Karjait kezdi el nézni, a kötések az ágyon landolnak. Hirtelen fordul felém, arca ragyog akár a nap sugarai.

- Eltûntek! – Büszkén mutatja karjait. Örülök neki, hogy végre beindult a regenerálódása. Lekapja a pólót, és a felsõtestén lévõ pólyát letekeri. Még mindig ott vannak a nagyobb sebek, benne a varratok. Nem lehet minden tökéletes, ez is több mint vártam.

- Takarózz be Cameron vagy pedig öltözz fel. – Fogom meg a vállát, hideg bõrömre már össze sem rezzen, megszokta.

Kiugrik az ágyból fejét hevesen rázva.

- Jól vagyok. – A teste errõl mást mond nekem.

- Dehogy vagy te jól. – Egy nehéz dunyhát rárakok. Lefelé néz a földre, közben enyhén remeg.

- Annyira hideg van. – Ebben a házban sosem lehet elég meleg, kezdek ezt sejteni. Rossz ötlet volt pont ide hoznom, a tudatlanságomért nagy árat fizetett.

- Maradj idebent jó? Hozok valami melegebbet. – Bemegyek Cameron szobájába, egy meleg pulcsiért és egy vastagabb nadrágért, de amikor visszatérek már nincs a szobámban. Beharapom a számat mérgemben.

- Buta kölyök. – Lerohanok a lépcsõkön, a hóban találok rá.

- Cameron! Neked teljesen elment az eszed? – Felrántom a földrõl vékony karját megragadva. Egy póló és rövidnadrág, az agyam eldobom.

Erõsen rázkódik, csontjai koccannak, erõsödik a farkas szaga. Kezdek félni.

Húzom és húzom befelé, de gyenge próbálkozásai újra és újra megállítanak. Letérdelve kutatja, elfehéredett ujjaival lapátol a hóban. Gerince reccsenésére lehunyom a szemeimet, fejem meg önkéntelenül megrándul, állkapcsom befeszül.

- Miért állsz meg? Miért nem jössz? – Leguggolok mellé,, kezemet az övére vezetem. Hidegebb a bõre az enyémnél.

- Miért teszed ezt? – Miért kell magát kínoznia? Megszakad a szívem ahogyan nézem. Önmagát kínozza, és nem tudom miért, csak tehetetlenül figyelem.

Ujja megrándulnak hangomra.

- A... ny...nyaklánc miatt. – Felmorranva kapom karjaim közé, felnyög hirtelen mozdulatomra, kapálózik, vállamba kapaszkodva néz szomorúan a hóba, ahol az imént volt.

Felviszem a fürdõbe, a vizet megengedem, õt meg ruhástul dobom bele a vízbe. Lehettem volna finomabb is, de a hirtelen indulataim vezéreltek. Meghat, hogy ennyire fontos neki a lánc, de ha tudom, hogy veszélyezteti magát miatta, inkább ne adtam volna oda.

- A nyakláncod nálam van. – Mondom fakó hangon, halántékomat masszírozni kezdem, önkéntelen mozdulat, ha ideges vagyok.

- És ezt nekem honnan kellett volna tudnom? – Nem néz a szemimbe.

- Akár meg is kérdezhettél volna. – Fonom össze a karjaimat mellkasom elõtt. Annyira felhúzott, nem kéne ilyen idegesnek lennem.

Loccsan a víz, mégpedig az arcomon.  Szeret leönteni? Nem elõször fordul már elõ, hogy valami az arcomban landol miatta.

Félrebillentett fejjel törlöm le arcomról a vizet. Kicsit lehûtött vele.

- Ezt megérdemelted. – Motyogja, közben kényelmesen elhelyezkedik a kádban. Nem mondok semmit, csak nézek le rá, közben gondolkozom megannyi dolgon. Hosszas hallgatásom miatt felpillant rám. Pár másodpercig csak nézünk egymás szemébe. Sok érzelmet vélek felfedezni benne, amiket találkozásunk óta szerzett a birtokába.

Felmerülnek bennem kérdések vele kapcsolatban. Bizonytalan vagyok. Nem kéne a múlton rágódnom, de én ilyen vagyok, nem felejtek, és aggódom. Mit érezhet velem kapcsolatban, kinek tart engem? Beengedett a magánszférájába, velem tölti napjai kilencven százalékát, megosztotta velem az élete egy részét és a múltját. De még mindig nem tudom mi jár a fejében. Talán soha nem is fogom tudni.

Lehunyom a szemeimet, megfordulok, és egy szó nélkül magára hagyom. Ostoba dolog ez a szerelem, nem ismerek magamra.

Irodám ablakában ülök, kipróbálva milyen is az. Tetszik. Kint a havas és rideg táj, bent a fullasztó narancsszínû lángok melegsége. Kezembe vettem újra az angyalok táncát, hogy folytatni tudjam. Tényleg úgy viselkedek, mint egy szerelmes kisiskolás.

Kezemben whisky és azt iszom, lassan egy fél üveggel, pedig nem is szeretem. De jól esik kellemes marása, az émelygés, ahogy lenyelem és az utána lévõ bizsergetõ melege. Nem rossz, elvégre jobban fel bírom dolgozni mint az emberek, és alapból is jól bírom az alkoholt. Kicsit szállt csak a fejembe.

Ideje lenne meglátogatnom Cameront, egész nap nem láttam, ráadásul mindig jön utánam és õ keres, de ma se híre, se hamva.

Felkapom a laptopom és a szobájába megyek, sehol. Átsétálok az enyémbe. Az ágyamban durmolva találok rá. Elmosolyodom és meghúzom az üveget.

Lerakok mindent ami a kezemben van. Mellé ülök és fölé hajolok. Lassan kívánom becserkészni kívánatos ajkait.

- Mit csinálsz? – Nyílnak fel szemei, én meg elszégyellem magam.

- Mit is? – Megvakarom a fejemet és elhajolok. Errõl lecsúsztam.

Megfogom a laptopot ráteszem a hasára és felnyitom, pötyörészek egy keveset és felé fordítom.

- Adventi vásár, Bécsben. Benne vagy?  Felpattan ülõ helyzetbe és nézegetni kezdi az oldalt. Most látszik csak rajta igazán, hogy még fiatal, bár azt sem tudom hány éves…

Megrázom a fejem, és odébb lökdösve kényelmesen beülök mellé.

- Benne! – Hadarja.

- Holnap karácsony, úgyhogy ha menni akarunk, azt most tegyük.

Felállok, Cameron szekrényhez sétálok és kiveszek egy pulcsit, vastag zoknit, kesztyût, sálat, sapkát, a kabát meg lent van. Visszasétálok és oda dobom hozzá.

- Melegen öltözz fel. – Elindulok lefelé, elõkészítem a kocsit, mivel azzal megyünk, repülõvel felesleges lenne, és így érdekesebb is szerintem. Ahogy kinyitom az ajtót felöltözve rohan ki mellettem.  Meglepetten nézek utána. Elmosolyodom és követem.

Kevés pakolászás után, vastagon megtömött kocsival indulunk. Beállítom a GPS-t, mert alapból sosem vezetek, nem tudnám magamtól merre kell menni.

Sok érdekesség van útközben, én napszemüvegben, orromig eltakarva vagyok. Elképesztõ hogy milyen hideg van, mindenhol hó, és mégis hétágra süt a nap, kiborítóan vakító.

Bécsben minden gyönyörûen ki van világítva, a legszebb amikor már besötétedik. Én szatyrokkal megpakolva követem Cameront mindenhova, minden boltban megtetszik mindkettõnknek valami, ami oké, hogy szép, de teljesen felesleges és értéktelen, de a mai naptól kezdve eszmei értékük lesz.

Késõ este felé már bezárnak a fakunyhók, búcsúzás van, holnap karácsony. Vettem egy-két dolgot amíg nem figyelt, hogy legyen valami meglepetés is. Furcsamód vett egy farkasos párnát is, de nem szóltam semmit, nem tudom miért kellhet neki, de kitudja mi járhat a fejében.

Vettem még egy kisebb medált anyámé mellé, nagyon szemet szúrt neki, észrevettem, hogy nézi, de amint odasétáltam hozzá másfelé húzott. Elég drága volt, gondolom sajnált rá annyi pénzt. De egyszer van karácsony, és ez igen szép, ráadásul rá semennyi pénzt nem sajnálok.

