Odébb állva enged be az ajtón. Leteszem a szatyrokat az asztalra és bemegyek a fürdõbe lezuhanyozni. A víz alatt a tenyeremet tanulmányozom. Bosszant, hogy olyan tempóban gyógyulok, mint egy ember. Ez nevetséges, sokkal magasabb szinten vagyok mint õk.

Mérgemnek nem hagyok utat, kilépek a víz alól, és eldöntöm, hogy nem érdekel.

Még vizesen kapok magamra egy nadrágot, a hajam is mindenfelé áll, csak arra nem, amerre kéne, de ez sem érdekel.

Bemegyek a hálóba, nem tetszik, hogy Cameron még mindig azt a vackot gyömöszköli.

- Te aztán hamar lecseréltél. – Motyogom kicsit sértetten, hogy nem velem foglalkozik, de nem leszek féltékeny egy macskára. Mosolyogva mászik odébb, hogy mellé fekhessek, de még mindig nem teszi le. Elhúzom a számat.

- Mire, egy macskára? – Feltérdel és a lábaira ül, hátrapillant rám, nekem meg kihagy a szívem egy ütemet. A nadrág rásimul a fenekére, a pólója kicsit bõ, de így is szépen kilátszik hátának íve és azok a falnivaló vállak.

Nyugi Daviel, inkább nézd, hogy milyen szép koszos a fal.

- El sem bírsz szakadni tõle. – Mondom kicsi morcosabban. El sem hiszem, hogy egy egyszerû macska jelenléte zavar. Ráncolni kezdem a homlokomat miközben az ablakon nézek ki.

- Aha. – Megfordul, és a fejem mellett megtámaszkodva hajol nagyon, nagyon közel hozzám. Ilyenkor érzek elégedettséget, ha ilyen forróságot érzek, miatta.

- Látod milyen könnyedén elszakadtam tõle? – Lassú, puha és meleg, szerelmes csókot kapok. Felmordulva karolom át és húzom olyan közel magamhoz, amennyire csak tudom. Mielõtt kellõképpen kiélvezhetném távolabb húzódik és lefekszik mellém, hasán az atkateleppel. Most sértõdtem meg de tényleg. Miért vele foglalkozik?

Ahogy szemeimbe néz elvigyorodik. Még kis is nevet.

- Tedd le szépen és gyere vissza. – Dörmögöm miközben elhessegetem a zavaró tényezõt. Mérgesen mered rám, pedig semmi oka rá, itt vagyok, és csak ez érdekelje. Nem osztozom.

- Hékás... – Ellenkezne, de belé fojtom. Most az van amit én akarom, és ez így van jól. Csók közben végigsimít rajtam, régebben ilyeneket nem tett, és annyira jól esik, hogy már igen. Ledõl mellém, én közben nem engedem, folyamatosan fogom. Ujjaival rásimít a sebre. Élvezem az aggódását, de kicsit jobban zavarja a kelleténél, én tényleg nem bánom, tõle nem.

Közénk gyûri magát a szõrmók, én meg tényleg kezdek ideges lenni. Kapok egy puszit és kimászik mellõlem. Csalódottan nézem, ahogyan etetni kezdi.

- Kezd olyan érzésem lenni, mintha õt jobban szeretnéd, mint engem. – Mondom ki a nyilvánvalót. Ez bosszant, nem is kicsit, eteti, simogatja. Kezdek tényleg féltékeny lenni rá. Fejezze be, és foglalkozzon velem! Én is megérdeklek egy kis simogatást… itt-ott.

- Amikor ilyen bosszús fejet vágsz, tényleg aranyosabb tõled. – Elmosolyodom. Hát talán, de engem szeret, és ebben nem verhet le az a bolhás dög. Egy kis szeletet kaphat Cameronból, de csak hogy megmutathassam nem vagyok én olyan rossz, élvezze ki ezt a kis figyelmességet tõlem, mert nem lesz többen része, garantálom.

Megeteti, amint végzett felpattanok, kezem közé kapom és azzal a lendülettel teszem ki az ajtón. Jó helyen van ott. Megfordulok, most Cameront kapom fel és dobom az ágyra. Mikor fölé mászom nagy szemekkel néz fel rám.

- De hát esik az esõ. – Int az ablak felé. Oda sem nézek, tudom én hogy esik.

- Nem lesz baja. Jót tesz neki egy kis esõ. – Rántom meg vállamat. Nem érdekel mi lesz vele.

- Nem növény. – Összefûzi karjait mellkasa elõtt. Nem hiszem el, hogy ennyi baja van…

Kezeit a helyükre teszem és kicsit leszorítom õket, hogy ne legyenek útban, ha folytatni akarná az ellenkezést.

- Minden élõlénynek szüksége van vízre. – Felelem vigyorogva. Lehajolok egy finom puszikáért. Halkan felnevet amitõl elégedettség tölt el, hogy beletörõdött.

Benyúlok pólója alá, puha bõrét simogatom. Nyakán lefelé haladva csókolom végig. Kibújtatom a pólóból. Férfiasságom már beton keményen feszül hasamhoz. Már nagyon vágytam rá.

Hamar levetkõztetem teljesen, már én is teljes valómban térdelek fölötte. Éppen újabb forró csókot váltunk. Benyúlva alá fordítom meg. Alattam hasal, csípõjét megragadva meg felemelem és pucsításra bíztatom. Feneke közé simítom merev vágyam. Haját megragadva rántom hátra fejét, szájára tapadok éhesen miközben elõkészítem. Készségesen dugja nyelvét számba, kicsit megharapdálom, nyögései visszhangoznak a szobában. Elhajolok tõle, farkamat benyálazom és bejáratához illesztem magam. Hörögve hatolok be szoros, édes testébe. Istenem, ez õrjítõ! Annyira feszes körülöttem, szinte belehalok a gyönyörbe.

Fejét lenyomom a párnák közé, gerincét végigcsókolom, amitõl még jobban kinyomja fenekét. Csípõjére markolok és lassan elkezdek mozogni.

