|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| yoshizawa | 2011. 05. 29. 12:21:46 | #13928 |
Karakter: Iso Ruri
Megjegyzés: (elsőszámúmnak)
Nyüszögök, nyafogok, és hátrahajtott fülekkel morgok is, majd amikor végre elenged, magam alá gyűrve harapdálnám össze testét, hogy neki is fájjon, ha nem tartana magától messze karjaival.
- Nyugodj már le. – utasít idegesen, csak hangsúlya miatt nem próbálok törzse helyett karjába harapni, és válaszolok sértetten:
- Hülye lennék. Levágtad a körmeimet. – teljesen csutkára… Amikor már a bőrétől is elég kicsire törtek össze. Így még több időbe fog telni, amíg visszanőnek.
- Most még is mi a frászért vagy kiakadva? – hogy mi van??!!
- Még is miért szerinted? – hogy védekezzek bekötözött kezekkel azok ellen, akik rám támadnak?! Nem igaz, nincs ezzel tisztában… - Megmondtam, hogy kinyírlak.
Meglep azzal, hogy egy mozdulattal vág maga alá, miközben azt ordítja álljak már üresbe. Eddig még nem hallottam ennyire kikelni magából, döbbenten figyelem továbbra is, és hagyom, végigmondja, amit akar, addig úgy néz ki, úgyse szabadulhatok:
– Vedd már észre, hogy már nem fáj a kezed. Egy nagy csomó elhalt körmöt szedtem ki, ami nyomta a kezedet és ezért fájt piszkosul, de most már csak meg kell gyógyulnia és vissza kell nőnie a körmödnek. – amint befejezte mondandóját, várakozásaimnak megfelelően el is enged, hogy a köteleket elrakhassa, és körmeim maradékát felsöpörhesse.
Boldognak kéne lennem, hogy nem használta ki szorult helyzetem, mégse vagyok az. Csak ülök, és nézem. Megbántottam… De még mindig nem értem, miért tette ezt értem? Még soha senki…
- Minek csináltad? Nem egyszerűbb lett volna hagynod, hogy csináljam a hülyeségemet és belehalljak? – szalad ki belőlem végül a kérdés, amikor már unom szótlanságát.
- Te nagyon hülye vagy. – jegyzi meg a válasz helyett. Grr… Amivel ismét felbosszant. Nem vagyok hülye, csak ezt nem értem…
- Mit mondtál? – próbálom megfenyegetni fújtatásommal.
- Jól hallottad. – válaszol higgadtan, aminek a végeredménye egy veszekedés.
- Akármennyire is vagyok sárkány, az én klánom mindig védte a védteleneket, meg akiknek szükségük volt ránk. – jelenti ki végül, és megy el valamerre véget vetve ostoba civakodásunknak.
Hát jó… Ha ő így… Legyen…
Mérgesen ülök vissza a kanapéra, nem is igazán törődök azzal a nap további részében, mit csinál, amikor pedig megéhezem kimegyek a konyhába egy egy doboz tejért. Ami kapóra jön az az, hogy ezt a fajtát fogaimmal is ki tudom nyitni.
- Segíts nekem, kérlek. – tér vissza Drago hirtelen hozzám, megszakítva belépésével sziesztám.
- Még is minek? – és mibe? Nem értem… Ahogy azt se, miért pont most, és miért ilyen sürgősen. És egyáltalán ő mi miatt esett ennyire kétségbe???
- Mert te látsz és tudsz vezérelni, de nincs időm elmagyarázni. – végülis… Ha ennyire fontos… Vállrándítva követem a kertbe, ahol ismét sárkánnyá változik.
Vak sárkánnyá.
Nagyot sóhajtok, majd olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok karmok nélkül felmászok izmos testén keresztül a fejére. Ez a klánja igazságérzete… Úgy tűnik, tényleg komolyan veszi, és most embereken is segíteni akar.
Jó a fülem, az ösztöneim, és a szemeim pedig még jobbak, ezért mindig tudom, merre kell mennünk ahhoz, hogy oda jussunk, ahol a baj van.
A nőt is pillanatok alatt megmenti Drago, hála segítségemnek.
Az egyetlen, amitől teljesen összezavarodok az az a pánik, amit Leon miatt csapnak az emberek. Nem értem, miért kell rémüldözve menekülniük előle… Most mentette meg a rongyos életük…
Ennyire szánalmas egy lényeket… És ő ezeken segít?!
Szívesen összevesznék velük, beolvasnék nekik pár dolgot, ha vak vendéglátóm nem emelkedne a kitört ricsaj miatt pillanatok alatt a levegőbe.
Hát jó… Akkor majd máskor osztom le ezt a hálátlan csürhét, akik miatt Leon rosszkedvű lett.
Szomorúsága ragadós, de nem tudom, mit mondjak neki olyat, amitől egy kicsikét jobb lesz a kedve. Csöndesen, halkan irányítom abba az erdőbe, ahol repült velem, szállítom le a tisztáson. Ő ugyanilyen zajtalanul rogy le a földre.
Szívfacsaró látványt nyújt…
De én annyira buta vagyok… Látom őt, és tudom, hogy baja van, mégis csak azt a kérdést tudom neki feltenni végső kétségbeesésembe, ami először az eszembe jut, miközben felé sétálok:
- Leon. Jól vagy?
- Azt hiszem, de már megint költözhetek. Látod ezt mondtam, hogy az emberek bepánikolnak a sárkányoktól teljesen mindegy, hogy megvédjük, vagy éppen lepusztítjuk a falut vagy várost, ahol vagyunk. – ez olyan szomorú…
- De hiszen nem tudják, hogy te vagy az csak a sárkányt látták. – nem kéne elmennie innen, ha szeret itt élni.
- Csak nem bírok napközben a félelemmel teli szemükbe nézni. – jahh… Értem. Utálom, amikor rám is azért próbálnak meg vadászni, mert más vagyok.
- Gyere, haza viszlek. – jelentem ki halkan, majd felállítom, és egészen hazáig támogatom.
Hmm… Igen… Haza… Úgy tetszik ez a szó…
És… Azt hiszem, egész megkedveltem ezt a helyet, ahol Drago lakik ahhoz, hogy az otthonomnak mondjam.
Szavak nélkül lépünk be, Leon ugyanilyen csendesen zárja ki a külvilágot is, mielőtt fogná magát, és megcirókázná arcom.
De… Amikor rájövök arra, ezt a kedves gesztust nem a bánata miatt teszi, és nem vigaszt keresve megölelni akar, már késő, ajkaimra tapad.
Grr…
Imádom a csókját… Mégis… Most nem tudom viszonozni heves érzéseit. Majd a szívem szakassza szét az a tudat, hogy ő ezzel tulajdonképpen kihasználta együttérzésem.
- Drago… - szólítom meg csendesen, és kicsit talán mérgesen, amikor el tudok végre szakadni ajkaitól, de nem akarom azzal folytatni, hogy már megint kezded a játszadozást, amikor erről megmondtam neked a véleményem.
Persze, hogy kezdi, hiszen esélyt adtam arra, ezt tegye… Én voltam a hülye, és a naiv, nem ő, aki pontosan tudja mit tett.
- Igen? Mondjad csak Ruri, hallgatlak. – suttogja szomorúság helyett most vággyal teli hangon, mielőtt újra végigsimítana arcomon, vállamon, melleimen, és oldalamon is végighúzva kezét szorosabban magához vonva.
Egyszerűen nem bírok rajta kiigazodni… Nem szűrte le a fenejó hallásával, hogy most ha élesek lennének karmaim, már megint gazdagodott volna egy pár tetoválással??!!
Harapnom kellene ahhoz, hogy elengedjen?
- Csak fel akartam ajánlani, segítek másik lakást keresni a neten, amíg nem látsz, de inkább elteszem magamat holnapra, mert fáradtabb vagyok, mint hittem. Majd reggel találkozunk. - sóhajtom bosszúsan, összes indulatom visszafogva, mielőtt macskává változnék, és így kiszabadulva kezeinek szorításából elmenekülnék előle két szekrény közé. Mancsaim eléggé fájnak, amikor rájuk lépek, de közel sem annyira rossz ez a fajta fájdalom, mint amit amiatt érzek, mert elárult.
Még a vitához sincs most erőm.
Valamit ugyan magyaráz arról Leon, hogy akárhol is vagyok, bújjak elő, nem is érti, miért csókolt meg, de sajnálja, viszont nem érdekel. Jó helyen vagyok ott, ahol vagyok.