Szétnéztünk még kicsit Bécsben, de a napnak vége, besötétedett, fáradt, és én is az vagyok.

- Ideje lenne indulnunk. – Karolom át derekát a kocsi felé húzva.

- Egy bordád eltört, helyre kellett rakni, így van egy vágás bal oldalt, a koponyád megzúzódott, enyhe agyrázkódás, nem beszélve az üvegszilánkok okozta sérülésekrõl, horzsolásokról – meredten nézek rá. Annyira, de annyira tárgyilagosan ejti ki ezeket a szavakat. - Amint láthatod komolyak, itt kell maradnod két hétig az orvos szerint, naponta fog jönni – meglepette nézek rá. Egyáltalán nem érzem magam annyira borzalmasan mint ahogyan õ lefesti az állapotomat. Emlékeim közül felrémlik bõrének íze, és az érzés ahogyan fogaim lábára zárulnak.

- Jól vagyok – mondja mosolyogva. Feláll majd ujjait újra tincseim közé vezeti és borzol hajamon egyet. Megtorpan az ajtóban és visszanéz rám.

- Este még benézek, tudom nem sokat ér, de kérlek, maradj nyugton – kér szépen. Hogyan is lehet ellenállni egy ilyen kérésnek? Nehezen. Vagyis nekem nehéz a seggemen maradni nyugton. Satnya próbálkozásai a szigorral szórakoztatóak. Sóhajtva lép ki és hagy magamra. Gyûlölöm a telet és a hideget. Átváltozásomat sokan kötik a telihold fényéhez holott ez egy baromság. Egyszerûen annyi idõt töltöttem már kint a szabadban kiskoromban, hogy a testem kifejlesztett egy saját védekezõ mechanizmust a hideg ellen. A halálra fagyás ezerszer könnyebb és jobb mint ez az egész mizéria. Mozgásomat minimálisra véve helyezkedem el és megint elalszom.

Egyedül vagyok amikor felébredek. Kötéseim kényelmetlenek, bõröm már nem annyira hideg mint amilyen volt. Kimászok az ágyból majd sietõsen átszaladok a másik szobába. Már nem torpanok meg ágya mellett, egyszerûen csak bebújok mellé.

- Miért nem pihensz? - kérdi oldalára fordulva, pillái alól néz rám.

- Finom puha – bökdösöm meg karját aztán visszafekszem rá és elvigyorodok saját hülyeségemen. Homlokát enyémnek dönti és lassacskán õ is elalszik.

- Eltûntek – mutatom neki karjaimat amelyeket már nem díszítenek vágások. Megörülve térdelek fel, majd kezdem el letekerni magamról a kötést. Nem állít meg mozdulataimba egyszerûen csak figyel türelmesen. Mellkasomat lecsupaszítva elszomorodom. A vágások és miegymások eltûntek rólam, de nagyobb sérüléseim még ugyan olyan jól láthatóak.

- Jól vagyok – hazudom kezeimet ökölbe szorítva. Gyomromban valami megrándul, karjaim pedig libabõrösök lesznek.

- Dehogy vagy te jól – mondja rám terítve a takarót.

- Maradj idebent jó? Hozok valami melegebbet – mondja kisietve az ajtón. Bólintok aztán kezemmel megérintem nyakamat. Eltûnt a nyaklánc amit tõle kaptam. Gondolkodás nélkül sietek le a lépcsõn ki a szabadba. A hányinger hamar megtalál, figyelmen kívül hagyom és térdre esve keresni kezdem a hóban. Itt kell lennie, nem tûnhetett el csak úgy.

- Gyerünk már – rándulnak össze kezeim a hideg hóban. Meztelen lábujjaim teljesen elfehérednek. Fogaim újra és újra összekoccannak a vacogástól.

- Cameron! Neked teljesen elment az eszed? - kiált fel Daviel határozottan mérgesen. Karomnál fogva rángat fel aztán húzni kezd maga után a ház felé. Sietve követem õt miközben próbálom nem észrevenni, testem egyre inkább erõsödõ remegését. Kirántom karomat kezei szorításából. Idegesen néz rám. Talán õ is érzi a közelgõ veszteséget.

- A... ny...nyaklánc miatt – dadogom reszketve. Szemeimet lehunyom és megrándulok amikor felmorran. Figyelmen kívül hagyja további ellenkezéseimet és bevonszol magával a házba. Sejtem mire is készül egészen pontosan. Végigvonszol a lépcsõn egészen a hatalmas kádig amibe aztán vizet enged. Meg sem várva esetleges jóváhagyásomat belelök a kád vízbe. A víz égeti bõrömet, az a minimális ruha ami rajtam van hamar átázik és sötétebb szint vesz fel. A hideg miatti reszketésem alább hagy.

- A nyakláncod nálam van – sóhajtja halántékát tapogatva. Lehajtom a fejemet és a vízzel kezdek el szórakozni.

- Akár meg is kérdezhettél volna – válaszolja szemeit résnyire szûkítve. Nem értem miért akad ki mindenen ennyire. Gondolkodás nélkül pocsolom le õt a kád tartalmával. Félrebillentet fejjel néz engem miközben letörli arcáról a vizet.

- Ezt megérdemelted – vonok vállat nekidõlve a kád falának.

Kint akár a háborús övezet. Minden bûzlik a hulláktól és a vértõl. Segédkezem a takarításban, nem akarom, hogy mindent a dolgozók intézzenek el, ilyet egyszerû emberektõl kérni kegyetlenség. A hullák közt megpillantok valami fényeset. Letérdelek és felveszem a földrõl. Ez Cameron lánca, elszakadt. Szomorúan csúsztatom a zsebembe, majd a kialakított kórterembe veszem az irányt. Minden percet, amit nem mellette töltök bûnnek érzem.

Olyan sebzett és sápadt. Összeszorul a szívem, ahogyan õt nézem, de nem bírtam csak kétszer itt hagyni, mióta helyre rakták a bordáját és bekötözték, de a fejét csúnyán beverte. Azt mondta a doki, hogy ha nem kel fel pár napon belül, kereshetek egy temetkezési vállalkozót. Majdnem megvertem amikor ezt mondta nekem.

Mikor úgy éreztem hogy az ereim smirglibõl vannak a közelgõ kiszáradás miatt, csak akkor és az elõbb hagytam magára.

Lassan három napja fekszik. Nem reaggál semmire, de stabil az állapota, lehet hogy agy halott, azt mondták beszéljek hozzá, tehát így is teszem.

- Tudod, sohasem hittem, hogy találok valakit, aki nem vet meg, vagy fél tõlem, undorodik, erre itt vagy te. Kis taknyos kölyök. Fenekestül felforgattad az életemet. – Megköszörülöm a torkomat, kezét kezembe véve ülök le mellé az ágyra. – Úgy érzem te vagy az igazi, akiért eddig éltem. Ne hagyj el, kérlek. – Kezét felemelve simítom arcomat hideg bõréhez. Sírni támad kedvem.

Semmi, nincs válasz. Lebiggyesztem az ajkaimat, felállok és az ablakhoz sétálok.

- Talán nem kellett volna találkoznunk, biztosan nem így alakultak volna a dolgok, hogy a halál karmaiba taszítalak. Megígértem, hogy megvédelek. -  Kis szünetet tartok, mert nehéz kimondanom ezeket a szavakat. – Csalódást okoztam, igaz? Szeretlek Cameron, mindenkinél jobban. -  Csak suttogok neki, tenyereimmel megtámaszkodom a feje mellett, lassan ajkaira hajolok. Õrlõdöm magamban, aztán mégsem csókolom meg.  Homlokainkat összeérintem, szemeimet lehunyom.

- Szeretlek, úgy hogy kellj fel, és gyere hozzám Cam. – Megpuszilom a homlokát, reménykedésem kétségbeesésem ellenére sem hagy alább egy percre sem. Tudom hogy fel fog kelni, mert fel kell hogy keljen.

Körbejárok még párszor a szobában, ahogy eddig számtalanszor tettem. Csak nézem õt. Ujjai mozdulása, tétova pislogásainál el sem akarom hinni, hogy igaz amit látok. Felugrom és odasietek hozzá.

- Cameron? – Hangomra rám pillant, sosem örültem még ennyire ennek a csodálatos szempárnak. Tincsei, mik a szemébe hullnak félresöpröm, bûn eltakarni õket.

