Várom válaszát. Nagy szemeivel felnéz rám, ujjaim meg megdermednek tincsei közt. Furcsa érzés kezd mardosni belülrõl. Nem mondhatom el neki…

- Cameron. – Sóhajtom, de fojtatni nem tudom. Feszenget ez az egész helyzet. El akartam kerülni magát a témát.

- Igen, vagy nem? - Zavartan mered rám. Nem akarok itt lenni, ebben a helyzetben.  Nem tudom mit mondjak neki. Még én sem vagyok biztos magamban, a szívem jobbra-balra elhúz. Egyszerûen csak vele akarok lenni, semmi másra nem vágyom. Az érintésére, csókjaira, testére, Õ rá magára.

- Majd késõbb megbeszéljük. – Legurítva magamról próbálok elmenekülni. Csak ül a földön, hátrapillantva rá görcsbe rándul a szívem. Nem helyes, amit vele teszek.

- Daviel. – Halkan szólal meg. Szemeimet jobban kinyitom, ajkaimat eltátom picit. Gyönyörû most, de amit az arcán látok engem is elkeserít. Fájdalmas mosolyra húzom ajkaimat, kezemet picit kinyújtom felé.

- Gyere Cameron. – Hívom magam után, felpattanva fut mellém. Tüneményes. Egyszerûen imádom az egész lényét.

Visszasétálunk a többiekhez, és az idõ csak telik… mázsás súllyal.

Lassan beérünk a faluba, annyira nem tudtam semmire sem figyelni, mintha szemellenzõ lenne a fejemen. Végig õrlõdöm magamban. Mikor végre belépünk a faluba melegség árad szét bennem. Ugyan olyan, mint régen. Itt semmi sem változott, csak az emberek mások. Legörbül a szám sarka. Beküldenek az egyik vendégházba. Igen szegényes a berendezésük, de nincs is sok dologra szükségük, elvégre javarészt az idejüket a szabadban munkálkodva töltik. Becsületre méltó élet. Igazi, szabad.

- Most már pihenhetsz. – Hátrapillantok Rá. Mellé lépkedve fogom ujjaim közé állát. Fejét felemelve tapadok édes ajkaira. A legcsodálatosabbak. Mosolygunk egymásra, csak úgy.

Lefekszem az ágyra, Õ meg mellém kucorodik. Nem figyelek semmire, csak egy kis pihenés kell nekem.

Álmomban is végig csak rá gondolok. Csodálatos mindene. A pimasz beszéde, a csücsörítõ ajkai, ahogyan elpirul.

Teste alattam vonaglik, újra és újra teszem a magamévá. Üldözöm a szenvedélyt amit csak Õ tud nyújtani nekem, a csodálatot, amelyre már több mint egy éve vágyom. Kielégíthetetlen vagyok, ha róla van szó. Sosem elég belõle, örökké csak falni akarom mézédes testét, azt akarom, hogy ha valami rosszat teszek üvöltsön le, vagy sértõdjön meg rám és forduljon el, béküljünk ki és csókoljon forrón és szerelmesen. Annyira mohó vagyok, ha róla van szó. Nem tudom, szabad-e ezt tennem. Csak teszem. Kiélvezem addig, ameddig életem tart, mert attól tartok, hogy a hideg szél, a sötét felhõk, mind rossz elõjelek, sugallmak, hogy ideje búcsúznom.

Szemeimet lassan nyitogatom. Felülök az ágyban, oldalra pillantva meg Cameront látom, ahogyan ujjai közül kicsúszik a hajam. Meglepetten fogom kezembe a fonatot. Ránézek és elkuncogom magam. Befonta a hajamat, nagyon aranyos. Fölé hajolok, addig nyomok puszikat arcára, mindenére, míg nyöszörögve nem kezd ébredezni. Még magánál sincsen, de nyakamat átkarolva nyújtja szájacskáját egy puszira.

Fût a vágy, a testem lángol, úgy érzem eljött az idõ.

Kezemmel besimítok pólója alá, majd egy gyors mozdulattal felemelem és kibújtatom belõle. Ahogyan visszahuppan az ágyra ajkaira marok és belenyög a csókba. Hangosan felhördülök. Letépem magamról is a pólót, nadrágomat meg kibontom és tovább faldosom tökéletes testét.

Lekerül az én nadrágom, és az övé is. Nem ellenkezik, és még csak az elõjelét sem láttam. Rajtam már semmi sincsen, rajta viszont még otthagytam az alsót, nem akarom elijeszteni.

Pihegve térdelek lábai közt, szája elé téve alkarját zihál halkan, arcát elfordítja, nagyon vörös. Felnevetve nyomok egy puszit arccsontjára.

- Folytathatom? – Ez inkább költõi kérdés, de ha nem bírná, gondolom le tudnék állni.

Izmaim befeszülve várják válaszát, de csak bólint egyet. Ajkaira nyomom enyéimet, nyálunk kis csíkokat hagy, felduzzadtak ajkai csókjaimtól.

Mindig is prûd voltam, sosem vonzott a szex, nem tett õrültté, de ettõl függetlenül hosszú életem során sok kalandban volt már részem, de amennyire Cameron felizgat, az elképesztõ, senki sem keltette fel ennyire az érdeklõdésem, hogy nekem kelljen az ágyba csalogatnom, mások elintézték ezt a részét. Bevetem tudásomat nála, és olyan éjszakával ajándékozom meg, amit sosem fog elfelejteni.

Kezemet alsóján keresztül merevedésére vezetem. Beleharap a kezébe, elkuncogva magamat néz fel rám nagy szemekkel. Nyakához hajolok, csókokkal halmozom el bõrét, füleit rágcsálom, néhol kiszívom a bõrét ezzel nyomokat hagyva, közben kezem beszusszan alsójába és kényeztetni kezdem. Olyan kéjes és szexi hangokat ad ki, hogy már ez elég lenne szégyenemre, hogy elélvezzek, de nem, a legjobb részig ki kell bírnom, ki akarom élvezni.

Édesen nyögdécsel, nyelvemmel végigkényeztetve testét haladok lefelé. Lehúzom róla az utolsó kis anyagot is és fölé támaszkodva gyönyörködöm benne. Zavarában mindent csinál, takargatja magát, megpróbál odébb csúszni, vagy a fejemet lökdösi hogy nézzek másfelé. Ismét csak nevetni tudok aranyosságán.

- Ne legyél zavarban, gyönyörû vagy. – Zengem rekedtes hangom. Istenem, annyira kívánom, most és azonnal.

- Könnyû azt mondani, te is zavarban lennél a helyemben. – Picit felfújja az arcát. Elmosolyodom.

- Én is zavarban vagyok, elvégre te is látsz engem. – Sandítok rá kicsit. Végignézve rajtam még vörösebb lesz és elkapja a fejét.

Alkarjait megragadva fordítok a helyzetünkön. Ráhuppan csípõmre, merevedésünk meg összesimul és egyszerre nyögünk fel.

- Jobb? – Hörgöm elégedetten. Szemeimmel falom látványát. Kipirultan, meztelenül, vágytól ködös szemekkel ül rajtam. El sem hiszem, hogy ilyen szerencsém van. Közben nem csak arra gondolok, hogy mindig hányan nézték Õt éhes szemmel, és mennyire szeretnének a helyemben lenni, hanem hogy én mennyire szívesen vagyok most az, aki.

