|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nejicica | 2014. 10. 31. 20:53:17 | #31768 |
 Karakter: Daviel Evilin
Megjegyzés: linka-nak VÉGE
- Daviel… - Melegség. - Daviel… - Békesség. - Ébredj… - Olyan lágy és kellemes ez a hang, mintha simogatna minden fájdalmas pontot a testemen. De, nem is fáj semmim. Meghaltam? Akkor biztos a pokolban lennék.
Lassan nyitom fel a szemeimet, az erős fény bántó, de olyan… tiszta.
- Szia. – A legszebb nő akit valaha láttam. Anyám? Megdöbbenve ugrok fel. A lábaim megremegnek így a karjai közé esem. Puha és meleg teste mintha betakarna.
- Anyám… - Zavartan karolom át karcsú derekát, és hajtom mellkasára fejemet. Érzem az illatát, igen, ő az!
- Hogy? Meghaltam? – Kérdem felpillantva rá. Szemei kékje akár a leggyönyörűbb gyémántok, bőre porcelán, levendulaszín haja vállamra omlik, elkábulva bújtatom ujjaim tincsei közé. El sem hiszem…
- Még nem. – Olya mintha énekelnének az angyalok, hangja lágy csengése boldog emlékeket idéz fel bennem. – Lassan ideje lesz menned.
- Mennem, hova? – Kezét szája elé emeli, körmei akár a gyöngyök. Halkan elkuncogja magát és meleg mosolyát bársonyos tekintetét rám emeli.
- Vissza, már várnak rád. – Nem értem. Zavartan ülök fel, és helyezkedem el vele szemben. Visszaül bokáira, kezeit meg ölében pihenteti. De zavart a kép, valami hiányzik. Üres nyakára téved a tekintetem. Nincs rajta a medalion, igaz is, Cameronnak adtam. Mély levegőt véve rándulok meg.
- Ki vár rám? – Hangom, arcom komoly. Mindezek ellenére teljes nyugodtságot érzek. Kezét felemelve helyezi az enyémre. Vékony ujjával végigsimít a gyűrűmön. Percről-percre több emlék és érzés lesz úrrá rajtam.
- Borostyán szemei lelátnak a lelked legmélyéig, látják hogy ki vagy, a maszk alatt, és felszínre hozzák a legjobb énedet. A lelki társad vár rád odalent. Ne várakoztasd. – Feláll kecsesen, kezei közé fogva az enyéimet húz fel gyengéden. Elmosolyodom, ahogyan lepillantok rá. El is felejtettem milyen alacsony volt, akár egy törékeny baba.
- Cameron. Hogyan? – Szeretettel ejtem ki ezt az aprócska nevet, nekem mégis a világot jelenti.
Ismét végigsimít a gyűrűmön, jobb gyűrűsujjamról lehúzza, és a ballra helyezi. Halványan somolygok rá.
- Ez az utolsó ajándékom a számodra. – Hangja szomorú, szemeiben könnyek csillognak. - Nem is az enyém, én csak a lehetőséget adtam, a Társadnak köszönd. Azt kívánta hogy újra rá mosolyogj, én csak teljesítettem a kérését. – Elengedi a kezemet és a szemeit kezdi el törölgetni.
- Ne érts félre, örömömre szolgált. – Hatalmas mosoly ül ki az arcára, gödröcskéi oldalt megjelennek, tejfehér fogai szépen csillognak a fényben. – Boldog vagyok fiam, apáddal, legyél te is az, új esélyt kaptál, használd ki, és vigyázz rá.
Halkan felcsuklom és ölelésembe zárom aprócska testét. Nyakába borítom arcomat és utoljára beszívom édes illatát, és csókot nyomok az arcára. Kezei közé fogva az enyémet viszonozza. Puha kézfejét tenyerembe fogom, megcsókolom és ellépek.
- Nem akarom megvárakoztatni, így is sírni fog, hogy nem siettem. – Szélesen elvigyorodom akár csak anyám. Leporolom az ingemet, felkapom a földről a köpenyemet és felveszem, a csuklyát először fel akarom húzni a fejemre, végül inkább kiengedem a hajam és kihúzom a ruhám alól, had szálljon a szélben, szabadon. Hátat fordítok és elindulok valamerre amerre a szívem visz, még felemelem a kezemet és egyet hátraintek búcsúzásként.
Jobb ha sietek vissza, a szerelmemhez.
- Hová menjek most? – Hallom a kétségbeesett kérdést. Ne menj sehová, maradj velem.
Tudom, hogy visszatértem. Az erős fájdalom, ami kitölti elmém jó részét ezt bizonyítja.
- Sehová. – Sóhajtom erőtlenül. Érzem torkomon hátrafolyni a vérem. Mégis élek, pedig a szívem valahol méterekre hever tőlem.
Fojtottan felnevet és elhajol.
- Most akkor megőrültem? – Kérdi megtört hangon. Felém pillant, én meg elveszek borostyán szemeiben. El sem hiszem, hogy újra láthatom. Teljesült a kívánságom. Úgy magamhoz szorítanám, de alig bírok mozdulni. Micsoda kínzás.
- Gyere ide. – Erőtlenül nyúlok felé. Kezemet megfogva bújik ölelésembe, nyakamban érzem szuszogását. Most jó, boldog vagyok, Istenem, hogy mennyire boldog!
- Fázok, a kezeim és az arcom. – Szám széle legörbül, zsibbadok mindenhol, biztos a vérveszteség miatt.
- De ide vagy bújva. – Dünnyögöm hajába.
- Nem baj, így is… - Nem értem mit akar mondani. Csak a hideget érzem miután kibontakozik karjaim közül. Üresen meredek magam elé.
- Velem jössz? – Nyújtja ki a kezét felém. Elfogadom, belé kapaszkodva állok fel lassan akármennyire is sikítja minden porcikám, hogy ne tegyem.
- Bárhová elmegyek veled Cameron. – Nyakába teszem az egyik karomat, és amennyire csak tudok rátámaszkodom. Kicsit megrogynak a lábai a súlyom alatt, de csak mindketten nevetünk.
Tényleg bárhová követnélek, ha elmenekülnél előlem utánad mennék és elkapnálak. Egy percre sem érezhetnéd azt hogy nem tartozol hozzám. Mindenem a tiéd, érted élek, és mindened az enyém.
Szerelemittasan pillantok a mellettem állóra, szemeiben boldogság ég, fejét a vállamnak dönti én meg puha tincsei közé temetem arcomat és csókot nyomok rá.
- Szeretlek, nagyon-nagyon. – Megállok és átkarolva szorosan magamhoz ölelem. Karjait nyakam köré fonva harap a nyakamba és szívja meg.
- Most már mindenki látja, hogy az enyém vagy, mert én jobban szeretlek. – Elhúzom a számat.
- Nem igaz, mert én sokkal jobban szeretlek! – Morgom sértetten.
Úgy érzem ez a kör még sokáig folytatódhat, mert mind a ketten szeretjük egymást, és ez a legfontosabb.
*Fél évvel később*
- Daviel! Gyere már ide! – Kedvesem hangját már messziről hallom. Kezemben a törülközőkkel sétálok felé. Kezével hevesen integet. Orrán és a vállain a piros csík látszatára mérgesen meredek rá. Csak felszalad az egyik szemöldöke. Sóhajtva nyomok naptejet a tenyerembe és húzok az ujjammal egy nagy fehér foltot az orrára, a vállain meg szétkenem a kezemmel.
- Micsinálsz? – Ellenkezik. – Hány évesnek nézel? – Ártatlanul rápillantok lebiggyesztett ajkakkal.
- Csak nem akarom, hogy leégj. – Dorombolom kedvesen.
Ujjaival arcomra simít és letérdelve elém nyom egy csókot a számra.
- Inkább gyere fürdeni. – Kérlel angyalian .
- Rendben, de előtte… - Hátra nyúlok a táskába és turkálni kezdek, míg meg nem találom azt a két dobozkát, amit keresek. Kifürkészhetetlen arccal nyújtom át az egyiket.
Szereti az ajándékokat, így csillogó szemekkel nyitja ki. Elszomorodva simít végig a szájharmonikán. Meglepődve szívom be a levegőt. Talán rossz ötlet volt megkeresni.
- Nem tetszik?
- De, imádom, köszönöm! – Hajamba simítva ad egy puszit a homlokomra majd kíváncsian mögém pillant.
- A másikkal mi van? Nem kapom meg? – Vállamra borulva nyúl utána, de eltartom messzire hogy ne érje el.
- Várjál, ezt rendesen akarom csinálni. – Kezeit megfogva állítom fel, majd ereszkedek fél térdre elé.
- Cameron Artmenzon, hozzám jönnél? – Kinyitom a kis dobozkát, amiben egy egyszerű platina gyűrű van középen egy borostyán szín gyémánttal, mellette pár apróbb tengerkékkel.
Felnevet hangosan.
- Tudod, hogy ez nem legális, igaz? – Kacag jókedvűen félmosolyra húzva száját. Megcsóválom a fejem.
- Lehet, hogy itt nem az, de vannak helyek, ahol igen. Csak azt akarom, hogy mindenki lássa, hogy hozzám tartozol és az enyém vagy. – Melegséggel pillantok fel rá.
- Nem javulsz meg soha. – Néz rám megrovóan.
- Attól tartok.
- Igen.
- Tessék? – Kapom fel a fejemet.
- Azt mondtam igen. Bár nem értem, én már rég adtam neked gyűrűt. – Kezeim közé kapva a csipőjét átfogom és megpördülök vele.
- Lehet, de nem térdeltél le elém, és nem mondtad, hogy Daviel! Légy a férjem! – Kiáltom neki drámai túlzással. Ujjait hajamba bújtatja és rámarkolva húz le magához.
- Nem lényeg, én kértelek meg hamarabb, így te vagy a menyasszony! – Kibújok szorító ujjai közül és felegyenesedve paskolom meg a fejét.
- Hát persze!
Nem tudom mit tettem előző életemben, vagy a mostani során, hogy ezt a boldogságot kiérdemeltem. Megvan mindenem, van aki szeret, őszintén és tisztán, megbánás nélkül él értem, és én őérte. Ez a szerelem örök, fénye sosem fog kihunyni. Teljes valómmal szeretem, kitölti a szívem a mérhetetlen túlcsorduló boldogság. Szerelmes vagyok. Lehetetlenül szerelmes és boldog.
Vele együtt.
Örökké.
VÉGE
Szerkesztve Nejicica által @ 2014. 10. 31. 21:06:59
|
| linka | 2014. 10. 31. 17:18:01 | #31766 |
Karakter: Cameron
Megjegyzés: Nejicicának
Míg arra várok, hogy történjen végre valami, akár én magam is megtehetném az első lépéseket. Kevés lehetőségem van, amik között dönthetek.
Megölöm őt, vagy ő öl meg engem.
Egyik kimenetel sem ragadtat el, de inkább élek gyilkosként, mint sehogyan sem.
Időre van szükségem, hogy bármit is tenni tudjak saját magam érdekében és mégis, az idő az, amiből most vajmi keveset kaptam. Hallom, érzem a fogaim összekoccanásait.
Hideg van, és én már megint ugyan ott tartok. Küzdök saját magam ellen, de úgyis tisztában vagyok az egésznek a végkimenetelével. Szorosabban összezárom markomat a növény gyökérzetén.
Az engem pásztázó szemeket figyelem, körülöttem összemosódnak a fények, s elhomályosul az eddigi tiszta kép.
Egyedül a szemei. Nem kell semmi másra koncentrálnom.
Alattam a víz és fölöttem egy báb, amit játszi könnyedséggel tehetnék el láb alól. Nem kell hozzá mást tennem, mint hagyni magam, hagyni, hogy elmém mélyére süllyedjen a tudatom és vele együtt minden más, ami emberré tesz engem.
Idült kis vigyorral zúzom porrá elmémben a gátakat. Mi értelme lenne ellenkezni valami ellen, ami így vagy úgy, de győzedelmeskedik majd feletted?
- Most mi bajod?
Zsebre tett kezekkel áll, eltökélten, könyörtelenül. Szemhéjaimat szorosan összezárom egy pillanatra, homlokomat a jéghideg, agyagos földnek döntöm és várom, hogy túljussak ezen az egészen. Azt hittem, ha nem küzdök ellene, akkor majd elviselhetőbbé válik, de nem. Ez nem így működik. Nálam semmiképp!
- Tudod, ezt elbuktad – morgom kevésbé emberi hangon, míg karjaimmal felhúzom magam, de nem állok fel még akkor sem, mikor talpaim már a biztos talajt érintik.
- Hogy mondod?
Riadtan néz rám, tekintetétől valami megmagyarázhatatlan érzés támad fel bennem, de hamarább elvetem, mintsem hogy eljusson a tudatomig és kibontakozzon ott valami eszeveszett tervvé, vagy ötletté. Keresem a megoldást hogy tudnám őt minél hamarább elkaszálni az útból. Egyértelművé tette, hogy önként nem fog kiszállni ebből az egészből.