- Hmm? – Elvigyorodik. Nagy kõ esik le a szívemrõl. Olyan megkönnyebbültség árad szét bennem, mintha csak lebegnék a víz felszínén.

- Annyira, nehezedre esne néha engedelmeskedni a parancsomnak? – Mérgesen nézek rá egy pillanatig, ez is csak színjáték, de túl boldog vagyok, így az is lepereg rólam. Õ visszamosolyog rám. Mennyire megkönnyebbültem, szavakba sem bírom önteni boldogságomat.

- Valld csak be. Hiányoznék, ha nem lennék. – Õ is tudja, én is. Nélküle úgy érzem már élni sem bírnék.

- Ne hízelegj magadnak. – Lágyan megérintem kézfejemmel arcát. Mozgására azonban csúnyán kezdek nézni. Ez az, amit nem fogok neki engedni egy ideig.

- Sajnálom, hogy neked ugrottam. – Elfordul felõlem, sajnálatát mutatja, és leplezni próbálja megbánását és zavarát. Meglepõ emberi viselkedése mélyen meghat, mellé ülök az ágyra, csak hogy közelebb érezhessem magamhoz.

- Emlékszel rá? – Szerettem volna ezt az egészet elkerülni, nem akarom, hogy bûntudata legyen, ugyan is semmi bajom, a figyelmetlenségem okozott neki több problémát, kis híján belehalt.

- Igen. – Hangja nagyon gyenge. Nem akarom, hogy fájjon neked a múlt kedvesem. A múlt elmúlt, csak felejtsd el.

- Mi mindenre emlékszel még? – Gondolkozik, kiszáradt ajkain végigsiklik apró rózsaszín nyelve. Kiéhez figyelem mozdulatait. Megfordul a fejemben, hogy megkellett volna csókolnom, de az nem lenne az igazi, lehet többé már nem is lesz rá alkalmam, milyen keserû is a viszonzatlan szerelem, az állandó sóvárgás…

- Igazából csak erre. – Megpróbál felülni, de vállainál fogva finoman visszanyomom.

- Most már jogosan kérem, hogy ne mocorogj, igaz? Gondolom mondanom sem kell, hogy ne hagyd el a házat. – Elkezdené a tarkóját vakargatni, de megáll a keze félúton, szemeit összeszorítva kezd el remegni. Elkomorulok a jelenetre.

- Egy bordád eltört, helyre kellett rakni, így van egy vágás bal oldalt, a koponyád megzúzódott, enyhe agyrázkódás, nem beszélve az üvegszilánkok okozta sérülésekrõl, horzsolásokról. – Nagy szemekkel mered rám ahogy faarccal elsoroltam a sérüléseit. – Amint láthatod komolyak, itt kell maradnod két hétig az orvos szerint, naponta fog jönni. – Csak most kezd tudatosodni benne a sérülései komolyság. Bár gondolom, ha nem kötelezném fekvésre, akkor már rég kint rohangálna valamerre, elõre sejtem, hogy már ma este elhagyja a szobát, de nem tudok vele mit tenni, õ az elsõ, akinek a szavam keveset ér, nem hallgat rám. Elcsodálkozom néha azon mennyire erõs öntudata van.

- Te hogy vagy? A lábad. – A kérdéses területre néz, követem tekintetét. Meghatódóm azon, hogy aggódik értem, ezzel minden alkalommal meglep.

- Jól vagyok. – Elmosolyodom, felállok és megborzolom selymes fürtjeit. Az ajtóhoz lépek, de még visszafordulok hozzá.

- Este még benézek, tudom nem sokat ér, de kérlek, maradj nyugton. – Próbálok határozottan és mérgesen ránézni, de nem megy, nála nem. Felsóhajtva rossz színészkedésemen sétálok ki.

A ház helyreállítása ma este befejezõdik, szerencsére kicsi a kár, a vadászok sem jelentkeztek azóta, hogy társaik nagy részét lemészároltuk, nem mernek idejönni, de csak idõk kérdése, hogy újra itt legyenek, erõsebbek, képzettebbek. Én készen fogom várni õket, egyikõjük sem mehet Cameron közelébe, ezt garantálhatom.

Félrehúzom a függönyt, szemeimet kivakítja a nap éles fénye. Mióta is nem aludtam a gyomorideg miatt? Negyedik napja a mai, a tükörbe nézve egy táskás szemû ötvenéves néz vissza rám.

Lezuhanyozom, megvacsorázom, amikor meg már lemenõben van a nap benézek Cameronhoz, aki öntudatlanul alszik. Arra sem ébred fel, hogy bejön az orvos, és megnézi néhány sérülését, gondolom a regenerálódás miatt, de ez sajnos hosszú folyamat lesz.

Az ágyamban való mozgásra ébredek fel, de az ismerõs illat miatt ki sem kell nyitnom a szemeimet.

- Miért nem pihensz? – Oldalamra fordulok kényelmesen, félig kinyitom a szemeimet, pár centire van az arca tõlem.

- Nem mindegy, hogy itt pihenek, vagy máshol? – Befészkeli magát, fél perc sem kell, és már durmol is. Jobban érzem magam, hogy itt van mellettem. Betakarom jobban, hogy véletlenül se fázzon, megtanultam egy életre, hogy melegen kell tartanom a testét.

Tétován közelebb férkõzöm hozzá, át akarom ölelni. Odabújok, karomat átvetem oldalán, és hátán megállapodik tenyerem, másikkal a feje alá nyúlok, ami így a bicepszemen megpihen. Pislog rám párat, gondolom már meg sem lepõdik rajtam. Kicsit körbenéz, hogy megérthesse hogyan is vagyunk.

- Finom puha. – Megbökdösi a karomat, majd visszahelyezi rá a fejét és elégedetten elvigyorodik még magában. Félrehúzom a számat és a szemeimet forgatom. Nagyon vicces valaki. Végül én is elmosolyodom, homlokomat az övének támasztom, és hagyom, hogy rám telepedjen a békés álom.

Ahogy felébredek a nap lenyugvóban van, tudatosodik bennem, hogy ismét átaludtunk egy teljes napot. Még mindig összebújva alszunk, úgy tûnik mind a kettõnknek szüksége volt a másik közelségére hogy pihenni tudjon egy kiadósat. Mozgásomra õ is felébred.

Mosolyogva köszöntöm.

- Jó reggelt. – Ujjaimmal arcát simítom. Enyhén elpirul ami arra késztet, hogy halkan felkuncogjak.

Szerelmem saját vérében fürdik, összegörnyedve hever a földön. Elnyílnak ajkaim és törlöm a külvilágot. Odasétálok mellé, ujjaimat mozdulatlan testének nyakára helyezem. Van pulzusa. Túl magas.

- Cameron. – Szólítom meg reszelõs hangon. Picit megmozdul, de semmi egyéb.

- Cameron! – Emelem fel hangomat. Figyelj már rám!

Teste több sebbõl vérzik, vérének illata szemeim elõtt akár a ködfelhõk telepednek mindenfelé, megszédít csodás illata, de nem ilyen módon akarom érezni.

- Hmm? – Felpillant rám, de sokszoros pislogással sem tud rám összpontosítani. Pupillái rettentõen kivannak tágulva, teste ütemesen remeg. Most elõször érzem rajta ilyen intenzíven az állatias erõt, mintha nem is õ lenne, rettentõen fájhat neki. Ujjaim ökölbe szorulnak arcomon megannyi ránc jelenik meg a fájdalmas látványra.

- Bocsáss meg. – Egy rántással tépem ketté ruháit. A látvány rosszabb, mint amire számítottam. Összekoccantom a fogaimat és megrázom hevesen a fejem. Nem akarom elhinni amit látok. Nagyot nyelek és bordáinál kezdek tapogatni, a vér felgyülemlett a bõre alatt, ami immár feketének látszik, határozottan érzem, hogy eltört a csontja. Kisebb-nagyobb szilánkok vannak a bõrébe fúródva, és nem gyógyulnak, a testének ki kéne löknie az idegen testeket.

Egyenként kezdem kiszedegetni õket, fogaimat szorosan összezárva tartom, megnyúlt szemfogaim fájdalmasan sajognak.

- Ez neked miért jó? – Nyögi néhány összerándulás között. Nem lehet kellemes, de bele sem gondolok. Nincs fájdalmasabb annál, minthogy szenvedni látod azt akit szeretsz, ó, bárcsak magamra vállalhatnám a fájdalmát, az összest.

