Utálom ezt a bizonytalanságot ami körbevesz. Valahogy semmi sincsen rendben. A csontjaim mélyére hatol ez az érzés.

A földet nézve lépek be, és csukom be magam után az ajtót. Halkan kattan a zár, a hangja végigkarcolja a gerincemet, és valahogy bántó.

Elsétálok az asztal mellett, majd oldalra döntve a fejem visszahátrálok. Semmihez sem nyúlt?

- Ettél már? –Pillantok felé. Nem néz rám, tovább bámulja a TV-t. Tényleg ezt játsszuk ezentúl?

Hangosan kifújom a levegõt. Kérlek, ne tedd ezt velem…

- Még nem. – Rántja meg a vállát. Érzem, hogy lüktet az ér a halántékomon.

Kicsit közelebb lépek, de megtorpanok. Nem, nem így fog menni. Hangosat sóhajtva túrok a hajamba, zavar, hogy a szemembe lóg. Kicsit hátradöntöm a fejem, gerincem hálátlanul ropog.

- Ne ellenkezz folyton. Menj enni. – Utasítom. Ha kell, elszámolok háromig, és ha nem lép, én magam teszem a hûtõbe. Sosem tûrtem hogy dacoljanak velem, õ meg már természetesnek veszi.

Várakozón fonom össze karjaimat mellkasom elõtt.

- Nem mondhatod meg nekem, mit tegyek. – Dõl neki az ágytámlának. Megmondhatom, de hogy hallgat-e rá az már az õ dolga.

Elgondolkozva meredek rá. Mielõtt vele találkoztam sosem ismertem ezeket az érzéseket, milyen rég is volt. Talán hiányzik, hogy könnyebb volt, csak tudom, bár ez nem is fontos.

- Cameron! Ne csináld... kérlek. – Saját magamon sem bírok már kiigazodni, nem tudom mit tegyek. Nem segít. Mintha valaha segítettek volna.

- Sajnálom. Tudom, mindig velem van a baj. – Rám mosolyog, de mégis szomorú a szeme. Nem mintha errõl lenne szó. Nem tagadom, vannak problémák.

Felállva sétál be a fürdõbe. Tanácstalanul állok. Nevetséges, hogy ennyire feladja nekem a leckét. Csak meredten nézem az ajtót ami mögött eltûnt. Kedvem lenne széttörni és a grabancánál fogva kirángatni.

Szorosan lehunyom a sz6meimet, megpróbálom kitisztítani a fejemet. Hatalmas sóhaj szakad fel mellkasomból, mikor akaratlanul is, de elfelejtek egy ideig levegõt venni.

Egy… Kettõ… Három…

Tízig számolok miután bejött a szobába és lezártnak tekintette a témát.

- Cameron...! – Dörrenek rá.

- Mi az?  - Szeme sarkából egy pillanatra rám néz. Ennyire elutasítónak kell velem lennie?

- Nem dísznek hoztam az ételeket.

- Hajrá, jó étvágyat akkor hozzájuk. – Felszalad a szemöldököm. Nem köszönöd meg ezt a mondatot.

- Miért teszed ezt? – Ledobom a köpenyem, felkapok egy fekete farmert, a zsebeiben elsüllyesztve kezeimet feszítem hátra a vállaimat. Nyugi.

- Tudod, ha ennyire feszélyez téged a jelenlétem, akár át is mehetsz egy másik szobába. Vagy várj, van egy jobb ötletem. Miért nem dobsz ki? – Kidobni? Talán nem ártana ha megszelõztetné azt a vastag koponyáját.

- Ha egész este be nem áll a szád, akkor még lehet meggondolom valamelyik ötletedet. – Leülök mellé a kanapéra. Nem vagyok kíváncsi a továbbiakra, remélem érti a célzást, ha így viselkedik meg sem érdemli a figyelmemet.

Kapcsolgatok, talán lenyugtat és eltereli a figyelmemet.

- Ez mekkora baromság. – Mormogja a takaró alól. Igen, az.

- Átkapcsoljak? – Fordulok felé. Ki sem látszik. Egész aranyos.

- Nem szükséges, nézem.

- Aha. – Sandítok rá, picit elõre hajolok és az arcát keresem. Sehol. - Takarón keresztül?

Leszedi magáról és a földre dobva megsértõdve nézi tovább a filmet.

- Tényleg ne kapcsoljam el?

Nem válaszol, csak feljebb ül de megáll.

- Cameron...?  - Nem értem most mit csinál. Annyi a pótcselekvés.

- Õ, én csak éhes vagyok. És...izé...el akartam menni, venni az asztalról valami bigyót. – Elfeküdve az ágyon lógatja le a fejét. A filmre nézek, majd rá, és ismét vissza.

Nem kéne az ágy alatti mumustól félnie, merem feltételezni hogy veszélyesebb vagyok, vagy akár õ maga az.

Halkan megköszörülöm a torkomat, igen jól szórakozom rajta.

Lepattan az ágyról, az asztalhoz siet és hangos puffanással vissza is temetkezik.

Zugevõ, minél halkabban próbálja kinyitni, csak annál zavaróbb és hangosabb lesz.

- Ne segítsek?

- Nem kell! Egyedül is ki tudom bontani ezt a vackot. – Már rágja a csomagolást. Roppant érett.

Kikapva a kezébõl bontom meg és adom át neki.

- Parancsolj. - Morgolódva elveszi.

- Kösz, de egyedül is ment volna. – Dünnyögi. Tudom én. Csak hõsködni támadt kedvem.

- Hát persze. Egy szóval sem állítottam az ellenkezõjét. – A televízió felé fordulva folytatom a film nézését. Pár perc múlva elfordul és nem nézi tovább, én meg unom. Lekapcsolom, lekapom a fölsõmet és én is aludni térek.

Szinte azonnal érzem, hogy araszol felém, majd hátulról átölel és belém bújik. Elmosolyodom.

- Ez csak egy ostoba film volt. – Dörmögöm halkan.

- Legközelebb nézd egyedül ezeket. – Leszedem magamról a karjait és felé fordulok. Egy ideig csak nézzük egymást, végül a hátára görbül.

- Nem kell félned, szerintem veszélyesebb vagyok bárminél, ami befér az ágy alá, vagy a házba.  – Mély hangomtól a párna anyaga is megremeg.

- Nem félek. – Feleli egyszerûen. Szélesen elmosolyodom.

- Érdekes, én elég sok dologtól félek, nem tudtam hogy ilyen bátor vagy. – Meglepetten felül és hitetlenkedve méreget. Valami szokatlant mondtam volna?

- Mi az? – Szemöldökeimet összevonva, homlokráncolva meredek rá, idegesít, hogy minden szó nélkül mered rám azzal az arckifejezéssel.

- Mitõl félsz? – Kérdi. Mitõl is? Egyik kezemmel felkönyökölve támasztom meg a fejemet a tenyerembe elgondolkodva.

- Sok mindentõl. – Felelem egy kevés gondolkodás után. Szemeit forgatva fekszik vissza az oldalára.

- Konkrétabban?

- Meglepõdnél mennyire könnyen meglehet ijeszteni, azt mondják rossz a lelkiismeretem, de én ebben nem hiszek. – Kezdek el mesélni merengve. – A víztõl, fõleg ha sok van egy helyen. Nem meglepõ, a vízbefúlástól. Amíg voltak szüleim, attól, hogy elvesztem õket. – Pislogás nélkül hallgat végig.

- Mindenek felett attól félek a legjobban… - Az arcára simítom a tenyeremet, és közelebb férkõzve hozzá döntöm az övének a homlokomat. – hogy elveszítelek. – Berekedek a mondat végére. Nem csoda, már a gondolattól is rosszul vagyok.

Odahajolva puhán megcsókol. Helyeslõn dorombolok, ha élhetek a kifejezéssel. Derekát átkarolva húzom olyan közel magamhoz amennyire csak tudom, olyan forró.

- Milyen könnyen beszélsz róla. – Cameronosan elmosolyodik.