- Nem segítettél. – Néz mindenfelé, csak a szemeimbe nem. Kezemmel combjait simogatom. Zavartan hunyja be a szemeit. Felülök, tenyeremet tarkójára simítom, és bíztatóan megcsókolom. Lehúzom magammal az ágyra. Kezeimmel fenekét kezdem elsimogatni, lassan haladok a cél felé. Erre megremeg, de nem húzódik el, ami nagy örömmel tölt el.

Csípõje önkéntelenül mozog és dörgölõzik hozzám. Lassan eszemet vesztem. Össze-vissza mondok neki dolgokat, bókolok, számtalanszor mondom, hogy szeretem és sajnálom. Minden kimondok, amire gondolok.

Hátára döntöm, lehajolok férfiasságához. Szemeimet nem szakítom el az övéitõl még akkor sem, mikor számba veszem büszkeségét. Felkiált halkan, ujjai hajamba tépnek, és szerintem véletlenül, de fejemet még jobban magára nyomja. Addig szopom, amíg el nem ér a csúcsra. Édes íze a számban van, én meg lenyelem és letörlöm az ajkaimat. Zihálva ül fel lassan, ködös szemeivel letekintve rám. Kezeim közé fogom csípõjét, picit igazgatok rajta, hogy rendesen fenekéhez férjek. Nyelvemmel izgatni kezdem bejáratát, jól benyálazom, hogy aztán ujjaimmal elkezdhessem tágítani. Hangosan felnyög és remegni kezd mikor elsõ ujjam belécsúsztatom. Csókjaimmal próbálom meg elterelni figyelmét. Nagyon nyugodt vagyok most és minden érzékemet kiélezve figyelek rá, a lehetõ legkevesebb fájdalmat próbálom meg neki okozni.

Belévezetem második ujjamat is, majd követi a harmadik. Teste vergõdik alattam, izzadságcseppjei csillognak testén, ahogyan az enyémen is. Õrület ez az egész, nem tudok elég hálás lenni, hogy egy ilyen embert szánt mellém a sors.

Ujjaimat kihúzom belõle. Bólint egyet tétován mikor megállok és rám néz. Lehajolok hozzá és szerelmesen, nagyon lassan csókolom. Már ez is annyira felizgat.

Megkaptam az engedélyt. Fájdalmasan ágaskodó péniszemet fenekéhez illesztem. Vállaim befeszülnek, csípõmet meg nagyon gyengéden mozdítom. Õrjítõen szorít. Teste ívbe feszül a hirtelen fájdalomra. Picit megállok és lihegni kezdek, alkarjaimra támaszkodok és várok fél percet, majd újra megmozdulok, és addig vívódok, míg nem teljesen benne vagyok. Pattanásig feszülnek az idegeim, és nem csak azért, mert ha megmozdulok, biztosan gyorslövetû leszek.

Amint készen állok én is csípõmmel pumpálni kezdek. Olyan aranyosan nyögdös. Ismét csak összefüggéstelenül beszélek hozzá. Annyira szeretem, mindennél jobban, és ez a földöntúli öröm amit nyújt nekem csak még szerelmesebbé tesz, pedig azt hittem lehetetlen.

Nem tudom mennyi idõ telik el, de izmaim már megfájdulnak, fordítva magunkon ültetem mélyebbre ölembe. Csípõjét megfogom és mozgásra késztetem. Cameron most tényleg meglovagol engem. Nézem egy ideig, de érzem, hogy közel az orgazmus.

Ujjaimat rákulcsorom és kényeztetni kezdem. Keveset húzok rajta, nevemet kiáltva élvez el hosszan hasamra és kezemre. Hagyom, hogy kipihegje magát, levegõhöz jusson.

Nem bírom már én sem, nem vagyok apáca. Kihúzódom belõle, nedves farkam csattan a hasamon. Arccal elõre belenyomom az ágyba, és úgy hatolok belé gyorsan újra. Hörögve ér el az orgazmus perceken belül. Elõtte belõle kihúzódva ömlik magom hátára. Erõtlenül dõlök rá. Hagy pihenõt, majd ledob magáról nevetve és hozzám simul. Teljesen és totálisan le vagyok döbbenve. Életem eddigi legnagyobb orgazmusát éltem át alig öt perce.

Gyorsan átkarolom és újabb csókokkal borítom be a testét.

Elmegyünk lefürödni a közeli patakhoz. A víz elég hideg felhevült bõrünkhöz képest, de ez most szerintem egyikünket sem zavarja.

Arca vörös, mióta csak elkezdtük egymás élvezését. Annyira csodálatos vagy Cameron, meg sem érdemellek.

- Ideje lenne visszamennünk. – Csapok rá fenekére. Hátrapillant rám mérgesen, és motyorászik valamit az orra alatt, majd magára kapja a pokrócot és sietve a házba megy. Kényelmesen lépkedek utána, be az ágyba, és szorosan ölelem magamhoz.

Percek telnek el. Sokat aludtam amint ideértünk, elment az idõ, pedig nem így terveztem.

Cameron már békésen hortyog mellettem. Észrevétlenül mászom ki mellõle az ágyból. Odalépek a szekrényhez, felveszek pár random ruhát és kisétálok a szobából. Az ajtóból még fájdalommal telve nézek vissza.

- Viszlát, szerelmem. – Tátogom hangtalanul, és becsukom magam mögött az ajtót. Már mindenki alszik, csak egy házban világít pár gyertya fénye.

Halkan bekopogok és benyitok.

- Üdv, Mila. – Lépek a lassan öregkorba lépõ nõhöz. Letérdelek elé, kezeim közé fogom enyhén ráncos arcát, és két oldalt puszit hintek rá.

- Daviel, olyan rég láttalak, semmit sem változtál. – Mosolyog rám kedvesen, szemei sarkában könnyek gyûlnek.

- Sajnálom, hogy ilyen körümények közt kell újra találkoznunk. – Helyet foglalok az egyik párnán vele szemben. A szoba közepén a résben tûz ég, fölötte meg egy lábas van. Mila belehint pár füvet az egyik edénybõl. Szótlanul nézem tetteit, legutoljára ezeket a mozdulatokat a nagymamájától láttam.

Megkeveri a vizet, szemeit lehunyja, és felém fordul.

- Hibát követsz el. – Mondja szomorúan. Közelebb csúszik hozzám. Nyakamat átkarolva bújik mellkasomhoz.

- Tévedsz Mila, az érzelmeid befolyásolnak. – Engedem el, nem húzódik el tõlem, csak az arcomat nézi. Könnyei leperegnek arcán. Odasétál az egyik asztalhoz és leemel róla néhány dolgot, majd mellém ülve nyomja õket a kezembe.

- Viseld népünk vadász ruháját, hátha megvéd, a késeket apámtól kaptam, remélem visszahozod õket. – Komolyan néz rám. Hálásan biccentek felé. Magamra öltöm a könnyû ruhákat, akár a tünde harcosok viselete, nagyon hasonlítanak. Oldalamra csatolom a három tõrt, a nagy köpenyt meg magamra terítem, a csuklyát a fejemre húzom, nagyon nagy, így nehezen látok ki alóla.

