- Mit csinálsz te idebent? – Lépek be az irodába. Hallottam hogy valakivel beszélt, azt hittem magában motyog, de a mobilom a kezében van. Rossz érzésem van.

Mellé sétálva veszem ki a kezébõl és teszem le az asztalra.

- Semmit. – Nagyban kikerülve rohan ki. Követem õt, vállainál megragadom.

- Állj már meg. – Fordítom magammal szembe. - Mi a baj? – Reakciójából ítélve kezdek aggódni, nem szokott elmenekülni elõlem, fel szokta vállalni.

- Telefonod volt.

- Igen. És? – Meredek rá. Ennyivel azért több információval is szolgálhatna.

- És én felvettem és bemutatkoztam és bárki is keresett téged bontotta a vonalat. – Görcsbe rándul a gyomrom, a hirtelen indulattól azt hittem felpofozom, de nem tettem. Miért? Miért nem tud rám hallgatni? Csak egyszer! Egyetlen egyszer az ég szerelmére, nem kérek sokat!

Hangosan felsóhajtok, orrnyergemet meg masszírozni kezdem ahogy szoktam ha ideges vagyok. Megfordulok és az irodába indulok, tudnom kell kivel beszélt, de mielõtt elmennék még kimondom ami nyomaszt:

- Nem megmondtam neked, hogy egyedül ne menj be az irodámba? – Nem bírtam magamban tartani, bár a kioktatás úgy is felesleges, ami történt megtörtént.

Felmegyek a lépcsõkön, be az ajtón, leülök a székre és meredek a telefonra, majd bekapcsolom és megnézem a hívott számot. Lesápadok. Rosszabb nem is lehetett volna. Ledobom az asztalra és hátra dõlök. Látom a szakadékot aminek a szélén táncolok.

Nem hiszem el, hogy pont Robertot kellett felvennie, pont egy tanácstag, nem hogy egy alkalmazott, vagy az egyik emberem, nem! Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha maga Marcus hívott volna. Roberto alattam van, de ha elnyeri a többiek szimpátiáját elvesztem. Cameron, mekkora galibát okoztál megint…

Befeszült vállakkal várom, hogy Roberto besétáljon, mikor ez megtörténik felállok, kezet rázunk és hellyel kínálom.

- Ne kertelj. – Mondom ridegen. Nem érdekelnek a formaiságok, a lényeget akarom hallani.

Lábait keresztbe rakja, kényelmesen hátra dõl, ujjait meg összekulcsolja. Kamu szimpátiával néz rám, élvezi, hogy ha uralkodhat felettem, azt hiszi hogy behódolok neki, ahogy mindig is akarta, hogy én legyek a passzív, megszerezze a tanácsot, és a világot. Nagyon veszélyes.

- Látni szeretném a kölyköt. – Kaján vigyorától felfordul a gyomrom és elhúzom a számat. Cameron léptei megelõzik bármilyen mondandómat. Az ajtó kinyílik, Roberto meg odanéz.  Bár lett volna még idõm legalább tárgyalni vele.

- Megzavartam valamit? – Hirtelen vált át abba a stílusba, mint amikor megismertem. Magam elé bámulok, ebbe nem szólhatok bele, minden ellenem jönne ki, és Ronaldo igen jól bánik a szavakkal.

- Roberto vagyok. Ülj le Cameron. – Hangjától kiráz a hideg. Úgy érzem nem tehetek semmit, de ebbe nem bírok belenyugodni.

- Nem vagyok a pincsid. – Szavaira felnézek. Nem segít magán. Tenyeremben megtámasztom a fejemet.

Lopva rám pillant.

- Modortalan vagy. – Már kicsit sem kedvesen szól. Nem szereti, ha nem úgy bánnak vele, ahogyan azt õ elvárja, nem is nagyon hiszem, hogy az elmúlt száz évben találkozott volna gyerekkel, fõleg nem Cameron fajtával, aki éles nyelvû.

- Nem ismersz. – Rántja meg vállát egyszerûen. Mellé lép, mozgása gyors, de nekem csak a szokásos. Ujjait nyakára simítja amitõl õ megfagy. Megrándul az arcom, most veszett el minden.

- Ezt õ tette? – Legyint kezével felém, én már felálltam és kicsit közelebb mentem. Valamit tennem kell. Kintrõl hallom, ahogy beáll egy autó a ház elé, több ember lépteinek hangja, és erõs energiákat érzek az ajtó túloldaláról, és nem is akármilyet. Megfagyok Marcus erejétõl, a elmémet próbálja tompítani és a testemet is támadja. Komoly károkat tud okozni bennem, ha nem vigyázok magamra, így a támadásaival szemben mozdulatlanul védekezem.

Itt vesztem el minden erõmet arra, hogy követni tudja a körülöttem zajló eseményeket, ahogy Marcus leáll és megáll velem szemben. Lopva körbenézek, de sehol sincs Cameron.

Elvesztettem.

- Ez mégis mit jelentsen? – Dühöm mértéktelen, õ pedig csak kényelmesen leül egy székbe.

- Érzelmileg befolyásoltnak ítéltünk meg. Hát nem nagyszerû? Visszajöhetsz a tanácsba, és nem kell többet a likannal foglalkoznod. Fenntartottam mellettem a székedet.  – Pár szolgája besétál, kezével jelez, hogy foglaljak helyet, így vele szembe leülök. Kedvesen mosolyog rám, tényleg úgy gondolja, hogy ez így helyes.

- Nálam alkalmasabb nincs a feladatra. – Közben kitöltenek a poharunkba vért és a kezembe helyezi az egyik cseléd.

- Én hiszek neked, de Ronaldo azt mondja árt neked a gyermek, ugye milyen kedves hogy gondolt rád? Átgondolhatnád az ajánlatát. – Mióta a szüleim elmentek apám helyett apám volt, még ha nem is volt rá szükségem. Mindig is úgy akarta, hogy Ronaldo és én egy párt alkossunk. Gusztustalan még a gondolat is. Én csak Cameronért élek.

- Kérem vissza Cameront. – Térek a tárgyra.

- Sajnos ez lehetetlen, kérsz még? – Mérgesen csapok az asztalra, a kiömlött pohárra néz majd elkomorulva rám és megcsóválja rosszallóan a fejét.

- Nem adod? Elveszem. – Felállok és az ajtó felé indulok, nyújtják nekem a bejáratnál a kocsi kulcsot, de Marcus már menne ül. Morogva ülök be a volán mögé és adok gázt neki.

Nem mond semmit egész út alatt, csak dudorászik.

Van elég idõm gondolkozni vezetés közben, és már tudom, hogy mit kell tennem.

- Örülök, hogy végre visszatértél közénk. – Dobja át karját vállamon Ronaldo. Legszívesebben letépném a helyérõl. – Tudod, meglepett amikor felhívtál, hogy találkozni szeretnél. – Bevezet egy szobába. Szemeim azonnal a hatalmas baldachinos ágyra tévednek. Fellobban bennem a méreg, ahogy közeledni kezd felém kezeimet mellkasának feszítve erõsen ellököm magamtól.

Még én is meglepõdöm egy pillanatra gyors mozgásán, torkomnál fogva a falhoz nyom. Még sosem fojtogattak, az érzés kétségbeejtõ és elviselhetetlen, betölti elmémet.

Minden fizikumomat össze kell szednem, hogy kezeimet torkáig fel tudjam emelni, lassan kulcsolom ujjaimat rá, még jobban rászorít gégémre és érzem, hogy megcsap a halál szele. Hangosan felnevet, majd elenged én meg lezuhanok a földre, hangosan kezdek el öklendezni, kell pár másodperc, hogy összeszedjem magam.Utolsó ötletemen jár az eszem, végképp kétségbeesve nézek fel rá.

Beharapom alsó ajkam. Odasétálok hozzá az ágyhoz, szembe vele beleülök az ölébe és lassan hajolok ajkaira.

- Végre feladtad. – Lehelete perzsel. Kezeimet arcára simítom, olyan forró a bõre, érzem vágyának erõs szagát.

Mielõtt számat az övéhez érinteném egy erõs mozdulattal töröm el nyakát. Élettelenül hever el az ágyon.

- Igen, végre. – Fölé hajolva vágom ujjaimat mellkasába, s vájom ki a szívét. Eldobom a sarokba, kirohanok az ajtón és a pincébe megyek. Beengednek az õrök, elvégre az vagyok aki.

- Cameron! – Üvöltöm, de semmi. – Cameron merre vagy? – Gyorsan rohanok végig a cellák elõtt,  leghátra megyek. Az utolsó elõtt õrök állnak.

- Tünés. – Morgom határozottan. A kulcsot kikapom az egyik kezébõl, a cella ajtaját meg kinyitom. Cameron láncra verve ül a földön a falnak támaszkodva.

Letérdelek elé, szemeivel zavartan néz rám. Biztatóan rámosolygok, a láncokat meg kinyitom. Épp hogy eszméleténél van, biztosan bedrogozták, hogy gyenge legyen és ne tudja letörni a bilincseket. Már két napja idelent fekszik, nagyon kimerült lehet.

Kezeim közé kapom, amilyen gyorsan csak tudok kimenekülök a házból, berakom az anyós ülésre, becsatolom az övét. Beszállok mellé, a motor felkiáltva indul be.