Teszi amit kell, mert megparancsolták neki, s mert ezt várják tőle el.
Nehézkesen talpra kecmergek, rég voltam már így, ebben a formában, ebben a testben, s elmében. Még érzem az emberségemet, az aggodalmamat és azt az érthetetlen sürgető érzést, ami lassan emészti fel minden idegsejtemet.
Csak egyetlen lépést kell tennie felém, míg én mozdulatlan állok, minden izmommal ugrásra készen.
Kezét kinyújtja, felém emeli, mintha nyugtatni próbálja, vagy a figyelmemet elterelni. Ezen most szívem szerint felsóhajtanék.
Fejemet félrebillentem és a lábait figyelem. Várakozó állásponton vagyok.
Ínyemet hátrahúzom agyaraimról, mikor ajkain egy gügye mosoly húzódik felfelé. Egyik kezével a térdére támaszkodik, míg felső testével előrébb hajolva simítja ujjait fejemre.
Felmordulva kapok keze után, tépőfogaim apróbb pengékként fúródnak húsába. Érzem vérének a fémes ízét, ahogyan fogaimon át a számba szivárog. Magamhoz rántva döntöm őt le lábairól, míg nyakához férkőzve elroppantom a nyakcsigolyáit és megölöm.
Magamat megrázva peregnek ki bundámból az apró vérrel vegyített vízcseppek. Ennyivel még nem lett melegebb körülöttem a hőmérséklet, de legalább a tudatomnál vagyok, még ha az emberi testem messze is jár tőlem. Botorkálva indulok meg abba az irányba, ami Davielhez vezet. Érzem őt, a vérét, tompa ködfátylat von koponyámba.
Félúton megremegek. Ujjaim a betont karistolják, ami alattam húzódik. Fulladozva kapok levegő után, de ez is csak időhúzás. Zsigereimben érzem, hogy valami történt és én ezt a valamit nagyon nem akarom.
Talpra kecmeregve indulok meg botladozva újra. Már jóval enyhébben érzem vérének az illatát, de még így is megtalálom őt.
Talpaim hangosan csattognak a köveken, nem vagyok híve a lopásnak, de ruhákra szükségem volt ahhoz, hogy megtartsam az emberi alakomat, így kénytelen voltam kölcsönvenni néhány rongyot egy árnyasabb helyen lődörgő hajléktalantól. Nem a legtisztább, nem is illatos, de a célnak pont megfelel.
Elkerekedő szemekkel meredek a földön fekvő testekre. Nem kell közel mennem hozzájuk ahhoz, hogy tudjam kik azok.
Kizuhanok minden nyugtató gondolatból, érzem, hogy a föld felé húz valami végtelen és irracionális súly. A pulzusom emelkedik, ahogyan a légzésszámom is.
A pánik minden tünetét produkálom anélkül, hogy bármit is éreznék a mellkasomban és az ereimben szétfolyó ürességen kívül.
Hozzájuk futva az öklömbe harapok, hogy elfojtsam a sírást, s ezzel egyetlen nyüszítő, elesett kis hang tőr csak elő. De már nem pánikolok, mert a pánik szétomlik bennem és keserű, dühödt bánattá csepeg, ahogyan egy reménytelen, béna kis mozdulattal kinyúlok, és nagyon óvatosan, csak az ujjaim hegyével megérintem az arcát. Tenyeremet rásimítom kihűlt bőrére, majd onnan tovább lefelé, ujjaim a vállán, a szívnél és nagyon lassan azon kapom magam, hogy visszatartom a levegőt. Hogy lélegezni se merek, nehogy elmulasszak bármit, ami azt jelentené, hogy az egész csak egy vicc, egy rossz tréfa.
Előcsukló zokogással figyelem. A hang éles, és nem tehetek róla, ahogy előre görnyedek, ahogy Daviel ruhájába markolok, ökölre gyűrve az anyagot, és jóformán térdre esek mellette, a kezeim remegnek, reszket az öklöm, minden hegyes bütyök csont-fehérré fakul.
- Rám nézz – mondom. – Ne most szórakozz. Ne most. Megoldom, érted? Minden rendben lesz – elfúl a hangom, megbicsaklik, a fogaim összekoccannak, vacogva sírok és a kezeim, érzem, hogy síkosak, mint a vér. - Szeretlek, te hülye, érted? - hüppögöm és homlokon csókolom, majd szájon. - Szeretlek, szeretlek, szeretlek, csak próbálj meg, próbálj meg eltűnni az életemből!
Esetlen fenyegetőzésem mit sem ér, ha ő már nem tud rá reagálni semmit.
Kezemmel automatikusan a mellkasomra nehezedő súly felé kapok és a markomba szorítom a medált, amit még tőle kaptam. Nem akartam én, hogy ez történjen. Akkor még minden annyival egyszerűbb volt és én mégis nem egyszer morogtam az életemért, holott most bármit megtennék azért, hogy visszakerüljünk oda.
Hangomban öngúnnyal felnevetek, aztán tenyeremet a tarkómra simítom és előre hajolok. Homlokomat a térdemnek támasztom és valami megmagyarázhatatlan mosollyal a véres földre meredek.
- Döntöttem, amikor kellett és én melletted döntöttem. Feladtam az életemet, csakhogy melletted lehessek. Ne halj meg! Ne most...- motyogom nedves tenyeremet az arcára simítva. - Gyere vissza hozzám – ujjaim a medál köré fonódnak.
Azt mondta a medál teljesíti egy kívánságomat. Hát kívántam és semmit sem akarok annál jobban, mint újra látni a mosolyát és a szemeit. Még azt is elviselem, ha morog, ha úgy kezel, mint egy gyereket. Elviselem, mert tudom, hogy miattam teszi. Nem azért, mert lenéz, vagy mert nem tart többre egy alávaló féregnél, hanem azért, mert szeret.
Csüggedten a fakó arcra tekintek, ujjaim szorításában lazítok és eldobom a nyakláncot. Figyelem, ahogyan tőlem nem messze az út kövére esik, koppan, majd az is mozdulatlanságba dermed úgy, mint körülöttem minden más.
- Hová menjek most? - kérdem elesetten.
Megdörgölöm a szemeimet, magam felé fordítom Daviel arcát és megcsókolom. Dühösen, értelmetlenül és fájdalmasan, mert tudom, hogy ez az utolsó, hogy így érinthetem őt.
Ő két levegővétel között végigsimít az arcomon, és halkan bár, de az ajkaim közé suttogja:
- Sehová.
Erőltetetten felnevetek és elhajolok tőle. Nem kellene ennyire mélyre süllyednem már most a legelején. Meghalt, legalább a hangját ne halljam. Ne így, ne most.
- Most akkor megőrültem? - kérdem fél szemmel a halott Davielre pislogva, aki kétségtelenül engem néz azokkal a kék szemekkel.
- Gyere ide – nyújtja ki felém a kezét, véres, de nem kellene pont ezen leakadnom.
Felém nyújtott kezét elfogadom és hagyom, hogy magához vonjon, felüljön és mindkét kezével átkaroljon. Arcomat nyakának hajlatába temetem és várom, hogy mikor múlik el a pillanat. Láttam meghalni, tapintottam jéghideg, élettelen testét. Ez lehetetlen, abszurd, Daviel nem lehet életben. Lehet, nem árt, ha visszamennék a melegbe. Ott lenne még egy kis időm arra, hogy mindent elrendezzek és eldöntsem mihez kezdjek most magammal. Nem értek semmihez, több, mint valószínű, hogy egymagamban életképtelen vagyok, de a ház még mindig ott áll, amiben világ életemben laktam.
Hideg, romos, de legalább a magaménak tudhatom, már, ha nem foglalta be valamelyik hajléktalan.
- Fázok, a kezeim és az arcom – motyogom bőrének illatát belélegezve.
- De ide vagy bújva – dörmögi.
- Nem baj, így is – szomorkásan elmosolyodom és talpra kecmergek, el az öleléséből, el ebből a valótlan pokolból. - Velem jössz? - nyújtom ki a kezem félszeg mosollyal.
Puha örömmel fogadom kezének érintését tenyeremen és hátrébb lépve figyelem, ahogyan óvatosan bár, de talpra áll. Nem akarok semmi mást, csak szeretni őt. Nem a nevetéséért és nem is a szigorú komolyságáért, nem a kezéért és nem az illatáért, nem a jelenlétéért és nem mindazért, ami benne valaha felkavart és felkavar, hanem szeretni csak egyszerűen, beletörődötten és teljesen.
|
| Nejicica | 2014. 10. 31. 13:55:18 | #31762 |
Karakter: Daviel Evilin
Megjegyzés: linka-nak
- Cameron...? – Meredek rá, kicsit lesápadt. Azt hittem már hozzászokott az ilyesmihez. Valószínűleg tévedtem.
Műmosollyal díjaz. Elhúzom a számat és összeszaladnak a ráncok a homlokomon. Meglep a viselkedése, néha már teljesen kiülnek az érzései az arcára. Pedig ha belegondolok az elején ha nem néztem a fejébe, vagy éreztem vérének ízét, jómagam sem tudtam volna megmondani mire gondol. Egy falat húzott fel maga, és a világ közé. Engem beengedett, de még mindig nem szoktam meg.
Felnézek a tányéromról, de Cameront nem látom.
- Cameron! – Kiáltom el magam körbepillantva. Meghallom a motoszkálását az asztal alól és éppen lenéznék, mikor ugrik egyet az asztal. Elkapom a borospohár nyakát, hogy ne boruljon ki.
- Áu. - Homlokát dörzsölve térdel le az asztal mellett. Odalépek hozzá, arcát kezembe véve alaposan megnézem.
- Komolynak tűnik. Súlyos sérülés, amit mindenképpen ápolni kell. – Dörmögöm mély hangon, és elmosolyodom a végén. Örülök, hogy egy asztal is ellenfél számára, és az asztal győz.
Elkezdi tapogatni. Grimaszolva néz fel rám, majd elneveti magát.
- Hozzak neked rá valami borogatást? – Kérdem oldalra biccentett fejjel.
- Nem, egy puszit kérek. Valahova ide. – Mutat az előbb említett helyre. Felnevetek. Sohasem fog megjavulni, de nem baj, így szeretem. Pimaszul, felvágott nyelvvel, kócosan, színt hoz az életembe, helyesbítek, Ő maga az.
Nyomok egy könnyű csókot a homlokára. Áratlan mosollyal az arcán visszaül a helyére, és folytatja az evést. Fejemet ingatva ülök vissza én is és kortyolok bele a boromba. Hmm, finom.
- Szerintem én elmegyek sétálni. – Hadarja, egy pillanatra tekintete megállapodik az arcomon. Nagyon nincs is időm reagálni, kóstolgatom amit mondott, de addigra már elindult. Miért ne tette volna, az arcomon nem láthatott semmilyen ellenkezést. Felhörpintem az egész poharat és finoman lehelyezem az asztalra, peremén végigfuttatom a tekintetem.
Nem lesz semmi baja. Ahogy kijelentem ezt magamban, végigfut egy hideg érzés a gerincemen. Deja vum van. Bármikor ezt kijelentettem majdnem meghalt.
Az asztalra csapva állok fel morogva. Ostoba kölyök. Hányszor beszéltük ezt már meg?
Mérgesen lépek az ajtóhoz, szinte feltépem a zárat.
Testem megmerevedik a pillanatnyi meglepetéstől, ujjaimat ökölbe szorítva ropognak a csontjaim. Bárkit, csak őt ne. Ne most, ne itt!
- Marcus? – Tátogom halkan. Teljes döbbenetem kiül az arcomra.
- Daviel, fiam! Beengedsz? – Kedvesen rám mosolyog. Félrelépek az ajtóból, egy gyenge lökéssel azt meg kitárom. Elégedetten besétál rajta. Köpenye és hófehér haja meglibben a kereszthuzatban. Orrom alatt elmorzsolva pár szót csukom be az ajtót.
- Ne kertelj, dolgom van. – Állok vele szembe.
- Ennél azért több modort neveltem beléd. – Csóválja a fejét szomorúan. Kétségbeesve pillantok egyre többször az ajtó, vagy az ablak felé. Fenébe, Cameron! Hol vagy?
- Chs! – Szisszenek fel és leülök.
Helyeselve támasztja meg a könyökeit a térdein és előre dől.
- Én tényleg az apádnak gondolom magam, és mint egy jó apának… feladatom a rossz gyereket megnevelni. – Fogai kivillannak, helyesebbek és nagyobbak az enyéimnél.
- Éppen ezért, még felajánlom, hogy némi büntetés fejében visszafogadlak. – Arca elkomorodik. – Vagy meg is halhatsz. – Szemei vörösen felizzanak. Érzem ahogyan ereje csipkedi a bőrömet, marcangolni akarja a húsomat, törni a csontjaimat.
Halkan felnevetek.
