Érzem, egyszerûen minden felõl. A vadászoknak erõs kisugárzásuk és tipikusan fémes szaguk van. Mennünk kell. Egy napon belül elözönlik a birtokot, és kerülném a felesleges vérontást.

Felhívom a repteret hogy estére legyen kész a gép, az Alpokba megyünk, van ott egy hétvégi házunk. Sok idõ lesz, mire ránk találnak. A hideg és a hó jelentõsen tompítja a szagunkat. Ráadásul másik kontinens, csak számít valamit.

Sietve rohanok Cameron szobája felé. Alszik. Kicsit meglep, nem szívesen ébresztem fel.

- Cameron... – Vállait rázom, de nem akaródzik felkelni. - Came... – Mielõtt újra szólhatnak magára rántja a takarót. Elmosolyodom ezen a gyermeteg reakción. Egyre aranyosabbnak találom.

- Oké, ébren vagyok. Mi az már megint? Te miért nem alszol? – Ide-oda kapkodja a fejét köztem és az ablak között.

- Mennünk kell. – Rámarkolok csuklójára és az ajtó felé kezdem el vonszolni. Nem hiszem el, hogy ennyire lassú a felfogása.

- Oké. Menjünk. De mégis hova?

- El innen, egy másik házba. – Vágom rá. Megáll amitõl megbillenek és mérgesen nézek rá hátra. Most szórakozik velem? Eddig mindig szó nélkül tûrte, hogy rángatom, pont most kell játszadoznia a türelmemmel?

- És most miért is szedjük fel ilyen gyorsan a sátorfánkat? – Ingerülten figyel engem. A válaszomat várja, de nem akarok mélyen belemenni a témába itt és most, ráérhetne késõbb is, mondjuk amikor nincsen életveszélyben. Nem félek attól, hogy nem tudnám megvédeni. De egyszerûen csak elkerülném ezt az összetûzést, félek is, hogy ha meglátná az igazi emberbõrbe bújt vadállatformámat megrémülne tõlem. Az õ szájából hallva azt, hogy szörnyeteg… nem bírnám elviselni.

- Majdnem levadásztak téged. – Jegyzem meg komoran a legegyszerûbb tényt. Mivel így volt. Kicsit messzebbre csatangol, és viszlát Cameron.

- Semmi bajom. – Felemelt szemöldökkel bokszolok bele a vállába lazán. Halkan felnyög a fájdalomra. Tudom, hogy nem vagyok varázsló, a fájdalmát nem tudom elûzni, csak begyógyítani tudom a sérüléseket.

- Semmi bajod? – Rám fújtat akár egy mérges macska. Mintha az én hibám lenne, hogy elszúrta.

- Jó. Egy kicsit fáj.

Halkan mondom ki nevét, miközben megcsóválom a fejem. Buta kölyök, az egyértelmût felesleges kimondani.

- Mennyire van hideg odakint? – Rápillantok az elõbbi kijelentése miatt. Felelõtlen voltam és nem figyeltem a testére. Azonban most csak úgy iszom a látványát. Szép feszes hasfalán legszívesebben végigsimítanék, észveszejtõnek tartom, ahogy kirajzolódnak a bordái vonalai, nem azért mert vékony, hanem mert ilyen az alkata. Helyrepofozom a gondolataimat nagy nehezen.

- Ha így jössz ki, meg fogsz fázni. – Nem tudom helytáll-e az amit mondtam. Elvégre likantróp nem? Csak még sosem láttam átváltozva. Kicsit érdekelne…

- Na és vajon ki rángatott ki engem így az ágyból? – Szemrehányása lepereg rólam. Rendben van, viszont fel kéne azért vennie valamit.

- Öt percet kapsz. – Az ajtó felé indulok, hogy megnézzem csomagok rendben vannak-e és hogy a kocsi elõállt már.

Oldalra nézve Cameron már mellettem sétál, végig pillantva rajta csak annyi változást látok, hogy felvett egy póló és cipõt. Ez nem elég, fõleg nem oda, ahova megyünk.

- És így nem fogsz fázni? – Mielõtt kilépne az udvarra megragadom a kezét.

- Még mit nem. Eszedbe ne jusson. – Hallom zörögni azt a vackot a zsebében. Nem hiszem el, jó hogy nem vett fel céltáblás pólót. Mit nem lehet abban érteni hogy csendben kisurranunk? Ha itt elkezd zenélni jobb ha felkészül arra hogy feltépem valaki torkát elõtte.

- Most meg mi bajod? – Megragadom és elteszem a szájharmonikát, majd a gépen játszhat vele, de most nem.

- Meg ne próbálj zajongani.

- Most már ha akarnék sem tudnék. Mivel elvetted tõlem a hangszeremet. – A kocsi elõttünk, a csomagokat éppen pakolják be. Az újonnan vásárolt ruhákat is most hozzák. Odamegyek a futárhoz, a dobozok közül meg kiveszek egy kabátot. Eddig nem volt Cameronnak olyan idõjárásra alkalmas ruhái, mint ahova most megyünk, így felkészültem.

Felé nyújtom a puffancs kabátot. Sóhajtva veszi fel, mintha nekem tenne vele szívességet, a hatalmas kapucnia alá meg elrejti azt az okos fejét.

Hümmögve vezetem végig rajta tekintetem. Sokat elrejt belõle a hatalmas kabát, de most nem bánom.

Beülünk a kocsiba, és a reptér felé vesszük az utat, pár óra alatt ott is leszünk.

Elmélázva bámul ki az ablakon, látszik rajta hogy unatkozik, de én nem vagyok egy nagy beszélgetõpartner, szeretem a csendet, fõleg utazás közben, akkor tudok a legjobban gondolkodni. Zsebembe nyúlok, és odanyújtom neki a harmonikát. Boldogan helyezi szája elé és kezd el játszani rajta. A firss vért kortyolva, Cameron muzsikája alatta lágyan szól. Ha nem menekülnénk, még mondhatni békés is lenne minden.

Több mint egy napnyi utazás után végre megérkeztünk a családom hétvégi villájába. Minden télen itt nyaraltam gyerekkoromban, szép emlékek fûznek ehhez a helyhez.

Régen láttam ennyi havat, megalapozza a karácsonyi hangulatot. Gondolom nem sok szép karácsonya lehetett. Számomra fontos volt mindig is, csak nem tudtam kivel ünnepelni soha sem, remélem most sikerülni fog. Két hét múlva úgyis szenteste.

Kipakolunk, én körbeszaglászom még elõtte a birtokon, és nyugodt vagyok, hogy semmit nem érzek. Errefelé csak emberek szoktak mászkálni. Van egy pálya nem messze, és a túravonalak is itt mozognak. A ház nem az én nevemen van, úgyhogy mire rájönnek, hogy itt vagyunk, lesz idõm kitalálni valamit a menekülésen és bujdosáson kívül. Lehet át kéne íratni a birtokot Cameron nevére, talán eljutunk majd odáig is.

Bemegyek a nagy nappaliba, a kezemben egy forró csoki sok habbal neki, és nekem fincsi forróvér sok-sok habbal úgyszintén.

Leülök mellé a kandalló elé amit egy vassal piszkálgat és átnyújtom neki a poharat. Látom tetszik neki.

- Te mit iszol? – Nézegeti azt, ami a poharamban van, de a sok habtól nem látszik a vörös folyadék.