Ugyan olyan csodálatos most vele lenni, mint legelõször. Nevét nyögdösöm, testét simogatom, ajkaimmal nyakát falom. Fogammal megkarcolom. Vére karmazsin színe, boros illata eszemet veszi, felmordulva nyalom le minden cseppjét, de míg képes vagyok uralkodni magamon elhajolok, fogaimat számba mélyesztem. Kicsorduló véremet lenyalom, de a seb hamar begyógyul.

Nagyot rántva rajta fordítom a hátára. Lábait készségesen tárja szét, egyiket a nyakamba véve csókolgatom végig combja belsõ felét. Kezeivel az ágyat markolássza, izzadtságától haja a homlokára tapad. Teste gyémántként csillog elõttem, sápadt bõre csak rányom.

- Cameron… Cameron… - Fújtatom újra és újra. Érzem az orgazmusom közeledtét, de az övét is.

Rámarkolok péniszére és kényeztetni kezdem. Hamar ömlik forró spermája kezemre és hasára. Nem sokat kell löknöm ahhoz, hogy én is követhessem.

Nem nagyon hagyok idõt magamnak a józanodásra, azonnal felpattanok ahogy levegõt kapok. Kitántorgok a fürdõbe, a jéghideg vizet meg megnyitom, hogy kicsit csillapítson.

Annyira vágyom a vérére, hogy most képes lennék bántani érte. Minél többet kapok belõle, csak annál kínzóbb lesz a sóvárgás.

Tenyeremrõl letépem a tapaszt és a sebet fogaimmal feltépve nagy kortyokban iszom saját véremet. Csak pillanatnyi megnyugvást ad, de az elég lesz, hogy ne tegyek kárt benne.

Nyílik az ajtó, belép rajta. Kitágult szemekkel néz rám, csuklómra mar, és elhúzza azt a számtól.

- Megõrültél? – Mered rám mérgesen. Szabad kezemet hevesen verdesõ szívemre szorítom, szemeimet a plafonra emelem.

Vannak ilyen ingatag pillanataim, és ezt Õ hozza ki belõlem. Talán egyszer elmondom neki.

- Már minden rendben. – Rendezem arcvonásaimat, és úgy nézek rá. Elhúzza a száját, fejét rosszallóan megcsóválja. Kihúz a víz alól. Visszamegyünk az ágyhoz, vizesen ülök le rá, és nézem ahogyan a tenyeremet vizsgálja.

- Vigyázhatnál magadra. – Mondja kicsit szomorkásabban.

- Már halott vagyok, nem mindegy? – Arcát vizslatom, és én tényleg így gondolom. Miért kéne vigyáznom magamra? Nem számítanak a sérülések.

- Nem csak halott, hülye is vagy. Egy hülye vámpír. – Komolyan néz rám, de a szája sarkában ott bújik egy kis mosoly. Felhorkantok szavai hallatára.

- Én legalább nem vagyok nekrofil. – Beviszem az utolsó döfést is. Meglepetten néz rám, majd felpattanva fordít nekem hátat sértetten. Nagyon aranyos ez a gyerekes viselkedése.

Elnevetem magamat tettére és kényelmesen hátradõlök miközben a sérülésemet nyalogatom.

- Te meg zoofil vagy, az sem jobb! – Felfújt arccal fordul felém. Egy pillanatig elgondolkozva meredek szemeibe, majd még jobban elnevetem magam. Erõs, mély hangomat visszaverik a falak. Most maga ellen beszélt.

- Igen, az vagyok. Mit teszel ellene? – Jókedvûen nyúlok tarkójára és derekára majd hátradõlök. Rám esik, mosolyogva nyújtom számat az övéért.

Ahogy felugrik fejemrõl lesimítja a csuklyát, majd benyúlva a köpeny alá karol át és bújik mellkasomba. Karjaimat köré fonva temetem arcomat selymes hajába.

- Hová mész? – Motyogja ruhámba. Kicsit elmosolyodom. Még mindig nagyon aranyos. Érzem aggódását, és elég ránéznem, hogy tudjam: itt van, és szeret. Forróságot érzek, ég a testem, és ahova megyek nem önt el boldogsággal, mégis érte teszem, egy kis bizsergést érzek a tagjaimban.

- Ezúttal hallgass rám és maradj idebent. Szükségem van arra, hogy biztonságba légy. – Dörmögöm neki mély hangomon. Elgondolkodik. Arcát felém fordítja, alsó ajkát beharapva, majd mikor találkozik tekintetünk rábólint. Boldog vagyok, hogy szót fogad, remélem úgy is tesz, ahogyan mondja.

Puszit nyomok homlokára, majd elhátrálok tõle. Odamegyek az ajtóhoz, kezembe csúszik a hideg fémkilincs. Elszomorodva nézem.

- Daviel!  Vigyázz magadra. – Megtorpanva nézek vissza rá a vállam felett. Elöntenek az érzelmek, legszívesebben örökre csak mellette maradnék. Visszamosolygok rá és kilépek az ajtón.

Sietek, nagyon, vissza hozzá. De ma egy nagyobb csapattal kell szembenéznem, éjjel van, így a gyengébbekhez van szerencsém.

Megcsapolok néhányat, csak hogy legyen erõm. Porkupacok fölött állva meredek fel az égre, kezeim közül kiesik az utolsó is. Pora a széllel száll.

Camio és Annie már nincsenek többet. Mindenki, akivel felnõttem, az ellenségem. Szüleim most biztosan sírnának ha látnának, nem vagyok méltó gyermekük. Még csak az elején tartok, a tervem kisebb bökkenõ után is, de tovább halad. A tanács hét tagból áll. A hetedik volt Camio, aztán Annie a hatodik, Leo a következõ, Armand , Roberto, szerény személyem… és Marcus.

Zavarnak a viszonyok, eddig sem voltak jó esélyeim, de így hogy Cameron védtelen…

Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a rossz gondolatokat, tudom hogy háború van, de az elmém nem bírja már, ki kell kapcsolnom kicsit.