- Egyik sincs ínyemre. Mi lenne, ha én ölnélek meg téged? – Felállok, ruhámat leporolom, megadom neki a lehetőséget, tiszteletet, hogy akár el is futhat, vagy lássa, hogy komolyan gondolom.
Feláll, de a kezeit védekező helyzetbe emeli.
- Ne itt. Gyere velem. – Kiugrik az ablakon, át egy távoli ház tetejére. Utána megyek, csak előtte még felcsatolom a kardomat, és felkapom a köpenyem.
Egy Lerobbant kastély bejárata előtt áll meg. Nagyot ugrom a fáról és tőle ötvenlábnyira állok meg. Szóval itt bujkált. Kihúzom pengémet és felé emelem. A hold fénye élesen csillan a hideg felületen.
- Hová sietsz? Ejnye. – Nyájas beszéde mindig is irigylésre méltó volt számomra. Olyan akartam lenni mint ő, de mikor elkezdet öldökölni elfordultam tőle. Azóta tekint fiának, mert amint nem kaphatott már meg, akart.
- Sajnálom, de sürgős dolgom van, rendezzük le hamar. – Felé iramodom, vérem dübörög a fülemben, veszett gyorsasággal száguld testemben. Szabadon engedem lényemet, a föld körülöttem bereped minden léptemre.
Vigyorogva kap elő a nadrágja szájából egy tőrt és azzal hárít. Kegyetlen csikorgással dalol a két fegyver. Szörnyű melódia.
- Eljátszadozhatok veled, az én feladatom egyedül az elterelés. – Fogcsikorgatva meredek rá. Mintha nem tudnám. Csak reménykedhetem, hogy Cameron megtudja magát védeni, amíg Marcus velem foglalkozik, a fő veszély távol van tőle. Ez is több mint a semmi.
- Ne szórakozz velem! - Újra neki rontok. Szabad szemmel alig látható küzdelmünk, rég kellett ilyen gyorsasággal harcolnom. Minden csapásomat hárítja, s ellentámadásba lendül, újabb és újabb vágások jelennek meg mindkettőnkön, a szívére célzok, de nem hagyja.
- Unalmas, tegyünk fel mindent egy labdára. – Eldobja a tőrét és kitárja a karjait. – Talán félsz? – Nem engedek a provokálásának, de igaza van, az eddigi csaták csak játék volt. A földbe szúrom a kardomat és teszek felé pár lépést.
- Nincs több játék Marcus. – Megropogtatom az ujjaimat. Arcáról lehervad a mosolya. Egymásnak ugorva tépem ahol érem, látom hogy lendül felém a keze, nincs időm gondolkozni. Lemásolom a mozdulatát és én is a szívére marok, nem várva tépem ki mellkasából, csontjainak szilánkjai az arcomnak ütköznek, vére cseppjei mindent beborítanak. Hátra tántorodik pár lépést, most először, mióta ismerem, azt hiszem most igazából mosolyog.
- Sajnálom, hogy eldobtál mindent magadtól. – Térdre rogy és felköhög egy adag vért, a szemeim csalnak, már duplán látok, a föld mozog a talpam alatt.
- Én nem, szeretem. – Fuldokolva adják fel lábaim a küzdelmet és a földre zuhanok. Kezemből kiejtem a szívét, arcomat felé fordítom.
- Fájdalmas a halál? – Belegondolva, hogy a kezemben tartott szíve nem okoz azonnali halált, de biztosat, taszító és undorral tölt el.
- Mond meg te… - Halkan kacagva ejt ki egy húsdarabot a kezéből, homályosan látok, pislogok párat, ereim kihűlnek, ahogy ráeszmélek. A szívem.
Lyukas mellkasomhoz emelem a kezem. Tényleg az én szívem. Fáradtan elmosolyodom, már csak foltokat látok.
Most már én sem menekülhetek meg, ez a halál, itt a csoda sem segítene, már ha lennének csodák.
Mennyi mindent bánok, de azt, hogy Cameront magamhoz vettem nem, az volt életem legjobb döntése. Elveszítem. Nem tudom a könnyeim folynak szemeimből vagy a vérem, de bánt, mert már nem látok semmit, pedig Őt akarom! Hacsak utoljára is, ha van Isten kérlek, nem kívánok mást…
Úgy sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni...
Úgy sajnálom, hogy nem lehettem elég jó hozzád...
Hogy nem tudtalak megvédeni...
Boldog életet biztosítani...
Hogy nem tölthettünk elég időt együtt...
Hogy nem tudtam megmutatni mennyire szerelek...
Cameron… úgy sajnálom…
|
| linka | 2014. 09. 14. 20:25:53 | #31315 |
Karakter: Cameron
Megjegyzés: Nejicicának
Nem értem mit csinál, de addig sikeresen eljutottam, hogy bármit is akar jelen pillanatban tőlem, abból én aligha jöhetek ki jól. Maga felé húz, nem mintha bajom lenne ezzel, de nem vágyom rá, hogy vízben pancsoljak. Most nem. Tíz körmömmel kapaszkodok meg a kád peremén. Hasztalannak bizonyul minden, amit teszek annak érdekében, hogy száraz maradjak. Még lejjebb húz magához, tenyereimet a hasának feszítem és megpróbálom megtartani magam. Ellenállásomat megunva nagyot ránt rajtam és én hangos csobbanással borulok bele a kádba. Arcomat törölgetve meredek rá igen csúnya szemekkel. Erre nem volt semmi oka.
- Erre feltétlen szükség volt? - dörzsölöm ki szemeimből a vizet. Ajkain mosollyal hajol ajkaimra, s húz magához még közelebb.
- Sosem elég belőled – mormogja pár pillanatra sem hajolva tőlem el. Nyakába karolva fészkelem el magam ölében és hozzá hajolva orrom hegyét az övéhez érintem.
- Ezért miattad el kellett áznom – jegyzem meg mosolyogva.
- Te meg megharaptál – nyom újabb csókot számra. - Elvetted a nyakam szüzességét – hadarja újabb csókokkal hintve bőrömet, majd nyelvét nyakamon futtatja végig.
- Adjam vissza? - csapok vállára valamivel erősebben a kelleténél.
Ő felsóhajt.
- Rossz vicc volt, sajnálom – emel meg, ő maga pedig kiszáll a kádból, szárazra törli magát, felkap egy köntöst és magamra hagy.
Pár pillanatig némán meredek utána. Most vajon megbántottam valamivel? Mert, ha igen, akkor tudnia kell azt is, hogy nem gondoltam komolyan. Nem akarok neki rosszat. Sohasem akartam rosszat senkinek.
- Kérsz valamit? - kiált be hozzám. Ha halkan beszélne azt is megérteném. Annyira azért nem rossz a hallásom.
- Valami húst csonttal – válaszolom hozzá hasonlóan kiabálva.
Hallom hangját, ahogyan a telefonba darálja a szavakat. Homlokomat ráncolva pillantok le magamra. Teljesen eláztatott a rögtönzött akciójával. Mi a fenének rángatott egyáltalán be magához, ha utána ő szinte azonnal kimászott mellőlem? Óvatosan, kezeimmel megkapaszkodva állok fel. Ruháimból jó adagnyi víz csorog ki, pedig még csak ki sem csavartam őket. Jóval nehezebb rajtam most minden a kelleténél. Pólómat még a kádban állva lekapom magamról, a nadrággal pedig csak a csempén lehuppanva szenvedek. Nehéz lehúzni magamról a farmert. Nagyon lassan jön le, és legnagyobb bosszúságomra eltart majd egy jó időbe, míg rendesen megszárad. Meztelenre vetkőzve lépkedek hangtalanul a csap mellé, és lehajolva kezeimmel az arcomba loccsantok egy kis hideg vizet. Bennem reked a levegő, s még a mozdulatban is sikerül megállnom, mikor két kéz simul a derekamra, átkarolva.
- Nem ér így elcsábítani, de értem én a célzást – veszi fülcimpámat fogai közé.
- Mikor csábítottalak el? - kapok levegő után, mikor kezét derekamról előre simítja, s csókjaival vállam vonalán halad végig.
- Épp az előbb, ahogy kitoltad nekem a szép kis feneked – markolja meg az említett testrészt.
Még mielőtt bármelyikünk is úgy igazán fellelkesülhetne, legnagyobb sajnálatomra megszólal a csengő, amit aligha lehetne figyelmen kívül hagyni. Vigyorogva figyelem, ahogyan Daviel morogva magamra hagy, és elmegy ajtót nyitni. Ez akkor most azt jelenti, hogy megjött a kaja. Magamra kapok én is egy köntöst és csatlakozom a kintiekhez. Helyet foglalok az egyik széken és míg én az ételt nézegetem, Daviel elkapja a nő kezét és visszatartja.
- Nem felejtett el valamit? - emeli meg finoman az egyik szemöldökét. Ezt én sem értem, így nem csodálom, hogy a nőt is sikerült zavarba ejtenie.
- Uram? - ölébe ülteti a nőt, majd tincseit félretúrva a nyakába mélyeszti fogait. Arcomon a ráncok grimaszba tódulnak, s Daviel is ezt a pillanatot választja arra, hogy rám emelje szemeit. Étkezésének végeztével felsegíti a nőt, én még nem kezdtem hozzá az ételnek. Nincs gyomrom hozzá.
- Most már mehetsz, nem láttál semmit, a sebbel meg kezdj valamit – ez nem kérés, leginkább utasítás, vagy egy javaslat, amit jobban tesz, ha megfogad. A szája szélére maszatolódott vért lenyalja, majd nyújtózva szippant a nő vérétől fémes levegőből. Figyelem nyújtózását, karján feszülő izmait, melyeket láttatni vél a köntös felgyűrődő anyaga. Mikor rám néz én szemeimet lesütve veszem tüzetesebb tanulmányozásba meztelen lábaimat és ujjammal megpiszkálom húst. Most így egyszeriben nem tudom, van-e kedvem megenni, vagy úgy egyáltalán enni bármit is.
- Cameron...?
Erőltetett mosollyal nézek rá fel. Alsó ajkamat beharapom, tépek egy falatnyi húst magamnak, és a számba gyömöszölöm. Furcsán íztelen, rágós, nehezemre esik megenni és lenyelni, de éhes vagyok és nincs más választásom. Az egyik tépésnél a hús egy kis része a földre pottyan és én követem az útját. A földre térdelve keresem, hogy hová eshetett. Valahol itt kell lennie.
- Cameron! - szól rám Daviel meglepetten. Nem tudom mihez szól most a döbbenete. Vajon a viselkedésemhez-e, vagy a szótlanságomhoz, vagy úgy összegezve mindenhez, amit mostanság teszek. Fejemet teljes erőből bevágva állok talpra.
- Áu – nyögöm, homlokomra szorított kézzel. Daviel az asztaltól feláll és mellém lépve ránéz a sebre, szakértő szemmel vizslatva a karcolásomat.
- Komolynak tűnik. Súlyos sérülés, amit mindenképpen ápolni kell – mondja bölcs, megfontolt hangon.
Nevetve ingatom meg a fejem és kezemmel alaposan megdörzsölöm a homlokomat, hogy a karcoláskörül még egy szép nagy piros folt is éktelenkedjen.
- Hozzak neked rá valami borogatást?
- Nem, egy puszit kérek. Valahova ide – érintem mutatóujjamat a homlokomhoz. Mély, öblös hangon felnevet és homlokon csókol, illedelmesen visszaülök a székre, majd befejezem az evést, ahogyan azt illik. Így legalább elmondhatom magamról, hogy azért ragadt rám valami más is a koszon kívül.
- Szerintem én elmegyek sétálni – jelentem ki felpattanva a székből. Meredten bámul rám, de ötletemet nem teszi szóvá és nem ellenzi. Magamnak aprót biccentve veszem fel még mindig száradó félben lévő ruháimat. Most már inkább csak nyirkosak és nem vizesek. Gyors puszit adok Daviel feje tetejére és kizúgok az ajtón. Nem hívtam magammal, mert biztosra veszem, hogy van neki jobb dolga is annál, mint engem pesztrálni folyton.
Egy közeli folyóhoz sétálok, ez a másik oka annak, hogy Davielt nem hívtam magammal. Nem akarok rosszat neki és azt sem akarom, hogy gyengének érezze magát a félelmei miatt. Közel a vízhez leguggolok, magamat ölelve kezdek el hintázni a sarkaimon. Sötét, iszapos víz, nagy sodrással, ami talán még engem is képes lenne magával vinni, ha nem vigyázok. Tekintetem a víz egy fénylő pontján állapodik meg. A folyó mentén ültetett fák fölém hajolva vetnek árnyékot a víz felszínére. Közelebb araszolok, mély, fekete folyam, vagy talán csak a víz áradata miatt tűnik nekem így. Még egy kicsit közelebb araszolok és a vizet szabad kézzel érinthetem. Támasztékot keresve hajlok lejjebb. Ujjbegyeimet a fagyos cseppekbe süllyesztem. Mögöttem ág reccsen. Fejemet felkapva fordulok vállam felett hátra. Ismeretlen és mégis minden ízében ismerős alak áll meg pár centire tőlem.