Lassan az álom is elnyom, ami nem csoda, hiszen kifárasztottak a nap eseményei rendesen.
***
- Ruri gyere elő… - hallom meg Drago halk hangját ismét, még mindig bosszúsan ásítok egyet. – Ruri kérlek!
Bújnék el jobban is, hogy még ha reggel van se találjon meg egyből.
Úgy gondolom, ha tényleg komolyan megbánta azt a csókot is kutakodjon csak egy kicsit utánam, hogy legközelebb tényleg ne merjen csinálni semmi ehhez hasonló hirtelen dolgot, amíg én nem akarom, de orromba kúszik egy finom illat. Egy olyan, ami miatt egyből kíváncsian szimatolok jobban a levegőbe, és bújok is elő, változok emberré.
Tejberizs… Vagyis annak tűnik, mégse mernék rá mérget venni, hogy az.
A konyhába hajt kíváncsiságom, nameg persze éhségem, de arra a látványra, ami ott vár nem voltam teljesen felkészülve, lesokkolva nézek körbe, bár látásom nem csal. Minden tiszta maszat, és füst is, hiába nyitva az ablak, Drago pedig az épp főlő, jó illatú valamit kóstolja meg.
- Hát itt meg mi történt? – kérdem tőle kíváncsian.
- Jó reggelt. – zárja el a gázt. – Reggelivel akartalak kiengesztelni, de éjjel mint láthatod, nehezen ment a főzés. Viszont most már jó lesz, akár ehetünk is.
- Értem. – szaglászok körbe izgatottan, amíg ő tányérok kerít, valamint mer egy adag trutyit magának, és nekem is. – És pontosan mit is készítettél? Tejberizst? – mosolyogva teszi elém az egyik tányér ételt, és egy nagy pohár tejet, mielőtt ő is leülne. Arcán most is az a nagy vigyor, amit nem értek. Én mondtam olyat, ami ennyire nevetséges?
- Majdnem. Tejbedara. Most csináltam először ilyet, remélem jó lett, ízleni fog. Ahogy azt is, hogy megbocsájtod azt a csókot.
- Felejtsük el. – válaszolok halovány mosollyal, mielőtt a kanalat a kezembe venném, és megkóstolnám.
Elképesztő… Nagyon de nagyon finom…
– Jó lett, ízlik. – majd mivel biccent csak, és ő is enni kezd, más témával próbálom folytatni a beszélgetést:
- Azt viszont nem tudom, hogy döntöttél. Segítsek másik városban lakást keresni?
|
| oosakinana | 2011. 03. 17. 19:56:11 | #12344 |
Karakter: Leon Drago
Megjegyzés: (Cicalánykámnak)
Egész délután röpködök vele, de amikor látom, hogy lassan sötétedni kezd, szólok neki ő meg biccentve jelzi, hogy rendben megkapaszkodok alaposan, majd leszállok, és szépen visszaváltozok, mert így csak kényelmesebb beszélni vele.
- Hogy tetszett? – kérdezem vigyorogva.
- Nagyon jó volt. – lelkendezik, miközben a pólómat veszem vissza. – Még egy fáramászásom, vagy túrám se volt ennyire élvezetes…
Mosolyogva hallgatom és figyelem minden egyes szavát, majd amikor elindul, megfogom a kezét és mondom, neki várjon meg, viszont egyszer csak felkiált és elkezd hisztizni, majd pofon vágna, de megfogom a kezét a levegőben.
- Idióta!!! – ordítja tovább, pedig nem tudom, mi baja lehet. – Engedd már el!!! Enge… - elengedem, majd összeroskad, és a kezét fogja, hát persze belém törtek a körmei gondolom nem kellemes érzés és az arc kifejezése ugyan ezt bizonyítja számomra.
- Ruri figyelj… Sajnálom… - kezdem bűnbánóan, de rám fújtat és elkezd hátrálni.
- Sajnálhatod is. Ne merj hozzám érni. – törli le könnyeit kézfejéve.
- Rendben. – védekezően magam elé emelem kezeimet. – Tényleg nem akartalak bántani. De ha hazaértünk szeretném látni, és bekötözni a mancsaid. – mondom neki bár kicsit parancsolóra sikeredett, de már nem érdekel. Megvonja a vállát, majd somolyogva az ég felé néz.
- Értem a célzást. – adom be a derekamat bosszúsan, majd elindulok előtte. Egy kis idő múlva kezd el követni, de megfordulok, és úgy folytatom mondandómat. - Azonban még akkor is jobb lesz majd a körmeidnek, ha csak reggel kezelem le őket, mintha egyáltalán nem tennél velük semmit. – jegyzem meg.
Látom, elkezd gondolkodni és nagyon nem tetszik neki az ötlet, de majd rájön, hogy mennyivel jobb lesz neki, ha leápolom teljesen, mintha egyáltalán nem is lenne róla gondoskodva.
- Így is jó nekik, hagyj békén. – vágja rá. Bosszúsan megvakarom a fejemet, majd tovább sétálok haza. Rendben, akkor máshogy fogom megoldani a helyzetet. Az út további része csendben telik. Én személy szerint a holnapi körömvágás mellett voksolok és meg is fogom csinálni.
Haza érve dorombolva fekszik el a szőnyeg előtt. Mondom neki, hogy aludjon nálam, de csak annyit felel, hogy jó éjszakát. Hát rendben, ha nem akarja, akkor nem lesz erőszak. Majd meggondolja magát egy idő után. Mást nem több nap után, vagy ha leápoltam a körmeit.
Bemegyek a szobámba és én is elteszem magam holnapra.
***
Reggel korán ébredek és éppen a kis cicusnak a körmeit ápolom le, amit nagyon csúnyák, amikor felébred. Folyamatosan mondogatom, hogy nagyon csúnyák és le kell vágni, vagy többel fogja kikötni, de azt hiszem, nem érdekli, miért csinálom.
- Nee… Ne bánts!!! Nagyon fáj!!! – sikítja és látom szabadulni, készülne, de szerencsére kikötöztem így esélye nincs az egészre. – Ááá… Inkább engedd meg, hogy én csináljam!!!
Hülye leszek elengedni. Nem fogom hagyni, hogy rosszabbodjon, mert ha rajta múlik fog. Nem fogom elengedni majd csak max akkor, ha végeztem a körmei leápolásával, ami nem sokára be fog következni.
- Hidd el, jobb lesz, és már amúgy is mindjárt végzek. – mondom neki és próbálom nyugtatni.
- Hidd el, ha elengedsz, ütni, és harapni fogok. – morog rám és tényleg nagyon dühös, de nem érdekel. Végre befejezem a körmei ápolását és be is kötöm neki, hogy tiszták maradjanak, de a maradék időt végig hisztizi.
Mikor végzek, de egyből nekem támad leterít a kanapéra és elkezdene harapni, de szerencsére távol tartom.
- Nyugodj már le. – mondom neki erőteljesebben.
- Hülye lennék. Levágtad a körmeimet. – mondja kiakadva és gondolom, észre sem veszi, hogy már nem fáj annyira a keze, mint eddig.
- Most még is mi a frászért vagy kiakadva? – kérdezem, mert kezd felbosszantani.
- Még is miért szerinted? Megmondtam, hogy kinyírlak. – mondja morogva és tényleg próbálná megtenni, de fordítok a helyzeten egy mozdulattal és felé támaszkodok, de szemeim eléggé vérben forognak.
- Álljál már üresbe. – emelem fel a hangomat, amire meglepődik, és kicsit végre lecsillapodik. – Vedd már észre, hogy már nem fáj a kezed. – mondom neki ugyanúgy. – egy nagy csomó elhalt körmöt szedtem ki, ami nyomta a kezedet és ezért fájt piszkosul, de most már csak meg kell gyógyulnia és vissza kell nőnie a körmödnek. – mondom neki, majd elengedem és rendet teszek. Nem érdekel, hogy mit fog csinálni most, már ha még mindig meg akar ölni, tegye nem fog érdekelni teljes mértékben. Legalább kipusztul a fajunk, ami nekem is könnyebbség lenne legalább nem kéne a fél életemet vakon végig élnem.
- Minek csináltad? Nem egyszerűbb lett volna hagynod, hogy csináljam a hülyeségemet és belehalljak? – teszi fel a hülye kérdést, mire ránézek.