- Olyasmi mint a tiéd, megkóstolod? – Felé nyújtom, Õ meg elveszi mit sem sejtve és beleiszik. Látom, ahogy szabályosan elzöldül, amint tudatosodik benne mitõl is van az a fémes íz. Gonosz volt tõlem? Nem hagyhattam ki.

Lassan leteszi a poharamat, sajátját meg a kezébe veszi. Szemeimet lehunyom, hogy átélhessen elégedettségemet.

Hallom löttyenni a forróncsokit, aztán érzem is a melegségét. Nem tudom hogyan reagáljak arra, hogy konkrétan képen öntött. Rá nézek pókerarccal, közben lepottyan az arcomról a földre a tejszínhab, a hajamban lévõ meg lejjebb csúszik.

Nem idegesített fel, megérdemeltem. De ez bosszút kíván.

Megragadom a vállait, lenyomom, én meg fölé térdelek. Pár centirõl nézek vele farkasszemet. Vigyorog rajtam, elvégre biztosan nevetségesen nézek ki, de az én mosolyom is letörölhetetlen.

Megrázom a fejem mint egy kutya, a rajtam lévõ cseppek és hab mind Cameronra mennek.

- Ne! – Nevet fel kezeit arca elé téve védekezésileg nem sok sikerrel.

Szája szegletébe cseppent habot lassan, élvezettel lenyalom. Tettemen megdöbben, látszik rajta. Kerek szemekkel mered fel rám.

- A bosszú tényleg édes. – Tetszik, így, alattam. Nem akarom túlterhelni, úgyhogy felállok.

- Azt hiszem lefürdök. – Összeszûkült szemekkel meredek rá, jelezvén az Õ bûne miatt vagyok mocskos, csak angyalian mosolyog, mint aki nem tett semmit. Hát persze…

Elmegyek és lezuhanyozom. A hõmérséklet a sok kandalló miatt nagyon kellemes, így nem panaszkodhat, hogy hideg van. Felveszek egy melegítõ nadrágot és úgy sétálok végig a házon Cameronért menet. Vacsoraidõ van. Általában szólok neki jómagam.

Amin belépek magamra vonzom tekintetét. Kicsit jól esik hogy a szava is eláll a testemtõl, egyre jobban fel akarom kelteni a figyelmét, ha ehhez az kell, hogy mutogassam magam én megteszem.

- Vacsora, fõzöl velem? Séf még nincsen. – Pillanatnyi sokkja után felpattan, felkaromat megragadja és a konyha felé kezd el rángatni. Megáll pár méter után.

- Hol is van a konyha? – Bájos. Levezetem az ebédlõbe, aztán be a konyhába. A hûtõben elveszik miközben valami vacsoraötletet keres.

- Együnk husit! – Kipakolja z elõkészített gyorsfagyasztott vackot. Nem rajongok az ilyen mérgekért, de olyan szépen kérte.

Kipakolom a tepsibe az egész csomagot, elvégre egymaga is megtudnám enni.

- Nem gondolod, hogy ideje lenne kicsit jobban megismerni egymást? – Már békésen ebédelünk az asztalnál mikor rákérdezek. Minél többet meg akarok tudni róla. Pocokpofival néz velem szembe, picit megrándul az arcom, de igyekszem uralkodni magamon.

- Rendben, kezd te. Mesélj az életedrõl. – Megtámasztja a fejét kezeiben. Leteszem az evõeszközöket. Nem látom értelmét annak, hogy hazudjak neki.

- Nos, az Evilin családba születtem még kilencszáz-nyolcvanötben, akkoriban teljesen más volt a világ. A szüleimmel együtt mondhatni békés életem volt, voltak leejtõk, de alapjáraton véve nem panaszkodnék. Úgy húsz éve, hogy a szüleimet megölték, azóta egyedül vagyok. A vámpírtanácsnál meg körülbelül háromszáz éve dolgozom. Én lettem ennyi idõ alatt a második vén.

Teljesen elgondolkozik azon, amiket mondtam.

- Te jössz. – Ugyan úgy a kezeimre támasztom a fejemet, leutánozva õt.

Érdekel az eddigi élete, a fontosabb részei, remélem kicsit részletesebben meséli el mint én. Rákérdezni dolgokra meg akármikor tudok.

Dühöm egyre jobban alábbhagy. Mázsás súlyként nehezednek rám saját szavaim. Minek is mondtam ilyeneket. Nem bírnám, ha baja esne. Nem tudnám elengedni, ha úgy döntene, hogy elhagy.

Lassan elpattannak az idegeim, nem a mérgem miatt, hanem az aggodalomtól, néha megfogadhatnám a saját szavaimat. Gondolkozhatnék beszéd elõtt. De a vére... Ahh Istenem, akár a folyékony mennyország, teljesen megrészegültem. Most is érzem, ahogy bizseregnek az ereim. Talán a likantróp vér miatt van.

A szél teljesen szétfújta a csokrokat, amik lassan elhervadnak, akárcsak a menthetetlen lelkem. Megigazgatom õket, legalább rendben legyenek, ha már mást úgy sem tehetek értük.

-Tudjátok, mindig is számítottam rá, hogy ilyen életet kell majd élnem. Egyedül, senki sincs mellettem, senki sem ért meg. Azt hittem felkészültem rá, talán tévedtem. – Kicsit elnevetem magam keservemben. Nem szabadott volna hagynom, hogy közel kerüljön hozzám. De annyira lebilincselõ. Mindig is ittam a szemeimmel minden mozdulatát, már csak létezése is örömet okozott, és egy csöppnyi teljességet adott.

-Lehet nemsokára találkozunk. – Egy férfi nem sír, pedig legszívesebben azt tenném. De magamba fojtós típus vagyok, csak had mondjam ki bárkinek a bánatomat, és képes leszek felállni. De ezek után. Úgy érzem hosszú nyomor vár rám.

A világ legcsodálatosabb lényének finom keze érinti mocskos testemet. Megborzongok és zsongok belülrõl, élvezem minden másodpercét, de felnézni nem vagyok képes, túlzottan hiányozna.

- Mit akarsz? – Lehellem magam elé. Most következik az, amit annyira nem akarok hallani. De tépjük le a tapaszt. Mondd, hogy utálsz, megvetsz, gyûlölsz, és elhagysz, úgysem leszek képes feldolgozni se most, se máskor.

- Beszélgetni. – Halkan beszél, furcsa hangszínben. Csak mond ki kedvesem, átvállalom a fájdalmad.

- Nincs mondanivalóm. – Dörmögöm. Részemrõl semmi. Minek mondanám hogy sajnálom? Változtatna bármin is? Nem hiszem.

- Nekem viszont van. – Nem akarom hallani. Izmaim sikítoznak, hogy gyerünk, ugorj talpra, fuss el, védd meg magad! De nem vagyok gyáva.

- Te hallod egyáltalán azt amit mondok neked? – Érzelmeim egy része kiszabadul belõlem szavak formájában. Csak egy dolgot kértem! Egyetlen egyet! Hogy maradjon a házban. Sosem hallgatott rám, sosem volt az enyém, és nem is lesz.

- Nézd sajnálok mindent oké? A legkevésbé sem állt szándékomban megbántani téged. – Boldogság amit érzek. A másodpercek újra és újra játszódnak le bennem szavai miatt. Most bocsánatot kért tõlem?