Letérdelve hozzám megragadja a vállaimat és taszít rajtam egyet. Megbillenve nyúlok ki az ágak után, de kapaszkodót egyikben sem lelek. Bőrömet sértve csusszan ki kezeim közül mindegyik én pedig a jéghideg vízbe borulok. Ujjaimat egy a földből kiálló gyökérbe akasztom. Hátam megfeszül, ahogyan hullámok csapnak össze körülöttem. A fejemet oldalra hajtom, felnézek. Kezeim reszketése minden gondolatot kiöl belőlem, s lassacskán nem marad más csak a legősibb, legelemibb érzés, ami most újult erővel járja át minden porcikámat: a félelem. Erősen az alsó ajkamba harapok, kicsorduló vérem valamelyest elvonja figyelmem testem egyre inkább erősödő remegéséről.
- Fáj?
- Ne...nem, dehogy – szorítom össze szemeimet, majd megpróbálok egy szuszra elmondani mindent. - Azt onnan lehet észrevenni, hogy sikítok.
Rémülten ragadom meg mindkét kezemmel az egyre csak csúszó gyökérdarabot. Túl nehéz vagyok neki. Nagy súly, amit nem bír majd megtartani egy ekkora növény. Összeszorított állkapoccsal végigkarmolok az agyagos földön. Próbálok újabb kapaszkodót keresni, kijutni innen valahogyan. Zörgő, éles hang, ahogyan mélyebb levegőt veszek.
Ha engem megtalált, akkor Davielt is megfogja. Ami több okból kifolyólag is csökkentheti mindkettőnk várható időtartamát.
|
| Nejicica | 2014. 09. 14. 17:44:59 | #31313 |
Karakter: Daviel Evilin
Megjegyzés: linka-nak
- Ki? Hogyan? – Ajkaim teli fogas mosolyra húzom. Minek kérdez ilyeneket? Hülye kérdésre hülye választ vár?
Felpillantok rá oldalról.
- Szörnyen nézel ki. – Sóhajtja végül. Mellém sétálva segít felállni. Szeretem amikor Ő támogat. Alacsony, így pont rá tudok feküdni, kényelmes.
- Imádom, mikor így bókolsz nekem. – Hajolok az arcához.
- Örülj, hogy nem hagylak faképnél. – Mulattat a viselkedése. Elégedetten vigyorgok magamban.
- Nem tennél ilyet.
- Mérget azért ne vegyél rá.
Lassan, de eljutunk a hotelig. Az emberek megbámultak, furcsamód ez csak engem zavart kettőnk közül, a végén kiderül, hogy én vagyok a gátlásos, és nem Ő.
Bevezet a fürdőszobába, a vizet megnyitja, én lekapom a ruháimat, és elmerülök. A kisebb sebeim teljesen begyógyultak, kivéve azt, ami a szívemnél van. Majd elmúlik az is, amikor legközelebb iszom.
Leül a kád szélére, egy rongyot belemárt a vízbe és a mellkasomon lévő sebet kezdi el kitisztítani. Többet foglalkozik vele, mint szükséges. Kezemet az övére simítom.
- Mivel érdemeltem ezt ki tőled? – Szarkasztikus hangulatban vagyok.
Szembe megtámaszkodik, majd egy elgondolkodtató kifejezéssel az arcán a nyakamhoz hajol. Reflexből távolodnék el tőle, de nem tudok hova hátrálni.
- Cameron...? – Nyögöm meglepve. Tenyeremet az arcára simítom, de nem foglalkozik velem, elvan a saját világában.
- Mit művelsz? – Elhajol a nyakamtól és rám mosolyog majd vissza. Nagyot nyelek. Most tényleg nem tudom mit művel, de frusztrál, a helyzete.
- Cssss… - nem mozdítom a fejem, de a szemeimmel követni próbálom a mozdulatait. Várom, mit fog tenni, majd egyszerűen nyakba harap. Felszisszenve rándulok meg. Most tényleg megharapott? Á, értem, én nem haraphatom meg őt, de fordítva mehet?
Mikor elhajol odakapok a kezemmel. Szólni nem bírok.
Megharapott!
- Cameron! Megvesztél? – Vonom kérdőre kicsit magasabb hangon mint szeretném.
- Nem. Dehogy vesztem. – Vigyorog rám. Elhúzva a számat meredek rá. Gyakorlatilag Ő harapott meg életemben először, mert hogy eddig mindenkinek letörtem az arcát a helyéről, amint csak esélyt láttam rá, hogy megpróbálja.
Fejemet csóválva pillantok fel rá újból, picit feljebb ülve.
- Akkor meg minek haraptál meg? – Hápogom.
- Kíváncsiságból. Tudni akartam, mi jó van neked abban, ha engem harapdálsz.
- Na és? Mire jutottál?
- A válasz egyértelmű. Nincsen ízlésed és fura vagy. – Reagálja túl. Persze, mert ez így is van. Ellágyulva nyújtom ki felé a kezemet. Tarkójára simítom ujjaimat.
- Szeretlek.
- Szép. Én is törtem magam, hogy szerelmet valljak neked, erre te elintézed ezt egy „ szeretlek” –el. – Nagyot sóhajtva ingatja a fejét. Drámakirálynő.
Lassan kezdem el lefelé húzni magamhoz. Megbillenve kapaszkodik meg, majd mered rám, miközben továbbra is húzom lefelé. Ellenkezve próbálja meg leszedni szabad kezével a tarkójáról az ujjaimat, de nem engedem, még mindig én vagyok az erősebb. Amikor már egészen lent van már a hasamon támaszkodik meg, majd megunva lerántom és rám esik. A kádból a fél víz kicsapódik, Cameron meg ázott macskaként prüszköl párat és törli meg az arcát.
- Erre feltétlen szükség volt? – Törli ki felháborodva a vizet a szeméből. Csak rámosolygok. Édes kis Cameronom. Felülve nyomok forró csókot az ajkaira. Átkarolom a derekát és szorosan magamhoz húzom.
- Sosem elég belőled. – Dörmögöm szájának. Szembe lovagló ülésben rám ül, karjait a nyakam köré fonja, az orrunkat meg összeérinti.
- Ezért miattad el kellett áznom. – Sértett a hangja, de arcán mégis mosoly játszik.
- Te meg megharaptál. – Mondom két csók között. – Elvetted a nyakam szüzességét. – Hadarom hörögve. Végig csókolom az álla vonalát, majd lehajolok a nyakához és végignyalom.
- Adjam vissza?
Erősen a vállamra csap. Felsóhajtok.
- Rossz vicc volt, sajnálom. – Feneke alá nyúlva emelem le magamról, és kiszállok a kádból. Gyorsan megtörülközöm, felkapok egy köntöst és hívom a szobaszolgálatot.
- Kérsz valamit? – Kiáltom neki, mert még mindig a fürdőben van.
- Valami húst csonttal! - Vakkantja ki.
Gyorsan megrendelem és leteszem a telefont. Odasétálok a fürdőbe, megtámaszkodom a küszöbön, és Cameront nézem éhes szemekkel. Meztelen, és lehajol a mosdóba, miközben az arcát mossa. Elismerően futtatom rajta végig a szemeimet. Kiéhezve lépek hozzá, és karlom át hátulról.
- Nem ér így elcsábítani, de értem én a célzást. – Gyengéden beleharapok a fülcimpájába.
- Mikor csábítottalak el? – Nyögi elfúlva. Előre csúsztatva a kezemet érintem meg, éledezik a vágya, én meg éhesen csókolgatom végig a vállát.
- Épp az előbb, ahogy kitoltad nekem a szép kis feneked. – Az említett testrészre simítok és belemarkolok.
Az az átkozott szobacsengő meg most szólal meg. Morogva hagyom magára és nyitom ki az ajtót. Megrántva magamon a köntöst nézem, mikor betolják a zsúrkocsit. Megtálal a nő az asztalon, Cameronnal együtt leülünk, ám elkapom a dolgozó csuklóját ahogy menne el.
- Nem felejtett el valamit? – Kérdem felvont szemöldökkel. A hölgy tanácstalanul mered rám.
- Uram? – Zavartan mered rám. Szemeim megvillannak, aztán engedelmesen ül az ölembe, Hosszú haját félresimítva kínálja fel nekem azt a gyönyörűen pulzáló eret a torkán. Milyen rég is ittam emberből. Komoly éhséget éreztem már. Cameronra pillantok, aki grimaszolva néz. Gyorsan végzek, hogy Ő is tudjon enni.
Belemélyesztem a fogaim, amennyit csak tudok kiszívok belőle. Olyan selymes és meleg , érzem hogy a régóta tompa érzékeim újra kiélesednek, a sebeim begyógyulnak, a teljes erőm is kezd helyrebillenni, de ahhoz nem elég ennyi, na majd holnap reggelire.
Elhajolok tőle, és segítem felállni.
- Most már mehetsz, nem láttál semmit, a sebbel meg kezdj valamit. – Mondom foghegyről. Szám sarkából lenyalom a maradékot, és mélyet belélegzem a levegőből hálásan nyújtózkodva közben. Istenem, de kellett ez már!
|
| linka | 2014. 08. 27. 22:11:03 | #31162 |
Karakter: Cameron
Megjegyzés: Nejicicának
Mellé sétálva karolom át a derekát, miközben ő tenyerét a tarkómra simítva érinti ajkait homlokomhoz. Jól esik a közelsége, szeretem érinteni a bőrét.
- Kár, hogy most mondod el ezeket – fordítja tekintetét a fejünk fölött elnyúló kékség felé.
Kismilliószor mondtam már neki, hogy szeretem. De úgy gondoltam magától is tudja már, hogy mit érzek iránta. Hogy lassan már ő jelenti nekem a mindent. Őt figyelve vésem emlékezetembe egész lényét. Szegycsontjának villanását ruhája alól. Ajkainak rándulását. Testének tétova rezzenéseit. Szeme kékjeit. Nem értem miért kell ezt tennünk. Annyi mindent csinálhatnánk most e helyett.
- Jobb később, mint soha – felelem mosolyogva, noha ez is egészen haloványra sikeredett tőlem. Mellkasára csókolva bontakozom ki karjai közül, és elindulok végre a saját kis feladatkörömet elvégezni. Tudom, hogy csak magamnak nehezítem a helyzetet, de még egyszer visszanézek, és rajta felejtem pár pillanat erejéig a tekintetem.
- Ne mondj semmit. Legközelebb ne a halál peremén vallj szerelmet – fordít hátat és hagy magamra. Egyre csak szélesedő mosollyal nézem távolodó alakját, majd horkantva én is elindulok.
Nem szabott rám túlzottan nagy feladatot. A nagyját már megint ő végzi el.
Sorra pakolom le a robbanószereket, mialatt egyetlen lélekkel sem futok össze. Nem hittem volna, hogy ez ennyire egyszerű és unalmas lesz majd. Több izgalomra gondoltam, mikor Daviel ismertette velem a tényeket, és a teendőket. Tudom, hogy ez sem kis dolog, de már megint ő az, aki nagy veszélynek teszi ki magát. Miután véglegesen is elintézem a feladatom, jelzek Davielnek, majd minél hamarabb lelépek. Innentől kezdve ez már nem érint engem.
Rövid ideig a környéken bóklászok, remélem ő is kijött a falak közül. Nem örülnék neki, ha bent érné a robbanás. Annyira azért nem ismerem még a vámpírokat, de biztosra veszem, hogy a robbanás még nekik is nagy falat. Ellenkező esetben nem ezzel akarta volna őket elpusztítani Daviel. Hangját meghallva elindulok abba az irányba, amerre őt vélem. Tudnám mi olyan mulatságos neki annyira, hogy felnevessen rajta. Nem tagadom, hogy én kimondottan élveztem ezt az egészet. Szórakoztató volt. De Daviel azért jóval összeszedettebb és komolyabb nálam.
Fejét egy fának döntve ül a földön. Jól láthatóan megsérült.
- Daviel – szólítom meg, láthatóan a háta közepére sem kíván most engem. Jellemző. - Jól vagy? - kérdem, de még mielőtt hozzáérhetnék ellép mellőlem. Mi rossz van most a jelenlétemben?
- Jól, csak várj egy kicsit – emeli meg egyik kezét. - Légy jó és menj vissza a hotelba, én addig eszem valamit – indul el, mintha ennyivel le is lennék rendezve. Tényleg ezt kell most játszanunk?
- Várj már! Veled megyek! - sietek mellé, derekát átkarolom és támaszt nyújtva emelem kezemet mellkasához. Nem tetszik, hogy megsérült. És az sem tetszik, hogy megint hősködni támadt kedve.
- Ha segíteni akarsz, fogj nekem valami nagy vadat – foglal helyet egy csinos kis bokor tövében. Nagy vadat? Mármint, valami emlőst? Olyan szőröset és ijesztően nagyot? - Komolyan mondtam.
- Oké – hagyom magára. El se hiszem, hogy én lettem a kifutófiúja.