- Lehet, de ez nem jelenti azt, hogy nem mondtam igazat.

- Tudom, hogy igazat mondtál. – Mutató ujját a két szemöldököm közé érinti. – Amikor komolyan beszélsz mindig lesz itt egy „V” alakú ránc. – Elégedetten nézek szép arcába. Nincs kedvem veszekedni, nem kellemes dolgokról beszélni, elfogadni a világot, ami jelenleg körbevesz kettõnket.

- Én sem akarlak elveszíteni. – Bújik ölelésembe. Halkan elnevetem magam.

- Érzem, hogy hízik a májam. – Gyengéden oldalba bök. Ezután nem tesz már semmit. Lélegzetvételei lassan szabályosodnak.

Reggel én kelek késõbb. Észre sem vettem, hogy kimászott mellõlem. Szomorúan simítom a kezem az üres ágyfelületre. Ezzel egy idõben a kezemért nyúl és az övébe veszi. Boldogan nézek fel rá. Leülve az ágy szélére hajol hozzá és ad egy jó reggelt puszit. Mikor hajolna el a nyakát átkarolva húzom vissza.

- Még egyet… Még egyet… - Egyre szélesebben mosolyog, aztán öt-hat csókkal késõbb már elengedem.

Tincsei közé bújtatom az ujjaimat, majd elkerekedett szemekkel nézek rá döbbenten.

- Miért nézel így? – Hõköl hátra.

- Csak, meglepõdtem. Észre sem vettem hogy ennyire megnõtt a hajad. – Pár tincset ujjai közé csípve méregeti.

- Igen, néha rám nézhetnél.

Felhorkantok.

- Többet nem tudlak nézni, sõt olyan sokat látlak, hogy egyik napról a másikra nem tûnt fel. – Meleg mosoly kúszik arcomra. – Ennyire megszoktam, hogy velem vagy.

- Levágjam, nem zavar? – Nekem hosszú a hajam, ehhez vagyok hozzászokva, nem tudom Õ hogy van ezzel.

- Letudod? – Megint úgy néz rám…

- Le. Ha adsz egy ollót. – Felkelek az ágyból, és a szekrényhez sétálva átöltözöm. Miután felvettem a pólómat már ollóval a kezében ül az asztalnál.

Cameron mozgásának hangja ránt vissza a való világba. Teljesen megfeledkeztem mindenrõl, a nap már lemenõben van, a hold sugarai lassan megvilágítanak mindent. Telihold, milyen gyönyörû is a fénye.

- Idejössz? – Kinyújtja felém várakozón a kezét. Éhezõ szemeimet végigfuttatom vékony, hófehér ujjain, halovány bõre alól kilátszik pulzáló kékes ere, a benne csörgedezõ vére megijeszt, olyan hatást gyakorol rám, amit nehéz, lehetetlen uralnom.

- Szeretnéd? – Mosolyodom el lágyan. Édes egyetlen Cameronom, bár tudnád, milyen boldogsággal tölt el látnom benned az életet.

Halványan bólint egyet, én meg zsigerbõl lepattanok a párkányról, és felé indulok. Vonzz, mellette kell lennem.

Felemeli a takarót és várakozón emeli rám szép borostyán szemeit, kedvem lenne lehunyt szemeire csókot nyomni.

- Hideg vagyok.  – Dörmögöm halkan megtorpanva az ágy mellett. Ujjaimat görcsösen mozgatom.

- Én is. – Kezem után nyúl, mutató és középsõ ujjamat elkapva húz be az ágyba. Engedelmesen mászom mellé és gyorsan, betakarom magunkat, ügyelve rá, hogy ha már mást nem is tehetek érte, akkor legalább ne fázzon.

Hozzám bújik, tényleg nagyon hideg, nem is értem mit vártam, még is csalódással tölt el.

- Sajnálom. – Suttogom. Felé fordulva simítom tenyeremet állának ívére, hüvelykujjammal végigsimítok alsó ajkán, ami meglepõen meleg. Tejesen elvonja minden figyelmemet, meg akarom csókolni. Nagyon.

- Szükségtelen volt a véremet venned.  Enélkül is helyre jöttem volna. – Ujjai rátalálnak az enyémekre, s összefûzi õket, kellemesen bizserget érintése. A természet is azt akarja, hogy együtt legyünk, ennél jobban nem is vonzhatnánk a másikat, már csak a látvány, egy apró érints, és mégis micsoda elsöprõ érzelmeket vált ki. Ledöbbent még mindig.

- Hát persze. Ura voltál a helyzetnek. – Nevetem el magam gunyorosan. Felhorkantva ellenkezik, majd kezei közé fogja arcomat. Ajkaink lassan és boldogan simulnak egymáshoz. Ó, édes Istenem, de hiányzott ez már.

Feljebb ülve húzom az ölembe, készségesen simul hozzám, karjaival átkarolja a nyakam.

- Hiányzik? – Kérdése meglep, kisimítok pár kósza tincset az arcából, és vizsgálgatni kezdem. Mire céloz ezzel?

- Ugyan mi?

- A régi életed. Amiben rangodhoz méltóan élhettél. – Hirtelen szóhoz sem jutok a döbbenettõl. Hát nem érti? Miért hiányozna nekem bármi is, aminek Õ nem volt a része? Kis butusom.

- Nem, és neked? – Érdeklõdéssel meredek a szemeibe. Furcsa érzelmek kavargását látom benne.

- Nekem nem volt életem, csak miután téged megismertelek. – Hatalmasat dobban a szívem. Meg akar ölni? Szinte kiugrik a helyérõl, olyan hevesen dobog a mellkasomban. Hogy mondhat ilyet zavar nélkül? Annyira nem vall rá.

- Nocsak, hogy mikre nem vetemedsz. – Rásimítok derekára örömittasan. - Ritkán hallani ilyesmiket a te szádból. – Duruzsolom neki orrunkat egymáshoz érintve. Érzem, hogy mosolyom érinti a szememet.

Sértetten vonja fel a szemöldökét.

- Valóban?  - Farkas vigyor terül el szép arcán. Ragályos.

- Min agyalsz ennyire? – Kényelmesen hátradõlök, kezeimmel rásimítok feszes combjaira. Homlokán mély, gondterhelt ráncok játszanak. Elhúzom a számat.

Bár levehetném a válláról minden gondját. Megtenném, hacsak egy kicsit is segíthetnék vele neki. De nem adhatok többet, mint lényem maga, lehet nem is kell.

- Semmin. – Vakkantja pár ártatlan pislogás közben. Persze.

- A semmi nálad nem mindig takarja az igazságot. Szóval min agyalsz? – Kérdem nyomatékosítva magam a mély hangsúllyal. Lemered rám. Hosszan és hangosan kifújom a levegõt. Hát legyen.

- Süket vagy, vagy csak öregszel? – Felszalad a szemöldököm.

- Pimasz kölyök. – Morranok rá, közben feldöntve az ágyon nehezedek rá testemmel. Olyan kicsi hozzám képest, ez néha megrémiszt, de tudom, hogy erõs, és nem csak a vastag koponyájára gondolok.

- Jó meglátás. – Paskolja meg a fejem, mint valami jó kutyának szokás. Döbbenten nyögök fel és csattintok ujjaimmal a homlokára egyet válaszul.

Összeszorított szemekkel hajtja félre a fejét, hogy fejezzem be, de én élvezem. Mikor szóra nyitná száját rávetem magam mint éhezõ egy kósza falatra. Falom édes boros ajkait, csókjaimtól duzzadtak és fényesek, elégedetten szemlélem munkámat, mikor feltámaszkodom a kezeimre.

Lehajolok, két oldalt arcaira apró puszikat hintek, de mikor nyakához érek megmerevedik és elhajol, kezei mellkasomnak feszülnek, de nem néz a szemembe, csak mikor ujjaim közé csippentve az állát rákényszerítem. Félelem szikráját látom csillogni benne.