- Vigyázz magadra. – Szemei ismét csillognak. Gombóc keletkezik a torkomban.

- Teljesítsd az utolsó kívánságomat. – Látom elhatározottságát így folytatom. – Védjétek meg Cameront, és ne engedjétek utánam. Itt szép és biztonságos élete lehet. – Nem ért velem egyet. Kérésemre felháborodva áll fel. Orrnyergére szorítja ujjait és úgy mered rám.

- Kérlek. – Nyomatékosítom. Utoljára még megölelem apró testét, majd kilépek az ajtón, ki a faluból, el a célom felé.

- Én is szeretlek. – Szavaira hatalmasat dobban a szívem. Pillangók repkednek a gyomromban, és maga a tudat. Hát tényleg szeret, elképesztõ és leírhatatlan érzés. Teljesség.

Kibontakozik ölelésembõl, én még a kezdeti sokk alatt állok így hagyom hogy lenyomjon a földre, nyakamra apró puszit kapok és ajkaimra is. Kitágult szemekkel iszom a látványt magamba. Elképesztõ.

Zavartan nézem ahogyan feláll és széthúzza a sátor ajtaját. Csuklója után kapva próbálom meg magam mellett tartani. Ezek után nem hagyjon egyedül egy percre sem!

- Hová mész? – Ülök fel gyorsan, picit megfeszülnek az ujjaim keze körül és kicsit hunyorogni kezdek. Nem akarom, hogy kimenjen.

- Ezt kiszellõztetni. – Rákoppint kettõt a fejére. Szomorúan nézek utána. Mázsás súlyúnak érzem a testemet.

Felhúzom egyik térdemet, alkaromat meg rátámasztom és nézem a cipzárt, hogy mikor fog lehúzódni.

Az elmúlt egy év, amit Cameronnal töltöttem eseménydús volt. Szerelembe estem, többször összetört a szívem és újra beleszerettem minden rossz ellenére. Nem tudom mi lesz a jövõben, el kell juttatnom a faluig, aztán én visszamegyek és kiirtom a tanácsot, ha nem létezik, nem jelenthet veszélyt, valószínû abból a csatából nem fogok visszatérni, de ezt meg kell tennem, nem tudok, nem vagyok képes félelemben élni.

Homlokomat ráncolva hajtom fejemet kitámasztott karomra. Kicsit elmosolyodom ahogyan elárasztanak a szép emlékek. Szinte csak azok maradtak meg nekem a közös kalandjainkról. Felnézek újra a sátor bejáratára.

Képes leszek elengedni? A biztos halálba fogok menni, eltudok majd rendesen köszönni, eltitkolni elõle a célomat? Biztosan nagyon mérges lenne rám, ha tudna róla, és el sem engedne egyedül, vagy megtiltaná, vagy velem akarna jönni, egyik opció sem elfogadható a számomra. Nem lesz második lehetõségem.

Cameron belép a sátorba, hozzám közel araszolgatva nyom le a földre és hozzám bújva próbál meg elaludni. Kis kifli, nagy kifli.

Átkarolom, nincs is jobb, mint õt érinteni.

Félig még alszom, nem nagyon tudatosodik bennem semmi, egyik másodpercben alszom, a másikban meg nem. Zavar, piszkálnak, de nem tudom álmomban vagy sem. Reflexszerûen kapom el azt, ami hozzám ér. Zavartan nyitogatom a szemeimet és nézek fel Cameronra aki vidáman ül mellettem. Másik kezemet elkapva húz egy vonalba magával. Miért kell engem mindig felébreszteni…

- Na végre!

- Mióta vagy már te fent? – Dörzsölöm meg kicsit a szemeimet. Nyújtózom egy nagyot. Kellemesen ropognak a csontjaim.

- Pár órája. – Rántja meg nem törõdve vállát. Kihajolok a sátorból. Sötét van még. Visszafekszem és kényelmesen elhelyezkedem Cameront magammal húzva és átölelve.

- Még van idõnk. – Motyogom homlokának. Szemeimet lehunyva élvezkedem.

- Lusta. – Felnéz rám borostyán szemeivel, elmosolyodva csúsztatom kezemet pólója alá, bõre olyan meleg az enyémhez képest, kellemesen bizseregnek tõle az ujjaim.

- Mennünk kellene. – Nagyot nyelve csúsztatja le kezemet magáról. Kicsit csalódott vagyok, de megértem a gondját így beleegyezõen elmosolyodom. Összepakolok és rendet rakok. Összeszûkült szemekkel méreget, mondania sem kell, adok neki egy kisebb táskát, had hozza ha annyira akarja, abban csak a kajája van.

Lényegtelen fecsegünk, nem figyelek annyira mondandójára, jobban zavar hogy harmadszorra megyünk el ugyan ott. Pedig biztos voltam benne, hogy erre kell menni, de rég volt, és csak egyszer jártam eddig ezen az ösvényen, biztosan elnéztem. Újra bele kell törõdnöm, hogy semmi tájékozódási képességem nincs. Na, nem lehetek mindenben jó. De örülnék most valakinek, aki megtudja mutatni az utat.

Megérzem két bennszülött szagát, nem ismerõsek, de a sár és a testfestékük illata elfelejthetetlen.

- Hul pad verloor? ^[1]– Összevonom a szemöldökömet. Tíz palack nullás negatívat. Körbenézek várakozva. Semmi? Kétszer nem jön be.

Cameronra néznek, aki eléggé meglepett, majd felém fordulnak.

- Eltévedtetek?

- Nem. – Rázom a fejemet. Így is úgy is elvisznek a faluba, ha megtudja Mila, hogy eltévedtem, még kinevet. Kiskoromban sem voltam jobb a tájékozódásban, mindig elindultam a másik irányba, szerencsére kicsit már javult a helyzet.

- A nagy francokat nem! – Fújtat rám Cameron, ezzel magára vonva mindenki figyelmét.

- Szóval akkor most eltévedtek? – A szemeimet kezdem el forgatni. Mielõtt bármit szólhatnék Cameron befogja a számat. Rosszallóan nézek rá, majd inkább feladom. Õ tévedt el, nem én.

- Igen. – Felemelem a kezeimet, megharapom, ha sürgõsen nem veszi el a kezét a szám elõl, a csábítás is elég nagy.

- Hová valósiak vagytok? – Kérdezem mély hangon dörmögve. Összenéznek, majd bólintanak egyet egyszerre és felém fordulva közelebb lépnek hozzám, picit hátrálok, Camront meg magam mögé tolom.

- Mila ouma is wag vir jou Daviel Evilin. ^[2]– Egyszerre mozognak, hátrébb lépnek párat és elindulnak az egyik elágazáson. Mila tehát kinõtte magát a falu vezérének, amikor legutoljára láttam még csak öt éves kislány volt, sokat játszottam vele, sírt, ha nem aludtam mellette vagy nem olvastam fel neki egy mesekönyvbõl.

Kisöpröm hajamat a szemembõl és összefogva a fejem tetejére kötöm egy copfba. Sokkal kényelmesebb.

Ujjaimat összefûzöm Cameronéival és bíztatóan rámosolygok, és magam után húzni kezdem.