Fáradtan lököm be a rozoga ajtót. Leszedem magamról a felesleges ruhákat, egyet a lelkesen pislogó Cameronra dobok, mert miért is ne?

- Nagyon vicces vagy! – Morog ki alóla, csak vigyorogni tudok rajta. Olyan felüdítõ még csak hallgatni is. Imádom mindenét.

Amíg kikecmereg alóla én közel hajolok hozzá, ahogy meglát picit hátrahõköl. Kezeit kinyújtja felém, fejemet ingatva hajolok ajkaira. Ujjait hajamba fúrja, forró levegõvételét érzem a csókunkban. Megbillenve borul hátra, engem meg magával ránt így ráesem.

- Tiszta vér vagyok. – Próbálok meg elhúzódni. Arcomat nyakába temetem, olyan intenzív az édes illata, ágyékom lüktetni kezd.

- Akkor menj és mosakodj meg. – Végignyalom nyakát, hófehér bõrét itt-ott picit megszívogatom. Mrrr sosem elég belõle!

Aprókat felnyög. Ujjait megérzem végigfutni gerincem vonalán, már saját kéjem illata veszi el az eszem. Nagy lendülettel gördülök le róla, párat hátralépve mérem végig kiéhezve.

Szája csókjaimtól vörös és csillog, teljesen feltárulkozva elõttem, szétnyílt lábakkal. Érzem ahogyan feláll a hajam is tõle. Bevetve magamat a fürdõbe döntöm a hátamat az ajtónak. Duzzadó vágyamra markolva elégítem ki magamat a zuhany alatt, most nem vethetem rá magamat, nem, majd késõbb.

Gyorsan lemosok magamról minden mocskot, habár a bõrömbe már beleivódott egy kellemetlen vérszag, még elviselhetõ, a saját illatom valamennyire elnyomja, ez is egyfajta védekezés.

Kimegyek Cameronhoz, magamra kapom a száraz ruháimat, és fegyvert fogva a kezembe lépek az ajtóhoz.

- Gyere velem. – Szólalok meg az ajtóban állva. Felpattanva jön oda hozzám.

- Hova? – Csillognak a szemei a kíváncsiságtól. Kezébe dobom az egyik kardomat. Ügyetlenül, de elkapja.

Kérdõn néz rám.

- Biztonságban kell lenned, de én sem lehetek minden percben melletted. Meg kell tanulnod, hogyan is védheted meg magad. – Kijjebb sétálok, a nap lassan kel.

- És itt jössz te a képbe. Igazam van? – Mosolyodik el gúnyosan. Mellettem kitekint, láthatja, hogy egy elhagyatott faluban vagyunk, ha eddig még nem nézett volna ki az ablakon.

Elindulok a tér felé, minden felesleges vackot odébb rugdosok, hogy tiszta legyen a terep, és megállok Camerontól pár méterre, felveszek egy egyszerû beállást, és várok amíg cselekszik.

Egy ideig mered rám, majd leutánoz.

Nem csinál semmit, úgyhogy felé kezdek futni és legyintve egyet csattannak össze a kardok a feje felett, rosszul tartja és lecsúszik az enyém az övérõl, még épp a feje elõtt állítom meg. Veszek egy mély levegõt. Majdnem.

Félre dobom a kardom, és egy hasonló méretû fával helyettesítem. Összeszûkült szemekkel mered rám sértetten, elvigyorodom és újra nekitámadok.

Sokszor megütöm a fával, csak hogy tanuljon belõle.

Meglepõen gyorsan tanul, akárcsak a pisztolynál, akkor is meglepett hogy tanulékonyabb nálam. Nagyon tehetséges harcos lehetne belõle, ha fektetne bele némi erõt, mondhatni gyilkos. Elgondolkodom ezen.
Mielõtt átszúrná a fejem tenyeremet feltartva állítom meg. A hideg fém áthasítja a kezemet, arcom egy pillanatra megrándul, de volt már rosszabb is.

Megáll, lesápadva engedi el a fegyvert, a markolathoz nyúlva húzom ki lassan. A sebet kezdem el nyalogatni. Kellemetlen ezektõl a fegyverektõl elszenvedni, de elkalandoztam, az én hibám.

- Nem figyeltem. – Jegyzem meg mintha csak magamhoz beszélnék. Cameron ujjait a csuklóm köré fonja és megnézi a vágást. Ráncolja a homlokát, én meg csak mosolygok.

- Miért nem gyógyult már be? – Emeli rám szép szemeit, arcomat vakargatva kezdem el vizslatni az eget.

- Ezeket a kardokat a fajtám legyilkolására kovácsolták. Eltart egy ideig, mire begyógyul. – Nem nézek a szemébe, kicsit zavarban vagyok, mintha rosszat tettem volna, de nem így gondolom, eddig is ezekkel harcoltam.

Tarkómon érzek meg egy ütést, elõre hõkölve billenek meg. Odasimítva a kezemet nézek a mérgesen fújtató Cameronra.

- Te nagyon hülye vagy! – Karjait összefûzi a mellkasa elõtt és úgy néz rám szikrázó tekintetével. – Ez felelõtlen, fõleg tõled. – Mérges rám, ez egyértelmû, és bûnösnek is érzem magam, mert igaza van, de nem gondoltam, hogy megsérülhetek vele szemben, nem akarom kimondani, hogy nem tekintettem ellenfélnek, most már tudom, hogy hiba volt részemrõl.

Kezemet eltartva lépek közelebb hozzá, ép kezem ujjai közé csippentem az állát és szembe fordítom magammal, felemelem és puszit nyomok az ajkaira.

- Sajnálom.  – Mondom két csók között. Morog még valamit, majd megfogva a kezemet kezdi el tanulmányozni. Elõkap egy zsebkendõt és beköti vele. Boldog vagyok, hogy így törõdik velem.

- Elmegyek vacsiért, biztosan éhes vagy. – Átkarolom a derekát és a szájába suttogok, nem bírok tõle elszakadni. Még egy nagyon szenvedélyeset váltunk, és a ház felé lökdösöm kicsit.

