|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| darkrukia | 2011. 12. 17. 18:57:01 | #18115 |
 Karakter: Fuju Akira
Megjegyzés: (édeskémnek)
Reggel halk, édes szuszogásra kelek fel. Valaki van mellettem. Felnyitom a szemem és egy rozsdabarna kócos buksit látok.
- Aijin. Kelj fel. – Költögetem gyengéden, simogatva csípője bársonyos bőrét.
- Kérlek, bátyus. Csak még egy percet. – Nem, hugi, ez nem a nyöszörgés ideje, hanem a felkelésé. Átfordul a másik oldalára. Ah, milyen nagy benne a ébredési kényszer.
- Hugi. Fél óra múlva bent kell lennünk. – Szólok hallkan, mire secc-pecc idő alatt kész van.
- Mehetünk! – átugrócskázik az utolsó két lépcsőfokon, aztán megáll és bambul.
- Gyere már! – Húzom magam után egyik kezemmel, míg a másikkal az uzsonnáinkkal egyensúlyozok. Elmehetnék cirkuszba, tuti, hogy egy csomü pezót adnának érzem. Főleg a nőstények. Mmm...
- Légy jó – nyomom kezébe az ebédjét, mikor a suliba értünk, aztán egy puszit hintek homlokára és elhúzok.
Kezdődhet a nap. Hányadika is van? 14... február... Jesszus, be se mennék az osztályba, csakhogy azt muszáj. No akkor, gyerünk!
***
Hugival együtt sétálunk haza a suli fáradalmait magunk mögött hagyva. Ja, nem, még van házi, meg tanulás. Nincs hozzá túl nagy kedvem, a mai nap után, tuti, hogy kerítek valami csajt estére.
- Akira éhes vagy? – kiált ffel, mivel én már fent is vagyok. Aijin egész úton lehangolt volt, pedig általában végigcsacsogja az egészet. Valami nem okés, de majd úgy is elárulja.
- Előbb leckét kéne írni. – Szólok, aztán meghallom lábai dobogását felfelé. Száz közül is felismerném lépteit.
Leül velem szembe és neki is látunk. Biológia, a kedvencem. Csak az a baj, hogy nem az elméletet szeretem benne. A gyakorlat sokkal élvezhetőbb.
Aijin már megint elszáll a saját világába. Elmosolyodom, olyan kis álmodozó. Érezhető benne a szomorúság. Mi bánt, hugocskám, nekem elmondhatod.
- Min gondolkozol? – mosolygok rá gyengéden, mire ijedten rámnézve szakad el gondolataitól.
- Bátyus. – kezdi szipogva. – Belém miért nem lehet szerelmes senki? – néz rám könnyes őzike szemivel.
- Kis butus, ki mondta ezt neked? – nyúlok át az asztal fölött és megsimogatom az arcát. Megrázza a fejét és úgy néz rám, hogy muszáj elmosolyodnom. Nekem van a legédesebb hugom a világon.
- Csak ezt érzem. Ma is... Valentin nap van és senkitől sem kaptam egy csepp szeretetet sem.
- Butaságokat beszélsz. Na, gyere velem. – Állok fel és kicsit magamhozölelem. Olyan jó érezni teste súllyát karjaimban, és ahogy hozzámsimul egy pillanatra, még illata is elbódít.
Kézenfogva húzom át a szobámba és leültetem az ágyra.
- Csak este akartam ezt, de megmutatom, ha ennyire el vagy keseredve. És ne halljam mégegyszer azt, hogy nem szeretnek téged, mert itt vagyunk neked mi. Apa, anya és én is. Valahol pedig a te szöszi herceged is. – Mosolygok rá gyengéden, mire ő is elmosolyodik. Adok egy apró puszit az arcára és felnevetek, ahogy látom szemében megcsillanni a kíváncsiságot.
- Maradj itt és csukd be a szemed. Várj, te úgysem fogod csukva tartani, úgyhogy jobb lesz keríteni neked egy kendőt.
Előhalászok egyet és bekötöm vele a szemét.
- Tényleg ne less. – Mondom még és odamegyek a könyvespolcomhoz. Félrefordítok egy könyvet és előveszek egy kis dobozkát.
Mivel látom, hogy tényleg nem lesett, elmosolyodva leveszem a kendőt a szeméről és kezébenyomom a kis dobozkát.
- Boldog Valentin napot, hugi – mosolygok rá gyengéden.
Kezei kíváncsian, mohón nyitják ki a dobozt, amiben aprócska, rummal és eperrel töltött csokigolyók vannak. Összemosolygunk. Kivesz egy golyócskát és bekapja. Rögtön felderül az arca. Az én számba is ad egyet, mire megízlelem és lenyelem, aztán felnevetve átölelem. Az életem sem tudnám elképzelni nélküle. Ahogy bújik hozzám, ahogy mosolyog, mintha minden nappal jobban szeretném a hugomat.
Csakhogy ideje a valóságra is gondolni.
- Menjünk vissza tanulni. – Elhúzódom tőle és nyújtózom egyet.
- Jó – bólint. – Köszönöm, Kira.
Rámosolygok, biccentek felé és mindketten belevetjük magunkat a tanulásba.
***
Késő délután mindketten lerogyunk a kanapéra. Váltunk egy-két szót apával, aki épp most végzett. Mikor már elfogy a felhozni való téma, eldőlök és fejem elfészkelem hugocskám combján. Olyan nyugodt így minden. Kényelmes...
|
| oosakinana | 2011. 04. 06. 21:32:51 | #12811 |
Karakter: Keromal (Cat)
Megjegyzés: (elfemnek)
Elkapja a kezemet és kivételesen gyengéden az ágyra lök.
- Mit művelsz? – kérdezem mérgesen és már pattannék is fel, hogy ne engedjem sehova, de ekkor mellém fekszik én meg megijedek, hogy mit akar még is csinálni. Kezeit megérzem derekamon és csak szimplán magához ölel, ami most kivételesen nekem is jól esik. Elegem van a viszálykodásokból. Egy kis nyugalmat akarok.
- Amit mondtál, visszafeküdtem. Te meg velem maradsz, és vigyázol rám – halványan elmosolyodik és magunkra rántja a takarót. - Ez lett volna az utolsó esélyed, hogy elmenekülj tőlem, Cat. – mondja, úgy mintha soha többé nem lenne rá lehetőségem, pedig lesz nem is kicsit, de most nem érdekel.
- Biztosan lesz még alkalmam – suttogom álmosan, majd álla alá fúrom fejemet, majd lassacskán elalszok.
~*~
Reggel eléggé rémálmom van, de amikor mocorgást érzek magam mellett utána már végkép felriadok.
- Ssss....nyugi minden rendben – csitít Lionel, amikor észreveszi, hogy felkeltem és reszketek is. Mikor észhez térek, elkezdek nyújtózkodni és megint előtör belőlem a dorombolás. Egyszer csak felé nézek és látom, a testén már semmilyen seb nem látszik és észre sem lehet venni a tegnapi csata nyomait, amin meglepőtök nem kicsit. - A sötét elfek gyorsan gyógyulnak, és te is segítettél. – kezét fejemre teszi és összeborzolja a hajamat, amire fújtatok rá. Felkel és elkezd öltözködni én meg az ágyon ülve figyelem minden egyes mozdulatát. Olyan erős és határozott. Szinte vonz magához, de teljesen.
- A szolgák majd hoznak neked ételt, és ruhát, a fürdőt is előkészítik. Viselkedj rendesen – mondja parancsolóan, ami nekem egyáltalán nem tetszik.
- Ne parancsolgass – mondom mérgesen é össze is szorítom a szememet, mert ilyenkor szokott jönni a büntetés. Egyszer csak süllyed mellettem az ágy. Megfogja államat és közelebb húzza magához és vadul csókol meg, amin meglepődök, hiszen bántani szokott nem csókolni. Mikor elenged az ágyra huppanok és kitágult szemekkel nézem még mindig.
- Ezt neked is mondhatnám, hogy ne parancsolgass – száll le az ágyról. - Bármit megtehetek. – mondja, az ajtóból, végül magara hagy.
Nem tehet meg mindent, mert most már én is itt vagyok neki és nem fogom hagyni, hogy bármit megtegyen, hiszen nem vagyok egy tárgy, akit csak úgy használhat, ahogy kedve tartja. Hoznak nekem kaját, amit meg is eszek, meg meg is fürdök alaposan, ami igazán jól esik.
Nem tudom mennyi idő telik el, hogy magamra hagyott Lionel, de az ablakhoz megyek és kinézek rajta, miközben álmodozok róla, hogy lemenjek, de nem hiszem, hogy valaha is le fogok kerülni ebből a szobából. Akár egy börtön, amit csak nekem készítettek. Gyűlölöm.
Nem is veszem észre mikor tér vissza, csak arra a hangra leszek figyelmes, amikor kihúz egy fiókot. Odakapom a fejemet és nem értem mit akar. Most akarja meg bosszulni a reggeli cselekedetemet vagy mi a nyavalya?
- Gyere ide – mondja, mire bátortalanul, de odamegyek hozzá még azért félek tőle kicsit, hiszen sok rosszat tett velem. Egyszer csak megfogja a kezemet és ráhúzza a gyűrűt.
- Ez mi? – kérdezem meglepődve, miközben a gyűrűt figyelem, ami csodálatos.
- Ez a családom gyűrűje. Ezzel jelzem, hogy az enyém vagy, és senki nem nyúlhat hozzád egy újjal sem. – adja az egyszerű választ én meg még mindig megbabonázva figyelem a gyűrűt és egyszerűen tökéletes annyira imádom és olyan szép, hogy elmondani nem lehet. Le se akarom venni az ujjamról, de ha a családja öröksége, akkor nem fogadhatom el.
- De ez a családod gyűrűje, akkor még is miért rakod az ujjamra? Biztosan sokat jelent neked. – nézek rá értetlenkedve.
- Sokat ez igaz. De rohadtul ideges lennék, ha a testedhez más valaki is hozzá nyúlna –válaszolja rideg mosollyal arcán, majd közel hajol és megnyalintja ajkaimat, amire csak elfintorodok.
- Nem vagyok a tulajdonod, te rohadék. – mondom idegesen és elkezdem törölni ajkaimat. Nem akarom, hogy érezzem nyálát magamon akár egy centiméterén is. Felegyenesedik, de én még mindig ajkaimat törlöm.
- Gyere, kiviszlek innen – ellép tőlem és szavaira meg ledermedek. Azt hiszem rosszul hallottam. A fülemet nem mostam volna meg kellő képpen? Az ajtóbál áll és int nekem, hogy menjek, de csak félve tudok elindulni utána.
Egy percre sem maradok el mögötte, mert ez a sok elf meg, ahogy végig bámulnak egyszerűen félelmetesek és sokszor össze is húzom magam. Nem akarom, hogy így bámuljanak. Mi lesz, ha megint rám támadnak, mint múltkor azok a hülyék?
Mikor kimegyünk, ahogy megérzem a napmelengető érzését meg a szellőt, ahogy a fejemet simogatja, elmosolyodok, és annyira jól esik idekint lenni nem pedig a négy fal között.
Körbe nézek és az egyik helyen katonák futkároznak, a másik része telivan árusokkal és falusiakkal. Annyira szép látvány teljesen magával ragad és gyönyörű látvány.
- Hova viszel? – lépek mellé, de folyamatosan jár a fejem, minden fele és egyre több mindent akarok tudni. Látni akarok mindent és mindenkit.
- Megmutatom a birodalom egy két részét – mondja mély hangját. jaj de jó lesz. Végre sétálok meg kiszaladgálhatom, magam már alig várom. Teljesen elgémberedtem odabent meg amúgy sem tesz jót a Nekoknak a folyamatos egy helyben való üldögélés. Kell a levegő és a szabadág. Egyszer csak megfog a derekamnál és feldob a ló hátára, amire felsikítok és ijedten nézelődök.
- Mit művelsz? – kérdezem, miközben kapaszkodni próbálok, hogy ne essek le. Soha nem ültem még lovon és nem is akarok. Gyalogolni és szaladgálni akarok. Nem ülni és lovagolni. Mikor elindulunk, nem tudom, kibe kapaszkodja, hol a lóba hol pedig Lionelbe próbálok meg kapaszkodni.
- Ha minden igaz lovagolunk. Kapaszkodj cica, ha nem akarsz le esni – mondja vigyorogva és elkezd gyorsabban menni, de ez nekem tetszik egyáltalán nem.
- Engedj el …!!! – püfölöm hasát és nem akarok lovagolni.
Tovább hisztizek és püfölöm a mellkasát és a hasát egyaránt. Kár hogy karmolni nem tudok, mert akkor tuti szétkarmolnám a testét.
- Nyugodj már le. – üvölt rám, de nem érdekel. Gyűlölöm a lovakat és sétálni akarok, érezni a lábam alatt a földet.
- Eressz el! – kiabálom, és folyamatosan csak mondom a magamét. – Engedj el végre nem szeretek lovon ülni. – mondom és tovább hisztizek, addig, amíg végre ki nem csúszok karjai közül egyenesen a földre. Elmosolyodok.