- Pedig sikerül. – Nem vállalhatom az egészet magamra. Nem tudom miért viselkedem így. Úgy érzem azonnal megtudnék neki bocsátani, de fájna a szívem, ha így tennék.

- Figyelj, nem felejthetnénk el ezt az egészet? – Elfekszik a hideg földön. Most veszem csak észre, hogy cipõ sincs rajta, mezítláb csattogott ki eddig. Valahogy megenyhülök ettõl.

- Te mindent ennyire félvállról veszel?

- Nem egészen. – Borostyán szemeivel mélyen az enyémekbe néz, személyesség válik nagyon a légkör, olyan megtörhetetlenné.

- Mesélj csak. Mondj egy dolgot, ami akár egy kicsit is érdekel. – Kezdek el gúnyolódni. Felvilágosíthatna.

- Te. – Teljesen megfeledkezve nézek vékony és törékeny teste után. A szám nyitva marad, a szemeimmel elfelejtek pislogni is. A szívem akkorát dobban, hogy levegõt is elfelejtek venni.

- Cameron. – Annyi mindent elszeretnék mondani neki, de a szavak nem jönnek ki a számon, talán még nincs itt az idejük. Rám pillant, végül a hideg szél miatt megborzong és újra befelé indul.

- Ha nem muszáj inkább nem fagynék meg. Van ennél sokkalta jobb halálnem is. – Kiált hátra hozzám. Rossz még csak hallani is a szájából. Az eddigi idilli hangulatot mégsem töri meg, csak mosolyra húzza az ajkaimat.

- Fogalmad sincs arról, hogy mirõl beszélsz. – Dorgálom meg gyengéden mögötte sétálva.

- Na mibe fogadjunk? – Elégedettségem kiül egy kacér mosolyként arcomra. Fogadnék én, de van egy paranoiám a szerencsejátékokkal kapcsolatban.

Felsétál és önként vonul a szobájába aludni. Én leülök az ágy sarkába és õrzöm az álmát.

Sokáig nézem gondtalan arcát, néha felálltam, odasétáltam, hogy megérintsem, rásimíthassam ujjaimat bársonyos bõrére, de az én hideg bõröm azonnal felriasztotta volna. Így csak néztem, miközben szokatlan békesség települ rám.

Lassan nyílnak fel szemeim, nehezen bírom magam az ébredésre. Kezeimmel megdörzsölöm a szemeimet és mélyeket pislogok, míg el nem kezd kitisztulni a kép. Cameron vigyorogva van az arcomtól alig öt centire. Nem ijedek meg, de még kell fél perc mire rendezni tudom arcvonásaimat.

- Mennyi az idõ? – Sóhajtom, miközben nyújtózkodom.

- Hajnali kettõ. – Zavartalanul ül szinte teljesen mellettem. Meglep, hogy nem húzódik el a közelségem ellenére sem, viszont számomra a teste melege kifejezetten kellemes.

A kabátom már nincsen rajtam, a nyakkendõm és a kesztyûk sem. Levette volna õket rólam? Egy takaró van végigterítve rajtam, aminek puha anyagán élvetegen simítok végig. Nem gondoltam volna, hogy anyáskodni kezd, nem mintha meg tudnék fázni, de értékelem a gesztusát.

- Nagyon elaludtam, sajnálom. – Felállok, megigazítom magamon a ruhákat.

- Gyere velem, adok valamit. – A szemben lévõ szobámba sétálok. Õ szokásához híven az ágyamra ül és onnan figyel. A képet leveszem a falról és a mögötte lévõ széfet kinyitom. Nem hittem, hogy valaha lesz olyan ember, akinek adok a szüleim hagyatékai közül, ezek családi örökségek, nagyon fontosak a számomra. Úgy érzem Cameronnak mégis oda kell adnom az egyiket, és nem is akármelyiket.

Megcsillannak a drágakövek a fényre amint kinyitom az ajtaját. Középen ott fénylik anyám medálja.

Leveszem az platina láncot a tartójáról, középre becsúszik az üreges medálja. Ez különleges. Odasétálok hozzá, és leülök mellé az ágyra. Picit odébb megy, hogy odaférjek.

- Elfogadod tõlem, Cameron? – Meglepetten mereszti a szemeit a kezemben lévõ nyakláncra. Ajkait összeszorítja és szavak helyett csak bólint egyet.

A nyakába rakom, kezébe veszi a medált és elkezdi nézni.

- Nem bírom kinyitni. – Próbálja feszegetni, de rásimítom a kezemet az övére. Megremeg hideg érintésemre.

- Mágia védi, csak akkor fog kinyílni, ha úgy érzel, ahogyan az, aki adta neked. Ha ez megtörténik, teljesíti egy kívánságodat. Ez csak egy legenda, de anyám szerint igaz. – Ez felért egy szerelmi vallomással, nem tudom, hogy tudatosult-e benne az, amit az imént mondtam, de remélem nem, és még el tudom húzni egy ideig, de az sem baj, ha megértette. Ha visszautasít, arra is fel kell készülnöm, jobb késõbb, mint soha.

- Most magadra hagylak egy kicsit, dolgoznom kell, de ha kell valami tudod hol találsz. Kérlek, most ne hagyd el a házat. – Az utóbbit inkább parancsnak szántam.

Ideje lesz újra utazni. Külföldre, valahová. El kell vinnem innen Cameront minél hamarabb, mivel újra ránk találtak.

Vérszag. Mindent belep. Nem másé, mint Cameroné.
Kinézek az ablakon Õt keresve, ekkor meglátok egy vadászt. Dühöm mérhetetlen. Minden erõmmel rákoncentrálva forralom fel a vérét. Másodpercek alatt fõtt húsként esik össze.

Csak úgy hasogat a fejem.

Nem tudom mi folyik itt, túl gyorsan történt, fáradt és ingerlékeny vagyok ehhez. Azok után, hogy egész nap dolgoztam, és egy szemhunyásnyit sem aludtam...

Belépek Cameron szobájába, ami üres. Türelmesen helyet foglalok az ajtóval szemben lévõ fotelba, és várok. Pár másodperc csak, hallom, hogy erre fut.

Behátrál a szobába, észre sem vett.

Mikor felém fordul száját szóra nyitja, de bölcsen teszi, és nem mond semmit, azonban ujjaival csettintgetni kezd elõttem. Mi vagyok én, kutya? Bár bevallom, egy picit elhagytam magam a látványától.

- Két percet kapsz. Hallgatlak. Jóindulatomat kimutatom felé, így engedékenyen vagyok és szólhat a védelme érdekében.

- Annyi idõ nem lesz elegendõ. – Nekidõl az ajtónak. Kezét erõsen a vállára szorítja, vérzik… nagyon.

- Mit keresel te idebent? Neked nem aludnod kellene éppen? – Amúgy is bosszús vagyok, nem kéne tovább hergelnie.

- És neked? – Az ablakhoz lépek és kitárom. Nem bírom, túl erõs az illata, már fojtogat.

- Csak egy kis friss levegõt akartam. –Friss levegõt. Ostobának néz ez a kölyök engem?

- Erre a célra tökéletesen megfelel az ablak is. – Morgom bariton hangomon. Szemeimet folyamatosan csak rajta legeltetem. Kattognak a kerekek a fejemben, nem tudom mit kéne tennem, össze vagyok zavarodva.

