Elõször habozik a haramiák láttán, de aztán végül lábra kecmereg, és mellém sántikál, hogy velem együtt vehesse fel velük a harcot, elégedett mosollyal figyelem.

Már most kitûnõ vezér. Fájdalmai vannak, viszont ezt próbálja nem mutatni, még akkor sem rezdül az arca, amikor támadó pozícióba helyezkedik az oldalamon. Biztosra veszem, hogy trónra kerülése után, ugyanígy a saját állapotára nem figyelve lenne kész bármire, amivel megmentheti a népét.

Igen… Épp ezért kell mindenképp segítenem, és támogatnom.

Tûzgömböt egy ezüst sörényû illetõ miatt nem tud megidézni, aki talán a banditák vezére lehet.

Az idegen hirtelen került elõ valahonnan, felbukkanásával még engem is rendesen megdöbbentve. Érezni szoktam a felém közeledõk, az õ erejének nagyságát viszont most se nagyon tudom meghatározni.

Jobban megnézve magamnak higgadt arcát, és azt az alázatot, amivel fogadták, rá kell jönnöm arra, talán nagyobb bajban vagyunk, mint ahogy azt eleinte gondoltam:

  - Jó fogásunk van Zaraf, talán még a te érdeklõdésed is felkeli. Mit gondolsz mennyit kapnánk értük a fekete piacon? – lehet, még a végén nem ússzuk meg egy egyszerûbb harccal?

A kérdezett hátborzongató vigyorral fordítja felénk a figyelmét, aztán idéz meg ujjain öt éjfekete tûzgömb szerû fényt, ami arra utal, kár volt tõle tartanom. Elõttünk csak egy egyszerû mutatványos áll, megnyugodva indulok el felé. Rá kell rontanom, aztán legyûrnöm, nem lesz nagy ügy. Ráadásul veresége miatt maréknyi embere is futásnak fog eredni.

- Nyugi kölyök, - szól felém higgadtan, viszont megszólítása nem épp csillapít. - ne akard kihúzni nálam a gyufát, mert gondolkodás nélkül égetem föl az erdõt és a többi kis lurkót… A fõnixek nem bírják a fekete tüzet, mind odavesznének… - szemét rohadék. Mielõtt esélye lenne mozdulni érne véget a harcunk. Fekete tûz?! Ne nevettessen… Olyan ránk veszélyes dolog már nem létezhet.

Futásnak erednék az irányába, ha nem csimpaszkodna belém majdani uralkodóm, és szólalna meg komoly tekintettel:

- Kaide ne, hallottam errõl a tûzrõl. Fekete mágiát használ és nyílván valóan eladta a lelkét valami démonnak, nem bocsátkozhatsz harcba vele… - hogy hiheti el azt, amit ez a bolond ember kitalált?!

- Mi az, hogy ne bocsátkozzam harcba? Talán hagyjam, hogy elfogjanak minket és eladjanak? Waylin én elhiszem, hogy nem szeretnél harcolni, nekem sem ez a célom, de meg kell védenünk magunkat.. – pedig azt hittem… Tényleg azt hittem, hogy megértette, mindent meg kell tennünk a szabadulásunkért, és azért, hogy a társaink, a népét se fogják el.

- Menjetek és keressetek még néhány fogást, Michael, Dan ti maradjatok, befogjuk a nagyszájú kölyköt és apuci kedvencét. – kölyök?! Már megint így hív?! Hamuvá porlasztom, nincs számára kegyelem…

- Hallgass a kis okos tojásra kölyök, lehet, hogy béna, de azért csak van némi gén apuciból is és megérzései bizony helyt állóak…

Esélyetek sincs ellenem… - lehetetlen, hogy igazat mondjon… Mégis… Miért érzem jelenleg azt, hogy a velünk szemben álló más lett, mint eddig volt, és hogy Waylin jogosan állított le??? Tényleg olyan erõs, mint amilyen erõsnek a szavaiból áradó erõ alapján most érzem???

- Azt majd meglátjuk… - ordítom teljes torokból, félelmetes viszont csak akkor lenne a hangom, ha bizonytalanságom nem hallanám belõle még én is ki.

Bár… Amikor támadásra bíztat, egybõl visszanyerem a magamba vetett hitem, és felkészülök az ostromára. Azzal se törõdök, hogy másik kezére is fekete gömböcskék varázsol.

- Elég! – dörren határozottan Waylin hangja a levegõben, meglepõdöttséggel vegyes ámulattal fordulok felé, mialatt õ tovább beszél:

- Nem harcolunk, vonulj vissza Kaide, lehet, hogy még nem vagyok uralkodó, de idõvel az leszek és te engedelmességgel tartozol felém… - a hangjából csak úgy árad a méltóság. De… Nem értem, mit is akar tenni. Miért mondta, amit mondott?

- Azonnal állj le! – parancsolja ismét, mintha érezné, kétkedek szavaiban, aztán közelebb sétál támadónkhoz:

- Zaraf, téged apám számûzött, és a neved örökre törölte a fõnixek tudatából. Tetteid olyan borzalmasak voltak, hogy jobbnak látta a feledés homályába számûzni… - te jó ég… Ha nem szólt volna rám, akkor már tényleg nem élnék. Ebbõl is látszik, hogy õ az igazi uralkodó.

- Nocsak a kis trónörökösnek kinyílt a csipája?  - szemtelenkedik vele az elvetemült számûzött - És megtisztelõ, hogy emlékszel rám… Tekintetbe véve, hogy utoljára 570 éve találkoztunk. Én persze azonnal felismertelek, mivel te amint látom nem váltottál alakot… A bénaságod, még mindig mosolygásra késztet. Most is olyan vagy mint egy hepciás kisgyerek, aki legszívesebben fülét farkát behúzva menekülne… mond csak miért nem teszed ezt? Érdekesebb lenne a vadászat… - azt csak hiszi… A majdani uralkodó ilyesmit sose tenne.

- Nincs vadászat, nem harcolunk, megadjuk magunkat, ha megígéred, hogy a többi fõnixnek nem esik baja és békén hagyjátok õket… - ha õ mondja, nem vitatkozom, leeresztem a kezeim. Feláldozom magam érte, és a többiekért, ha ezt szeretné. Persze… Csak ha nem álca a Zaraf nevû illetõ meghunyászkodása. Amint észreveszem, bántani szeretné Waylint, egyenesen nekiugrok.

- Igen is kisfelség… - helyesen döntött.

Nem… Miért akarja õt is megbilincselni?! Mérgesen lépek az irányába, és osztom meg vele azt, ami a szívemen van:

- Ez így nem jó Waylin, mégis, hogy gondolod, hogy csak úgy odadobod magad ennek? - neki trónra kell jutnia. Ahhoz pedig tanulnia kell. Itt kell lennie.

- Te uralkodó leszel, sokkal többet érsz, mint itt bármelyikünk… te nem adhatod csak úgy oda magad… - kiabálok ismét elkeseredetten, de mintha meg se hallotta volna azt, amit mondtam neki.