Sokáig sétálunk, szótlanul, õk ketten beszélgetnek, de csak hallgatom õket, néha Cameron rákérdez mit mondanak, de leintem, nem hiszem hogy érdekelné hogy arról beszélnek, hogy mennyi idõ alatt érünk vissza, meg milyen étellel fognak várni minket. Bemutatkoztak közben gyorsan. A fiatalabbik férfit Naufalnak hívnak, a bátyját pedig Ekonnak. Szép nevek, szép jelentéssel.

Lassan beesteledik, Cameron meg a többien is úgy látom, hogy fáradnak.

- Lepihenhetünk éjszakára, majd én figyelek. – Ráncolják a szemöldöküket. Nem bíznak bennem. Az õ falujukban a vámpírok legendája régóta létezik, kegyetlen démonnak ábrázolnak, akik felfalják a lakosok lelkeit. Lelket nem eszem.

Kevés gondolkodás után bólintanak. Felállítom a sátrat, Cameront pedig beterelem és bemászom utána.

- Ma egyedül kell aludnod. – Mosolygok rá szomorúan, és az orráig felhúzom a takarót, hogy ne fázzon, egyre hidegebbek lesznek az éjszakák.

- Nem leszel fáradt? – Néz rám kicsit csalódottan. Hajam elõreborul vállam felett, ahogyan odahajolok hozzá és megpuszilom az orra hegyét.

- Nem lesz bajom, pihenj. – Behúzom a sátrat, közben már Ekonék is ledõltek. Lépek párat, hogy leüljek egy köre mikor egy dárda hegye áll meg a torkom elõtt. Nem törtem el, elvégre azt akarom, hogy bízzanak bennem.

Kifejezéstelenül meredek a rideg szempárba, lassan lefekteti maga elé fegyverét és lehunyja a szemeit.

Körbe járom többször a táborhelyünket, de nem jön semmi a közelünkbe, félnek az állatok tõlem. Leülök a sátor elé egy farönkre, amit nemrég vittem oda. Piszkálgatom a parazsat. Felhúzódik a cipzár, Cameron meg a takaróba bugyolálva ül mellém, fejét vállamnak döntve. Kezemet hátára simít, másikkal meg benyúlva lábai alá emelem az ölembe és szorosan átkarolom.

- Valld be, hogy nélkülem nem tudsz aludni. – Vigyorgok lehajolva hozzá. Felnéz rám álmos szemekkel. Állának vonalára simítom tenyeremet és szerelmesen megcsókolom. Falom puha száját, apró rózsaszín nyelvével meg játszani kezdek. Letérek nyakára, ahol a bõre már libabõrös. Végigcsókolom arcát, míg újra szájára nem tapadok. Elmosolyodom és vágyakozva nézek szemeibe, látom az övéiben is ott csillogni ezt a kis érzelmet.

Megköszörülöm a torkomat, szorosan ölelem szerelmemet, hamar elbóbiskol a karjaim közt. Pár órán belül a nap is feljön. Addig gyönyörködöm csodás arcában.

Azon kapom magam, hogy Ekonék ébredeznek. Elsõ dolgok, hogy szemeikkel engem keresnek. Cameron látva a kezeim közt elhúzzák a szájukat. Hát igen, náluk nincs olyan, hogy valaki homoszexuális beállítottságú legyen.

- Ébresztõ. – Finoman ébresztgetem. Pislog párat, nyújtózik egy nagyot a kezeim közül kipattanva. Megreggelizik, én meg addig összepakolok és utána újra útnak indulunk.

Megint csak sétálunk, a napok-éjszakák váltják egymást. Kezdek kifáradni én is, lassan egy hete nem dõltem le egy percre sem, fogtam pár állatot, aminek a vérét véve jobban bírtam, de majd csak a faluban tudok rendesen pihenni, két nap múlva odaérünk, már több csapdával is összefutottunk, amit az élelem elfogása érdekében állítottak fel.

- Ottvagyunk már? – Hallom a sokadszorra ismételt kérdést.

- Igen.

- Tényleg?

- Nem. – Lelohad és rosszallóan néz rám. Mit vár tõlem? A legutáltabb mondat lett az elmúlt három napban.

- Ez az utolsó pihenõnk, holnap estére Amarlen Deebe érünk, ha jól haladunk. – Tábort verünk egy folyó partján. Megint víz. Felháborodva bámulok a fürdögélõ Cameronra. Kijön a partra, és minden erejét bevetve betol a vízbe. Leveszi rólam a pólómat, amit követ az övé is és a nadrágja. Nagyokat pislogva nézi az enyémet.

- Egyedül nem megy. – Vigyorodok el. Enyhe pírral az arcán gombolja ki a nadrágomat. Elégedetten felmordulok érintésére és rávetve magamat nyomom a vízpartra. Éhesen falom ajkait.

Kis játszadozás után lemászom róla és jóllakottan elfekszem egy kényelmes sziklán. Ez kellett nekem, egy kis felüdülés.

Cameron rám fekszik tejes testével, arcát nyakamba fúrja és a hajammal kezd el játszani. Már párszor megemlítette, hogy fura összefogva, de tetszik neki.

- Most komolyan, mikor érünk már oda? – Hangosan kifújom a levegõt.

- Nem figyeltél? Holnap este. – Ujjaim hajába bújnak, szemeit lehunyva élvezi érintésemet.

- Ugye már nem hagysz magamra, ha odaérünk?

- Miért nem érted meg, hogy én nem akartalak lelõni téged? – Fújtat rám hirtelen, ami meghátrálásra késztet. Látom, hogy mondani akar valamit, de magában tartva kap le a vállamról a sok táska közül az egyiket. Nem érzem a különbséget, de azért aranyos tõle.  Emberes léptekkel halad az ellenkezõ irányba. Ujjammal a helyes irányba mutatok zavartan, majd arra is, amerre Cameron ment és elnevetem magam.

- Cameron. Másik irány. – Mondom jókedvûen. Mérgesen trappol el mellettem, utána szaladva érem be. Sokáig nem is szólunk egymáshoz. Nekem nincs mondandóm a számra, sok érzelem kavarog bennem, padhelyzetben vagyok. Nem élvezem, nem tudom bízzak-e benne, ráadásul el is árultam neki hogyan ölhet meg. Nem hiszem, hogy megtenné, de a bizonytalanság ott csírázik bennem, az érzéseimet iránta meg mélyen elnyomtam magamban, de a vele való viselkedésemet nem tudom kontrollálni, ha éppen azt figyelem mit teszek, hogyan beszélek, mintha nem is én lennék, ez nagyon frusztráló.

Gondolataim közül a mellõlem elfutó Cameron ránt ki. Zavartan nézek utána. Nem értem, mit csinál.

- Cameron! – Futok utána, de a táskák nagyban megnehezítik a dolgomat, összeakad minddel a lábam. Felfut a sziklákon, egészen a legtetejééig, a víz csobogásának hangjától összeszorul a gyomrom, mikor meg felérek a tetejére bebizonyosodik az elméletem.

Miért? Miért kell mindig víz közelébe kerülnöm? Nem vicces! Elegem van! Az élet szórakozik velem.

Hosszasan hisztériázom magamban. Toporgok idegesen a lehetõ legmesszebb.