- Cat gyere vissza. – mondja, de nem hallgatok rá. Felállok és elkezdek szaladgálni minden fele. Nem érdekel mekkora büntetést fogok kapni. Akkor is megéri. Mindent megszagolok, amikor van időm, de egyből tovább szaladok, hogy Lionel ne tudjon elkapni, mert gondolom, nem akarja magára hagyni a lovát, hogy elszökjön.
- Cat a türelmemmel játszol. – mondja egyre mérgesebben, de hát na ez nekem kell. Felugrok a fára, majd ugrok fáról fára, hogy kiélvezzem mozgás igényeimet. Minden fele megyek, hogy ne tudjon elkapni.
Ahogy szaladgálok, nem látom semerre sem, ezért lelassítok. Beszélgetek az árusokkal és van, amiből még kóstolót is kapok, ami nagyon fincsi. Boldog vagyok nagyon boldog. Mindig is így szerettem élni szabadon minden kötöttség és bezártság nélkül. Élvezem a szabadságot és már látom a kaput is, ami végleg megadhatja a nekem a nyugalmat, de ekkor kezek szorítását érzem meg a nyakamon, ami a falnak támaszt. Elkezdem kapkodni a levegőt és Lionelt látom meg.
- Meg mondtam, hogy állj meg. – mondja gyűlölködve és olyan aurával, amitől rettegek. Egyszer éreztem rajta, de akkor is félelmetes volt. – most pedig felviszlek a szobába és soha többet nem fogsz kijönni onnan. – mondja félelmetesen és vérben forgó szemekkel, amiktől félek, de nem is tőle, hanem az örökös bezártságtól.
Megfog szorosan és elkezd cipelni be a szobába.
- Engedj el. Nem zárhatsz be. – mondom neki és próbálok szabadulni, de csak annyit érek el, hogy mind két kezemet megfogja.
- De még mennyire hogy bezárhatlak és meg is teszem. – mondja még mindig azzal a nagyon sötét aurával.
- Idióta. Engedj el. Had legyek kint. – mondom neki, de úgy összeszorítja a csuklóimat, hogy felkiáltok a fájdalomtól, de nem foglalkozik vele, ahogy látom. Beérünk a szobába és egyből belük, mire az ágy szélének esek és a kezemet fájlalom. – Itt fogsz maradni és nem mész ki, különben kikötlek. – mondja ridegen, bunkón és bevágja maga mögött az ajtót.
Meg fogok halni, ha nem mehetek ki. Négy fal között egy Neko megpusztul. Mozognunk kell és szaladgálunk ez egy neko lét eleme, de hiába is mondanám Lionelnek. Felesleges lenne. Azt mondaná, hogy csak ki akarok szökni.
Nagyot sóhajtva felállok és lefekszek a kandalló elé. Úgy sem mehetek ki, akkor meg itt lesz a legjobb.
~*~
Már hetek teltek el, mióta utoljára kint voltam. Lionel azóta kétnaponta szinte megerőszakol. Nem veszi észre, hogy nem vagyok ön magam és ráadásul egyre betegebb is vagyok. nem is eszek mostanában. Állandóan a kandalló előtt fekszek, és nem mozdulok onnan, kivéve, ha felvesz és az ágyra téve vagy velem alszik, vagy éppen kielégíti magát rajtam, de én cseppet sem élvezem, és csak egyre jobban fáj minden tette és mozdulata bennem.
Nem volt még dolga Neko-val egy látszik. Napról napra betegebb vagyok, és ha még tovább nem fogja észrevenni egyik nap arra fog visszajönni a szobába, hogy holtan fekszek a szőnyegen. Sosincs bent velem, csak este napközben egyedül vagyok magányosan.
Most is rosszabbodik az állapotom. Amit behoztak kaját hozzá sem nyúltam már megint. Reszketek, mert lázam van és teljesen magam alatt vagyok. egyszer csak nyílik az ajtó. Gondolom a szolgák, hogy elvigyék a kaját, amihez hozzá sem nyúltam.
- Cat! – hallok meg erőteljes hangot, ami szigorú és nem véletlenül Lionel tulajdona. – Miért nem eszel? – kérdezi számon kérően, de nem akarok válaszolni.
- Lionel nyugodj meg. Szedd a cuccod, addig megpróbálom megetetni. – mondja elfogóm. Odajön a kajával, majd leül és megpróbálja megetetni velem, de nem kérem vagy kiköpöm, vagy elfordítom a fejem és be se kapok. Megfogja a fejemet és észreveszi magas lázamat. – Lionel, valami nem stimmel Cat-tel. – mondja és engem néz. Megint összekucorodok, mert nagyon fázok.
- Persze, hogy van. Túl makacs és hisztizik. – mondja bunkón, közömbösen.
- Nem erről van szó szerintem. – mondja és nekem kellemes hideg kezét homlokomra helyezi. – Nagyon magas láza van. – mondja aggódva, mire Lionel is végre hajlandó egy pillantást vetni rám és odajön.
- Hívj egy Neko orvost. – mondja, de Bartal nem mozdul. – Most! – kiált rá, mire egyből felpattan és elindul.
Lionel a kezébe vesz, és az ágyra tesz. Olyan jó hideg a teste. Hozzábújok, hogy hűtsem a saját testemet, mert tüzel. Nagyon magas lázam van, ezért még a hülye is észre veszi én meg érzem. Lefektet, és nem tudom hova akar menni, de nem akarom.
- Ma… radj… kér… lek. – mondom akadozva és megpróbálom megfogni, hogy megakadályozzam abban, hogy elmenjen, de semmi esélyem nincs. Viszont nem sokkal később hideget érzek teljesen magam mellett. Odafordulok, és úgy bújok hozzá, hogy hűtsem testemet, de el is alszok.
- Cat… Cat. Ébredj fel! – halom a hangokat és lassacskán nyitogatni a szememet. Bartal megjött egy orvossal. Lehet most érkeztek, mert az orvos előkészül. Bartal kimegy, de Lionel nem.
- Mi a baja nekonak? – érdeklődik a doki.
- Nem eszik semmit már napok óta, meg nagyon magas láza van. – mondja neki Lionel. – Csináljon vele valamit. – mondja parancsolóan. A doki leül mellém és elkezd vizsgálni, de amikor a füleimre néz és megsimítja, ránéz Lionelre.
- Mikor volt kint a szabadban ez a kiscica? – érdeklődik.
- Már több hete, de nem is fogom kiengedni. – mondja komolyan, mire az orvos elkezd pakolni. – Még is mi a fenét csinál? – üvölt rá a dokira.
- Ha nem akarja kiengedni, akkor felesleges megvizsgálnom úgy sem tudom megvédeni. – kezdi a doki és igaza van.
- Még is hogy merészeli? Vizsgálja meg! – ordít még mindig.
- A macskájának az a baja, hogy nincs szabad levegőn be van ide zárva. A nekoknak szabadságra van szükségük, ahogy hogy egészségesek legyenek. Mozogniuk kell. Futkározni és szaladgálni. Nem egyhelyben ülni, mert így csak meghalnak. – mondja a doki komolyan és látom, nem érdekli, hogy a „gazdám” meg is ölheti. Bátor fickó meg kell hagyni, de a lényegen úgy sem fog változtatni, akkor is csak akkor leszek kiengedve, ha már halálomon vagyunk. Már előre félek a jövőtől, mert semmi jót nem tartogat számomra, ahogy belegondolok.
|
| haaaani | 2011. 04. 06. 16:20:46 | #12802 |
 Karakter: Lionel
Megjegyzés: (Catemnek)
Becsukva hálom ajtaját, és ezzel magára hagyva cicámat indulok el a folyosón. Az istállóba érve felnyergelem paripámat, és elvágtatva elhagyom a kastélyt. Régen sokszor hagytam el a birodalmat, és egyedül jártam az utamat. Társamat kerestem, aki elfogad olyannak amilyen vagyok, de soha nem találtam meg, és lehet, hogy nem is fogom. Bár mióta ez a cica velem van, nem érzem magam magányosnak, és mikor megláttam félholtam egyben félelem, és harag költözött szívembe. Féltem, hogy többet nem lesz mellettem, és őrjített, hogy elakar mellőlem tűnni, örökre.
A kastélytól nem messze egy patakhoz érek, leszállva lovamról hagyom, hogy a friss, zöld fűből csemegézzen. Lesimítva magamról a ruhát besétálok a patakba, kellemes langyos víz, mintha felfrissítené fáradt testemet. A hold visszatükröződik a vízben, csak az éjszakai állatok hangját hallom. Megnyugtat ez a csend, és nyugalom. Soha nem tudhatjuk, hogy mit hozhat a holnap, lehet, hogy elesek egy csatában, vagy súlyos sérülést kapok. És senki nem fog értem sírni, senki nem fogja látogatni síromat. Nincs senkim. A királyomhoz hűséges vagyok, de nem kötődök hozzá. Bartal a barátom, bajtársam, de ő sincs mellettem éjszakánként.
Bár egy nekem való sötét szívű élőlénynek nem is szabadna, hogy társa legyen. Csak kárt tennék benne, még akkor is, ha nem akarok. Senki nem tudja visszafogni a sötétséget, ami bennem van, még magam se vagyok rá képes. Talán arra vagyok ítélve, hogy egyedül éljem életem, hogy egyedül haljak meg, és senki nem sírjon sírom mellett. Senki ne mondja azt könnyes szemmel, hogy szerettem ezt az elfet, hogy boldog voltam mellette. Lehet, hogy tényleg erre vagyok kárhoztatva, hogy senkit ne szerethessek. Ne legyek képes szeretni mást. Csak bántani, gyötörni.
Remélem egyszer érezni fogom azt amit Bartal.
Szeretett.
Szeretnek.
Szeretni valakit.
Későn érek vissza a kastélyba, és rögtön hálómba indulok. Sokáig hagytam magára, bár úgy érzem, hogy most nem tett magában kárt. Remélem, hogy harcolni fog ellenem, az életéért.
Halkan lépek be, és ágy felé tekintek, de az üres. Jobban körül nézek, és meglátom, a kandalló előtt, amiben már nem ég a tűz, csak a parázs ad némi fényt. Gyengéd tekintettel nézek végig kis alakján, összegömbölyödve alszik mélyen.
Pár fát bedobog a kandallóba, és szép lassan ismét lángra kap, az éjszakák hűvösek, és jobb, ha nem lesz beteg ez a cicus. Gyengéden felkanalazom a szőnyegről, és a meleg ágyamba teszem, és betakarom. Mellé fekszem, és arcár megcirógatva ölelem magamhoz. Elmémet, és testemet pedig átadom a nyugtató sötétségnek.
Megérzem magam mellett, hogy felébredt, és ezzel én is felébredek. Meghallom dorombolását, eddig soha nem hallottam. Kellemes, és izgató.
- Nem is hallottalak még dorombolni - jelezve, hogy én is fent vagyok, mire nyávogva ugrik egyet az ágyon. Valaki nagyon félős cica lett. - Nyugi feküdj vissza - szólok rá, ami nagyon nem tetszik neki, mert felém küld egy ellenszenves pillantást.
- Nem. A kanadalló előtt sokkal jobb. Ott melegebb van - felesel vissza, és ki is mászik rögtön, és telepszik le az említett helyen. Pedig szerintem engem átölelve sokkal melegebb van. Izgató kis hangját hallgatom, csend telepszik közénk. Bár szerintem csak veszekednénk úgy is, és ahhoz nekem nagyon nincs kedvem. Fáradt vagyok ahhoz most.
Berontanak hálómba, amire Cat már bújik is. Én pedig meglepődve figyelem a harchoz felszerelt elfeket, köztük van Bartal is. Nem szoktak így betörni szobámba, biztosan baj van.
- Lionel. Gyere gyorsan sürgős. Ellenség - hadarja el Bartal. A fenébe. Ritkán támadnak meg minket, főleg maga a kastélyt. Mi a fene folyik itt?
- Rendben hívd össze a csapatot. Azonnal ott vagyok - adom ki a parancsot rögtön eleget tesznek szavaimnak. Nagyon gyorsan magamra kapom ruháimat, és magamhoz veszem fegyvereimet. Rögtön kirohanok szobámból, de csak a folyosón kapok észbe. Nekem van valaki a szobámba. Nem vagyok hozzá szokva, hogy valaki mellettem van. Visszalépve az ajtóban a macskámra nézek.
- El ne merj szökni - fenyegetem meg nyersen, válaszát meg se várva rohanok a katonáimhoz.
A zöld elfek indítottak támadást személy szerint a király ellen. Beszivárogtak, és mi csak akkor vettük észre mikor a kastély kapujához értek. Ilyen könnyedén átjutottak az őrségen, ezért megfogom büntetni őket. Bartal, és egy kisebb csapat parancsomra a trón terembe mentek, hogy védjék a királyt. Bár oda csak akkor tudnak eljutni, ha engem megölnek, de az nem fog olyan könnyen menni.
Mind két oldalról hullanak a katonák bár túl erőben voltak hála nekem most már egyenlően állunk. A zöld elfek gyorsaságukról híresek, és van egy két jó varázsuk is. Katonáim egyre jobban hullanak, csak most látom, hogy sok az újonc, tényleg a képzett katonákat küldtem Bartallal. A francba. De a király élete az első nem az enyém.