- Ez nem így mûködik kölyök… - válaszol a szemetek vezére helyette, mialatt egyik mocskos társa kezet emel urunkra, és bilincsbe veri - ezért lenne õ jó uralkodó te meg nem… Ez a kiskölyök már gyerek korában is arról volt híres, hogy számára minden lény egyformán fontos és értékes… Márpedig, ha hagyná, hogy az õ élete helyett mások vesszenek oda, ez az alapfelállás bizony nem valósulna meg…

- Csak gondolj bele, - folytatja tovább vérlázító kiosztásom - mennyi ártatlan kisdiák életébe kerülne egy nyílt harc az egykori legnagyobb hadvezérrel. – egykori hadvezér??!! Ez az alak? Nem… Vagy mégis? - Nem állítom, hogy sok lúd nem gyõz disznót, de a veszteségetek hatalmas lenne… Ezt õ bizony mérlegeli, veled ellentétben…

- Hasonlítasz rám kölyök, jó hadvezérré válnál.. – még mindig nem vagyok kölyök! És… Én más vagyok, mint õ.

- Mi nem hasonlítunk semmiben! – fujtatok dühösen, alig bírják rám tenni a bilincsek is.

- Vonuljatok vissza, mára megvan a két fõ fogás… a többieket békén hagyjuk, ahogy a kis trónörökös kívánja… - ch… Abban igaza van, most még nincs ellene esélyem, de lesz. Gondoskodni fogok róla, hogy legyen. Hadvezér leszek. Nem… Nála is jobb hadvezér leszek, már csak azért is, hogy megvédhessem Waylint.

Gyenge pontját fürkészem tekintetemmel, ezért nem indulok el velük, és kell lökdösniük a lovaikig, majd betoloncolniuk a ketrecbe, hogy rejtekük felé vehessék az irányt, sajnos azonban minden igyekezetem ellenére sem találok támadható felületet rajta. Olyan, mintha nem lenne neki. De… Mindenképp ki fogom találni, mit tehetnék annak érdekében, hogy dölyfös mosolyát letöröljem az arcáról.

- Már meghoztad a döntésed. – suttogom a mellettem gubbasztó kis fõnixnek, amikor feltûnik, mennyire szótlan egy ideje. – Nem szabad bánkódnod a múlton, vagy olyasmin gondolkodnod, mi lett volna, ha mást teszünk. Inkább próbáljunk meg kitalálni egy tervet, amivel végezhetünk vele a jövõben.

- Vicces egy kölyök vagy. – a francba… Ez a rohadék mikor lovagolt a ketrecünk mellé?! – Ha ezer évvel idõsebb lennél, se volna esélyetek ellenem. És… Remélem tudod, hogy elég az embereimmel is játszadoznod ahhoz, hogy elveszítsem a türelmem.

Görény…

Eddig se kötélbõl lévõ idegeim elszakadnak amiatt, hogy ennyire fölényben érzi magát velem szemben, felállok a ketrecben, és kinyúlva meg is ragadnám felsõjét, ha Waylin nem kapná el a kezem, aztán rázná meg óvatosan a fejét, amikor felé fordulok.

Chh…

Reakciója miatt muszáj visszahúzódnom, és leülnöm. Ráadásként tûrhetem, ahogy barom fogva tartóink kinevetnek.  Némelyektõl azt is hallom, hogy nem értik, miért irányít a mellettem lévõ kis takony. Mindegy. Emiatt nem leszek ideges. Nekik fogalmuk sincs a most történtekrõl. Már megint megmentett a saját halálomtól.

- Bocsánat. – suttogja úgy, hogy csak én halljam, mosolyogva suttogok neki vissza egy köszönömöt.

- Ha jól sejtem újból neked köszönhetem az életem. – cirógatom végig arcának ívét. – Nagyon hálás vagyok azért, hogy helyettem is hidegvérrel gondolkozol.

- Tényleg nem haragszol? – kérdi megint olyan halkan, hogy csak én hallhassam, mosolyogva ingatom meg a fejemet:

- Miért kéne? Elfogadom a majdani királyom döntéseit. Viszont… Azt már most megmondom, hogy egyszer komolyan kinyírom azt a férget. Ha engeded, ha nem.

- Tégy le errõl. – sóhajtja. – Zaraf ereje már akkor, amikor számûzték apáméval vetekedett. Most, hogy lepaktált a gonosszal, szerintem jócskán túl is teszi az övét.

- Mondasz valamit… - bosszús vagyok, dühít, hogy ennyire tehetetlennek érzem magam elrablónkkal szemben. – Bár van egy olyan gyanúm, hogy a te erõd már jelenleg is megközelíti az övét… - jelentem ki neki hangosabban, hogy Zaraf, aki még mindig fülel biztosan hallja a szavaim – Ezért ejtett fogságba. Ha várna pár évet, erõlködés nélkül nyomnád le a fekete tüzével együtt.

- Kölyök túlfeszíted a húrt. – érzem fojtogató erejét a nyakam körül, ami csak azt bizonyítja, igazam van, széles mosollyal nézek dühtõl eltorzult arcába:

- Ugyan mivel? – kérdezek rá ártatlanul. – Én csak az igazat mondom. – megvan a gyengepontja. A hiúsága.

Bár… Az enyém is, a figyelmetlenség, sikítva görnyedek össze, amikor szájalásom miatt hozzám tud érni, és pár teljes pillanatig egy apró fekete gömböt nyom mellkasomnak.

- Na de fõnök… - hallom a csõcselék halandók – Miért teszi tönkre az árut? – olyan tompa minden jelenleg… Pedig nem lehetne bajom… Nem lehet, hogy egy ennyire kis támadással így meg tudjon sebezni.

- Kaide – hallom magam mellõl Waylin aggódó hangját – Jól vagy? – fáradt mosollyal biccentek neki, aztán magamhoz húzom. A fejem most is kótyagos, de próbálok nem elaludni. Nem láthatja, hogy mennyire legyengített. Attól csak még jobban nyeregben érezné magát.

***

Már órák óta egy olyan helyen bolyongunk, amely csak úgy lüktet az õsi energiától, Waylinnel együtt álmélkodva figyeljük a körülöttünk növõ hatalmas öreg fákat, hallgatjuk a számunkra ismeretlen élõlények neszeit. Úgy néz ki, Zaraf ezen a környéken húzta meg magát, hogy a mágia közelségébõl meríthessen erõt. Ha így van, akkor még akár elõnyünkre is válhat, hogy olyan támadások használ, amik õt is legyengítik. 

- Kifelé! – utasítanak emberei, aztán durván rántanak a ketrecbõl a földre, mielõtt esélyem lenne arra, hogy megmozduljak.

Habár eddig is fürkésztem a tájat, most több gyanakodással, mint eddig mustrálom a vidéket, és az elõttünk elfekvõ barlangot. Oda nem akarok bemenni. Úgy érzem, a belsejében örökre elszakítanának majdani uramtól. 