- Te nagyon hülye vagy. – jegyzem meg, amire felfújja magát és odajön.
- Mit mondtál? – kérdezi sziszegve.
- Jól hallottad. – mondom komolyan, majd egy ideig elkezdünk veszekedni erről, de a végén elmondom neki, hogy én védem az emberiséget és az élőlényeket nem pedig pusztítom őket. Akármennyire is vagyok sárkány. Az én klánom mindig védte a védteleneket, meg akiknek szükségük volt ránk.
Mára több szó nem esik erről utána, amiért nagyon hálás vagyok. este viszont bajt érzek és hallok, de sajnos nem látok nem tudom megvédeni, de hátha odafordulok Ruri-hoz.
- Segíts nekem, kérlek. – kérlelem.
- Még is minek? – hallom értetlen hangját.
- Mert te látsz és tudsz vezérelni, de nincs időm elmagyarázni. Kiviszem a kertbe átváltozok és azt hiszem tudja mit kell csinálnia felmászik a fejemre és úgy kezd el irányítani ahol ő is hallja a sikolyokat. Leszállok, majd szól hova újjak tüzet én meg teszem minden egyes parancsát. Igaz, hogy tett ellene, hogy ne bízzak meg benne, de van egy olyan érzésem, hogy ebben még ő sem tudna nekem hazudni, még ha akarna sem.
Megvédjük a nőt, de most jön a pánik roham, amit én váltok ki. Az emberek sikítozva rohangálnak, összevissza felszállok Ruri-val, aki nem tudom hova irányít engem, de most valahogy nem érdekel.
Mikor engedélyt ad a leszállásra az erdő édes illata kúszik az orromba, ahol megmutattam neki mi vagyok, és ki vagyok. leszállok, majd kezembe veszem és leteszem, a földre végül visszaváltozok és leülök a fűben.
- Leon. Jól vagy? – hallom lépteit és odajön hozzám.
- Azt hiszem, de már megint költözhetek. – mondom halkan. – Látod ezt mondtam, hogy az emberek bepánikolnak a sárkányoktól teljesen mindegy, hogy megvédjük, vagy éppen lepusztítjuk a falut vagy várost, ahol vagyunk. – mondom neki és nagyot sóhajtok.
- De hiszen nem tudják, hogy te vagy az csak a sárkányt látták. – mondja.
- Csak nem bírok napközben a félelemmel teli szemükbe nézni. – mondom halkan és kicsit magányosan. Odajön hozzám és felállít.
- Gyere, haza viszlek. – mondja és elkezd irányítani én meg teljesen rábízom magam.
Félórás séta után hazaérünk, mivel vakon kicsit lassú vagyok, de most Ruri sem gúnyolódik vagy sérteget. Bemegyünk a házba, de nem bírok most már magammal. Annyira vissza kellett eddig fognom magam, hogy most már nem fog érdekel. Bemegyünk, majd Ruri-val szembe állok.
Kezemet arcára teszem és elkezdem simogatni. Érzem, nem érti, mit akarok csinálni, de elég, ha akkor tudja meg, amikor cselekszem. Hüvelykujjammal megérintem édes ajkait, majd lehajolva hozzá adok csókot édes ajkaira, amik annyira édesek és már az első csók óta vonzanak magukhoz.
Kicsit reménykedek, hogy ő is hasonló érzéseket táplál irántam és vágyik csókomra.
|
| yoshizawa | 2011. 03. 14. 22:16:29 | #12265 |
Karakter: Iso Ruri
Megjegyzés: (Dragonak)
Továbbra is csak mosolyog puffogásomon, de hamar megunhatja, mert visszatereli figyelmét a monoton műsorokra, amiket sugároznak a Tv-ben. Hát jó. Legalább addig se engem macerál, amíg nézi.
Én is inkább arrafelé fordulok, de kis ideig bírom csak figyelni, hamar belealszom az unalomba. Annyi más érdekesebb dolog létezik ennél a zajládánál…
***
Már sötét van, és vendéglátóm sincs mellettem, álmosan nyújtózok egyet, mielőtt kikelnék a takaró alól, amit rámtett, és a keresésére indulnék. Kíváncsi vagyok, most hogy sötét újra vak-e.
És… Valami kaját is szeretnék, de valahogy nincs kedvem lopni. És egyszerűbb is, ha kárpótlásra hivatkozva az átvágásáért kiszolgáltatom magam.
- A francba. – hallom meg szitkozódását a konyhából.
Hát legalább megtaláltam, és kedvező helyen. Felé veszem az irányt.
- Mi történt? – kérdem meg tőle lazán, köszönés nélkül mondandóm végén nagyot is ásítva. Ő se izgalmasabb, mint a Tv. Nem tudom elhinni, hogy direkt leöntötte magát, csak hogy folytassa elcsépelt színjátékát.
- Készen van a vacsora, töltsél magadnak nyugodtan valamit, mert én nem tudok tölteni rendesen. – teszi le kezéből a poharat, és az üdítőt. Utóbbit majdnem mellé a nagyobb hatás kedvéért, mielőtt elindul a fürdő felé.
- Ehh. Most megint kezded a vakságot? – jegyzem meg epésen.
Nem fogok neki segíteni. A vége biztos megint az lenne a segítségnyújtásnak, hogy kihasználva jó szándékom megpróbálna megdugni.
- Ezt te úgy sem értheted meg. Meg nem kezdem, ha nem tényleg az vagyok. – igen, igen. Tényleg meggyőzőbb.
- Na persze én meg dalai láma vagyok. – vigyorgok rá, amire már nem vág vissza, bosszúsan sóhajtva botladozik el a fürdőjéig.
Fejem megrázva, sajnálkozva szegény nyomorulton tolom beljebb az üdítőt az asztalon, és állok neki feltörölni a padlót az egyik konyharuhájával.
Hiába na… Az én arany szívem fog egyszer a sírba vinni.
Amint végzek a takarítással, a koszossá vált törlőt elviszem a fürdőbe.
Persze amikor rányitok, az ott ácsingózó álvak egyből tudni akarja, miért vagyok ott. Meglengetem előtte, majd mosóba dobom a rongyot, mintegy válaszolva kérdésére, mielőtt ismét kijelenteném nem vak, mert ha az lenne, nem tudná, itt vagyok.
- Nem hallottál még róla, hogy a vakoknak a többi érzékszervük felerősödik, és jobban hallanak meg szimatolnak dolgokat? – grr… Még sose találkoztam olyan emberrel, aki egy nap alatt ennyiszer haragított volna magára.
- Idióta engem ne merj kioktatni. – sziszegem felé, mielőtt rácsuknám a fürdőajtót.
A hallására hivatkozni… hahh… Megáll az eszem.
Duzzogva, ismét cicaként fekszem el a kandalló előtti szőnyegen, mielőtt egy párszor meghempergek a puha anyagon. Irtó kellemes… És olyan nyugtató…
***
Nem emlékszem arra, mikor aludtam el, de arra igen, hogy min, ezért furcsának is találom, hogy hidegebb van, mint este. És… Este nem is ringatózott alattam fekhelyem.
Hogy mi???
Riadtan nyitom ki szemeim, majd amikor meglátom a csalitost, egyből ordítani kezdek vendéglátómmal, aki akaratomon kívül hozott magával.
- Engedj el, te idióta. Tegyél le. – persze amellett, hogy kiabálok vele, csípem, karmolom, és rúgom ahogy tudom is, egészen addig, amíg le nem rak a talajra.
Duzzogva, immár ismét emberként vizslatom, de az biztos, ha hozzám akar érni, kikaparom a szemeit, és ténylegesen vak lesz, nem csak mímelni fogja.
- Na, ide figyelj. – veszi le felsőjét, lazán, amivel csak azt éri el, tényleg figyelek, de morogva, védekező állásól. Rosszul kezdődik demonstrációja.– Nézd meg ezt a sárkánytetoválást, ha eddig még nem vetted volna észre. – kíváncsian emelem rá pillantásom, nem tudom elképzelni, mit akar vele. Hiszen az sárkány vele ellentétben. Vagy most az jön, hogy a tetkó farka a farkánál vááá...
Hatalmas, döbbent szemekkel nézek arra a helyre, ahol az előbb még vendéglátóm áll. Most a tetkója 4 méteres verzióját látom csak, ő sehol.
Káprázat lehet ez az előttem terpeszkedő lény??? Vagy igazat mondott a vak???