Vér tenger körülöttem, és fekete mágiám öleli körül testemet. Kardom pengéje vérvörösre van festve. Testemen pár kard vágás már megtalálható, folyamatosan gyógyítom magam, bár harcolni és gyógyítani egyszerre nem olyan könnyű. Érzem, hogy társaim mind meghaltak, és az erősítés messze van. A kastélyban nincs sok katona. Nem gondoltuk, hogy ide képesek belépni. Bár, még az erősítés is késő számomra.
Körül vesznek. Legalább tízen. Erőm fogytán. Épp lecsapnak mikor egy ismerős alak ugrik elém.
Bartal az.
- Már megint meg kell mentenem az életed kapitány - vigyorogva néz rám válla mögül. Nyomorult megszegte a parancsomat, ha más tette volna megöltem volna szemrebbenés nélkül. De ő Bartal. És örülök, hogy itt van. A többiek is megérkeznek. Megrohamoznak minket. De ekkor a semmiből mögöttem terem egy zöld elf, és megérzem éles fegyverét. Hasamba szúr, éles fájdalomra szisszenek fel, és gyors mozdulattal megfordulva egyenesen szívébe döföm kardomat. Hangosan ordít fel, és térdre rogyva köhögi fel vérét. Szívéhez kapva csattan teste a földbe. Idáig hallom, hogy szívverése megáll.
Hasamhoz kapva homályosan nézek körül. Bartal őrjöng, mikor meglátja, hogy fegyverembe kapaszkodva rogyok félig térdre. Ez túl mély seb. Nem tudom olyan könnyen begyógyítani. Egy ellenséges elf sújtana felém fegyverével, de helyettem Bartal testét éri a fegyver. Ez az idióta. Soha nem engedné, hogy meghaljak, ahogy én sem engedném, hogy ő meghaljon. Párja a saját kezével ölne meg, ha nem védeném meg szerelmét. Vigyorogva tekeri ki az elf nyakát. Ezzel a mozdulattal megöltük az utolsó támadót is. Bartal parancsolja a többieknek, hogy ellen őrizzék a kastélyt és környékét, és a nem messze lévő egységeknek is szóljanak, hogy itt a helyük a királyuk közelébe.
- Legközelebb ne tegyél ilyet Bartal - figyelmeztetem. Mosolyogva sóhajt, miközben felnyalából a földről.
Átkarolva nehezedek rá. Bevallva ez most rohadtul fáj, és nagyon vérzik.
Elég homályosan látom, hogy a szobámba cipel, ez az idióta. Érzem, hogy Bartalnak sincs olyan sok ereje, de egy finom illatot érzek meg.
- Lionel - hallok meg egy halk, aggódó hangot. Testének finom illatát, és melegségét érzem meg. Egy pillanatra, mintha még a szúró fájdalmat sem éreztem volna. Érzem, hogy Cat fektet az ágyra, és figyeli testemet. Biztosan nem nézhetek most olyan jól ki.
Bartal oda jönne hozzám, hogy segítsen, de macskám már védelmezően fújtat. Meglepődve figyelem viselkedését, és örülök neki, hogy ilyen. Bár nem hittem volna, hogy ezt fogja tenni. Megfogom kezét, és gyenge hangon megkérem, hogy engedje ide, mert csak segíteni akar nekem Bartal.
- Tényleg akaratos kis macsek - jegyzi meg Bartal. Még mennyire az, ha te azt tudnád. Végre Cat engedi neki, hogy meggyógyítson. Erejének melege, és gyógyító hatását rögtön megérzem. Érzem, ahogy a sebek beforrnak. Látásom is kezd tisztulni. Bartal gyógyító ereje nagyobb, mint nekem. Társa miatt sokáig edzett, hogy jobban tudjon gyógyítani. Hirtelen abbamarad barátom gyógyítása, és kis kezeket érzek meg testemen. Kicsi macskám tisztogatja sebeimet. Mivel a súlyos sérülések már begyógyultak hagyom neki hadd segítsen. Gyengéd mozdulatait figyelem, komoly és egyben gyengéd tekintetét. Bartal egy ideje elhagyta a szobámat, szerintem most kedveséhez rohant.
Jól esik érintése, gondoskodása. Ajkait figyelve, sóvárogni kezdek utánuk.
Elkapva kezét magamhoz rántom, és ajakira vetem magam. Éhesen csókolom, és nem ellenkezik, felbátorodva szenvedélyesebben falom ajkait, játszok nyelvével. Mintha ez lenne az utolsó, de tudom, hogy nem lesz az, még sokszor élvezhetem. A francos levegő hiány miatt muszáj elválnom édes, finom ajkaitól. Ráadásul királyomat is muszáj megnéznem, és beszélnem vele. Kelnék is ki, de kis cica elém áll.
- Feküdj vissza most - parancsol rám, és nagyon komolyan gondolja. Kis agresszív cica. Bár ellenem nagyon nem fog tudni harcolni.
- Ugye nem gondoltad, hogy egyedül fogsz megállítani? - teszem fel kérdésemet bár a hangom nem olyan erőteljes, mint szokott lenni.
- Azt mondtam, hogy feküdj vissza! - parancsol ismét rám, a kis szaros. Rám fújtat, és kis szőrei is az égnek állnak. Tényleg komolyan gondolja, hogy engem fog visszatartani. Bár látom szemeiben, hogy aggódik is, hiszen nem vagyok valami jó állapotban. Bár a király előtt akkor is meg kéne jelennem.
Elkapom kezét, és gyengéden az ágyra lököm.
- Mit művelsz? - teszi fel mérgesen a kérdését, és már ugrana is ki az ágyból, hogy utamat állja, de nem megyek sehova, csak mellé fekszek. Kicsit összerezzen, hogy mit akarok tenni, de csak derekát kapom el, és magamhoz rántom.
- Amit mondtál, visszafeküdtem. Te meg velem maradsz, és vigyázol rám - halványan elmosolyodok, és magunkra rántom a takarót. - Ez lett volna az utolsó esélyed, hogy elmenekülj tőlem, Cat - még magam is meglepődtem, hogy mikor visszajöttünk itt volt, és azon még jobban, hogy féltett, és segített a sebeimet ellátni. Jó érzéssel töltött el, hogy nem az üres szobámba térek vissza, és valaki csak rám vár.
- Biztosan lesz még alkalmam - suttogja álmosan a szavakat, és állam alá fúrja kis fejecskéjét.
Kis cicám te már nem menekülsz előlem, nem fogok hagyni neked alkalmat.
Reggel én kelek korábban, arcomat a nap sugarak simogatják. Testem teljesen feltöltődött mágiával, és erővel. Sebeim is teljesen begyógyultak. Cat, mellettem édesen szuszókál, de mikor megmozdulok, felriad.
- Ssss....nyugi minden rendben - csitítom le reszkető testét. Talán rosszat álmodott, vagy csak túl mélyen aludt, és megijesztettem mozgásommal. Elkezd nyújtózkodni, és dorombolós hangját is kiengedi a ketrecből. Tekintete felém irányul, és végig nézz testemen, és meglepődik mikor látja, hogy a sebek mind begyógyultak. - A sötét elfek gyorsan gyógyulnak, és te is segítettél - kezemet buksijára teszem, és összeborzolom selymes haját, amire már fújtat is. Felkelve az ágyból ruhákat veszek elő. Jelenésem van a király előtt, így is sokáig húztam. Rendbe kell szednem magam, nem jelenhetek meg így. Koszósan, véresen.
Cat, még mindig az ágyban van, és engem figyel, hogy mire készülök.
- A szolgák majd hoznak neked ételt, és ruhát, a fürdőt is előkészítik. Viselkedj rendesen - hangom parancsoló. Mindig ilyen voltam, és nehezen változok meg, talán soha.
- Ne parancsolgass - szólal meg mérgesen, és már össze is szorítja szemeit. Várja, hogy megbüntessem. Mellette jelenek meg az ágy besüpped, ahogy rátérdelek. Állát megfogva kicsit megszorítva közelebb húzom magamhoz, és vadul csókolom meg. Hirtelen elengedve huppan vissza az ágyra, és kitágult szemekkel nézz rám.
- Ezt neked is mondhatnám, hogy ne parancsolgass - szállok le az ágyról. - Bármit megtehetek - szólok vissza, de már az ajtóban vagyok.
Becsukva az ajtómat hagyom egyedül. A folyosón lévő szolgákra rászólók, hogy intézkedjenek macskámmal kapcsolatban.
Gyorsan lemosom testemről a mocskot, és a bűzt. Fekete nadrágot, és fekete felsőt kapok fel, magamra húzva pedig egy vörös, díszes köpenyt. Fegyvertartómba elhelyezem kardomat, és övembe elrejtek pár apró tört is. Így már megjelenhetek királyom előtt.
Bent a trónteremben már ott van Bartal, és pár nagyobb fokozatban álló elf. Elég feszültek a kedélyek, bár ez nem meglepő hiszen a kastélyba törtek be.
- Királyom - hajolok meg, és a rideg szemekbe nézek, amik tele vannak gondokkal, és haraggal.
- Lionel, ennek nem lett volna szabad előfordulnia - hangja csendes, de még is megfagy ereimben a vér. A király ereje öleli körül testemet, ami bármikor összeroppanhat. Bartal, le se veszi rólunk figyelmét, látom aggódását. Elbuktam. Ez egyenlő a halálommal.
- Tudom, hogy harcoltál értem a végsőkig, és nem a te hibád, hogy bejutottak a kastély területére, hanem az öröké. De te vagy a kapitányuk, te képzed ki őket. Soha nem vétkeztél ellenem, és minden parancsomat teljesítetted. Még egy dobásod van kapitány. Ha ismét vétkezel lehet, hogy a halálod lesz a büntetésed. Ezt jól jegyezd meg Lionel, a sötét elfek kapitánya - fogaimat összeszorítom. Szerencsém volt most az egyszer.
- Bartal, kettőzd meg az őrséget a birodalom körül. Az újoncokat pedig három kiképző fogja képezni, és sokkal több ideig tart a kiképzésük, és hatásosabb eszközökkel - utasítom Bartalt, aki biccentve fogadja el parancsaimat.
- Felség, maga túl nagylelkű - hajolok meg utoljára, és már köpönyegem susogása jelzi, hogy elhagyom a termet.
Szobámba érve meglátom Catet, ahogy ablakon les ki. A nyugtató növények, és balzsamok illatát idáig érzem. Az ágyon lévő tálcán már semmi sem maradt. Biztosan ízlett neki az étel. Az ablakon át hallom a madarak énekét. Nap sugarai teljesen körül ölelik a szobát. Kellemes az idő.
Mióta nálam van még a szobát el sem hagyta. Lehet, hogy szüksége lenne egy kis levegőre.
Csak akkor vesz észre, és fordul meg mikor kihúzok egy fiókot. Egy gyűrűt veszek elő, ez a családom gyűrűje.
- Gyere ide - szólok oda a fiúnak, aki bátortalanul, de felém lépdel. Még mindig tart tőlem. Jobb is. Hiszen bármikor bánthatom. Jobb kezét megfogva felhúzom ujjára a gyűrűt.
- Ez mi? - nézi meglepődve a díszes arany gyűrűt, amiben egy piros kő helyezkedik el.
- Ez a családom gyűrűje. Ezzel jelzem, hogy az enyém vagy, és senki nem nyúlhat hozzád egy újjal sem - adok egyszerű választ kérdésére. Megbabonázva figyeli az ékszert, ami meseszépen néz ki vékony ujján. Ha ez a gyűrű mesélni tudna. Mióta a családom megszületett azóta létezik ez az ékszer. Családom hanyatlásánál, dicsőségénél, hatalmas harcoknál ott volt. Családom legerősebb tagjai hordták. Apám rám bízta egy jó ideje ezt a nemes ékszert. Én pedig képes voltam odaadni egy egyszerű nekonak. Az élet sok furcsaságot hordozz magában.
- De ez a családod gyűrűje, akkor még is miért rakod az ujjamra? Biztosan sokat jelent neked - néz rám értetlenkedve.
- Sokat ez igaz. De rohadtul ideges lennék, ha a testedhez más valaki is hozzá nyúlna - válaszolom rideg mosollyal, amire libabőrös lesz teste. Közel hajolok hozzá, és megnyallintom ajkait. Elfintorodik.
- Nem vagyok a tulajdonod, te rohadék - vág vissza idegesen, és megtörli ajkait ahol megnyaltam. Kis édes. Végre ellenszegül. Ezek szerint visszanyerte az életkedvét. Örülök. Felegyenesedek, és szórakozottan figyelem, ahogy törölgeti arcát.
- Gyere kiviszlek innen - lépek el, és az ajtóm felé indulok. Mozdulatlanul áll, mint aki nem jól hallotta a szavaimat. Az ajtónál megállva intek neki, hogy induljon meg, mert még a végén meggondolom magam. Félve, de végre elindul utánam.
Végig mögöttem halad, bátortalanul. Sokszor összehúzza magát mikor a sötét elfek megnézik. Bár sokat nem mernek tekintetükkel időzni rajta, mert én is ott vagyok. Tudják milyen vagyok, ha a tulajdonomhoz nyúlnak. A múltkori esetet is mindenki hallotta, hogy megöltem azt a két rohadékot.