Talán a kis fõnix is hasonlóan érezhet, amikor a kezembe adják, hogy ne kelljen a lábaira állnia, remegve bújik hozzám, és suttogja a nevem.

- Nyugalom. – sóhajtom emiatt neki – Nem lesz gond. – addig, amíg nem Zaraf akar ránk kezet emelni legalábbis meg tudom védeni.

Az egykori hadvezér miután minden emberét elküldi maga mellõl, baljóslatú vigyorral az arcán lép mellénk:

- Tudjátok, jelenleg hol vagyunk kicsikéim? – ismét körbe nézek, de most, hogy kérdi, se rémlik a vidék képe, tagadón rázom meg a fejem:

- Még életemben nem láttam ezt a helyet. - aztán várom a kezemben tartott véleményét.

Arra számítok, hogy õ se tudja, mire szeretne kilyukadni elrablónk, viszont a tekintete döbbenettõl, és félelemtõl csillog, mialatt megszólal:

- Ezen már gondolkodtam, mialatt jöttünk. Ez a hely… Csak nem a keletkezés erdeje?

Habár nem tudom, mirõl beszél, aggodalommal tölt el félelme, valamint Zaraf kuncogása, szorosabban ölelem magamhoz, mint eddig bármikor, miután elrablónk válaszol neki:

- Csak de.

- Ide nekünk, fõnixeknek tilos lenne a belépés. – fakad ki Waylin még mindig rettegéssel telt hangon. - Végeznek velünk, amiért itt jártunk.

- Csak akkor, ha pont látnak minket akkor, amikor kimegyünk innen. De… Ide belépni nem fognak, hogy ellenõrizzék vannak-e errefelé fõnixek. Ezért lakom én is ebben az erdõben. – értem… Szóval amióta számûzték tengeti ezen a helyen a napjait. Gondolom a banditaseregét is itt gyûjtötte. És igen… Ez felvet egy másik kérdést is… Hány törvényen kívülinek adhat otthont a rengeteg?  

Úgy terveztem, - folytatja a beszélést - hogy egyszerûen leveszem a láncaitokat, és hagyni fogom, hogy a fák közt bolyongjatok, amíg a kis trónörökös is feláldozható lesz. Kölyök – néz felém – te fogod edzeni. Meg kell tanítanod a hatalma kezelésére – az elõbb… Jól értettem, amit mondott?

- Feláldozható?! – fordulok felé ellenségesen. Hogy gondolja?! Velem azt tesz, amit akar, de nem fogom szó nélkül hagyni, hogy bántsa Waylint.

- Tisztázzunk valamit kölyök. – kuncog negédesen – Az én dolgom, mit teszek veletek. És… Tudod idefelé rettenetesen jó ötletem támadt. Téged, és õt foglak megölni ott benn, a barlangban felállított oltárnál, az erõmért cserébe. Egy trónörökösnél, és egy leendõ hadvezérnél nem kívánhatnak jobbat a démonok, akik itt élnek. Lehet a véretekért, még tovább is növelik a hatalmam. Bár… Ehhez az kell, hogy Waylin végre tényleg úgy harcoljon, és viselkedjen, mint egy trónörökös. – értem… Szóval semmi kedve azzal veszõdni, hogy képezze a kicsikét, ezért tart engem is még egy kevés ideig életben …

- Mi lesz, ha kimegyünk innen, amíg nem figyelsz ránk?! Vagy ha egyszerûen azt mondom, inkább ölj meg most, mert nem vagyok hajlandó teljesíteni a parancsod?!

- Túl forrófejû vagy, amint róla vagy szó. – csóválja meg a fejét. – Gondolkozz… Szerinted akkor mit tennék a klánotokkal?

- Megölné õket… - néz a szemeimbe kicsikém – Kegyetlenül kivégezne mindenkit.

- Helyes… - tépi le fél mozdulatokkal láncaink, aztán indul el még mindig nevetve a barlangja felé.

Annyit tesz hozzá csak szavaihoz még a bejáratából, hogy akkor is holtan végzik a szeretteink, ha pár évnél többet kell arra várnia, hogy a kis fõnix is végre uralkodóhoz méltón viselkedjen.

- Na és most mi legyen? – faggatom Waylint, amint úgy érzem, hogy Zaraf hallótávolságon kívülre került.

- Az erdõben kell maradnunk… - sóhajtja tanácstalanul. – Ez biztos.

- Igen. – simítom ki pár tincsét az arcából. - Mondjuk… Ha benne vagy, akkor innen mindenképp elviszlek. Itt valahogy nem érzem jól magam.

Biccent, aztán azt susogja, hogy õ se, ezért mosolyogva vetem be magam vele a fák közé, hogy egy megfelelõ szállást találjak magunknak éjszakára. Terveim szerint kaját, és ivóvizet is kutatok. A lábáról szintén szeretnék gondoskodni, de persze csak akkor, ha õ is beleegyezik.