Rengeteg természetfilmet végignéztem már. Volt közöttük olyan is, amiben vadászni mentek az emberek. De ők már gyakorlott, bölcs vadászok voltak. Azt hiszem leutánozták a zsákmányállatuknak a hangját. Vagy lehet valamit nagyon össze keverek. Mesékből is sokat néztem. Azokban is volt, hogy vadászni mentek a figurák. Legalábbis be akartak fogni valamit. A módszer ugyanaz. Annyi különbséggel, hogy itt az állat nem kerül vissza a természetbe. Szükségem van húsz percre, míg kiagyalok valami jó tervet, vagy taktikát, majd még tíz perc, hogy megunjam a néma csalogatást és várakozást. Kiszemelem zsákmányomat, majd se perc alatt leteperem és megölöm, aztán magam után húzva pakolom le Daviel elé. Nesze neki ínyenc falat.
- Tálalva – vigyorodom el a kaja mellé. Hozzá lépve húzza ajkaihoz a dögöt, majd belé harap. Ezt változatlan undorítónak gondolom, de jelen pillanatban tudom, hogy ettől majd sokkal jobban lesz, így nem bánom.
- Mi történt?
Már tud beszélni, kiköpte azt a szőrös dögöt. Szabadon lehet kérdezni őt bármiről.
- Majdnem megöltek.
- Ki? Hogyan? - ajkain enyhe, alig észlelhető mosoly játszik, mintha az én aggodalmamat is csak mulattatónak találná, de koránt sem fontosnak. Félrebillentett fejjel figyel. Nem fog mondani semmit. - Szörnyen nézel ki – sóhajtom mellé lépve és segítek neki talpra állni.
- Imádom, mikor így bókolsz nekem – hajol hozzám csókot nyomva arcomra.
- Örülj, hogy nem hagylak faképnél – morgom kikerülve a tetemet, miközben megpróbálok nem orra esni a saját lábaimban.
- Nem tennél ilyet – sandít rám oldalról, de még mindig ott díszeleg az a halvány mosoly a szája szegletébe.
- Mérget azért ne vegyél rá – csóválom meg a fejem.
...ooOoo...
Tudom, hogy ott van egy mély seb a mellkasán, de még nekem sincsenek röntgen szemeim, hogy átlássak a ruháin. A fürdőbe lépve pillantok Daviel felé. Egy kisebb rongyot is magammal hoztam, jobb, ha nem merül el a kádnyi vízben. Az okozna neki némi kellemetlenséget. Nem vagyok orvos, eszemben sincs eljátszani az érett felnőttet. De valakinek a sérülésével is törődnie kell, ha már ő nem teszi meg. Mintha akarattal hagyná figyelmen kívül. Tudom, hogy ivott vért. Emiatt vittem neki a szarvast, de láthatóan nem olyan tempóban gyógyul, mint azt ő várta. Leülök a kád szélére és vízbe mártva a rongyot óvatosan letörölgetem a mellkasát.
- Mivel érdemeltem ezt ki tőled? - simítja tenyerét mellkasán pihenő kézfejemre. Kellemesen meleg a víz, amiben éppen fekszik. Vállat vonva támaszkodom meg a kád szemközti peremén, majd Daviel nyakához hajolva beszívom bőrének finom illatát.
- Cameron...? - víztől felforrósodott tenyerét arcomra simítja. Nem foglalkozom a bőrömön legördülő cseppekkel. Biztosra veszem, hogy mérges lesz rám ezért, de nagyúr a kíváncsiság.
- Mit művelsz? - kérdi hangját egészen lehalkítva. Fél szemmel sandítok rá, míg ajkaimat egy kedves és széles mosolyra kanyarítom.
- Cssss – pisszegem le mutatóujjamat szájára biggyesztve. Visszahajolok a nyakához és még mielőtt bármi mást kérdezhetne tőlem, fogaimat a lehető legegyszerűbben mélyesztem puha bőrébe. Felszisszenve adja tudtomra nem tetszését, de még mielőtt megbillenek és belepottyanok a kádba, gyorsan kiegyenesedve pillantok le rá.
- Cameron! Megvesztél? - kérdi tenyerével nyakát dörzsölgetve.
- Nem. Dehogy vesztem – vigyorgok rá.
- Akkor meg minek haraptál meg?
- Kíváncsiságból. Tudni akartam, mi jó van neked abban, ha engem harapdálsz – magyarázom kezemet újra a forró vízbe merítve.
- Na és? Mire jutottál?
- A válasz egyértelmű. Nincsen ízlésed és fura vagy – sóhajtok fel drámaian és színpadiasan túrok bele tincseimbe.
- Szeretlek – lágyulnak el vonásai, s ajkait is egy jóval kedvesebb mosolyra húzza. Újabb sóhaj tőlem.
- Szép. Én is törtem magam, hogy szerelmet valljak neked, erre te elintézed ezt egy „ szeretlek” -el – csóválom meg a fejem, és duzzogva még a karjaimat is összefűzöm a mellkasomon.
|
| Nejicica | 2014. 08. 26. 14:10:06 | #31152 |
Karakter: Daviel Evilin
Megjegyzés: linka-nak
- Hogy jutottál erre a döntésre? – Kérdi miközben felöltözik.
- Gondolkodom rajta már egy ideje. Jobb ötletem nincs, ez a legbiztonságosabb. – Néha megfordult a fejemben. Nem adtam neki nagy hangot, mert ezzel is problémák vannak. Például majdnem annyira értek a fegyverekhez, min Ő. Gránáttal jobb vagyok, azzal volt már dolgom sokszor. A probléma az szokott lenni, hogy túl erősen dobtam el, és felrobbant a kezemben. Kétszer leszakadt már a karom emiatt.
- Neked biztonságosabb, vagy nekem? – Számomra semmiképp.
- Mindkettőnknek, de a te biztonságodat fontosabbnak tartom. – Hazudom. Bár bízom benne, hogy ezúttal sikerül normálisabban használnom, a különbség, hogy tudom mire számítsak.
- Ó. Remek! – Sóhajt fel. Ne most kezdjen el felidegesíteni.
- Mi bajod? – Morranok rá.
- Már megint úgy kezelsz, mint valami életképtelent. – Most utánoz? - De nem haragszom rád emiatt. Tudom, hogy csak félsz. – Ingatja a fejét. Forgatni kezdem a szemeimet.
- Nem, nem félek. Hanem féltelek, téged. – Bökök mellkasára a mutatóujjammal.
- Az ugyanaz. Mi ketten egyről beszélünk. Ugyanúgy félsz, attól a fájdalomtól, amit éreznél, ha velem történne valami. – Már attól hogy kimondja belém hasít a fájdalom. Nem akarom elveszíteni… tudom hogy igaza van, de a büszkeségembe tipor.
- Ugye tudod, hogy ez most övön aluli volt? – Mondom halkan.
- Lehet, de ne mond, hogy nincs igazam. – Odasétál mellém, és nyom egy csókot az államra. Mélyet szívok a levegőbe. Most úgy átkarolnám…
Átadok egy kisebb táskát amiben kevesebb van.
- Cameron, várj! – Szólok utána mielőtt eltűnne.
- Hmm? – Sandít hátra a válla felett. Lehet élvezi, hogy robbanthat? Nekem nem tetszik, jó, az én hibám, hogy itt van.
- Van valami terved? – Letérdelek a földre és az ujjaimat a földbe fúrom. Puha a talaj, sok a levél, nem lesz nehéz elrejteni a C4-et. Kevesen vannak körülöttünk.
- Én úgy gondoltam, hogy majd improvizálok. – Vigyorog rám. Felé kapom a fejem. Komolyan?
- Mondd, hogy ez csak egy vicc volt.
- És ha nem teszem? - Néz rám valamivel komolyabban. Felszalad a szemöldököm.
- Ide láncollak egy fához. – Rántom meg a vállam és leveszem a saját táskámat is a vállamról. Nálam Gránátok vannak. Az én jelenlétem érdeke a figyelemfelkeltés. Addig Cameron elrejti a C4-eket körben meg az épület alappillérein, aztán ha kész, futás.
- Ez elképesztő. – Felé pillantok lassan. A hangja nagyon halk, és az eget nézi. - Eleinte, a legelején, pont eléggé utáltalak téged ahhoz, hogy kedveljelek. Aztán a későbbiekben, fogalmam sincs, hogy miért, de kezdtem túlzottan is kötődni hozzád. Féltem tőled, de lenyűgöztél, és ez engem még jobban megijesztett. Akkor, amikor kimentél a szüleid sírjához... elmehettem volna. – Felém fordul és halványan elmosolyodik. A tekintetünk rabul ejtette egymást.
- Akkor nem azért maradtam, mert kényszer volt, vagy bűntudat vezérelt. Azért maradtam, mert az volt minden, amit akartam. – Elneveti magát halkan.
Meghatnak a szavai. Mindig is tudtam, hogy ijesztő vagyok a számára, vagyis lehettem, nem tudom, most hogyan érez ezzel kapcsolatban. De belülről olvadozom. Sosem mondták még el ilyen cifra módon, hogy szeretnek.
Veszek egy mély levegőt, mielőtt még rávetném magam és felfalnám.
- Cameron, te most romantikus voltál? – Biccentem oldalra a fejem.
- Azt hiszem, de ne aggódj, ha ennek vége, hazamegyünk és kialszom. – Mellém lépdelve karolja át a derekam. Tarkójára simítok és megpuszilom a homlokát.
- Kár, hogy most mondod el ezeket. – Nézek fel a felhőkre.
- Jobb később, mint soha. – Hallom a hangján, hogy mosolyog. Megcsókolja a mellkasomat, majd kimászik a kezeim közül, megigazítja a táskát a vállán és elindul, de még visszanéz az egyik fa tövéből.
-Ne mondj semmit. – Dünnyögöm. – Legközelebb ne a halál peremén, vallj szerelmet. – Hátat fordítok neki és én is elindulok a feladatom felé. Még hallom ahogy felhorkant, én meg elvigyorodom rajta.
Már kellően nagy zajt csaptam. Csapatostul körém gyűltek de a tanács tagjait nem látom. Elhúzott szájjal vágok utat magamnak a tömegben. Néhány gránátot élesítek, és bedobok közéjük, majd elfutok.
Egy kicsit meglettek fűszerezve vasfűvel. Ennek a söpredéknek ennyi is elég lesz az édes halálhoz.
Felfutok az épület falán, majd leülök a tetőre és szétnézek. Nem látom Cameront…
Valaki a bokámra markol és beránt az ablakon. Ebben a pillanatban kezd el csipogni az övem. A megbeszéltek szerint Cameron élesítette a bombákat és most fut egy biztonságos helyre. Két percem maradt.
Reflexből markolok az előttem álló arcára. Armand?
Körmeit megnyújtva szúrja át a mellkasomat. Ahogy kiszökik a levegő belőlem és összeesik a tüdőm egy pillanatra összezavarodom, ekkor ujjait a torkom köré csavarja.
- Milyen kár, hogy itt meg kell halnod. – Armand egy olyan ember, akivel kettesben még sosem volt alkalmam beszélni, csak annyit tudtam róla, hogy elképesztően erős, korához hűen.
Az engem fojtogató ujjak után nyúlok miközben felköpöm saját vérem.
- Itt a vége. – Ujjait belém vágva markol rá a szívemre. Fájdalmas nyögés, kiáltás szakad fel a torkomból. Nem! Nem halhatok meg!
Erős rántással töröm el a csuklóját és tépem le. Üvöltve ugrik hátrébb. Előkapok egy gránátot, kihúzom a pöckét, az ablakpárkányra felugorva nézek vissza rá, és vágom hozzá a lehető legfinomabban. A robbanás energiája elég lendületet ad, hogy messzebbre elugorjak, és ne égjek meg, mikor égbe repül az épület.
Erősen vágódom a földbe és gurulok még pár métert. Mikor végre sikerül megállnom elterülök a földön és nyöszörögve nyúlok a nyílt sebhez. Basszus! Azt hittem meghalok.
Pár törmelékmorzsa landol rajtam. Megkönnyebbülve nézem a porfelhőt. Nehezen feltápászkodva nevetem el magam a romokra nézve. A söpredék kiiktatva. Nem hiszem, hogy Marcussal végeztünk volna, lehet nem is volt az épületben, de a székhely kiiktatva.
Nekitámaszkodom az egyik fának és körbeszimatolok.
Mielőtt megkeresem Cameront ennem kell. Ég a torkom.
- Daviel! – Nincs szerencsém. Magamban panaszkodva ejtem le a fejem.
- Jól vagy? – Lépne oda hozzám de elugrom. Zavartan áll meg egy helyben.
- Jól, csak várj egy kicsit. – Emelem felé bocsánatkérően a kezemet. Biztos borzalmasan nézek ki, nem mondom, úgy is érzem magam.
- Légy jó és menj vissza a hotelba, én addig eszem valamit. – Elindulok az erdő sűrűjébe. Rég ettem szarvast, csak akad egy-kettő.