- Gyere be te is. – Int felém. Már egy ideje a vízben van. Azt lesheti, én oda be nem megyek. Lerakom a táskákat magam mellé és csak meredek rá.

Felém siet, ujjait összefûzve az enyémekkel húz egyre beljebb, a hirtelen megbabonázástól lépek egyet, de a félelem innentõl kezdve megbénít. Szánalmas vagyok.

Édesen rám mosolyog. Elnyílt ajkakkal nézek utána, a nap lemenõben, és õ az aranyszínû sugarak között mindennél gyönyörûbb. Összeszorul a szívem, és igen, tudom hogy van, mert fáj nagyon.

Befelé úszik. Karjaival csapkodni kezd. Értetlenül kapkodom a fejemet. Most mit mûvel? Nem értem!

Elkezdek befelé futni, nem tudtam, hogy tudok úszni, de a helyzet és a gondolkodás hiánya kihúzta belõlem. Amikor már elég közel érek abbahagyja. Abbahagyja?

- Istenkém Cameron, ez most komoly? – Ráncolom homlokomat. Szórakozik velem. Mielõtt bármi mást mondhatnék ujját számra helyezve csendesít el. Megszeppenve nézek le vékony ujjaira amikkel államat megfogva simít végig rajta.

- Mit csinálsz? – Kérdem zavartan, ilyet még sosem tett.

- Letisztogatom a vért az arcodról. – Elfeledkeztem róla, hogy saját véremben fürödtem. Aggódni kezdek, hogy talán túl sokat is veszítettem.

Körbenézek a vízben ami már természetesnek tûnik körülöttem. Zavar még, nem is kicsit, de mostanában olyan sokszor kellett érintkeznem vele, hogy felért egy hosszadalmas, és igen agresszív terápiával.

Amint végzett odébb úszik és boldogan hátramosolyog rám.

- Látod Daviel, ezentúl a múltad említésével nem úszhatod majd meg az ehhez hasonló helyzeteket. – Elégedetten vigyorog rám, közben körülöttem úszkál.

Rosszallóan nézem minden tettét. Lehet, hogy már nem okoz akkora gondot mint régen, de szeretnem nem kell.

Elkezdek kifelé úszni, megkönnyebbülök, amint leér a lábam. A vízesés melletti sziklára ülök, mellettem a víz zúdul lefelé, Cameron meg elevenen és felszabadultan úszkál. Erre szükségünk volt, mind a kettõnknek, sokat dobott a hangulaton. Engem némileg feloldott, ami ismét csak zavart okoz bennem. De olyan nyugodt vagyok most.

Magamról megfeledkezve nézem ahogyan játszik, elfekszik a sziklákon és a csillagokat nézi.

Hirtelen pattan fel és mellém fut.

- Van itt egy leopárd. – Suttogja nekem. Meglepetten nézek abba az irányba ahonnan jött, a hold fényére megcsillan a titokzatos szempár a bokrok között.

- Nagyszerû, megjött a kaja. – Állok fel leporolva magamat. A ruháim még vizesek, de engem nem zavar, az idõ is kellemes, elvégre Cameronon sem látom, hogy fázna. Elindulok elkapni a cicust, kicsit ellenszenves, és nem tetszik neki a helyzet.

Erõsen megragadom a grabancát, kapálózó lábait meg lefogom és visszasétálok. Cameron nagy szemekkel néz rám, én meg mintha semmi sem történt volna, bambán bámulok rá miközben eltöröm a nagymacska nyakát. A reccsenésre megremeg és undorodva néz rám, ahogy nyakába harapok az élettelen állatnak. Nagy kortyokban iszom ki az utolsó cseppjéig. Gusztustalan az íze, de farkastörvények vannak, és nem akarok újra Cameronra támaszkodni, túlzottan élvezi az elõnyét velem szemben.

Eldobom a testet, végigpillantva magamon meg kell hogy állapítsam, hogy újra fürdenem kell. Elfintorodva nézek a vízre.

Leveszem a ruháimat, meztelenül sétálok a vízbe. Sosem voltam szégyenlõs, akinek nem tetszik valami, nem kell oda nézni.

Kimosom a ruháimat, kirakom õket egy kõre, hogy legalább száradjanak meg reggelig, a hely is alkalmas sátorverésre. Miután megtisztálkodtam visszasétálok Cameronhoz. Nem néz rám. Leguggolok elé, állát meg ujjaim közé fogva kérem, hogy figyeljen rám. Arca vörös, kedvem támad nevetni.

- Mi a baj? – Kérdem õszintén, mert régóta nem szólt hozzám, csak magában tespedt.

Nyel egy nagyot, de nem válaszol. Lemondóan sóhajtva sétálok a cuccokhoz, felöltözöm és elkezdem felállítani a sátrat. Hamar végzek vele, régen sokszor kellett ilyen vackokat használnom. A szúnyogoktól legalább megvédi Cameront, a többihez meg elég vagyok én is.

- Kész a sátor, gyere aludni. – Besétál, és elvágódik azzal a lendülettel. Elmosolyodom rajta és befekszem mellé. Nem túl kicsi a sátor, ketten kényelmesen elférünk benne a holmijainkkal.

Én mégis közelebb húzódom hozzá, de hagyom a bénázást, fölé térdelek inkább és úgy nézek vele farkasszemet. Megszeppenve néz rám, majd õ is elmosolyodik. Ajkaira kapok és szenvedélyesen falom õket, közben kezem pólója alá csúszva simogatom, végül megállapodok és átkarolom. Úgy fekszem rá, hogy ne nyomjam össze, de menekülési lehetõsége se legyen.

Egyszerûen nem bírok uralkodni magamon, és nem is akarok. Régen volt már, hogy ennyire akartam volna valakit, nem szokásom erõltetni a dolgokat. Most viszont megveszek érte, nála már többször éreztem ezt, de most egy ilyen kis helyen vagyunk összezárva, és hosszadalmas múlt van mögöttünk, úgy érzem engedhetek a vágyaimnak, csak egy kicsit.

Szünet nélkül csókolóm, hol nyakát, arcát, ajkait. Édesen nyög fel néha, de mind a ketten inkább csak pihegünk. Úgy érzem sosem elég belõle.

Merevedésemet nem szándékosan, csak ösztönösen, de az övéhez nyomom, felhörgök az érzésre, és boldogság tölt el, hogy reagál a teste az enyémre.

Erõt veszek magamon, nem akarom elvenni minden szó nélkül amit csak szeretnék, elijeszteni sem szeretném, és vissza élni a helyzetemmel nem lenne szép. Nagy levegõt veszek és legördülök róla. Zihálva fekszem el teljesen szétnyúlva. Nem bírnám visszafogni magam, így le kellett állnom.

Cameron csípõmre ül, és úgy kap mohón szám után. Meglepetten nyögök bele szájába, derekát mind a két kezemmel átkarolom, erõsen magamhoz szorítom, érezni akarom. Mindenét.

- Bocsi, túlzásba estem. – Száját törölgetve ül fel, elpirulva néz más irányba. Felülök én is, gyengéden magamhoz ölelem, nyakába aprót belecsókolok. Tudom, hogy tetszik neki, mert arcát az enyémhez simítja, nyakamat meg átkarolva kapaszkodik belém, és csak mi ketten vagyunk.