- Egy óra és itt vagyok, légy óvatos, és ne hagyd el a falut! – Komolyan meredek rá. Villant egy Cameronos vigyort én meg elindulok a másik irányba lassan, addig fogom a kezét, míg ujjaink a távolság miatt el nem válnak, ekkor válok köddé én is.

A legközelebbi kis faluban beszerzek mindenféle ételt ami még tartós is, mert ez még eltarthat pár hétig.

Ahogy visszaérek az ajtóban megtorpanva nézek farkasszemet egy fekete szõrcsomóval. Kis zöld szemeivel ártatlanul mered rám Cameron kezei közül.

- Ez meg mi? – Adok hangot gondolataimnak, szõrös, kicsi, hatalmas vágott szemek.

- Macska! – Feleli lelkesen. Macska? Macska. Még sosem néztem meg közelebbrõl egyet sem, egész bájos, de nem nyûgöz le. Elhúzott szájjal nézek a gyönyörû borostyánszemeket meresztõ Cameronra, egy pillanatra bennem reked a levegõ a tekintetétõl.
Kezében tartja továbbra is az állatkát, majd kezemet az övébe véve lehúzza a kendõt és a sebet kezdi el nézni, még mindig ugyan olyan, talán napokba is telhet mire begyógyul. Nem vagyok az ilyesmihez hozzászokva, így nem tagadom, hogy bosszant.

A tõrökkel egy pillanat alatt vesz célba, épp csak reagálni van idõm. Kardommal hárítom õket, Annie felé rohanva. Mindig is tudtam, hogy egyszer ellenségek leszünk, el akartam kerülni, õ egy olyan ember, akivel nem szívesen harcolok egy az egy ellen.

Jól ismerve mozdulataimat ugrik el támadásaim elõl, fürge, pontos és halálos. Minden érzékemet ki kell hegyeznem. Arcom vicsorba torzul, ahogy az övé egy meleg mosolyba. Farkasszemet nézve egymással feszülnek egymásnak a hideg fémek. Oldalra néz, tekintetét követi egy dobótõr. Lesápadva nézek a kés után. Cameron!

Arcára kiül rémülete, a tudatosodás, hogy ez lehet az utolsó pillanata, de elhajol. Hatalmasat dobban a szívem mikor látom hogy még él. Érzem belém fúródni az egyik tõrt, a taszítás amit a hátamra mért kiszorítja tüdõmbõl a levegõt, számat elnyitva köhögök fel vért.

Nem tudom mi történik, de Annie megáll, gondolkodás nélkül vágom kezemet mellkasába, forró szívét a kezembe markolom. Mosolyog. Szemeiben könnyek csillognak. Lehunyja õket, én meg kitépem a kezem testébõl. Kezeim közé esik élettelen teste, nézem megfagyva, míg porrá nem válik. Most elõször érzek sajnálatot. Szám kiszárad, izmaim sajognak, kezembõl hamvait kifújja a szél, elveszetten nézek utána. Nyugodj békében, Annie…

Felállok, szomorúan nézek körbe, Cameron… Elé állva vonom karjaim közé, édes Istenem, olyan jó ilyen közel érezni magamhoz meleg testét. A rejtekhelyemen engedem csak el. Elhátrál, menekül elõlem. Követem a falig. Rosszabbul nézhetek ki, mint amennyire érzem magamat, de annyira nem tud érdekelni semmi, ha Õ itt van elõttem.

- Ha rám akarod hozni a frászt nyugodj meg sikerrel jártál. – Mormolja orra alatt, hátát a falhoz simítja, kezeivel is a hideg felületet tapogatja. Nem tudom mit mondhatnék neki. Kitárhatnám az egész életem, gondolataim, de félek. Csak érezni szeretném.

- Cameron. – Lehellem nevét. Tenyeremmel puha bõrét érintem, sóvárgok érte minden pillanatomban. Semmi sem kellett még nekem annyira mint Õ.

Egy pillanatig fogva tartja tekintetemet, végül elfordul. Ajkaimat lebiggyesztem. Kezéhez nyúl, pólóját feltûri, majd számhoz emeli. Nem akarom ezt játszani megint, elegem van.

Homlokomat ráncolva meredek rá.

- Sápadt vagy. Egyél. – Határozottan utasít. Ösztönösen fogaimat kivillantva csapom el a kezét. Kikerekedett szemekkel néz rám egy pillanatig, majd csak dühöt látok. Megragadva felsõjét emelem feljebb magamhoz.

Eddig még nem mutatott méreggel nézek rá. Leeresztem, ujjaimat nehezen, de kinyitva húzódom tõle távolabb, nem nézek szemeibe, szégyellem magam, de egyszerre vagyok sértett és mérges is.

Szembe fordulok vele, de tõle a legmesszebb állok meg. A szavak nem jönnek a számra. Nem akarok olyat mondani amivel felidegesíthetem, de legszívesebben kirobbanna belõlem minden és a fejéhez vágnám a  gondolataimat, mert mióta Õt ismerem, csak gyülemlik bennem minden.

- Elmondjam mire gondolok? – Költõi kérdésnek szántam, de még is választ várok. Sokáig nem csinál semmit, majd közeledni kezd hozzám, pár méterre tõlem megáll, mereven bólint végül.

- Nem akarom feleslegesen tépni a számat, úgyhogy csak egyszer mondom el. – Látom, hogy komolyan gondolja, minden figyelme az enyém, mélyet sóhajtok, kezemet a tarkómra csúsztatom. – Senkit sem szerettem még annyira, mint téged, de te folyton megkérdõjelezed, keresztbe húzod a számításaimat, felesleges és problémás módon cselekszel. Ezzel annyira felidegesítesz. – Közel sétálok hozzá. Kezeim ölelni akarják.

- Miért nem tudtál szépen a fenekeden maradni? Nagyon megnehezítetted a dolgomat. Azért teszem mindezt, fordulok a világ ellen, mert békés életet akarok neked teremteni, tudom nem vágysz arra, hogy megvédjenek, de én megteszem, mert nem látok más megoldást. Erre az elsõ dolgod, hogy a csatatérre rohansz. Sõt! Még nekem is támadsz! – Kimondom õket, mégis mérges maradok. Keserû a szám íze. Nem látom az arcát, mert nem õt figyelem.