Kiérve a kastélyból arcomat a nap meleg sugarai cirógatják. Cat, arcán halovány mosoly jelenik meg mikor a kellemes szellő arcát simogatja meg. Katonák rohangásznak, ezek szerint Bartal intézkedett.
A kastély udvara tele van árusokkal, és a köznéppel. Adózok jönnek, és mennek a kastély körül. Királyunk soha nem élt rossz körülmények között.
- Hova viszel? - töri meg vékony hangja a csöndet, miközben mellém sétál. Fejecskéje ide oda kapja, hogy mindent megfigyelje. Tanulmányozza a környezetet, és a sok újdonságot.
- Megmutatom a birodalom egy két részét - hangom mélyen karcolja a levegőt. Egy szolga hozza lovamat, és egy másik lovat. Biztosan Catnek. Csak az én lovamat veszem el a fiútól, és legyintek neki, hogy nem kell a másik ló. Lovam társaságában megyek vissza a pár lépésre álló macskámhoz. Könnyed mozdulattal kapom el derekát, és dobom fel a pacira. Hirtelen jött mozdulatomra persze felsikolt.
- Mit művelsz? - kérdi miközben kapaszkodik a hatalmas paripába, hogy le ne essen. Felülök mögé és megfogom lovam kantárjának szárát, és elindulunk. Macsek már kapaszkodik is hol a lóba hol belém, hogy le ne essen. Bár az lenne a legjobb, ha csak belém kapaszkodna.
- Ha minden igaz lovagolunk. Kapaszkodj cica, ha nem akarsz le esni - mondom vigyorogva, és már gyorsítunk is a tempón.
- Engedj el …!!! - püföli is már a hasfalamat a cica. Ez érdekes nap lesz.
|
| oosakinana | 2011. 02. 11. 23:22:22 | #11282 |
Karakter: Keromal (Cat)
Megjegyzés: (elfemnek)
Nem tudom mikor, de mintha elkezdenék ébredezni. Ne. Miért? Ez nem lehet. Nyögök egyet, majd kinyitom a szememet. Sötétség van a szobában. Körbe nézek és próbálom felfogni, merre vagyok. Kezemet felemelem magam elé és látom, hogy be van hegedve a sebem. Nem értem, hogy és miként történt. Arra emlékszek, hogy valaki berontott a szobába.
Elkezdek tovább érdeklődni és kémlelni, majd egy világító szempárnál akadnak meg szemeim, akik engem vizslatnak. Azt hiszem, most elkezdhetek félni, mert kapni fogok egy adag letolást és kínzást.
- Hozattam neked ételt, és teát. Egyél, és igyál. Kérlek... – mondja nekem, jobban szólva kéri, amin teljesen ledöbbenek, és nem ismerek az elf-re biztos, hogy ugyan az a személy? Remegő kézzel nyúlok a pohárért és elkezdek inni, ami nagyon jól esik. Mikor megmozdul, kicsit összerándulok és figyelem minden egyes mozdulatát. Nagyon félek, hogy csak valami csel lesz, amivel eltereli a figyelmemet.
- Miért akartad megölni magad? – kérdésén meglepődök, hogy tud ilyet kérdezni, mikor ő maga tehet róla? Leteszem a poharat, majd a takarót kezdem el markolni.
- Vajon miért? Erre nem nehéz válaszolni. Miattad. Amit műveltél velem, mintha egy tárgy lennék. Bár számodra az is vagyok. Inkább hagytál volna meghalni, mert ez nem élet, amit te nyújtasz nekem. Gyűlöllek!!! – válaszolom és a végét kiabálva mondom, mire a sebességétől, amikor ott terem előttem az ágyra fekszek és furcsa mód a keze a párnán van nem a nyakamon meglepő fordulat. Látom, hogy iszonyat dühös még sem csinál semmit, csak mélyen a szemembe néz.
- A halál nem old meg semmit. Ráadásul nem gondoltam, hogy ilyen gyenge vagy. Ilyen könnyedén feladnád a harcot ellenem macska? – felteszi nekem a nagy kérdést, amire felszisszenek, majd elkezdek gondolkozni. Valamilyen szinten igaza van, de akkor nem bírtam máshogy. Meg kellett tennem, és ha újra élhetném a dolgokat, akkor is ezt tenném.
- Utállak te rohadt korcs – kiabálom a képébe, majd össze is szorítom a szememet, mert várom, hogy megüssön vagy valami, de semmit nem kapok, csak annyit hallok, hogy elfele sétál az ágytól. Kinyitom a szememet és az ajtó felé megy, de egy mosolyost látok meg rajta, miközben őt figyelem.
- Még egyszer ne merj magadban kár tenni, Cat – mondja komolyan és engem néz. Most tényleg Cat-nek hívott? Soha nem hívott még a nevemen. Teljesen le vagyok döbbenve. mi lett ezzel az elf-fel ez nem ugyan az. Valami hiba történt.
- Mi...ért ne? – kérdezem tőle nagy nehezen, majd előszedem a farkincámat a takaró alól és elkezdem simogatni. Megfogja a kilincset, de még vissza néz rám és mélyen a szemembe fúrja tekintetét.
- Nem fogom hagyni, hogy megöld magad. Te vagy az egyetlen, aki harcol velem. Tehát inkább ellenszegülj, harcolj. Utálj, gyűlölj, kívánd a halálomat. De ne merj arra gondolni, hogy meghalsz. Csak én ölhetlek meg, és ezt jól jegyezd meg – mondja komolyan, amivel egy újabb meglepettséggel ajándékoz meg. Beütötte a fejét talán? Mielőtt kimenne, még visszaszól. - Ráadásul te vagy az egyetlen, aki képes megőrjíteni, és még mindig életben van. Én élnék ezzel a lehetőséggel – mondja vigyorogva, majd kimegy.
Teljesen elkezdek gondolkozni. Nem értem mi folyik itt. Ez valami átverés lehet. Hol vannak, a kamerák vagy mikor jön be az igaz Lionel, aki csak bántalmaz és kínoz? Ő biztos csak az ikertestvére volt a jó, de még is a rideg tekintetek, az olyan ő volt. Nem gondolkozok inkább az fárasztó. Felállok és a lobogó kandalló elé fekszek a kis szőnyegre. Teljesen összegömbölyödve alszok el végre nyugodtan és nem félve attól, hogy bántani fognak.
~*~
Mikor felébredek, viszont nem ott találom magam, ahol elaludtam. Körbe nézek és a kényelmes ágyikóban fekszek, magam mellett az elffel, aki magához ölel. Nem értek semmit. Nem emlékszek semmire. Mi van itt? Áááá mindegy, kezdek bele fáradni, hogy akár mit is megértsek.
Kibújok karjaiból, majd nagyot kezdek el nyújtózkodni. Fenekemet égnek emelem, és az ágyba meresztem ki karmaimat. Visszagömbölyödök megint, majd elkezdek dorombolni kicsit. Nem tudom miért, de jól esik dorombolni.
- Nem is hallottalak még dorombolni. – jegyzi meg Lionel a hátam mögött, mire ugrok egyet nyávogva, mert azt hittem még alszik. – Nyugi. Feküdj vissza. – mondja, de megint parancsolóan, amire szúrós szemekkel nézek rá.
- Nem. A kandalló előtt sokkal jobb. Ott melegebb van. – válaszolom neki feleselve, majd a kandalló elé sétálok és letelepszek, majd folytatom a dorombolást.
Nem szólunk egymáshoz semmit, csak a dorombolásom hallatszódik, addig, amíg be nem rontanak a szobába, amitől felugorva ijedek meg és közelebb megyek a kandallóhoz, de a rácsa megégeti a kezemet. Elkapom, de egy hangom nincs.
- Lionel. Gyere gyorsan sürgős. Ellenség. – mondja hadarva Barthal, aki neki adott ennek az elfnek.
- Rendben hívd össze a csapatot. Azonnal ott vagyok. – adja ki a parancsot és olyan, mint régen volt. Feláll, gyorsan felöltözik, majd rólam tudomást sem vesz és kiszalad a szobából.
Éppen megint elfészkelném magam, de visszajön.
- El ne merj szökni. – mondja fenyegetően, majd megint tovább szalad.
- Egyelőre még nem akarok. – suttogom, de már csak magamnak. Figyelem az ajtót, hogy mikor jön vissza. Szeretném, hogy hamar visszajöjjön. Mi van velem? Komolyan aggódok miatta? Ez képtelenség és nem lehet. Nem aggódhatok miatta, hiszen ő bántott engem is egyszer, hanem sokszor. Nem aggódhatok, de akkor is csak figyelem az ajtót. Farkamat lóbálom a levegőbe és fülelek. Minden lépést hallgatok, ami a szobán kívül folyik.
~*~
Nem tudom, mióta figyelek és aggódok. Egyszer csak lépteket hallok. Csapódik az ajtón és Barthal lép be Lionel-lel, akinek segít menni. meg sok sérülése van, de Barthalnak is.
- Lionel. – mondom aggódva a nevét, majd átveszem, bár kicsit megrogyok alatta. Az ágyra fektetem, és a sebeit nézem.
Barthal megpróbál közelebb jönni, de megfordulok és ráfújtatok, hogy menjen innen, csak én fogok foglalkozni vele, de megfogják a kezemet.
- En..gedd…tudja…mit…csinál. – mondja akadozva, rendben legyen. Arrébb állok és hagyom, hogy hozzá férjen.
- tényleg akaratos kis macsek. – jegyzi meg, amire csak prüszkölök egyet, végül a fürdőből hozok mindent, amit találok és szükséges lehet.
Kimegyek és látom a gyógyítás kezd hatni, amit Barthal csinál, de nem hagyom, hogy befejezze. Ráfújtatva távolítom el a szobából. Leülök mellé és a maradék sebét én fogom ellátni. Érzem Lionel tekintetét magamon, de nem tudok mit csinálni, csak végzem a dolgom.
Megmentette az életemet ideje, hogy most én törlesszek neki. Csendem mosom le sebeit és kicsit testét, hogy ne legyen olyan mocskos. Csak figyelem és folytatom a munkámat. Egyszer csak megfogja a kezemet és magához rántva csókol meg. Nincs szívem elutasítani, ezért most viszonzom a csókot, ami nagyon jól esik.
Levegőhiány vet véget csókunknak és látom, hogy kelne ki az ágyból, de nem fogom hagyni.
- Feküdj vissza most. – mondom komolyan és elé állok.
- Ugye nem gondoltad, hogy egyedül fogsz megállítani? – kérdezi még mindig hadi rokkant hangon.
- Azt mondtam feküdj vissza! – mondom komolyan és annyira ideges leszek, hogy felborzolom az összes szőrömet és erőteljesen fújtatok rá. Nem érdekel, mit csinál velem, de az ágyból, addig nem fog kikelni, amíg meg nem gyógyul rendesen. Farkas szemet nézek vele, ami nagyon mély, bár én még mindig dühös vagyok és fújtatok, hogy feküdjön vissza, mert ott a helye.
|
| haaaani | 2011. 02. 11. 14:20:49 | #11263 |
Karakter: Lionel
Megjegyzés: (Catemnek)
Hozzányúltak, és nem tudtam türtőztetni magam - adok választ, miközben utoljára ajtómra nézek. Tényleg nem szokásom ilyen hamar bekattanni. A szolgák már a két halott testet vonszolják el a folyosóról. Jobb, ha ezt nem jelentem most a királynak, majd írok egy jelentést. Tudom jól, hogy ő sem szereti, ha a kis játékaihoz nyúlnak, remélem megfog érteni. Bartal, barátságosan megvereti vállamat, és valami olyasmit kezd el magyarázni, hogy új katonák érkeztek az irányításom alá, és jó lenne, ha megnézném őket.
Hosszú hajzuhatagomba beletúrok, és fújtatva indulok a gyakorló terembe. Természetesen félmeztelenül. Na most nem nagyon fogok adni a megjelenésre, de nem is érdekel úgysem meri senki szóvá tenni.
Végre vége van ennek, nem szeretem az újoncokat. Nem bízok bennük, majd talán idővel, de nem most.
Bár elég jó erővel rendelkeztek, még egy ideig nem fognak velem tartani a csatákba. Jobb, ha inkább edzenek Bartal keze alatt.
Kicsit fáradtan, és feszülten haladok a folyóson, hálószobám felé. Remélem az a macska nem csinált semmit, mert akkor muszáj lesz megint megbüntetnem. Benyítok az ajtón, és besétálok hálómba az a macska megint elbújt. Vagy is nagyon remélem, hogy nem hagyta el a szobát. Szerencséje érzem auráját. Már megint ez a bújócska. Kerüljön csak a karmaim közé.
- Cat gyere elő! - hangom idegesen dörren. Ajánlom neki, hogy engedelmeskedjen. Nem jön. Hülye macska, csak az életével játszik. - Azt mondtam gyere elő! Ne bosszants fel!
Még mindig semmi.
Pillanatok alatt ez a kis szaros feltud húzni, de nem csak kívánatos testével, hanem, hogy nem képes nekem engedelmeskedni. Azt hittem, hogy mikor megerőszakoltam befog törni, de még se. Kis betörhetetlen cica. Pedig jobb lesz, ha mi hamarabb behódol nekem a kis finom seggével együtt, mert nagyon nem türelmemről vagyok híres.