Ha rájönnek, hogy mit tettem, akár le is vadászhatnak és eltávolíthatnak a pozíciómból, de nem érdekel.

Innentõl már csak a bujkálás marad, azért vártam két napot, mert a menekülést készítettem elõ, hamis útlevelek, iratok, új bankszámla. Hotelrõl-hotelre költözöm vele, vagy faluról-falura, már csak a teljes elszigeteltség és menekülés marad, mert a tanács üldözni fog, most már mindkettõnket.

Csípõmre ülve hajol számra hogy egy szerelmes csókkal jutalmazzon. Mellém gördülve bújik hozzám, én meg sohasem fogom elengedni. Soha.

Alvó arcára nézve boldog vagyok, hogy élek. Igaz, meghalni sosem vágytam, de élni sem éltem míg nem találkoztam vele. Minden percemet arra fogom áldozni hogy boldoggá tegyem ameddig csak erõmbõl telik és tovább.

Oldalra fordulok, derekát átkarolva húzom még jobban magamhoz, édesen nyammog egyet tettemre. Elmosolyodom, homlokát megpuszilom, majd egyre lejjebb haladva jutok el ajkaiig, nyakáig, az égetõ forróság a torkomban csak még jobban bebizonyítja nekem hogy élek, és Õ itt van mellettem.

Aludni nem bírok, prûd embernek vallom magam ennyi idõ után, de õ mégis vágyat kelt bennem, nem bírok mellette maradni, hogy ilyen közel van hozzám, ki tudja mikor próbálnám meg magamévá tenni. Ha zavarba hoznak, a vér az arcomba szökik, ezt tudom magamról, de ritka, hogy tényleg elérjék nálam, mégis ezekre a gondolatokra nem csak az arcom, hanem az egész testem ég.

Kimászom az ágyból, azonnal a közepére kukacol. Ujjaim hajába túrnak finoman, hogy ne ébresszem fel. Biztos van még valami, amit el kéne intéznem, most erõt veszek magamon, legalább eltereli valami a figyelmemet.

Egy kényelmes nadrágban sétálok át az irodámba. Most mégsem tûnik olyan magányosnak ez a szoba, valahogy mindig fakónak és fehérnek láttam a szobáimat, most pedig valahogy meleg, és békés. Kitárom az ablakot, és mélyet beleszívok a levegõbe.

Gyönyörû kint a havas táj. Leülök a székembe és kezembe veszem a legalsó fiókba dobott iratokat, amiket csak ilyen ritka alkalmakkor veszek a kezembe.

Nem tudom mennyi ideje vagyok itt, ilyenkor az idõérzékem oda, de mikor meghallom Cameron lépteit felgyorsul a szívem. Mindig ez van, ha a közelemben van.

- Még itt is dolgozni akarsz? – Lezserül nekidõl a falnak, karjait mellkasa elõtt összefonja. Információ híján az órára nézek, délután öt, egész késõ van már.

Most olyan érzésem támad ahogyan ránézek, mintha a feleségem várná hogy feküdjek be mellé az ágyba, milyen álomszerû lenne. Sokszor gondolkoztam már rajta, hogy ha eljutunk odáig, akkor merem-e majd megkérni a kezét. Én birtoklási mániában szenvedek, õt is a magaménak akarom tudni, de ez még a jövõ zenéje.

- Sajnálom, de ezeket még el kell intéznem. – Tényleg sajnálom, de figyelnem kell a munkámra, nekem kötelességeim vannak, egy világméretû nép, faj képviselõje vagyok, ez felelõsséggel jár, nem beszélve arról, hogy az eddigi életem a munkámról szólt, nehéz az átállás.

- Körülnézhetek a házban? – Várakozón tekint rám. Gyanakvón figyelem. Nem hiszem, hogy akkora kárt tud okozni magának a házon belül. Remélem nem fog meglepni, ahogy eddig mindig is tette.

- De ne menj ki az ajtón. – Adom meg magam. Bízom benne, ez egy teszt, ha nem okoz gondot, lehet hogy engedni fogok a gyeplõn.

Tiszteleg, majd kimegy a szobából, mosolyogva pillantok utána. Nem lesz baj, nem gyerek már.

Nem kell sok, visszajön pár perc múlva. Meglepetten nézem ahogy beleül az ölembe. Már is körbenézett? Azért ennél nagyobb a ház. Meglep, hogy ilyen váratlanul idejött hozzám, annyira nem szokása.

- Mit csinálsz te itt? – Megköszörülöm a torkomat. Nem éppen azért jöttem el mellõle, mert kihozza belõlem a vadat? Direkt provokál?

- Csak úgy érdeklõdni szeretnék, hogy merre találom az olyan folyékony nedûket, amit a hétköznapi emberek alkoholnak neveznek. Semmi hátsószándékom nincs... de tényleg. – Felnevetve bújnak ujjaim hajába és húzom magamhoz egy csókra. Már elvonási tüneteim voltak. Úgy kitudja magát magyarázni, és egy kis alkohol nem árthat, van annyi esze, hogy tudja mennyit bír.

- Hát persze, hogy nincs. – Húzódom el tõle, hogy láthassam szép arcát. – Nappali, antik szekrény a kandalló mellett, nem tévesztheted el. – Egy futó puszi, és röppen is ki a szobából. Lehet ha végeztem csatlakozom, szeretek inni.

Úgy két óra alatt mindent elintéztem. Fáradtan dõlök hátra a székben, végre, egy egész évre letudtam, ha meglátok még egy lapot fejre állok.

Lesétálok porzó torokkal a nappaliba, de csak üres üvegeket találok, nem is keveset. Meglepetten szedem össze és dobom ki õket. Ennyit nem kéne tudnia inni. Takarítás közben a földön pár papír fecnit találok.

Pislogok párat és felröhögök.

El sem hiszem. Egy lap ölelésre, egy csókra, és egy a vérére, még egy ami joker. A zsebembe süllyesztem õket. Ez a napom fénypontja.

Jó hallásomnak köszönhetõen tudom hol van. Erkély, remélem csak eszméletlenül hever ott, ha onnan leesne bele is halhat.

Odarohanok hozzá de sehol, meghallom a cserepek összekoccanását. Riadtan kapom oda a fejemet. A tetõn van?!

- Cameron! Mi a fészkes fenét csinálsz te odafent? – Üvöltök oda teli torokból, megremegek ahogy elesik. Ha bármi lesz, én elkapom, ez megnyugtat.

Bárgyún vigyorogva integet majd hozzám vág valamit, elkapom mielõtt rajtam koppanna. Vállfa? Tényleg?

- Cameron! Gyere le onnan, és minek vágtál hozzám egy vállfát? – Háborodok fel, ez a vállfa, el sem hiszem, köpni, nyelni nem tudok.

Megcsúszik és zuhanni kezd, azonnal utána ugrom, fél kézzel elkapom, de ahogy landolok három emelettel, plusz-mínusz egy tetõnyivel késõbb az ideg végigszánt a talpamon keresztül, a kellemetlen érzésre felnyögök.

- Õ az enyém. – Ugrik ki a kezembõl, és a másikból meg kikapja azt a vackot. Nagy és bizonytalan léptekkel indul meg a hegy felé.

- Felejtõs! – Felkarját megragadom és nem éppen finoman a ház felé lököm, részeg, pont mindegy neki, hogy merre megy.

Lassan sétálok fel a lépcsõkön, be a szobába, el az ágyon. Évekkel öregített meg egy perc alatt, gyomorfekélyem lesz, ha így haladunk.

Testsúlya alatt besüpped az ágy.

- Tudod, ha te dolgozni fogsz a vállfa engem mindig szívesen fog fogadni. – Oldalra fordítom a fejemet majd megcsóválom.

- Sajnálom, hogy ezt tõlem kell hallanod, de kettõtök szerelme nem mûködne. – Ez a kegyetlen igazság, nem is adnám át neki, kiállok ellene, ha kell.

Felfújja az arcát és elfordul felõlem.

- Csak azért mondod ezt, mert féltékeny vagy. – Azóta már a hátamra fordultam, õ meg fölém gördülve mosolyog le rám. - De ne aggódj téged jobban szeretlek mint õt. – Érzem, hogy ég az arcom, de megemberelem magam.

Lassan hajol felém, már éppen csücsörítenék mikor orrát az enyémhez érinti. Bõre még nálam is hidegebb.

- Itt egy pisze, ott egy pisze, gyere pisze vesszünk össze. – Halkan felnevetek. Olyan természetes most. Kifejezetten tetszik.

- Jéghideg vagy. – Dörmögöm neki lágy hangon. Megfogom a takarót és magunkra húzom, mellém heverve bújik hozzám, majd hirtelen ötlettõl vezérelve felpattan.

- Valamit elfelejtettem, és a konyhába hagytam. – Visszahúzom, várhat ez holnapig, most pihenni szeretnék, vele.

Szól az ébresztõ. Mérgesen csapom le mikor eszembe jut, hogy én állítottam be. Egy óra múlva éjfél. Fáradtan bökdösöm meg Cameront. Semmi. Nyakához hajolok, lassan végignyalok rajta. Hirtelen tép hajamba és nyög fel. Mindig a legjobb résznél szakít félbe.

- Mit csinálsz!? – Hápog fel, én meg elégedetten elvigyorodom és megnyalom az ajkaimat. Kár.