- Várj már! Veled megyek! – Derekamat átkarolva támaszt meg és szorítja a kezét a szívemre. Ő volt ennyire gyors, hogy nem vettem észre? Vagy tényleg ennyire rosszul vagyok? Csak nem…
- Ha segíteni akarsz, fogj nekem valami nagy vadat. – Dőlök le egy bokor elé, és várakozón nézek rá. – Komolyan mondtam.
- Oké. – Eltűnik a fák között. Farkas, csak tud fogni egy bambit. Nem fogom emiatt félteni.
Fél órán belül visszajön és egy agancsost húz maga után a földön.
- Tálalva. – Húzza elém vigyorogva. Feltápászkodom, felemelem a számhoz a torkát és beleharapok. A meleg vére simogatja a torkomat. Ahh, ez kellett.
- Mi történt? – Kérdezi, miután befejeztem.
- Majdnem megöltek. – Mondom el egyszerűen az igazságot.
Szerkesztve Nejicica által @ 2014. 08. 26. 14:29:34
|
| linka | 2014. 08. 25. 22:55:52 | #31149 |
Karakter: Cameron
Megjegyzés: Nejicicának
Lehet már megint én gondolok valamit nagyon túl, de azt a mosolyt, amivel éppen engem jutalmaz, biztosra veszem, hogy nem érdemeltem ki. Most határozottan jófiúként viselkedtem. Hagytam neki, hogy levágja a hajam, aztán még a földről is felszedegettem a tincseimet. Szép lassan mér végig, szemeit végigfuttatva minden porcikámon. Értetlenségemet csak tetőzni tudja, mikor fogait is kivillantja.
Az ő egészségi állapotának megőrzése érdekében is merem remélni, hogy nem harapdáláson jártatja épp az agyát. Azt továbbra sem támogatom.
- Jobb ötletem van, élvezni fogod – hangjából ítélve ő már az ötletének a gondolatát is roppantmód élvezetesnek találja.
Kellek én neki ehhez egyáltalán? Szorosan hozzám simulva dönt rá az ágyra. Nem mondom, hogy ellenemre van ez a helyzet, de én most tényleg nagyon beleéltem magam abba, hogy végre tévézhetek. Régen néztem már mesét, gyerekes dolog, de szeretem őket.
- Ellenvetés? - érdeklődik elszakadva pár pillanatra.
Eddig sem volt. Miért most gondolnám meg magam. Vigyorogva csimpaszkodok nyakába. Hiányzott már ez az oldala.
- Nincs – jelentem ki hajába markolva és lehúzom magamhoz egy újabb csókra.
Kezével oldalamon szánt végig, mígnem ujjait alsóm szélébe akasztja, majd roppant egyszerű módon lerántja rólam. Ezt így határozottan bosszantónak találom. Ő azért indult némi előnnyel velem szemben. Rajtam sokkal kevesebb ruha volt, mint őrajta. Farmerjához nyúlva pattintom ki az apró gombocskát, de a nadrág levételével már akad némi problémám. Újfent bosszankodásomnak hangot adva pislogok fel rá reményteli szemekkel. Nekem ez nem megy, szóval ha lenne olyan kedves és segítene, azt igazán meghálálnám neki. Nem bánná meg.
- Na? Nem veszed le? - vigyorodik el.
Direkt húzza az agyam, de csak addig, míg meg nem unom. Ha ennyire élvezi a szerencsétlenkedéseimet, akkor akár magára is hagyhatom. Milyen kár, hogy eszemben sincs, pedig megérdemelné. Szerencséje, hogy ilyen áldott nagy szívem van, na meg persze tisztában vagyok azzal, mire számíthatok tőle, ha túljutunk végre a ruhák levételén. Felhorkantva fordítok helyzetünkön és ráncigálom róla le a nadrágot egészen a térdéig. Na! Ennyit arról, hogy nem veszem le. Ujjaimat merevedésére kulcsolva vigyorodom el, mikor Daviel nyögve ejti hátra a fejét. Kezem hamar kivonom a simogatásból és a számmal kényeztetem tovább. Érzem, hogy ujjait a tincseim közé fúrja, de különösebben nem foglalkozom vele. Van jelen pillanatban jobb dolgom is. Bosszúsan fojtok el egy sóhajt, mikor munkálkodásaimban félbeszakítva gördít rajtam egyet, ő pedig hátulról simul hozzám.
- Elveszed az összes emberségemet kölyök – veszi fogai közé fülcimpámat, míg kezeivel mellbimbóimra támad. Kölyök? Jó hogy nem kutya. Élvezetemnek óhatatlanul is hangot adok, nem mintha ez bármelyikünket is különösebben zavarná. Ajkaival gerincem vonalát kíséri végig, majd csípőmet megragadva feljebb ránt. Nem kell sokat várnom arra, hogy egyik ujját megérezzem magamban, majd azt követi a másik kettő is.
- Kérlek – nyögöm, mikor már magam is meguntam a várakozást.
Ennyit arról, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogok neki könyörögni. De ha most nem teszem, akkor ki tudja mikor tenne önszántából bármit is. Újonnan eredményesen rákapott az én bosszantásomra.
- Mit kérsz? - csókol fejem tetejére, mialatt ágyékával fenekemhez dörgölőzik.
Ezennel elkönyvelhetem magamban, hogy Daviel első osztályú szadistává lépett elő. Nagyon jól tudja, mivel tud megőrjíteni, de ezzel már kezdi átlépni az összes határt. Egész testemben remegek a várakozástól, de ő továbbra sem tesz semmit. Nekem is fogytán van a türelmem.
- Gyerünk már! - morranok fel megmarkolva és magamhoz illesztve csípőmmel lökök egyet. Vállamba harapva fojtja el hangját, ami csak még inkább szítja bennem a vágyat. Kezdeti mozdulatai lassúra sikerülnek, majd ahogyan telnek a percek, úgy lesznek az ő mozdulatai is egyre türelmetlenebbek, és gyorsabbak. Nincs benne most semmi gyengédség, csak a nyers, lecsupaszított szenvedély, ami ellen nincs is kifogásom. Élvezem a vele való együttlétet, amit felesleges is lenne tagadnom. Bokámat vállára téve hajol hozzám egy csókra. Vékony vagyok, apró termet és hajlékony. Könnyűszerrel el tudja érni, hogy megcsókolhasson.
Még mielőtt betört volna az életembe, sohasem érdekelt a testiség. Leggyakrabban várakozó álláspontban voltam. Vártam, hogy mikor keresnek fel engem azért, amiért annak idején Daviel is. Örökös, reményvesztett félelemben pedig eléggé bajosan lehet jól működő kapcsolatokat kialakítani.
Tenyereimmel mellkasán támasztom meg magam, míg ő kezével von jól eső kényeztetése alá. Felgyülemlett feszültségemet leadva nyögök fel, s fekszem el mellette, ő pedig lendületemet követve könnyebbít magán.
Mosolyogva szemlélem elégedett tekintetét, amivel mellém dől.
- Ez őrjítő volt – pihegi. Várakozva veszem őt szemügyre.
- Fürdünk? - kérdem mosolyogva.
- Fürdünk – hagyja rám, majd követ engem egészen a fürdőig.
...ooOoo...
- Nem akarom, hogy visszamenj.
Bár nem mondta ki hangosan, de jól tudom, hogy hová készül menni. Nem értem, miért kell neki folyton ezt csinálnia. Mindig mikor enged egy kis nyugalmat és boldogságot, fogja magát és elveszi. Nem kell ezt az egészet végigcsinálnunk. Elmehetnénk jó messzire innen. Valahová, ahol nem találnak ránk. Biztosan van ilyen hely. Köpenyéért nyúlva húzom ki az anyagot ujjai fogságából, majd szorosan a hátam mögé rejtem. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarom ezt az egészet újra játszani vele. Elegem van. Feszülten túr ujjaival tincsei közé. Ne tegye. Nem kérek tőle se szép, se békés életet. Csak azt, hogy velem maradjon. Nem érdekel mennyi időre, az sem érdekel milyen körülmények között.
- Mégis mit tehetnék? Háborút szítottunk, ha nem győzöm le őket, halottak vagyunk.
De még így is megvan az esélye annak, hogy megölnek minket. Számtalan lehetőségünk van, biztosan kitalálnék valami jobbat ennél, bármit, csak egy kis időre van szükségem. Vagy ha időt nem ad nekem, akkor legalább hadd menjek vele. Nem leszek túl nagy segítség, de legalább mellette leszek. Ez még mindig jobb, mintha itt hagyna engem.
- Akkor hadd menjek veled – kérlelem könyörögve.
Deja vu. Volt már alkalom, mikor ugyanezt kértem tőle, de akkor hevesen ellenezte az ötletemet. Nem mondom, jó okkal tette. Nem vagyok én csatatérre való. Ha sikerült is sérülést okoznom valakinek az mindig csak Daviel volt. Őt meg nem akarom többet bántani. Elég volt.
- A múltkorit leszámítva...- torkát köszörülve figyel. - Gondolod, hogy egy nehezebb kaliberű fegyverrel elbírnál, akár egy gránáttal?
Nem tudom. Őszintén nem ápolok jó viszont semmilyen fegyverrel sem. Ez alól miért pont a gránát lenne kivétel. Meglepő, hogy már ő sem finomkodik. Rárobbantja az épületet a többiekre. Praktikus megoldás, de korántsem veszélytelen.
- Komolyan kérdeztem. Jó múltkor fejbe lőttél, ez előfordulhat újra?
Gránáttal semmiképp. Azzal maximum fejbe dobni tudnám. Amit meg nem akarok. Számat elhúzva fordulok tőle el. Hányszor kérjek még tőle bocsánatot a múltban tett ostobaságaimért? Ezután már mindig ezzel fog előállni? Véletlenül tettem, nem akartam őt fejbe lőni. Nem tudom meg nem történté tenni, de ettől még rosszul esik, ha felemlegeti ezt nekem. Hibáztam, nem kell külön mondania. Megértettem én akkor is, hogy hülye, hálátlan dög vagyok, aki pluszban még figyelmetlen is.
- Talán...- szeretném, ha megbízna benne, de nem akarom, hogy figyelmetlen legyen velem szemben. - Nem hagynám – felelem magabiztosabban a kelleténél.
- Akkor öltözz, veszünk pár gránátot, meg neked valamit. Felrobbantjuk a tanács főépületét.
- Hogy jutottál erre a döntésre? - kérdem magamra kapkodva ruháimat.
- Gondolkodom rajta már egy ideje. Jobb ötletem nincs, ez a legbiztonságosabb – feleli.
- Neked biztonságosabb, vagy nekem? - sandítok rá oldalról, mikor elhagyjuk a szobát.
- Mindkettőnknek, de a te biztonságodat fontosabbnak tartom.
- Ó. Remek!
- Mi bajod? - ráncolja össze szemöldökeit.
- Már megint úgy kezelsz, mint valami életképtelent – morgom leutánozva szemöldökráncolását. - De nem haragszom rád emiatt. Tudom, hogy csak félsz – csóválom meg a fejem.
- Nem, nem félek. Hanem féltelek, téged – helyesbít.
Ne most akarjon leállni velem vitázni. Ugyan arról beszélünk mind a ketten. Csak máshogy fogalmaztuk meg.
- Az ugyanaz. Mi ketten egyről beszélünk. Ugyanúgy félsz, attól a fájdalomtól, amit éreznél, ha velem történne valami.
- Ugye tudod, hogy ez most övön aluli volt? - fordul felém komolyan.
- Lehet, de ne mond, hogy nincs igazam – nyomok csókot álla vonalára.
...ooOoo...
Őszintén viccnek gondoltam, mikor azt mondta, hogy megyünk venni gránátokat. Nem tudom miért, de valahogy ezzel most alaposan sikerült meglepnie. Hát még azzal, hogy megígérte nekem, miután ezzel végzünk, vesz nekem egy újabb szárharmonikát. Bevallom eddig azzal sem foglalkoztam különösebben. Nekem fel se tűnt a hiánya. Csak most, mikor már volt olyan kedves Daviel, és felhívta rá a figyelmem. Nem fogok még egy ugyanolyat találni magamnak, mint amilyen régen volt, de beérem én bármivel. Feltételezem a gyakorlatból se jöttem ki. Annyi idő azért még nem telt el, hogy elfelejtsek játszani rajta. Az épület közelébe érve, Daviel leemel a válláról egy kisebb táskát és átnyújtja nekem.
- Cameron, várj – szól utánam, mikor már indulnék elszórtan lepakolni a batyumat.
- Hmm? - nézek rá hátra a vállam felett.
- Van valami terved?
- Én úgy gondoltam, hogy majd improvizálok – vigyorgok rá.
- Mondd, hogy ez csak egy vicc volt.
- És ha nem teszem?
- Ide láncollak egy fához – feleli a lehető legegyszerűbben.