Leveszem a köpenyemet, és az ágyra dobom, követi a felsõ, a cipõimet is lerúgom, életemben elõször melegem van.

- Gondolkozz el kicsit azon, hogy mit akarsz. – Vetem hátra neki miközben a fürdõbe megyek lezuhanyozni magamról Annie vérét és a sajátomat. Motyogására még hátra fordulok. Ugyan ott áll és remeg magában miközben mondogat valamit. Közelebb lépek hozzá megkérdezni mi baja, de amint vállához nyúlnék kezemet elcsapja. Meghõkölve hátrálok.

- Hülye Daviel! Látni sem akarlak! – Felkapja az elsõ dolgot ami a kezébe akad, és hozzám vágja a poharat. Kezemet felemelve védem a fejemet. Az üveg nekem csapódva törik darabokra. Cameron meg kirohan és bevágja maga mögött az ajtót.

Kiszedem az üvegszilánkokat a kezembõl, kiserkenõ véremet meg lenyalom és az ajtóra meredek. Buta kölyök. Hagyom lenyugodni, de elég sok dolgot vágtam a fejéhez. De ki kellett mondanom! Lassan beleõrültem, nem tudtam, hogy ilyen gyenge kis lelke van, vagy még mindig számítok neki, és ezért esik rosszul, bár nem kínált volna a vérével, ha nem így lenne.

Ahogy tudatosodik bennem szinte letargiába esem, talán még a gyomrom is megkordul a gondolatra. Nem vagyok normális hogy visszautasítottam, pedig annyira éhezem rá, de olyan mérges voltam! Hajh, már úgy is mindegy.

Elvonulok zuhanyozni, és várok.

Mire kiérek Cameron már az ágyon alszik. Elmosolyodom és egy kis boldogság tölt el. Meztelenül és vizesen fekszem mellé. Felébred és elvörösödve ül fel, felém fordul, meglepve nézek fel rá.

- Én… sajnálom, azt hiszem. – Kistányér szemekkel nézek fel rá, ritkán lehet engem ennyire meglepni.

- Tényleg? – Pattanok fel, kezeim közé fogom arcát. Szívem hevesen ver, reménykedem benne, hogy ezzel a beszélgetéssel talán még le is rendezhetjük ezt az egészet.

- Nem! – Csattan fel és menekülni próbál, de csak azt éri el, hogy elfekszik az ágyon, én meg fölé mászom. Arcomat vér önti el, és puha csókkal illetem. Az elején megpróbál ellökni, de végül hagyja, hogy kiélvezzem.

Ráfekszem amennyire lehet, arcomat meg nyakába fúrom és élvezem ahogyan a haja csiklandoz. Percekig fekszünk így, a vége felé, már kezeit is megérzem magam körül. Dorombolni tudnék.

- Ezzel még nem fejeztük be. – Könyökölök fel, arcából kisimítom hajtincseit, tenyerem meg megállapodik a homlokán. Orrunkat összeérintem és csak boldog vagyok, mérges és felfújt arcán nem bírok nem mosolyogni.

Legszívesebben most megszerezném testét is, de fáradt vagyok. Mellé hanyatlom és minden védelmemet leengedve alszom el. Remélhetõleg még felkelek.

Kellemes sötétség fogad, az ablakok nyitva, a hold fénye beszûrõdik rajtuk, mellettem Cameron hortyog hozzám bújva. Fölé gördülve kezdem el csókolgatni. Most, hogy újra velem van nem bírok vele betelni.

- El kell mennem. – Próbálom meg felhívni magamra a figyelmét, de nem nyitja ki a szemeit, csak próbál eltolni kezeivel, mintha csak egy légy duruzsolna a fülébe. Elmosolyodom rajtam, felállok és a kimosott ruhákat magamra veszem, a kardokat meg lemosom.

Leülök az ágyra amint végeztem. Már teljes harci öltözetben vagyok, köpenyem csuklyáját a fejemre húztam, minden kész, már csak el kell köszönnöm.

- Cameron… - Bökdösöm meg ujjammal arcát, borostyán szemei ködösek. Felnéz rám, majd végignézve rajtam felugrik.

- Hogy voltál képes ennyire mélyre süllyedni? – Hangjából süt a megvetés. Ajkaim mosolyra húzódnak. Igen, mélyebben nem is lehetnék. Sosem voltam még ilyen szánalmas. Egy világgal szállok szembe, a családommal, népemmel, a szerelmemért. Mazochista vagyok és õrült.

Cameron hátrálni kezd, szemeiben látom a félelmet, saját vérfagyasztó vigyorom tükörképét. Ez a szörny én vagyok, mindig is ez voltam, engedem, hogy lényem most szabaduljon ennyi év után.

- Miért hoztad õt magaddal? – Intek Cameron felé. A csatatérre, ellenem. Abban reménykednek, hogy megöletjük egymást? Két legyet egy csapásra. Ezt nem fogom engedni.

- Legközelebb szervezd meg kicsit jobban az eltüntetésemet, és csak azután hagyj el. Mégis mit hittél? Hogy majd ott maradok? Akár le is szúrhattál volna, azzal legalább nem kellett volna olyan sokat veszõdnöd… - Tekintetemet Camioról rá emelem. Kicsi szerelmem, bár elkerülhettük volna ezt az egészet. Azt kívánom, hogy bár erõsebb lehettem volna az érdekedben. Nem is próbálom meg letagadni. Hibáztam, nem vettem számításba semmi mást, csak az én szemszögemet.

Közeledik felém. Testem megdermed mosolya láttán. Megbabonázva nézem, érzem, hogy veszélyt is jelenthet a számomra. Nem az a problémám, hogy erõsebb lenne, nem, érzelmileg nyom el, és nem bírok uralkodni magam felett. Nem bánthatom… pedig a vadállat, ami vagyok, semmire sem vágyik jobban, csak hogy az Õ vére tapadjon a kezeihez.