 Ügyesen sikerül esnem, mint mindig, így szépen el is veszítem az eszméletem. Csak valamikor szürkület tájt térek magamhoz, erõteljes fájdalommal, minden tagomban. A sötét verembõl alig látok ki és mikor nagyjából kitisztul a kép, szépen kétségbe is esem. Nyöszörögve próbálok a lábamra állni, hogy megpróbáljak kikecmeregni, de nem megy és nyöszörögve esem vissza. A ruháim sárosak, de ez a legkisebb problémám, a sérült lábam, ami idõ közben bucira dagadt sokkal jobban aggaszt. Kétségbeesésemben és fájdalmaim miatt lassan elpityeredem. Fázom és kétségbe vagyok esve, amit persze ismét csak saját bénaságomnak köszönhetek. Az éjszaka zajai lassan teljesen kihozzák belõlem a félszeg kis madárkát és maszatos arcocskával nézem az egyet, ahol lassan a csillagok is megmutatják csodás fényüket.
- Valaki… segítség… - sírom el magam és végleg feladva minden önuralmam összekucorodva reszketve húzódom a sarokba.
- Waylin! Te vagy az Waylin? – Hallok meg egy ismerõs hangot, aminek nagyon megörülök. Felnézek és ott áll fönn Kaide. Nem tudom, hogy bízhatom e benne, de jelen helyzetben azt hiszem nem válogathatok, hisz itt a gödör mélyén mégsem maradhatok.
- Megtaláltam! Hozzatok kötelet! – megtalált? Ezek szerint már kerestek? Micsoda szégyen, ha ez édesapám fülébe jut, biztos csalódott lesz, hogy egy szem fiacskáját, pont az a személy menti meg, akitõl a legjobban tiltottak.
- Mennyire sérültél meg? Fáj valamid? – erre a kérdésre azt sem tudom mit mondhatnék. A lábam borzalmasan fáj, de nagyjából az összes porcikám sajog, de nem akarom a közelemben tudni. Nem bízhatok benne, még akkor sem, ha kedvesnek és barátságosnak mutatja magát. Édesapám szerint, csak arra várnak, hogy a bizalmamba fogadjam õket, aztán lecsapnak és elpusztítanak egy pillanat alatt. A tudtára is adom, hogy mim fáj, de megpróbálom elküldeni, nem nagy sikerrel, mivel szépen bemászik mellém. Nem értem õt, miért nem épes azt tenni amit kérek? Nem várok tõle semmit, akkor miért van itt?
 - Miért jöttél le hozzám? Meg vagy õrülve! – ripakodom rá, és igyekszem takargatni zavarom. Érzem, ahogy a pofim kipirul és a fülem hegye izzani kezd. Zavarba hoz a kedvességével és összekavarja, amúgy is kusza gondolataim. - Most kettõnket kell kimenteniük! – morgom tovább, de persze a mérgem nem valós, valójában örülök a jelenlétének, ami még jobban kikészít.
- Ki akarlak vinni innen, de sietnünk kell. – ahogy kezet nyújt, csak pislogva nézek rá, szégyenlõsen méregetem kezét. - Banditák járkálnak a környéken, nem szabad ránk találniuk. – banditák? Ezzel az ócska trükkel akar elkábítani, nem hiszek neki, és a kezét sem fogadom el, csak elfordítva tekintetem jelzem, hogy nem tartok igényt a segítségre. Nem tudom eldönteni, hogy hazudik, vagy igazat mond, de ez nem is sokat számít, hisz szem elõtt kell tartanom, hogy miféle családból származik. Leguggol hozzám és megragadja állam, amire meglepõdöm és kikerekedett szemeim meresztem az övébe. Csodásan nyugtató és szép szemi vannak. Finomságot és erõt sugároznak. Annyira nehezemre esik elhinni, hogy tényleg egy alattomos alak lenne.
- Kérlek. Nem szeretném, ha bajod lenne. Higgy nekem. – szemébe nézve, valahogy el tudom hinni amit mond. A szívem azt súgja, nem hazudik, de amit éveken keresztül neveltek belém az veszettül nyomja a vészcsengõt fejemben, mégpedig, hogy ne higgy neki, most mégsem akarok az eszemre hallgatni a szívem erõsebb, mint az eszem, talán pont ezért gondolják, hogy nem leszek jó uralkodó, de végül bólintok, és beleegyezem a segítségbe. Erre elmosolyodik, de nekem nincs erõm visszamosolyodni, ahhoz most túl nyúzott vagyok és sajog mindenem. Átkarolom nyakát és lábammal dereka köré erõsítem magam, már amennyire ebben az állapotomban sikerül, majd hagyom, hogy kivigyen.
- Neked még a mászás is jobban megy. – suttogom, ahogy kiérünk és õ kõrbe tekint. Nyílván a társainkat keresi, nagy hévvel, amit én is megteszek, de semmi. Csak a csend és sötétség. Már épp mondanám, hogy nem fog jönni senki, mikor halovány fényekre leszek figyelmes a távolban.
- Hát... – fordul felém én pedig felemelem rá, csodásan fénylõ tekintetem. A hold fénye épp megvilágítja arcom, amitõl sejtelmes fényjátékot kezd szemem világában.
- Sérült bokával nekem se menne. – elmosolyodom és el is pirulok, ahogy visszamosolyog  és arcomból kisöpör néhány tincset. Megfordul a fejemben, hogy túl közel engedem magamhoz, de nagyon jól esik a tárasága. Nem akarom elfogadni, hogy veszélyes lenne rám nézve. A távoli fények, egyre közelebb érned, de mikor elénk lépnek és kiderül, hogy nem társaink jöttek értünk, hanem azok a bizonyos banditák a vér is megfagy ereimben. Összehúzom magam, ahogy az emberek elégedett vigyorral világítanak meg minket fáklyáikkal.
- Mit csinálsz? – suttogom rémülten. A vér is megfagy ereimben, amit egyre közelebb jönnek hozzánk, de Kaide elém áll, mint aki meg akar védeni.  
- Nocsak... - szólal meg az az ember, amelyik hozzánk a legközelebb áll.
- Úgy látszik, ma értékes zsákmánnyal térünk haza fiúk. Két fõnix is beleesett a csapdánkba. – nevetgél gúnyosan, miközben egyre közelebb kerül. Kaide támadó pozícióba helyezkedik, még így is tudom, hogy a harchoz értek a legkevésbé.
- Úgy látszik... – kuncogja. Ujjaira pillantok, ahol erejét összpontosítja, de én nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék fölvenni velük a harcot. Arról nem is beszélve, hogy ez egy szent erdõ és a hirtelen túz, akár tönkre is tehet mindent.  
- Elfelejtették, hogy mi mindketten meg tudjuk védeni magunk. – hát ezzel szintén vitatkoznék. Õ meg tudja védeni magát én meg lehet felgyújtanám sahját magam. Talán nem figyelt az órán? Még egy egyszerû tûzgömböt sem tudok kordában tartani, olyan közegben, ahol nincs körülöttem gyúlékony anyag, hát még itt a természetben.
- Te is készülj. – suttogja nekem hátra, de azt sem tudom, hogy kezdjek hozzá, pláne azt nem, hogy jó ötlet e harcba bocsátkozni. Még sosem küzdöttem élesben és a bénaságom nyílván való. Kaide talán így is bízik a sikeremben?
- Ennyi nyomorulttal nem tudok egyedül elbánni. - mosolyog rám kedvesen. Ezt most tényleg komolyan gondolja? Csatát akar és azt szeretné, hogy én segítsem, még lábra sem tudok igazán állni, nem, hogy harcolni. Nem az képtelenség én erre százas állapotomban sem vagyok képes, nem még így. Mégis azt hiszem illik kiállnom mellette, ha már ennyire bízik a sikeremben, csak aztán, nehogy felgyújtsam magunkat is. Nehezen, de feltápászkodom a földrõl és Kide mellé állok, mikor a semmibõl egy fehér hajú alak lép elõ. Magas és daliás testalkat, mégis van benne valami nagyon félelmetes. A tekintete nagyon emlékeztet valakire, de nem tudom hová tenni. A többiek a háttérbe vonulnak, amíg a férfi megáll velük szembe. Alig bírok mozogni, és a jobb lábamra nehézkedem súlyommal.