- Elhiheted, hogy nem élvezetbõl teszem. – Próbálok beszélni hozzá, hogy magam mellett tartsam, ki tudja, lehet ha elájul, nem ébred fel többé. Befeszülök és kis híján vérszemet kapok a gondolattól. Még sosem voltam ennyire dühös és ideges egyszerre, mérhetetlen aggodalmammal vegyítve.

- Maradj velem, csak a hangomat figyeld! – Feje a kövön pihen, szemeit erõsen lezárva tartja, mivel nem reagál rám, így gondolom nem hallja.

 - Cameron hallod amit mondok? – Félig lehunyt szemekkel fordítja felém picit a fejét. Beharapom a számat.

- Hát persze, hogy nem. – Adom meg a választ saját magamnak. Izmaim befeszülnek. Annyira nem akartam, hogy ez megtörténjen.

- Bocsi. – Elmosolyodik fájdalmasan.

Lesápadok.

- Ezúttal nem úszod meg ennyivel. – Morgom a kezeim közt fekvõnek. Ha ezt túléljük, nem tudom mit teszek vele.

- Nem akarlak elszomorítani, de elég szarul áll a szénám. – Megnyugtat egy kicsit, hogy még mindig képes beszélni, méghozzá olyan Cemronosan. Keserûen elmosolyodnék, de a szám lefelé görbül a kinézetétõl. Lassan ernyed el teste a kezeim között, elájult.

 Vérszomjasan fordulok a vadászok felé. Klaus kihúzott ezüsttõrrel áll a fal túloldalán.

Erõmre hajam lebegni kezd. Nem látott még vént teljes erejében? Szívesen megmutatom neki milyen egy bosszúálló vámpír.

Leteszem könnyû testét, erõsen remeg, a farkas szag meg egyre erõsebb.

Lassan állok szembe a támadókkal, idõközben kisebb seregbe gyûltek. Sötétlila füstként testesül meg energiám, mindent belebeg tíz méteres körzetemben, idegesen kapkodják ide-oda a fejüket.

Szemeim felizzására azok akik legelöl állnak felrepülnek az égbe, csontjaik hangosan reccsennek, az összeset összetöröm. Rángatózó húscafat lesz mind!

Ajkaim mögül kivillannak tûhegyes fogaim vicsorgásom miatt, mellkasomból mély hörgés tör fel. Egy sem hagyja el élve a földemet!

A felém futóknak megragadom a torkukat, és egy gyors mozdulattal töröm el. Néhányba fogaimat mélyesztve tépem fel a koponyájukat, a csontdarabok ropogása a fogaim közt állati énemet élvezettel tölti el és elégíti ki. Vigyorogva gyilkolom õket, ujjaimról csöpög a vérük, lehunyt szemekkel nyalom le minden cseppjét. Igen, ez az!

Lustán lépdelek Klaus felé, beteg egy ember, látom az arckifejezésén, várja, hogy elmenjek érte.

Megállok tõle pár méterre, kiköpöm utolsó társai egyikének a húsát, ami még a számban maradt, élettelen testét meg elé dobom. Gond nélkül rúgja félre, pengéjét közben meg elõre nyújtja. Innen látom, hogy vasfûbe mártott a tõr. Összehúzom szemöldökeimet, arra várok hogy õ lépjen elõbb.

Csonttörések sorozata üti meg a fülem. A hang irányába nézve Cameron rángatózó testére téved tekintetem. Számat eltátom, mérgesen a meglepett Klausra nézek, majd vissza és odafutok hozzá.

- Hé! Nézz rám! Mi történik?! – Karjaim közé kapom, már nem a saját szagát érzem, egy teljesen idegenét, egy farkasét. Gerince nem természetes módon ívbe feszül. Kétségbeesetten nézem, néha összerándulok a hangokra, a vadászok meg csak zavartan nézik a jelenetet.

Egy pillanat alatt fordul ki magából, és vált teljesen alakot. Mielõtt álkapcsa csattanna rajtam messzire elugrom. A lendülettõl felborulok és elfeküdve a földön nézem a behemót farkast. Kétszer akkora mint én. Egyszerre gyönyörû és rémisztõ. Vörösesbarna bundájáról cseppekben folyik a vére. Miért nem gyógyul meg? Meg kéne! Felkelek felé lépek párat, de védekezõn rám hörög. Nem ismer fel.

Arra támad, aki felõl a fenyegetést érzi, akit veszélyesnek talál.

Leheletem látszik még a kevés fény ellenére is amit a csillagok és a holdsarló nyújt a jeges hidegben.

A vadászok támadó állásba helyezkednek, érzem az ezüst fémes illatát, így Cameron is oda kapja busa fejét. Azonnal nekik ront, gondolkodás nélkül tépi szét áldozatait. Csak nézni bírom. Teljesen más, megbízhatatlan és kiszámíthatatlan, kicsit magamra ismerek benne, de akkor is elborzaszt a látvány. Fogai csattognak, fejek hullnak, amit szájába vesz azt lenyeli. Körbeveszik. Sarokba szorított vadállatként támad ahova tud, ugrál, karmol, gyilkol. Hátulról próbálom bevédeni, de amint én kerülök a legközelebb engem támad.

Klaus örült vigyorral nézi a vérfürdõt, besétál Cameron elé aki megáll és teli torokból morogni kezd rá. A penge fénye megcsillan a hold sugaraira, ekkor ugranak egymásnak.

Körbenézve már csak mi vagyunk talpon. Hullák mindenütt. Az erõs vasszagnak számomra csodálatot kéne nyújtania, de ahogy szétnézek felfordul a gyomrom.

Hangos üvöltésre nézek vissza a csatára. Klaus keze Cameron szájában van. Nevetve esik össze. Ez az ember tényleg beteg. Egy percen belül véráztatta teste kettéharapva hever el a földön. Vége, és nem én öltem meg.

- Cameron… - Fordulok hatalmas testéhez. Patakokban folyik a vér fogai közül. Szemeiben nem látok érzelmet, csak ösztönös védelmi vágyat. Mancsai alatt ropog a vörös hó. Lassan közeledik felém, hangtalanul. Kezdem érezni a halálfélelmet ami fizikai fájdalomként lopja be magát testem minden pontjába, úgy érzem mozdulni sem merek.

A fák közül egy lándzsa  repül felé, ahogy észreveszem elkezdek felé futni, felugrok hogy elkapjam, nehogy Cameronba csapódjon. Pont rámarkolok a nyelére, mikor bokámat elkapva ránt le a földre. Lábamat szorosan tartva kezdi el rázni a fejét, mintha csak le akarná tépni rólam a végtagot. Felkapok szájához, és szétfeszítem azt, elképesztõen erõs.  Nagyon fáj a harapása, ahogy kitépem a lábam, foga beletörik a húsomba, felugrok ép lábammal a ház tetejére, kihúzom a fogat, ami piszkosul fáj, de a sok vér miatt, amit ma ittam azonnal be is gyógyul maradandó sérülés nélkül.

Erõsen lihegni kezd. Vonyítására lenézek a háztetõrõl. Éles a hang amit kiad fájdalmában, végül elernyedve esik össze, pillanatok alatt nyeri vissza emberi alakját.

Kifogyott az erõbõl. Leugrom hozzá, forró teste sérülésekkel van borítva. Szívverése lassul.

Beviszem a házba, orvost hívok, aki percek alatt helikopterrel érkezik meg. Azonnal nekilátnak a sérülései ellátásának. Kétségbeesetten járkálok föl és le a szoba elõtt ahol bent van. Éveket öregszem az aggódás miatt.
Cameron, ha nem éled túl, nem tudom mit fogok tenni.

- Mégis mit? – Fordul felém. Mélyen a szemeibe nézek, azokba a gyönyörû üveggyöngyökbe.

- Történt valami? – Fordulok felé, de csak a takarókupachoz beszélek.

- Nem... vagyis igen. Hagyjuk jó?

- Cameron. – Ujjaim puha tincsei közé bújnak. Érzem édes illatát, nemrég fürdött. Mielõtt még bármit is mondhatnék felpattan, kezével befogja a számat, és erõlködését érezve hagyom, hogy lenyomjon az ágyra.

- Ne dumálj ennyit. Inkább aludj. – Vörös arccal veszi el kezeit a számról, csak nézek tündéri kitörésén. Egyre jobban beleszeretek, csak ezt szoktam észrevenni magamon.