- Ébredj, egy óránk van éjfélig. – Kelek ki mellõle, nyújtózom egy nagyot, tudtam volna még aludni egy fél napot, de sebaj, így jött ki.

Elmegyek lezuhanyozni, amint végzek egy törülközõvel a derekamon sétálok be a szobánkba. Ez alszik?

Benyúlok a lábai alá és egy nagy lendületet véve veszem a karjaim közé takaróstul. Zavartan kapkodja ide-oda a fejét. Ahogy beazonosít egy dühös pillantással lerendezi és hagyja hogy a nappaliba cipeljem. Benyúlok a szekrénybe és egy pezsgõt keresek, azt szerencsére nem öntötte le a torkán. Kipakolok egy barátságosabbat és a poharakat az asztalra teszem. Begyújtom a kandallót, lemegyek még csinálok egy perc alatt forró csokit, mert tudom, hogy szeretiés felveszek egy bõ nadrágot. Õ addig a kanapén kucorog a takaróba bugyolálva.

Leülök mellé a kakaót meg a kezébe nyomom, ahogy nézem kezd végre ébredezni.

Zsebembe nyúlok és kiveszem a lapokat amiket írt. Nagyokat pislog, majd olyan vörös lesz amilyet még nem láttam tõle mikor az arca elõtt felmutatom õket. Kikapná a kezembõl, de nem engedem neki.

- Elmondod mik ezek? – Morajlik a hangom akár a viharos éj.

- Nem kell komolyan venni. – Sejtettem, félmosolyra húzom a számat és odaadom neki a cetliket. Szerintem látszik rajtam a csalódottság, mert hol a fecniket nézi, hol meg az arcomat. Nagy gondban vagy Cameron?

Felsóhajtva sétálok a tûzhöz, hogy megpiszkáljam. Halk lépteire oldalra pillantok, felém tartja a lapokat.

- A tiéd. – Meglepetten veszem el tõle, felegyenesedem, így majdnem egy fejjel magasabb vagyok nála, a takaró alá bújik, így nem látom az arcát. Kiveszem az egyiket és átnyújtom neki, elveszi majd álla alá nyúlva lopok csókot ajkairól. Mrr a legjobbak a világon.

Mélyítem a csókot, ennyire még nem melegedtünk bele soha, hátrálni kezd, majd eldöntöm a kanapén egy könnyû mozdulattal és fölé térdelve folytatom a megszakított vad táncunkat.

Pihegve hajolunk el egymástól, felkuncogok, ahogy arcára nézek. A szemei úgy csillognak. Elveszek egy másik lapot is, ahogy megnézi felcsuklik. Nyakára hajolva nyalom végig fakó bõrét, kezei vállaimba markolnak. Nem harapom meg, csak egy puszit nyomok rá. Döbbenten néz, átkarolom, arcunkat meg összesimítom.

- Soha nem fogok olyat tenni, amit nem akarsz Cameron, ezt ne felejtsd el. Te vagy a legfontosabb nekem. – Mélységes csend telepszik ránk hosszú pillanatokig, a mellkasomon finom nyomását megérezve feltérdelek.

- Engem… nem zavar, de csak most… az egyszer! – Hebegi édesen. Megdöbbenek elõször, majd úgy érzem újra szerelembe estem ahogy zavart arcára nézek. Nem néz a szemeimbe így arcát finoman magam felé fordítva kérem, hogy rám figyeljen.

Óvatosan hajolok le nyakához, olyan hibátlan és puha a bõre, látom kirajzolódni az ereit, a vére úgy vonzz mint a mágnes. Fogaimmal végigkarcolom a bõrfelületet, vére cseppjei vörös gyémántokként csillognak a tûz homályában. Lenyalom kiserkenõ vérét, fogaimat gyengéden mélyesztem nyakába. Nem akarok nagy sebeket hagyni, így sem fog begyógyulni neki azonnal, az én harapásom más, lehet a kor teszi, de megterhelõbb az áldozatnak. Nagy kortyokban iszom vérét. Mint a folyékony arany vagy mennyország, még sosem éreztem ennyire kielégítve a bennem tomboló vadállatot, mint most.

Nagyon figyelek, így alig pár kortynál többet nem iszom, elhajolok nyakától és az arcát kezdem el vizsgálni. Melegen mosolyog rám, a szemeibõl is csak szeretet sugárzik. Apró pillekönnyû puszit nyomok szájára, hogy ne érezhesse saját vérének az ízét. A meghitt hangulat elképesztõ ami most körbeleng bennünket. A durranásokra mind a ketten az ablak felé kapjuk a fejünket reflexszerûen. A tûzijáték innen teljesen belátható. Kimegyünk az erkélyre. Kezembe veszem a poharakat és a pezsgõt. Felrázom, a kupak meg lerobban róla és kifolyik egy kevés, kitöltök egy részét a poharakba. Koccintunk, és szerelmes csókot váltunk. Beállok a háta mögé, derekát átkarolom, államat meg a feje tetején pihentetem meg és úgy nézzük a tûzijátékok táncát.

Sosem éltem még át ilyen csodát, vele minden perc az. Egyre boldogabb vagyok mellette, mikor már azt hiszem nem lehetek szerelmesebb és boldogabb, Õ rácáfol.

Zsebembe nyúlok és elõveszem a ház kulcsait, felemelem a kezét és a tenyerébe helyezem.

- Boldog Újévet Cameron. – Meglepetten forgatja a kezében a kulcsokat.

- Ez meg mi? – Fordul felém kicsit zavartan. Egyik kezében a kulcsot nézegeti, másik keze meg megáll csupasz hasamon, tudom hogy észre sem vette, de nekem még is kellemes a kezének simítása.

- Az ajándékom neked. A ház. – Tekintetébõl számtalan érzelmet tudok kiolvasni. Zavarodottságot, szerelmet, örömöt és bizonytalanságot.

- De… - Számmal fogom be az övét.

- Semmi de, csak fogadd el. – Komolyan nézek a szemeibe. Nyel egy nagyot majd bólint. Átölel arcát meg mellkasomnak dönti, érzem hogy forró.

- Köszönöm. – Suttogja halkan.

Az új év sok veszéllyel kecsegtet, de szerinem Cameronnal mindent átfogunk együtt vészelni, mert én mindennél jobban szeretem Õt, és megvédem bármitõl.

- Felkeltél? Sajnálom azt hittem hamarabb végzem – felém indul aztán mintha eszébe jutott volna valami eltéríti magát és megáll. Nem szólok semmit. Legyen csak az én titkom, hogy nem tudok kijönni belõle, vagy abból amit tesz.

- Pár dolgot alá kéne írnod – mostani viselkedése meglepõ. Helyet foglal székében és felpillant rám. Gyanakvóan meredek rá, tudom nem kellene, de én ilyen vagyok. A bizalom nálam nem jön olyan egyszerûen. Ha itt ácsorgok és nem teszek semmit soha a büdös életbe nem mehetek aludni. Felsóhajtok és mellé lépkedve az asztalra ülök.

- Mégis mit? - a lapokat felkapva nézegetni kezdem õket. Jó volna tisztába lenni vele, hogy miket is készülök aláírni. Nem nézek rá, tovább lapozgatom a papírokat, Daviel pedig kikapja kezeimbõl õket. Eszem ágába sem lett volna utánuk nyúlni, de õ ennek ellenére távol tartja tõlem a lapokat.

- Csak írd alá õket – néz rám egészen érdekesen. Talán most éppen, genetikailag kódolt cukiságát próbálja bevetni ellenem. Nekem ez határozottan jobban megy.

- Miért nem nézhetem meg? - nyúlok a lapok után. Hátrébb tolja a széket, hogy még távolabb kerüljön tõlem. Kezdem megunni ezt a játszadozást. Mégis mi olyan van bennük amit ennyire titkolni kellene elõlem.

- A kedvemért? - felsóhajt. - Ajándék, csak úgy megy, ha aláírod, rendben? Bízol bennem? - kérdi. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ellenkezni próbáljak vele. Kelletlenül bár, de beleegyezem az aláírásba. Egy másik lappal takarja le. Megbízom benne. Az már más kérdés bölcsen teszem-e vagy sem. Aláírom majd õ is odafirkantja nevét szép kövér betûkkel. Elmosolyodik, elrendezi az iratokat és elteszi õket.

- Egy nap, bírd ki addig rendben?

- Tudok mást tenni? - rázom meg a fejem. Csak tudnám, most vajon mibe egyeztem bele.

- Várj, még érdekelne, hogy velem alszol? - kérdése hirtelen ér. Sietõsen fordulok el tõle. Egyértelmû, hogy vele alszom. Miért kell neki erre rákérdeznie? Nem egyértelmû?

- Igen – vágom rá, kilépve a szobából. Tudom, hogy követ engem. Érzékeim már ki vannak élezõdve rá. Nagy szobát választottam, de csak azért ezt, mert innen szép a kilátás.

- Lemegyek a dobozokért, egy perc és jövök – megállok az ablakban és bámészkodok egy sort. Daviel belép a szobába és az ágyra dõl. Legalább annyira fáradt õ is mint ahogyan én. Ásítva mászok fel az ágyra majd fölötte megállva elvigyorodom. Felpislog rám, arcán jól látható zavarral. Lehajolok hozzá és egy könnyed csókot nyomok szájára majd mellé fekszem és hozzábújva elalszom.

...ooOoo...

