Érzem, ahogy elérem a kimerültség határát, de még nem állhatok meg. Lábaim gyorsan és könnyedén mozognak a gyökerekkel benõtt avaron. Sokáig tartott mire testem hozz szokott az itteni körülményekhez. Mostanra már éppen csak egy kicsi neszt hallat a lépteim, aminek lopakodás közben veszem a legnagyobb hasznát.
Egyre jobban és jobban kezdek zihálni, hallom, ahogy a szívem a fülembe dübörög, miközben a mellkasomból akar kiszakadni. Igyekszem a lehetõ legjobban egyenletesen venni a levegõt, de jelenleg képtelen vagyok uralkodni a légzésemen. Össze-vissza kapkodom a levegõt így gyorsabban érem el a kimerültséget, mint akartam volna, de a cél már közel. Egy hatalmas fára kapaszkodom fel és ágait használva lököm fel magam egészen a tetejéig. Könnyen szelem a távolságot, de a kimerültség már elérte a testem. Tekintetem egyetlen pillanatra elhomályosult így mellé nyúltam. Egy csúszós indát ragadva meg elkezdet kiszaladni kezem közül. Erõsen szorítottam, de tovább csúsztam lefelé. Szerencsémre bõrkesztyût viseltem így nem égette le a bõröm, de így sem jártam jobban. A kezem, amivel az indát markoltam most még jobban csúszót a nyálka miatt, ami beborította. Szabad kezemmel derekamhoz kaptam majd kisebb késemet elõrántva himbálózni kezdtem, míg a fának a törzséhez közelebb nem kerültem. Összeszedtem minden erõmet majd a következõ lendületemmel elengedtem a liánt. A másik kezemmel, amiben a késem volt elõre lendítettem ismét minden erõmet bevetve majd a fába vájtam pengéjét. A becsapódást nem tompítottam ugyan, de legalább nem zuhantam le. Jobb kezem izmai pattanásig feszültek, ahogy a testemet igyekezet megtartani miközben a másikkal kapaszkodó után kutatott sikertelenül. Karom már vészesen zsibbadni kezdet, ami a keserves fájdalom is tetézet. Alkaromon ahol nem fedte vastag szövet végig horzsolta a fa. Érzem, hogy több helyen is szereztem bár zúzódást. Erõm vésztartalékához nyúlva megkísérlem magam feljebb húzni ám elsõre nem sikerül és kis híján a kés markolatát is elengedtem. Ismét megpróbálom ezúttal sikeresebben. Szabad kezemmel sikeresen fogást találtam egy vastagabb kérgen így már könnyebben tartottam magam bár a helyzetem továbbra sem volt rózsásnak mondható, de egy fokkal jobb, mint volt. A kezem amivel a kérget ragadtam meg most erõsen megfeszítettem és feljebb húzva magam egy gyors mozdulattal kirántottam a kést a fa törzsébõl amitõl újfent közel kerültem hozzá, hogy lezuhanjak, de a próbálkozásom sikerhez vezetet. Amint a penge kiszabadult visszacsúsztattam a helyére majd nem sokkal a másik kezemtõl egy másik kitüremkedet vastag kérget ragadtam meg.  Nagy nehézség árán a legközelebbi vastag ágat céloztam meg. Néhány keserves perc elteltével sikerült feljutnom. Miután meggyõzõdtem arról, hogy hosszabb ideig meg fog tartani az ág rámásztam. Végig terültem rajta megpihenve egy kicsit közben azon gondolkoztam, hogy ismét mellém szegõdött a szerencse. Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy a halál vékony peremén jártam, de nem is ez volt a utolsó. Ebben a kaotikus világba elég gyakori az életveszélyes körülmények. Egy 15 fõs csapathoz szegõdtem úgy fél éve. A korábbi csoport aminek a tagja voltam a kezdetektõl lemészárolták… egy éjszaka alatt a több, mint 150 fõs csapatott borzasztóan megtizedelték majd az azt követõ napokban folytonos támadásnak voltunk kitéve a bestiáknak. A megmaradt alig néhány ember bele értve magamat is szétszéledtünk az utolsó támadás éjszakáján. Fogalmam sincs, a többiek merre lehetnek, már ha élnek még egyáltalán. Hetekig egyedül bolyongtam, Isten tudja mennyi kilométert tehettem meg, de az egyik reggelen néhány vadászba futottam bele mikor az egyik vadat akartam elejteni. Így kerültem a jelenlegi csapathoz. A korábbival ellentétben, ebben a csapatban vadászok, katonák és zsoldosok alkotják így jóval szervezettebb, mint amihez eddig hozzá voltam szokva. Itt mindenkinek megvan a saját feladata. Az itt létem alatt elsajátítottam rengeteg technikát, folyamatosan egyre erõsebbé válok, ahogy egyre jobban alkalmazkodom az itteni légkörhöz.
Elszakadok, az emlékektõl mikor zajra leszek figyelmes. Az ág szélére kúszom a lehetõ leghalkabban majd letekintve egy förtelmes bestiára leszek figyelmes. Valószínûleg valami kaja után kutat. Imádkozom, hogy ne érezze meg a szagomat, amit ugyan kétlek. A testem verítékben úszik. Ott ahol feküdtem korábban az izzadság egy elég nagy foltot hagyott. Lassú óvatos mozdulatokkal feltápászkodtam ezután meglazítottam kicsit két rövid kardot tartó hüvely szíját. Egyik kezemmel hátamhoz nyúltam és a tegezben lapuló nyílveszõket számoltam meg. Összesen 30 darab nyílveszõm van. A legrosszabb esetben maximum 10-et lõhetek, rá aztán közel harcra kell bocsátkozzam vele. Vastag szíjazású tokot lehúztam a vállamról meg a szövetekbe bugyolált íjat kivettem belõle. A szövetet leszedve róla összehajtva a tok egy kisebb zsebébe rejtettem. Az íjat felaljaztam ezt követõen a tokját kicsit átvariáltam.  