- Jó fogásunk van Zaraf, talán még a te érdeklõdésed is felkeli. Mit gondolsz mennyit kapnánk értük a fekete piacon? – a férfi nem néz a másikra, csak minket néz és elvigyorodva emeli fel ujjait. Az öt ujján kis tûzlabdák jelennek meg, de fekete fényük merõben más mint a miénk, pedig nyílván valóan õ is egy fõnix.
- Nyugi kölyök, ne akard kihúzni nálam a gyufát, mert gondolkodás nélkül égetem föl az erdõt és a többi kis lurkót… A fõnixek nem bírják a fekete tüzet, mind odavesznének… - kuncogja. Kaide azonban nem hátrál, mintha nem is hallaná amit mond. Tekintete elszánt és vad, nem úgy az enyém, én bizony nagyon is megszeppenek és megfogom Kaide karját. Zaraf a neve nagyon ismerõs, de a rémületem nem nagyon engedi, hogy rá tudjak jönni hol hallottam ezt a nevet, mégis az megérzésem azt súgja, esélyünk sincs ellene, legalábbis nekem biztos nincs.
- Kaide ne, hallottam errõl a tûzrõl. Fekete mágiát használ és nyílván valóan eladta a lelkét valami démonnak, nem bocsátkozhatsz harcba vele… - suttogom, és kézben végig a másik szemébe nézek. A tekintete rettegéssel tölt el, és megdermeszti tagjaim.
- Mi az, hogy ne bocsátkozzam harcba? Talán hagyjam, hogy elfogjanak minket és eladjanak? Waylin én elhiszem, hogy nem szeretnél harcolni, nekem sem ez a célom, de meg kell védenünk magunkat.. – feleli Kaide némi felháborodással. Megértem az érzéseit, így kicsit megszeppenve engedem el karját. Zaraf erre elneveti magát és támadó pozícióba áll.
- Menjetek és keressetek még néhány fogást, Michael, Dan ti maradjatok, befogjuk a nagyszájú kölyköt és apuci kedvencét. Apuci kedvence? Igen, így már tudom, hogy ki õ. A rettegésem a tetõfokára hág, kijelentésétõl, mert azonnal rájövök, hogy kire emlékeztet a férfi. A többiek lelépnek és a két másik ember bilincseket vesz elõ a táskájukból.
- Hallgass a kis okos tojásra kölyök, lehet, hogy béna, de azért csak van némi gén apuciból is és megérzései bizony helyt állóak… Esélyetek sincs ellenem…
- Azt majd meglátjuk… - morran föl Kaide, de immár némi bizonytalanság is bekúszik önbizalommal teli hangjába.
- Hát akkor gyere… - kuncogja és a másik kezére is tûzgömböket varázsol, amik akár a megveszekedett csillagok kezdenek kõrözni teste körül, meglehetõsen erõs védelmet alkotva. Nem tetszik ez nekem és összeszedve minden erõm, próbálok határozott lenni. Kaide már épp rohamot indítana. mikor elkiáltok.
- Elég! – hangom határozott, ami nagyon meglepõ, tekintetbe véve, hogy ilyesmit talán még soha senki sem hallhatott tõlem.
- Nem harcolunk, vonulj vissza Kaide, lehet, hogy még nem vagyok uralkodó, de idõvel az leszek és te engedelmességgel tartozol felém… - meglepetten néz vissza rám, mintha nem is értené amit mondok.
- Azonnal állj le! – hangom tisztán és élesen hasít az éjszakába, majd elsétálok mellette, már amennyire a lában engedi és megállok tisztes távolban Zaraftól, akinek képére, gúnyosa vigyor húzódik.
- Zaraf, téged apám számûzött, és a neved örökre törölte a fõnixek tudatából. Tetteid olyan borzalmasak voltak, hogy jobbnak látta a feledés homályába számûzni… - határozottan állok elõtte, habár gyomrom remeg és a hányinger, no meg az ájulás kerülget.
- Nocsak a kis trónörökösnek kinyílt a csipája?  És megtisztelõ, hogy emlékszel rám… Tekintetbe véve, hogy utoljára 570 éve találkoztunk. Én persze azonnal felismertelek, mivel te amint látom nem váltottál alakot… A bénaságod, még mindig mosolygásra késztet. Most is olyan vagy mint egy hepciás kisgyerek, aki legszívesebben fülét farkát behúzva menekülne… mond csak miért nem teszed ezt? Érdekesebb lenne a vadászat… – szavaim nem hatják meg, sõt úgy tûnik nem is sértik, mintha büszke lenne tettére, amit pontosan én sem tudok, de annyi biztos, hogy borzalmas lehetett, ha apám ilyen komoly büntetést szabott ki rá.
- Nincs vadászat, nem harcolunk, megadjuk magunkat, ha megígéred, hogy a többi fõnixnek nem esik baja és békén hagyjátok õket… - Kaide leengedi kezét, mivel a nagy monológom közben Zaraf is visszavonulót fúj, persze csak látszólag, hisz neki nem okoz gondot, egy gyors támadással elsöpörni az egész helyet. Talán még tanáraink sem tudnák fölvenni a harcot, apám régi hadvezérével.
- Igen is kisfelség… - vigyorog tovább Zaraf és int az egyik emberének, hogy bilincseljen meg. A pasas azonnal lép és elindul felém, de Kain felháborodására megtorpan.
- Ez így nem jó Waylin, mégis, hogy gondolod, hogy csak úgy odadobod magad ennek? – a megvetés süt hangjából, és mérges pillantásokkal illeti Zarafot, aki csak figyeli kettõnk beszélgetését.
- Te uralkodó leszel, sokkal többet érsz, mint itt bármelyikünk… te nem adhatod csak úgy oda magad… - magyarázza kétségbeesetten, de én csak megcsóválom fejem. Bármit is mond az én felfogásom teljesen máshogy mûködik. Az egyik férfi a hátam mögé lép és lebilincseli kezem.
- Ez nem így mûködik kölyök… ezért lenne õ jó uralkodó te meg nem… Ez a kiskölyök már gyerek korában is arról volt híres, hogy számára minden lény egyformán fontos és értékes… Márpedig, ha hagyná, hogy az õ élete hejett mások vesszenek oda, ez az alapfelállás bizony nem valósulna meg… Csak gondolj bele, mennyi ártatlan kisdiák életébe kerülne egy nyílt harc az egykori legnagyobb hadvezérrel. Nem állítom, hogy sok lúd nem gyõz disznót, de a veszteségetek hatalmas lenne… Ezt õ bizony mérlegeli, veled ellentétben… - magyarázza Kaidénak, aki egyre jobban felhúzza magát és már alig bír uralkodni indulatain.
- Hasonlítasz rám kölyök, jó hadvezérré válnál..
- Mi nem hasonlítunk semmiben! – morogja, miközben az õ kezére is bilincs kerül. Nem szólok semmit, nem értek vele egyet, de tény, hogy nem szeretném, ha másoknak is baja esne. Ami pedig a hasonlóságot illeti, elgondolkodtató, mert a szemük, bizony szinte pont ugyan olyan, leszámítva, hogy Kaide szemeibõl árad a kedvesség. Persze ez lehet, csak álca, de ha az, akkor veszett jól mûködik nála, mert engem teljesen megvett vele. Zaraf csak kuncog és int az egyik emberének.
- Vonuljatok vissza, mára megvan a két fõ fogás… a többieket békén hagyjuk, ahogy a kis trónörökös kívánja… - a pasas nem nagyon ért egyet vele, de úgy tûnik eléggé fél tõle ahhoz, hogy belenyugodjon a döntésbe és elindul társai után. Már Kaide sem beszél, csak beletörõdve, hagyja, hogy taszigálják. Engem persze nem lökdösnek, mivel a lábam éppen eléggé fáj, hogy õrülök ha egyenesen tudok menni. Félúton Zaraf fölkap és a karjaiba visz el a lovakig, ahol mind a kettõnket betuszkolnak egy ketrecbe és elindulnak velünk ki tudja hová. Lehajtom fejem, még csak nem is tudok Kaide szemébe nézni annyira szégyellem magam. Nem tudom mi lett volna a helyes, de úgy éreztem inkább mi mint mindenki, talán rossz döntést hoztam, de még mindig így érzem helyesnek, csakhogy Kaide biztos mérges rám és emiatt inkább csak hallgatok.