Hasonló érzést vált ki bennem is. Fél tõlem? Eltolt? Tévednék?

Mellkasomnak nyomódó kezeire nézek. Mint akit megégetett úgy ugrom le róla. Zavartan meredek rá, és õ is hasonlóan néz rám. Úgy érzem menekülnöm kell.

- Elmegyek valami harapnivalóért. – Hátra sem nézve vetem oda neki. Az elutasítása és félelme túl mélyen érintett meg. Fogaimat összeszorítva ütök bele az elsõ fába, ami szembejön velem. Recsegve dõl el.

Tenyereimet arcomra szorítva remegnek meg a vállam. A francba! Elvesztettem volna a bizalmát? Számítanom kellett erre a lehetõségre is, elvégre veszélyesen leszívtam a vérét, nem is egyszer!

Magamban szitkozódva indulok el valamerre, emberi jelenlétet keresve.

Egy kis faluba kászálódom el valami élelmet keresve a számára. Mióta velem van lefogyott, nem hagyhatom, hogy még többet veszítsen a súlyából. A gondolatra elkomorodom, és mellettem az emberek eliszkolnak.

Hizlaló, de laktató vackokat szedek össze neki. Pénzem nincsen, elvégre a házban maradt vele a tárcám, így egy kis plusz segítséggel és elõnnyel szedem össze azokat, amikre szükségem van.

Sok zsákkal a kezemben térek vissza, órák teltek el, de le kellett higgadnom. Most olyan lehetek számára, mint egy vadállat. Nem ijeszthetem meg, nem érinthetem, basszus! Nem fogom bírni. Ajkamba harapva lököm be a lábammal az ajtót és sétálok be rajta. Tekintetét kerülöm, mikor mellém sétál az asztalhoz és a szatyrokban turkálva keres valami szimpatikusat.

Ellépkedve mellette menekülök be a fürdõszobába és jéghideg vízzel lezuhanyozom. Mikor végzem magamra kapom a köpenyemet. Halkan kinyitom a fürdõ ajtaját, lopva körbenézek, de mikor épphogycsak találkozik a tekintetünk lesütöm a szemeimet.  Úgy érzem magam, mint egy rossz gyerek, zavarban vagyok és kellemetlenül érzem magam. Becsukom magam mögött az ajtót, a kardokat az övemre csatolom és a kijárat felé indulok hosszú, nagy léptekkel.

- Mennem ke… - Megtorpanok, rámarkolva a köpenyemre késztet megállásra, de nem fordulok meg. Tenyere hátamra simul amitõl felnyögök. Hiányzik ez, ez az érintés.

Mivel én nem fordultam felé, így Õ jön be elém. Felnézve rám fogja közre arcomat kezeivel.

Alaposan megnézem, sápadt, vékony, meggyötört, és mégis a leggyönyörûbb mindközül. Hevesen kezd verni a szívem, érzem a fülemben dübörögni a vérem.

- Miért kerülsz? – Csuklóira fonom ujjaimat és elhúzom kezeit az arcomtól, elengedve õket hullnak teste mellé. Döbbenten néz rám. Megpróbálok bíztatóan rámosolyogni, de csak halványan sikerül.

- Butaságokat beszélsz. Nem kerüllek, de most dolgom van, kérlek maradj bent, még pihenned kell. – Homlokából kisimítom a haját és szûzies, gyors és apró csókot nyomok rá. Közben szemeimet szorosan lehunyva gyötrõdöm. Fuss, fuss el, míg képes vagy rá.

Elsétálok mellette, meg sem moccan és ezért hálás vagyok. Kirohanok, mikor meghallom, hogy a nevemet kiálltja utánam, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne rohanja vissza hozzá, öleljem meg szorosan, vegyem birtokba csodás, kívánatosa ajkait. Nem tehetem.

Végigrohanva a fák között haladok a következõ csoport felé, nyomozok egy keveset, hogy a lehetõ legkörültekintõbben döntsek a jövõben, mert tudom, egyszerûen érzem, hogy mozgolódnak, a tanács tervez valamit, és ez nem jelent semmi jót.

Saját köhögésemre ébredek. Fáj, elviselhetetlen, a határaimat feszegeti. Feltérdelek, könyökeimen megtámaszkodva öklendezem ki az utolsó cseppjéig a vizet. A testem szakadatlanul remeg, a szenvedéseim némafilmként pereg le a szemem elõtt. Minden pillanata kínszenvedés volt, az elmém játéka az ép eszem megõrzése érdekében. Mennyi idõt lehettem lent? Hányszor kellett újra meghalnom?

Fejemet oldalra fordítva nézek szét a szobában. Cameron. Összegömbölyödve kihûlt szemeivel figyeli minden mozdulatomat.

Térdeimre támaszkodva próbálok megállni, ruháim vizesen tapadnak rám, cipõmben érzem csobogni a vizet, cuppog minden léptemre. Esetlenül sétálok és térdelek le Cameron elé, remegõ kezeimmel fogom közre arcát. Halványan elmosolyodom.

- Szia.

- Jól vagy? – Kérdi rekedtes hangján. Arcát tenyerembe fúrja, apró csókot nyom kezemre. Nagyon fehér.

- Mi a baj? – Tapogatom végig testét riadtan. – Mit mûveltek veled? – Elfintorodik, hagyja, hogy elfektessem a földön. Saját testem kétségbeesett rázkódását csak az övé bitorolja.

- Beadtak… valamit. – Nyögi. A kezén lévõ szúráson végigsimítok, máshol nem találtam rajta sebet. Érintésemre szemeit összeszorítva nyög fel.

- Bízol bennem, szerelmem? – Próbálok bíztatóan rámosolyogni, hogy ne lássa mekkora a baj. Alig van benne élet. Hálás vagyok, hogy még él, és tudok elõtte uralkodni a pánikomon.

- Egy hülye vámpírban? Persze… - Már suttogja a végét, egy Cameronos vigyornak halvány utánzatát küldi felém. Hallottam a gúnyt a hangjában. Arcára simítom a kezem és adok egy csókot neki.

Szájától elhaladva, ajkaimmal végigsimítom bõrét, tejfehér, hibátlan, de ereinek kékes-zöldes színe átüti a vékony bõrt. Ütõere fölé hajolva veszek egy mély lélegzetet, aztán kifújom lassan. Leheletemre megborzong. Hálás vagyok még egy ilyen kis reakcióért is.

Fogaimat a lehetõ legfinomabban mélyestem nyakába. Felszisszenve tép hajamba, szorítása nagyon gyenge. Szívni kezdem vérét, az illat egyértelmûvé teszi a folyékony ezüstöt. Vérét magamba szívom amennyire lassan csak tudom, hogy késleltessem a sokkos állapotot.

- Daviel… - Erõsödik szorítása, érzi, hogy túl sok vért veszek tõle, de nem hagyom abba, míg nem keze lehull a fölre eszméletlenül.

A gyomromban kellemetlen fájdalmat és émelygést okoz az ezüst, de nem veszélyes, édes vére tõle most mégis keserû volt.

Erõsebb vagyok, hála neki, de Õ halál közeli állapotban van. Kezeim közé kapom, botladozva haladok elõre. Erõsen magamhoz szorítom, védem testét az enyémmel.

Tudom hol vagyunk, az összes központ tervrajza a fejemben van, számtalanszor jártam már itt hosszú életem során, az õrség is ugyan az. Nevetségesen ostobák hogy nem változtatták meg, de most örülök neki.

Kikerülve mindenkit menekülök, ahogyan csak bírok. Órákon keresztül futok vele a karjaim közt. A harmadik falunál állok meg. Egy kis otthonos fogadót választok, kiveszek egy szobát és felviszem, kihûlt testét elfektetem az ágyon. Átöltöztetem egy köntösbe, és én is így teszek magammal. Betakarom, mellé bújok és szörnyû, hogy teste hidegebb az enyémnél. Halántékára szorítom a számat, még mindig rettentõ gyenge a pulzusa.