- Ez tényleg te vagy?– kiáltok a hatalmas, csillogó pikkelyű lény feje felé. Aki erre gőgösen füstöt fújva fordul el, tettével válaszolva, ha szóval nem is, mosolyogva, lelkesen ugrok hozzá, és kezdek el fölmászni testére.
Semmi kétség ez tényleg ő lehet, emberként se láttam még úgy nézni senkit, ahogy sárkányként most teszi.
– Akkor vigyél el egy körre. – helyezem kényelembe magam még mindig boldog mosollyal szuszogva a nyakánál egy pár percig.
Utána már annyira dühít, hogy szavaimra nemhogy szárnyát, füle botját se mozdítja, úgy próbálom meg munkára ösztökélni, hogy körmeimet a húsába vágom. Egy-két más állatnál mindig bejött.
Bár most könnyes szemmel, panaszosan nyávogva ismerem be magamnak, ez hiba volt. A fene gondolta beletörnek a körmeim bőrébe…
Hogy lehet valami ennyire kemény, ami amúgy puha meleg, és ruganyos???
Fájdalmam miatt már csillagokat látok, de ha nem fogott volna hatalmas mancsai közé, szerintem akkor már nem csak letört körmeim miatt siránkoznék, így mintegy hálóból megpróbálok halkabban nyüszögve szenvedni.
Legalábbis, amíg el nem tereli figyelmem bánatomról azzal, hogy felszáll az erdő felé.
Egyszerűen gyönyörű innen a látvány, hasra feküdve kezén nézem izgatottan az egyre kisebbé váló fákat, közeledő hegyeket. Még soha nem volt részem hasonlóban, hiszen az óriáskerekekre macskákat nem engedhetnek valami hülye előírás miatt, de mindig vágytam rá.
Késő délutánig röpködünk, de ekkor közli, hogy le kell szállnia, mielőtt lemegy a nap.
Biccentve jelzem, megértettem, majd kapaszkodok meg nagy nehezen egyik karmában is, miközben aláereszkedik.
Szép volt ez a nap, de igaza van. Ha tényleg vak lesz éjjelre sárkánysága miatt, akkor vissza kell érnünk hozzá még azelőtt, mielőtt elvesztené látását.
Nem sok kedvem van megint vakvezetőt játszani, egy olyan viharban meg, ami nemsokára ki fog törni, csak még kevesebb lenne.
Ráadásul. Nekem is haza kéne mennem családomhoz. Még akkor is, ha most már biztos, hogy elküldenek maguktól véres mancsaim miatt. Ha… Egyáltalán képes leszek átváltozva, elülső lábaimra állva elcsoszogni hozzájuk.
- Hogy tetszett? – kérdi vigyorogva, miután letesz és visszaváltozik.
- Nagyon jó volt. – lelkendezek, miközben ő levetett pólóját felhúzza. – Még egy fáramászásom, vagy túrám se volt ennyire élvezetes…
Mosolyogva figyeli szavaim, majd indul el utánam, amikor elindulok arra, amerről sejtem, hogy jöttünk, és fogja meg kezem azzal, hogy ő is jön, várjam meg.
Felkiáltok a hirtelen ismét rámtörő fájdalom miatt, és másik mancsommal kétségbeesetten csapnám pofon, ha nem állítaná meg a csapásom már a levegőben, azzal, hogy elkapja csuklóm.
- Idióta!!! – ordítok, mintha elevenen nyúznának, de gyanítom az is hasonlóan kellemes érzés lehet. – Engedd már el!!! Enge… - végre szabad mindkét kezem, de összeroskadok a kíntól. Kibírhatatlanul lüktet, és sajog mindkét mancsom…
- Ruri figyelj… Sajnálom… - kezdi el bűnbánóan, de fujtatva állok fel, és távolodok tőle pár lépést.
- Sajnálhatod is. Ne merj hozzám érni. – törlöm le könnyeim is kézfejemmel. Nem tűnhetek előtte gyengének. Nem szabad…
- Rendben. – sóhajtja védekezőn maga elé felemelt kezekkel. – Tényleg nem akartalak bántani. De ha hazaértünk szeretném látni, és bekötözni a mancsaid. – hehh… Az utolsó mondata… Inkább parancsnak tűnt.
Viszont felőlem legyen, somolyogva vonom meg a vállam, miután az égre nézek.
- Értem a célzást. – sóhajt bosszúsan a szemembe nézve, mielőtt megindulna előttem. Majd amikor tisztes távból előbbi húzása miatt követem, hátra fordulva folytatja amit elkezdett:
- Azonban még akkor is jobb lesz majd a körmeidnek, ha csak reggel kezelem le őket, mintha egyáltalán nem tennél velük semmit. – grr… Persze…
Fogadni mernék, hogy nem merő jó szándékból tenné.
Még kisebbre nyiszálná az összeset annál, mint amilyen aprók már így is, csak azért, hogy kikötözhessen, vagy ketrecben tarthasson, és kénye-kedve szerint perverzkedhessen testemmel.
- Így is jó nekik, hagyj békén. – vágok vissza indulatosan, amire megint bosszúsan megvakarja a fejét, de nem szól vissza semmit, menetel tovább.
Az út további része is némán telik, valamint szerencsére a vihar, és a sötétedés is már vendéglátóm házában ér minket.
Megint nincs kedvem se elindulni aktuális családomhoz, ezért dorombolva, kicsit vidámabban dőlök le a kandalló előtti szőnyegre, amikor felajánlja, aludjak nála. Majd… Miután a lehető legkényelmesebben elhelyezkedtem, kívánok neki jó éjt, jelezve számára azt, hogy hosszú volt ez a nap, most már aludni fogok.
Nem szeretném, ha zavarna arra hivatkozva, hogy nem látta, csukva vannak szemeim…
***
Reggel megint arra ébredek, hogy nem a meleg szőnyegemen fekszek, tágra nyílt, könnyes szemekkel, figyelem az előttem álló sárkány ténykedését.
Egy ollóval farigcsálja körmeim és valami olyasmit motyog, nagyon csúnyák, muszáj rendbe raknia őket.
- Nee… Ne bánts!!! Nagyon fáj!!! – sikítom, de hangom nem hatja meg, tovább dolgozik kezemen, amit hála annak, hogy kikötözött abba a karfás székbe, amiben ébredtem, mozdítani se tudok. – Ááá… Inkább engedd meg, hogy én csináljam!!!
Esküszöm, ha elenged, felviszem a szőnyeget a szekrény tetejére, és ezután csak ott fogok aludni. Nem hiszem el, hogy már megint kihasználta, hogy nem tudok éppenséggel a legéberebben.
A lábaim se tudom mozdítani, azokat is kikötötte valahogy.
- Hidd el, jobb lesz, és már amúgy is mindjárt végzek. – grr…
- Hidd el, ha elengedsz, ütni, és harapni fogok. – morgok rá vissza indulatosan. Elvégre az, hogy karmaim nem tudom használni egy darabig bőre miatt, nem azt jelenti, teljesen védtelen vagyok, és egy ilyen gaztettet szó nélkül eltűrök.
|
| oosakinana | 2011. 03. 12. 19:46:46 | #12208 |
Karakter: Leon Drago
Megjegyzés: (Cicalánykámnak)
- Ez olyan érdekes volt… - sóhajt egyet. – Most jönne az a rész, hogy sírva borulok a nyakadba?! – néz rám pislogva és szipogást is imitál.
Felé lépek, de belém karmol és kijelenti, felejtsem el, majd átváltozik és felszalad az egyik leg magasabb szekrényem tetejére, bár a két méteremmel nem lenne nehéz elérni, de kit érdekel most? Ő mondta nem hisz nekem, de így járt.
Nem mozdul, csak ott fekszik a szekrény tetején macska alakjában. Hát mintha mondjak kicsit idegesítő és dühös hanggal szólok fel neki.
- Nem azt várom, hogy borulj sírva a nyakamba. Csak annyit kérek, hidd el. – kiabálom neki, de semmi válasz. – Elvégre miért ne változhatnék át sárkánnyá, ha te is képes vagy macskává változni. – csak morran egyet és semmi választ nem kapok. Na szép mondhatom. Idehozom, segítek rajta ő meg így viselkedik. Pedig ha használná, azt a csöppnyi eszét megtudná, milyen vagyok, és mi lehetek, főleg a tetoválással az oldalamon. Vagy ennyire szar lenne a megfigyelő képessége.