Nem hagyhatom, hogy megöljön, így összekulcsolom kezeimet mellkasom elõtt. Ha bántani akar tegye, de nem adom az életemet a kezébe, még nem.

Lép párat felém, keze megfeszül a tõr markolata körül. Mosolyom lefagy, nem tehetek róla, fáj a gondolat, hogy bántani akar, ennyire elveszítettem.

Elkezd felém rohanni. Támadásait kikerülöm, nem akarom, hogy megsebezzen, az fájna minden szempontból.

Vállaimat eddig görcsösen feszítettem, ám arca láttán, a nagy gondja kiül rá, hogy nincs ellenem esélye megindít. Annyira aranyos. Teljesen a bûvkörében vagyok. Minden mozdulatát isszák szemeim, mélyeket lélegzem, hogy érezzem édes boros illatát.

Végig figyelem Camiot, õ jelenti számomra a problémát jelenleg. Ajkait mosolyra húzza, ez elgondolkoztat. Cameron pengéje kis híján belém fúródik. Reflexszerûen kapok torka után ezzel a földre taszítva testét. Fölé magasodva veszem csak vissza uralmamat ösztöneim felett és engedek a szorításomon. Ez a háború elvette minden eszemet.

Vékony ujjait csuklóm köré fonja ezzel megpróbálva ellökni kezemet. A következõ pillanatban kapok egy balegyenest, megrökönyödve  hallom, ahogy megroppan állkapcsom. Kapok egy gyomrost is, fájdalmasan nyögök fel. Életemben elõször vágnak gyomorszájba, és ezt is tõle kapom.

Elgyengülve hagyom, hogy fordítva rajtunk a földre nyomjon, a combomba meg éles fájdalom nyilall.

Megtámaszkodik rajtam, úgy mint régen. Fájdalmasan mosolygok fel rá. Annyira szeretlek Cameron, nem tudom melyikünk fájdalma a nagyobb. Sajnálom… Nem így akartam, ezt mind miattam szenveded el.

Feláll rólam, hátrál pár lépést. Én is úgy teszek mint Õ. Felállok lassan, a tõrt meg kirántom a lábamból. Még meleg a markolata.

- Szerettél? – Komoran mered rám, majd le a lábamon lévõ sebre. Felesleges, azonnal begyógyult, amint kihúztam a kést.

„Szerettél?”: visszhangzik a fejemben.

Nem lep meg, mégis rosszul esik. Én sosem kételkedtem a vele kapcsolatos érzéseimben, mindig is tudtam, hogy szeretem. De a mai napig mind a kettõnknek csak fájdalmat okozott ez az egész.

Várakozón tekint rám, egy ideig szuggerálom és merengek magamban, a válasz szerintem egyértelmû, de Camio jelenléte zavar.

Odasétálok a kardomhoz, amit nemrég leszúrtam a földbe. Kihúzom, suhintva vele egyet tisztítom meg a ráragadt földtõl, szemeimet megbabonázva vezetem végig a hibátlan felületen.

Cameronra nézek ismét, visszaöltve magamra fagyos ábrázatomat kezdek el felé sétálni. Elnyílt ajkakkal, elkeseredve mered rám, de nem mozdul. Elsétálok mellette, Camio felé meg egyre gyorsulnak lépteim, összevont szemöldökkel nézi tetteimet. Ahogy egyre közelebb kerülök hozzá támadóállást vesz fel. Felém rohanva rántja elõ õ is kardját. A hideg fémek csilingelve csapódnak egymáshoz.

Pár perc alatt lerendeztük. Csupán por maradt Camio testébõl. Az enyémbõl több helyen csordogál vérem, elmém erõsen tompult. Ezek a kardok vámpírölésre termettek, ezek a sebek lehet örökre nyomot hagynak rajtam.

A várakozó Cameron felé fordulok. Elkezdek felé sétálni, nem nyújthatok bíztató látványt, mert hátrálni kezd. Eldobom a kardomat, alig két méterre elõtte megállok.

- Cameron… - Nyögöm vágyakozva nevét. Szép arcát csak homályosan látom. Eddig bírtam, ez már sok, vissza kell sürgõsen vonulnom. De elõtte még…

- Szeretlek. – Mondanám határozottan, de hangom rekedtes, testem görnyedt, mindenem fáj.

Mondandómra szemei elkerekednek. Hirtelen örömöt, majd bizonytalanságot látok arcán átsuhanni.

Szomorúan csóválom meg a fejemet.

 -Ha el sem hiszed, minek kérdezted meg? – Karcos hangomból szerintem csak az elkeseredettség hallatszik.

- Csak tudni akartam. – Az eddigi zavarodottsága, minden eltûnik. Azt hiszi most is hazudok. Vele egyszerre veszem fel a pókerarcot. Szemeiben csillog a gyûlölet, amit irántam érez. Arcom legszívesebben görcsbe rándulna testemmel együtt. Nem értem, ha a szívemet odaadtam neki, akkor miért fáj most annyira a helye?

Szóra nyitnám a számat, de nem megy. Alsó ajkamat beharapom, szemeimet erõsen lehunyom. Minden odaveszett.

- Legközelebb megöllek. – Kezeit zsebre vágja, szemeim felpattannak, de nem nézek rá, arcomat másfelé fordítom. A nap most fájdalmasan éget, delel, mintha csak õ is ellenem akarna fordulni, nem mintha valaha is barátok lettünk volna. Megemberelve magamat nézek Cameronra. Arcomra semmilyen érzelmet nem engedek kiülni.

- Ha eljön az ideje, a kezedbe adom az életem. – Jobb kezemet mellkasom elé emelem és meghajolok felé. Tudatom vele, hogy elfogadom amit mondott nekem. Felegyenesedem és megfordulok, két lépés után meg köddé válva jelenek meg a kilométerekre lévõ kis faházban. Látásom elhomályosodik, a szemembe ment vér, a könnyek, vagy csak a fáradság miatt. Erõtlenül esem össze és borulok a földre.