Olyan volt a felépítése, hogy képes legyen sérülés és minden egyéb gond nélkül egy felajzott íjat tartani. Miután befejeztem az átalakítását visszacsúsztattam a tokba. Ismét kikúsztam halkan az ág szélére és néhány pillanatig figyeltem a fenevadat. Látszólag eddig nem vett észre és szagot sem fogott még. Remélem továbbra is kitart a szerencsém. Visszakúszva óvatosan elkezdtem mászni felfelé. Minden egyes mozdulatot megfontolva. Nem szeretnék semmilyen neszt hallatni, amivel felhívhatom a figyelmét a jószágnak. Borzasztó lassúsággal haladtam folyamatosan felfelé aztán újabb neszre lettem figyelmes nem mertem le pillantani, de képtelen voltam. A lehetõ legrosszabb dologra számítottam, de úgy tûnik most a szerencsém átváltott balszerencsére, mert egy újabb fenevad jelent meg. Kissé eltérõ volt a másiktól, de egy fajba tartozhatnak. Ritkán támadnak falkába, általában egyedül vadásznak. Az új jövevény viszont szagot fogott és felfelé tekint az undorító pofájával sajnos észre is vesz. Hangos üvöltés hallatva a társai is felkapja a fejét, amire õ is észrevesz. Ekkor megszaporáztam magam és újult erõvel haladtam a lehetõ leggyorsabban a fa tetejére akartam érni. Még hallottam, ahogy morogva karmaikat a fába vájták és elkezdtek felfelé kapaszkodni. A legközelebbi ág tõlük néhány méterre van a fejük felett. Talán bele telik egy-két percbe mire elérik, addig van esélyem eliszkolni innen. Sebesen haladok, de nem akarok óvatlan lenni, mint legutóbb.
Már látom, a fa tetejét már csak alig 10 méterre van. Újra leizzadok, testemben felszabaduló adrenalinnak most nagy hasznát veszem, de nem fog sokáig tartani ez az állapot. Jobban ki fogok merülni, mint az elõbb ráadásul ez a kevés pihenõ sem volt elegendõ egy hajszához.
Már csak néhány méter választ el. Felcsillan, a remény ám ekkor meghallom a borzalmas üvöltésüket. Vállam felett hátra pillantva megláttam, amitõl rettegtem. Mindössze csak néhány méter választ el tõlük, de igyekszem nem törõdni vele bár lélekbe már felkészültem a közelgõ harcra.
Nagyon aggaszt a távolság csökkenése köztem és a fenevadak között, de nem törõdhetek jelenleg vele. Tisztán érzem, a vérszomjukat ám hiába akarnak, széttépni nem adom könnyen magam. Lábammal egy vastagabb kéregnek préselem majd néhány pillanatig állok ott egy helyben. Megfeszítem, testem minden izmát egészen a végsõkig majd elrugaszkodom megragadva felettem majd két méterre lévõ ágat és azonnal felhúzom magam. Az elõttem elterülõ táj csodálatos, de nem érek rá benne gyönyörködni, hiszen az életemért küzdök jelenleg. Gyorsan felmérem majd kétségbe esett döntésre szánom el magam. Mély levegõt veszek, majd lehunyom a szemeimet. Hallom, ahogy a bestiák vadul zihálva egyre közelednek. Már csak két méterre vannak tõlem, a fa tetején lévõ ágak himbálózni kezdenek, ahogy egyre vékonyabb részhez érnek. Összeszedve magam elrugaszkodom levetve magam a mélybe. Mély zuhanás közben kezeimmel elkapok bár liánt ezzel csökkentve a zuhanás sebességét vele együtt elõre haladásra használva lendülök, folyamatosan elõrébb miközben egyre közeledem a földhöz. Egy alacsony fára érkezve sajog minden izmom és már alig állok a lábamon, de nem tehetem, hogy megálljak… még nem… Az ágakat használva szélsebesen lemászok róla. Nem foglalkozok vele, hogy arcomba és karomba kapnak a kisebb ágacskák végig szántva a bõrömet. Ezek csupán felszíni sérülések bár egy kettõnél felszisszenek, de töretlenül haladok tovább. A lábam amint szilárdabb talajt, mintha puskából lõttek volna ki. Csak úgy szeltem a távolságot még hallottam, ahogy dühödten felordítanak és igyekeznek utánam vetni magukat. Nem nézek, hátra csak megyek elõre. Nem tudom milyen messze kerültem tõlük, de nem álltam meg továbbra sem. Kézfejemmel letöröltem arcomról a kiserkent vért majd egy közelebbi fatörzsbe kentem. Legalább egy kicsit itt feltartja õket. ha csak, néhány pillanatig is, de több mint a semmi. A levegõ körülöttem egyre párásabb, a levegõbe szimatolva megcsap egy nagy tónak az illata. A közelben kell lennie. Mivel érzem, a tó illatát elég nagynak kell lennie. Továbbra is haladok elõre, de már képtelen vagyok a futásra. Szerencsémre nem is kell, a távolban észrevettem a tó felszínét. Örömittasan vetem magam elõre, a parthoz érve gondolkodás nélkül vettem bele magam. Lehet, hogy akad itt is ragadozó, de nem érdekelt. Habár a száraz földön nagyobb esélyem van harcolni, mint a vízben. Egy kis vájatott veszek, észre tõlem néhány méterre azonnal oda úszom elrejtve magam vele. Kisebb gyökerekkel van tele, amiben megkapaszkodva tartom magam a felszínen. Egyik kézzel elengedve megragadok pár hosszabbat és a derekam köré csavarom majd ugyan így teszek minden olyannal, ami hosszabb, mint egy méter. Rögzítve magam már nem kapaszkodom tovább. Kihasználom a helyzetet és igyekszem, piheni egy kicsit bár továbbra is résen vagyok és a tó felszínét kémlelem. Néhány pillanattal késõbb „lépésekre” leszek figyelmes majd vad zihálásra. Végre utolértek, de cseszhetik. Még pár percig hallom õket aztán lassan csendesül a környék. Ennek ellenére továbbra sem mozdulok el befészkelt helyemrõl. Nem kockáztathatok, az is lehet, hogy itt várnak rám kint a parttól nem messze. Még egy ideig amúgy is itt kell maradjak, teljesen hulla vagyok. Felhasználtam szinte minden erõtartalékom így csak szabad préda lennék számukra. Nem tudom, milyen nagy is lehet pontosan és milyen mély, de már kezdem érezni a hideget, ami lassanként a csontomig, hatol. Még várok egy jó darabig, nem tudom mennyi idõ is telhetett el. Innen az égre sem tudok nézni, hogy meg bírjam saccolni. Óvatosan leszedem magam köré erõsített gyökereket lehetõleg úgy, hogy ne zavarjam fel a vizet. Többé-kevésbé sikerült, miután kiszabadultam azonnal kiúsztam ám mielõtt kimásztam volna a partra körbe kémleltem és meglepetten