Felülök az ágyban, elszomorodva nézem arcát. Tenyeremet az arcomhoz emelve tépem fel a régi sebet, ami már lassan begyógyult, most már nem fog gondot okozni. Kortyolok egy nagyot a vérembõl, ajkunkat összeérintve juttatom a szájába és befogom az orrát. Ösztönösen nyel egyet és nyitja szét ajkait hogy levegõt vegyen. Most már rendben lesz.

Újra elfekszem mellette, átkarolom, érzem – habár órák alatt -, de felmelegszik szépen lassan a teste. A fáradtság el akar uralkodni rajtam, de õrizni akarom az álmát.

Sok dolgon gondolkozom. Bírja ezt az életet? Túléljük-e? Meddig folytathatjuk… Túl sok a kérdés, és mind körülötte forog. Csak az Õ épsége a fontos nekem, és mégis sokadára látom, hogy miattam van életveszélyes állapotban. Összeszorul a szívem, torkomban fájdalmas gombóc van. Minden az én hibám, ha én nem lennék… Megszabadulhatna minden tehertõl… talán… nem tudhatom.

- Hé… - Halk hangjára rá kapom a fejem. Örömöt érzek, mérhetetlen örömöt.

- Kicsim… - Gunyorosan elmosolyodik becézésemen, nekem mégis annyira jól esett kimondani.

- Szárazra csapoltál, többet ne tedd. – Sértettséget hallok a hangjában megbújni. Halkan felnevetek.

- Nem tehetem, még nem tiszta a véred. – Dörmögöm halkan, orromat nyakába fúrva lélegzem be illatát. Még mindig kesernyés, de jobb, mint volt. Keze csattan a fejemen és meg is paskolja. Meglepetten nézek rá.

- Túlélem, nem kell. – Oldalra fordítja a fejét. Ujjaim közé fogom az arcát amitõl a szája csücsörítésre áll. Nagyon aranyos így, de az a pimasz kis szemöldöke azért felszalad és látom a „ne piszkálj” kifejezést a szemeiben. Én nagyon élvezem.

- Nem fog fájni. – Hazudom. Felhorkant és kiszabadítja az arcát. Csuklómat átfogja vékony ujjaival és leránt magához, az orrunk épp összeért mielõtt még megálltam volna.

Szóra nyitja a száját, majd becsukja, kapok a lehetõségen és rávetem magam. Már érzem a meleget a testébe, az életet a puha szájában, forró leheletét. Karja felsimít a bicepszemig, amitõl borzongás fut végig a gerincemen és belemorgok a szájába. Kikészít minden egyes érintésével.

Elkapom a fejem és fujtatok egyet. A fülembe kuncog a reakciómra.

- Ha ilyen jól érzed magad, akkor jöhet a második menet? – Ökölbe szorítom a kezemet, és a másikba fogva ropogtatni kezdem az ujjaimat, ráadásként a nyakamat is kiroppantom. Megsemmisítõ pillantást vetek rá. Látszik, ahogy kifut a vér az arcából, kezeit védekezõen felemeli és elfordítja a fejét tõlem.

- Erre semmi szükség. – Nyekergi.

Megfogom a kezeit és a feje mellé lenyomva hajolok nyakához. Erõlködik, próbál kiszabadulni. Fejcsóválva ülök fel, elengedem és kezeimet összefûzöm a mellkasom elõtt.

- Tudod, hogy nem akarlak bántani, én sem szívesen teszem ezt. – Nézek mélyen a szemeibe a lehetõ legkomolyabb ábrázatommal.

- El tudom képzelni. – Lemondóan sóhajtok.

- Elég keserû a véred a benne lévõ ezüst miatt. – Az ezüst szónál látom, hogy megremegnek a vállai, lehet nem tudta. Vállat vonok. – Nem szeretem a keserû dolgokat, tudod.

- Akkor ne erõltesd meg magad. – Pókerarccal mered a plafonra, még mindig úgy fekszik, ahogy az elõbb lefogtam.

Fölé hajolok, homlokon, orron, szájon csókolom, apró puszikat hintek arcaira, le a nyakáig, de nem érek vele sokat, reméltem, hogy ellazíthatom.

Tudja nagyon jól, hogy ez a legmegfelelõbb mód, vagy az ezüst tovább fogja kínozni. Ezt semmiképpen sem akarom.

Lassan harapom meg, még ellenkezik egy kicsit, de leszorítom testemmel. Addig szívom a vérét, míg nem teljesen tisztának érzem. Az érzelmei hulláma a vérén keresztül belém áramlik. A gondolatai jó része. Fél, aggódik, nem bírja és fáradt, lassan törik darabokra és emészti fel az élet.

- Chs! – Fogaimat összekoccintva ülök az ágy szélére, kezeimbe temetem az arcomat és percekig várok, míg szívem heves ritmusa helyre nem áll.

Mindent megtudtam, amit akartam. Rosszul is érzem magam tõle. Mellé térdelek, sebemet felharapva szorítom tenyeremet szájára. Nem bírnám megcsókolni, most nem, sok lenne nekem.

Lenyel pár kortyot, de még mindig eszméletlenül fekszik az ágyon újra kifehéredve.

Az ablakpárkányra ülök és kinézek. Kint vihar tombol, akárcsak a lelkemben. Itt kell véget vetnem ennek, nem lehet többé a csatatér közelében.

Megfordul karjaim közt. Mellkasa elõtt összefûzi kezeit és úgy sandít fel rám kacér mosolyával. Kétoldalt megtámaszkodva a pulton zárom el mindenfelõl az útját. A karomban és hátamban lévõ izmaim megfeszülnek, ahogyan felmorranva állom kihívó tekintetét.

- És én ebben hogy lehetek a segítségedre? – Mosolya vigyorrá szélesedik. Nem értem a kérdést.

Ránéz az ételre, majd lassan leguggol elém, megérzem simogató kezeit, halad felfelé a combomon, majd megállapodik merevedésemen. Belém szorul a levegõ. Édes Istenem.

Felpillant rám egy másodpercre. Moccanni sem merek, nehogy elijesszem. Tett valaha is ilyet értem Cameron? Én tettem? Nem tudom, jelen pillanatban semmit sem tudok.

Kigombolja nadrágomat, hallom a cipzárt, erõt véve magamon megállapodik tekintetem rajta. Hezitálására ujjaimat fürtjei közé fúrom. Na? Én nagyon szeretném. Nem kell félni, nem harapok. Legalább is ott nem.

Forró száját megérezve magamon hördülök fel. Elképesztõen szop. Égõ tekintettel nézem ahogyan újra és újra magába fogad a szája. Ha így halad megöl, teljesen szárazra szív.

Hátrabillentett fejjel hangosan felnyögve élvezek a szájába. Ujjaim megfeszülnek a fején. Brutális orgazmus.

Mint aki jól végezte a dolgát fordul rendezetten a leveshez. Meglepetten nézem, pislogok párat, kicsit kizökkentett. Ezt bevezethetnénk.

Mikor felém fordul már összeszedve állok elõtte és nézem mit csinál.

- Önként megkóstolod, vagy megvárod amíg beléd tömöm? – Szemeimet forgatom. Szeretek enni, sosem tagadtam, minél többet annál jobb. De most nem kívánok semmit. Fõleg nem azt, amit most csinál, nincs rossz illata, és egész jól néz ki, de nem akarom megenni elõle.

- Választási lehetõséget is kapok? – Hunyorgok rá. Veszett ügy, belekóstolok és meglépek amint lehetõségem van.

 - Nem. Te csak a lehetõségnek a látszatát kapod meg. – Mellé lépve veszem el a kanalat és belemerítve a levesbe emelem a számhoz és hörpintek bele. Oh, ez finom. Bár én mindent annak tartok amit elém tesznek. Leteszem a pultra a kanalat, nyomok egy csókot a szájára és le is lépek.

- Elvitted a kanalamat! – Hallom hátam mögül felháborodott kiáltását. Szám mosolyra húzódik és folytatom utamat kifelé.