Elkezdek sétálni a szobámban, minden egyes tárgyat arrébb dobok. Erőm ismét sötéten vibrál.
A fenébe, megint elfog borulni az agyam.
Sötét erőm sokkal jobban reagál erre a macskára, mint bármi másra, és ez nagyon aggasztó.
Pillanatok múlva megtalálom a sarokban, már úgy reszket, mint a kocsonya. Erősen megfogom karját, és felrántom. Felnyávog. Nem érdekel. Az ő hibája, ha előjött volna talán akkor nem bántom. Vessen magára.
- Te rühes dög. Nem meg mondtam, hogy gyere elő? - felháborodva teszem fel kérdésemet. Szinte kezdek szét robbanni az idegességtől.
- Engedj el, te szadista - arcán hatalmas kezem csattan. Erősen pofozom fel. Utálom mikor ellenkeznek nekem. Megérdemli. Fájjon csak neki. Egyszer csak megfogja tanulni a rendet. Ráadásul az enyém, és azt csinálhatok vele, amit csak akarok. Hamarosan hozzáfog szokni, hogy nincs menekvés előlem.
- Fogd be a szád és ne beszélj vissza - lököm az ágyra, és feje koppan az ágytámlán. Szeme csillogása hirtelen homályossá válik. Remélem nem súlyos.
- Akkor sem vagyok a tiéd - még mindig visszabeszél. Rohadt kis dög. Nem igaz, hogy nem képes kusban maradni. Alig bírom visszafogni magam, hogy ne törjem el a kis nyakát.
- Fogd be a szád nem meg mondtam?! - ordítok rá, mint egy örült, és előveszek egy bilincset, és egyik kezét az ágyhoz bilincselem. Legalább most már nem fog mellőlem elmenekülni.
- Engedj el - próbál menekülni, szabadulni, de az erős bilincs nem engedi. Kezdem megunni vergődését, ezért még egy pofont kap tőlem. Szája felcsattan, és folyni kezd belőle a vér. Szempillái lecsukodnak, miközben fájdalmasan felnyög. Elvesztette az eszméletét.
Csípőjére ülve hajolok közel hozzá. Nyelvemmel lenyalom szája sarkából vérét. Sötét oldalam lassan visszavonulót fúj. Elmém is kezd teljesen kitisztulni. Mélyet szívok finom illatából, és ujjaimmal végig simítok arcán. Még így sebekkel, horzsolásokkal teli arccal is meseszép. Az én kis cicám.
Az enyém senki másé, és remélhetőleg ezt ő is minél hamarabb megfogja érteni, mert ha nem akkor nagyon fájni fognak neki az itt eltöltött napok.
Ott hagytam. Így semmi élvezet nincs benne. Jobban szeretem mikor kicsit ellenkezik. Tisztán, rendes ruhában a trón terem felé vettem az irányt. Királyom előtt mindig tökéletes a megjelenésem.
Belépve látom, hogy Bartal már fárasztja a királyt. Bartal, szinte az egyetlen elf, akinek ez a kiváltsága van, hogy a király agyára mehet. Bár Bartal már az előző királyt is szolgálta, és sokszor megmentette az életét, akár a mostani királynak is. Az egyik leghűségesebb, és legsötétebb elf, de mikor párja mellette van, egy kis aranyos bárány lesz belőle. Soha nem hittem volna, hogy egy sötét elf képes ilyenre társa miatt. De mikor láttam saját szememmel muszáj volt elhinnem. Meghajolok a felség előtt, és pár papírt adok át az egyik tanácsosának.
Érdeklődve figyel királyom. Előtte nincs titok. Érzem, hogy elmémben vájkál, és mikor megtudja amit akart szimplán elmosolyog.
- Látom végre van valaki, aki kitud hozni a sodródból - hangja dallamosan cseng, és Bartal halkan nevetni kezd. Szememet forgatva, sóhajtok. Nem normális már megint ez az elf.
- Királyom, lesz valami feladatom, vagy távozhatok? - hangom illedelmes, és nyugodt. Csak kezével biccent, hogy nincs és távozhatok. Meghajolva hagyom őket magukra.
Már most sajnálom királyomat, Bartal megfogja őrjíteni.
A hatalmas étkezőben fogyasztom ételemet, mostanában kicsit hanyagoltam az evést, és Catnek sem adtam túl sok ételt, nem mintha megérdemelné.
Tényleg ideje lenne meglátogatnom, biztosan felkelt.
És biztosan, hogy az ágyban van, sok esélye nincs, hogy elbújjon megint.
Belépve a szobámba megcsapja orromat a vér szaga. Tekintetem rögtön az ágyra siklik, ahol meglátom a macskát. Kezéből folyik a vér, mellette késem véresen.
Én mekkora egy hülye vagyok ott hagytam a kést. A fenébe. Odarohanok az ágyhoz, és szinte széttépem a bilincset, úgy leszaggatom kezéről. Temérdek vér folyik kezéből, az egész ágy véres. Pont egy ütőeret vágott meg ez a dilis macska. Erőm szinte széttépi bőrömet olyan erősen aktiválódik a vér kellemes illatára.
Szívem szinte kiugrik a helyéről. Olyan fura így látni.
Haldoklik.
Inkább véget vett az életének, minthogy velem maradjon. Ügyes macska. Hiszen csak ez volt az egyetlen lehetősége, és megtette. Bátor, de egyben ostoba.
Hiszen nem fogom neki ezt olyan könnyen hagyni, hogy kipurcanjon.
Sokkal fog még nekem tartózni ez a kis szaros. Fürdőmbe lépve megengedem hatalmas kádamat kellemes meleg vízzel, visszatérve a szobámba levetkőztetem a kis cicát. Míg ilyen helyzetben is merevedésem lesz, de hiszen kibaszottul kívánatos kis teste van. Kis könnyű testét a vízbe rakom, és a késsel amivel sebet ejtett magán, én is megvágom ugyanott kezemet, ahol ő. Véremet a vízbe csöpögtetem. A víz szép lassan vörössé válik utána pedig korom feketévé. Nem csak szívünk fekete, de vérünk is. Kezét kiemelve a vízből sebére csepegtetek véremből, és jól beledörzsölöm. Erőmet kiengedve próbálom testét gyógyítani vérem segítségével. Nem nagyon szoktam ezt a mágiát használni.
De most muszáj lesz.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el, ágyamban fekszik, halk lélegzetét hallom csak. Már egy ideje besötétedett. A falnak dőlve figyelem arcát, ami most nyugodt és békés. A szobát rendbe rakattam, hozattam fel ételt, és gyógyteát is. Fájdalmasan felnyög, és lassan kinyitja szemeit. Körbe nézz, szerintem most tudatosul benne, hogy nem halt meg. Kezéhez kap, és megnézi sebét már csak egy halvány sebhely maradt ott. Véremnek, és erőmnek hála sikerült megmentenem.
Vörös szemeimmel érdeklődve figyelem, ahogy körbe nézz, pedig elég sötét van. Szeme megáll nálam, és csak figyel. Szemem még sötétben is világit, így nem csoda, hogy észrevett.
- Hozattam neked ételt, és teát. Egyél, és igyál. Kérlek... - az utolsó szót nagyon halkan nyögöm ki. Soha senkit nem szoktam kérni maximum csak parancsolgatok. Szemei nagyra tágulnak, hogy nem parancsolgattam, és nem ordibáltam. Remegő kezecskéjével a teáért nyúl, és szép lassan iszogatni kezdi. Könnyed mozdulattal ellököm magam a faltól, és az ablakhoz sétálok, érzem, hogy figyel engem, és minden mozdulatomra ügyel.
Fél.
Nem is csodálkozok rajta.
- Miért akartad megölni magad? - teszem fel kérdésemet feszülten, miközben a csillagokat kezdem el figyelni. Hallom, hogy visszateszi a tálcára a poharat, és megmarkolja a takaró könnyed anyagát.
- Vajon miért? Erre nem nehéz válaszolni. Miattad. Amit műveltél velem, mintha egy tárgy lennék. Bár számodra az is vagyok. Inkább hagytál volna meghalni, mert ez nem élet, amit te nyújtasz nekem. Gyűlöllek!!! - a végét már kiabálja gyenge hangján. Szemem felizzadt, és gyorsaságomnak hála már előtte vagyok. Kezem nyaka helyett a feje mellett párnán pihen meg. A gondolat, hogy üssem meg nagyon nagy bennem. De nem teszem. Inkább összeszorítom a fogamat.
- A halál nem old meg semmit. Ráadásul nem gondoltam, hogy ilyen gyenge vagy. Ilyen könnyedén feladnád a harcot ellenem macska? - teszem fel szemrehányóan kérdésemet. Felszisszen, és érdeklődve figyel. Látom, hogy agya nagy gondolkodásba kezd.
- Utállak te rohadt korcs - kiabálja, és már be is csukja szemét, és várja, hogy kezem arcán csapódjon. De nem teszek semmit, igaz a késztetés hatalmas, hogy megüssem, de nem teszem. Elsétálok mellőle, lépeseim hangjára kinyitja szemeit, és rögtön rám tekint, meglepődve figyel, hogy nem büntettem meg. Halványan elmosolyodok, de nem gonoszan sőt talán kedvesen. Bár ezt nem mondhatnám teljesen biztosan, hiszen soha nem voltam még kedves.
- Még egyszer ne merj magadban kár tenni, Cat - mondom neki komoly hangon, szemeim feszülten figyelik, sápadt, szép arcát.
- Mi...ért ne? - kérdi meg nagy nehezen, miközben takaró alól előbújó farkincáját kezdi el simogatni. Ujjaim az ajtó kilincsére fonódnak. Még utoljára hátrafordulok, és kétségbeesett íriszében mélyedek el. Ami a mélybe húzz, és nem engedi, hogy a felszínre törjek. Talán ezekben a szemekben fogok elveszteni. Talán ezeket a szemeket kerestem mindig mikor útra keltem.
- Nem fogom hagyni, hogy megöld magad. Te vagy az egyetlen, aki harcol velem. Tehát inkább ellenszegülj, harcolj. Utálj, gyűlölj, kívánd a halálomat. De ne merj arra gondolni, hogy meghalsz. Csak én ölhetlek meg, és ezt jól jegyezd meg - mondom neki ridegen, és ellentmondást nemtűrő hangon. Kinyitom az ajtót, mielőtt becsuknám utoljára megszólalok. - Ráadásul te vagy az egyetlen, aki képes megőrjíteni, és még mindig életben van. Én élnék ezzel a lehetőséggel - válaszolom vigyorogva, és becsukom magam mögött az ajtót, egyedül hagyva így a gondolataival.
Már most tudom, hogy kínozni fogom magam. Nagyon is. Hiszen bármikor megölhetem, ha nem bírom visszafogni a sötét erőmet.
Bármikor meghalhat.
Miattam.
|
| oosakinana | 2011. 01. 20. 20:41:13 | #10660 |
Karakter: Keromal (Cat)
Megjegyzés: (elfemnek)
Kicsit felnyögök, mikor kicsúszik belőlem és érzem, ahogy végig folyik rajtam valami meleg és nedves. Pár perccel később érzem, hogy lenyalja, amire már semmit nem tudok csinálni. Teljesen kivagyok kikészülve és meg akarok inkább halni. Felém hajol, miközben kezei fejem mellett van. Amikor lehajol, hogy megcsókoljon, összerezzenek. Nem akarom, hogy csókoljon, és nem akarom, hogy bármit csináljon velem. Undorodok tőle meg magamtól is. Kezemet mellkasára teszem és megpróbálom eltolni magamtól, de már semmi erőm nincs.
Amikor a szemembe néz, látom, ahogy szeme vörösen izzik és mintha a gyilkolásra is készen lenne, ha éppen arról van szó.
- Miért teszed ezt velem, miért nem engedsz el? – kérdezem tőle félig eszméletlenül és síros hangon.
- Édes kis dög vagy, és amíg rád nem unok, itt maradsz velem. Ha jól viselkedsz, talán úgy távozhatsz ebből a kastélyból, hogy élsz – hangja nagyon komoly, de már nem bírom felfogni, hiszen nem teljesen vagyok eszméletemnél és egyre jobban kezdem elveszíteni a tudatomat. - De ha nem viselkedsz, akkor megöllek – hangja nagyon ördögi, és amikor elkezd nevetni a szoba, visszhangzik, amire megijedek, és csak összerezzenek. Mikor leszáll, rólam összegömbölyödök.
Mellém fekszik, mire ránk terít egy takarót. Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá, ezért megpróbálom eltolni magamtól és eltávolodni tőle, de a keze annyira tart, hogy képtelen vagyok eltávolodni tőle. Teljesen feszült vagyok mellette, de csak addig, amíg mindentél el nem alszok, vagy éppen ájulok.
~*~
Reggel korábban kelek fel, mint az a gaz elf, aki az este megerőszakolt és csúnya dolgokat tett még velem. Kiszállok az ágyból, majd felveszem a ruhámat és megpróbálok kiosonni a kastélyból, hogy gyorsan elszaladhassak, mert egyáltalán nincs kedvem itt lenni. Gyűlölök vele lenni és ezen most már semmi nem fog változtatni.