tapasztaltam, hogy már alkonyodik. Ezzel sem jártam jobban. Gyorsan menedéket kell, találjak, mielõtt be nem sötétedik teljesen. Az éjszakai fenevadak veszélyesebbek, mint a nappali társaik. Kimásztam a tóból majd hálát adtam a kegynek, amibe részesülhettem mivel a fenevadak, akik üldöztek nem vártak idekint. Újult erõvel haladtam miután nyújtózkodtam egyet. Eléggé elgémberedtem, talán a hidegtõl talán a fáradtságtól, de ez jelenleg a legkisebb problémám. Lassú léptekkel haladtam elõre, amíg ki nem szemeltem magamnak egy kellõen magas és vastag fát. Így hát elkezdtem rá felmászni amint kellõ magasságba értem a cuccom java részét egy vastag ágra pakoltam és rögzítettem. A batyumból egy pár méteres kötelet bányáztam elõ majd a fa köré tekertem és erõsen megkötöttem majd ugyan így tettem a derekam körül. Nem túl erõs, de arra jó, hogy elbírjon. Megvizsgáltam az engem körülvevõ tájat majd nyugtatólag bólogattam magamnak mintsem másnak. Hátamat a törzshöz vetettem és elszenderedtem. Ismeretlen zajok ütötték meg a fülem. Habár nem túl hangos még is elég volt ahhoz, hogy felébredjek. Azonnal a fegyvereimért nyúltam és java részét magamhoz vettem. Íjamhoz nyúltam majd magamban elkáromkodtam magam, mert még mindig nem száradt meg rendesen. Gyorsan megnéztem milyen állapotba van majd ellenõriztem a tegezem. Mikor bele pillantottam egy jóízû káromkodás futott ki belõlem. A veszõk java része oda lett. Nem vettem észre, hogy kicsúsztak a tónál, de az is lehet, hogy a féktelen menekülésnél eshettek ki. Mindenesetre most van 9 veszõm. Meg igazítottam a két kardot, ami az oldalamon lógót míg a másik keresztbe a hátamon derék magasságba markolattal lefelé. Ha rosszra fordulna a helyzet még lesz annyi idõm, hogy kioldjam… legalábbis remélem…
Kötelet leoldva magamról az ág végébe araszoltam és a sötétséget kémleltem.
Az ismeretlen hang egyre közeledett. Lehunyt szemmel próbáltam azonosítani mi is lehet, de nem tudtam rájönni. Az eddig látottakhoz nem hasonlít. A neszbõl ítélve két lábon jár. Talán ember… talán nem. Ebben a világban semmit sem szabad biztosra venni csak a halált. Az már bizonyos, hogy „lény” nem lehet. Szinte nesztelenül suhannak az avaron, de ez a valami elég nagy zajt csap. Ha ember elég hülye lenne. Társaim biztosan nem keresnek. Nem kockáztathatnak egy keresõ expedíciót. Más csoport tagjaival eddig nem találkoztam pedig már 30 km-es sugárban „mindenhol” jártam. Most is csak új vadászterület után kutattam mikor abba a kettõbe botlottam. Amint hangforrása már látótávba kerülhetett kinyitottam a szemem és a forrás irányába néztem. A meglepettségtõl majdnem lezuhantam az ágról. Ez tényleg egy ember volt. Ráadásul egy NÕ. Oda akartam neki szólni ám akkor hallottam meg miért is jön ennyire hangosan. Valami a nyomába van. A lány több helyen véres bár hirtelen arra gondoltam, hogy õ vérzik, de aztán kezdtem rájönni, hogy nem. Ahhoz túl élénken mozog… tehát ellensége vagy ellenségei vére lehet. Az íjammal nem tudom így mennyire leszek pontos, hogy még nedves, de reméljük, nem hord annyira félre, mint remélem. Egy nyílvesszõt húzok fel majd pillanatokkal késõbb el is engedem a célpontom irányába. Habár nem sokkal hord félre, de a nyílveszõ a plusz súly miatt koránt sem megy addig, mint akartam.
A nyílveszõ a célpontom elõtt fúródik a földbe, de úgy tûnik, nem zavarja a dolog. Fogalmam sincs miért, de nem hezitálhatok. Egy újabbat feszítek ki az elõzõnél jóval erõsebben és egy haloványan magasabbra célzok. A veszõ felszisszen a levegõbe az áldozatba fúródva fájdalmas üvöltést hallat, de nem lassít. Úgy tûnik, nagyon akarja azt a nõt. Felhagyok a nyílveszõ pazarlással. Lerakom, az ágyra az íjamat leugrom a fáról az ágak segítségével.
Nem tudom, hogy félelmében menekül vagy van valami terve, de azt tisztán látom, hogy a kimerültség szélén áll. Mindkét pengém elõrántom, sietek a nõ segítségére, akit lassan beér a bestia. Gusztustalan egy rondaság még nem találkoztam ilyennel eddig. Mikor találkozik, a lánnyal a tekintetem egy pillanatra a megdöbbenéstõl elkerekedik a szeme, de ugyan abba a pillanatba el is tûnik. Elfutva mellettem csak egyetlen mondatot vetek neki oda.
- Mássz fel az egyikre… - Ennél többre nem volt idõm. A szörnyeteg a lány felé nyújtja a valamijét, amit hívhatunk karnak is, de egy gyors lépéssel és félfordulattal végig hasítom „karját” amitõl ismét fájdalmasan felüvölt. Kihasználom a szörny hezitálását és újra lecsapok. Pengéim felszisszenek, a levegõbe majd lesújtanak újra és újra. A vágásaim nem túl mélyek, de gyorsaságom miatt és az állandó fordulatok és oldallépések miatt rengeteg sebet szerez. A fenevad elég dühös és lassú így számomra gyerekjáték. Fogalmam sincs ugyan, merre lehet a gyenge pontja vagy a létfontosságú szervei, de nem tartom jelenleg lényegesnek. Igyekszem nem kiesni a ritmusból. Néhány perc viaskodás után a bestia holtan esik össze vagy csak eszméletét veszítette ezzel akkor nem törõdtem. Lassan hátráltam a testtõl, mikor kellõ távolságba kerültem tõle visszamásztam a fára ahol a cuccaim voltak. Tekintetemet most az ismeretlen nõre szegeztem majd nyugodt hangom-szóltam hozzá. 
- Remélem halott a dög… mi volt ez tulajdon képen? – Tettem fel neki a kérdést habár egyszerûbb lett volna a kilétét kérdeznem, de jelenleg nem tudhatom, hogy ellenség-e vagy sem. Annyi bizonyos, hogy elég ramaty állapotban van.                                     