- Néz körül jobban. – Szólok még vissza az ajtóból, majd kilépek a házból.

Lesétálok a kis patakhoz, ami csak pár méterre van. Leülök a kis híd peremére, kezeimet megtámasztom a térdemen, és élvezem a napsütést. A hegyek felé pillantva látok pár ronda felhõt, és az esõ illatát is érzem, este esni fog.

Mellém kuporodik a párkányra a fekete gombóc.

-Sicc! – Fújtatok rá, még a kezemmel is hessegetem, de semmi. Kicsit közelebb jön, egyik mancsa megállapodik a combomon. Majd felállva kezd el pofozgatni puha tappancsával. Meglepetten nézek rá. Az állatok általában félnek tõlem, tudják, hogy veszélyes vagyok.

Egész hangos dörgés hallatszódik a távolból. Megremegve fut el, látom ahogyan becsörtet a ház nyitott ajtaján. Elnyílt ajkakkal nézek utána. Ez meg mi a fene volt?

Utána sétálok. Belépek az ajtón, Cameron éppen a tányérokat teszi el. Elgondolkodva meredek rá. Megáll az edényekkel a kezében és úgy bámul rám, ahogyan én nézem Õt.

-Öt perc múlva a téren. – Vetem oda neki hanyagul és besétálok a fürdõbe. Mire kijövök már eltelt az öt perc, úgyhogy gondolom kint vár rám. Felkapom a kardjaimat, felcsatolom õket és követem. Remélem nem fog akadékoskodni.

Tõle pár méterrel állok meg. A kardokra pillantva elkomorodik és száját apró vonallá préseli össze.

- Ezt te most komolyan gondoltad? – Kezével az övem felé legyint. Talán nem látszom komolynak?

Felé sétálva nyújtom át az egyiket. Feltüzel a gondolat, hogy az Õ kezében van és rendelkezhet is vele felettem. Bár tudná, hogy mennyire fontos nekem, hogy a markában tartja az életemet.

- Gyerünk. – Hátrálok pár lépést, majd támadó állást veszek fel. A hideg fémen csillog a nap fénye, de hallom közeledni már a vihart, sietnünk kell.

Nekem lendülve támad, elégedett vagyok, tehetsége van hozzá, csak nem ismeri be, semmi önbecsülése.

Egész nap hajkurásszuk a másikat, nem tudom, hogy fáradt-e, vagy csak elege van már belõle. Én unom.

A nap kisüti a szememet, mikor a kardon csillan, és már csak fájdalmat érezve borulok jobbra. Megállok a lábamon, de egy pillanatra megijedtem. Arcomhoz nyúlva szisszenek fel. Megvágott? Elképesztõ, gond nélkül megölhetett volna.

- Annyira sajnálom! – Fut hozzám szerelmem. Ujjaival végigsimít a vágáson. Éget, fáj, de férfi vagyok, kibírom. Viszont zavar, hogy pont az arcomat vágta meg. Eddig sem voltam méltó a szépségéhez, és most… el kell rejtenem, kezdenem kell valamit, nem akarom, hogy egy rút sebbel az arcomon kelljen néznie. Remélem nem marad heg.

- Hé, ahhoz, hogy ez összejöjjön én is kellettem. – Grimaszolok. Csuklómra mar és berángat a házba, leültet, elviharzik, pár másodperc múlva meg egy nedves kendõvel kezdi el törölgetni az arcomat. Jól esik a törõdése.

- Kész csõdtömeg vagyok. – Motyogja az orra alatt. Leül velem szemben a földre törökülésben, lógó kezemet picit meglöki. Mosolyogva támasztom másik kezembe az államat.

- Hülye. – Nem szeretem a káromkodást, nem is használok sohasem ilyen szavakat, de nincs rá most megfelelõbb szó. Melegség árad szét a gyomromban, hangom mély, dörmögõs. Szerelmesen mosolygok rá.

Elfekszik elõttem a földön, felpillant rám, majd lehunyja szemeit. Elhúzom a számat.

- Te miért a padlón fekszel?

- Olyan kényelmes. És jót tesz a gerincnek is. – Elvigyorodik. A földön? Nevetséges. A föld nem arra való, hogy aludjunk rajta, nem mellesleg hideg, és mivel én nem takarítottam ki – nem is fogok - , koszos.

- Mássz fel. Most! – Dörrenek rá. Csak felemeli azt a pimasz szemöldökét.

- Ezt vegyem kihívásnak?

- Cameron. – Mormogom fáradtan. A hajamba túrva nézek ki az ablakon. Már sötétedik.

- Így hívnak. – Felsóhajtva tápászkodom fel, és húzom magamhoz közel. Meg sem lep, hogy incselkedik velem folyamatosan, mások nem mernének így viselkedni.

- Vesztettél. – Küldök felé egy Colgate mosolyt. Mérgesen mered rám.

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy az elsõ kört te nyerted. – Lefekszem az ágyra, vele a karjaim közt. Kikukacol, el tõlem, magára húzza a takarót. Átkarolva takaróstul bújok hátához. Nem akarok nélküle aludni, hogy nem érinthetem.

- Még mindig gyenge vagy. – Az én gyenge kis védelemre szoruló Cameronom.

Álmomból a mellettem vergõdõ test ránt ki. Felülve meredek Cameronra. Izzadtsága csillog az arcán, ami a lidérces álom hatására fájdalmasan eltorzult. Mielõtt hozzá érhetnék, hogy felébresszem, aprót felkiáltva ül fel hirtelen.  Mély levegõt vesz, mielõtt felém fordul.

- Bocsánat. – Fáradtan túr hajába.

- Rosszat álmodtál? – A takaró szélével babrál, nem néz rám, vállai remegnek.

- Nem sírok. – Jelenti ki hírtelen. Lassan kifújva a levegõt érintem ujjamat arcához. Egy könnycsepp áll meg az ujjam hegyén. Megrökönyödve nézi.

Magára rántja a takarót és elbújik elõlem. A fejemet csóválva mászom ki mellõle az ágyból. Bemegyek a fürdõszobába, jó forró vizet engedek a kádba és kicsit várok, hogy megtöltõdjön.

Visszasétálok hozzá, még mindig egy takarókukac. Csípõre tett kézzel állok meg elõtte. Tudom hogy észrevett, mert kevésbé hallom ahogyan szipog.

Benyúlok a térdei alá, hátánál megfogom és takaróstul a kezeim közé kapom. Felcsuklik, ijedten kapaszkodik a vállaimba. Elindulok vele a fürdõ felé, a kád elõtt megállva lehámozom róla a takarót és ruhástól ülünk be. Lábaim közé ültetem, szorosan átkarolom. Fejét hátrahajtja a nyakamba, arcán a könnycseppek lecsordulnak, hangtalanul hüppög.

- Mondd el mit álmodtál, add ki, és aztán felejtsd el örökre. – Suttogom a fülébe. Picit félrebiccenti a fejét, hogy mélyen a szemeimbe nézhessen. Velem szembefordul, átkarolja a nyakamat, arcát az enyémhez simítja.

A hajnal narancsszínû fényei ébresztenek. Kellemesen meleg van, a friss esõillatú levegõ beszivárog a nyitott ablakon. Körülöttem Cameron végtagjai hevernek, teljesen rám tekeredett. Lehámozom magamról, bõre elképesztõen forró. Szétnézek a konyhában, szinte üres. Néha megfeledkezem az alap dolgokról.

Leülök az ágy szélére. Ujjaimat arcára simítom, tenyerembe fekteti a fejét és motyorászik.

Odahajolva lopok egy csókot. Ízlik, úgyhogy visszahajolok ajkaira és lopok még párat, az utolsókra már visszacsókol, álmosan pislog fel rám.

- Jó reggelt. – Ujjaimmal hajába túrok és kisimítom tincseit arcából.

- Szia. – Ásít egy nagyot.