De mindketten tudjuk, hogy nem tenné meg. A szavait sohasem vonja vissza. Minden ígéretét betartja, nekem pedig megígérte, hogy vele tarthatok. Jobban mondva ígéretet azért nem tett. Annyira nem hülye, de szavát adta, ami majdnem ugyanazt jelenti. Cipőm orrával a földet kezdem el rugdosni, majd tekintetemet az égen áthaladó felsők felé fordítom. Remélem ezzel tényleg lezárul minden. Hogy nem kell többé másokkal foglalkoznunk.
- Ez elképesztő – szólalok meg halkan, arcomat még mindig az ég felé fordítva. Kérés nélkül is folytatom. Nem kell kérdeznie semmit. - Eleinte, a legelején, pont eléggé utáltalak téged ahhoz, hogy kedveljelek. Aztán a későbbiekben, fogalmam sincs, hogy miért, de kezdtem túlzottan is kötődni hozzád. Féltem tőled, de lenyűgöztél, és ez engem még jobban megijesztett. Akkor, amikor kimentél a szüleid sírjához...elmehettem volna – fordulok felé egy halvány, szomorkás mosollyal. Emlékszem, akkor nagyon megbántottam őt. - Akkor nem azért maradtam, mert kényszer volt, vagy bűntudat vezérelt. Azért maradtam, mert az volt minden, amit akartam.
Rövid ideig merengek még saját szavaimon, majd hangtalanul felnevetek és ránézek. Egészen meghatottan néz rám, de végül, mint aki álomból ébred, vesz egy nagy levegőt és elmosolyodik.
- Cameron, te most romantikus voltál? - lágyulnak el vonásai.
- Azt hiszem – nevetek fel halkan. - De ne aggódj, ennek vége, hazamegyünk és kialszom.
Szerkesztve linka által @ 2014. 08. 25. 23:02:33
|
| Nejicica | 2014. 08. 24. 18:01:50 | #31138 |
Karakter: Daviel Evilin
Megjegyzés: linka-nak
Megállok mögötte és hajába simítok, még most is milyen puha, nem változott.
Záporoznak az emlékek.
Az elején, ha meglátott volna egy ollóval, ahogyan felé közelítek, valószínűleg megpróbálta volna elvenni tőlem, vagy átvágni a torkomat. Milyen gyenge is volt. De annyira… csodálatra méltó. Ezeknek a sötétséghez szokott szemeknek Ő volt a nap, úgy ragyogott. Vonzott magához, és nem csak a vérére gondolva.
Lehet a sors.
Lehet bármi más.
Én bármilyen fájdalmat elviselek, csak Vele lehessek.
Elkalandozva vagdosok a hajába. Magamat észrevéve engedek el egy tincset amit majdnem teljesen levágtam. Bár felállt volna neki a maradék, olyan kacsafarkasan. Aranyos…
Fejemet megrázva hessegetem el a gondolatot. Megölne érte.
Hadonászva próbálja meg elkapni a lehulló szálakat. Meglepődve billenek meg mikor kicsúszik a haja a kezeim közül.
- Nyugton tudsz maradni addig, míg levágom a hajad? - Morgom bosszúsan. Lassan nem a tudatlanságom hibája lesz a végeredmény.
- Azt hiszem.
- Rendben. Ezt kapd le magadról, ne hajazzuk össze, ha nem muszáj. – Csípek bele a pólója anyagába. Vegye csak le szépen, had legyek boldog.
- De minek? Jól vagyok én így is. – Ráncolja össze szemöldökét hátrapillantva. Forgatom a szemeimet.
- Szúrni fog, ha magadon hagyod. – Mondom kedves hangon.
- Már miért szúrna? Szerintem puha a hajam.
- Feltett szándékod mindenben ellenkezni velem? - Ingatom a fejem.
Nem válaszol csak visszafordul és lekapja a fölsőjét. Helyes. Éhesen pillantok végig rajta. Remélem megkapom a fizetséget a jól végzett munkámért.
- Mennyit vágjak le belőle? – Állok elé, és hajolok vele szemmagasságba. Gondolom a csend azt jelenti akármennyit.
Sosem vágtam még hajat, jobb ha nem tudja, de nem lehet olyan nehéz. Sokszor láttam már, régen az enyémet is vágták. Szerencsémre anyám hamar rájött, hogy nem áll jól a felnyírt haj. Engem nem zavart hogyan nézek ki, csak hogy ő elégedett legyen.
Egy újabb tincset fogok két ujjam közé, a fésűt végighúzom rajta, és azzal is megfogva levágok mindenhol újra és újra ugyanannyit. Kicsit hosszabbra hagyom mint amikor először találkoztunk. Így jobban tetszik.
Felemelem az állát és az arcáról lefújom a maradékot. Nincs pamacsom, hogy lesöpörjem. Meglepetésemre elkezd hadonászni, majdnem felpofoz, de elhajolok.
- Na! Ezt ne csináld. – Panaszkodik édesen.
- Készen is vagyunk. – Simítom le a válláról a maradékot.
- Köszönöm szépen! - Mosolyogva bújik a mellkasomhoz. Élvezem a kezei melegét a derekam körül. Elbambulva simogatom, majd anyám láncának szemein is. Mindig magán hordja, ahogy én a gyűrűjét. Belegondolva eljegyzett.
- Min gondolkodsz?
- Semmin. – Ha tudnád.
Biccentve kezdi el abszurd módon összeszedni a felgyülemlett hajat. Felhúzott szemöldökkel meredek rá egy helyben állva. Csak nekem nem normális amit csinál?
- Cammy mond, hallottál te már a seprűről? - Dünnyögöm összekulcsolt kezekkel a mellkasom előtt.
- Persze. Egész praktikus tud lenni. Főleg takarításnál. – Még mindig karcos a modora. Felsóhajtva lépek mögé és karolom át.
- És most, mit szeretnél csinálni? – Suttogom a fülébe rekedt hangon. Nekem lennének ötleteim.
- Feküdni az ágyban és nézni a tévét? – Jó úton haladunk eddig.
- Még a végén ellustulnál itt nekem. Ezért kár volt felöltöznöm. – Simítok a homlokára, ezzel kicsit hátrahúzva a fejét. Lassan a nyakára hajolok, de az eddigi rossz tapasztalatok miatt úgy hajolok el mintha megégetett volna.
- Látod. Én előre gondolkodtam. – Fordul felém büszkén. Nem vette észre az előbbi hibámat, így megnyugodva nevetem el magam.
- Hát persze. Te mindössze lusta voltál átöltözni életem. – De minek is öltözne át, ha úgyis mindjárt leveszek róla mindent?
Gonoszan elmosolyodom, egyet hátralépve nézek végig rajta lassan. Szemfogaim kivillannak az elégedettségtől és a vágytól.
Figyelmeztetően méreget.
- Jobb ötletem van, élvezni fogod. – Nyögöm rekedten. Átlépem a távolságot köztünk, szorosan hozzá simulva döntöm rá az ágyra.
- Ellenvetés? – Hörgöm két csók között.
Pihegve elhajol, majd Cameronosan elvigyorodik és átkarolja a nyakamat.
- Nincs. – Hajamba beletépve húz le magához egy szenvedélyes csókra. Vadul tépem puha ajkait. Istenem, de hiányzott már hogy teljesen az enyém legyen.
Lesimítok az oldalán majd a gatyája gumis derekába akasztom ujjaimat és egy egyszerű mozdulattal lerántom róla a maradék ruháját. Tapasztalt ujjakkal nyúl a farmerom gombjaihoz, lassan kioldja, de nem tudja lehúzni. Feltérdelve nézek rá, és húzom az agyát. Nyögve áll meg a mozdulatban és néz fel rám.
- Na? Nem veszed le? – Vigyorgok rá. Felhorkantva ugrik fel és dönt hátra, letolja a térdemig a nadrágot, a farkamat meg a kezébe fogva erősen rámarkol. Hátravetve fejemet nyögök fel hangosan. Eszemet veszi!
Lehajolva kezdi el szopni. Morogva markolok a hajába és akaratlanul is magamra nyomom kicsit a fejét. Nem amatőr az biztos!
Mielőtt elélveznék lerántom a fejét és hasára dobva simulok hozzá hátulról.
- Elveszed az összes emberségemet kölyök. – Beleharapok a fülébe, mellbimbóit ujjaim közé csippentve morzsolgatom. Édes nyögései betöltik a szobát, már ettől eltudnék menni.
Lassan haladok lefelé számmal a gerince mentén, míg le nem érek a bejáratához. Ekkor csípőjét megfogva felrántom térdelésbe.
Így kitárulkozva előttem. Gyönyörű, elakad a lélegzetem is.
Kielégíthetetlennek érzem magam, ha róla van szó.
Bejáratához hajolva kezdem el felkészíteni a nyelvemmel. Annyira szűk, hogy már így is megőrjít. Ujjaimat számba véve csúsztatom belé az elsőt. Régen voltunk már együtt, most lassabbnak és figyelmesebbnek kell lennem vele szemben.
- Kérlek! – Nyög hangosan amikor már a harmadik ujjamat mozgatom benne.
- Mit kérsz? – Csókolom meg a feje búbját és a csípőjére simítva dörgölődzöm hozzá hátulról, néha majdnem belecsusszanva.
Remeg már a teste akárcsak az enyém.
- Gyerünk már! – Hátranyúlva markolja meg a péniszemet és magához illetve hátralöki a csípőjét.
Felhördülve harapok a vállába elfojtva a hangomat.
Majdnem elmentem szégyenemre.
Homorítva tolja ki még jobban nekem a fenekét, szabad és gondmentes bejárásom van.
Lassan elkezdek mozdulni a csípőmmel, míg nem már őrült hajszában nyomom. Olyan csodálatos hangokat ad ki, csak az Ő maximális kényeztetése most számomra a legfontosabb.
Nem tudom mennyi idő telik el míg egymást az őrületbe kergetjük.
Hátára fordítva fogom meg az egyik bokáját és teszem a vállamra. Lehajolva hozzá lopom csókjait és folytatom a menetet.
Számtalan módon teszem a magamévá.
A második kört már ő kezdi rajtam lovagolva. Kezeit megtámasztva a mellkasomon mozgatja rajtam fürgén csípőjét. Rásegítve markolom meg örömét és kezdem el masszírozni.
Hangos nyögéssel élvez rám, és borul el mellettem. Elkapva a lendületét fordulok rá és fejezem be a magam örömére. Mielőtt beléélveznék kihúzódóm és kezembe fogva húzva még párat élvezek az ágyra.
Kimerülten és elégedetten dőlök el mellette.
- Ez őrjítő volt. – Kapkodom a levegőt.
Csillogó szemekkel fordul felém, mint aki vár valamit.
- Fürdünk? – Somolyog rám.
- Fürdünk. – Helyeslem, és követem.
- Nem akarom, hogy visszamenj. – Néz rám komolyan mikor a köpenyem után nyúlok. Elkomorulva hagyom, hogy kihúzza lassan a kezemből és a háta mögé rejtse. Idegesen túrok a hajamba.
- Mégis mit tehetnék? Háborút szítottunk, ha nem győzöm le őket, halottak vagyunk.
- Akkor had menjek veled. – Elgondolkozva meredek rá.
- A múltkorit leszámítva… - Köszörülöm meg a torkomat. – Gondolod, hogy egy nehezebb kaliberű fegyverrel elbírnál, akár egy gránáttal?
Ledöbbenve bambul.
- Komolyan kérdeztem. Jó múltkor fejbe lőttél, ez előfordulhat újra? – Elhúzza a száját és elfordul. Vállára téve a kezemet fordítom vissza. Ez nem játék, nem rólam van szó. Jó, nem volt kellemes, nem kicsit meglepett vele, de ha rám veszélyes, erősen megvan az esélye, hogy magára is.
- Talán… - Dünnyögi. – Nem hagynám. – Válaszolja végül.
- Akkor öltözz, veszünk pár gránátot, meg neked valamit. Felrobbantjuk a tanács főépületét.
Szerkesztve Nejicica által @ 2014. 08. 24. 18:10:14
|
| linka | 2014. 08. 20. 23:15:14 | #31090 |
Karakter: Cameron
Megjegyzés: Nejicicának
- Nem kell félned, szerintem veszélyesebb vagyok bárminél, ami befér az ágy alá, vagy a házba.
Nem mozdulok. Magamban mérlegelem szavait. Hogy vajon miből gondolhatja azt, hogy félek bármitől is. Valóban voltak kellemetlen jelenetek a filmben, olyanok amikre nem volt semmi szükségem. De nem félek. Nem vagyok gyáva nyúl.
- Nem félek – mondom szép lassan tagolva szavaimat, mintha én is most próbálnám meggyőzni erről magam.
Tudom, hogy nem hisz nekem. Mosolyából is ez az egyedüli, amit le tudok szűrni. Vele szemben semmit sem érnek a hazugságaim. Nem dől be nekik. Nem dől be a szavaimnak, még akkor sem ha én egészen komolyan gondolom őket. Egyszerre bosszantó és szórakoztató, mikor visszagondolok arra, hogy ő már egészen a kezdetektől átlát rajtam.