- Ettél már. – Jegyzi meg félve. Ujjai rásimulnak szépen lassan a kilincsre. Ohh. Szóval most fél tõlem? Talán, aggódik, hogy neki esem? Egyszerre húz fel mérhetetlenül, sért meg és csábít el a kiszolgáltatottsága.

Ajkaim mosolyra húzódnak. Most nagyon felhúzott, meglátja milyen is vagyok mérgesen. Csak hogy eleget tegyek a vágyának.

- Miért nem értesz a szóból soha sem? – Mögöttem bevágódik az ablak, a sötétítõ függönyök behúzódnak.

Vörösben égnek a szemeim, ahogy hagyom szétterjedni erõmet a szobában.

Hangosan kattan mögötte az ajtó zárja, a kilincs felhevül. Felszisszenve kapja el a kezét, hatalmas szemeivel megállás nélkül engem figyel.

Lassan felé kezdek sétálni, kis idejû zavarodottsága után mondhatni egészen kihúzza magát. Nem féled a halált, kicsi likantróp?

Megragadom a csuklóját, arccal lefelé lenyomom az ágyba és rátámaszkodom, hogy ne bírjon felkelni. Õ csak annyit érzékelhetett az egészbõl, hogy egyik pillanatról a másikra nem ott van, ahol eddig.

-Engedj el! – Kétségbeesett üvöltés szakad fel mellkasából.

Vállára hajolok, orrommal mélyet beleszippantok. Istenien bódító a vére illata. Körmeimmel feltépem a pólóját, hogy felszabadítsam sebzett bõrét. Mély vágást kapott.

Vörös köd kezdi el eltakarni az elmémet. Rángatózik, kapál a lábaival, próbál ahogy csak tud kiszabadulni, össze-vissza ordibál mindenféle értelmetlen és összefüggéstelen dolgot. Bár lehet, csak én vagyok tompa most a szavaihoz.

-Sosem fogom megbocsájtani, ha most megharapsz! – Szemeiben ismeretlen érzelmek villognak, talán a halálfélelem, az élet akarása hozza ezt ki belõle.

Fogaim fájóan lüktetnek, ajkaimmal végigsimítok a seben, felnyög a fájdalomra. Felpillantok rá, ahogy találkozik a szemünk Õ összeszorítja. Vörös, minden, az Õ vére áztatja.

Nyelvemmel végignyalok vállán, nyálamtól elkezd beforrni. Halvány csókot nyomok a seb hûlt helyére. Szerencsére nem volt nagy, komolyabbhoz már kevés lettem volna, így is fájni fog neki még egy ideig.

Leszállok róla, számban érzem a vére ízét, mintha meghaltam volna és a mennyben lennék, de maga a tudat, amit rólam képzelt, elnyomja az örömömet.

-M… mi? – Hebegi szétnézve, már a nyitott ajtóban állok. Lassan és nehézkesen felül. Fáradtan pillant rám és zavarodottan.

-Minek nézel te engem Cameron? Azt hiszed nem tudok uralkodni magamon? Nehéz, de megy, mert erõs vagyok. De ami a legsértõbb, hogy nem bíztál bennem! Tégy amit akarsz, engem innentõl kezdve nem érdekel.

Saját szavaim szerintem nekem fájnak a legjobban, úgy érzem összetörök belülrõl.

Szinte menekülök, ki a szüleimhez, most rájuk van szükségem, el kell mondanom valakinek az érzéseimet, amik az imént tisztázódtak bennem.

Fel akart bosszantani? Látni akart dühösen? Elérte. Még nem tapostak így a becsületembe, fõleg nem egy olyan személy, aki fontos volt nekem.

Halkan felsóhajtok és nekidõlök a csípõmmel az asztalnak.

- Mond nyugodtan. Hallgatlak. – Felé intek egyik kezemmel nyomatékosítva azt, amit mondtam.

- Egy, remélem nem néztél engem valami étel szerûségnek. Kettõ azt ne mond, hogy a mai nap folyamán nem ettél semmit. Három merem remélni, hogy az elsõ kettõnek semmi köze egymáshoz. – Ez édes, számon kér.

Egy: nem, eszembe sem jutott. Kettõ: mi van, ha igen? Három: nem tudok erre mit mondani.

- Ha nem kötötted volna le minden figyelmem a gyerekes szeszélyeiddel, akkor nem történt volna semmi. – Nem éppen megfelelõ stratégia ráfogni a saját bûnömet, de mire észrevettem volna kimondtam, és akkor már maradok a saját pártom fogásánál. Most éppenséggel én vagyok gyerekes.

- Ha hagytál volna szabad kimenõt akkor nem lettél volna annyira lefoglalva. – Még mindig forr a vérem, érzékszerveim ki vannak élezõdve, megõrjít, idáig hallom, ahogy pulzál a vér az ereiben, alig bírok magammal, minden pillanatban rá akarom vetni magam. Jobb lesz messze maradnom tõle.

- Ha hagytam volna neked szabad kimenõt, akkor már nem élnél.

- És most mi a terv?  - Vált témát, úgy érzem inkább rám hagyta, nem feszegeti tovább, amiért hálás vagyok.

- Hogy érted ezt?

- Meddig maradunk itt? – Ez jelenleg még számomra is egy bizonytalan dolog.

Hasára fordul, ujjaival meg a padlón kezd el dobolni.

- Ameddig csak szükséges. – Mondom a legdiplomatikusabb választ.

Mire észreveszem magam már mellette állok. Egyszerûen elveszi az eszem! Rámarkolok bokájára, amint odébb próbál húzódni.

- Maradj nyugton. – Hörgöm rekedtesen. Megrémiszt a gondolat is, hogy távol van tõlem, de közben meg is akarom kapni, veszélyes párosítás. Pattannak az idegeim, újra és újra parancsolom magamnak, hogy engedd el! De az ujjaim nem mozdulnak.

- Amikor legutóbb ennyire közel kerültél hozzám le akartad csapolni a véremet. – Rossz visszahallani a bûnömet.

- Magadnak köszönheted. – Begörcsölnek az ujjaim, ahogyan szorítom.

- Többé nem fog elõfordulni ebben biztos lehetsz. – Megpróbálja lefeszíteni a kezemet, de mintha satuba rakta volna a lábát, úgy szorítom. Már fizikai fájdalomként uralkodik el rajtam egyszerre a kétségbeesés és a vágy. Háborút vívok magamban, a testem és az eszem mintha két külön emberé lenne.

- Ugyan kérlek. Te nem vagy ellenfél nekem Cameron. – Állatias énem élvezi a kiszolgáltatottságát, a másik felem meg szomorú, hogy ezt teszem vele. Mintha skizofrén lennék, csak tudnék minden énemrõl.

- Magyarán szólva tök mindegy mit csinálok úgy is az lesz mindig, amit te akarsz? – Elkezd ütlegelni, az alap fájdalmamra csak rátesz egy lapáttal.

- Ha viselkedsz nem lesz itt semmi baj. – Hallom, hogy közeledik a cseléd.

- Bocs, hogy ezt tõlem kell hallanod, de még most sem vagyok az ölebed. -  Érzem a friss vér illatát. Elterelve a saját figyelmemet indulok az ajtó felé, pont a kopogásra.