Tarkójára rásimítom a kezemet és lerántom magamhoz. Könnyû kis teste landol rajtam én meg szabad kezemmel átkarolom a derekát és erõsebben magamhoz szorítom.

- Nem tudom mi zaklatott fel, de tudod, hogy én bármitõl megvédelek és mindig itt leszek neked, ugye? – Nem mozdul kezeim közt, fél percen belül meg valahogy elernyed, és érzem hideg arcát ahogy a csupasz mellkasomra fekteti. Nagyon boldog vagyok most.

- Fázol? – Bólint egyet, letolom magamról és a fûtést beállítom huszonhárom fokra, nem vagyok ember így nem érzem, de tudom, hogy ha hideg van az kellemetlen a linkanoknak.

Visszafekszem az ágyba, de most nem húzom magamhoz, még ha legszívesebben így is tennék, már azért is hálás vagyok, hogy itt van velem, nem lehetek telhetetlen. Lekapcsolom a lámpát és én is álomba merülök.

Reggel kettõnk közül én ébredek hamarabb. Felöltözöm és körbenézek a birtokon. Valaminek kell lennie odakint, ami megzavarta Cameront, nem egy félõs típus, mégis érzetem tegnap rajta a szorongás és félelem szagát.

Magamra kapom a nagykabátom és kisétálok. Most megy le a nap, erõs narancsos fénye irritálja érzékeny szemeimet. Cameron abblakánál a hóban friss nyomokat találok. Ismerem a szagát, Klaus. Szimatol utánam. Belemélyesztem a körmeimet a földbe, felállok és lerázom a kezemrõl a havas földet és mélyet sóhajtok. Szóltam, hogy ne találjak senkit, most felidegesített. Elkezdek a szag irányába sétálni, közben a fejemben már az agyalok, hogy hogyan öljem meg, ha Cameronról van szó nem ismerek kegyelmet.

- Hová mész? – Hangjára megtorpanok és elszáll a lila köd. Magamra eszmélek, hogy éppen gyilkolni indultam el, ami nem jellemzõ rám, elõhozza az védelmezõ ösztöneimet. Pókerarcot erõltetek magamra és felé fordulok. Egy pólóban és farmerban ácsorog, átkarolva magát didereg, arca kipirosodott.

- Mit mûvelsz? Nincs életösztönöd, eredj be! – Megragadom a karját és beráncigálom a házba ahol kikapja a kezét az enyémbõl.

- Nem kell úgy felkapni a vizet. – Morog az orra alatt, de nekem címezte szerintem.

- Tudod, hogy nem szeretem ha nem öltözöl fel rendesen, értsd már meg hogy érzékenyebbek vagytok, figyelhetnél magadra.

- Miért anyáskodsz ennyire? Semmi bajom. – Mérges, feldühítettem, de õ is engem.

- Nem vagy felöltözve? Ne hagyd el a házat! Nincs apelláta. – Sarkonfordulok és magára hagyom. Valamit mond még nekem, de nem értem, magamban motyogok mindenfélét. A vadász, Cameron, a tanács ügyei, kezdek kifáradni.

Leülök a kandalló elé, elfoglalom az egész kanapét, egy üveg bor van a kezemben, a pohárba kiöntök egy keveset, ellazulok. Próbálom kizárni a külvilágot, csak magamra figyelni. Elõveszek egy könyvet, amit már régóta el akarok olvasni. Angyalok tánca a címe, a szerzõ neve már rég lekopott, így nem tudom ki írta, de nem is nagyon izgat. Elkezdem olvasni, rendesen belemerülök. Maga a könyv hasonlít egy életrajzhoz, vagy fiktív levelek sorozatának  is nevezhetem bátran. Sok dolog van benne, ami a tudást segíti elõ.

Betörik egy ablak, valahol a földszinten. A törésre figyelek fel. Ledobom a könyvet a földre, és lerohanok, hogy megtudjam mi történt.

A lépcsõ tetején megérzem Cameron vérének illatát és idegen vadászok jelenlétét.. Ha bármi baja esett, mindenkit megölök, akinek köze van hozzá.

Végigsétálok a folyosón, hûvös van. Azt hiszem kezdek fázni. Megfordulok és Davielt pillantom meg. Szóval mégsem ment sehova. Igazán válaszolhatott volna nekem amikor szóltam neki. 

- Mit szeretnél? 

- Hol van a fürdõ?- kérdem sálamat kilazítva, hogy azért kapjak levegõt is. Oldalra fordul és a folyosó vége felé int. Arra amerre az általam keresett hely van gondolom én. 

- Egy nagy fürdõ van. Gondoltam, hogy fázni fogsz, így már megengedtem a vizet neked - hûvös tenyerét arcomra simítja, bõrét szinte már melegnek érzem bõrömön.

- Mész valahová? - pillantok végig rajta. Különös ez a kabát idebent a házban. Szemöldököm kérdõn felvonom. 

- Körbenézek a birtokon - feleli kikerülve engem aztán elmegy. Vállat vonva megyek be a fürdõbe. Ujjaimat megmozgatom, hogy valamelyest helyrehozzam a vérellátást. Valóban a kádban van a gõzölgõ víz, ledobálom magamról a maradék ruhát is és egyik ujjamat beleteszem a vízbe, de az tûz forró. Felszisszenve kapom el kezemet és leguggolva a kádhoz fújkálni kezdem a hab tetejét.

- Hûlj víz...hûlj - morgom a víznek csodára várva. Lehet hamarabb végeznék ezzel az egésszel, ha engednék hozzá egy kis hideg vizet. Felsóhajtok aztán mély lélegzetet véve belemászok a kádba. A hideg víz engedése túl sok macerával járna. Inkább leforrázom magam. Ahogy a forróvíz hozzám ér, bõröm égni kezd. A vérkeringés jótékony hatásai. Amint hozzászokom a hõfokhoz elmerülök a vízben és lehunyt szemekkel pihenek. Jó néhány perc múlva mászom ki a kádból, aztán végignézek magamon. Úgy nézek ki, mint valami fõtt rák. Felöltözöm és kimegyek. A folyosón Daviel rohan felém zavart arckifejezéssel. Vajon mi történhetett vele. Belém sietve lök fel engem, de még mielõtt hanyatt eshetnék elkap. 

- Sajnálom! Nem figyeltem - állít talpra majd lehajtott fejjel elsiet a szobája felé. Utána lépkedek bár nem tudom, megtehetem-e vagy sem. Elvégre kitudja mi történhetett vele ami miatt ennyire feldúlt. Belépek a szobájába, õt pedig a romok között találom. Teste finoman remeg.

- Daviel? Mi a baj?- kérdem kezemet az õ kezére simítva. Rám néz, szemei elkerekednek a döbbenettõl. Az ágyra fekszik aztán elnyúlik rajta, kezeit pedig lehunyt szemeire teszi. Mellé fekszem, testem súlya alatt megsüpped a matrac. Csöndesen figyelem õt, és várom, hogy lenyugodjon. Kis idõ múlva valamivel nyugodtabban felém fordul és a szemeimbe néz. 

- Elmondod mi történt? - kérdem õ pedig felülve fordul felém. 

- Talán egyszer elmondom, ha készen leszek rá - mondja hajamba borzolva aztán elindul valamerre. Hirtelen gondolattól vezérelve torpan meg. Érdeklõdve szemlélem õt és tétova mozdulatait. Ruhái levételével kezd el bíbelõdni. Nyelek egy nagyot amikor arra gondolok hogyan is néz ki a teste. Sietve rohanok ki az ajtón magára hagyva õt. Bóklászni kezdek az épületbe, valamiért mintha kezdene megszállni engem az ünnepi hangulat. Holott eddig egyetlen Karácsonyomat sem lehetett volna békésnek nevezni. 

...ooOoo...

Unatkozom. Most, hogy Daviel alszik nincs senki akit bosszantani tudnék. Lemegyek a konyhába és kotorászni kezdek a szekrényekbe és a hûtõbe. Elõveszek néhány holmit és forrócsokit készítek magamnak. Letelepszem  az asztalhoz miközben belekortyolok anélkül hogy magamra zúdítanám a felét. Próbáltam úgy elkészíteni mint Daviel, de ez se ízre se kinézetre nem lett olyan. Tehetséges vagyok. Sikerült elrontanom még egy ennyire egyszerû feladatot is. Pedig ezt még csak sütni sem kell. 