Dragon mester magához hivatott. Tudni akarta, mennyire akarok én trónra kerülni Waylin helyett, úgyhogy õszintén, az ereje igazságvizsgálata alatt mondom el neki azt, hogy mindenben támogatni szeretném a srácot.

Majd... Persze ezután megesketem arra, errõl még a szüleimnek se beszél. Nem szeretnék ártani nekik, bele is halnának, ha megtudnák, hogy a fiúk lemond a hatalomról.

Õk valamiért fontosabbnak értékelik még az akaratomnál is.

Hallottam pletykák arról, hogy Waylin is a tanítványa lesz, de eddig csak azt hittem kitalációk, roppant boldoggá tesz, hogy ténylegesen segíthetem én is a tanulmányait.

- Waylin… hová mész, gyere ide, had mutassalak be valakinek. – jól hallottam? Ez a kis fõnix õ? Majdani uralkodóm???

Kíváncsian emelem felé pillantásom, azonban mivel leejtette tankönyveit, hozzá kell lépnem ahhoz, hogy ezüst tincsei mellett az arcát is megnézhessem magamnak.

Arra nem is számolok, hogy amikor lehajolok mellé, és segíteni szeretnék neki, összekoccanunk.

- Au… bocsánat… nem vettem észre… - ejti ki kezei közül ismét könyveit, majd simít végig buksiján.

Most nem próbálok neki annyit segíteni, hagyom, hogy hozzá közel esõ dolgait õ vadássza össze reszketõ ujjaival, mielõtt rám emelné különlegesen sárgán csillogó szemeit, és még ajkainál is vörösebb arcát. Gyönyörû...

- Semmi baj… - igyekszem mosolyogva megnyugtatni. Kemény a fejem, mint a kõ, nem esett bajom - a nevem Kaide… nagyon örülök, hogy megismerhetlek Waylin.

Ledermedve figyel, talán már szülei meséltek rólam neki. 

Már abban a hitben vagyok, nem is akarja viszonozni gesztusom, amikor végre felém nyújtja remegõ ujjait:

 - Waylin vagyok… de ezt már tudod. Én… én is örülök… - nem épp ezt szûröm le abból, ahogy kikapja kezeimbõl a cuccait, és elrohan, viszont meg tudom érteni, szomorúan nézek utána.

- Õt a szülei jobban irányítják. - sóhajtom Dragon mesternek, amikor mellém lép, viszont erre csak mosolyogva nyújtja a kezét, és kér arra, adjak neki idõt.

- Meg fog kedvelni. - teszi hozzá mosolyogva, hálás tekintettel köszönök neki, aztán indulok el órára, hogy leülhessek mellé. Türelmem az van, viszont Waylinnek az illata is érdekel, nála szebb fiúcskát tényleg nem láttam még, pedig nem most keltem ki tojásomból.

Egy óra elteltével nem tudom megállapítani, hogy most teteti-e azt, csak a legalapvetõbb dolgokat tudja, vagy ennyire szüksége van a segítségemre, izgatottan várom a tûzmágiát. A fõnixek lételeme a tûz, ha ténylegesen nem tud olyanokat, amiket kéne, ezzel az órával bajai lesznek.

A sors akarata talán azt, hogy a tanár õt kéri meg egy tûzkarika bemutatására.

- Biztos, hogy én? – nyafizásával megadva gondolataimra a választ.

- Nem szabad félned az erõdtõl Waylin, gyakorolnod kell… - azám...

Végre nagy nehezen kitartja a kezét maga elé, és megjelenik elõtte egy elég labilis tûzgömb.

- Tartsd meg… ne hagyd szétcsúszni. – próbálja tanárunk finoman ösztökélni a kitartásra.

- Igyekszem… - válaszolja, és tényleg úgy is tûnik, viszont nem hagyhatom neki, hogy gömbje szétcsússzon, rá koncentrálok, és összetartom.

De... Ha lehetséges lenne, minden erõm odaadnám neki. Annak ellenére, hogy a magabiztossággal ellentétben sokat osztottak neki belõle az égiek.

- Jól van Waylin, majd gyakoroljuk ezt kettesben, ülj vissza a helyedre, - hagyja végre békén az oktató, azonban legnagyobb döbbenetemre engem hív ki helyette, hogy bemutathassam, hogy kellett volna helyesen csinálnia.

Pff... Ráadásul ismer is, ha direkt elrontanám, fejbe verne.

Sóhajtva megyek ki, de valahogy jobban megy a gyakorlat, és elviselhetõbb is, mint eddig valaha, ez csak annak tudom be, hogy hozzáértünk egymáshoz kijövésem elõtt.

Feltett szándékom a nap végén megkeresni, azonban amikor rá találok, elég ellenségesen fogad:

- Mit akarsz tõlem? Folyton megtalálsz, én nem ártottam neked… - ezt tudom... Én se szeretnék neki...

- Nem akarok ártani neked. Mégis mibõl gondolod ezt? - azt hiszi, anélkül, hogy ismerne, hogy az életére törnék???

- A szüleim szerint a te családod csak ártani akar nekem, - mennyivel egyszerûbb lenne az életünk, ha nem szólnának bele a dolgainkba - de ha nem ez a célod, akkor miért vagy folyton a nyomomban?

- Segíteni akarok neked, hogy idõvel tökéletes uralkodó légy… - vallom be neki õszintén - A családom tényleg nekem akarják az uralkodást, de én nem… Szerintem egy uralkodónak nem az erõ számít, arra ott vannak a hadvezérek. Jóságos és igazságos legyél… És szerintem te nagyon is az vagy. – éppen ezért is fogok mellette kiállni mindenképp.

- Gyakoroljuk azt a gömböt és a karikát… - lépek mögé, hogy ismét hozzáérhessek vállához, karjához, miközben megemelem kicsit a kezét. Ha nem lakozna benne nagy erõ, Dragon mester el se vállalta volna a tanítását, tökéletes uralkodónk lesz.

- Én nem tudom megtartani a karikát, vagy a gömböt, de gondolom észre vetted… Segítséggel pedig, olyan mintha nem én csinálnám… - ebbe bele se gondoltam, szomorúan figyelem, miközben hátrébb lép tõlem.