Sötét van amikor felébredek, magam mellett kezdek el tapogatózni, de senki sincs mellettem. Felülök és körülnézek a sötét szobában. Mellettem a lepedõ hideg, de ebbõl nem tudom belõni Daviel mikor mehetett ki, mivel Daviel is hideg. Nyújtózkodva térdelek fel és mászom le az ágyról. Végigbaktatok a folyosókon és kopogás nélkül nyitok be az irodájába. Jól gondoltam, ül a székében és néhány papírt lapozgat és olvasgat.

- Még itt is dolgozni akarsz? - kérdem vállamat a falnak döntve. Felnéz rám majd az órára.

- Sajnálom, de ezeket még el kell intéznem – mosolyog rám bocsánatkérõen. Szemeimet forgatva mosolyodom el. Mindig csak a munka.

- Körülnézhetek a házban? - kérdésemre felnéz. El ne kezdjen védeni engem, mert falnak megyek.

- De ne menj ki az ajtón – adja meg magát. Játékosan tisztelgek elõtte majd kimegyek az ajtón és keresgélni kezdek a házban. Na jó, ez várható volt. Miért is ne rejtené el az alkoholt elõlem. Visszamegyek hozzá, még mindig a papírokat rendezgeti. Feltérdelek székére és lábára ülök.

- Mit csinálsz te itt? - kérdi torkát köszörülve.

- Csak úgy érdeklõdni szeretnék, hogy merre találom az olyan folyékony nedûket, amit a hétköznapi emberek alkoholnak neveznek. Semmi hátsószándékom nincs... de tényleg – szavaimra halkan felnevet, ujjait tincseim közé fúrja és magához húz egy csókra.

- Hát persze, hogy nincs – dörmögi elhúzódva tõlem, majd megválaszolja a kérdésemet. Újra kirobogok az irodájából és a megadott szoba felé veszem az irányt. Le vagyok nyûgözve, és még igazat is mondott. Jól átgondolta õ ezt? Fejemet rázom és leguggolok a szekrényhez. Nyilván nem töprengett ezen olyan sokat. Örülök neki, hogy ilyen nagy a belém vetett bizalma. Kiveszek egy üveg vodkát, kibontom és egy nagy kortyot iszom belõle. Leülök a földre és lötyögtetni kezdem az üveg tartalmát. Erõs, rég ittam már ilyet. Újra beleiszok, majd újra és újra. Az utolsó kortynál köhögni kezdek az üres üveget pedig odébb görgetem és kiveszek egy újabbat...felbontom, iszok és ha kiürült eldobom. Ha Daviel dolgozni akar, dolgozzon. De én akkor sem fogok ott ülni és nézni. Van nekem jobb elfoglaltságom is. Agyam kellemesen zsibbadni kezd. Lassabban forognak az agytekervényeim, ami azt hiszem nem nagy baj. Kihúzgálom a fiókokat és elõkotrok egy ceruzát meg egy lapot amit megpróbálok egyenlõ darabokká cincálni. Késsel még megy is. Felkapom a ceruzát és kevésbé szép, vagy gömbölyû betûkkel kezdek el irkálni a lapocskákra. Még pingálok rajtuk egy kicsit aztán mind a négy lapot az asztalra fektetem. Olyanok mint a kuponok, büszke vagyok magamra. Az egyik egy ölelésre jogosítja fel, a másik egy csókra, a harmadiknál arra, hogy ihat a vérembõl. Úgy is tudom, hogy mennyire vágyik rá. A negyediknél pedig már ötlethiányba szenvedtem, szóval azt kér amit akar. Túl meleg van ebben a házban. Leveszem pólómat, majd nadrágomat gombolom ki. Fenékre huppanva lehúzom magamról és kóborolni kezdek a házban, bölcsen kerülve Daviel irodáját. Még mindig melegem van, de a maradék ruhámtól inkább nem válnék meg. Besasszézok a szobába és a szekrény kipakolásával kezdek el foglalkozni. Túl sok ruha van idebent, a szekrénynek semmi szüksége ennyi göncre. Kikapok egy vállfát és világot látni viszem. Azt mondta, ne menjek ki az ajtón, õ akarta. Akkor kizárásos alapon marad az ablak. Felmegyek a ház egyetlen teraszára majd felkapaszkodom a tetõre. Ujjaim megcsúsznak a havon, de nem pottyanok le. Felszenvedem magam a cserepekre és elégedetten szemlélem az elõttem elterülõ tájat.

- Te megértesz engem, igazam van – nézek a kezemben tartott vállfára. Semmit sem szól, de a hallgatását beleegyezésnek veszem. - Te leszel az én lelki társam – vigyorgok rá. Soká tartó hallgatásán megsértõdöm és elfordulok tõle. Imbolyogva közelítem meg a tetõ leges legszélét.

- Cameron! Mi a fészkes fenét csinálsz te odafent? - újra fenékre huppanva fixírozom a beszélõ pacát. Ismerõs hangja van. De hát ez Daviel. Kijött megnézni az új legjobb barátomat. Be kellene mutatnom neki. Vigyorogva emelem fel a kezemet és eldobom a vállfát.

- Cameron! Gyere le onnan, és minek vágtál hozzám egy vállfát? - pislogva nézek le rá. Szemeim elkerekednek amikor rájövök mit tettem az én drágámmal. Újra talpra állok, megcsúszom és zuhanni kezdek, amit kimondottan élvezek. Egy nyöszörgõ kupacon landolok, felnevetek és megpillantom a barátomat is másnak a kezében. Ez nagyon csúnya húzás volt tõle.

- Õ az enyém – kapom ki Daviel kezébõl és felállva elindulok a hegy felé.

- Felejtõs – ragadja meg felkaromat és a ház felé terel. Vállat vonok és úgy döntök a ház is megteszi. Kedélyesen elmosolyodom és felmászok a lépcsõn. Daviel elõre megy és az ágyra dõl. Melléfekszem és a plafont nézegetem.

- Tudod, ha te dolgozni fogsz a vállfa engem mindig szívesen fog fogadni – magyarázom ránézve. Mosolyogva néz engem pár pillanatig majd megint megcsóválja a fejét.

- Sajnálom, hogy ezt tõlem kell hallanod, de kettõtök szerelme nem mûködne – elszomorodom majd sértetten elfordulok tõle.

- Csak azért mondod ezt, mert féltékeny vagy – gördülök felé mosolyogva. - De ne aggódj téged jobban szeretlek mint õt – teszem hozzá. Lassan hajolok le hozzá, de nem akarom õt megcsókolni. Orromat az övéhez érintem. - Itt egy pisze, ott egy pisze, gyere pisze vesszünk össze – mosolyodom el.

- Jéghideg vagy – húzza rám a takarót, de mivel én felette vagyok így magát is betakarja. Mellékucorodom és államat mellkasára fektetve nézem õt.

- Valamit elfelejtettem, és a konyhába hagytam – jelentem ki felülve de õ visszahúz magához. Megszédülök és fejemet mellkasába temetem. Maradok én ha ezt akarja.

A repülõn Cameron édes melódiája békés hangulatot teremt. Többször azon kaptam magam hogy majdnem elaludtam rajta. Ahogy landol a gép Bernben fél óra várakozás után megérkezik a kocsim. Nem akartam újat venni csak erre a kiruccanásra, amúgy sem használnám, és csak úgy dobálózni a pénzzel nem szeretek.

Egy nagyon szép kis villát néztem ki Churban, szép város, azt mondják a legöregebb és jó részét erdõ borítja, így egy eldugottabb, nagyobb telekkel rendelkezõ házat vettem meg.

Csendesen nézelõdik a kocsi ablakán kifelé. Nagyon aranyos.

- Tetszik? – Kérdezem mosolyogva, közben az utat figyelem. Érzem, hogy szép szemeit rám emeli, aztán ismét csak kifelé néz.

- Te is tudod, hogy tetszik. – Igen, tudom. De olyan jó az Õ szájából hallani, azt akarom, hogy világot lásson, hogy élvezze az életet.

Elkezd a ház felé futni egy szál pólóban. Annyira nem figyel magára.

- Cameron. – Szólítom meg erõteljesen. Ahogy kimondom a nevét felém fordul én meg odadobom neki a kabátját és elkezdek én is befelé indulni.

- És ez minek? – Állít meg számomra érthetetlen kitörése. Felvont szemöldökkel áll kezében a ruhával.

- Csak vedd fel. – Forgatom a szemeimet. A sok vezetéstõl hasogat a fejem. Vajon minek? Istenem…

- Jó. De minek? – Kérdezi újra. Bosszúsan fordulok hátra. Velem ne szórakozzon most.

- Cameron. Kabát fel. Most. – Mondom ellenvetést nem tûrõen. Mint a kisangyal veszi is fel. Helyes.

Besétálok az aulába, most látom elõször élõben és nem csak képekrõl. Nagyon kellemes, otthonos és meghitt a hangulata. Elégedett vagyok vele.

- Hû. – Ez már szokásos nála, majdnem minden házba így lépett be eddig. De örülök az elismerésének, elvégre, amint aláírja a papírokat, az övé, jó persze az én nevem is ott van a papírokon, elvégre máshogy nem lehetne fenntartani a házat.

- Menj pihenj le. – Szólok még neki hátulról. Még pár doboz van kint, azokat behozom, berendezem az irodámat, aztán jöhetnek a papírok.