- Miért vagy fent ilyenkor? - kérdi Daviel a konyhába lépve. Ilyen korán?

- Felkeltél? - kérdem. - Jó sokat aludtál – teszem hozzá a pohárra nézve. Mintha csak neki beszélnék, végül is jó hallgatóság. 

- Még korán van, menj aludni, vagy fáradt leszel – döbbenten pislogok rá majd kijelentésén elvigyorodom és leteszem a kezemben tartott poharat. 

- Átaludtad az egész napot, még csak most kelt fel – magyarázom. Zavart tekintetén elfolytok egy újabb mosolyt. Újra a poharat kezdem el piszkálgatni. Ujjaimmal a pohár falán dobolok, semmi kedvem meginni. Daviel felõl egy sóhaj jön.

- Sajnálom – mondja. Abbahagyom a dobolást és érdeklõdve nézek rá.

- Mégis mit?

- A múltkori viselkedésem – válaszolja én pedig vállat vonok.

- A te dolgod. Biztosan megvolt rá az okod.

- Mit csináltál amíg én aludtam? - érdeklõdik a hûtõben kotorászva. Csak nem megéhezett?

- Járkáltam a házban, benéztem hozzád, ettem aztán megint benéztem hozzád most meg itt vagyok – intek körbe kezemmel a konyhában. 

- Miért néztél be ennyiszer hozzám? - ajkain mintha egy mosoly kísértete szaladna át. Na szépen vagyunk. 

- Mert unatkoztam és mert azt vártam, hogy fel kelj végre – távolabb tolom magamtól a poharat és hintázni kezdek a székemen. Felnézek rá, a kezében már megint egy pohár vöröslõ italt tart. Már meg sem lepõdöm étkezési szokásain. 

- Nem ízlik? - kérdi az asztal közepéig eltaszigált forrócsokira nézve. 

- Telitalálat! - elveszi onnan aztán beleiszik majd nagy nehézkesen de kibírja, hogy ne köpje ki. Én már azon fennakadtam, hogy egyáltalán volt bátorsága megkóstolni azt amit én csináltam. 

- Mit raktál te ebbe? - nevet fel aztán kiönti az egészet. 

- Keserû lett – jelentem ki felállva és kibandukolok a konyhából egy újabb felfedezõ körútra indulva.

...ooOoo... 

A nap jócskán eltelt Daviel megint valami papírokkal szórakozott én pedig halálra untam magam. Rég használtam már a szájharmonikámat. Ásítva lépek ablakomhoz és kihúzom a függönyt. Nem tudom, õ hogy van vele de én elfáradtam. Fõleg hogy egy egész éjszakát végigvirrasztottam mellette úgy hogy õ még csak fel sem nézett a munkájából. Odakint minden sötét csak néhány árnyat tudok kivenni meg egy meghökkentõen emberi alakot. Közelebb hajolok, hogy jobban ki tudjam venni mit is látok igazából, leheletem elhomályosítja az ablaküveget. Kézfejemmel törlöm meg és újra kilesek. Szemeim hamar hozzászoknak a kinti sötéthez az alak hátrább lép aztán beleolvad a sötétbe. Nem tetszik, hogy van egy rajongóm. Hátrálok és behúzom a függönyöket. Tõlem aztán Daviel nézhet olyan hülyének engem mint amilyennek akar de én akkor sem fogok egyedül aludni. Felkapom a takarómat és átfutok az õ szobájába. Kopogás nélkül rontok be és illedelmesen megtorpanok az ágya mellett. Daviel felül és álmosan mered az ajtóra aztán rám. 

- Mit csinálsz te itt? - kérdi értetlenül én meg csak a fejemet rázom.

- Mássz arrébb – morgom odébb taszigálva õt és befurakszom mellé.

- Történt valami?

- Nem... vagyis igen – hebegem majd felsóhajtok. - Hagyjuk jó? - intem le végül.

- Cameron – egy kéz simul a fejemre aztán összeborzolja tincseimet. Felé fordulok aztán tenyeremmel befogom a száját, hogy ne tehessen fel újabb kérdéseket. Minden erõmet összeszedve lenyomom õt a párnákra, kerek szemekkel néz fel rám. 

- Ne dumálj ennyit. Inkább aludj – szólok halkan elvéve kezemet szájáról.

Alsó ajkát rágja miközben gondolkozik. Nem fog nekem hazudni. Tudom.

- Az anyám egy közönséges ember volt. Én pedig atyai ágon viszem tovább a géneket. Nem tudom van-e még rajtam kívül olyan személy, mint én. Igazából soha sem kerestem a hozzám hasonlóakat. Apám egyedül élt egy darabig, de nem ment neki. Úgy tûnik benne erõsebb volt az ösztön. – Sok kérdés merül fel bennem, megjegyzésére, hogy nem tudja vannak-e rajta kívül hozzá hasonlók automatikusan is a nem szó villant fel bennem, sajnálnám elmondani neki. Nem kell tudnia, hogy egyedül van.

- Ösztön? – A likantrópokról való tudásom igen sekélyes, már gondoltam, hogy ideje lenne ezen változtatni, de Cameron mellett az embernek nem sok szabadideje van.

- Mondhatni két lélek van bennünk. Egy az emberi és egy a farkas. Apám ösztönösen falkába akart csatlakozni, de mivel ez lehetetlen volt neki, összejött egy nõvel. Jól is ment minden egészen addig amíg én meg nem születtem. Vér szerinti fia vagyok és emiatt úgy gondolta hogy szabadon rendelkezhet az életemmel. Valami miatt úgy érezte, hogy egy nap majd erõsebbé válok mint õ. És emiatt rettegett. – Elmereng saját szavain. Engem néz mióta elkezdett beszélni, talán nem is tudatosodott benne.

- Mi történt? – Ez az a pillanat mikor tekintetét elkapja rólam, székével hintázni kezd, itt veszett el.

- Megmutatta nekem ki a fõnök. Minden este félholtra vert aztán csutka részegre itta magát. – Keserû mosoly terül el komor arcán. Nem is nekem szánja, csak magát nyugtatja vele.

Amiket mond számomra annyira idegenek, nem bírom még csak elképzelni sem milyen lehetett neki. Ilyen a természetem, részvétemet tudom mutatni, értem a komolyságát, elszörnyülködöm rajta, feldühít és elkeserít, de átérezni? Nem, azt nem tudom.

- És az anyád? – Szavaimra csak felnevet. Mi olyan megdöbbentõ a kérdésemen?

- Ugyan mit tudott volna õ tenni? Egyszerûen csak állt és minden este végignézte a mûsort. – Sok ilyenrõl hallottam, de ez, hogy pont Cameronnal történt ez, forr a vérem mérgemben.

- Szomszédok? Környezetedben élõ emberek? – Csak megrázza a fejét. Kezeimet elveszem az asztalról, nehogy összetörjem, így inkább ujjaimat ropogtatom. Sosem értettem minek választ valaki ilyen életet magának, bántani a saját gyermekét? Lõné inkább fõbe magát.

- Ha szóltam volna bárkinek is talán már nem élnék. – Mosolyog, ahogyan eddig is, próbálja megtartani magát, hogy ne legyen annyira nehéz. A szavak akkor a legfájdalmasabbak, ha a saját szánkból halljuk, megértjük, felfogjuk õket.

- Mi lett velük? – Ostoba kérdés azok után, hogy a sírjukon ülve találkoztam vele elõször.

- Apámat megöltem az anyám pedig... igazából nem emlékszem minden egyes mozzanatra abból, ami akkor este történt. Van, amikor kiesik egy kis idõ miközben a másik alakomban vagyok. – Elgondolkodom, egy ilyen történetet ép eszû lénynek nehéz megemésztenie. Fáj a fejem.

Feláll, az ablak felé pillant, majd rám. Jobb lesz neki is, és nekem is.

- Csak, ha normálisan felöltözöl. – Nem fog ártani hogy rohangálhat, itt nincs veszély, így ezeknek a tudatában elengedem.

Felugrik, kabát ját magára veszi és az ajtó felé kezd rohanni.

- Cameron várj. – Ajándéknak szántam karácsonyra. Ez a sál volt a legelsõ ajándékom, nem egy mai darab. Habár sohasem fáztam, és ténylegesen nem is volt rá szükségem, szimbolikusan sokat jelentett, hogy mindig velem volt. Õ nagyobb hasznát veszi.