- Sajnálom… nem bízhatok meg benned, kérlek ne gyere a közelembe… és ne segíts… - nem tetszik az, amit mond, viszont megértem bizalmatlanságát, szótlanul figyelem, ahogy elfut.

Ezek után fogalmam sincs arról, hogy hogy is támogathatnám a trónra kerülésben.

***

Egész délután ott ücsörgök a szökõkút mellett, és egy tûzgömböt labdaként a kezemen forgatva gondolkodok a történteken, lassan az éjszaka is rám ereszkedik.

Bár... Sose szoktam fázni, úgyhogy még sötétedés után is itt kinn maradnék, ha nem hallanám meg, páran a kicsikét szólítgatják, amíg páran pedig engem.

- Mi történt? - kelek fel helyemrõl, és lépek eléjük, az a riadalom, ami a szemükben ül, aggódásra késztet.

- Banditák járnak a környéken. - válaszolnak a kérdésemre - Még az iskola védõfalán is átjutottak. Dragon-mester azt mondta, azonnal keressünk meg titeket, és zárkózzunk be az iskolába addig, amíg õ el nem kergette õket a környékrõl. Waylint nem láttad? Azt hittük, együtt vagytok.

- Már délután elköszönt tõlem, azóta nem. - úgy gondoltam, visszament a szobájába tanulni. A fene vigye el... Merre mehetett az a kis lökött???

- Értem... Segítesz keresni? - kérdi aggódva, amikor biccentek felé lesz magabiztosabb, és sóhajt fel, aztán már fut is el tovább keresni õt, amíg én elindulok vissza a kút felé, hogy onnan abba az irányba futhassak tovább, amelyikbe legutóbb láttam futni. Én láttam utoljára. Szóval... Ha valami történt vele, akkor annak erre felé kellett történnie.

Aztán... Amikor átugrom azt az üreget, ami az utamba került, hirtelen torpanok meg, majd lépek vissza hozzá. Az alján... Ha jól láttam, akkor valami fehér világított...

- Waylin! Te vagy az Waylin? - kiáltok le hozzá, amire végre a fehér tincsek gazdája fájdalmas arccal, és könnyes szemekkel néz felém.

Õ az... Megtaláltam...

- Megtaláltam! - kiáltom el magam, hátha a többiek meghallják a hangom - Hozzatok kötelet! - ezután fordulok újra a bajba jutott kis fõnix felé:

- Mennyire sérültél meg? Fáj valamid?

A lába biztosan, kétszeresére van feldagadva, ha nem háromszorosára, mint a másik, ráadásul kinyújtva tartja.

Annyira sajnálom... Már délután óta itt lehet, ha utána futok, akkor ez meg se történik vele.

Nem is bírok tovább várni a kötélre, amikor panaszosan jelenti ki, hogy a bokája kificamodott, és a háta is fáj, de én mennyek innen, hagyjam itt, mert tényleg nem akar a közelemben lenni, fogom magam, és az üreg szélébe kapaszkodva mászom le mellé a mélybe, hogy aztán arra kérjem, kapaszkodjon a nyakamba, mert kiviszem innen.

- Miért jöttél le hozzám? Meg vagy õrülve! - ripakodik viszont ekkor a legnagyobb döbbenetemre rám, arca még a hold halovány fényében is pirosnak tûnik. - Most kettõnket kell kimenteniük!

- Ki akarlak vinni innen, de sietnünk kell. - emelem felé a kezem, mialatt gyönyörûen csillogó szemeibe nézek. - Banditák járkálnak a környéken, nem szabad ránk találniuk.

Persze kijelentésemre elfehéredik, mégse akar nekem hinni, látom a szemeiben a kétkedést, mielõtt szép arcát más irányba fordítaná rólam, úgyhogy tanácstalanul hajolok lejjebb hozzá, hogy az álla alá nyúlva tudjam fejét visszafordítani az enyém fejé, így rabul ejtve ismét a tekintetemmel.

- Kérlek. Nem szeretném, ha bajod lenne. Higgy nekem.

Végre biccent, amikor pedig erre mosolyogva engedem el az állát, kezeit a nyakamba teszi, és átölel.

Ép lábát is derekam köré fonja, úgyhogy felállok, és mosolyogva nyugtatom ismét azzal, hogy mindjárt kint leszünk, aztán már kapaszkodok is felfelé.

- Neked még a mászás is jobban megy. - szólal meg, miután kijutva leültetem, és ismét társainkért kiáltok. A távolban fények vannak. Ott kell lenniük a többieknek, nem hagyhattak minket magunkra.

- Hát... - fordulok vissza Waylin felé egy megnyugodott sóhajjal, amikor a fények egy kis hatásszünet után irányunkba indulnak el. - Sérült bokával nekem se menne. - végre ismét elmosolyodik, hozzá hasonlóan elvigyorodva tûröm ki pár tincsét arcából, és várom a felmentõket.

Majd... Amikor társaink helyett pár ember tûnik fel is hozzá hasonlóan dermedek le a félelemtõl, mielõtt még elé ugranék. Nem bánthatják.

- Mit csinálsz? - suttogja erre rémülten, mosolyogva jelentem ki neki, hogy megvédem.

- Nocsak... - szólal meg az az ember, amelyik hozzánk a legközelebb áll. - Úgy látszik, ma értékes zsákmánnyal térünk haza fiúk. Két fõnix is beleesett a csapdánkba.

- Úgy látszik... - kuncogom el magamat, mialatt erõm az ujjaimba összpontosítva egy tûzlabdát csinálnék - Elfelejtették, hogy mi mindketten meg tudjuk védeni magunk.

- Te is készülj. - suttogom aztán halkabban hátra. - Ennyi nyomorulttal nem tudok egyedül elbánni.

Én a családom szégyene, a fekete bárány, pedig valójában hófehér vagyok. Nagyon bánt, hogy többet várnak el tõlem, mint amit képességeim megengednek. Már kértem, hogy adják inkább a vezetést annak a másik fiúnak, akivel ugyan még nem találkoztam, de úgy hallottam, ügyes és tehetséges. Igazi vezér alkat, aki jóval alkalmasabb, mint én. Nem zavarna, sõt örülnék neki, ha megszabadulnék, ettõl a tehertõl, ami úgy nyomja vállam, mit egy 7 tonnás üllõ. Ma kezdek a mesteremnél, aki majd elvileg ráncba szed, bár kétlem, hogy sikerrel járna. A tükör elõtt állva, igyekszem úrrá parámon, és kételyeimen.

- Gyerünk Waylin, meg tudod csinálni, mindenki számít rád, a tanár elõhozza rejtett képességeid. – próbálok meggyõzõ lenni, de mégis kit akarok átverni? Egy nulla vagyok. Mély levegõket veszek és lassan fújom ki, majd kezembe veszem könyvem és elválva a tükörtõl, megyek ki a dolgomra. A mester, egy fiúval beszél, rövid fehér haja van, és messzirõl érezni milyen erõs jellem. Nem akarok odamenni, mivel úgy érzem csak zavarnék, így megpróbálok hátat fordítva a folyosó másik irányába slisszolni, hogy kikerülve õket, majd a teremben várjam meg mesterem. Persze, ez nem sikerül és észrevesz.