- Gyere velem a városba, vásárolni kéne. – Felrángatom, lassan felöltözik. Nem sokkal késõbb már a városban sétálunk.

Odahajolok hozzá.

- Követnek, amikor szólok fuss, megértetted? – Suttogom. Kitágulnak a szemei, majd tétovázva, de bólint. Beljebb megyünk a tömegbe.

- Menj! – Kiáltom oda neki. Rám néz, majd elfut elõre, én meg rávetem magam arra, aki követ. A tömeg sikoltozva menekül körülöttünk, míg nem csak pár bámészkodó maradt.

- Hiányoztál drágám. – Roberto teli arc vigyorával nézek szembe, megrökönyödve nézek rá. Arcomból kifut a vér. – Én hiányoztam? – A keze lendül felém, én meg elvesztem az eszméletem.

Homály vesz körül, felkiáltok ahogy mozogni kezdek. Ki vagyok láncolva és egy karó áll ki a gyomromból. Fejem visszahanyatlik az ágyra, rántok még párat a bilincseken, de semmit sem érek, kivéreztettek.

- Sokáig aludtál csipkerózsika.  – Roberto fölém hajolva csókol meg. Ahogy észbe kapok rántanám el a fejem, de lefog, így inkább tûröm. Mikor végre elhajol fellélegzem.

- Engedj el! – Ráncigálom tovább a kezeimet, miért nem érek el vele semmit?

- Hol van Cameron? – Dühödten meredek rá, a szavakat foghegyrõl köpöm neki. Csak elmosolyodik, karjait összefûzi mellkasa elõtt és az ágy szélére ül mellém.

- Jó helyen van, legyen ennyi elég. De most ne vele törõdj. Marcus meggyõzött minket, hogy egy kis büntetéssel vezekelhetsz a bûneidért. Na? Mit szólsz? Persze a kis farkast nem láthatod többé, de ez gondolom egyértelmû.

- Mit fogsz tenni vele?  - Vigyora kiszélesedik.

- Ó, én vele semmit, nekem rád kell vigyáznom. – Keze végigsimít combomon, hasamon, majd hosszú ujjai rákulcsolódnak a karóra, és egy rántással kitépi belõlem. Felüvöltök, testem befeszül, majd zihálva hanyatlok vissza az ágyra.

- Ideje menni. – Jön négy gorilla, és leszedik a láncokat az ágyról, elvisznek egy szobába. Megérzem a víz illatát, hangosan zihálni kezdek ahogyan lassan tántorogva sétálok be a térségbe, elõlrõl-hátulról a láncokon ráncigálnak, olyan vagyok, mint egy marionett baba.

Az elõttem lévõ medencére meredek, nem kapok levegõt… légszomjam van.

- Rakjátok rá. – Int fejével a vasfal felé. Felláncolnak rá, majd löknek egyet, és a lábaim már a vízben vannak. A szememet bekötik.

- Száz napot kell itt eltöltened, ne aggódj, hamar elfog telni, szinte észre se fogod venni. - Egy utolsó csókot érzek a számon, ahogy végigsimít a testemen az undor kerülget. A fények lekapcsolódnak, a fal meg elkezd süllyedni a vízbe. Övültözve próbálom letépni a láncokat. A víz jéghideg, rajtam meg eluralkodik a pánik, míg nem felcsapnak a hullámok a fejem felett. Utolsó levegõvételemet arra próbálom elhasználni, hogy a láncokkal próbálkozzak, de nem megy. Gyenge vagyok hozzá.

Tüdõm lassan megtelik vízzel, eszeveszett a fájdalom, a pánik ami uralkodik rajtam. A halált vágyom, hogy megszûnjenek a kínjaim, de tudom, hogy még csak most kezdõdik minden szenvedés. Cameron, annyira sajnálom. Remélem élsz, és biztonságban vagy.

Riadtan kapkodok, de a testem alig mozdul, belsõmet szétfeszíti a víz, ami kitölt. Kapálózok, rugdalózom, de a láncok nem eresztenek. Cameron! Hangtalanul kiáltom újra meg újra a nevét, érzem vérem fémes ízét a vízben, megõrülök és félek, mert ez az egyetlen érzés ami foglalkoztat, míg meg ne fulladok újra.

Tüdõmbõl kiszakad minden víz mikor felköhögöm. Marja a torkomat, szemeim bekönnyeznek, gyomromból kiadva az összes vizet öklendezem ki a lelkemet is. Nyögve karolom át magam és feszülnek be az izmaim. Kint vagyok, kint a vízbõl. Letelt volna a száz nap? Elmém tompa, sokszor megfulladtam, lehet többször mint gondoltam.

Szememrõl lekerül a kendõ, homályosan pislogok, a szemem teljesen felázott a víz alatt, alig látok, de ezt az édes aromát bárhol felismerem.

- Cameron?  - Köhögöm reménykedve. Kezét arcomra simítja, ajkai az enyémekre találnak, hálásan csókolok vissza neki szenvedélyesen. – Hát élsz?

- Itt vagyok, minden rendbe jön! – Két kezébe fogja arcomat, átkarolva próbál meg felsegíteni. Bizonytalan lábakon állok, hajába beleszippantok, édes boros, ahogyan szeretem.

Kimegyünk börtönömbõl, zavarodottan pillantok hátra. Nem bírom ezt az egészet. Térdre rogyva öklendezek fel újabb adag vizet. Nem fogy, fuldoklom.

Magamhoz térve érzem magam körül a vizet, kezeim lábaim nem szabadulnak. Nem menekültem meg, nem volt itt Cameron nem volt mellettem. A víz fogságban tart, és én még mindig bizonytalan vagyok szerelmem hogylétével kapcsolatban.

A kínlódás és fájdalom nem szûnik, fejem hátravetve feszülök be, üvöltenék, de hang nem hagyja el a számat. Várom a halált, csak érjen már el.

Nem kapom meg a kért csókomat, száját elhúzva hajol el. Csalódottan biggyesztem le ajkaimat és próbál odébb húzódni, de nem engedem el.

- Nem egészen erre a válaszra számítottam. – Feszegeti az ujjaimat. Csak magamban mosolygok rajta. Kicsi buja Cameron, jobban akarod az érintésemet, mint a hányát, hidd el.

- Cameron...Ne mocorogj! – Érzem ahogyan lenyomja a tenyeremet, arcom megrándul az kellemetlen érésre, ráadásul, hogy így meztelenül van mellettem, forró bõrét az enyémen érzem eszemet veszi.

- Daviel... izé... hol a ruhám? – Motyogja mosolyogva. Hátranézek, a földön hevernek az ágy mellett. Ujjaimmal a keresett irányba mutatok. Minek felöltözni? Jobban szeretem ruhák nélkül. Hmm… nagyon.

- Ott. – Biccent egyet fejével. Elengedem most már, had menjen, ha akar, bár amikor a közelemben van, érinthetem sokkal elégedettebb vagyok. De lehetetlent kérek, kényszerbõl le kell nyelnem a pirulát, nehezem birkózom meg az érzéssel.

Túl nagy a csend utána. Nézem pár percig a fehér plafont, inkább utána megyek. Felpattanok lustán az ágyról, becammogok a fürdõbe. Ahogy becsukom az ajtót felém pillant. Elégedett kifejezéssel iszom magamba látványát. Olyan szép a bõre, sápadt és hibátlan. Teste szép, bár kicsit sovány, fel kéne hizlalnom.

Ujjaimat az övéire találnak, belépek mellé a vízsugár alá. Szeretettel néz felém. Gyönyörû szemeiben eltudnék veszni.

Lepillant a földre, pír játszik az arcán, én meg felmordulok a látványra, legszívesebben megint nekiesnék, de uralkodom magamon, szeretném, ha tudna járni.

Lassan rám néz, de el is fordul, derûsen kuncogok.

- Nincs rajtam nadrág. – Közlöm az egyszerû tényt. Jól mulatok zavarán, szeretem, hogy ilyen hatással vagyok rá. Ilyenkor örülök, hogy az vagyok, aki.