 Kezem lassan indul lefele, de annál határozottabban ragadom meg férfiasságom, s szégyen szemre, pár rántástól már el is élvezek. Zsong még a fejem, a fürdõrózsából hideg víz zúdúl rám. Hogy fogom én ezt kibírni?

 Egy szál gatyában flangálok végig az elõszobán, hogy a szobába jussak. Legyökerezek az ajtóban. A látánytól minden agysejtem délebbre vonul. Aijin végigfekszik az ágyon, szép kilátást nyújtva ezzel dombocskáira, s csípõjére. Mocorgásával sikeresen feltornázza ruháját melléig, s az a nyöszörgõ hang, amit közben kiad... Mami, segíts!

 Aztán kipattannak szemei, majd felém bámul.

- Folytasd csak. Ne is tõrödj velem – vigyorgok perverzen. Pirulva fordít hátat. Éédes. Ohohohó! – Nem is tudtam, hogy tangát is hordasz – lepõdök kissé meg. Mindájrt visszavonulok a fürdõbe, ezt hogy lehet bírni idegileg?

- Lehet, hogy azért, mert eddig nem nézted a seggem – mormog, mint valami kölyökkutya, akitõl elvették a játékát.

- Lehet – mondom kuncogva. Én nem néztem volna? Butus, tündérke.

- Viszont most én kívánok – jelenti ki, s felém fordul. Testszik a látvány, csajszi?

- Igen? – vigyorgok magabiztosan.

- Szeretném, ha este alvás elõtt megmasszíroznál – pislog rám piros pofival.

- Ahogy akarod, hercegnõ – hajolok meg elõtte. De... az még messze vaan... – Viszont most én jövök – vágok önelégült arcot.

- Hadd halljam, kis királyfi! – nevet fel.

- Meg... – inkább befogom. Buta, buta... most meg szégyenlem magam? Na szép...

- Mondj nyugodtan bármit – néz rám furcsán. Édesem, ilyen kijelentéseket ne mondj, megterhelik az agyam.

- Megcsókolhatom a hasad? – hadarom zavartan.

- Azt hittem kívánsz, nem kérdezel – nevet, mire dühödten lépek oda hozzá, de dühöm elszáll, ahogy számban érzem finom bõre ízét. Gyengén csókolom hasát, s mikor egy utolsó, apró csókot hintek pocijára, felnyög. Ezt szeretem.

- Te jössz – mosolygok elégedetten.

- Még. Ilyet – nyöszörög. Perverz énem felkuncog, s folytatom hasikája puszilgatását.

- Én jövök – mászok feljebb, s fülébe duruzsolok. Piheg, s az arca is kipirult, életemben nem láttam szebbet nála.

- Mondjahd – sóhajt fülembe, mire érzem, hogy gerincem megbizsereg.

- Kérek egy... eeeeegy... – kuncogva élvezem, hogy húzhatom az agyát – tál fagyit.

- Hát az elõbbi szexisebb volt – nyújtja ki nyelvecskéjét, majd elrohan. Oh, hála az égnek! Gatyám majd szétdurran ismét, a fürdõben gyorsan segítek magamon, de lassan ez sem elég...

 A masszászselét keresgélem. Tündérkémnek hagytam egy levélkét, hgy mit csináljon, s én mit csinálok most. A padlót szépen gyertyákkal díszítettem ki, utacskát raktam belõle az ágyig.Remélem tetszik majd neki, nem akarok én ajtóstól a házba rontani.

 Belépve a szobába, csodálatos látvány fogad. Majd elejtem a kezemben lévõ zselét. Nem vette észre, hogy  már itt vagyok, vagy csak úgy tesz. Komótos léptekkel indulok el a kis gyertyákkal kirakott sétányon, majd felmászok mellé az ágyra. Egy apró csókot nyomok tarkójára, amire kiszökik egy sóhaj ajkain. Imádom.

 Az éjjeliszekrényen lévõ vázából kikapom a már kissé kókadozó virágot. Még anya hozta volt fel, tündérkém szereti a virágillatot a szobában. Mikor kisüt a nap hét ágra, ki fogom vinni a lugasba, amúgy is rég jártunk ott, még gyerekkorunkban.