Kinyitom, és megnyugvás kerít hatalmába. Tenyerembe simul a hideg üveg, megkönnyebbülök és kitisztul a fejem, ahogy beleiszom. Végre.

- Fúj. – Meg sem lep ez a megjegyzés. Nagy a kísérés, hogy oda vigyem és megkínáljam.

- Nem kell nézned. – Édes, de Cameron vére tudom, hogy sokkal finomabb lenne. Mindig is szerettem az édeset, a keserû nem az én reszortom.

Belekortyolok még egyet. Mint a legjobb nyugtató.

- Neked pedig nem kell elõttem innod azt a vackot. – Én sem szólok bele az õ ízlésébe, õ is tud enni fura dolgokat mégis csendben tûröm. Minek a piszkálódás.

- Akár vissza is mehetsz a saját szobádba. Közlöm vele az egyszerû tényt. Nem mintha vágynék rá, hogy így tegyen.

- Nem kösz, inkább maradok. – Úgy mosolyog rám, ahogy még eddig sohasem. El felejtek levegõt is venni. Egyre jobban kezdem csodálni.

- Mégis miért akarsz te az én szobámban maradni? – Kényelmesen elfekszik, de elõtte jelzi, hogy õ maga sem tudja.

- Itt jobb a hõmérséklet. – Ahha, én is ezt mondanám. Elmosolyodva csóválom meg a fejem. Egyszerûen már az is aranyos ahogyan viselkedik.

- Mi vagy te macska?  - Teszem fel a cinikus kérdést.

Nem válaszol, csak kényelmesen elnyújtózik. A macska nem volt rossz metafora, el is tudnám képzelni, hogy nemsokára dorombolni kezd.

Halkan felnevetek a gondolatra, mire felém kapja a fejét és kistányér szemekkel mered rám. Én is tudok nevetni, csak nem gyakori.

- Szóval velem akarsz aludni? – Szabad kezemmel odébb lökdösöm és elfekszem mellette elégedettem belekortyolva italomba. – Részemrõl rendben van. – Elfehéredik a gondolatra. A végén kiderül, hogy én szórakozom rajta és nem fordítva.

- Te aztán rendesen undorodsz tõlem. – Jegyszem meg kicsit magasabb hangon mint szoktam. Igen, elkeserít, de mindig is tudtam, mégis a folyamatos reménykedés és csalódás, de ilyen vagyok, nem tudok mit tenni.

- Ez kicsit fáj, de gondolom nem ok nélkül teszed. - Meglepõdve figyel engem az ágy legtávolabbi sarkából. Még sosem beszéltem neki a gondolataimról, nem csoda, hogy furcsán méreget.

Arca komoly lesz, mintha már láttam volna egyszer ilyennek, és akkor is kirázott a hideg tõle.

- Nem undorodom tõled. – Határozottan néz a szemimbe. Kíváncsian ülök fel és állom a pillantását. Furcsa melegség árad szét bennem. Rásimítok a gyomromra, térdemre rátámasztom a kezemet és annak a homlokomat. Most én vagyok kiszolgáltatott kettõnk közül.

- Nem is tudod mennyire jól esik, még ha csak hazudsz is. – Oldalra döntöm a fejem, hogy szembe nézhessek vele. Ezt felesleges volt megjegyeznem, talán csak rutin. Szerintem õ is tudja, hogy a mondat második része csak az én ostobaságom. Nem is mond rá semmit.

Felsóhajtok, és tõlem nem megszokott módon elvágom magam az ágyon, teljesen ellazítom az izmaimat, lehunyom a szemimet és élvezem, hogy valaki van mellettem.

- Éhes vagyok. – Jegyzem meg halkan. Cameron összeszûkült szemekkel méreget, gyanakszik rám, nem véletlen.

Felülök, kezeimet magam elé tartom, jelezve: nem harapok.

- Eszünk valamit? – Elindulok az ajtó felé, jön utánam, úgy tûnik nem csak én vagyok éhes.

Lemegyünk az étkezõbe, majd be a konyhába, Cameron arcára kiül zavarodottsága.

- Összedobok valamit. Ugye szereted az édeset? Eddig nem nagyon volt alkalmam megfigyelni. – A pult mögött matatok, õ pedig az egyik székre leülve figyel engem. Olyan nyugodtnak érzem most magam. Gyengén biccent egyet. Kipakolom az összes cukor alapú mérget amit a szekrényekben meg a hûtõben találok és elõveszek két kelyhet.

Nyugodtan utóvacsorázunk.

Tetszik ez az idilli hangulat, nyugodtnak látom és boldognak, és én is annak érzem magam. Elõkapok egy bort a magam kedvére, de õt is megkínálom, amint felcsillannak a szemei.

- Elmúltál huszonegy? – Vádamra csak forgatja a szemeit. Most azt hiszem jól érzem magam, mióta velem van észre sem vettem mennyire felszabadultabb vagyok. Nem én változtattam meg õt, hanem õ engem. Belemosolygok a pohárba. A kis aljadék. Egészen a szívemhez nõtt.

Lefektetem a fejem a hideg márványpultra. Igen, most minden jó.

Nem bírok aludni, zakatol a fejem. Minden szép és jó, csakhogy megfeledkeztem a világról, ami körülöttünk forog.

Apám irodájába megyek egy szál melegítõnadrágban. Kint hétágra süt a nap, de behúzom a sötétítõ függönyöket. Leülök az asztal mögé, és az odakészített papírokra nézek fáradtan.

Üresnek érzem magam mióta a szüleim már nincsenek mellettem, társam sincsen. Mióta tudatosodott bennem hogy boldogtalan vagyok, ebbõl kifolyólag valahogy elvesztettem az érdeklõdésemet a nõkkel kapcsolatban, Gyönyörû teremtések, de nincs türelmem hozzájuk. Kiborítanak. Viszont egy szép férfi test minden igényt kielégít, az észjárásuk is ugyebár olyan mi jómagamé.

Cameron egy igazán szép férfi ha így nézem. Mindene csábító és aranyos. Lehet ezért zavarodom meg mellette, mert ilyen hatást gyakorol rám. De ez csak elmélet, meglátjuk hogy alátámasztom-e, vagy csak egy kósza gondolat.

- Mi az? – Kezei elsüllyednek zsebeiben.

- Mi lenne? – Most meg mit akar? Nézni sem szabad? Kérjek engedélyt?

- Miért nézel így rám? – Kérdi mellém sétálva. Csak nézem. Már azzal is baja van ahogy figyelem az embereket. Elindult bennem egy érzés az elõbbi gondolatommal kapcsolatban, de nem hittem, hogy ennyire kiült volna az arcomra.

- Lényegtelen. – Mormolom orrom alatt. Ha eddig nem jutott eszébe, nem én fogom az ötletet adni neki.

A következõ pillanatban összezavarodom, ahogy hangos nevetésbe kezd. Kicsit meglep, csak úgy kitört a vihogás? Hallottam, hogy feltörnek érzelmek az emberekbõl, de ez már egy kicsit túlzás nem? Vagy talán beteg?

- Te komolyan attól félsz, hogy én elfekszem valamelyik sírkövön? – Kicsit zavarba jövök attól, hogy azonnal rájött mire gondoltam, lassan kezd hozzám szokni, és kiismer? Kellemetlen lenne, nem vagyok hozzászokva, hogy ismernek.