Amint kilépek, az ajtón körbe nézek és megpróbálok osonni, de a fránya csengő szinte mindig megszólal. Megpróbálom lefogni viszont ekkor két hatalmas fekete elffel találom szembe magam, akik a falnak nyomnak felemelnek, és úgy kezdenek el vetkőztetni meg harapdálni. Ők rám kiabálnak, hogy maradjak csendben, de én csak egyre hangosabban nyávogok és nyüszítek. Már megint meg akarnak erőszakolni ráadásul ketten. Ez nem lehet igaz. Nem akarok itt maradni tovább. Inkább öljenek meg.
Ekkor viszont valaki leszedi rólam, mire erőtlenül és félelemmel görnyedek össze a földön. Megérzem a sötét energiát és egyből tudom, hogy én is bajban vagyok. Elintézi az egyik katonát, majd a másikra néz
- Ezt akkor elkúrtátok, mikor ahhoz nyúltatok, ami az enyém – mondja a fogai közül, majd erősen belerúg és hallom a csontok reccsenését, amire csak a fejemet fogom és a sarokba bújva reménykedek, hogy nem vesz észre engem. Iszonyatosan félek. Soha nem féltem ennyire még senkitől sem, mint most tőle. Viszont nincs szerencsém, mert lépteket hallok meg, amik nagyon fenyegetően hallatszanak, még jobban összehúzom magam, majd hátrálni is kezdek, de a faltól már nem tudok hova hátrálni.
Ekkor megfogja a nyakamat és annál fogva emel fel, miközben a hátam a falnak dörgölőzik. Iszonyatosan félek, és mindjárt meg fogok fulladni, ha nem enged el. Kezeimet a kezére rakom és megpróbálom kiszabadítani magam, ami nem megy, és csak annyit érek el, hogy erősebben szorítja torkomat
- Mit kerestél itt kint? – kérdezi vérfagyasztó hangnemben.
- Neeem tu....dtam, hoogy engedélyt kell kér-nem …. – nyögöm ki halkan a szavakat, mire felmorran, majd elenged én meg a földre esek. Lehajol hozzám és ajkaimat birtokolja el. Vadul tör be számba és nyelvemet kényezteti nyelvével. Mikor megérzem, kezeit a hasamon megijedek és elkezdek rettegni, hogy mit fog velem csinálni. Nagyon félek, és csak el akarok innen menekülni.
- Az enyém vagy, ezt jól jegyezd meg – suttogja a számba, majd megfogja a hajamat és alaposan megtép, hogy a szemébe nézzek, de én csak felnyüszítek miatta. - Megértetted? – dühöng, nem kicsit érződik rajta.
- Nem vagyok a tulajdonod – válaszolom könnyekkel a szemembe, miközben iszonyatos fájdalom hasít végig egész testemen. A fejem mellett a falba vág, ami be is reped. Egyre jobban elkezdek félni, és a szemeim is nagyra nyílnak.
- Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy megértetted? – sziszegi, amire lehajtom a fejemet és mondok igent. Megfog és betuszkol a szobába, majd az ágyra lökve mond még nekem pár szót.
- Itt maradsz! Jobb, ha engedelmeskedsz, most különben nem fogsz jól járni – fenyeget meg, amivel eléri, amit akar, de nem maradok, az ágyba elbújok a legtávolabbi sarokba és ott reszketek.
Nem akarok tovább itt maradni. Meg akarok halni, vagy innen megszökni az lenne a legjobb. Nem tudom, mi történik odakint, de most valahogy nem is érdekel. Csak egyedül akarok lenni. Elkezdem nyalogatnia sebeimet, hátha attól hamar begyógyulnak, de sajnos nem járok sikerrel, mert ugyan úgy fájnak, ami lassan már elviselhetetlen.
Nem jön vissza, aminek nagyon örülök. Így kicsit el tudok lazulni és már a sebeim se fájnak annyira, mint, amikor görcsben áll az egész testem. Jól esik kicsit megnyugodni és nem rettegni. Ettől el is terülök a sarokba és kicsit elszundítok, hogy kitudjam pihenni magamat, mert az éjszaka nem jött össze.
~*~
Felébredek és hatalmasat nyújtóznék, ha nem kezdenének el fájni a sebeim meg mindenem, ezért inkább összegörnyedve fekszek, és megint csak elkezdek rettegni, hogy mi lesz még itt.
Egyszer csak nyílik, az ajtó én meg már egyből rettegek. Megérzem a sötét aurát, amitől tudom, hogy kihez tartozik, még jobban elkezdek aggódni és félni.
- Cat gyere elő! – halom mérges hangját, de eszem ágába nincs előjönni. – Azt mondtam gyere elő! Ne bosszants fel! – hallom még mindig ideges hangját, de én meg nagyon félek, nem akarok előjönni.
Továbbra is maradok, a helyemen képtelen vagyok elmozdulni. Nagyon félek. Főleg, mikor elkezdem hallani, hogy lépked és elkezd keresgélni, miközben a tárgyakat dobálja. Egyre jobban rettegek és összegömbölyödök. A farkamat is fogom, hogy ne tudja cibálni meg a fejemet is fogom, hogy ne tudja a hajamat se megcibálni.
Igaz hogy nem bújtam el túl jól, de reménykedtem, hogy nem talál meg. Ekkor viszont a balsorsom lép elő. Megragadja a karomat és felránt, amivel kificamítja a karomat. Felnyávogok hangosan és nyüszítek is utána.
- Te rühes dög. Nem meg mondtam, hogy gyere elő? – kérdezi felháborodva és hallom, hogy iszonyatosan ideges, de most csak a kezemben lévő fájdalomra tudok gondolni.
- Engedj el, te szadista. – mondom, mire megint kapok egy akkora pofont, hogy majd elájulok tőle.
- Fogd be a szád és ne beszélj vissza. – mondja, most már tényleg kibukva úgy néz ki, hogy a tűrőképessége határán van, majd az ágyra lök, de előtte még az ágy háttámlájának csapódva nyekkenek egyet.
- Akkor sem vagyok a tiéd. – mondom halkan szinte már alig élve.
- Fogd be a szád nem meg mondtam?! – ordítja eszeveszettül, majd elővesz egy bilincset és az ágyhoz bilincseli az egyik kezemet és nagyon szorosra húzza, ami már fáj.
- Engedj el. – próbálom kiszabadítani magam, de csak még egy pofont, kapok, amitől kicsit elájulok.
~*~
Mikor felébredek senki nincs a szobába. Szám sarkából folyik a vér, mert kicsattant. Elkezdem törölni, de fáj is, mert feldagadt. Megpróbálok szabadulni, de nem tudok, mert még mindig az ágyhoz vagyok kötve. Megpróbálom kezemet kiszabadítani, de nem megy és még a csuklómat is kikezdi a bilincs. Nagyon nem tetszik ez a fajta dolog. A másik kezem ráadásul ki van ugorva a helyéről. Cefetül érzem magam.
Magamba vagyok hullva. Csak annyit akarok, hogy meghalljak, és ne kínozzanak többet, mert azt nem bírom. Hatalmas a tűrő képességem, de azt képtelen vagyok felfogni és elfogadni, hogy engem valamikor is bántsanak és kínozzanak.
Az éjjeliszekrényen meglátok egy kést, amit az elf hagyott itt nagyon örülök neki. Megpróbálom elérni, de a kezem túl rövid hozzá. Ez nem lehet igaz. A farkammal kell akkor elérnem. Kilendítem és megfogom vele, de sajnos az éles részét sikerül és megvágja a farkamat, de nem érdekel.
Elveszem, majd a kiugrott kezemmel fogom meg és teszem a bilincshez. Nagy levegőt veszek, majd egy hirtelen és erős mozdulattal vágom el keresztbe a csuklómat, mire szétfröccsen a vérem és meg csak nézem, ahogy elvérzek. Egy idő után kezdenek előttem homályosodni a dolgok.
Hallom, ahogy belép valaki a szobába, és elkezd rángatni, majd kiszabadítja a kezemet, de többet már nem érzékelek. Teljesen eltompultam és kezdek elveszni a sötétségbe, ami már amúgy is annyira hívogat.
|
| haaaani | 2011. 01. 20. 12:22:34 | #10644 |
Karakter: Lionel
Megjegyzés: (Catemnek)
- Cat, de nem vagyok senkinek sem a ki sajátított macskája - visszakézből kap egy pofont, kis nyaka csak úgy nyekken, de nem érdekel. Velem senki ne merjen ellenkezni. Kis beképzelt kölyök.
- Amit megmondtam azt megmondtam - vetem oda neki még egyszer. Nem akarom állandóan ismételgetni, és csak nem olyan buta macska, hogy ne értse meg. Egy erős rántással felrántom a földről, amire fájdalmasan felnyávog, már megint mi baja van?
- Magadnál vagy te hülye - emeli fel hangját. Egy kis senki nem beszélhet így velem. Még is én vagyok a sötét elfek kapitánya. Egy ilyen kis senkinek örülnie kéne, hogy itt lehet a palotában, és a közelemben.
- Látom, te azzal se bánsz jobban, aki a tiéd - kirántja kezét, és az ágy alá szalad. Buta cica, egy ágy nem tart vissza, sőt kezd nagyon feldühíteni. Érzem, hogy a sötét oldalam ébredezik.
- Gyere ki onnan - hangom fenyegető, szemeim is idegesen csillognak. Nagyon ajánlom neki, hogy kijöjjön onnan.
- Egy frászt. Tudod, mikor fogok én innen kijönni? Ha nem leszel a szobában - ohhh …. kis cica nem az van, amit te mondasz, hanem amit én. Kifogsz jönni az ágy alól, mert én azt akarom. Hamarosan megfogja tanulni a rendet.
Pár lépéssel megszüntetem az ágy közti távolságot, és könnyed mozdulattal felemelem az ágyat, és a szoba másik felébe dobom. Látom, hogy megijedt, és cica módjára összegömbölyödik. Most kifejezetten aranyos, csak ne lenne akkora nagy szája.
- Mondtam, hogy légy jó kis cica - farkánál fogva emelem fel, amire nyávogni, fújtatni kezd. Kis harcias, de az már nagyon nem tetszik mikor éles karmaival az arcomat akarja szétkarmolni. Levágom őt a kanapéra, ráparancsolok, hogy maradjon ott.
Bemegyek a fürdőbe, és egy ollót halászok elő, mikor visszamegyek már látom a szemeiben a nem tetszést. - Add ide a kezeidet - követelem erélyes hangon. Lefogadom, hogy neki fog állni ellenkezni, de rájöhetne, hogy én vagyok az erősebb, és ellenem esélye sincsen.
- Egy frász. Soha - na már ellenkezik is erre nagyon kezdek ráunni. Elrejti kis kacsóit is.
Bevetve, hogy erősebb vagyok előszedem kezeit, és kitapogatva a pontokat, visszahúzott körmeit letudom vágni. Engem senki nem fog karmolgatni. Idő múlásával visszanő, és ha jó kis cica lesz akkor nem fogom levágni neki, bár ha addig még életben fog maradni. Ezzel a viselkedéssel, már többször megfordult a fejemben, hogy elvágom a torkát, csak az az egyetlen szerencséje, hogy egy gyönyörű teremtés. Végig sírt, mint egy kis gyerek, aki elvesztette a kedvenc játékát. Az utolsót is levágva, felpattant, és egy pofont adott. Utána persze menekül is. Most vagyok ám ledöbbenve. Egész életemben nem sokszor ütöttek meg, de ez az egerek rémének persze sikerült. Bátorságra vall, de egyben nagy butaságra.
- Gyűlöllek - kiabálja hangosan, miközben egyre távolabb kerül mellőlem. Hála gyorsaságomban könnyedén elé tudok vágni. Észre sem veszi, hogy elé kerülök, puha teste nekem ütközik.
- Gyere vissza a szobámba - mondom neki akár egy parancsot. Kezdem már tényleg unni ezt a kergetőzést, rohangászást.
- Egy frászt. Majd ha nem egy tárgynak fogsz nézni, hanem élőlénynek, akinek érzései vannak, addig soha nem fogsz megkapni, és ha halálra versz se fog érdekelne. Egy szadista állat vagy, aki csak önmagával foglalkozik - kell ki magából a kis véreb, szívem szerint mosolyognék rajta, de inkább elvetem az ötletet. - Köszi, a bókot - hagyom ennyiben a hozzám vágott sértő szavakat, és megfogva farkát, próbálom visszaráncigálni a szobámba. Megharapja kezemet, amire akaratlanul, de felszisszenek. Éles kis fogai vannak, eskü, hogy mindjárt kitöröm neki.
- Te nyomorék korcs - már adnám is neki a pofont, de a kis rohadék elhajol előlem. Ügyesen tanul azt be kell vallanom. Elkezd rohanni az ablak felé, könnyedén utolérném, de hagy higgye azt, hogy van előnye. Lenyalom kezemről a vért, és szemem felizzik. Látom, hogy kiugrik az ablakon, és a fára.
Hülye egy dög, hiszen levágtam a körmeit. Gyorsaságomnak hála, mielőtt becsapódott volna a földbe elkapom. Aurám ideges feszeng. Alig bírom a sötét oldalamat visszatartani.