 A szírmokat egyenként tépem, hátára is jut, és a lepedõre. Szép látvány, ahogy legördülnek hátáról a fehér szirmocskák. Mikor végzek, végignézek mûvészeti alkotásomon.

- Sosem láttam nálad szebbet, senkisem ér fel hozzád – suttogom bõrére, miközben lágyan csókolgatom. Ráülök derekára, de úgy, hogy súllyom többlege a lábaimra, s ne rá nehezedjen.

- Yoshiko sokkal szebb nálam – fúrja arcát a párnába. Édes hugica.

- Másnak talán igen, de nekem te vagy az életem, a szerelmem, a testvérem, az én tündérkém, aki a szépséget jelenti nekem.

 Felkuncogok, ahogy észreveszem kipirult arcocskáját.

Lassan rátérek a masszírozásra is. Eddig senki sem panaszkodott, hogy rosszul csinálok valamit, de mégis, õ az én tündérkém, nem akarom, hogy panasza legyen rám. Gyengéden, puhán érintem zselével bekent testét, idõnként egy-egy csókot nyomva bõrére.

 Arra ébredek, hogy leesek valahonnan, s vesém sajog.

- Mi a franc? – mormogom szemeim dörzsölgetve, s ölem megtelik Aijinnal. – Jó reggelt, szerelmem! Te is megérkeztél? – kérdem rekedtesen és odabújok nyakához.

- Jó reggelt! Mit keresünk a földön? – motyog õ is, tarkómat simogatja szinte autómatikusan. Én meg épp, hogy nem dorombolok neki.

- Megrúgtad a vesém, így én leköltöztem az ágyról ide, te meg jöttél szépen utánam – mormogom, még kissé álmosan.

 Nevet, az szép. Szeretem, ahogy nevet. Bizonyára mondanék valami frappásat, de túl álmos vagyok hozzá, majd késõbb. Ezt eldöntve mégjobban odabájok tündérkém nyakához, hogy szinte bõrébõl lélegzem, s ismét álomba merülök.

 Tündérkém nagyon el van gondolataival, így fölé hajolva kérdem meg, hogy ki jár a fejében.

- Találgass! – kuncog fel, miközben ismét átkarolja nyakam, hogy ne menekülhessek édes ölelésébõl. Nem, mintha akarnék.

- Hmm... – gondolokodom látványosan. – Én? – vigyorodom el magabiztosan.

- Te – erõsíti egóm gyönyörû mosolyával, kapok is egy finom csókocskát tõle. Hmm... ilyet, még! – Meg az, hogy fáj a hátam. Telepedjünk át máshová – kuncog fel.

- Kérésed számomra parancs! – kacsintok rá, majd karjaimba kapom virágszállam, mire õ felsiskít. Na szép, én cipelem, õ meg a dobhártyám basztassa..., de nem bánom, szeretem a hangocskáját.

 A szobánkba viszem, ledöntöm az ágyra, aztán fölé magasodom.

- Kira – nyöszörög. – Szeretlek, imádlak, de nem vagyok egy súlyemelõ.

- Bocsi, bocsi – nevetve gördülök le róla, nehogy agyon nyomjam a 200 kilómmal.

 De... így nem jóóóóó... Inkább visszamászom, csak most nem nehezedek annyira rá. Megtámaszkodom feje mellett, nyakára hintek apró csókokat. Megharap a kis cadmacska, s még olyan ártatlan képet vág hozzá, mint az újszülött kisbaba.

- Azt hiszem maradt még csoki a dugihelyen – kuncogok fel, erre bezzeg õ is felkapja fejecskéjét. Ujjaimmal haját cirogatom, majd tincsei közé markolok. – Anyáék nem mennének el annélkül, hogy ne hagyjanak túlélõ csomagot – mormogom ajkaira, majd ismét édes csókpárbajra hívom. – Megkeressem? – kérdem kissé pihegve.

- Várj még vele egy kicsit – kéri egyetlenem, majd kapok csókokat, amik finomak. Ha ilyenekkel marasztal, akkor egész életemben itt szeretnék csünggni rajta. – Mehetsz – lök el magától. Meglepetten nézek rá, de õ kacag, csak nem tudom mit. Ha te így, akkor én is így! Magamhoz rántom álló helyzetbe... Arról ne beszéljünk, mi áll, mert még a végén ki kell tenni a 19-es karikát.

- Ha én megyek, te is jössz! – szögezem le nevetve. Bizony, angyalom.

  Célbavesszük a dugihelyet, de csak egy cetli fogad: 

 Jellemzõ... Ajj, na! Miért kell ezt? Hol a kandikamera? Végülis... addig sem unatkozunk... én biztos nem fogok unatkozni, beee...

 Felnevetek.

- Mi lenne, ha fogadnánk? – nézek tündérkémre vidáman.

- S mégis miben?

- Aki elõbb megtalálja, annak a másik egy napig lesi minden kívánságát – vigyorodom el perverzen.

- Oh, oké – bólint elpirulva. Jajj, de aranyos így, hát menten megzabálom.

 Álla alá bújtatom ujjam, s felemelve a fejét, apró csókot hintek ajkaira. Annyira finom, annyira szeretem... Valaki lõjjön le, tiszta hülye vagyok! Átölelem formás csípõjét, majd hallva sóhaját, elmosolyodom és hagyom, hogy odabújjon mellkasomhoz. Olyan közel van... A karjaimban, a szívem mellett... Soha nem is akarom innen kiereszteni. Egy hétig nem is fogom tuti, pont jó, hogy apáék úton vannak.

oOoOoOo

 Végül ketten akadtunk rá a csokira a konyhában. Egy kis pöttyös, gömbölyded edényben volt, ahol a sütiket szoktuk tartani. Egyszerre akadt meg a szemünk rajta, s úgy fair, ha ilyenkor testvériesen kiegyezünk. Egy rugóra jár az agyunk, ez valami ikermágia, hehe.