- Miért ne tennéd? – Ha egyszer megtette, simán kinézem belõle, hogy többször is megteszi. Hirtelen megkomolyodik, és szilárd lesz a tekintete. Micsoda meglepetések vannak ma.

- Inkább az itt a kérdés, hogy miért tenném? – Karjait összefonja maga elõtt és úgy mered rám rideg szemekkel.

- Mert te ilyen vagy.

- Teszek ostobaságokat, de ettõl függetlenül tiszteletben tartom mások halottjait. – Elsétál mellettem, be a házba. Bevallom, talán ez a vád, kicsit erõs volt. De mióta is érdekli, hogy mit mondok? Felpislákol bennem a remény fénye, amirõl azt hittem eddig, hogy örökre elaludt.

- Cameron. – Utána eredek, de rám sem néz. – Cameron! – Újra rászólok, mire végre megáll, de a szemeiben az érzelmek megrémítenek, eltaszítani próbál.

- Mit akarsz? – Köpi nyersen a szavakat, egyre jobban csak érlelõdik bennem, hogy hibáztam.

- Beszélni. – Felelem paraszti egyszerûséggel, mivel nem akarok jelenleg mást, csak beszélni vele.

- El sem kellett volna hoznod ide magaddal. Én próbálok alkalmazkodni az életmódodhoz erre te folyton csakis a legrosszabbat feltételezed rólam. – Hirtelen fakad ki, mint a nõk. De értékelem az érzelemhullámát, mivel van.

- És ez bánt téged? – Elõjön a pszichológus énem és a kíváncsiságom, oldalra biccentett fejjel vizslatom alaposan az arcát. Szeme sarkából rám pillant, majd lazán megvonja a vállát.

 - Miért kérded? – Morogja halkan, mintha csak magának jegyezte volna meg.

- Egyszerûen csak kíváncsi vagyok, hogy téged mióta érdekel az hogy én mit gondolok, vagy feltételezek rólad. – Rámosolygok, mert már csak errõl beszélni is boldoggá tesz, mert azt jelenti, haladunk valamerre, és az a pozitív irány.

- Egyáltalán nem érdekel! – Vágja rá. Felvont szemöldökkel figyelem. Ezt most õ sem gondolta komolyan, legalább gondolkozhatna, mielõtt kinyitja a száját.

- Rémesen hazudsz. – Mintha nem is figyelne rám, csak menekül elõlem, a szavaim nem jutnak el hozzá ténylegesen.

- Ez nem teljesen igaz. Sok mindenkinek hazudtam már és eddig senki sem kételkedett szavaim igazában. – Picit feljebb emeli az orrát sértõdötten. Aranyos. Elmosolyodom a gondolatra.

- Nos ez lehet, de ettõl függetlenül nekem nem tudsz hazudni. – Ez valahogy büszkeséggel tölt el.

- Hát persze. – Forgatja a szemeit, amint meg beérünk a házba elkezd felfelé rohanni a lépcsõn. Ugyan már, ne menekülj!

- Most meg hová mész? – Nem tartom túl jónak ezt a macska egér játszmát.

- Világgá. Nem unod még ezt a folytonos aggódást? – Felháborodását nem rejti véka alá. Ilyen vagyok, ehhez kell szoknia, okkal teszem amúgy is.

Ujjához nyúl szokásosan, amint egy kis konfliktusba keveredik, akár velem, akár mással. Talán valamiféle nyugtató lehet számára, ami érdekes, elvégre ezüst, és az olyan, mint nekem a vasfû. Tény, hogy hosszas idõvel hozzá lehet szokni, de hogy pont a gyilkosod legyen a nyugtatód is...

Lerohan a lépcsõn, ki a kert felé, de még idejében elkapom vékony csuklóját és nem eresztem ezzel is visszarántva magam mellé.

- Mégis hová készülsz? – Az ujjaimat feszegeti, de rájön hogy hiába.

- Meg kell keresnem a gyûrûmet. Valahol odakint kell lennie. – Hadarja, közben ide-oda kapkodja a fejét a földet vizslatva. Elveszett a gyûrûje? Nem csodálom, hogy kétségbe esett. Bárki láthatja, hogy fontos a számára.

- Nem mehetsz ki egyedül. – Valahogy kiszabadítja a kezét, de csak lép párat oldalra.

- Jó akkor velem jössz. – Ezúttal õ kap el engem és kifelé kezd el húzni, pár méterig sikerül is neki, de észbe kapok. Engem ne ráncigáljon! Amúgy is feleslegesen kint rohangálni értelmetlen, most zavart és nyugtalan.

- És mégis hova mennél? Azt se tudod hol hagytad el. – Magam felé fordítom a vállainál megragadva. Látszik ahogy tudatosodik benne amit az imént mondtam. Lassan leül a földre, térdeit átkarolja, és mint a diliházban, ringatózni kezd. Ennyire magába fordult volna? Ez már nevetséges! Egy tárgyhoz ennyire ragaszkodni abszurd.

Leguggolok mellé, valami érzelem foszlányt keresve az arcán, de semmi, a szemei is üvegesek.

Alá nyúlok és a karjaim közé veszem. Megbillen, de megragadja a ruhámat és már stabilan kapaszkodik, nem mintha fent állt volna a veszélye annak, hogy elejtem. Elindulok vele fel a lépcsõn, zavarodottsága látszik rajta de inkább a kétségbeesés uralkodik felette. Látszik, ahogy a vér az arcába fut, gondolom azért lehet mert ideges, nem hiszem, hogy zavarba hoztam volna. Õ nem olyan. De számomra kifejezetten kellemes az érintése. Hozzám képest olyan forró a bõre, illatos. Érzem ahogy pulzár a vér az ereiben, hallom a szíve dobbanásait, a légvételeit, annyira nyugtató számomra hogy valami stabil, és élõ van körülöttem. Kicsit feljebb emelem, hogy közelebb érezzem a haját és arcomat belefúrhassam.

Egyértelmûen el akar húzódni tõlem, azt hittem, hogy már megszokta a közelségem.

Felérve a szobájába lefektetem az ágyra. Ott ugyan úgy gömböc alakot vesz fel, elszomorodva meredek rá.

- Ha ennyire fontos, akkor megkeresem, te maradj csak itt. – Bíztatóan rámosolygok, amitõl kicsit úgy látszik meg nyugtatom, próbálok egy kicsit rá hatni az energiáimmal, talán használ nála, de a tényleges erõmet nem szeretem használni, nem sportszerû.

Kisétálok a szüleim sírjához, hátha ott van. Már messzirõl csillog a fejfáról. Összevont szemöldökkel állok meg szüleim nyughelye elõtt. Hogy került oda a gyûrû? Körbe nézek de senkit sem érzek magam körül. Kezembe veszem az apró tárgyat, még meleg. Markomba zárom, megint körbenézek, de ismét csak semmi. Szívós egy lények vagyunk mi vámpírok az biztos, kicsit már bizarr is mennyire. Picit biccentek a fejemmel hálám jeléül, majd beindulok Cameron felé. Örülni fog hogy meg van, és ha õ örül, én is boldogabb vagyok.