***
- Végre elhiszed, amit mondtam? Vagy csak eddig tartott, amíg megemésztetted?! – kérdezem, mikor lejön és helyettem ül le, de még mindig macska alakjában. Felnéz rám, de olyan sajnálat van a szemébe, amiből nem kérek. Elkezdi fürdetni magát, amire nagyot sóhajtok és a tv-t bámulok.
- Sárkány mi?! – átváltozik én meg őt figyelem. Közel bújik hozzám és mélyen a szemembe néz, de fülei le vannak lapítva.
- Igen képzeld el… - kérdezem kis indulattal hangomban.
- Az a baj, hogy nem tudom. – válaszol hasonló hangnembe. – Ha igaz, amit mondasz, mutasd meg. – elcsodálkozok kérésén, majd a végén elkezdek nevetni. Ez megbuggyant. Itt hogy a viharba tudnám megmutatni neki? Nem ilyennek épült a ház..
- Most mi van?! Mit mondtam olyat, amin ennyit kell nevetni? – mondja kicsit kifakadva, majd megfogom a kezét és magamhoz húzom, majd ajkaira suttogom szavaimat.
- Szerinted egy sárkány elférne itt?
- Honnan tudjam?! – próbál szabadulni, de nem engedem. Nem bizony. – Még nem láttam egy igazi sárkányt se. Úgyhogy biztosra veszem, ezt a méretes dolgot csak ürügynek mondod.
Megint felnevetek. Ez tényleg naiv egy kiscicus, de majd rájön. Nem engedem el egészen addig, amíg ajkaira nem marok és megcsókolom. Érzem, hogy testében megremeg, és azt se tudja, mit csináljon. Eltávolodok ajkaitól, mire elugrik tőlem és elkezd szidni, mint a bokrot.
- Ha elmúlik a vihar, egy néptelen helyen megmutatom, hogy nem hazudtam. – mondom neki.
- Miért pont néptelen helyen? – sziszegi a kis vadócka. – Mit akarsz te... – nem engedem befejezni mondatát és közbe vágok.
- Tömeghisztériát nem akarok. Erre azért van szükség. – vakarom meg bosszúsan tarkómat. – De ha nem hiszed, gyere macskaként.
- Azt még meglátom. – néz rám még mindig gyanakodva.
Én csak mosolyogva ülök a kanapén és a tv-t nézem, de látom most már lassan ő is kezd ellazulni, végül el is alszik mellettem. Hát rendben. Kihozok egy plédet és betakarom.
Lassan kezd sötétedni és a látásom is kezd befuccsolni, na, szép mit ne mondjak. Felállok és kimegyek a konyhába. Elkezdek valami kaját csinálni, de nem hiszem, hogy mennyi fog a szendvicsen kívül más is. Hamarabb kellett volna gondolkoznom, de olyan nehéz, mikor egy ilyen szexi Neko van a házamban és éppen a kanapémon alszik.
Elkezdem csinálni, de a végére már a látásomat elveszítem. Éppen innivalót töltök ki, de ez sosem ment jól és mellé öntöm.
- A francba. – szólok kicsit hangosan, mert magamat is leöntöttem meg is meg a földet is. Lépteket hallok.
- Mi történt? – hallok egy álmos hangot.
- Készen van a vacsora, töltsél magadnak nyugodtan valamit, mert én nem tudok tölteni rendesen. – mondom neki és megpróbálok a fürdőig eltalálni.
- Ehh. Most megint kezded a vakságot? – mondja gúnyosan.
- Ezt te úgy sem értheted meg. Meg nem kezdem, ha nem tényleg az vagyok. – jelentem ki.
- Na persze én meg dalai láma vagyok. – mondja gúnyosan. Hát rendben legyen, ahogy akarja. Nem fogok vele veszekedni, de nagyon tetszik, hogy ennyire vad és nem engedni magát olyan könnyen teljesen az esetem remélem ez így is fog maradni.
Elmegyek és inkább lecserélem a nadrágomat. A gatyám is leveszem, mert az is teás lett. Egyszer csak ajtónyitódást hallok, de csak arra felé nézek, de nem látok semmit.
- Miért vagy itt? – kérdezem tőle és még mindig meztelenül állok előtte.
- Nem vagy te vak. Különben nem tudnád, hogy itt vagyok. – kezdi el szövegét, amire nagyot sóhajtok.
- Nem hallottál még róla, hogy a vakoknak a többi érzékszervük felerősödik, és jobban hallanak meg szimatolnak dolgokat? – mondom neki.
- Idióta engem ne merj kioktatni. – mondja, majd kimegy és becsapja az ajtót. Rendben legyen. Holnap nem érdekel mennyire fog esni az eső, de akkor is meg fogom neki mutatni.
~*~
Másnap reggel már minden rendben van. Már az eső sem esik szerencsére. Kimegyek és látom a cicuska a kandalló előtt húzza a lóbőrt. Felveszem a ruhámat, majd megfogom, a cicát vállamra pakolom, és úgy kezdem el kivinni.
Már majdnem az erdőben vagyunk, amikor elkezd ébredezni, egyből kipattannak szemei.
- Engedj el, te idióta. Tegyél le. – kiabál és elkezd kapálózni, és hisztizik. Ez tetszik. Megfogom, és eleget teszek kérésének, amire végre befogja a száját.
- Na, ide figyelj. – mondom neki, majd leveszem a felsőmet. – Nézd meg ezt a sárkánytetoválást, ha eddig még nem vetted volna észre. – mutatok neki oldalamra és alaposan megnézi. Behunyom a szememet és elkezdek átalakulni és egy négy méteres sárkány lesz belőlem. Megállok előtte és látom, hatalmasra nyílnak szemei.
- Ez tényleg te vagy? – kiált fel hozzám. Ehhh. Mi ez a kérdés? Fújtatok egyet és oldalra nézek. Már éppen ott hagynám, mikor érzem, hogy felmászik rajtam. – Akkor vigyél el egy körre. – mondja a fülembe, amire csak felhúzom a nem létező szemöldökömet.
Ez idióta. Nem tudja milyen tömeghisztéria fog kitörni, ha az emberek engem meglátnak. Megpróbál belemarni a hátamba, hogy szálljak már végre fel, de ő jár pórul. Nem ismerni, hogy a sárkányok bőre acélkemény? Felkiált, mert körmei letörnek, majd le is esne rólam, ha nem fognám meg kezembe.
Na, jó ezt hiszem ezért kárpótlás jár. Nyalogatja a lábát és körben nyöszörög. Legalább most egy ideig nem fog tudni megkarmolni, mert, hogy nem fogom elengedni az is biztos. Elkezdek csapkodni a szárnyammal és felszállok. El is felejtkezik a körmeiről és a tájat nézi, de meglepettségemre nem fél, mint azok, akiket eddig a levegőben vittem. Mintha élvezné is. Hasra vágódik kezembe, majd úgy nézelődik és mozgatja farkát. Annyira aranyos így nézni őt. Ezek után végre remélem, elhiszi, hogy nem hazugság, amiket mondtam és komolyan sárkány is vagyok meg vak. De azt hiszem ez nagyon hamar ki fog derülni.
|
| yoshizawa | 2011. 03. 11. 20:56:49 | #12182 |
Karakter: Iso Ruri
Megjegyzés: (Dragonak)
Reggel még mindig tombor a vihar, ezért eléggé morcosan nyitogatom szemeim. Legalábbis addig, amíg meg nem hallom érzékeny füleimmel a zuhany hangját.
Egyből felderülve a bosszantás lehetőségétől, kuncogva osonok be vak vendéglátómhoz, úgy ahogy az éppen aktuálisan befogadó családok férfitagjaihoz is beszoktam.
Egy meleg fürdő lehetősége, egy izmos pasival, aki talán zavarba jön tőlem még akkor is, ha nem lát, százszor jobb, mint egy látó férfi előtt lánnyá változni, majd vissza cicává, múló látomáshoz hasonlóan.
Nem veszi észre, vagy nem mutatja, hogy észrevette volna, közel vagyok hozzá, ezért hátulról ölelem át, bújok hozzá dorombolva.
Várakozásaimnak megfelelően ettől megáll mozdulata közben, bár mintha valami nem lenne rendben. Nem lepődött meg annyira, mint amennyire általában meg szoktak lepődni áldozataim.