Beviszem a szobába. Levetem magamról az összes ruhát. Nem várok rá tovább, és elakarom mélyíteni a kitörekvő sötétséget, ami szinte egy lavina úgy akar kitörni. Farkam áll, mint a cövek, csak annyitól, hogy ez a kis kéjes dög itt fekszik az ágyamban, kiszolgáltatva. Letépem róla ruháit, és egy nagyon kívánatos test tárul elém. Bartal, most nagyon jó tett velem, hogy hozzám hozatta ezt a kis cicát. Innen látom, hogy egy jó ideig nem fogom megunni ezt a testet, és legalább nem is könnyű betörni.
- Rossz cica voltál. Nagyon rossz - szólalok meg, és elmebeteg vigyor jelenik meg arcomon. - Most megkapod a büntit - arcomról le se lehet törölni a vigyort,
Kegyetlenül belevágom kis lyukába farkamat, ami kurvára szűk, csak úgy körbeszorítja a farkamat, amire már most majdnem elmegyek. Ő persze csak felkiált fájdalmában.
Kurva szűk picsáját döfködöm, mint egy állat, de nem érdekel. Végre megakarok könnyebbülni, és ezt az irdatlan sötétséget, ami bennem van, egy kicsit jobbá tenni. Kibe mozgok, benne, és egyre erőteljesebb lökésekkel hatolok mélyebbre. Minden lökésemnél fájdalmasan felnyög, de én baromira élvezem a farkamat körül ölelő melegséget. Egy nagyobb lökésnél forró magomat belé lövellem. Ez kibaszott jó volt. Kihúzva farkamat, vágyammal együtt vére is kifolyik, amit kéjesen letisztogatok.
Finom....
Szinte alig van eszméleténél a kis kéjenc dög, de megérdemelte, nem kellett volna ellenszegülni.
Kezemet feje két oldalára teszem, úgy támaszkodok meg, közel hajolok hozzá. Arca könnyektől vizes.
Ajkaira ráhajolva gyengéden megcsókolom, amire összerezzen. Remegő kezeit meztelen mellkasomra teszi, és próbál eltolni, pedig semmi ereje nincsen. Szemem ismét vörösen felizzik, és az ellenkezésre mocorogni kezd bennem az ölni akarás vágya.
- Miért teszed ezt velem, miért nem engedsz el? - kérdezi sírós elhalkult hangom, alig van eszméleténél.
- Édes kis dög vagy, és amíg rád nem unok itt maradsz velem. Ha jól viselkedsz talán úgy távozhatsz ebből a kastélyból, hogy élsz - hangom komoly, mint a halál. Jobb, ha ezeket most tényleg a fejébe vési, és jó kis cica lesz. Nekem is megvannak a korlátaim, nehéz visszatartanom sötét oldalamat, hogy nem nyírjam ki egy-egy ellenkezésénél. - De ha nem viselkedsz, akkor megöllek - hangom ördögien víz hangzik a szobában, a falak visszaverik a nevetésemet. Összerezzen törékeny teste. Leszállok róla, mert nem akarom összenyomni szegénykét, még a végen abba döglene bele.
Mellé fekszek, és egy takarót terítek magunkra, nem bújok hozzá, csak magamhoz szorítom kis testét. Hallom gyors szívverését, belefúrja arcát a takaró alá, és próbál távolodni tőlem, de az erős kezeim akár egy vastag lánc nem engedi. Pillanatok múlva feszült teste ellazul, és halk szuszogását hallom meg. Kis kéjenc cica, remélem most már engedelmeskedni fogsz, mert ha nem akkor ennél is rosszabbul fogsz járni.
Késő reggel arra ébredek, hogy nincs mellettem senki, rögtön felülök az ágyamba, és erőmet használva próbálom megtalálni jelenlétét. Nem sok sikerrel, túl sokan vannak a palotában.
Kiabálást hallok meg a folyosóról, és egy hangos nyávogást. Valami gond lehet, magamra kapom a nadrágot, és kivágva az ajtót, észreveszem.
Két jó nagy darab elf a falnak szorítja, és már félmeztelen, az egyik a mellbimbóját harapdálja. Rögtön elönti az agyamat a szar. De nem csak én reagálok így, sötét erőm rögtön felszínre törik, és érzem, ahogy testem égni kezd a hatalmas erőtől. Elkapva az egyiknek a koponyáját, erős ujjaim között összetöröm, szemeiből folyni kezd a vér, egész teste az utolsó remegéseket éli át. Több méterre dobom el, és a folyosó végén lévő falba csapódik. Ujjaimat megropogtatva érek a másik mellé, akit kigáncsolok. Hatalmas teste, csak úgy puffan a padlón. Ördögien vigyorodok el, miközben könyörületért siránkozik.
- Ezt akkor elkúrtátok, mikor ahhoz nyúltatok, ami az enyém - sziszegem, már szinte más hangon. Fejébe rúgok, ami a falnak csapódik. Hallom, hogy csontok törnek. Arca szinte felismerhetetlen lett, és rengetek vér folyik. Hirtelen jött erőtől testem néha meg remeg. Homályosan látok kicsit, de aztán egyre jobban tisztul. Catet, meglátom a sarokban, miközben fejét fogja, és reszket. Fenyegető mozdulatokkal lépek, felé, látom rajta, hogy próbálna menekülni de a fal van mögötte én pedig előtte.
Nyakát megfogva emelem fel, miközben háta a falat súrolja, ahogy emelem. Felnyávog fájdalmasan, de engem hidegen hagy.
Testén harapás nyomok, amiket nem én okoztam, jobban megszorítom nyakát, résnyire nyitja szemeit, és két kezével megfogja karomat. Próbál küzdeni ellenem, de ez csak olaj a tűzre. Egész testem vibrál sötét erőmtől, rideg szemekkel figyelem.
- Mit kerestél itt kint? - hangom vérfagyasztó.
- Neeem tu....dtam, hoogy engedélyt kell kér-nem …. - nyögi ki a szavakat nehezen. A válaszára felmorgok, és elengedem, kis teste csak úgy esik a földre. Lehajolok hozzá, és birtoklóan török ajkai közé, nyelvemmel. Birtokba véve kis nyelvét, falom fel. Kezem hasán pihen, de nem teszek mást. Próbálok lenyugodni még mielőtt súlyos dolgot teszek vele, amit talán meg is bánhatok.
- Az enyém vagy, ezt jól jegyezd meg - suttogom ajkaiba a szavakat. Felnyög mikor haját megfogva tépem meg, hogy a szemembe nézzen. - Megértetted? - dühöngök, mint egy örült. Ritkán szoktam ilyen lenni. Fogalmam sincs, hogy most mi lehet velem.
- Nem vagyok a tulajdonod - mondja fájdalmasan, miközben szemeiben is könnyek gyűlnek.
Feje mellett a falba vágom, a fal anyaga könnyedén feladja az erőm ellen. Cat, szemei nagyra nyílnak.
- Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy megértetted? - sziszegem a szavakat centiktől arcáról. Lehajtott fejjel suttogja, hogy igen. Felállva magammal rántom alig tud megállni a saját lábán, betuszkolva a szobába az ágyra lököm.
- Itt maradsz! Jobb, ha engedelmeskedsz most különben nem fogsz jól járni - fenyegetem meg, és hangosan bevágva az ajtót hagyom magára. A szolgáknak szólok, hogy tegyék rendbe a folyosót, és a fiút is.
Bartal jön velem szembe a folyosón, meglepődve a hullák láttán, és végig nézz rajtam is. Elég véres vagyok én is.
- Mi történt? - kérdezi kíváncsian, és egy szadista mosoly jelenik meg arcán.
Szerkesztve haaaani által @ 2011. 01. 20. 12:23:31
|
| oosakinana | 2011. 01. 14. 22:24:56 | #10502 |
Karakter: Keromal (Cat)
Megjegyzés: (elfemnek)
Egy faluba térek be, egy kicsit pihenni. Az egyik házba be is fogadnának, mikor nagy ricsaj és robaj lesz. A gazdiktól megtudom, hogy a sötét elfek már megint megtámadják őket. Mindig azt csinálják és elviszik, ami csak ínyükre van. Megpróbálnak elbújtatni, de az egyik pont akkor lép be. Meglátva engem egy kötelet rak a nyakam köré és elkezd kifele vonszolni a lován ülve. A faszom ki van ezzel a hülyével. Miért pont engem spécizett ki? Jobb dolga nincs, mint hogy engem szekáljon összevissza? Meg hurcolásszon? Teljesen elegem van már az életből, akkor inkább ölnének, meg jobban járnék vele, legalább nem kéne senkinek sem gondot okoznom.
Egyszer csak megáll és egy nagyon mélyen búgó férfihangot hallok meg, aki megszólítja.
- Ez meg mit jelentsen? – hangja kicsit megrémiszt. Olyan hideg, hogy ha nekem beszélne igen meg fagynék mellette.
- Kapitány, nem nekem én soha nem csalnál meg a társamat – kezd el magyarázkodni a tag. Ja persze, hogy nem csalnád meg. Még is miért hoztál el akkor?. - Hanem önnek kapitány – az állam a földet verdesi. Mi van? Engem fogsz, neki ajándékoznak annak a szívtelen jéghegynek? Ne má’. Ekkor viszont ránt egyet a kötélen, hogy mutassam meg magam.
Hangosan elkezdek fújtatni, de a nagy csomó lóháton ülő elf csak röhög. Akkor röhögjetek, ha kikaparom a szememet a karmaimmal. Csak szálljatok le a lovaitokról és akkor legyen nagy a pofátok.
Látom, ahogy alaposan végig néz. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ezekhez a fenevadakhoz. Iszonyatosan dühös vagyok. Folyamatosan csak fújtatok és kezd elegem lenni. Karmaimat és megnövesztem és próbálom leszedni magamról a kötéseket, de nem azok nem engednek olyan könnyen. Vajon miért nem? A csengő a nyakamra minden erősebb mozdulásomra megcsendül, amihez már hozzá vagyok szokva.
Kétségbe, mert nem tudom mi vár még rám, meg dühös vagyok, hogy elfogtak és lerombolták ezt az ártatlan kis falucskát, ahova megérkeztem és olyan szívélyesen fogadtak.
Csengője csilingelni kezd, ahogy hátralép, de én elkapom karját, amire hangosan felnyávog, és végig húzza karomon éles kis karmait.
Leszáll a lováról és elém sétál. Megérzem auráját, ami olyan fekete és rideg, hogy egyszerűen elkezdek félni tőle. Megbénít. Füleimet hátra csapom és remegek, de közben dühös is vagyok. Megáll előttem és fel kell rá néznem, mert egyszerűen nem látom, hogy mit akar vagy ki ő. Bár egyik sem érdekel túlzottan.
Elkezdek hátrálni, mire a csengőm csenget. Ilyenkor gyűlölöm, de nagyon. Elkapja a kezemet, de én hatalmasat nyávogva húzom végig karmomat kezén ezzel megsebesítve őt.
Nagy csend telepszik mindenkire. Szinte meg a fagy a levegő. Következő pillanatban egy akkora pofont kapok, hogy a nyakam reccsen egyet és a szám is felszakad. Ekkora pofont még soha életemben nem kaptam senkitől. Remegő kezekkel törlöm le a vért a számról, majd rá emelem tekintetem, amelyekből szikrákat tudok szórni. A kötélnél fogva magához húzva néz mélyen a szemembe. Iszonyatosan fáj a nyakam, mert már veszettül kidörzsölte finom selymes bőrömet.
- Mit akarnak tőlem? – kérdezem tőle, de próbálok szabadulni, mert nem tetszik ez a játék nekem, ami itt folyik most. Annyit veszek észre, hogy közelebb hajolva hozzám nyalja le a számnál maradt vért. Teljesen elvörösödök.
- Ők semmit, csak én. Magammal viszlek, mint egy foglyot, hogy ne unatkozzak otthon – amint meghallom, mit akar, és mit tervez velem. Kifut belőlem minden lehetséges vér, ami csak található volt bennem.
- Én nem akarok – próbálok, ellenkezi, de semmi haszna felesleges az egész. Felkap, majd a lovára vág egyből. Olyan gyors, hogy felfogni sem vagyok képes a történteket.
- Irány a kastély! – kiáltja el magát, majd vágtatva indulunk el.
Az úton folyamatosan fújtatok és morgok rá. Nem akarok vele lenni és nem érdekel, mit akar. Csak egyet akarok egy normális szerető gazdit, aminek a kategóriájába ő nem tartozik. Megérkezünk, egy palotába kezd el vinni. Folytatom, amit eddig csináltam.
Beérve lepasszol a szolgáknak, akiknek kiadja a parancsot. Ők nem gonoszak velem, hanem inkább segítenek, aminek én is csak örülök. Végre valakik, kikkel normálisabb viszonyba lehetek, és nem kell minden erőmet arra fektetnem, hogy távol tartsam magamtól, még ha lehetetne vállalkozás is.
Mikor készen vagyok, teljesen tisztán és szinte épséges állapotban visznek az egyik szobába. Nyami kandalló imádom. Az előtte lévő szőnyegre heveredek le és pihizek kicsit, de ez csak addig sikerül, amíg valaki iszonyat erővel ki nem vágja az ajtót.