- Szerintem nem kéne változtatnunk az eggyességen – cirogatom tincseit,s élvezem, ahol a nyakamat birizgálja ajkacskáival, ahogy ölömben ül, én meg az asztalon. Törzshely, máskor is itt beszéljük meg a dolgaink. Na jó, nem ilyen belsõségesen, de máskor is szoktunk itt csücsülni.

- Hogyan? Te az én kérésemre ugrassz, én a tiédre? – nevet fel.

 Bólintok.

- Mi szeretnél, drága himém? – mosolyogva várom kérését, miközben õ elgongolkozik. Szeretem nézni az arcát.

- Hmm... hosszú, finom csókot – pillázik rám, mint valami igazi színésznõ. Ezt a kérést szívesen teljesítem.

 Épp ajkaira vagyok tapadva, mikor érzem, hogy nagyon, de nagyon mocorog. Pedig ott ahol van, ott nem kéne. Pihegve vállok el ajkaitól.

- Nyughass – kuncogok fel. – Látod, most vége lett a csóknak, mostmár én jövök – vigyorodom el, de ujjait hajamba bújtassa, s közelebb húzza magát hozzám.

- Ácsi! Ki mondta, hogy csak eggyet kérek? – vonja fel szemöldökét.

 Még fél óra múlva is egymáson lógunk, s ha nem ajkait, akkor testét simogatom ajkaimmal, nem bírom megunni, minen percben falnám, akár látványát, akár teste bármely pontját. Nem érek hozzá melleihez, vagy más részéhez, nem akarom elriasztani magamtól, pedig igencsak felajz gyors tempóban fel-le mozgó mellkasa, vagy csípõje vonala, kissé nyirkos alhasa. Látom, hogy õ is vágyik többre, de félek megijedne. Õ nem olyan, mint a többi lány, pedig mással eddig a harmadik meneten járnék túl, úgy falnám édes kelyhét. De inkább sóvárgok még, minthogy elveszítsem.

 Jó, ezt letisztáztuk, már csak egy kérdésem van, amit vele is megosztok: - Hogy kerültünk ide? – pislogok végig a szobánkon, ahol nemrég is voltunk.

- Ne tõlem kérdezd – von vállat, mire mindketten felnevetünk.

- Éhes vagyok, menjünk le enni – bújok oda nyakához panaszosan, s ezt povim is megerõsíti.

- Ki mondta, hogy te következel még?

- Sajnálom, tündérkém, de fejlõdõképes szerkezet vagyok, szükségem van táplálékra – mellesleg neked sem ártana -, így jobb lenne betámadni a konyhát – igazítok bele kócomba, de eleve lehetetlen ötlet, mivel máris ellöki kezem, s beleborzol hajamba. El kell fogadnom, hogy sosem lesz rendezett séróm, olyanom nekem mikor volt... mikor bab voltam, s anyám intézkedett haj ügyileg.

- Jól van jól. Menjünk... De csak azért, mert én is éhes vagyok. Meg aztán ismét én következem – kuncog fel, s felpattanva robog le a konyhába. Egy fokkal lassabban én is követem. Konyha, szoba, szoba, konyha, hát... legalább nem tévedünk el, ha alvajárunk. A másik dolog az éhségen kívül az, hogy majd széttdurran a gatyám, szükségem van egy hideg zuhanyra azonnal!

 Kuncogva tornázza magát ülõ helyzetbe.

- Ne sajnáld. Nincs mit. – Kis kezeit vállamra teszi és fogaival ismét végigszánt bõrömön. Nyögve szorítom csípõjére kezem, mire õ is felnyög. Hjajj, nem lesz ez így jó. – Kira – ejti ki a nevem, mikor próbálok elhúzódni. Olyan szépen mondja a nevem, nagyon szeretem szájacskájából hallani. – Mi a baj? Itt vagyok és szeretlek. Minedennél és mindenkinél jobban. Mégis úgy viselkedsz, mintha nem kellenék neked. Ha ez a helyzet mondd el és ne álltass, kérlek – néz rám elszontyorodva. Tündérkém, nem szeretlek így látni.

- Merlinre, dehogyis! – nézek rá ijedten, majd hadarva próbálok neki magyarázkodni minden félét. Egy mélye levegõ kíséretével nyugtatom magam. – Csak olyan furcsa az egész. A húgom vagy és mégis, így szeretlek. És – sóhajtok egy nagyot – én ezt nem értem – csóválom meg fejem. Homlokomat vállának döntöm. Nagyon szeretem, mégis bûnösnek érzem ezért magam. Bár a gátlásaim már rég a porba tiporta e téren. Nem mintha bánnám.

- Miért nem tudsz csak egyszerûen szeretni? – kérdi. Mikor felnézek rá, azt látom, hogy könnyes a pofija. Ha sír az nekem jobban fáj, utálom ezt. Igaza van, csak fel kéne végre hagynom a gondolkodással.

 Gyengéden csókolom le arcáról könnyeit. Azt kívánom, hogy többet vissza se térjenek oda. Egy sóhajjal csókolom meg ajkait is, ahogy odaérek. Apró, gyengéd csók, csak ajkaink érnek egymáshoz. Ez is finom, mint bármelyik része. Legszívesebben egészben felfalnám. Ezért félek, hogy ha elijesztem magamtól, a hülye vágyaim miatt, azt sosem bocsájtom meg magamnak.

- Szeretlek, de mindennél jobban félek attól, hogy megutálsz majd. A testvéred vagyok, én is félek attól, hogy ez bûnös dolog, de az érzelmeimnek sosem tudok megálljt parancsolni. Fogadd el ezt, kérlek. Sosem tudnálak egyszerûen szeretni. Teljes szívembõl mondom, hogy akár meg is halnék érted, gondolkodás nélkül. Azt akarom, hogy sose essen bántódásod, hogy mindig a karjaimbaj tudjalak tartani, hogy mindig szeretni tudjalak, hogy mindig csókoljalak, hogy mindig egymáséi legyünk, ahogy most is...