- És te? – Fordul vissza a lépcsõ tetején. Kiegyenesedem, kezeimet meg a derekamra simítva nyújtóztatom meg fáradt hátamat.

- Megyek utánad amint ezeket elpakoltam. – Mosolygom rá. Vállat von és felmegy. Nem tudom hogy hova megy, de a karikákból kiindulva a szemei alatt gondolom aludni készül.

Helyrerakok mindent, kivéve a ruhákat és mg pár személyes holmit, ugyan is nem tudom Cameron hogyan is képzeli el ezt az egészet. Nem tudom, hogy egy szobát akar velem vagy sem. Majd megkérdezem tõle mi legyen, addig felesleges szervezkednem.

Gyorsan berendezem az irodámat, pár órába beletelik, mire az alap feladataimat is befejezem. A tanács sajnos érdeklõdik Cameron felõl, ami aggaszt, sóvárgó vénember sokuk, aszottak, és megbolydult már az elméjük. Mivel többen nem tudunk részt venni a gyûléseken kell a pótlék, persze attól még a beleszólásunk sziklaszilárd helyet ad, de nem ugyan az, így el lehet ferdíteni a megbeszéléseket.

Jobb híján leírtam a száraz tényeket, hol voltunk eddig, a támadásokat, és a végkimenetelüket, pár viselkedési forma és ezeknek a változása, a jelenlegi helyzetünket azonban titokban tartom. Szörnyülködöm ahogyan ezt írom,  mintha csak egy darab húsról beszélnék, de mit is írhattam volna? A részletekrõl nem kell tudni, ha úgy vélik, hogy nem vagyok elég egymagam a feladatra, akkor küldenek ide mást is, az nagyon kellemetlen lenne, és nem igazán hiszem, hogy kitudnám magam magyarázni. Bele sem merek gondolni hogy borotvaélen táncolok Cameronnal, kitudja mit tesz, ha rájön az egészre. Elhagy, nekem esik, elmenekül, megöleti magát, szembeszáll a támadókkal? Homlokom összeráncolva kezdem masszírozni orrnyergem. Nem tetszik a helyzet, amibe belekerültem, nagyon oda kell figyelnem.

Elküldöm a levelet, a birtok papírjait meg kézbe véve kezdem el forgatni. Hogyan kéne odaadnom, hogy ne tudja mik ezek, de mégis aláírja? Én biztos nem tenném meg a helyében.

Nyílik az ajtó, Cameron édes illata csap meg.

- Felkeltél? Sajnálom azt hittem hamarabb végzem. – Mellé sétálok, nagy a kísértés hogy megcsókoljam, elvégre annyira vágyom rá, de nem szívesen borzolom most a saját idegeimet, így félúton megállok, és elhajolok.

- Pár dolgot alá kéne írnod. – Motyorászom az asztal felé sétálva. Leülök a székre és kicsit felsandítok rá. Összeszûkült szemekkel mered rám, ijesztõ, hogy nem mozdulnak a vonásai. Végül egy nagy sóhaj kíséretében hozzám sétálva ül fel az asztalra.

- Mégis mit? – Kezdi el kutatni a lapokat, de amint rossz helyre nyúl kikapom a kezébõl és messzire elnyújtom tõle.

- Csak írd alá õket. – Nézek rá elbûvölõen, amihez nem hiszem, hogy eddig folyamodnom kellett, sosem tudtam kiskutya szemeket mereszteni, túl „gyilkos” ahhoz a tekintetem állítólag.

- Miért nem nézhetem meg? – Nyúl a lapok után de hátrébb lököm magam a székkel így nem éri el õket. Mérgesen kezd nézni.

- A kedvemért? – Nem tudom mit várok tõle. Felsóhajtok. – Ajándék, csak úgy megy, ha aláírod, rendben? Bízol bennem? – Vonakodva, de beleegyezik, letakarom egy másik lappal a feliratot, odaszignózza a nevét, és én is így teszem az övé mellé. Elégedetten elmosolyodom, elrendezem õket és berejtem a fiók mélyére.

- Egy nap, bírd ki addig rendben? – Holnap éjfélkor átnyújtom neki a kulcsokat úgy tervezem.

- Tudok mást tenni? – Megrázza rosszallóan a fejét. Mielõtt még kimenne megállítom.

- Várj, még érdekelne, hogy velem alszol? – A mondat végére hirtelen hátat fordít nekem amit nem értek.

- Igen. -  Vágja rá hadarva. Elmosolyodom aranyosságán. Kimegy a szobából én meg követem a hálóba. A legnagyobbat pont betalálta, végül is, ha úgy nézzük, akkor most én vagyok az õ hálójában.

- Lemegyek a dobozokért, egy perc és jövök. – Amint mondtam úgy teszek, két perc alatt felhordom az összes dobozt, még egy kis idõ mire kipakolok és fáradtan fekszem el az ágyon.

Összecsukja a medált, majd az ablakhoz sétál, én közben a kisujjamra húzom a gyûrût, mivel a többi ujjamra kicsi.

- Köszönöm. – Mintha csak az ablaknak suttogná szavait.

- Mégis mit köszönsz? – Mögé lépve helyezem tenyereimet a vállaira.

- Neked köszönhetem a mostani életem. – Amint kimondja csettintve felém fordul ragyogó arccal, egyet hátrébb lépek a meglepetéstõl, és hogy jobban figyelhessem.

- Min agyalsz? – Ez egy olyan kérdés, amit neki nem szívesen teszek fel. Ha valamit akar, abból nem sült ki eddig jó.

- Mennyünk ki! – Csapja össze tenyereit.

- Mármint oda? – Mutatok ki az ablakon. Oda, ahova ha eddig kiment, nem jött vissza sérülés nélkül? Ahol majdnem megölték? Hogy is ne…

- Még szép, hogy oda. – Húzza fel a szemeit a plafont vizslatva, mintha csak valami nagyon fárasztó kérdést tettem volna fel.

- Te megbuggyantál? – Emelem fel egyik szemöldököm. Sunyin néz rám, a következõ pillanatban meg vállba bokszol és kirohan mellettem. Utána pillantva simítom kezemet oda, ahol megütött.

- Felöltözök. Gyere! – Kiállt még vissza. Lebiggyesztett ajkakkal megyek utána. Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.

Az elmúlt egy óra úgy nézett ki, hogy õ gyõzködött. Én mindig nemet mondtam, és mivel én nem megyek ki így õ sem. De csak meggyõzött, túl aranyos volt, és figyelek mindenre. Érzékeimet felerõsítve követem akár egy árnyék. Ha bármi baj lenne, észreveszem mielõtt gondot okozhatna. De egy lelket sem érzékelek körülöttünk pár madár és rágcsáló kivételével, nem messze meg egy rókacsalád játszik.

- Mit csinálsz? – Nézek le rá amint elvágódik háttal a hóban, kezeivel hógolyót formáz és az arcomba dobja. Komolyan, mi baja van az arcommal??

- HóCameront. – Válaszolja gyermeki mosollyal és munkálkodni kezd.

- Meg fogsz fázni. – Húzom el a számat kicsit közelebb lépve.

- Nem szoktam beteg lenni. – Vonja meg a vállát. Várakozóan mered rám. Ha arra vár hogy lehajolok érte azt lesheti, öreg vagyok és kicsit most nyûgös is.

- Gyere. – Nyújtom felé kezemet, a kényelmesebbik megoldást választva. Megrázza a fejét.

- Menj elõre pár perc és megyek én is. – Felül és elindul a másik irányba. Utoljára szétnézek, de biztos vagyok benne, hogy senki sincs a közelünkben. Sóhajtva sétálok be a házba, kell egy kis magány, meg hogy élvezze a tájat, de ha sokáig elmarad érte megyek.

Hallom hogy nyílik a bejárati ajtó. Lesétálok a lépcsõkön, hogy üdvözölhessem.

- Nocsak. Kellõképpen lehûltél? – Nézek végig rajta, mindenhol megfagyott hó darabkák lógnak róla. Ahogy becsukja maga mögött az ajtót a beáramló szél felém fújja vérének illatát. Már megint mit mûvelt? Nagyot fújtatok.

- Aha. – Gond nélkül próbál eliszkolni mellettem. Komolyan. Vámpír vagyok, azt hiszi nem veszem észre hogy vérzik? Kicsit megsért ezzel.

- Állj csak meg!  - Kiáltok rá, de elszalad. Mérgesen rohanok utána, de pont becsapja az arcom elõtt az ajtót.

- Cameron! – Mérgesen csapok rá az ajtóra. Mit mûvel? Ha nem nyitja ki betöröm!

- Nyugi még élek. – Szólal meg a túloldalról. Végigpillantok a folyosón. Számomra feltûnõbben nem is jelezhette volna, hogy merre van. Mindent belem az illata, ami még mindig megrészegít.

- Nyisd ki azt az ajtót! – Mordulok fel. Orromat és homlokomat ráncolni kezdi a düh. Kezdek visszaszámolni háromtól.

- Nyitva van. – Mintha nekem tenne szívességet úgy szól ki. Megmerevítem az arcomat és úgy lépek be.

Szemben áll velem amint becsukom magam mögött. Keze feltûnõen a háta mögé van szorítva. Ujjaimat felkarára bilincselve húzom magam elé. Csuklójára markolok amint meglátom a tenyerén a sebet. Mámorító az illata.