Nyakába tekerem, egyet meg hátra lépek jelezve, hogy végeztem.

- Köszi. – Kirohan a házból. Nem aggódom, az elõbbieken jár az eszem. Ilyenkor meggondolom, hogy nem lett volna-e jobb, hogy ha nem tudom a történetét, de ha az elveimet nézem inkább a keserû tudás, mint az édes tudatlanság.

Felsétálok a szobámba, magamra kapok pár ruhát, nem Cameron után megyek, csak megvizsgálom a terepet.

Éppen a kesztyûimet húzom fel a kezemre, mikor hallom hogy a nevemet kiáltják. Felkapom a fejemet, meredek a hang irányába, Cameron volt az, a bejáratnál van, de elindult errefelé. A kabátomért nyúlok, lustán felveszem, és elé megyek. Az egyik folyosón találok rá.

- Mit szeretnél? – Kipirult arcát látva elmosolyodom, egyre jobban beleszeretek. Csodálatos, hogy tud mosolyogni azok után, ami vele történt.

- Hol van a fürdõ? – Kilazítja a sálat a nyakában, zokniban toporog elõttem. Oldalra fordulok és a folyosó vége felé mutatok.

- Egy nagy fürdõ van. Gondoltam, hogy fázni fogsz, így már megengedtem a vizet neked. – Arcára simítom a tenyeremet. Nagyon kihûlt, nem szeretném, hogy megfázzon.

- Mész valahova? – Végigpillant rajtam, szemöldökét meg kérdõn felvonja. Számon kér?

- Körbenézek a birtokon. – Nagy ívben kikerülve elsétálok mellette, nincs rá szüksége, hogy az én hideg testem még jobban lehûtse.

Nem találtam eddig semmi gyanúsat, pár embert érzek csak. Reccsen a fa mögöttem, odakapva a fejem meglátok egy vadászt. Lezserül nekidõl egy fának.

- Mit keres itt egy ilyen rangos vámpír? – Vigyorog elégedetten, mellém lépdel és körbesétál. Megáll elõttem miután kigyönyörködte magát, és a kezét nyújtja felém.

- Daviel Evilin, vakáció, ez az én birtokom. – Elfogadom jobbját. Ha nem támad, én minek tegyem, értelmes lények vagyunk.

- Smidelik Klaus, és tudom ki vagy. – Erõsen megszorítja a kezem. – Még sosem láttam a felsõ tanács egyetlen tagját sem, mondanám, hogy megtiszteltetés, de nem hazudnék. – Összehúzom a szemöldökeimet.

- Nem örülök, hogy vadászok ólálkodnak a területemen, ne provokáljatok, és nem lesz baj.

Védekezõn maga elé emeli a karjait és felnevet.

- Isten ments! Csak erre jártam, de ne aggódjon, nem fogjuk zavarni. – Megvakarja a tarkóját és hátrébb lépked. Tudja, hogy egy magamfajtát nem tudnak elintézni, áldozatok is csak az õ oldalukról lenne, látom hogy tapasztalt vadász, nem ostoba, legalább is bízom benne.

- Örülök a találkozásnak! Remélem legközelebb más körülmények közt találkozhatunk majd. – Ezüst tálcán a fejemmel? Ki sem kell mondania, picit biccentek, majd tovább megyek.

A befagyott tó láttán összeugrik a gyomrom és megszédülve megyek neki egy fának, amit nem vettem észre. Mióta van ez a vacak itt? Amennyire gyorsan csak tudok elmegyek a víz közelébõl, berohanok a házba ahol Cameronnal összeütközöm. Megdöbbenve kapom el mielõtt földre taszítanám.

- Sajnálom! Nem figyeltem. – Talpra állítom, elszégyellve magam hajtom le a fejem, berohanok a szobámba. Az asztalon csattannak a kezeim ahogy megakarnék támaszkodni rajta, de összetöröm, hangosan recseg miközben összezuhan, a tükör meg szabadesésben törik össze a romokon.

Hátrébb lépek, és komoran figyelem a romokat, erõs remegésbe kezd a testem. Lassan tudatosodik bennem hogy megint Poszttraumás sokkot kaptam.

- Daviel? Mi a baj? – Cameron keze az enyémre simul, felé kapom a fejem, nagy szemekkel nézek rá, a szám is tátva marad, de csak mert észre sem vettem, hogy bejött. Elfekszem az ágyon, kezemet a szemeimre teszem és várom, hogy lenyugodjak. Az ágy besüpped mellettem, de nem szólít meg, õ is várja, hogy rendesen magamhoz térjek.

Mikor megtörténik a várt kitisztulás kinyitom a szemeimet és Cameronra pillantok. Végig engem nézett azokkal a gyönyörû szemeivel.

- Elmondod mi történt? – Felülök és felé fordulok.

- Talán egyszer elmondom, ha készen leszek rá. – Megborzolom a haját. Remegõ lábakkal indulok a fürdõ felé, de megállok, nem akarok zuhanyozni.

Kinézek az ablakon, lassan felkel a nap. Elkezdem levenni a ruháimat, egy nagy nyelést hallok, Cameron meg kirobog a szobából.
Jobban örülnék, ha velem aludna.

Felveszek egy melegítõnadrágot és befekszem az ágyba, túl hosszú volt ez a nap.



Mikor felkelek süt még kint a nap, de már nem vagyok annyira fáradt. Felkapok egy köntöst és a konyhába megyek kienni a hûtõt.

-Miért vagy fent ilyenkor? - Nézek furcsán Cameronra aki egy forrócsokit iszogat magában.

-Felkeltél? - Mintha meg sem hallotta volna az iménti kérdésemet. - Jó sokat aludtál. - Jegyzi meg a pohárnak. Nem értem mit akar ezzel.

-Még korán van, menj aludni, vagy fáradt leszel. - Meglepetten néz rám, majd elvigyorodik és leteszi a poharat.

-Átaludtad az egész napot, még csak most kellt fel. - Zavartan figyelem miközben kattognak a kerekek a fejemben. Átaludtam egy egész napot?

Nem viccelt amikor azt mondta indulunk. Egy kocsi áll elõttünk amibe éppen csomagokat pakolnak be. Mivel nekem semmim sincs feltételezem ez mind az õ cucca. Daviel egy ismeretlen alakhoz lép aztán néhány doboz átkutatása után visszatér hozzám egy kabáttal. Abba úgy fogok kinézni, mint egy kötözött sonka. Átnyújtja nekem, felsóhajtok és felveszem. Kapucniját fejemre csapom és az alól lesek fel rá. Hümmögve néz rám aztán ennyibe hagyja az egészet. Szóval borzalmasan festek benne. Tudtam én. Mindketten beszállunk a kocsiba aztán indulunk. Egy reptérre visznek bennünket. Még soha sem utaztam repülõn. Már majdnem megkockáztatom, hogy felfedezõ útra indulok és zaklatni kezdem a személyzetet amikor Daviel átnyújtja nekem a szájharmonikámat. Vidáman elveszem tõle és számhoz emelve játszani kezdek rajta. Daviel már megint azt a vörös löttyöt iszogatja. Még mindig fúj.

Utálok utazni, és erre azt hiszem az elmúlt jó néhány órában jöttem rá. Ez is szép ház, tulajdonképpen más kezdek hozzászokni ehhez a léthez. Minden hófehér és csillog ahogyan a lámpafénye rásüt a frissen hullott hóra. Inkább nem említem meg Davielnek hogy már a lábamat sem érzem ebben a cipõben. Belépünk a házba aztán kipakolunk. Õ elmegy valahová, nem igazán zavartatom magam. Nem vagyok az anyja, oda megy ahova csak akar. Letelepszem a kandalló elé aztán unalmamban piszkálgatni kezdem. Szépen ég a tûz. Daviel mellém telepszik és átnyújt nekem egy pohár habos nem tudom még mit. Az a sok hab a tetején meggyõzött.

- Te mit iszol? - kérdem rápillantva az õ poharára. Az is hasonlóan tele van nyomva habbal mint az enyém, de fogadni mernék, hogy az övé más.