 Szorosan húzom magamhoz, megcsókolom és közben úgy ölelem magamhoz, mintha õ lenne az egyetlen biztos pont az életemben. Ez így is van. Nélküle én egy semmi vagyok, nemhogy senki.

- Na, újra itatod az egereket? Ne tedd, mert még a végén kirágnak minket a házból, az nem lenne jó, ugye? Ne pityeregj, szeretlek, bármit megteszek érted – suttogom és ujjaimmal eltûntetem az ismét elõbújt könnycseppjeit. Olyan finom puha a bõre, szeretem érinteni. Szeretem... hogy én ezt ma mennyiszer elmondtam, s még mennyiszer el fogom a jövõben.

 Karjait úgy fonja nyakam köré, mint egy kígyó. Azt hiszem meg fogok bolondulni. Tündérke, kiscica, kígyó, még hány becenevet fogok neki kitalálni?

- Elvetted a józan eszemet is – nevetek fel. – Eddig se voltam normális, de most nézz szembe a ténnyel, hogy megbolondulok érted – nevetek tovább és mikor meglátom megcsillanni mosolyát, lopok tõle egy újabb csókot. Visszatemetkezem nyakába, ahol ismét magambaszívom illatát. Sosem fogom megunni. Sõt, egyre jobban tetszik, egyre jobban azt érzem, hogy fel fogom falni. Azt hiszem nem lenne ellenére. Akkor kezdjük is. Csókokkal szántok végig nyakán, mire apró nyögések buknak ki ajkacskáin. Na ezt már szeretem. Kezeim hátát és oldalát simogatják, meg ahol elérik, nem tudom konrol alatt tartani õket.

 De persze, hogy véget kell valami vessen ennek a pillanatnak. Persze, hogy nem hagyják, hogy egy kis kóstolon kívûl más is jusson nekem.

- Erre még visszatérünk – sóhajtom idegesen és pattanva, máris a telefonhoz sietek. – Hallo?

- Szia, Kira, reméltem, hogy te veszed majd fel – szól bele a telefonba Yoshiko, az a lány, akivel legutóbb együtt voltam.

- Szia! Figyu, most egyáltalán nem érek rá, sajnálom.

- Dehát azt mondtad, nincs programod a jövõben. – Lányok...

- Néha mégis akad, Yoshiko. Sajnálom, le kell tennem. Majd beszélünk, vigyázz magadra. Szia! – amint leteszem, szusszanok egyet.

 Kissé feszülten, mormogva térek vissza, de ahogy az ajtóhoz érek és meglátom õt még mindig az asztalon feküdni, minden kiszáll a fejembõl, amit értelmesnek lehet nevezni. Egyeteln érzés marad... a vágy. Gyönyörû teste van, mindvégig csak róla álmodoztam. De ma nem fogok semmit tenni, nem akarom megijeszteni. Még az sem biztos, hogy õ ezt akarja. Félek attól, hogy egy nap megutál.  

 Ahogy ajkaim ismét bõrét érintik, egy sóhaj hagyja el ajkait, a fülem is belebizsereg. Veszélyes játékot játszunk. Érzem, ahogy izmaim megfeszülnek, mikor keze végigsimít gerincem vonalán. Végül sikeresen eléri az epres tálat, elégedett mosollyal vonja közelebb magunkhoz. Még mindig feje mellett támaszkodom karommal, mikor félénken, óvatosan kezd etetni a gyümölccsel. Ahogy az eper levének néhány cseppje kulcscsontjára hull, majd leszánkózik bõrén és az asztalra csöppen, egyszerûen gyönyörû látvány. Megremeg a teste a hidegtõl. Mindjárt felfalom. Egy újjabbért nyúl és ajkaim közé teszi. Annyira finom, az eper és az õ íze, szinte afrodiziákumként tölti ki testem. Elégedetten nyalogatom ujjacskájáról a vöröses nedût. Tekintetem az én tündérkémre szegezem, aki egy elfojtott nyögést hallat. Megörülök érte... gyönyörû... Egy csókot hintek homlokára. Mosolyogva folytatom csókom szemire és arcára, állára, orrára, majd... Ez túl jó. Na most kéne leöntsenek egy vödör hidegvízzel. Bár... asszem az sem lenne elég. Mostmár nem szabadul... Akaratom azonban ösztöneim fölé kerekednek. Egy epret veszek ujjaim közé, majd ajkaihoz érintem. Csukott szemmel eszegeti a gyümölcsöt. Egyik ujjam szájacskáján felejtem. Annyira puha, és annyira szeretném megkóstólni. A szívem is kihagy egy ütemet, mikor kuncogva végignyal rajta. Akkorát nyelek, hogy azt hiszem, ezt õ is meghallotta. Ahogy ujjam ajkkai közt raboskodik, tekintete rámszegezõdik. Muszáj végignyalnom kiszáradt ajkaimon.

 Ledermedek, mikor megérzem csókját. Õ most...? Ez valóság?

 Olyan finomak ajkai, a csókja pedig gyendég... Merlin, most segíts! Nem bírom fékezni magam, átveszem az irányítást és visszanyomom õt az asztalra. Alig bírom magam tartani, néha visszaveszek tempómból, ahogy vehemesen csókolom. De õ nem bánja... engedi, sõt viszonozza... Itt valahol elveszett a józan eszem, a zsebem mélyérõl sem tudnám elõkaparni.

 Pihegve zárjuk csókunk. A levegõhiány fölén kerekedett. Homlokom az övének döntöm. Merlin, elveszem!

-         Kira – pihegi ajkaimnak. – Szeretlek – súgja. Jóságos ég! Biztos Karácsony van!

 A csend szinte tapintható lett köztünk. Próbálom felfogni a valóságot, de csak ez az egy szó víszhangzik a fejemben. Ez nem testvéri szeretet. Ez már... Én... Én akarom õt... És õ si akar engem... Igaz lehet ez? Annak tûnik, és ez nagyon jó érzés. Olyan érzés, mintha... Áh, fogalmam nics. Csak hagyom, hogy meggondolatlan, kétségbeesett szavak ahgyják el a szám.