- Ezt hogy hoztad össze? – Emelem meg kicsit jobban.

- Belenyúltam egy csapdába. – Pihentagyú.

Lezserül megrázza vállát. Mérgesen emelem számhoz tenyerét. Lenyalom a kicsordult vérét, kicsit megszívom, majd végigvezetem nyelvemet a kitisztult seben, de nem forr össze azonnal, túl mély, de egy-két nap legrosszabb esetben és nyoma sem marad.

- Maradj nyugton bekötöm neked. – Elmegyek egy gézlapért, meg fásliért. Bekötöm szorosra.

Végzek a bekötözéssel. Tekintetünk találkozik. Nincs értelme leszidnom, tudja jól hogy rosszat tett, és nekem sem élvezet ismételnem magam, sosem rágom senki szájába a dolgokat.

Besétálok a szobámba, elheverek az ágyon, szemeimet lehunyva pihenek. Elkezd szájharmonikázni az ablakban, zenéje ellazít.

- Akkor is ez lett volna, ha mást küldenek értem? – Szólal meg egy idõ után. Az édes melódia után így most elgondolkodom azon amit mondott.

- Hogy érted ezt? – Sok dologra tudok most gondolni. Rájött, hogy leakarják vadászni a legjobbak. Vagy mert egyáltalán miért lehet itt velem. Sok ez, túl sok.

- Ha mást küldtek volna értem akkor a temetõbe, már nem élnék igaz? – Felnyitom szemeimet és felé fordulok. Butus, ezzel neki nem kéne foglalkoznia, ez az én terhem.

- Ez nem számít. –Mosolyodom el felállva.

- Neked nem számít. – Leugrik és az ajtóhoz fut. - Láttam egy tavat nem messze innen. Elmegyünk? – Kérdi mosolyogva.

Lefagyok.

Sok erõfeszítésembe kerül, de viszonylag nyugodtan el tudom kísérni. Kérdezõsködik és faggat, de sikerül mindig kitérnem kérdései elõl. Mikor elérünk a tóhoz a lehetõ legmesszebbi fánál megállok, és elkomorodva nézem ahogy a befagyott felszínén sétálgat. Szívem a torkomban dobog az idegességtõl. Nem kéne, beszakadhat.

Hallom a jég reccsenését, de testem lefagy, amint elindulnék, ekkor Cameron eltûnik a jégréteg alatt. Belém szorul a levegõ.

- Cameron! Jobb ha kimászol onnan! – Kiáltok oda, amint felbukkan a víz felszínén. Kezeivel próbál megkapaszkodni.

- Gondolod? – Gúnyolódik. Kicsit közelebb megyek, de testem erõsen remegni kezd, ahogyan az övé is.

- Segíts. – Nyögi dideregve, fogai folyamatos összekoccanásától alig hallom. Ide-oda kapkodom a fejem hogy mit kéne tennem, de nem bírom a vizet, egyszerûen nem!

Lesüllyed megint, fuldokolva csap rá a jégre ahogy sikerül ismét felküzdenie magát. Csontjai elkezdenek eltörni. Teste görcsbe feszül.

Amint meghallom gerincét eltörni magamat félredobva rohanok mellé, alattam is elkezd berepedni a jég. Félelmem egyre erõsebben kezd eluralkodni rajtam, olyan hangokat adok ki amiket nem is ismerek.

Megragadom kabátja nyakát és kihúzni kezdem mikor kirobban belõle a farkas. Félreugrok mielõtt letépi a karomat.

Nyüszítve karmolássza a jeget ami egyre jobban beszakad mindenfelé. Kapálózik a vízen, de nehéz teste kezd elsüllyedni. Megrökönyödöm, életemben elõször tényleg nem tudom mit csináljak, ha odamegyek, lehet megöl.

Nagy levegõt veszek és beugrom mellé a vízbe. Minden erõmet összeszedve ragadom meg a grabancát és hajítom ki a vízbõl, túlrepítem így nekicsapódva egy fának nyekken egy nagyot.

Csapkodok én is a vízben, mivel nem bírok úszni, lassan süllyedek el a fekete mélységben, pánikolhatok, de nem megyek vele semmire tüdõm lassan telik meg vízzel, amíg meg nem fulladok csak abban reménykedem, hogy Cameron jól van, majd semmi más, csak a fájdalom és sötétség.

Álmomban is fuldoklom, átélem újra és újra a halált. Kapálózok kiáltozom, de senki sem siet a segítségemre, mintha évek óta ismétlõdne a kegyetlen folyamat. Elmém legmélyebb zugába és képzelgések közé menekülve próbálom átvészelni ép ésszel.

Szemeim kipattannak, felugrom és széttépem a kezemben lévõ tárgyat. Cameron kitárt karokkal áll elõttem, mikor ez tudatosodik bennem csak akkor kezdem megnyugodni és megállok egy helyben. Végigpillantok magamon. Elfehéredett a bõröm a kiszáradás miatt meg szédülök.

Zavartan nézek Cameronra, kezemmel meg a fejemhez kapok amint megérzem saját vérem illatát. Megsérültem, de még nem gyógyult be.

Cameron átkarolja a nyakam, kezével többször átsimít a fejemen. Lassan zárom kezeimet dereka köré még mindig zihálva.

- Most már semmi baj. – Mondogatja ütemesen amíg meg nem nyugszom. Hatalmasat sóhajtok és nyelek, leülök ott helyben ahol vagyok a földre és magammal rántom. Hasogat a fejem.

Egy kendõt vesz a kezébe. Véres, valószínû eddig is ezzel törölte a fejemet.

- Rendben vagy? Nem tudtam rád figyelni kellõen. – Elszégyellve magamat simítom tenyeremet arcára, belesimul s kezét enyémre teszi.

- Jól vagyok most már, és te? A fejed nem gyógyul be. – Simítja körbe a sebet. Megfogom kezét és elhúzom onnan.

- Iszom egyet és elmúlik. – Mosolygok rá bíztatóan. Közelebb hajolva csókolom meg, de csak gyengéden, nincs több erõm.

- Elmagyarázod mi történt az elõbb? – Határozott és szerintem most nem fogok tudni terelni, ideje elmondanom neki.

- Aquafóbiám van, félek a nagymennyiségû víztõl, néha egy pohár is elég, hogy kiboruljak. – Vállaim befeszülnek, soha nem mondtam még el senkinek. – De attól jobban félek, hogy bajod esik, vagy rosszabb…  - Nem tudom befejezni a mondatot. Megrázom a fejemet és felállok, magam után felhúzom õt is.

- Miért? – Kisétálnék a szobából, de ujjaimat összefûzve sajátjaival megállít és kicsit visszahúz. Szembenézek vele.

- Még gyerekkoromban, elraboltak a szüleimtõl. Bezártak egy széfbe és egy bányató mélyére bedobtak. Három hónapig lent voltam, egyedül megfulladni voltam képes, újra… és újra. – Látszik szemeiben a döbbenet, beharapja alsó ajkát, szerintem nem tudja hogy most mit tegyen.

Magam után vonszolva megyek le a konyhába. Nem töltöm ki a tasak tartalmát, csak feltépem a fogaimmal és szárazra iszom. Még három tasak követi.

Cameron nem szól semmit, csak nézi amit teszem. Áthajolok az asztalon, állát megfogva emelem feljebb a fejét egy csókra. A vér a szája szegletében összegyûlik így lenyalom.

- Nem akarom, hogy foglalkozz ezzel, én sem teszem. – Megfordulok, kiszedek a hûtõbõl egy hadseregnyi ételt és elkezdek fõzni.

A most átéltektõl nehezen bírok szabadulni, az ujjamon lévõ gyûrût forgatom és állok egy helyben csendben.

Békésen alszunk összebújva. Most hogy elmúlt karácsony, jön az újév. Szeretném ezt is együtt ünnepelni vele.

Lassan nyitja fel szemeit. Mosolyogva érintem össze a homlokunkat.

- Jó hogy felkeltél. Kérdezni szeretnék valamit. – Rásimítok nyakára.

- Mit szeretnél? – Nyammogja álmosan.

- Hol szeretnél újévezni? Bármit választhatsz. – Pislog rám nagyokat, majd felvirulva pattan fel.

- Svájc! – Vágja rá izgatottan. Az ember azt várná hogy trópusok, vagy egy vulkán gyomra.

Meglepõdött arcomon szélesen elvigyorodik.

- Rendben, akkor pakolj, holnap este indulunk. – Már repülõvel fogunk menni. Szeretnék ott venni egy házat. De nem magamnak, hanem Cameronnak, mint utókarácsonyi ajándék, vagy ha úgy jobban tetszik neki akkor újévi meglepetés.

Megragadja derekam, ujjait pedig tincseim közé fúrja. Mozdulatán elmosolyodnék, de inkább nem teszem. Azzal csak mindent elrontanék. Hátam a kanapé anyagának nyomódik Daviel pedig fölém tornyosul.  Mozdulatának hirtelensége meglep aminek hangot is adok. Oldalamon a varratok megfeszülnek, nem fáj egyszerûen csak kellemetlen érzés. 

- Bocsánat - húzódik el tõlem. Térdeire nehezedik, kezével orrnyergét kezdi el masszírozni. Tekintete elkalandozik, de bármerre is néz szemeimet kerüli. Nocsak. Netalántán zavarba jött? Halkan kuncogva simítom kezem tarkójára aztán arcát magam felé fordítva lehúzom õt egy csókra. Ajkait mosolyra húzva ölel át.