- Olyasmit mint a tiéd, megkóstolod? - felém nyújtja én pedig elfogadom. Jól néz ki, akkor meg miért ne? Számhoz emelem, aztán belekortyolok. A fémes ízre összerándul a gyomrom. Nagy erõfeszítésembe kerül, hogy ne köpjem ki. Vért itatott velem. Hogy volt képe a kezembe nyomni? Leteszem a pohár vért aztán kezembe veszem a sajátomat. Lehunyja szemeit, ami egy öreg hiba. Fõleg ha az én közelemben van. A pohár tartalmát egy egyszerû mozdulattal löttyintem a fejére. Még csak fel sem idegesítettem vele. Faarccal néz engem a tejszínhab szabadesést végezve landol a földön, tincsei közül pedig lejjebb siklik a krémes hab. Na elõször is, mi okból akartam én az õ italába beleinni. Másodszor is. Fúúúúúúúúj. De legalább megbosszultam és leöntöttem õt. Vállaimnál fogva ragad meg aztán lenyom engem a földre õ pedig fölém térdel. Arca egészen közel kerül az enyémhez, haja pedig arcom köré omlik. Vigyorogva nézünk farkasszemet egymással. Fejét megrázza, az édes cseppek pedig rám peregnek ahogyan a hab is. Nem megyek még egyszer fürdeni.

- Ne – nevetek fel kezeimet védekezõen arcom elé téve. Lehajol hozzám aztán jókedvûen lenyalja a szám sarkára cseppent édességet. Nagy szemekkel nézek fel rá. Ez itt most megnyalta a számat? Mégis miért tette ezt, kezdem nagyon nem érteni õt.

- A bosszú tényleg édes – jegyzi meg elmászva felõlem.

- Azt hiszem lefürdök – mondja résnyire szûkített szemekkel. Mit morgolódik? Úgy tesz mintha nem élvezte volna a helyzetét. Ártatlanul mosolygok rá. Még mindig röhejesen fest, de ezt szerintem nem kellene közölnöm vele. Elmegy én meg visszatelepszem a hõforrás elé és kezeimet a lángok felé nyújtva melegedem. Friss szappanillat lengi be a szobát amikor Daviel belép az ajtón. Felpillantok rá. Mellkasán izmai szépen kirajzolódnak, bõre hibátlan és hófehér. Egy pillanatra teljesen bele is feledkezem a látványába. Mégis mióta mászkál ez csak így egy szál melegítõ nadrágban?

- Vacsora, fõzöl velem? Séf még nincsen – hangjára visszatérek a valóságba. Karját megragadva magam után húzom õt, aztán megtorpanok. Õ izé. Merre is van egyébként a konyha?

- Hol is van a konyha? - pislogok rá kérdõn. Szerintem már baromira unja a hülyeségeimet. Levezet a konyhába én pedig felfedezve a hûtõt azonnal odamászom és kotorászni kezdek benne. Tele van egy csomó mindennel.

- Együnk husit! - ragadom meg a zacskózott húst és kipakolom az asztalra. Szépen sorba kiteszi õket a tepsibe én meg jó hogy nem nyálamat csorgatva nézem a jelenetet. Imádom a sült húst. Habár nyersen sincs vele semmi bajom. Amint elkészül az étel mindketten lehuppanunk az asztal mellé egy egy székre. Nyamm, fincsi husika.

- Nem gondolod, hogy ideje lenne kicsit jobban megismerni egymást? - teleszájal nézek rá. Lenyelem a falatot aztán fontolóra veszem elõbbi mondatát. Miért akarna õ tudni bármirõl is ami az életemmel kapcsolatos? Nem kapott rólam egy komplett mappát?

- Rendben, kezd te. Mesélj az életedrõl – az asztalra könyökölök fejemet pedig kezeimbe támasztom. Õ leteszi az evõeszközöket én pedig felkészülök az esti mesére.

- Nos, az Evilin családba születtem még kilencszáz-nyolcvanötben, akkoriban teljesen más volt a világ. A szüleimmel együtt mondhatni békés életem volt, voltak lejtõk, de alapjáraton véve nem panaszkodnék. Úgy húsz éve, hogy a szüleimet megölték, azóta egyedül vagyok. A vámpírtanácsnál meg körülbelül háromszáz éve dolgozom. Én lettem ennyi idõ alatt a második vén – mondja múltján merengve.

- Te jössz – adja át nekem a lehetõséget a beszédre. Mintha eddig nem jártattam volna már amúgy is sokat a számat. Mozdulataimat leutánozva õ is megtámasztja a fejét tenyereiben. Alsó ajkamat beharapva esem gondolkodóba vajon hogyan is kellene kezdenem az én mesémet. Várakozó szemeibe nézek aztán oldalra kapom a fejem. El akarom én ezt mondani egyáltalán neki?

- Az anyám egy közönséges ember volt. Én pedig atyai ágon viszem tovább a géneket. Nem tudom van-e még rajtam kívül olyan személy mint én. Igazából soha sem kerestem a hozzám hasonlóakat. Apám egyedül élt egy darabig de nem ment neki. Úgy tûnik benne erõsebb volt az ösztön – csóválom meg a fejem.

- Ösztön? - kérdi Daviel csodálkozva. Felpillantok értetlen arcára.

- Mondhatni két lélek van bennünk. Egy az emberi és egy a farkas. Apám ösztönösen falkába akart csatlakozni, de mivel ez lehetetlen volt neki, összejött egy nõvel. Jól is ment minden egészen addig amíg én meg nem születtem. Vér szerinti fia vagyok és emiatt úgy gondolta hogy szabadon rendelkezhet az életemmel. Valami miatt úgy érezte, hogy egy nap majd erõsebbé válok mint õ. És emiatt rettegett.

- Mi történt? - szavai egészen halkak. Vállat vonok és hanyagul hátradõlök a székben.

- Megmutatta nekem ki a fõnök. Minden este félholtra vert aztán csutka részegre itta magát – felelem mosolyogva csak hogy enyhítsek szavaim komorságán.

- És az anyád? - kérdi kérdésén nem tehetek róla de felnevetek. Döbbenten néz rám, de mielõtt még rákérdezhetne elmei állapotomra megrázom a fejem.

- Ugyan mit tudott volna õ tenni? Egyszerûen csak állt és minden este végignézte a mûsort.

- Szomszédok? Környezetedben élõ emberek? - kérdi komoran. Megrázom a fejem.

- Ha szóltam volna bárkinek is talán már nem élnék – válaszolom tovább mosolyogva.

- Mi lett velük?

- Apámat megöltem az anyám pedig... igazából nem emlékszem minden egyes mozzanatra abból, ami akkor este történt. Van amikor kiesik egy kis idõ miközben a másik alakomban vagyok – magyarázom szomorkásan elmosolyodva. Bólint és annyiba hagyja. Magam elé meredve kezdem el turkálni az ételt. Valahogy már nincs sok kedvem enni, viszont aludni sincs mivel idevezetõ úton aludtam eleget. Kinézek az ablakon, havazik. Vágyakozva szemlélem a kinti környezetet. Fel állok a székbõl Daviel pedig összevont szemöldökkel figyeli mozdulataimat. Megfordítom a széket és háttámlájának támaszkodva nézem õt.

- Csak, ha normálisan felöltözöl – találja ki gondolataimat. Egy hatalmas mosollyal ajándékozom meg õt amitõl õ is elmosolyodik. Felpattanok a székbõl és a kabátomhoz szaladok. Magamra kapom és már lépnék is ki az ajtón.

- Cameron várj – megfordulok és rá pillantok aztán a kezében tartott vörös sálra. Nem igazán értem mit akar most azzal a sállal a kezében. Felém lépked aztán megállva elõttem a nyakamba tekeri a sálat.

- Köszi – lépek ki az ajtón bele a feketeségbe. Bakancsaim alatt ropog a friss hó. Mélyet szippantok a csípõs friss levegõbõl. Sétálok egy jó darabig aztán miután kellõképp kifárasztottam magam lefekszem a hóba és csak bámulom az eget. Leheletem apró felhõcskékké alakul arcom elõtt. Feltápászkodom és visszakocogok a házhoz. Kinyitom az ajtót és leülve a földre lehámozom lábaimról a bakancsokat aztán a kabátot is leszedem magamról. A falon logó tükörbe pillantok. Arcom egészen kipirult a kinti hidegtõl a ruhákban pedig átmelegedtem. Leveszem a pulóveremet és a pólómat is. Talán nem kellet volna ilyen idõben kocogni mennem, teljesen átizzadtam. Körülnézek a házban. Még csak azt sem tudom újonnan hol az én szobám. Nem ártana megkeresnem Davielt.