Amikor pedig túlesett első döbbenetén még jó reggelt is köszönt nekem, mielőtt kezem cirógatva azt is megkérdezte volna, hogy hogy aludtam.
- Köszönöm nagyon jól. – válaszolom illedelmesen.
Ekkor fordul felém, és néz rám, vagyis irányomba gyönyörű mosolyával:
- Örülök neki. – rajtam a döbbenet sora, amikor keze felfedező útra indul testemen, de nem karmolom le, vagy szólok rá, vegye le rólam azonnal, amikor kicsit összébb szedem magam. Helyette inkább mancsaim nyaka köré fonva jelentem ki neki, hogy hát még én, mielőtt közelebb bújva hozzá, mintegy újabb tesztjeként tűrőképességének megcsókolnám.
Grr… Nem riadt meg, amit most nem is bánok. Olyan nagyszerű az, ahogy csókol, és nyelvével kergeti enyémet, miközben birtoklón mar hátsómba.
A kétségbeesés kerülget, amikor el kell egymástól válnunk, mert elfogy a levegőnk.
Aztán… Amikor újra elhalmoz ajkai érintésével, legnagyobb örömömre, visszakerülök az őrületek, és az élvezetek határára…
Egyre vadabban túrok tincsei közé ujjaimmal, bújok hozzá, dörgölőzök, egyre jobban vágyom rá, leteperjen, a magáévá tegyen…
Legalábbis… Amíg a varázst, és az agyamra telepedett, és józanságom eltakaró ködöt fel nem szaggatja szavaival:
- Gyönyörű a tested.
Nem tudhatná, hogy hogy nézek ki… Hacsak nem csapott be…
Mérgesen, zavarodottan kérdem meg arról, már lát-e. Majd, még mielőtt válaszolhatna keverek le neki egy pofont, és folytatom beszédem:
– Legalább szólnál, de hülye. – eddig hagyott, mancsaim a falnak nyomva tapad újra erőszakosan az ajkaimra.
- Ne ellenkezz. Az most nem mindegy, hogy látok vagy sem? – hát persze hogy látott… Átvert… Kellett nekem megbíznom benne.
Keserű szájízzel viszonzom az előbb még olyannyira jóleső csókját, majd amikor elszakítja tőlem ismét ajkait, figyelmeztetem arra, hagyjon békén.
Nem hallgat a szép szóra, úgyhogy mivel lazított kezeim szorításán egy kicsit, mellkasára vésem a névjegyem.
Ettől persze már felkiáltva ereszti el kezeim, és kap észbe, nameg mellkasához.
– Jól jegyezd meg – jegyzem meg elégedetten, miközben macskákhoz méltatlan módon kifelé trappolok. - egy Neko-val nem lehet csak úgy kikezdeni.
- Ruri állj várj meg had magyarázzam el. – rohan persze utánam, és ragadja meg kezem.
- Minek? Hogy csak ágyba vigyél? – fordulok felé ingerülten, tekintetemmel azt az üzenetet sugallva felé, hogy le is haraphatom a kezét, ha nem veszi le az enyémről. Veszett vagyok. Veszettül dühös.
- Nem te akartál az előbb még úgy mond megfektetni engem? – hogy mi van?! Én őt??? Az kizárt. Csak szórakoztam. Öö… Vagyis ezzel nem kéne visszavágnom…
- Mi vagy te egyáltalán? Este egy szegény ember nappal meg egy vagány mindenre elszánt macsócsábító? – kérdem meg tőle a válasz helyett. Bár erre eléggé ingerült lesz, meglepődötten pislogok azon, amit a fejemhez vág:
- Azt hiszed nekem olyan élvezetes, hogy este megvakulok? Hát tudd meg nem. Egy sárkány klánból vagyok való, akiknek ez volt a hátrányuk, hogy éjszaka sosem látnak és én vagyok az utolsó ebből a klánból, mert mindenkit meggyilkoltak. – hehh na jó… Először egy kicsit sajnáltam, de most hogy befejezte amit akart már megint nem.
Még hogy sárkány…
- Ez olyan érdekes volt… - sóhajtok egyet. – Most jönne az a rész, hogy sírva borulok a nyakadba?! – nézek rá pislogva, még szipogást is imitálok.
Viszont amikor közelebb lépne, újból dühödten karmolok felé, kijelentve, hogy azt felejtse el.
Persze mindezek után macskává változva bújok is be a nappalijában található szekrények közé, majd fel az egyik legmagasabb tetejére, és fekszem el lustán a kényelmes bútorlapon.
Inkább fekszem itt, és füstölgök magamban addig, amíg el nem vonul a vihar.
Addig, vagyis távozásomig ezen a helyen hozzám se fog tudni érni még egyszer, nyugtom lesz tőle.
Legalábbis gondolom én, amíg meg nem hallom dühödt kiabálását:
- Nem azt várom, hogy borulj sírva a nyakamba. Csak annyit kérek, hidd el. – eléggé felhúz ismét, pedig kezdtem volna megnyugodni. – Elvégre miért ne változhatnék át sárkánnyá, ha te is képes vagy macskává változni.
Hmm… Ebben van valami… Még sincs kedvem visszaszólni, mert akkor aztán tényleg vihetnék a kórházba.
Beszéd helyett halkan morogva húzom magam összébb, füleim mancsaimmal eltakarva. Nem akarom hallani se.
***
- Végre elhiszed, amit mondtam? Vagy csak eddig tartott, amíg megemésztetted?! – kérdi dühösen, amikor egy kicsit lehiggadva helyet foglalok mellette a kanapéján.
Persze, hogy nem bírtam nyughatatlan természetemmel, nameg itt a kanapén kényelmesebb, ezért másztam le mellé, de még cica alakban vagyok. Lesajnálóan nézek felé, és nyalom meg ezután mancsom, de egész testem támadásra kész, arra az esetre, ha véletlen venné a bátorságot, és megpróbálna felém nyúlni.
- Sárkány mi?! – változok emberré, hogy közelebbről lássam tekintetét. Füleim még mindig figyelmeztetőn hátra vannak feszítve.
- Igen képzeld el… - most erre mit mondjak.
- Az a baj, hogy nem tudom. - válaszolok végül ugyanolyan rejtett indulattal neki, mint amilyennel ő szólt hozzám. – Ha igaz, amit mondasz, mutasd meg. – elcsodálkozik válaszomon, majd nem tudom, hogy miért, de nevet, ahelyett, hogy tovább védené magát.
- Most mi van?! Mit mondtam olyat, amin ennyit kell nevetni? – fakadok ki, amikor megunom. Feltett szándékom újra elbújni is előle, amíg nem ragadja meg kezeim, és húz magához úgy, hogy szinte ajkaimra suttoghassa válaszát:
- Szerinted egy sárkány elférne itt? – pff… Na persze… A hatalmas egója miatt nem férne el?!
- Honnan tudjam?! – próbálkozok a szabadulással. – Még nem láttam egy igazi sárkányt se. Úgyhogy biztosra veszem, ezt a méretes dolgot csak ürügynek mondod.
Újra fölnevet mély hangján, viszont most se enged szabadulni, amíg meg nem csókol.
Csókja határozott, egész testemben borzongást kelt vele, mégis amikor elszakítja tőlem ajkait, morogva ugrok a kezei ügyéből a legtávolabb, és kezdem el szidni, mint a bokrot.
- Ha elmúlik a vihar, egy néptelen helyen megmutatom, hogy nem hazudtam. – néptelen hely?
- Miért pont néptelen helyen? – sziszegem vissza. – Mit akarsz te... – nem engedi meg, hogy befejezzem, amit elkezdtem, a szavamba vág:
- Tömeghisztériát nem akarok. Erre azért van szükség. – vakarja meg bosszúsan halántékát. – De ha nem hiszed, gyere macskaként.
- Azt még meglátom. – nézek rá még mindig gyanakodva.
|
| oosakinana | 2011. 01. 25. 20:44:22 | #10801 |
Karakter: Leon Drago
Megjegyzés: (Cicalánykámnak)
Igennel válaszol, aminek én csak nagyon örülök. Belépünk a házban és érzem, kicsit le van döbbenve. elmosolyodok, majd a konyha felé veszem az irányt még szerencse, hogy a lakásomat már kívülről ismerem. Az ajtóból visszafordulva érdeklődök.
- Mit szeretnél inni? – kérdezem tőle ámulatából felrángatva. Érzem, ahogy egyre jobban erősödik illata, majd végül előttem megáll.