- Cameron, ha tudnád milyen régóta vágytam erre - arcát nyakamba temeti. Szavain eltöprengek egy picit. Vallomásától sok minden értelmet nyer számomra. A túlzott aggodalma is.  - Ez tényleg igaz? - kérdi továbbra is bõrömbe hajolva. 

- Azt hiszem. Igen - válaszolom, Daviel felemelkedik és hátrasimítja hajamat arcomból aztán lehajolva hozzám könnyed puszit nyom homlokomra. Kezét zsebének mélyére süllyeszti aztán egy becsomagolt dobozkát vesz elõ. Sejtettem, hogy készül valami ilyesmivel, de nem számítottam erre. 

- Ez az én ajándékom - nyújtja át nekem. Kikapom kezébõl és bontogatni kezdem óvatosan. 

- Nekem tetszik, és úgy vettem észre, hogy neked is - zavaromat meg sem próbálom leplezni. Tátott szájjal meredek rá.

- De a láncom nálad van - pillanatok alatt tûnik el szemeim elõl. Igazából gyors mozgásán sem kellene meglepõdnöm. Kezét nyújtva bukkan fel újra. Odaadom neki a medált aztán csak nézem mit bütyköl. Hátat fordítok neki és türelmesen megvárom, hogy a láncot nyakamba tegye. Ujjaim közé csippentem az apró medált és vizsgálgatni kezdem. Halk mégis jól hallható kattanás. 

- Kinyílt? - kérdem ostobán. Kihajtom és nézegetni kezdem a bele írt szócskát.

- Amor - olvassa fel Daviel. - Azaz szerelem - magyarázza, csak hogy én is megértsem. Ezt kellett volna nekem is éreznem akkor amikor átadta nekem? Szóval akkor õ már akkor szeretett engem?

- Úgy tûnik van egy kívánságod - szólal meg halkan, hangjából érezhetõ vidámsággal.  Ujjaim között forgatom a medált és gondolkodva szemlélem. Egy kívánság. Összecsukom és hagyom kihullani ujjaim közül. Talpra állok és az ablakhoz lépkedek. Kezem gyûrûm helyéhez érne, de még idejében megállok. Ez csak egy berögzült mozdulat. 

- Köszönöm – halvány mosollyal nézem a kinti tájat. A friss hó már mindent eltakart és lefedett. 

- Mégis mit köszönsz? - lép mögém. Kezeinek az érintésére a vállaimon már nem rezzenek össze. 

- Neked köszönhetem a mostani életem - válaszolom meg kérdését. Csettintve fordulok felé, Daviel meghökkenve lép egyet hátrább.  Mosolyom kiszélesedik az ötletre ami lassacskán körvonalazódik gondolataim között. Kíváncsi vagyok mennyire fogja díjazni. Ha szerencsém van nem küld el azonnal a fenébe. 

- Min agyalsz? - kérdi óvatosan. Ennyire azért nem kellene tartania az ötleteimtõl. Nem vagyok én olyan elvetemült mint amilyennek õ hisz engem.

- Mennyünk ki!

- Mármint oda? - int kezével a kinti táj felé. Bólintok.

- Még szép, hogy oda – emelem égnek tekintetem. 

- Te megbuggyantál? - résnyire szûkített szemekkel nézek rá.  Ez most fájt.  Beleöklözök a vállába és elmegyek mellette. 

- Felöltözök. Gyere – kiáltok vissza neki. 

...ooOoo...

Igazán lehengerlõ tudok lenni ha nagyon akarok. Némi gyõzködés után sikerül rávenni Davielt, hogy kijöjjön velem a szabadba. Fejemen bojtos sapka, nyakamba sál, kezeimen kesztyû na meg az a hatalmas kabát aminek még most sem látom értelmét. De ha neki ez kell ahhoz, hogy nyugodt legyen nekem aztán mindegy mi van rajtam. Kiválasztok egy helyet megfordulok majd belevágódom a hóba. 

- Mit csinálsz? - kérdi lenézve rám. Kinyújtom kezemet és egy maréknyi havat gyûjtök össze amit aztán az arcába dobok.

- HóCameront – válaszolom és kezeimet meg lábaimat mozgatni kezdem. 

- Meg fogsz fázni – hagyja figyelmen kívül iménti mondatomat.

- Nem szoktam beteg lenni – közlöm vele hanyagul. Kíváncsian nézek szemeibe. Vajon hogy akar kiugrasztani a hóból? Mert hogy én innen önszántamból fel nem állok az biztos. 

- Gyere – nyújtja felém kezét. Mosolyogva rázom meg a fejem.

- Menj elõre pár perc és megyek én is – mondom a lehetõ leghatározottabban. Sóhajtva fordul el és megy be a házba. Tekerek még egyet a sálamon és elmegyek egy kis felfedezõútra. Nem messze tõlem, valami halk vinnyogó hangot hallat. Arra indulok amerrõl a hang jön. Egy csapda az és ha jól látom valami apróbb állatkát kapott el.  Leguggolok elé és megpróbálom út kiszabadítani, hogy közben a szemeim is megmaradjanak. Ostoba állat, mintha én annyira bántani akarnám õt. Felfeszítem azt a vackot és kihúzom az állat lábát.  Nem sérült meg túlzottan mivel amint elengedem már rohan is. Elkáromkodom magam amikor a csapda a kezemre zárul és megsebzi azt.  Ujjaim megfeszülnek majd ellazítom õket.  Újra felfeszítem, ezúttal nehezebben megy ugyanis csak egy kezemet vehetem használatba. Lehúzom sérült kezemrõl a kesztyût és vizsgálgatni kezdem tenyeremet és az azon elterülõ mély vágást. Amint bemegyek hallgathatom végig Daviel szentbeszédét az õ igazáról meg az én felelõtlenségemrõl. Hátamhoz simítom sérült kezem és belépek az ajtón. 

- Nocsak. Kellõképpen lehûltél? - gúnyolódására még csak meg sem rezzenek. 

- Aha – biccentek neki és elmegyek mellette ügyelve arra hogy véletlenül se láthasson semmit.  Legfõképpen a kezemet ne. 

- Állj csak meg – szól utánam. Sietõsebbre fogom lépteimet és jó erõsen bevágom magam mögött a fürdõ ajtaját. Zsibbadó kezemre nézek, végig magam mellett hagytam lelógni sérült kezemet. Hátranézek apró vércseppek pettyezik a csempét. Az menõ, ha ilyen nyomokat hagytam végig amerre jöttem. 

- Cameron – összerezzenek Daviel hangjára akit már megint sikerült felbosszantanom.  Tenyere hangosan csattan az ajtón.

- Nyugi még élek – kiáltok ki neki aztán leveszem a pólómat amit szintén sikerült összevéreznem. Néha igazán figyelhetnék. 

- Nyisd ki azt az ajtót!

- Nyitva van – mondom határozottan unottan. Benyit majd megtorpanva elõttem szemeimbe néz. Hátam mögé rejtem kezemet. Meg sem próbál úgy tenni mintha nem szúrt volna ki semmit. Megragadja felkaromat aztán közelebb ránt magához. 

- Ezt hogy hoztad össze? - kérdi kezemet felemelve. 

- Belenyúltam egy csapdába – vonok vállat mintha nem lenne nagy cucc. Végül is, tényleg nem az. Ilyen bárkivel elõfordulhat... bárkivel aki kellõképp ostoba.  Felsóhajt aztán csuklómat megfogva szájához emeli a kezemet. Nem értem mit csinál éppen de nem is akarom, hogy elmagyarázza. Nem fertõzõdött volna el a kezem. 

- Maradj nyugton bekötöm neked – mondja miután kiszívta a sebet. Kistányérméretû szemekkel vizslatom tenyeremet majd rápillantok. Nos, ez határozottan bizarr volt. Neki dõlök a falnak és nézem ahogyan nekiáll betekerni a kézfejemet. Miután végez újra a szemeimbe néz majd szó nélkül elindul. Követem õt, mást amúgy sem tudnék tenni. Ledõl az ágyra én pedig szájharmonikámat elõvéve elfoglalom a helyemet az ablakban. 

- Akkor is ez lett volna, ha mást küldenek értem? - kérdem pár pillanattal késõbb. Tekintetét magamon érzem. Újra felsóhajt de nem mond semmit. Megköszörülöm a torkomat, csak hogy magamra vonjam a figyelmét. 

- Hogy érted ezt? - kérdi végül egészen halkan. Õ is pontosan tudja, hogy értem ezt.

- Ha mást küldtek volna értem akkor a temetõbe, már nem élnék igaz? - kérdem szám elé emelve a hangszert. 

- Ez nem számít – mondja rám mosolyogva.

- Neked nem számít – pattanok le az ablakból majd az ajtóban megállok. - Láttam egy tavat nem messze innen. Elmegyünk? - kérdem tõle újra elmosolyodva. 

...ooOoo...