Cameron…

Lassan nyílnak szemeim, pislogok párat és mozdulni próbálok, de nagyon betokosodott mindenem. Feltérdelek, arcomat megmasszírozom, a padló nagyon megnyomta. Szétnézve magam körül kell látnom a groteszk látványt, hogy elvéreztem a földön. Egy hatalmas vértócsa közepén vagyok. Tükörképemet és a teliholdat látom benne visszatükrözõdni.

Nehezen de felállok, nekitántorodom a falnak, hogy ne essek újra össze. Ruháimat levetem, a tükör elõtt állva borzadok el. Nem egyszerû szörny vagyok, egy halott szörny. Bõröm kifehéredett, a vágások nyomán elkékültem, arcom beesett, több helyen a csontjaim kiállnak. Szemeim alatt hatalmas karikák.

Lefürdök, és magamra kapok valamit, ami nincs szanaszét vágva, és a szokásos köpenyemet, ami úgy tûnik egy háborút is túlél sértetlenül.

Ruháim alól mindenhol kivillannak a kötések.

Magamhoz nem híven egy éjjeljáró csoportra támadok, alig vannak húszan. Mindet megölöm, vérükkel meg megpróbálom eltelíteni magamat, de csekély a hatása. Kezdek tönkremenni, ez az öreg test már nem bírja sokáig ha így haladok, bár már csak kevés idõt kell kibírnom, addig is vigyáznom kell magamra.

Az utolsó csótány vérét veszem mikor megérzem mindközül a legédesebb bor illatát. Nem, még nincs itt az ideje.

Félredobom áldozatomat, arcomat a hold fényében sütkéreztetem, hideg fénye akár az anyai simogatás számomra. Kardomat hüvelyébe csúsztatom, majd Cameron felé fordulok és megpillantom mellette Anniet, a hatodik tagot. Szép testén végigvezetem szemeimet. Nála gyönyörûbb nõt nem ismerek, nyugodtága mindig is lenyûgözött, ebbõl a szempontból mindig is szerettem volna rá hasonlítani. Õ sosem idegeskedik, nem emeli fel a hangját, érzelmeknek jelét sem mutatja, lehet csak hûsége és lojalitása van.

Annie ruhája alól megcsillannak a dobótõrök. Amikor gyerekek voltunk sokat gyakoroltunk együtt, ezért tudom, hogy ha nem vigyázok, gond nélkül megölhet, vagy ha úgy látja, akkor a mellette álló Cameront. Torkomban gombóc keletkezik.

Kivonom kardomat, és elõveszem az eddig nem használt második kardomat is, az én harci stílusom két kardra épül.

Annie olyan gyönyörû, de labdába sem rúghat Cameron szépsége mellett, akinek szintén ott csillog fegyvere a kezében. Mélyet lélegzem, és gondolkodni kezdek. Cameront mozgásképtelenné kell tennem, nincs más lehetõségem.

A cseresznyefaszirmok akár a hópelyhek, lengedeznek körülöttem. Kardom pengéje megcsillan a nap éles fényében.

Újabb és újabb kutyáit ölöm le a tanácsnak. Már egy hete irtom õket közeledve a központ felé. Most, hogy egyre bentebb vagyok, sok ellenféllel találom szembe magamat. Ezrével ölöm a söpredéket. Vérük mindenhol beborít.

Elfáradtam, ideje visszavonulnom.

Egy pillanat alatt menekülök el a harcmezõrõl. Hangtalanul csukom be magam után a kihalt város egyik házának az ajtaját. Hátamat nekidöntve nézek végig magamon. Undorodom. Én, aki elítéli a gyilkolást, végzem ki saját népem ezreit. Még csak az elején tartok.

Levetem véráztatta ruháimat. Ádámkosztümben ülök rá az ablak párkányára, kezemet megtámasztom térdemen, és nézem a tavaszi tájat.

Cameron…

Azt mondják, ha szerelmes vagy eltûnik a szíved, pedig ez nem igaz, onnantól kezdve ott dobog a tiéd mellett az övé is. Otthagytam, vele. Vajon most mit gondolhat rólam? Megvet? Undorodik? Biztosan eltörné a nyakamat, ha valaha újra találkoznánk, nem csodálnám, megérdemelném. Otthagytam, miután szeretkeztünk. Mit is képzeltem? Hah… megõrültem.

Tenyerembe temetem arcomat, az odaszáradt vér lepereg rólam, akár a vöröslõ por. Csak nézem ahogyan a nap fénye átszitálja miközben lehullik a földre.

Elmegyek lemosom magamról a mocskot, de a vér szaga messzirõl bûzlik rólam. Ha nem az erõm miatt, a szagom árulja el hol vagyok.

Lassan két hete láttam utoljára Cameront. Nem bírok aludni, minden nap kísért a mosolya. Egyszer gyenge pillanatomban elvágtam a csuklómon az eret. Azóta sem értem miért tettem, hirtelen és megfontolatlan mozdulat volt. A hege ott maradt, valószínûleg örökre rajtam marad bûnöm nyoma.

Újra útnak indultam. Mint a csótányok, mindig elõkerül néhány, és csak jönnek. Mozdulataim már gépiesek. A sok vér, amit mostanában ittam nagyon felerõsít. Hát igen, a kényszerhelyzet hozza ki az emberbõl a legjobbat. Sosem harcoltam még ennyire, és még a legjobbat a végére tartogatom, javarészt csak fizikailag harcolok, az erõimet még be sem vetettem, sokat kell ennem, és a végén pedig teljes erõm bevetésével harcolni a vénekkel. Hõsiesebb halált el sem tudok képzelni, javarészt már bele is törõdtem, hogy itt ér véget hosszas életem, de már itt is van az ideje, sokkal többet éltem, mint amennyit kellett volna, a természet csak játszadozik, de én már nehezen viselem el.

Kardom átszeli az utolsó nappaljáró koponyáját.  Teste lassan megmerevedik, majd porrá õrlõdik. lerázom a pengérõl a hamvait, majd tovább sétálok.