- Nincs bizony. – Mormogja. Szemei rám találnak, közel állok hozzá, érzem leheletét a nyakamon. Tenyerét lassan a mellkasomra simítja. Érintésétõl megrándulnak izmaim a vágy miatt. Karcsú ujjai elvesznek bõrömön, hasonlóan sápadt, mint én, de neki legalább van egy kis színe.

- Öhm...  esetleg szeretnéd, hogy én... te... izé... – Dadogja. Mosoly játszik szám sarkában. Keze még mindig rajtam pihen, bõre kellemesen meleg, tekintetét mégis elfordítja rólam. Alsó ajkába harap. Meglep. Nem értem. Nem szokott így viselkedni. Tetszik ez a zavart Cameron, nagyon aranyos, és elbûvöl, ahogyan mindig.

- Mit szeretnék? – Kérdem halkan, mély, bariton hangomon dörmögve. Vágyam kihallatszik belõle. Nyakam köré tekerve kezeit pipiskedik fel egy csókért. Kezeimet hátára simítva viszonzom. Érintésemre felnevet. Egyik szemöldököm felszalad, mikor elkezd köhögni, mert félrenyel. Hirtelen gondolni sem tudok semmire, csak furcsán nézem.

Begörnyedve lehajol, ahogy végez kezét kinyújtva felém. Értetlenül pillantok rá.

- Add a kezed, tenyérvizsgálat. – Közelebb emelem hozzá, ujjai csuklóm közé fonódnak és megfordítja, hogy láthassa a sebet. Kifejezéstelenül nézem. Homlokán ráncok rajzolódnak ki a rosszallás miatt. Pár pillanat múlva megérzem ajkait. Nem fáj, csókja akár a szellõ, frissítõ és nyugtató. Lehunyom a szemeimet és felsóhajtok.

- Gyógy puszi. – Kinyitom szemeimet, melegséget érzek. Megilletõdve húzom közel magamhoz, s zárom köré karjaimat. Kis, törékeny teste mindig megrémiszt, nem elég tudnom, hogy miattam is van, mert nagy vagyok.

- Ettõl nem fog begyógyulni, de azért aranyos tõled. – Úgy érzem magam, mint az oviban. Lehet tévedek. Õ az én védõbástyám, a támaszom, az ok az életre.

Félrebiccenti a fejét, vállát megrántja. Kezébe véve a szappant kezd habot csinálni.

Mellkasomra siklanak kezei. Elkezd megmosdatni, meghitt és szerelmes a légkör. Zavartan mosolygok le rá. Ilyen kis érintésekkel is milyen boldoggá tud tenni. Õ kell nekem, szükségem van rá. El sem bírom nélküle képzelni az életemet, nem is akarom.

- Visszatérve az elõzõ kérdésemre, azt szerettem volna megérdeklõdni, hogy megmossalak-e. De már mindegy, mert éppen moslak. – Vigyorog fel rám bájosan.

Ahogy végez lemossa a habot és kilép a zuhany alól. Meglepetten nézek utána.

- Most meg hová mész? – Kérdem karcos hangon. Kis csalódottságot érzek.

- Valamit elfelejtettem, de te is.

Elhagyja a szobát. Lehajtom picit a fejemet. Arcomat tenyerembe hajtom és így nyújtózok egyet, felnyögök a kellemes érzéstõl. Megtörülközöm, felkapok egy nadrágot, hajamat szárítani kezdem és utána megyek.

A macskát fogja a kezében. Felszisszenek mérgemben.

- Most komolyan a macska volt neked annyira fontos, hogy csupaszon kimenj a zuhogó esõbe?

- Ezzel nagyjából össze is foglaltad. – Boldogan mosolyog és elindul vissza a fürdõbe. Homlokomat  ráncolva nézek utána.

Minek foglalkozik vele? Jó helye volt kint.

- Már megint lecserélsz rá? – Karjaimat összefûzöm a mellkasom elõtt. Csöpög a hajamból még a víz.

- Kiraktad, elázott, õt is megfürdetem. – Megtorpanva az ajtóban válaszol. Nem tudok sokat a macskákról, de azt igen, hogy nem szeretik a vizet. Nem ok nélkül tettem ki az esõre…

- És szerinted értékelni is fogja? – Alsó ajkát kezdi el harapdálni, majd becsukja az ajtót. Meredek egy kicsit hûlt helyre. Ahogy meghallom a dög fújtatását benyitok.

- Na, hogy haladsz? – Kifut mellettem a patkány. Gonoszul elmosolyodva nézek utána, majd végig Cameronon. Tele van karmolásokkal. Szép testét csúfítják. Legközelebb gondoskodom róla, hogy rendesen kint maradjon. Habár magának köszönheti.

- Csodásan. – Laposan nézek rá. Az õ baja, én figyelmeztettem. Még is bosszantanak a sebei, remélem a nap végére nem látom õket.

Becsukom az ajtót, had szárítkozzon meg rendesen.

Felkapom a fejemre a törülközõt, és leülök az ágyra.

Idilli és békés volt az elmúlt három nap, de ennek vége. A való világ hív. Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy vadásznak ránk. Felsóhajtva meredek a padlóra. Nem tudom képes vagyok-e erre. Muszáj. Ahh, az ember azt hinné, hogy ennyi idõ alatt megedzõdtem, de sosem bírtam a gyilkolást, fõleg nem a barátaim, a családomét.

Felhorkantok.

Cameron a családom. Rajta kívül nem érdekel senki más.

Annyira belemélyedtem a gondolkodásba, hogy csak most veszem észre, hogy már elõttem ül.

- Mr. Evilin! – Morran rám. Tompának érzem magam, mintha ki lennék kapcsolva, mint mikor félig alszom, hallok mindent, érzek, de nem moccanok. Most is így érzem magam, nem tudom miért van ez, de testem meg van fagyva.

Kezei közé veszi arcomat, látom mosolygó arcát, ahogyan fejét a térdeimre hajtva hátraveti, de semmi, elgondolkoztat mi van velem, de még magamnak is nehéz reagálnom, nem hogy neki. Ez a megmagyarázhatatlan cselekedetim közé tartozik, amikor nem tudok okot adni még magamnak sem, hogy mit miért teszek.

Megáll elõttem, látom lábait. Szemeimet összeszorítom, majd mikor újra kinyitom sóhaj szakad fel a mellkasomból és végre rá bírok nézni.

- Mire készülsz? – Méregetem gyanakodva. Testén elismerõen végigpillantok. Ujjbegyeit hozzám érintve finoman meglök, hagyom magam és elfekszem az ágyon. Felpillantok rá.

- Te nem akartál figyelni rám. – Megvonja vállát. Csípõmre ülve hajol le hogy csókot nyomjon a számra. Letérve róla nyakamon halad lefelé. Bizseregni kezdek, vágyam éledezik, izmaim megfeszülnek. Annyira kéjsóvár az egész teste.

Vágyakozva sóhajtok föl a kellemes érzésre. Elmosolyodom viselkedésén. Látod, hogy jobban szeretsz érintkezni velem, nem csak én sóvárgok.

Újból csókolva támaszkodik meg fejem mellett karjain. Belemosolyogok csókunkba. Olyan érzéki.

- Mióta igényelsz te ekkora figyelmet?

- Mióta igényelsz te ekkora figyelmet? – Szám sarka felfelé görbül. Kedélyesen érzem magam. Egyik szemöldököm kérdõn felvonom, hogy mélyítsem kérdésem benne. Nem válaszol, csak lehunyja szemeit, vállát megvonja, fejét meg mellkasomra helyezi. Szívverésem felgyorsul.

Karjaimat köré fonom, kicsit felemelkedve a füle mögötti részre szûzies csókot hintek, amitõl megborzong. Elvigyorodom, fordítok magunkon és az ágyba préselem. Második menet.