- Szóval? – kérdezem meg, mikor megáll előttem.
Érzem, hogy elkezd nagyon zavarba lenni, amire elkezdek kuncogni kicsit és megkérem, hogy ne legyen zavarba, mert nincs miért.
- Értem. – válaszolja, majd érzem, hogy elenged, majd a kétszer feltett kérdésemre válaszol. - Ha lehet, akkor egy pohár meleg tejet kérek.
- Persze, máris adom. – válaszolom, majd kimérem a tejet és a magamnak teát csinálok. Megmelegítem, végül odaállok elé és odanyújtom neki.
Leülünk a nappaliba és elkezdünk beszélgetni. Jobban szólva Ruri, mint megtudtam a nevét, elkezd faggatni minden féle dolgoktól. Jól esik végre beszélgetni valakivel. Én is kérdezek tőle pár dolgot, mire ő is kedvesen válaszol. Aranyos Neko-nak tűnik, bár lehet, jobb lenne, ha kicsit vadabb lenne, mint amikor megismertem.
Beszélgetésünket a konyhai ablak kicsapódása szakítja félve, aminek az üvege is kitörik. Király. Egyből bemegyek és elkezdjük megjavítani, de még így is csurom vizesek leszünk. Bemegyek a fürdőbe és hozok két törölközőt, az egyiket neki a másikat meg magamnak, mert nem lenne jó megfázni.
- Amíg ez a vihar tombol nem kéne kimenned. – kiviszem a törölközőt és a fejére teszem, mert, ahogy érzem elgondolkozott nagyon. – Maradj itt, ha elmúlik, hazaviszlek.
- Köszönöm, de nem szükséges... – elkezd hátrálni, de a karja után kapok, és nem engedem, hogy elmenjen.
- Kérlek... Nem szeretném, ha egy minden bizonnyal szép hölgy kint éjszakázna. – mondom neki őszintén, meg tényleg aggódnék érte és képes lennék még így vakon is érte menni.
- Hát jó. Meggyőztél, éjjelre maradok. – válaszolja, aminek nagyon örülök és meg is nyugszok, majd a hangját legközelebb a kanapénál hallom meg. – De ha nem bánod, inkább alszom itt, mint ágyban.
- Rendben. – válaszolom nevetve, majd jó éjszakát kívánok neki és eltűnök a hálómba. Elfekszek és csak becsukva a szememet próbálok aludni, ami szinte egyből sikerül, csak ez a hülye vihar, ami nem hagy nyugodni.
~*~
Másnap reggel mikor felébredek végre már megint látok, de a vihar még mindig szakad és egyre jobban és erősebben. Felállok nagyot nyújtózva megyek be a fürdőbe. Elkezdem engedni magamra a vizet. Élvezem, ahogy végig folyik testemen. Egyszer csak ajtónyitódásra és csukódásra leszek figyelmes. Megérzem a neko illatát, amire elmosolyodok. Nem fordulok meg, inkább tovább tusolok.
Nem sokkal később ölelő karok ölelnek és a hátamnak két kerek mell és egy aranyos kis cicus simul.
- Jó reggelt. – köszönök mosolyogva és a kezét kezdem simogatni. – hogy aludtál? – érdeklődök.
- Köszönöm nagyon jól. – válaszolja, majd szembe fordulok vele. Lenézek rá, bár még nem mondom neki, hogy látok, mert akkor tuti, hogy elkergetne. Nagyon gyönyörű alig tudom megállni, hogy ne nézzek rajta végig alaposan, mert akkor tuti lebukok.
- Örülök neki. – mondom mosolyogva, majd kezemet testére teszem és elkezdem simogatni és alaposan felmérem a terepet, ha már a szemeimmel még nem tudom.
- Hát még én. – mondja, majd kezét a nyakamhoz emeli. Kicsit felpipiskedik, de én is lehajolok és megcsókoljuk egymás. Édes a csókja és nagyon tetszik. Elkezdem viszonozni. Magamhoz ölelem és a fenekébe is belemarkolok. Közelebb lép hozzám és felsőtestemhez simul. Nagyon tetszik ez a dolog és a tegnapi nap csak ilyen hálálkodás volt, akkor a kedvesség, ahogy látom, de nem baj nagyon tetszik.
Tovább csókolom és simogatva ölelgetem magamhoz. Lihegve válunk szét. Nem bírom, tovább végig nézek rajta, majd a nyakához hajolva kezdem el csókolgatni, ahogy magához ölelve s tarkómat simogatja és a hajamba is belemarkol.
- Gyönyörű a tested. – suttogom a fülébe nem is figyelve, hogy ezzel lebuktatom magam, majd arra leszek figyelmes, hogy ellök magától.
- Te már látsz? – kérdezi megbotránkozva, majd egy pofont kapok. – Legalább szólnál, de hülye. – mondja vehemensen, ami csak még jobban felizgat. Megfogom a kezét, majd a falnak nyomom és megcsókolom.
- Ne ellenkezz. Az most nem mindegy, hogy látok vagy sem? – kérdezem tőle és tovább csókolgatom.
- Hagyj békén. – mondja, de nem engedem, hogy eltoljon magától, de erre végig karmol a felsőtestemen. Felkiáltok és elengedem. – Jól jegyezd meg egy Neko-val nem lehet csak úgy kikezdeni. – mondja komolyan és kimegy a fürdőből. Felveszem a köntösömet és kimegyek utána.
- Ruri állj várj meg had magyarázzam el. – mondom neki és megfogom a kezét. A sebem meg közben már gyógyul is és alig vérzik.
- Minek? Hogy csak ágyba vigyél? – kérdezi, mire felhúzom a szemöldökömet.
- Nem te akartál az előbb még úgy mond megfektetni engem? – kérdezem tőle, mire mérgesen néz rám.
- Mi vagy te egyáltalán? Este egy szegény ember nappal meg egy vagány mindenre elszánt macsócsábító? – vágja a fejemnek a szavakat.
- Azt hiszed nekem olyan élvezetes, hogy este megvakulok? – kérdezem tőle, mire elhallgat, és csak rám néz. – Hát tudd meg nem. Egy sárkány klánból vagyok való, akiknek ez volt a hátrányuk, hogy éjszaka sosem látnak és én vagyok az utolsó ebből a klánból, mert mindenkit meggyilkoltak. – fejezem be és csak őt figyelem, hogy most mit fog reagálni és még mindig olyan macsónak fog gondolni, mint amilyennek eddig tartott.
|
| yoshizawa | 2011. 01. 25. 15:15:37 | #10781 |
Karakter: Iso Ruri
Megjegyzés: (Dragonak)
Próbálok egy pár kis bizsut magamra aggatva ellopni, de épp amikor a zacskójuk vágom ki körmöcskéimmel ütközik valaki nekem.
Persze ettől zsákmányom becsúszik a pult alá.
- Hé, nem tudna figyelni maga faragatlan ficsúr. – fújok mérgesen a hátam mögött állóra.
- Elnézést, de nem láttam. – hehh... Esküszöm kicsipkézem a képét...
- Ja persze én meg a dalai láma vagyok. – vágok a szavába felé fordulva. Elég feltűnő egy neko, nem szokta őket senki nem észrevenni. - Hisz itt vagyok az… orra… előtt. – szavaim hirtelen elakadnak, haragom is elillan.
Izmos testű, hosszú, fehér hajú férfi áll előttem, akire úgy kell felnéznem. És akinek... Fehér botja, valamint fekete szemüvege arra utal, igazat mondott tényleg nem lát.
- Azt tudom, mert érzem a kellemes illatát. – egyre többen gyűlnek körénk, ezért zavartan lehajtott fülekkel köszönöm meg bókját, és kérek tőle elnézést.
Ha tisztában vagyok azzal, hogy vak, nem támadom le...
- Semmi gond nem tudhatta. – olyan udvarias... Muszáj valahogy kedvességét viszonoznom...
Idegesen mozgatom farkincám, és füleim, de végül jó ötletem támad:
- Mondja, segíthetek magának valamiben?
- Azt nagyon megköszönném.
Biccentek, és mosolyogva kapom el kezét, hogy odavihessem a pultokhoz, és kosarába tehessem azokat a termékeket, amiket felsorol.
Általában nem vagyok barátságos senkihez, de ez az ember... Valami megragadott benne. Valami, talán esetlensége. Vagy most lett vak, vagy egyik rokona se érhetett rá elkísérni.