Köpenyem nagyokat libben a hideg szélre, szemeim izzanak, csak úgy zsong a vérem, teljesen teli vagyok, hajt a vérszomj. Nem tagadom, hogy valamilyen szinten élvezem ezt az egészet.

Lassan haladok a tanács épülete felé. Pár nap ebben a tempóban, és elérem. A kutyák meg csak jönnek és jönnek. Kezembe szorítom az egyikük torkát, nyelõcsövét kitépem kezemmel, majd számhoz emelem és fogaimmal beletépek húsága. Mély és nagy kortyokban iszom, sosem elég, még többet akarok.

Megállnak tõlem alig ötvenlábnyira, hörögnek, morognak, vicsorítanak, de nem támadnak.

Tovább folytatva étkezésemet nézem õket. A tömeg szétnyílik, és elõlépnek a nagykutyák.

Camio lép elõ a tömegbõl. A hetedik bölcs. Nem zavartatom magam, elégedetten szipolyozom áldozatomat.

- Nem vagy valami válogatós. A saját fajtád vérét veszed, undorodom tõled. – Ráncokba torzul fiatalos arca. Szõke haja lobog a szélben, kék szemei csillognak akár a gyémántok.

Vörösesbarna, borostyán szemek. Ha szívem meg lenne, most kiugrana a helyérõl ahogyan meglátom Cameront Camio oldalára sétálni. Kifejezéstelenül meredek rá. Jobban beleharapok a friss húsba, majd mikor az utolsó cseppjét is kiszívtam, porrá válva hullik alá. Kezem leesik magam mellé, szám sarkát meg megnyalintva fordulok teljes alakomban feléjük gúnyos kifejezésemmel.

- Nem akartam a szépérzékedbe beletaposni. – Törlöm meg a számat. Szemeimet Cameronra villantom, állja a tekintetemet, mosolyt csal az arcomra. Szóval minden hiába való volt. El sem hiszem, hogy Mila ilyen könnyen elengedte. Mekkora csalódás, de már mindegy, ha nem így, akkor máshogyan fogom megvédeni, habár most, hogy a tanáccsal van, feltûnõen ellenem, be kell valljam, megnehezítette a dolgomat, de ehhez mindig is értett.

- Marcus szomorú, hogy ezt teszed, még megbocsát, ha visszatérsz hozzánk. – Gondterhelten néz rám lebiggyesztett ajkakkal. Félig lehunyt szemekkel meredek rá mozdulatlanul.

Felsóhajtok és a hajamba túrok. Azóta összefonva hordom, hogy Cameron befonta.

- Üzenem Marcusnak, hogy nemsokára találkozunk. – Erõmre a föld több helyen meghasad, a por a levegõben kisebb-nagyobb kövekkel repkedni kezd ezzel lemészárolva minden alacsonyabb rangú vámpírt. Camio és Cameron középen az örvényben sértetlenül állnak. A repkedõ tetemek meg aláhullnak, a vér akár az esõ.

Camio letörli az arcán lévõ sebbõl kiserkenõ vérét. Szomorúan néz rám és megcsóválja a fejét.

- Milyen kutya az, aki megharapja a kezet, ami eteti? – Összevonom a szemöldökömet, nem tartozom köszönettel senkinek, mindent egyedül értem el, segítség nélkül.

- Cameron… - Fordulok felé kicsit, a távolság köztünk nem változott. Szép szemeit rám emeli, csak a gyûlölet és a zavarodottság kavarog benne. Elhúzom a számat csalódottan.

- Mit keresel itt? – Kérdezem hangomat felemelve.

- Eljöttem miután otthagytál! – Dobbant egy nagyot lábával felháborodva. Érzelemmentesen nézek szemeibe mélyen. Nem hagyhatom, hogy bármit észrevegyenek rajtam. Maszkot kell öltenem.

Lépek párat közelebb, de bizonytalan vagyok a tetteimben, így megállok. Tenyeremet kezdem el dörzsölni ujjaimmal. Felizzik a lila fény ujjaimnál. Camio mosolyra húzza a száját.

- Ki akarod törölni az emlékeit? Nem szép tõled. – Gúnyosan felnevet, Cameron meg elnyitott ajkakkal mered rá, majd rám. Elé futok egy pillanat alatt, ujjaim már majdnem érintik homlokát, mikor elugrik elõlem én meg csak a levegõt markolom meg. Hiába, én is fáradok.

- Chs! – Felegyenesedem, karjaimat összekulcsolom a mellkasom elõtt.

- Még találkozunk. – Emelem utoljára fel tekintetemet, melyet végigfuttatok rajtuk és a tájon. Égnek emelem az arcomat, és a házra gondolok, ahol eddig megbújtam. Mikor kinyitom a szemeimet, már az ablak elõtt állok.

Kezdõdik a már megszokott rutin, vetkõzés, fürdés, merengés, szenvedés.

Három nap telt el, mióta újra láttam Cameront, azóta csak kisebb csoportokat mészároltam csak le, mire odaérhettek volna, már elmenekültem. Nem bírok a szemébe nézni.

Gyáva vagyok, ez már nevetséges.

Felpattanok az ágyból, magamra kapom a köpenyemet, hajamat befonom, kardomat az oldalamra csatolom. Megremeg a térdem és elfekszem a földön, csuklómról a kötés leszakad az érdes padló miatt. Összeszorult torokkal, görcsberándult gyomorral meredek a hegre, ennek Camerontól kéne származnia, nem magamtól.

Feltérdelek, a fáslit visszatekerem a kezemre, fogammal letépem a szakadt szét és megkötöm. Még pár pillanatig meredek rá, végül nehezen de elindulok. Nem hagyhatom itt abba, ha már eddig eljutottam. Biztonságos világot kell teremtenem Cameronnak. Muszáj!

A kihalt mezõn farkasszemet nézve egymással állunk szemben. Maszkomat újra magamra öltve húzom elõ a kardomat hüvelyébõl.