- Szeretlek Cameron. – Suttogom rekedtes hangon. – Ne veszekedjünk többet, remélem megbocsátasz nekem, mindenért. – Kezeim kicsit megfeszülnek körülötte. Fejemet vállának gödrébe hajtom, félek, hogy a válasza fájni fog.

Eldöntöttem magamban, vagy is inkább csak az elhatározásomat megerõsítettem: mindenképpen biztonságba kell õt helyeznem, nem kell bíznia bennem, elég ha én teszem, mert szeretem. Az életemet neki adtam, ha úgy kívánja el is veheti tõlem.

Nyújtózva a kormány felé térít le az útról. Gyorsan rátaposok a fékre. A kerekek csikorognak az úton mikor végre pár méterre kisodródva megállunk. Mérgesen meredek Cameronra, aki már felém hajolva csak pár centire van tõlem. Mégis mit akar?!

- Gyerünk, nem érünk rá. – Próbálom eltolni magamtól, mert nem értem mit is tesz most, de beleülve az ölembe nyújtja számhoz nyakát.

- Tényleg ezt akarod? – Remegõ hangom nem túl fenyegetõ lehet most, csak arra a csodálatos bõrfelületre tudok koncentrálni, ami elõttem van. A korábbi harapásnyomom már eltûnt, így teljesen érintetlen és tökéletes. Nyelek egy nagyot amikor határozottan bólint.

- Most vagy soha. - Fogaimat nyakának puha bõrébe mélyesztve falom édes vérét. Érzem, ahogy újra erõre kapok, a fájdalmam enyhül, és a nap sem zavar már annyira, a telítettség érzésének enyhe szellõje csap meg.

Mindene csodálatos.

Nem iszom sokat, csak annyit, amennyire szükségem van anélkül hogy megõrülnék. Tenyerét arcomra simítja, másikat meg nyakamra. Érintésétõl forró borzongás fut át rajtam. Lassan közeledik, szívem gyorsabb tempóra vált, éhezem ajkaira.

- Nehogy azt hidd, hogy megbocsájtottam neked. – Széles mosollyal suttog, szívem kihagy egy ütemet. Megrökönyödve nézem, ahogy kényelmesen visszaül az ülésbe.

- Köszönöm. – Kicsit megenyhül a kõszívem az utóbbi pár nap után, de még mindig olyan érzésem van, mintha idegenek lennénk. Beindítom a motort és felmegyek az útra ezzel folytatva utunkat.

- Szükséged volt rám. – Igaz, de akkor is rossz hallanom, képen törli ezzel a pár szóval a büszkeségemet, nem fogom hagyni, hogy újra kiszolgáltatott legyek számára, nem hat meg a colgate mosolyával.

- Vezethetek? – Kezem félrecsúszik ettõl az abszurd kérdéstõl.

- Mi? Nem. – Hunyorgok rá. Hát persze, hogy nem. Már csak az kéne, hogy tönkre vágja a kocsit és  sétáljunk az erdõig, bõven elég lesz onnan.

- De most miért nem? – Mint az óvodások kezd el nyafogni, felfújja arcát picit és közelebb hajol. Lesápadva meredek rá. Akkor sem.

- Van jogosítványod? – Teszem fel a cinikus kérdést. Mérgesen néz rám pár másodpercig, majd hátradobja magát a székben és összefonja a karjait.

- Mintha nem tudnád, hogy nincs. – Mérgelõdve pakolja fel a lábait a mûszerfalra. Már meg sem lep hogy milyen neveletlen.

- Mint valami kisördög. – Egyszerre szánom sértésnek és poénnak. Felhorkantva veszi a piszkálódásomat, amitõl nekem mosolyoghatnékom támad. Újra vezetni kezdek, nem sokára Cameron egyenletes légvételére leszek figyelmes, addig is nyugton marad, amíg alszik.

Hamar elérjük az erdõ szélét. Nem mehetünk tovább a kocsival, jön a gyaloglás, a sok-sok kutyagolás. Mély levegõt véve készítem fel magamat az elõttünk álló útra. Már nincs sok hátra, ha jó tempóban megyünk egy hét alatt elérjük a falut. De ma még nem szeretnék indulni, egy kis lõgyakorlat nem ártana, sohasem használtam még fegyvert, nem ártana kipróbálni, hogy mekkora veszélyt jelentek magara.

Az édesen szuszogó Cameronhoz fordulok miután kikapcsoltam az övemet.

- Cameron. – Gyengéden rázom meg, szemei felpattannak és ijedten néz körbe.

- Hm? – Fordul felém várakozóan, mintha mondani szeretnék neki valamit, de csak ébreszteni akartam.

- Jól aludtál? – Kérdezem, és próbálok kedves lenni, de megsértett azzal, hogy nem csókolt meg és csak játszott velem.

- Hülye vámpírokkal nem tárgyalok! – Összekulcsolja karjait, tõlem elfordulva mered ki az ablakon.

Szemöldökeim fennakadnak a homlokomon, most komolyan? Felsóhajtva csóválom meg a fejemet és nyitom ki az ajtót. Elsétálok egy messzebbi farönkhöz és odateszek egy kiürült üveget, amit az elõbb találtam a földön. Visszahátrálok az autóhoz, elõveszem a fegyveremet, kibiztosítom és lövök. Mellé. Egy egész tárat félrelövök mire végre sikerül eltalálnom a célt. Sok golyót vásároltam, így berakok egy új adagot. Néha eltalálom a célokat, néha nem. Szerintem jó lesz. Cameron kilógatja a fejét az ablakon és úgy mered rám faarccal. Erõsen kattogok azon, hogy nem kéne, de intek felé. Azonnal mellettem terem.

- Óvatosan. – Mondom szigorúan. Arca felvirágzik, a szívem meg egy nagyot dobban. Õ másodszorra eltalálja a rönköt ami eldõlve adja meg magát. Odamegyek hogy felállítsam, hallom kattanni a fegyvert, a dörrenés az utolsó, ami megüti a fülemet.

- Aah! – Nyúlok görcse torzult arccal a fejemhez. Basszus! Fejbelõtt? Próbálok felülni, de nyögve esek vissza pár centi után a fejemre meg rászorítom kezeimet.

- Ugh! Piszkosul fáj!  - Adok hangot gondolataimnak, zavarodott vagyok, a fejem szétszakad, és nem tudom mi van most.

- Daviel? – Lefektetem a fejemet is a hátrahúzott ülésre és hátranézek a gyengécske hang irányába, amit még holtan is bármikor felismerek.

Hatalmas szemekkel mered rám. Megpróbálok felülni, nem megy, így csak hasra fordulok, hogy szembe nézhessek vele. Felkönyökölök, a kezem tiszta vér, és már az ülés is, érzem hogy a vérem java része rászáradt már az arcomra, ijesztõ lehetek. Fejem hátulját is megtapogatom, a sebbõl kiindulva a golyó átment rajtam, ez jó.

- D…de te meg…haltál… - dadogja zavartan. Mérgesen meredek rá. Meg akart ölni? Belülrõl forral fel a vérem. Gyors mozdulattal kapok a torkára és nekiszorítom az ajtónak. Csuklómra szorulnak kezei, úgy próbál meg eltolni magától. Nem fojtogatom, csupán kellemetlenséget okozok neki a satuszerû szorítással.