Mellé ülök az ágyra, siettem hozzá, így nem vehette észre, ahogy bejöttem, csak az ágy mozdulására figyelhetett fel. Nem kell szólnom semmit, csak kinyújtom a kezem, amiben a gyûrû van. Kikapja, az ujjára húzza, és erõsen a mellkasához szorítja a kezeit.

- Kössz. – Fordul felém. Ez igen halkra sikerült egy köszönés, alapjáraton csoda hogy meghallottam. De így is elégedett vagyok.

Görcsös testét most kinyújtóztatja és elfekszik az ágyon. Végigpillantva rajta látom az ereket kirajzolódni. Erõseket dobban a szívem, vadász vagyok, az áldozat meg elõttem hever.

Fölé magasodom, fejemet nyakába hajtom. Vállaimon azonnal csattannak a tenyerei. Mikor végignyalok nyaka puha bõrén meglepetten felnyög. Csak úgy forr a vér az ereimben annyira kívánom.

- Daviel! – Most elõször mondta ki a nevemet hangosan. Megfagyok. Mit is mûvelek? Fejemhez kapok, érzem hogy szemeim izzanak a sötét szobában, ijedten figyel, vagy mérgesen, nem is tudom igazán. Annyira kikeltem magamból, hogy nem is értem. Miért vonzz ennyire a vére, minden egyes pillanatba bele tudnék halni.

Leugrom róla, egészen a falig aminek nekiütközöm.

- Ahh, bár ne lenne ilye finom illatod. – Mondom õszintén, közben végig õt figyelem ahogy felül az ágyban, erõsen szorítom a torkomat ami úgy ég mintha izzó vasat dugnának le rajta. Eddig sikerült elnyomnom magamban a vágyat, de napról-napra õrjítõbb. Hogy fogom én ezt kibírni? Ez az önkontroll gyakorlat kicsit cinikus számomra.

- Nem vagyok büfé! – Teljesen felhergeltem, mi mást várhatnék Camerontól? Ha nem közönyös, akkor inkább indulatos. De ez is tetszik benne, érdekes embernek tartom.

- Nem mondom hogy sajnálom, ez vagyok én, egy vadász, és itt volt már az ideje, hogy megtudd, milyen is vagyok, ha így kiszolgáltatod magad. – Csak bosszantom, nem is tudom miért. Talán hogy magamat lenyugtassam, nem szeretem, amikor úgy viselkedem, amit nem tudok az irányításom alatt tartani.

Kisétálok a szobájából, át az enyémbe ahol a telefonhoz megyek, és szólok az egyik cselédnek, hogy hozzon nekem egy nagy tasak vért. Lassan éhezem, meg is feledkeztem a saját szükségleteimrõl, hibáztam.

Hallom Cameron lábát dobogni a szõnyegen, ahogy áttrappol hozzám zokniban. A kis asztal mellett állok és csak figyelem ahogy ráveti magát az ágyra, kihúzza magát és komolyan rám néz. Úgy tûnik nem úszom meg ennyivel, hogy majdnem megcsapoltam.

- Rendben, de csak egy óra, és ha szem elõl vesztelek pórázt rakok a nyakadba – engedékenységén csak döbbenten pislogok. Mi szállta ezt meg? Vigyorogva futok ki mellette az ajtón aztán onnan le egyenesen a bejárathoz ahol várakozva meredek a lépcsõn fel. Jöjjön már. Tud õ ennél sokkal gyorsabb is lenni. Amikor megpillantom õt, újra futásnak eredek.  Végre szabadban. Hiányzott már az életembõl a mozgás. Egy szép rétre érünk ahol én tovább rohangálok mint valami idióta. Valami motoszkálást vélek felfedezni magam mellõl. Arra kapom a fejem és egy prémes buksi bukkan fel az egyik bokor mögül. Valami rókaféleség lehet. Elindulok felé és megpróbálva nem elüldözni õt magam mellõl, lassan becserkészem. Mögöttem Daviel jelenik meg, érzem rajta hogy õ az. Ijesztõ, hogy ennyire fel tudom ismerni õt. Felnézek rá, a róka nagy örömére. Valami megindul felénk õ pedig elkapja. Értetlenül meredek rá.

- Mi folyik itt? – kérdem érezve a vesszõbõl áradó kellemetlen szagot. Valaki van a közelben. Megindulok az illetõ irányába de Daviel kitett karokkal állit meg engem.

- Maradj itt, azonnal végzek – mondja eltûnve a szemeim elõl. Utána indulok,  fogait nyakának puha bõrébe mélyeszti és egy jókora darabot feltép belõle. Nagyot nyelve nézem a jelenetet. Õ kiköpi a vért aztán összegörnyedve kap kezével szája elé. Értetlenül meredek rá aztán hozzásietek. Megállok elõtte de nem érintem meg õt. Egyszerûen csak értetlenül meredek rá. Újra száját kezdi el törölgetni, de már valamivel jobban néz ki.

- Menjünk vissza a házba – szólal meg talpra állva és leporolja gyorsan ruháit. Megragadja a halott alak ruháját és elindul maga után húzva az élettelen testet. Az épület elé érve ledobja a földre csóri gyereket és belép a házba. Én is belépek utána. Rengeteg kérdésem volna amit szívesen feltennék neki, de kétlem, hogy örömmel fogadná most  õket. Leveszi magáról a feleslegesnek vélt ruhákat és tovább törölgeti a száját. Ennyire borzalmas lett volna a vére?

- Cameron, készülj, napkelte elõtt indulunk – mondja én pedig most az egyszer szótlanul beletörõdöm abba amit mond nekem. Biztosan meg van az oka annak, hogy elmegyünk innen.

Már szinte kezdem megszokni a folytonos utazgatást. Megértem a döntését, de ettõl függetlenül magyarázattal tartozik nekem. Csöndesen fekszem az ágyon és bámulom a hófehér plafont. Élvezem a mostani életet, azt hogy van egy folytonos személy mellettem. Nyílik az ajtó és Daviel lép be rajta.

- Azt hiszem beszélnünk kell – böki ki leülve az ággyal szemközti kanapéra. Én is ülõ helyzetbe kecmergek, csak hogy jobban figyelhessek rá.

- Azt hiszed? – kérdem vissza cinikus éllel hangomban. Homlokát összeráncolja, és szerintem õ még csak nem is tud errõl. Erõteljes gondolkodásától elvigyorodom és mellé sétálva Lehajolok mellé. Mondja csak nyugodtan én hallgatom. – Talán problémád akadt? – kérdem vigyorogva. Eddig egészen úgy tûnt nekem, hogy nincsen gondja a szavakkal. Legnagyobb meglepetésemre mérgesen pillant rám amitõl én csak még jobban elmosolyodom és karomat a vállára támasztom.