Igen... Ahogy botladozik, biztos nemrég vesztette el a látását.
- Tudja, merre kell mennie? – kérdem meg aggódva, amikor már mindent megvett magának.
Bár ez megint nem értem miért érdekel. Akár itt is hagyhatnám, hisz már jóvá tettem, hogy kiabáltam vele.
- Ami azt illeti nem. – vakarja meg fejét. Pff...
Újra alaposan végignézem. Pedig az előbbi bolti akciója után tudom, hogy nem hagyhatom magára.
- Akkor haza kísérlek. – csóválom meg fejem mosolyogva, és ismét elkapom hatalmas karját, hogy dorombolva vezessem affelé az utca felé, amit megnevezett.
Egy sarokkal el is tévedek, olyan jól elbeszélgetjük az utat, de végül hamar a keresett címhez navigálom.
Majd... Hogy már itt vagyunk, egy kicsit idegesen próbálom tőle megkérdezni éjszakára, vagy amíg valakije ide nem költözik hozzá, és segít neki maradhatnék-e nála, de megelőz:
- Lenne kedved bejönni, meginni egy italt? – nevetve biccentek.
Majd észbe kapva, zavartan, vörös arccal válaszolom, hogy igen, és követem, amikor ajtót nyit.
Gyönyörű helyen lakik.
Ráadásul itt bent, a lakásában is szépek a színek, ízléses a berendezés... Hmm... És az illatok... Kicsit furábbak, mint amikhez eddig a gyerekes családoknál szoktam, de nagyon tetszenek...
Ahogy az egész lakásban uralkodó takaros rend is.
Ahhoz képest nem érzem a házban más személy jelenlétét, igen jól boldogul segítség nélkül. Elismerésre méltóan.
- Mit szeretnél inni? – kérdi olyan hirtelen, hogy egy kicsit megugrok. A hangja...
Én azt hittem, mellettem áll, az ajtónál de egy velem szemben lévő helyiségből, talán a konyhából szűrődött ki, óvatos lépésekkel indulok el arrafelé.
- Szóval? – kérdi meg újra, hatalmas mosollyal, amikor elé lépek. Pedig a lépéseim nem hallhatta. Akkor mégis hogyan?
Farkincám és füleim is izgatottam mozgatom, legalábbis addig, amíg kuncogva megkér, ne legyek zavarba, attól mert nem lát, vagy hallja lépteim, még igen jól érezte az illatomról, hogy a közelébe értem.
- Értem. – bólintom neki egy kicsit megkönnyebbülten felnevetve, majd mielőtt újra feltenné, válaszolok előző kérdésére:
- Ha lehet, akkor egy pohár meleg tejet kérek.
- Persze, máris adom. – biccent, és fél pillanattal később előttem gőzölög kért italom, ugyanúgy, ahogy előtte is egy pohár tea.
Nem győzök csodálkozni. Na és persze nem győzöm tovább kérdezgetni, miközben iszom.
Türelmesen válaszolgat a kérdéseim egy részére, és kérdez ő is tőlem, amikor levegőt veszek.
Beszélgetésünk az szakítja félbe, hogy konyhája ablakát belöki a szél, kitört a már délutánra beharangozott vihar.
A fenébe...
Idegesen segítek neki becsukni az ablakot, így is megáztunk, mire sikerült, de ez a legkisebb gondom. Ilyen időben nem tudok visszamenni a családhoz, akinél most vagyok. Vagyis... Ha még oda is érnék valami csoda folytán se engednének be, mert a ház úrnője félne, attól, hogy vizesen valamit összepiszkítanék.
- Amíg ez a vihar tombol nem kéne kimenned. – landol a fejemen egy törülköző. Amitől tudom, hogy feleslegesen, de nagy szemekkel, hitetlenkedve nézek tulajára. – Maradj itt, ha elmúlik hazaviszlek.
- Köszönöm, de nem szükséges... – hátrálok el, mint időközben megtudtam Leontól, és indulnék el az ajtó irányába, ha nem kapná el kezeim.
- Kérlek... Nem szeretném, ha egy minden bizonnyal szép hölgy kint éjszakázna. – nem tudom miért, de már megint megsajnálom. Most olyannyira magányosnak tűnik...
- Hát jó. Meggyőztél, éjjelre maradok. – válaszolom elpirulva, majd elslisszolva mellette a kanapéra fekszem. – De ha nem bánod, inkább alszom itt, mint ágyban.
- Rendben. – nevet rajtam, és jó éjt kínálva megy be az egyik szobába, minden bizonnyal a hálóba.
- Jó éjt... – dorombolom vissza álmosan, mielőtt macskává változva húznám le az egyik párnáját a kanapé alá, és fészkelném magam el rajt.
A szokás hatalma, de itt akkor is kényelmesebb, és védettebb.
|
| oosakinana | 2011. 01. 05. 16:57:49 | #10284 |
Karakter: Leon Drago
Megjegyzés: (Cicalánykámnak)
Lassan kezd sötétedni én meg kezdem elveszíteni a látásomat, ami nem jó hír főleg, hogy nincs itthon semmi, amire szükségem lenne az éjszaka. El kell mennem a boltba, de miként és hogyan. Nem érek vissza, amíg még halványan is látok. El fogok tévedni. Lehet be kéne szereznem éjszakára egy vakvezető kutyát.
Mély levegőt veszek, majd egy botot hozok magammal meg egy szemüveget, mert nem akarom, hogy kivilágítsák a retinámat anélkül, hogy tudnék róla, mert holnap reggel szükségem van rá. Kimegyek bezárkolok, majd elindulok, bár egyre rosszabbul és rosszabbul látok. Ez így nem lesz jó.
Nagy nehezen beérek a boltba. Elkezdek mászkálni a pultok között, de már lassan én magam se tudom miért jöttem le. Egyszer belebotlok valakibe, akinek nagyon finom kellemes illata van, és ahogy érzem igen egy Neko. Sok nekoval volt már dolgom így az illatukat mindenkiétől jobban megérzem.
- Hé, nem tudna figyelni maga faragatlan ficsúr. – mondja nyers modorán, amin csak elmosolyodok. Nagyon tetszik az ilyen kis harcias neko.
- Elnézést, de nem láttam. – kérek tőle bocsánatot.
- Ja persze én meg a dalai láma vagyok. Hisz itt vagyok az… orra… előtt. – kezd el a végére szaggatottan beszélni. Vagy meglátta, milyen magas vagyok vagy rájött, hogy vak vagyok vagy mind a kettő egyszerre.
- Azt tudom, mert érzem a kellemes illatát. – jegyzem meg bókolva.
- Köszönöm szépen. És elnézést, amiért ilyen bunkó voltam. – mondja bűnbánó arccal.
- Semmi gond nem tudhatta. – mondom mosolyogva. Egy ideig nem szólal meg, majd a szellő csapkodásából érzem, hogy elkezdi csóválni a farkát.
- Mondja, segíthetek magának valamiben? – teszi fel udvariasan a kérést.
- Azt nagyon megköszönném. – mondom hálásan.
Elmesélem, neki mikre van szükségem. Karon fogva kezd el cipelni a pultokhoz és szinte közösen vásároljuk meg a dolgokat. Ennél nagyobb szerencsém nem is tudom mikor volt utoljára, de azt tudom, hogy ez a Neko nagyon felhívta a figyelmemet.
Végzünk a vásárlással és ki is fizetem a dolgokat, amiért ennyire segítőkész volt. Neki is veszek pár dolgot, amire szüksége van, vagy éppen lehet.
- Tudja, merre kell mennie? – teszi fel a kérdést, de az igazság az, hogy halványlila fogalmam nincs.
- Ami azt illeti nem. – vallom be őszintén és most kicsit én érzem hülyén magam.
- Akkor haza kísérlek. – mondja, és megint belém karol. Hagyom, hogy vezessen, közben beszélgetünk és édes nevét is megtudom. Elárulom, merre lakok, hogy még is ne a vakvilágba induljunk el. Nagyon jól elbeszélgetünk és ez kicsit meg lep, mert a Nekok általában tudtom szerint félénkek szoktak lenni és ritkán ilyen közlékenyek és beszélgetősek.
Megérkezünk és felé fordulok.
- Lenne kedved bejönni, meginni egy italt? – kérdezem tőle és várom, hogy válaszoljon.
|
|