Hamarabb kelek, mint Õ. Szemeimet a nap fénye kellemetlenül égeti. Kezdek éhes lenni. Ajkaimat lebiggyesztve nézek mellettem a békésen alvóra. Füle mõgé túrok egy tincset és úgy nézem még pár percig. Halkan szuszog, néha motyorászik valamit, vagy a nevemet sóhajtozza.

Határozottan jobban érzem magam, sikerült kiengednem a gõzt. Kikelek mellõle, gyorsan felöltözöm, hajamat a fejem teteére kötöm és befonom, úgy vettem észre, hogy úgy jobban szereti. A tükörbe nézek egy pillanatra, a szemem alatti karikák még mindig ott vannak, de legalább egy kis élet csillogását vélem felfedezni a szemeimben, ezt Cameron teszi, miatta élek.

Lehunyom szemeimet, kezemet a jobb oldali markolatra csúsztatom és megmarkolom erõsen, magamra kapom a köpenyt, ahogy kifújom a levegõt és leülök az ágyra. Kezeim közé fogom szép arcát és pillakönnyû puszit adok ajkaira.

- Szia. – Pislog rám párat. Orromat az övéhez érintem.

- Szia. – Köszönök vissza kicsit komoran. – Mennem kell, kérlek, maradj itt. – Az itt szót kicsit megnyomom. Remélem legalább ilyenkor hallgatni fog rám.

Megmerevedik arca, szótlanul nézi arcomat. Lassan kifújva a levegõt ülök fel meg nem szakítva eközben a szemkontaktust. Õ is felül, kezeit arcomra simítja és ad egy csókot.

- Had menjek. – Mormogja kérlelõn, óvatosan figyeli a reakcióimat. Számat egy vonallá préselve ülök mozdulatlanul.

- Nem. – Mondom határozottan, csuklóira siklik a kezem és lehúzom õket az ölembe. Mérgesen néz rám.

- Melletted a helyem.  – Ellentmondást nem tûrõen figyel. Feláll és öltözködni kezd. Megfagyva ülök az ágyon és figyelem mit csinál. Dacol velem, folyamatosan. Ez annyira bosszant.

- Cameron. – Dörrenek rá. Hangomat nem emelem fel, de fenyegetõen cseng. Most nem, ezt nem tûröm. Felállok és mellé sétálok.

- Ne szegülj folyton ellen. Nem bírom. – Nem érintem, mert most mérges vagyok rá. Állja tekintetem, ahogyan mindig is szokta. Ez is szeretem benne, de még mennyire! De pont most jön rá a hõsködés.

- Veled megyek. – Suttogja feszülten. Állam befeszül. Övemhez nyúlva kihúzom az egyik kardomat markolatostul és a kezébe helyezem. Könnyebb, mint a másik, ezt elvileg jobban kell tudnia használni.

- Amint rosszabbodik a helyzet, vagy szólok, el kell futnod. Megértetted? – Komoly vagyok, most nincsenek szépítések, ez a valóság, ami veszélyes. Lassan bólint.

Idegesen karolom át és viszem ki a legközelebbi erdõbe. Körbenézek, sehol senki, de érzem a szagukat. Szemeimet lehunyva élezem a füleimet. Még messze vannak, félórányira, tízen.

Cameronra nézek, aki a karddal suhint párat. Kezemet a pengére simítom. Megszeppenve áll meg és engedi le, hogy ne sebezhessen meg vele. A kötésre pillant a másik kezemen, a hátam mögé rejtem, összevont szemöldökkel néz fel rám. Békésen lemosolygok rá.

Leveszem a köpenyemet és rá terítem, nevetségesen nagy rá, de legalább védi valamennyire. Szorosabbra húzom a nyakánál, hogy ne eshessen le és a csuklyát a fejére húzom.

Ujjaimmal végigsimítok a nyakláncán. Azóta le sem vette. Legörbül a szám, ahogy jó anyámra gondolok. Hiányzik.

Automatikusan érintem meg én is a gyûrûmet, lehúzva ujjamról forgatom a kezemben. A nap fényében hálásan csillog.

- Mit jelent az „A” betû?

Szemei elsötétülnek.

- A vezetéknevem. – Hangja száraz, érdektelen.

- Nem akartam, hogy rosszul érezd magad. – Kezemet feje búbjára helyezem, és picit odahajolva megpuszilom. Érdekel, sokként hat rám, hogy még a vezetéknevére sem emlékszem, még a lapon rajta volt az adataival, de nem jut eszembe.

- Azt elmondod, hogy mi?

Zavartan figyel, és kicsit sértetten, inkább félre nézek, mert szégyellem magam. Fújtat egyet.

- Nem biztos, igyekszem elfelejteni, talán Ameron… - Elgondolkozik egy pillanatra majd vállat vonva elsétál pár méterre és újra a karddal kezd hadonászni.

Artmenzon.

Hangtalanul ejtem ki a nevét, már emlékszem. Rossz így látni. Szívembe mar, hogy szegény gyermeknek ez a sorsa, még a nevét is utálja, amit kapott. Nekem mindig is büszkeséget jelentett az Evilin név, kényelmesen hordtam, és azóta is sajnálom, hogy nem tudtam tovább vinni, nem lett gyermekem, aki örökölhetné, drága szüleim a mennyben most biztos sírnak.

Mély levegõt veszem, próbálom kitisztítani a fejemet. A gyûrût visszahúzom az ujjamra és várok. Hamar megjönnek. Acsarognak rám, a megvetésüket nem leplezik.

Erõmet kiengedem, néhányan meghunyászkodnak, néhányan üvöltve rohannak felém. Szemem felizzik, hárman akik felém lendültek egy pillanat alatt õrlõdnek porrá. Hét maradt.

Közéjük vetem magam. Vérükkel töltöm meg érzékeimet. Szükségem van rá, de a saját fajtám vére keserû, az emberi vér való táplálkozásra, a kannibalizmus gondolatától, hogy ezt teszem megszédülök, felmordulva tépem le a fejét. Egy maradt. Körbenézek. Cameron elkerekedett szemekkel fordul a támadója felé aki a kitartott kardba belesétál. Felkiáltva rogy össze lehúzva magával Cameront. Kezét lassan nyújtja torka felé. Dühösen kapom el csuklóját és töröm el. Csontjai undorító roppanással adják meg magukat.

Szerelmemre nézek, aki idõközben felállt, térdei remegnek az adrenalin hatás miatt. El sem hiszem, hogy ekkora mázlija volt, annyira megijedtem.

Átkarolva derekát csókolok megkönnyebbülten a hajába, teste nekem dõl és én támasztom, karommal erõsen fogom, a kardot meg elveszem tõle.

- Ideje mennünk. – Mosolygok rá. Lassan bólint, de elõtte még a hajamba tépve lehúz egy csókra. Szerintem elégedett a mai teljesítményével.

- Legközelebb versenyezzünk, hogy ki öl meg többet. – Ragyognak a szemei. Elnevetem magam és megborzolom a haját.

- Igen, talán. – Fejét tenyereimbe fogom, lassan megcsókolom, s mikor elengedem ajkait, és kinyitja szemeit, már a faházban vagyunk.

Az ágy felé kezdem el húzni. Teljesen elfáradtam. Ledöntöm rá, hátulról átkarolva simulok a hátához és csókolom meg tarkóját.

Lehunyva szemeimet adom át magam az édes tudatlanságnak.

Finom illatok ébresztenek. Csukott szemekkel tapogatom az ágyat Cameront keresve, de nem találom így keserû ízzel a számban körbepislogok. A konyhában találok rá.

- Mit csinálsz? – Kérdem. Mellé lépek, derekát meg átkarolom, államat megpihentetem a fején.

- Vacsorát. Éhes vagy? – Költõi kérdés volt, tovább szorgoskodik. Valami leves félét csinál.

- Másra éhezem. – Suttogom füléhez hajolva, majd beleharapok és megnyalom. Felnyög, én meg magamban vigyorgok. Lefelé haladva csókolgatom a végig a nyakát. Mrr igen, a legfinomabb.