- Nem sikerült megölnöd. – Mondom ridegen. Teljes csalódottság és összetörtség gyûr maga alá érzelmek hullámaiban.

- Tudom, hogy csalódtál bennem, és ezért meg kell ölnöd?! Nevetséges! – Öklömmel belevágok az ülésbe, ezzel lyukat ütve rajta. Dühöm teljesen elborítja az elmémet.

Fintorba torzul az arcom ahogy ránézek szép arcára. Kit álltatok, úgysem tudnám bántani. Érzelemmentes arcomat magamra öltve engedem el lassan a torkát. Köhög párat, de közben is engem néz.

- Véletlen volt! – Becsapom az ajtót magam mögött, de még így is hallottam, amit mondott. Hátra sétálok a platóhoz és leveszem a szükséges táskákat. Várakozón állok meg a kocsi mellett, míg ki nem száll és szembe nem áll velem. Határozottsága egyértelmû.

- Miért nem hiszel nekem? – Fakad ki, ami tõle meglepõ. Hiszek neki, vagy is hinni akarok neki, mert fáj a többi opció.

- Erre késõbb visszatérünk, pakolj, indulunk. – Az erdõ felé teszek pár lépést. Átvenne tõlem pár táskát, de elhúzom a kezeimet, elbírom én õket. Összeszorított ajkakkal áll. Felsóhajtva indulok be az erdõbe.

Hosszú percekig figyelem, jó emberismerõ vagyok, volt idõm megtanulni, és tényleg kezdem azt hinni, hogy nem hazudik nekem.

- Hiszek neked. – Állok meg, nagy szemekkel pillant fel rám.

- Nem tennék ilyet szándékosan. – Furcsa érzelmek csillognak a szemeiben, nem tudom igazán, hogy most hogyan is érzek.

- Egyébként, miért nem halltál meg? – Rosszallóan nézek rá, tekintetemre gyorsan maga elé emeli védekezõen a kezeit és behúzza a nyakát. Megvakarom a tarkómat és elõre nézek az ösvényre.

- Ha a szívemet lõtted volna át, most nem élnék. Ha legközelebb próbálkozol, legyél alaposabb. – Gyengén rámosolygok, amitõl felszalad az egyik szemöldöke, és most õ néz rám csúnyán.

- És most hova? – Kérdése meglep, nem számítottam rá, hogy elég ereje van a beszédre, vagy hogy magánál van. Szemem sarkából nézek rá, szívverésem felgyorsul.

- Még nem tudom. Most nagy a felfordulás ott, nem fognak keresni téged.

- Hurrá. – Az ablaküvegnek támasztja a fejét. Olyan… más. Ráz a hideg.

- Ne félj, én megvédelek téged bármitõl. – Bíztatóan rámosolygok. Tõlem elhajolva dönti le a fejét. Nem számítottam ilyesmire, zavartan kezdem el nézni az utat, egyre jobban lelassítok, mert nem bírok koncentrálni.

- Ja, ahogyan eddig is tetted? – Arcom megrándul szavaira. Fáj ezt hallanom tõle, a teljes igazságot. A szívembe mar. Így sosem beszélt még velem, lehet észre sem vette, de még sosem mondott szándékosan bántó dolgokat nekem, mindig beharapta az ajkát, és csendben elfordult, de most…

- Cameron... – Odébb húzódva fordul el tõlem annyira amennyire csak tud. Nyomaszt a tehetetlenségem, az hogy hibáztam.

Lehet azonnal meg kellett volna ölnöm, egyikõnk sem szenvedett volna.

- Hazudtál nekem. – Reflexbõl taposok a fékre. Kikerekedett szemekkel meredek rá. Nem akarom elhinni, nem akarom.

- Mirõl beszélsz? – Még mindig ég bennem a remény, mindig és örökké is fog, hogy nem derül fény a titokra.

- Nagyon jól tudod, hogy mirõl beszélek. – Felsóhajtok, a pillanatok, ahogy lassan tudatosodnak bennem szavai, sosem tudtam rendesen kifejezni magam, de fáj, és nem csak pszichésen, hanem fizikailag is.

- Igen, tudom. De... – Tenyerét felém fordítva bír elcsendesedésre. Meghökkenek és bennem is reked a levegõ. Zaklatottan nézem ahogyan az övvel babrál, elkeseredve kapok csuklójára. Kérlek, nem menj el!

Állba ver öklével. Belevitte az erejét, tényleg azt akarta, hogy fájjon nekem, bántani akart szabad akaratából. Lassan hullik szilánkokra a szívem. Nem engedhetem, egyszerûen nem bírnám ki nélküle, nem hagyom, mindent meg kell próbálnom, érte élek!

Kivágódik a kocsiajtó, felrohan az útra. Sötét van, csak a fényszórók vakító fénye ad derengést a környezetrõl, a folyamatos kivakítás a szememnek mintha vakságot akarna okozni, hunyorogva mászom ki és követem az út közepére. Megfordulva ütközik nekem. Most olyan törékeny és sápadt, mintha itt elõttem akarna darabokra törni.

- Mindent elvettél tõlem, az egész nyomorult kis életem hullik darabokra, itt elõtted. – A földet nézi, mintha csak a gondolataimat öntené szavakba. Nem tudom mit tegyek.

Beül a kocsiba, pár másodpercig csak nézek utána, majd beülök és beindítom a motort. Addig vezetek, amíg csak erõmbõl telik. Rengeteg idõm van.

Tönkretettem, egyenesen szétzúztam, pedig vigyázni akartam rá, próbálkoztam, de csak rontottam a helyzeten. Ekkora csõdtömeget mint én, hogy is értem el mindazt amim eddig volt, amit eldobtam érte. Nem bánom azt amit elvesztettem, egyedül Õ az amit mindennél jobban sajnálok. Ha többet nem is tehetek, de biztonságba helyezem, el kell jutnom a világ végére vele, hogy ott békés életet élhessen, de így, hogy folyamatosan csak bujkálnunk kell majd, az ütem nagyon lassú lesz, legalább két hónap, mire odaérünk. Akkor meg el fogom hagyni, az õ érdekében, már csak az élete van, amit el tudnék tõle venni.

Leparkolok egy hotel elé, bejelentkezem, majd felmegyünk a szobába. Nem mertem két szobát kivenni, de két ágyat kértem, habár aludni nem fogok tudni, de legalább az álmát vigyázni fogom.

- Innen már egyedül is elboldogulok. – Leül az ágy szélére. Nem lepnek meg szavai, de nem engedek az elhatározásomból, már nincs vesztenivalóm, ha nem lehet az enyém, legalább éljen, boldogan.

- Csak egy kölyök vagy. Semmit sem értesz. – Megállok a tõle legmesszebb lévõ falnál, nem bírom a közelségét, egyre nehezebb elviselnem a fájdalmat.

Nem tudja kivel és mivel áll szemben, egy napig sem húzná.

- Ne nevezz engem kölyöknek. – Morran rám fejét felém kapva, egy pillanatra felerõsödik a farkasok illata a szobában amitõl libabõrös leszek. Bármikor joga van elvenni az életem, amint elvégeztem az utolsó küldetésemet.