- Érdekes, én elég sok dologtól félek, nem tudtam, hogy ilyen bátor vagy.
Ugratásnak szánja, vagy őszintén beszél? Míg én számára egy nyitott könyv vagyok, nekem sok minden rejtve marad belőle. Az élete, a jelleme, a puszta léte. Annyi mindenre kíváncsi vagyok vele kapcsolatban, de nem tudom, szabad-e tőle kérdeznem. Nem tudom, mennyire akar beavatni az életébe. Tudok róla egy, s mást. De feleannyit sem, mint ő énrólam. Feljebb ülve nézek rá várakozva. Szeretném, ha bővebben is kifejtené ezt, mert így nem értem. Eddig nem úgy tűnt, mint aki bármitől is fél. Sokszor inkább én tűnök mellette beszari kölyöknek. De hogy ő félni...nem. Az ki van zárva.
- Mi az? - szaladnak össze szemöldökei. Hát tényleg nem érti?
- Mitől félsz? - felkönyökölve támasztja fejét tenyerébe.
Nem értem mit kell még neki ezen gondolkodni. Szerintem nem fél ő semmitől. Ezt is csak úgy mondta. Régebben én is mondtam olyasmiket, melyeket egyetlen pillanatig sem gondoltam komolyan. Apróbb ostobaságokat, hogy másokat felbosszanthassak velük. Esetleg bizonytalan szavakat, amikkel magamat védtem. Nem mintha bármelyik is számított volna.
- Sok mindentől - feleli.
De ez nekem így kevés. Szemeimet forgatva fekszem vissza a párnára. Ettől valamivel bővebb magyarázatra számítottam tőle. Jó hamar le lettem rendezve két nyamvadt kis szócskával. Így legalább mondhatott volna valami mást is. Akármit, ami nem táplálja tovább a kíváncsiságomat.
- Konkrétabban?
- Meglepődnél mennyire könnyen meglehet ijeszteni, azt mondják rossz a lelkiismeretem, de én ebben nem hiszek. A víztől, főleg ha sok van egy helyen. Nem meglepő, a vízbefúlástól. Amíg voltak szüleim, attól, hogy elvesztem őket.
Némaságba burkolózva figyelem őt, szavait emésztgetve. Értem amit mond, fel tudom fogni szavainak a jelentését, de nem tudom megfelelően dekódolni őket. Nekem is voltak szüleim. Kiskoromban sokáig úgy gondoltam, hogy ez a természetes. Nem értettem másoknak miért olyan borzalmas és szokatlan az én életem. Nem értettem, mert sosem tapasztalhattam meg milyen az, ha valaki ütések és bántás helyett szeretetet kap. Hiába vagyok már felnőtt, ugyanolyan hévvel gyűlölöm őket, mint mikor végeztem velük. S talán gyűlöletem irántuk sohasem fog megszűnni. Megértettem, elfogadtam azt, amit a múltban tettek, de felejteni nem fogok.
- Mindenek felett, attól félek a legjobban...- simítja kezét az arcomra, majd hozzám közelebb húzódva homlokát az enyémnek dönti. - Hogy elveszítelek.
Számtalan lehetősége lehetett volna erre. Voltak pillanatok, mikor még én is megvoltam győződve arról, hogy talán jobb lenne neki nélkülem. Annyi kellemetlenséget okoztam az életében, és ő még mindezek ellenére is kitartott mellettem. Próbált kihalászni engem abból a sűrű masszából, amibe akaratlanul is belekevertem magam. És persze volt pár hülyeség, amivel az ő életét is veszélybe sodortam. Röhejes, hogy mindezek ellenére is szeret. Más oka nem lehetne arra, hogy maga mellett tartson. Vagy szeret, vagy mazochista. Ajkaira hajolva csókolom meg, míg ő derekamat átkarolva közelebb von magához.
- Milyen könnyen beszélsz róla – mosolygok rá.
- Lehet, de ez nem jelenti azt, hogy nem mondtam igazat.
- Tudom, hogy igazat mondtál – bökök ujjammal szemöldökei közé. - Amikor komolyan beszélsz, mindig lesz itt egy „V” alakú ránc.
Bőven volt lehetőségem arra, hogy megfejtsem arcmimikáját. Hogy tudjam mikor mit gondol komolyan. Legalább ennyiben nem tud engem átverni. Párszor kaptam már tőle fejmosást, nem mondom jó alaposat, és mindegyikhez megvolt a joga. Nem ok nélkül szidott le.
- Én sem akarlak elveszíteni – bújok hozzá közelebb. De még így is hallom a halk nevetését.
- Érzem, hogy hízik a májam – kellett neki is megszólalnia. Puhán oldalba bököm, de nem mondok neki semmit. Remélem ebből is megértette, hogy gyakran elég a tett és nem kellenek a szavak.
...ooOoo...
Elmondhatatlanul jó érzés végre úgy ébredni, hogy egyenlőre nem kell semmitől sem tartanunk. Szívesen lustulnék még tovább az ágyban, de már egyáltalán nem vagyok álmos, így inkább felkelek és óvatosan kimászom Daviel mellől. Ő legalább hadd aludjon, ha már én nem tudok. Reggelem egy részét céltalan bóklászással töltöm el, majd visszamászok az ágyhoz, de változatlan nem fekszem vissza aludni.
Daviel mozdulatára én is felvigyelek. Kezét rezignáltan simítja végig a lepedőn, ott, ahol én feküdtem. Mosolyogva veszem kezeim közé övét, ezzel is felhívva magamra figyelmét. Leülve az ágy szélére, lehajolok hozzá és egy könnyed csókot nyomok szájára. Jól eső érzés tölt el, mikor visszahúz magához ahelyett, hogy hagyna elhajolni.
- Még egyet...Még egyet...- minden egyes követelőző kérését örömmel teljesítek. Persze mosolyomat sem tudom örökké elfojtani, így jókedvem is hamar meglátszik rajtam. Ki tudja hányadik csók után, de hagyja, hogy véglegesen is elhajoljak tőle. Ujjait tincseim közé fúrja, sokszor csinálta már ezt, nem értem mi miatt lepődik meg most.
- Miért nézel így? - lepődöm meg én is a tekintetén.
- Csak, meglepődtem. Észre sem vettem, hogy ennyire megnőtt a hajad – magyarázza.
Ujjaim közé veszek pár hosszabb tincset, majd tanulmányozni kezdem őket. Való igaz, nem ártana már nekem egy kis hajvágás. Nem mintha zavarna, sikerült hozzászoknom. Igazából, mindig volt más elfoglaltságom. Nem volt időm azt figyelni, mikor milyen hosszú a hajam.
- Igen, néha rám nézhetnél – jegyzem meg.
Ez most határozottan egy nagyon gonosz húzás volt tőlem, de ő is tudja, hogy csak poénkodni próbálok. Mit ne mondjak a humorérzékemen még nem ártana egy kis csiszolás. Szavaimra csak felhorkant és ennyi nekem elegendő is ahhoz, hogy tudjam, legalább annyira komolyan vette ezt az egészet, mint én.
- Többet nem tudlak nézni, sőt, olyan sokat látlak, hogy egyik napról a másikra nem tűnt fel – mosolyodik el. - Ennyire megszoktam, hogy velem vagy.
- Levágjam, nem zavar?
- Letudod? - nézek rá újfent meglepetten.
Nem tudom miért, de ezt valahogy nem nézem ki belőle. Mármint, hogy ollóval a kezében bárkinek is a haját lenyisszantsa. Én tényleg úgy vagyok vele, hogy mindig is jó dolga volt, és neki alig kellett tennie valamit egész életében. Csak akkor vált kellemetlenné neki minden, mikor engem megismert. Jobban mondva, még akkor is jól élt, mindene megvolt, de még egy kölyökre is vigyáznia kellett. És most visszagondolva, semmit sem tettem annak érdekében, hogy jobb helyzetbe hozzam őt. Vagy úgy általánosságban a segítségére legyek bármiben is.
- Le. Ha adsz egy ollót – kell fel ő is az ágyból, majd a szekrényhez lépve átveszi a ruháit. Addig én sem tétlenkedem, inkább az olló keresésére indulok, amit hamar meg is találok az asztal sarkán. Nem tudom ez itt volt-e eleve, vagy Daviel hozta magával. Bár, ha jobban belegondolok, akkor biztos, hogy nem Daviel hozta magával. Akkor nem tőlem kért volna ollót. Egy széket húzok a szoba közepére, oda, ahol nincs szőnyeg, csak a tiszta padló, és helyet foglalok rajta. Elém állva simítja ujjait tincseim közé, majd elveszi tőlem az ollót. Élességét próbálgatva belenyisszant a hajamba, én pedig a föld felé közeledő tincsem után kapkodva hajolok le, de nem sikerül elcsípnem.
- Nyugton tudsz maradni addig, míg levágom a hajad?
- Azt hiszem – kezdek el bólogatni.
- Rendben. Ezt kapd le magadról, ne hajazzuk össze, ha nem muszáj – csippenti ujjai közé pólóm anyagát és megrángatja egy kicsit.
- De minek? Jól vagyok én így is – ráncolom össze szemöldököm.
- Szúrni fog, ha magadon hagyod.
- Már miért szúrna? Szerintem puha a hajam.
- Feltett szándékod mindenben ellenkezni velem?
Vigyorogva ingatom meg a fejem. Dehogy ellenkezek én vele. Csak nem értem, erre most mi szükség van. De ha ő azt mondja vegyem le, hát bánom is én, leveszem. Gyorsan áthúzom a fejem felett a pólót, és jó messzire elhajítom magamtól. Kezeimet összedörzsölve húzom ki magam teljesen és izgatott várakozással nézek rá. Eddig még sosem vágta le senki a hajamat, mindig magamnak nyirbáltam le. Ez most valahogy jó. Egymás után veszi kezébe tincseimet, és mindegyiket pár pillanatnyi töprengés után levágja. Ujjaimmal dobolok a térdemen, miközben végig figyelemmel kísérem, ahogyan egyre több haj kerül a földre. És ezt még össze is kell majd takarítani.
- Mennyit vágjak le belőle?
Szemeimet szorosan lehunyva tartom, nem tudom miért, de késztetést érzek erre, mikor közvetlen előttem piszkálja Daviel a hajamat. Nem szeretem, mikor a szemeim előtt hadonászik valaki valami élessel. Az olló pedig akárhonnan is nézzük, igenis éles. Az kéne még nekem, hogy kiszúrja itt a szemeimet. Vállat vonva pislogok rá fel. Mit bánom én mennyit vág le a hajamból. Amennyit akar, csak ne csináljon belőlem cirkuszi bohócot. Annak nem örülnék. És nem is esne jól. Ajkain egy kedves mosollyal érinti ujjait állam alá, és fejemet megemelve, teljes lelki békében fújkálja meg az arcomat. Grimaszolva kezdek el hadonászni kezeimmel.
- Na! Ezt ne csináld – szólok rá elfordulva tőle.
- Készen is vagyunk – sepri le vállaimról az apróbb hajszálakat.
- Köszönöm szépen – vigyorgok rá és felállok a székből. Már most egészen más érzés. Sokkal jobb így. Arcomat mellkasába bújtatva ölelem meg és szorítom magamhoz. Pólójának az anyaga már kevésbé puha, de annyira még nem zavar, hogy elhúzódjak tőle. Tenyerét vállamra simítja, majd onnan a nyakamra, és ujjai közé veszi a láncot, amiről már sikerült teljesen megfeledkeznem.
- Min gondolkodsz? - fordítom oldalra a fejem, hogy levegőt is kapjak azért. Valljuk be, őszintén szólva Daviel mellkasa nem a legoxigén dúsabb hely a világon.
- Semmin – cirógatja meg arcom.
Biccentve guggolok le, és ujjaimmal kezdem el összegereblyézni hajamat, majd marokszámra felszedegetem. Nem is gondoltam volna, hogy majd ennyi haj kerül a padlóra. Amit a markomba gyűjtök mind a kukához viszem, és kidobom. Legalább háromszor fordulok, mire sikerül aránylag tiszta padlót varázsolnom.
- Cammy mond, hallottál te már a seprűről?
- Persze. Egész praktikus tud lenni. Főleg takarításnál – felelem évődve.
- És most, mit szeretnél csinálni? - lép mögém hátulról átkarolva, állát vállamon pihentetve.
- Feküdni az ágyban és nézni a tévét? - felelem félig meddig kérdő hangsúllyal.
- Még a végén ellustulnál itt nekem. Ezért kár volt felöltöznöm – simítja ki homlokomból hajamat, annak ellenére, hogy már nem is lóg bele a szemeimbe.
- Látod. Én előre gondolkodtam – vigyorodom el, elvégre vele ellentétben én ugyan abba vagyok, mint amiben aludtam.
- Hát persze. Te mindössze lusta voltál átöltözni életem – neveti el magát.
|
|