Némi hízelgésnek és kevésbé ostoba érvnek hála sikeresen rávettem õt, hogy elmenjünk a tóhoz. Hunyorogva nézek rá, de a nap miatt csak alakjának a sziluettjét láthatom. Kár. Kérdezgettem miért nem akar a tó közelébe jönni, de mondhatni sikeresen hárította a válaszadást.  Megpróbálok hasra esés nélkül eljutni a jég közepéig. Elég hidegek voltak ahhoz, hogy befagyjon az egész tó. Remélem, hogy nem tévedtem a jeget illetõen. Hátranézek Davielre aki egy fa törzsének támaszkodva áll és néz ki a fejébõl. Csak megyek és megyek, amikor észreveszem, hogy kezd megrepedni alattam a jég. Már majdnem középtájt lehetek. Próbálok óvatosan visszahátrálni,m de nem megy. Érzem ahogyan süllyedek és a hideg víz teljesen ellep.  Fejem felett összecsap a jeges víz, a folyadék pillanatok alatt kúszik ruháim alá és fagyasztja le minden egyes porcikámat. Szemeimet kinyitva nézek fel.  Felúszok a jégen keletkezett lyukig amin becsúsztam és megtámaszkodom. A lélegzetvétel fájdalmas. Ég és fáj a tüdõm meg a nyelõcsövem. 

- Cameron! - már megint a nevem. Nincs jobb dolga mint a nevemet kiáltozni? - Jobb ha kimászol onnan.

- Gondolod? - kérdem vissza homlokomat kézfejemnek döntve. Kimásznék én innen ha tudnék. De egyedül ez nem fog menni. És az sem segít a helyzetemen, hogy lassacskán fagyok ide. Próbálok minden erõmmel azon lenni, hogy kordában tartsam magam. 

- Segíts – szisszenek fel. Feljebb kapaszkodtam, megpróbálom felsõtestemet kiemelni a vízbõl.  Annyira, de annyira hideg ez a víz. Erõs vagyok, van önuralmam de nem annyi, hogy a végtelenségig visszatartsam ezt a dögöt. Ha pedig farkassá változom nekem konkrétan annyi. 

Olyan boldogan mosolyog rám, hogy felolvad a jégszívem is tõle. Karjaival mellkasomat átkarolva ölel meg. Hirtelen azt sem tudom hol állok. Megdöbbenésem miatt nem tudom mit tegyek, végül észhez térek. Arcomat hajába fúrom, és átölelem, úgy, ahogy eddig még sosem tehettem.

- Olyan csúcs szuper volt ez a nap! – Beugrik az anyósülésre, szerelmesen nézek utána. Kis butus, ha tudnád milyen boldoggá tettél most. Elégedetten ülök be a volán mögé, fûtés fel és a motor is felbúg.

Vetkõzésére felfigyelve összeszûkült szemekkel meredek rá egy pillanatig.

- Mi az? Melegem van. – Mondja nemes egyszerûséggel. Mikor ismét elkezd hullani a hó még jobban nekinyomja az arcát az üvegnek. Annyira örülök, hogy mellettem van.

Gyorsan vezetek, így hamar hazaérünk. Cameron hamarabb beér a szobába mint én, csak követem a szatyrokkal, néhányat átvesz, hogy segítsen. Figyelmes is tud lenni, ha nagyon akarja.

Bemászik a takaró alá, én meg mellé. Lassan ez már a kettõnk ágya lesz, mintha ez a hely mindig is az övé lett volna.

Mellém kucorog, karomon megérzem a fejét, mosolyogva fordulok felé.

- Mit csinálsz? – Költõi kérdés, elvégre egyértelmû, a karom számára akármi lehet.

- Kényelmes vagy. – Karját mellkasomra fekteti. Én is átkarolom õt, már csak egy csók kéne, és teljes boldogságot élvezhetnék. De így is elégedett vagyok, mi több, szerelmes, és reményteljes.

Arra ébredek fel hogy az orromat piszkálják. Az ismerõs illat miatt nem ugrom félre. Testét csípõmön érzem, ami beindítja a testemet. Megragadom a kezét mielõtt még eldeformálja az orromat, ami szerintem így is elég nagy, nem kell szegényt bántani.

- Na végre hogy felkeltél. – Amit elõször meglátok az Õ. A bökdösést leszámítva minden nap így akarok kelni, de ha a kettõ nem megy egymás nélkül azt is elviselem érte.

Elvigyorodik rajtam. Hajamat hátrasimítom a szemeimbõl. Mielõtt felülnék azonban megállít tenyerével.

- Meg ne moccanj mert ez mind rád borul. – Felmutatja a kezében lévõ poharat, az illatából azonnal kitalálom mi az. Micsoda fejlõdés, és idehozta nekem. Egyre jobban beleszeretek, ami annyira nem nyugtat meg mert attól félek, hogy a saját síromat ásom, de ez a jövõ én meg szeretném élvezni a jelent.

A nappaliban a fa már áll, Cameron feldíszítette a fát pár alkalmazottal, én addig ajándékot csomagoltam, amit eddig még sosem kellett csinálnom, konkrétan a cellux tartja egyben. Zsebembe csúsztatom a kis dobozt, a többi ajándékhoz meg hívok valakit. Ezzel az egyel megszenvedtem, a többit már nem vagyok hajlandó megcsinálni.

Besétálok a nappaliba, nagyon bájos lett, de jelenleg egyedül állok a helységben.

- Cameron! Hol vagy már? – Szólok át, a másik szobában van, ha nem tévedek. Míg én leülök a kanapéra meg is jelenik. Lehuppan mellém ragyogó mosolyával.

- Jelen. – Befogom a pohár száját, hogy ne löttyenjen ki.

- Merre jártál? – Pillantok rá. Meglepett, hogy nem itt várt rám.

- Erre arra. – Forgatja a szemeit, közben mocorog egy helyben.

- Figyelj tudom, hogy nem valami nagy ajándék meg ilyesmit de szeretnék adni neked valamit. – Halkan motyorászik az orra alatt, ha nem lennék biztos benne el sem hinném amit mondott. Kezében a gyûrûjét látom. Összezavarodom.

- De hát ez a tiéd. – Vállat von, aztán tekintetünk találkozik.

- Igen de nálad jobb helye van. – A földet vizslatja. Nem tudok rájönni miért akarja nekem adni, elvégre ez nagyon fontos neki, én nem vagyok méltó ilyen ajándékra.

- De fontos neked. – Hátraveti a fejét, majd vissza, mintha csak egy buta gyerek mondott volna valami hasonlóan ostoba dolgot.

- Te is az vagy. – Mosolyából árad a szeretet és a melegség, és nekem szánja. Nagyra nyílt szemekkel nézek rá.

- De... – Mielõtt folytathatnám rám szól.

- Csitulj. – Lassan közeledik felém, kezei közé véve arcomat csókol meg. Megrökönyödve meredek rá és nem mozdulok. Most? Tényleg? Hatalmasat dobban a szívem. Derekát megragadom finomat, hajába bújtatva ujjaimat mélyítem el a csókot. Bizonytalan és gyengéd csók ez, mégis, olyan erõs érzelmi értéke van, ezt nem lehet szavakban kifejezni, ezt érezni kell!

Lendítetek egyet magunkon, fölé tornyosulok és úgy fekszem be a lábai közé, belenyög a csókba a váratlan mozdulat miatt.

- Bocsánat! –Rugaszkodom el róla. – Feltérdelek, kezemmel orrnyergemet masszírozom, és lefelé nézek, bárhova csak a szemébe ne. Azt hiszem életemben elõször zavarba jöttem. Halk kuncogását hallom, keze tarkómra siklik, maga felé fordít és még egy apró csókkal jutalmaz. Mikor elválnak ajkaink elmosolyodom és átölelve megint ráborulok.

- Cameron, ha tudnád milyen régóta vágytam erre. – Arcomat nyakába temetem. El sem akarom hinni azt ami most történik. – Ez tényleg igaz? – Nyaka puha bõrébe mondom, nem akarok innen soha többé elhajolni.

- Azt hiszem. Igen. – Helyesbít, felemelkedem róla, haját hátrasimítom és egy puszit nyomok homlokára. Zsebem mélyére nyúlva elõveszem a kis csomagolt dobozkát. Szebb maradt volna ha hozzá sem érek.

- Ez az én ajándékom. – Nyújtom át neki. Elveszi, kibontja, mintha nem együtt vettük volna, nem értem miért lepõdik meg rajta.

- Nekem tetszik, és úgy vettem észre, hogy neked is. – Zavartan néz rám, szája elnyílik.

- De a láncom nálad van. – Igaz is, elfelejtettem. Megcsináltattam, de még nem adtam vissza neki. Egy pillanat alatt termek az irodámban, majd vissza a nappaliba. Kinyújtom a kezemet, hogy odaadja a medált. Kezembe rakja az aprócska tárgyat, felfûzöm a másik medál mellé. Cameron hátat fordít nekem én meg a nyakába teszem a láncot. Ujjai rásimulnak. Halk kattanást hallunk anyám medálja felõl.

- Kinyílt? – Kérdi, de a válasz egyértelmû mikor kihajtja.

- Amor… - Olvasom fel a feliratot. – Azaz szerelem. – Magam is megdöbbenek, nem számítottam rá, hogy igaz a mese, amit anyám mondott nekem. Felvirulok mikor tudatosodik benne, hogy Cameron szeret, és nem csak „úgy”, hanem tényleg. Most érzem azt, hogy teljes vagyok.

- Úgy tûnik van egy kívánságod. – Mosolyodom el. Kíváncsian forgatja ujjai közt. Nos Cameron, mit szeretnél a világon a legjobban?