- Akkor te meg ne viselkedj úgy, mintha az lennél. – Ruháit elkezdi levetni, majd a fürdõ felé sétálva megengedi a kádba a vizet. Fél szemmel figyelemmel kísérem, de a sok víz taszítólag hat rám.

- Most meg mit csinálsz?

- Tudtommal, ruha nélkül szokás fürödni menni. – Az ablakhoz sétálok és figyelem az utcát amíg õ besétál. Köhögésére bemegyek a fürdõbe megnézni mi a baj. A meleg megcsapja az arcomat. Lassan teljesen elmerülve fekszik a vízben, karját megragadva rántom feljebb, sértetten fordul el tõlem, mintha csak elvettem volna a játékát. Kezd felbosszantani a fulladásos kísérletével.

Újra elfekszik és süllyed lefelé, de mikor felmorranva utána kapnék halál komolysággal mered rám.

- Meg ne próbáld. – Ha szabad ezt a szót használnom, akkor bátran kijelenthetem, hogy gyilkosan néz rám.

- Chs! – A vízbe merítem a kezemet és az arcába csapom a vizet majd kisétálok és közben rázom le a kezemrõl a vízcseppeket.

Sosem volt problémám a türelemmel, de mellette elvesztem a kontrollt.

Beülök az ablakba, tovább figyelem a környezetet, még egészen közel vagyunk, bármikor ránk találhatnak, másnap azonnal indulnunk kell, és kell egy új kocsi is a reptérig, aztán Afrikába, be az esõerdõ legmélyére, ott van Amarlean Dee, ott soha, senki nem fog rá találni, de oda eljutni, meg kell terveznem, nem is biztos, hogy élve eljutunk odáig.

Nyílik a fürdõszobaajtó, Cameron lép be rajta, kerüli a tekintetemet. Lefekszik aludni, de légvételeibõl ítélve még sokáig nem alszik el, minden neszemre megmoccan õ is. Mikor álomba szenderül akkor is csak felületesen, teljesen elvesztette velem szemben a bizalmát. Ha a szerelmemmel nem érhetek el nála semmit, akkor erõvel fogok.

Reggel azonnal összepakoltunk, most a reptéren várunk. Fapados géppel kell mennünk, hogy ne legyünk feltûnõek, számomra is elég kényelmetlen maga a helyzet.

Becsekkolunk, Három óra alatt pedig Afrikába is vagyunk. Lefoglaltam elõre egy félreesõ kis motelban egy szobát. Az ajtó mellett állok és dobolok az ujjaimmal, Cameron nem tudom mit csinál, rég nem váltottunk szót ennyi ideig.

Kopogtatnak az ajtón.

Beengedem az illetõt, a hatalmas táskáját meg ledobja az ágyra, pattannak a csattok és felnyitja. Mellé lépve nézek végig a stukkereken. Nem értek a fegyverekhez, kicsit sem.

- A legegyszerûbbet.  – Simítom kezemet a táska fedelére. Azóta Cameron is elõkerült valahonnan. Értetlenül mered hol rám, hol pedig a fegyverekre.

- Walther P99 kilencszer tizenkilenc mini méteres golyókkal.  – Kezébe kapja az említett marokfegyvert, átveszem tõle. Meglepõen kényelmes a tartása.

- Kettõt. – Cameronnak is veszek egyet, amint úgy gondolom, hogy nem fogja ellenem használni, odaadom neki.

Elmegy a férfi, mi meg ismét csak nyomasztó csöndbe burkolózunk.

- Minek a fegyver? – Mered rám távolság tartóan. Furcsán nézek rá. Azt hiszi esetleg ellene kell?

- Ha baj van és nem vagyok ott, vagy emberek közt vagyunk és nem fedhetem fel magam, jobb, mintha feltépem valaki torkát, nem gondolod? – Cinikusan vigyorgok rá. Morog valamit az orra alatt közben meg a szõnyeget piszkálja lábával.

- Amint nem akarsz vele megölni, odaadom az egyiket. – Dörmögöm az ablakhoz sétálva, fejemet hátrafordítom és hidegen nézek rá. Vele szemben minden érzésemet el kell zárnom, ami gyengévé és sebezhetõvé tesz, ez innentõl kezdve csak munka, még ha a szívem ketté is szakad, érte megteszem.

- Nem tennék ilyet. – Határozottan csattan a hangja a merev levegõben.

- Hmph, hát persze, hogy nem. – Kuncogom el magam, szemeimet szorosan lehunyom, végigborzong a gerincem a hangjától, olyan nagy a kényszer, hogy hozzá érjek.

- Kipihented magad? – Nézek végig rajta közben, de úgy látom bírni fogja. Bólint egyet, és összepakolunk, a nadrágomba rejtem a stukkert. Nem árt az óvatosság.

Bedobjuk a cuccokat a kocsiba, egy autóboltba megyünk. Egyre rosszabb lesz a terep.

A régit otthagyom, és veszek egy nagyobb terepjárót, elõfordulhat majd, hogy az autóban kell aludni. Bevásárolunk, én bírom örökké étel nélkül, de Cameron nem.

Több órája vezetek, a több napi nem alvás és koplalás miatt kezd jelezni a testem. Sokszor félre ugrik a látásom, nappal haladunk, akkor a legpraktikusabb, az ablakok sötétítettek, így elviselhetõek a nap sugarai, de hosszútávon égési sérüléseket okozhat, akár el is veszthetem az eszméletemet. Nem tudom lassan mióta megyünk, Cameron igyekszik fent maradni amikor én is, nem tudom, szerintem csupán bizalmatlanságból teszi.

- Elmondod hova megyünk?  - Nem néz rám, az ablakon kívüli tájat figyeli. Egy pillanatra ráemelem szemeimet, kezd lesápadni, megterhelõ ez az életvitel számára ennyi idõ után.

- Amarlean Dee. Egy kis falu, ahol évekig éltem, ott soha nem találnak meg. Ha odaértünk, ígérem többé látnod sem kell. – Perifériásan látom, hogy felém kapja a fejét. Fáj, hogy ennyire örül neki, hogy látnia sem kell többet.

Nem szól semmit, csendben üljük végig az utat.

Hétágra süt a nap, érzem, hogy nem bírok tovább vezetni, félre állok, kezemet a kormányra teszem aminek nekidöntöm a fejemet. Elképesztõen fájdalmas a kiszáradás, bírnom kéne, csak pár órányira van az erdõ, ahol levadászok valamit, és nem kell aggódnom többé emiatt sem, de rosszul viselem, valószínû a lelki terror amiben jelenleg is vagyok, a szerelem fájdalma.

- Miért álltunk meg? – Nagyon halkan hallom a hangját, felé fordítom az arcomat, de a nap lassan vakít meg.

- Csak egy kicsit pihentem. – Próbálok mosolyogni, de sosem voltam jó abban, hogy díszvigyorokat szórjak. Megcsapkodom az arcomat, visszaveszem a szemüvegem  és egy hosszú pulcsit felveszek hogy takarva legyen a bõröm. Úgy érzem ég a testem, számomra ez lehet a láz. Beindítom újra a motort és visszamegyek az útra, csak pár óra, nem lehetek ennyire puhány, ki kell bírnom.