Felkapom a fejemet és azt a mocskot látom meg. Most már hogy erőm teljesen elfogyott, csak bizonytalan vagyok és félek kicsit. Könnyed léptekkel indul el felém.
Megérkezik, majd lehajolva hozzám nyúl az állam alá, de megpróbálok hárítani érintését, mire megragadja a csuklómat.
- Viselkedj, és nem bántalak – mondja még mindig ridegen kipréselve fogai közül, majd meg fogja a fülemet és elkezdi tapizni, ami barom jól esik, de nem fogom kimutatni. Nem adom meg neki azt az örömet.
- Lionel, vagyok. A sötét elfek kapitánya, és te mostantól az én kis cicám vagy – mondja ellentmondás nem tűrő hangon.
- Cat, de nem vagyok senkinek sem a ki sajátított macskája. – mondom komolyan, mire megint csak egy pofont kapok.
- Amit megmondtam azt megmondtam. – mondja komolyan, majd felállít, de felnyávogok, mert kicsit kificamítja a vállamat.
- Magadnál vagy te hülye. – ordítok vele, de látom, hogy nem tetszik neki. – Látom, te azzal se bánsz jobban, aki a tiéd. – mondom, majd kirántom, a kezemet elszaladok onnan és inkább bemászok az ágy alá.
- Gyere ki onnan. – mondja komolyan és fenyegetően.
- Egy frászt. Tudod, mikor fogok én innen kijönni? Ha nem leszel a szobában. – válaszolom neki, majd nem is kell sokat várnom. Felemeli az ágyat és valahova a szoba másik sarkába. Elkezdek kicsit félni. Összegömbölyödök teljesen.
- Mondtam, hogy légy jó kis cica. – mondja, majd a farkamnál fogva emel fel, amire felnyávogok és fújtatok egyszerre, mire megpróbálom össze-vissza karmolni, de nem tudom, mert le fogja a kezemet és nem tudok mit csinálni. Levág szinte a kanapéra. – Fogd be és maradj ott. – mondja, majd bemegy a fürdőbe, majd kijön, és egy olló van nála, ami nekem nem tetszik. – Add ide a kezeidet. – követeli.
- Egy frász. Soha. – mondom komolyan és elrejtem a kezeimet.
Megfogja a kezemet és erőszakkal szedi elő. Nem tudom honnan, de tudja, hol lehet elővarázsolni a karmaimat, mert elővarázsolja és elkezdi levágni, amire nyávogok és fújtatok, de közben könnyeim fújnak, hiszen nagyon sok idő mire visszanő, vagy láttam már olyat, hogy nem is nő vissza.
Mindegyik karmomat levágja, amire én csak folyamatosan könnyezek. Mikor befejezi, felállok, majd adok neki egy pofont, végül elszaladok a szobából és csak folyamatosan azt hajtogatom, hogy gyűlöllek, és elegen van belőled.
Addig rohanok, amíg valakibe bele nem ütközök. Mikor felnézek Lionel-lel találom szembe magam.
- Gyere vissza a szobámba. – mondja mintha egy parancsot adna ki nekem, de felveszem a kesztyűt.
- Egy frászt. Majd ha nem egy tárgynak fogsz nézni, hanem élőlénynek, akinek érzései vannak, addig soha nem fogsz megkapni, és ha halálra versz se fog érdekelne. Egy szadista állat vagy, aki csak önmával foglalkozik. – mondom neki.
- Köszi, a bókot. – mondja, majd a farkamnál fog meg és kezd el cibálni vissza a szobába, de nem adom fel. Fejemet kezéhez rakom és megharapom jó erősen, mert kicsit most ő is felszisszen és elengedi a farkamat.
- Te nyomorék korcs. – mondja, és már kapnám is a sallert, de elhajolok, majd futásba kezdek, ami felesleges, hiszen gyorsabb, de most valamiért nem jön. Az ablakba ugrok, végül ki a fára, és kapaszkodnék, de nincsenek körmeim. Nem tudok, megkapaszkodik. Elkezdek esni lefele, miközben sikítok, és már tisztába vagyok benne, hogy itt a vég, mikor erős karokba esek. Nem merek felnézni, hogy ki fogott meg, bár a mérges fújtatásból és az aurából sejtem.
Itt lesz a végem. Bevisz a szobába, ahol már minden rendben van. Ledob az ágyra, majd leveszi magáról a ruhákat és látom, hogy farka égnek áll és ráadásul olyan nagy és hatalmas.
Letépi rólam a ruhát, amire összerezzenek.
- Rossz cica voltál. Nagyon rossz. – mondja vigyorogva. – most megkapod a büntit. – mondja még mindig kéjes vigyorral a száján, majd minden előjáték nélkül és tágítás, esetleg síkosítás nélkül vágja belém hatalmas farkát, amire felsikítok. Iszonyatosan fáj, a könnyeim patakokban folynak.
Elkezd mozogni bennem, mire csak további fajdalom sorozatot érzek magamban. Addig csinálja ezt, amíg el nem élvez. Én már szinte nem élek. A fájdalom és a sírás tönkre tesz. Félig ájultan fekszek alatta semmit nem csinálva.
|
| haaaani | 2011. 01. 06. 22:50:12 | #10310 |
Karakter: Lionel
Megjegyzés: (cicámnak)
Szememet megdörzsölve irányítok egy kisebb katonai egységet a királyságtól nem messzi faluba.
A hatalmas sötét elf királysághoz rengeteg föld tartózik. Ami természetesen sokféle lény lakóhelye.
Több, mint száz éve én vagyok a katonaság kapitánya. Egytől egyik hűségesek hozzám, és akár életüket is adnák értem, és a királyért. Kemény edzéseken keresztül juthatnak csak az irányításom alá. Gyengéknek nincs helye a seregemben.
A király megbízása a környező faluk fosztogatása. Királyom nem kedvességéről híres, a behódolt falukat is képes kifosztani, és akár még a szövetségeseit is. Ilyen egy sötét elf. Gonosz és kegyetlen, ami alól én sem vagyok felmentve.
Egy dombon megállítva a lovamat figyelem a falut. Így is alig élnek meg, mi még is jobban kifosztjuk őket, ezzel éhezésre késztetve a gyerekeket, nőket, öregeket. Egy cseppnyi lelkiismeret-furdalásom sincs ez parancs szemrebbenés nélkül teljesíteni kell. Kezemet előre kinyújtva jelzek, hogy indulhatnak. Én nem veszek részt, csak figyelek. Én csak rendes harcoknál csatlakozok katonáimhoz.
Idáig hallom kiabálásukat, a gyerekek sírását, a nők sikoltását. Pár férfi próbált ellen állni, de semmi esélyük sem volt erős elfjeim ellen. Ez vár mindenkire, aki királyomnak ellenszegül.
Pár katonám foglyokat is szedet, hogy ne unatkozzanak az éjszaka.
Egyik katonám, aki a jobb kezem is egyben a lovához kötve húzz valamit, egy gyengécske lényt. Amire természetesen meglepődök hiszen Bartalnak van egy társa, akit tiszta szívéből szeret és, ha minden igaz hamarosan bővül a család a kis örökössel.
Felhúzva bal szemöldökömet figyelem őt, ami persze neki sem kerüli el figyelmet, mert egy hülye vigyort küld felém.
- Ez meg mit jelentsen? - hangom, mint a téli fuvallat, hideg. Pár újonc összerezzen, de Bartal, csak vigyorog.
- Kapitány, nem nekem én soha nem csalnál meg a társamat - kezd el magyarázkodni, amire értetlenül nézek rá. - Hanem önnek kapitány - teszi hozzá csintalan mosollyal, mint egy kis gyerek. Pedig ő nagyon nem az, sok mindenen ment keresztül akár, mint én. Sok vér tapad a kezeihez, mégis ilyen könnyen képes mosolyogni. Leköti lováról a kötelet, és ránt egyet rajta, amire előre bukdácsol a zsákmány.
Hangos fújtatást ad ki, amire a többiek elkezdenek nevetni. Vörös íriszem érdeklődve figyeli a kis fújtatóst.
Törékeny kis lény, fekete selymes, csillogó hajjal. Kis fekete szőrös fülek díszelegnek, ami azt jelenti nem halandó ember, hanem egy cica. Egyszer-kétszer találkoztam ilyen lénnyel. Szemei dühben szikráznak, egyszerűen leírhatatlanul gyönyörűek. Egyszerű ruhában van öltözve mégis kirajzolódik benne karcsú, vékony teste. Ami kívánnivaló. Egy kis csengő van a nyakában, ami nagyobb rezdülésnél megszólal.
Fújtat, és karmai megnőttek, és próbálja leszedni a kötelet nyakáról, de az nem engedi. Szemeiben a düh helyett kétségbeesést, és félelmet látok.
Fekete paripámról könnyed mozdulattal szállok le, köpenyemet megigazítva sétálok elé. Minden mozdulatom magabiztos. Sötét aurámat megérzi, mert fülét hátrahúzza, és remegni kezd.
Elé lépek, felnézz rám, olyan kicsi hozzám.
Csengője csilingelni kezd, ahogy hátralép, de én elkapom karját, amire hangosan felnyávog, és végig húzza karomon éles kis karmait.
Hatalmas csend telepszik le, nincsenek katonáim hozzá szokva, hogy velem ellenkeznek, sőt ahhoz meg végképp nem, hogy megsebeznek. Ne is beszéljünk arról, hogy én mennyire nem vagyok hozzászokva.
Visszakézből kap egy hatalmas ütést, amire kis nyaka reccsen, és szája széle vérezni kezd.
Én karomon is egy hosszú csíkban vérzik, de a fájdalmat nem érzek, ahhoz nem nagy a seb.
Remegő kezével letörli a vért, és szikrázó szemekkel jutalmazza tettemet. Bátor egy vadmacska az biztos, de nagyon rossz lénnyel kezdett ki.
A kötelet megfogva közelebb húzom magamhoz, nyakánál már pirosra dörzsölte a kemény anyag.
Csak centikről nézek korom fekete szemeibe,
- Mit akarnak tőlem? - teszi fel dacosan kérdését, miközben próbál menekülni közelségemtől.
Szája szélen maradt még egy kis vér, amire sötét oldalam felfigyel. Akaratlanul lenyalom onnan a piros folyadékot, amire a cica elpirosodik.
- Ők semmit, csak én. Magammal viszlek, mint egy foglyot, hogy ne unatkozzak otthon - hangom recés, és idegtépő. A tények felismerése hideg zuhanyként éri, elsápad.
- Én nem akarok - próbál ellenkezni, de semmi haszna. Gyors mozdulatokkal a lovamra teszem hassal, és én mögé ülök. Mindent olyan gyorsan teszek, hogy alig képes felfogni.
- Irány a kastély! - kiáltom az utasítást, és vágtatva indulunk a palotába.
Egész úton morgott, és nyávogott. Meglepő, hogy volt ereje, hiszen nem kényelmes hason vágva egy vágtató lovon lenni. A kastélyba érve katonáimtól elválva a hatalmas épület egyik szárnyába indulunk.
Ott van az én lakosztályom. Régóta a kastélyban élek, hogy királyom közelében legyek. Persze ez sok előnnyel is jár, szolgák, gyönyörű lakosztály, finomabbnál finomabb ételek, gazdagság.
Belépve a kastélyba a szolgáknak adom a cicát, hogy tegyék rendbe, és üzenem, hogy a szobámban vacsorázok, és két főre terítsenek. Cica persze fújtat rám, de a szolgákra bezzeg nem. Látom nagyon nem kedvel. Most pedig irány a felség, muszáj beszámolnom az eredményekről.
Egy óra alatt sikerült minden papír munkát lerendeznem, és a királynak is sikerült beszámolnom, amire szerencsémre elégedett lett. Megint jól végeztem el a küldetést.
Most pedig irány a szobám, lépteim se nem gyorsak se nem lassúak, épp megfelelő. Pedig kíváncsiságom egyre nagyobb.
Hatalmas díszes ajtómat könnyed mozdulattal vágok ki. Ezzel megijesztve a bent lévő szőnyegen fekvő cicát. Idáig érzem kellemes balzsamnak az illatát, és az ő friss illatával keverve. Vágyam rögtön éledezni kezd, de lenyugtatom magam. A szobában kellemes meleg van hála a kandallónak amiben épp ropog a tűz.
Ledobom magamról nehéz köpenyemet, és már csak egy fekete könnyű mellény marad rajtam.
Cicán, csak egy hosszú hálóruha van, ami kiemeli finom formáit. Lusta mozdulatokkal lépdelek felé. Szemében bizonytalanság, elé érve lehajolok hozzá.
Álla alá nyúlok, amire már lökné is el kezemet, de elkapom csuklóját.
- Viselkedj, és nem bántalak - szúrom ki fogaim közt a szavakat. Elengedem kezét, és gyengéden megfogom nagy fekete fülét. Puha … nagyon puha. Látom rajtam hogy tetszik neki, de semmi pénzért nem mutatná ki.
- Lionel, vagyok. A sötét elfek kapitánya, és te mostantól az én kis cicám vagy - hangom nem tűr ellentmondást.
Szerkesztve haaaani által @ 2011. 01. 06. 22:51:15
|
|