- Tudom meglephet, de nem kedvel mindenki, sokan az életemet akarják, és azokét is, akik a közelemben vannak, így te is veszélyben vagy, húzd meg magad  - szavaitól nem derülök jobb kedvre, de rosszabb hangulatom sem lesz. Kamu az egész, de nem szólok semmit. Biztosan meg van a jó oka a hazugságra. Vállat vonok és az ablakpárkányon foglalok helyet. Remek dekoráció válhatna belõlem. Imádok az ablakokban ücsörögni. – Gyere velem – mondja váratlanul. Felé kapom a fejem aztán követem õt. Semmi kedvem most ellenkezni. Minek tenném. Úgyis felesleges hiszen mindig az van amit õ akar. Egy virágcsokrot ad a kezembe a másikat pedig megtartja magának. Egy békés helyre sétálunk ki.  Szomorúan nézi a két egymás mellett álló sírkövet. A fejfákon álló nevek nekem semmit sem mondanak. Számomra csak egyszerû betûk egymás után rakva. Letérdel az egyik sírhoz amin egy nõi név áll és leteszi a csokrot, majd elvéve tõlem a másikat azt is lerakja a másik sírra. Sohasem voltam jó igazából semmiben sem.  Én leginkább egy valamire specializálódtam, az pedig mások felbosszantása vagy pedig a meghitt pillanatok elszúrása. Nincs bajom a temetõkkel, nyugodt békés helyek, de én többségben nem a béke vagy a szeretteim miatti megemlékezés miatt látogattam ki oda. Egyszerûen csak puszta unalom vagy pedig a szüleim iránti gyûlöletem miatt. Daviel érdekesen pillant rám, nem tudom hova tenni ezt a tekintetet nála.

- Mi az? – kérdem kezeimet zsebeim mélyére süllyesztve.

- Mi lenne? – felsóhajtok. Miért kell ennek is kérdésre kérdéssel válaszolnia? Új szórakozás ez neki vagy mi?

- Miért nézel így rám? – kérdem mellé lépkedve.

- Lényegtelen – feleli, félrebillentett fejjel meredek rá, töprengve, azon hogy most vajon mi baja lehet. A felismerés villámként súlyt le rám. Egy pillanatra döbbenten meredek rá aztán összegörnyedve nevetek fel. Õ igencsak komoran néz le rám, de nem tehetek róla. Ilyet is csak õ feltételezhet rólam. Pedig ennyire borzalmas alak azért nem vagyok.

- Te komolyan attól félsz hogy én elfekszem valamelyik sírkövön? – kérdem oldalamat fogva és megpróbálok lenyugodni. Vállat von aztán egyszerûen csak bólint.

- Miért ne tennéd? – kérdi teljes komolysággal arcán. Megrázom a fejemet és én is elkomolyodom. Nem igazán látott még engem ilyen ábrázattal de hozzá kelessz szoknia ha továbbra is ilyeneket fog rólam feltételezni.

- Inkább az itt a kérdés, hogy miért tenném? – mondom kivéve zsebeimbõl a kezeimet és keresztbe fonom õket a mellkasom elõtt.

- Mert te ilyen vagy – jön az egyszerû válasz. Elsötétült tekintettel meredek rá. Még csak nem is ismer engem, honnan tudhatná  milyen is vagyok én igazából.

- Teszek ostobaságokat, de ettõl függetlenül tiszteletben tartom mások halottjait – morgom ellépve mellette és visszaindulok a házhoz. Halkan felmordul aztán utánam indul. Ezt is csak onnan tudom, hogy hallom lépteit.

- Cameron – szól utánam, de még csak pillantásra sem méltatom õt. Gyûlölöm ezt az egész helyzetet, legfõképpen amiatt, mert engem egyáltalán nem szokott érdekelni másnak a véleménye. De tõle ez mégis bántó és sértõ ez. Csak azt nem tudom még, hogy mit foglalkozom én ezzel. Had gondoljon nyugodtan csak azt rólam amit akar. – Cameron – szól újra utánam. Megállok aztán jegesen elmosolyodva felé fordulok.

- Mit akarsz? – kérdem a legkevésbé sem illendõen. Szavaim leperegnek róla, mintha nem is érdekelné õt az, hogy miként szólok hozzá.

- Beszélni – jelenti ki higgadtan amitõl én csak még mérgesebb leszek de ezt már nem mutatom ki. Inkább magamban robbanok fel.

- El sem kellett volna hoznod ide magaddal. Én próbálok alkalmazkodni az életmódodhoz erre te folyton csakis a legrosszabbat feltételezed rólam.

- És ez bánt téged? – kérdi kíváncsian. Vállat vonok. Mégis mit érdekli õt, hogy engem mi bánt vagy mi nem bánt.

- Miért kérded?

- Egyszerûen csak kíváncsi vagyok, hogy téged mióta érdekel az hogy én mit gondolok  vagy feltételezek rólad – válaszolja halványan elmosolyodva. Szemeimet forgatva fordulok meg.

- Egyáltalán nem érdekel – válaszolom habozás nélkül. Talán nem ártott volna elõbb gondolkodnom mielõtt ilyen gyorsan rávágom a választ. Ez most így egyértelmûen hazugságnak fog tûnni. És na jó valójában az is, mert hogy érdekel az amit gondol rólam, csak még arra nem jöttem rá hogy miért.

- Rémesen hazudsz – jegyzi meg mellém sétálva. Grimaszolva meredek magam elé, és szépen lassan sétálunk vissza az épületbe.

- Ez nem teljesen igaz. Sok mindenkinek hazudtam már és eddig senki sem kételkedett szavaim igazában – jegyzem meg sértetten. Na jó, ezzel talán nem kellene ennyire felvágnom. De akkor is. Már megint csak sérteget. Hogy várhatja így el tõlem, hogy rendesen viselkedjek?

- Nos ez lehet, de ettõl függetlenül nekem nem tudsz hazudni.

- Hát persze – belépünk az ajtón én pedig nyílegyenesen a szobám felé veszem az irányt.

- Most meg hová mész? – kiáltja utánam, megtorpanok a lépcsõn és vállam felett pillantok hátra rá.

- Világgá. Nem unod még ezt a folytonos aggódást? – kérdem fejemet csóválva és már automatikusan az ujjamon levõ gyûrûhöz kapok másik kezemmel. De ezúttal értelmetlenül, mivel a gyûrû nincs az ujjamon. Riadtan kapom fel a fejem aztán körül nézek. Lerobogok a lépcsõn de mielõtt még kivágódhatnék az ajtón egy kéz kulcsolódik a karomra.

- Mégis hová készülsz? – kérdi újra ezúttal megállásra késztetve engem. Megpróbálom lefeszegetni ujjait a karomról de nem megy. Igy hát egyszerûen csak nyugton maradok és felsóhajtok.

- Meg kell keresnem a gyûrûmet. Valahol odakint kell lennie – hadarom újra zavartan.

- Nem mehetsz ki egyedül – kerek szemekkel nézek rá. Kirántom magam szorításából és teszek egy lépést oldalra.

- Jó akkor velem jössz -  ragadom meg ezúttal én a karját és magam után kezdem el húzni. Elsõ döbbenetében meg sem szólal egyszerûen csak hagyja hogy húzzam magam után. Észhez térve megtorpan és engem is megállít. Idegesen fordulok felé. Nem hiszem el hogy nem érti meg. Nekem szükségem van arra a gyûrûre.

- És mégis hova mennél? Azt se tudod hol hagytad el – ragadja meg vállaimat maga felé fordítva engem.  Lehunyom szemeimet aztán lassan kifújom a levegõt. Lenyugszom, elvégre igaza van. Majd késõbb vagy talán holnap megkeressük. Görcsbe rándul a gyomrom a tudattól, hogy talán nem találjuk már meg soha többé. Elvégre csak egy apró karika és kitudja hol veszítettem el. Leülök a földre és térdeimet felhúzva átölelem õket és csak meredek ki a fejembõl.