- Waylin… hová mész, gyere ide, had mutassalak be valakinek. – hirtelen fordulok hangjára vissza, és kiejtem kezembõl a könyvem. Jaj Waylin de béna vagy. Morranok magamra, és elkezdem összekapkodni cuccaim, mire egy fejnek koccanok neki.

- Au… bocsánat… nem vettem észre… - esik ki ismét a kezem tartalma és fejem kezdem simogatni. Felnézve, két csodaszép kék szempárral találkozom. Azonnal bele pirulok, de nem a szépsége miatt, mindössze zavarban vagyok, hogy ennyire ügyetlenül mozdulok minden irányba.

- Semmi baj… a nevem Kaide… nagyon örülök, hogy megismerhetlek Waylin. – nyújt kezet kedvesen, nekem meg tátva marad a szám és kissé ledermedve nézek rá, mint egy idióta. Õ lenne az a fiú, akirõl azt mondják jobb lenne az én posztomra, mégis miért van itt, és miért akar engem megismerni? Apám mielõtt idejöttem a lelkemre kötötte, hogy ne ismerkedjem meg vele, és véletlenül se higgyem el egy szavát sem, mert csak ártani akar nekem, õ is és az egész családja. Ez igaz lenne, ez a kedves mosoly, és barátságos segítõkészség, amivel ide jött, egy kegyetlen lelket takarna? Félve nyújtok neki kezet.

- Waylin vagyok… de ezt már tudod. Én… én is örülök… - kapom ki a cuccaim kezébõl, és már fel is pattanva rohanok az órára. Hajam szinte lobog utánam fél méterrel, annyira el akarok tûnni a szeme elõl. Beérve a terembe leülök az egyik asztalhoz. Alig öt tanítványa van mesteremnek és tudom, mind ügyesebb nálam, ezért jó hátra ülök, és igyekszem észrevétlen maradni, de ez ismételten nem megy. Az a fiú, mellém ül le. Testem megremeg és nagyot nyelek. Be kell vallanom félek tõle, és ez le is jön rólam. Az óra alatt végig csendben ülök és csak a kérdésekre válaszolok, vagy még arra sem, mivel a tudásom legalább olyan gyatra mint a mozgás kultúrám. A következõ órától tartok a legjobban, ami tûzmágia. Ez mindig rosszul ment és gyakran okozom vele balesetet. Persze a mester engem szúr ki, egy gyakoroljam és mutassak meg egy egyszerû, tûzkarikát.

- Biztos, hogy én? – kérdezem félve, mire a többiek nevetni kezdenek, kivéve Kaidét. Felállok és odasétálva megállok mesterem mellet.

- Nem szabad félned az erõdtõl Waylin, gyakorolnod kell… - mondja határozott tekintettel és szemöldökét ráncolja, de ettõl nem vagyok nyugodtabb, hisz legutoljára mikor varázsolni próbáltam majdnem leégettem egy egész erdõt. Sóhajtok egyet és kitartom kezem. Szemem izzani kezd és tûz gömb, formálódik tenyerembõl, ami néhol úgy csap ki, mint egy napkitörés.

- Tartsd meg… ne hagyd szétcsúszni. – kapom az utasítást.

- Igyekszem… - suttogom, de kezem megremeg, hirtelen egy másik erõt érzek, ami az én gömbömet kezdi stabilizálni. Ki lehet az, riadok meg és mesteremre nézek, de csak megcsóválja a fejét, jelezve, hogy ehhez neki semmi köze. A társaimra nézek és Kaide szeme lilás árnyalatban pompázik. Nem is koncentrál és mégis az én tüzem irányítja, segíteni akar, hogy ne égjek le az osztály elõtt, de miért? Talán így akar közel férkõzni hozzám, hogy idõvel könnyen tudjon csapást mérni rám? Nem ez butaság, hisz olyan erõs, ha akarna, itt helyben porrá zúzhatna.  

- Jól van Waylin, majd gyakoroljuk ezt kettesben, ülj vissza a helyedre, és Kaide, gyere ki, mutasd meg mire is gondoltam pontosan… - visszakullogok a helyemre, és miközben helyet cserélünk a válla az enyémhez ér, de fel sem nézek rá, csak leülök, és figyelem, hogy õ milyen ügyes. Irigylem a tehetségét, de nem vagyok benne biztos, hogy olyan akarnék lenni mint õ, én nem akarom igazán ezt a vezetõ pozíciót, sõt, minden egyes porcikám tiltakozik ellene. Órák után sétálni indulok a csodálatos kertbe. Egy szökõkút szélén ülve találok, némi lelki békét magamnak és ujjaim, a vízbe lógatva játszani kezdet. Jól esik ez a lelki nyugalom ami a vízbõl árad felém. Hirtelen egy arcot pillantok meg tükrözõdni a vízen. Kaide az és engem figyel. Felkapom tekintetem és riadtan nézek rá.

- Mit akarsz tõlem? Folyton megtalálsz, én nem ártottam neked… - csapok át védekezésbe és kirántva kezem a vízbõl felpattanok.

- Nem akarok ártani neked. Mégis mibõl gondolod ezt? – kérdezi értetlenül.

- A szüleim szerint a te családod csak ártani akar nekem, de ha nem ez a célod, akkor miért vagy folyton a nyomomban?

- Segíteni akarok neked, hogy idõvel tökéletes uralkodó légy… A családom tényleg nekem akarják az uralkodást, de én nem… Szerintem egy uralkodónak nem az erõ számít, arra ott vannak a hadvezérek. Jóságos és igazságos legyél… És szerintem te nagyon is az vagy. – ezt rendesen kifejti és nagyon összezavar vele, már nem tudom mit higgyek, õ olyan kedvesnek tûnik, és õszintének, de talán pont ezt akarja elérni nálam, és ez csak egy álca. Kavarognak a gondolataim, és az érzéseim ugyan azt súgják, hogy hihetek neki, de amiket mondtak az rendesen az eszembe véstem. Csak meredek magam elé, mire feláll és a hátam mögé sétál.

- Gyakoroljuk azt a gömböt és a karikát… - simít karomra és felemeli kezem.

- Én nem tudom megtartani a karikát, vagy a gömböt, de gondolom észre vetted… Segítséggel pedig, olyan mintha nem én csinálnám… - nem bízhatok benne, még akkor sem, ha a magányba lassan bele pusztul a lelkem. Kilépek karjából és felé fordulva hátrálni kezdek.

- Sajnálom… nem bízhatok meg benned, kérlek ne gyere a közelembe… és ne segíts… - suttogom és elszaladok, persze amilyen ügyes vagyok nem jutok messzire és egy üreget megtalálva, vagy valami csapdát, zuhanok az üreg aljára, kificamítva a bokám és elveszítve az eszméletem.