- Szánalmasan odáig vagyok érted, Aijin! Igen, baromira... akarom mondani, teljesen odáig vagyok. Érted. – Látom, ahogy gyönyörû, meleg szemecskéi megtelnek könnyel.

- Én... is. Érted.

 Mire észhez térek, már ismét ajkait falom, bár most nem hagyon gyengédséget neki. Próbálkozom, hogy ne tûnjek vadállatnak, de nem tudok ellenállni neki. Pihegve szakadok el ajkaitól, amit szinte vörösre csókoltam. Olyan szép látvány, az én csókomtól duzzadt ajkacskáival. Nyakához hajolok, hogy odabújtassam fejem. Az illata megszédít, szinte elveszek kezei közt, amik hátamat karmolásszák, simogatják, ölelik. Annyira... kurvára jó érzés!

-         Imádom az illatod, Kira – suttogja, ahogy õ is nyakamba temetkezik. Merlin, hát õ is azt érzi, mint én? Nem, nem hiszem...

-         Biztos csak a szappan, amivel fürödtem. – Amikor meg megérzem, ahogy a fogait végighúzza nyakamon, szinte megvonaglok. – Ó, te jó ég... ne hagyd abba! – nyögök fel, majd indkább tûrtõztetem magam és elhúzódom. – Khm... sajnálom – suttogom halkan.

-         Kira... – kezdi, de aztán csak pár másodperc múlva folytatja: - Sajnálom. – Sajnálja? Mit sanál? Semmi nem az õ hibája. Tündérkém, hát ennyire megrémültél attól az állattól?

-         Héj – vigyorgok rá és összeborzolom a haját. – Semmi baj, kölyök. – Magamra sem ismerek. Kölyök? Ez meg honnan jött?

-         Köszönöm – mosolyogva kapok egy puszit tõle. – Mosakszom jó? – meg sem várja, hogy bólintsak, vagy valami, már megy is a fürõbe. Ez a köcsög Ewen most jól elbaszott nekem mindent. Ha még egyszer meglátom Aijin közelében, tuti, hogy leütöm.

 Édes húgocskám képes és egy törölközõben ül le mellém a kanapéra. Hoh, ha tudná miket gondolok... kiszaladna a világból, hehe.

-         Jó volt a fürdõ? – kérdem mosolyogva, majd a TV fele orientálódom.

-         Jó.

-         Öltözz fel, kölyök. A végén méág megfázol nekem – mormogom neki, a TV-t bámulva.

-         Ha te mondod – sóhajt és felbattyog a szobába.

 Estig rá se hederítek, még hátat is fordítok neki, mikor elalszunk. Úgy érzem, hogy szúr a mellkasom, egy percig sem tudok nyugton maradni. Amikor elalszik, nesztelenül kikelek mellõle és repülök egyet az erdõig, majd vissza. Valamennyire kitisztúlt a fejem és el is fáradtam. Bebújok mellé, magamhozhúzom óvatosan és illatával az orromban álomba merülök.

 Arra ébredek, hogy alvómacim odabújik mellkasomhoz, majd kipattan az ágyból és lemegy. Ah, pedig szívesen öleltem volna még.

 Lustán ölelem a párnát, amin még rajta van az én tündérkém illata, majd sikerül rávennem magam, hogy felkeljek. Azt is azért, mert kezd idegesíteni a pofámba sütõ napfény.

 Hugicám a konyhában találom meg, ahol a fenekét rázza a rádióból szóló zenére. Igen, határozottan szép látvány. Pár percig észre sem vesz, én meg nem is adok jelet, hogy élek, szívesen elnézegetem még gyönyörûségemet. Mikor észrevesz, idetáncikál elém és kézenfogva kezd el húzni magával. Addig nyaggat, míg bele nem megyek és én is táncolni kezdek vele.

 A tánc végeztével, pihegve dõl vállamra. Kincsem... Hátát kezdem simogatni és feültetem õt az asztalra. Átkarolja a derekam lábaival és nyakam kezeivel, hogy nehogy elszökjek. Elég furcsán festünk, fõleg, hogy testvérek vagyunk, de épp az ilyen pillanatokban érzem, hogy felgyorsúl szívverésem, és hogy én vagyok a világon a legboldogabb.

 Aztán pocim közbeszól a dolgokba. Végülis, jól tette, már éhes vagyok. Õ is ezt mondja. Aijin meg csak kuncog és elfészkelõdik a púlthoz. Teste szépen rásimul az asztalra, Lábai még mindig derekam fonják körbe. Kerek halmait és lapos hasát valóm tekintetemmel. Végül nem tudok megállni és csókot hintek nyaka finom bõrére. Érzem, hogy elpirulok. Férfi vagyok az istenért, és pirulgatok, mint egy tinilány. Na szép.

-         Szerintem átmegyek Mary-hez – bólint mosolyogva, bár érzem, hogy szomorú. Én sem szívesen hagylak itt, tündérkém, de ha nem csinálok valamit megörülök, hogy nem kaphatlak meg.

-         Jól van – mosolyodom el, mint egy elégedett házimacska. Elégedett? Egy francokat!

 A nap további részét békésen töltjük. Õ sudokuzik, én meg olvasok. Délután némán pakolászunk. Bár én csak a zsebemet. Kulcs, telefon, pénz, rágó, óvszer. Minden megvan. Rideg búcsút veszink. Egy „szia” és már indul is. Nekem is kéne indulni, de nem megy. Törékeny alakját nézem, ahogy befordul egy sarkon. Rossz érzésem van.

 Yoshiko nagyon szép lány. Ha nem lennék ilyen hülye, biztosan õt választanám mennyasszonyomnak. De valami hiányzik belõle. Kedves, aranyos, odaadó és segítõkész, nem olyan, akikkel eddig dolgom volt. De az érintései – ugyan nem hagynak hidegen -, mégsincs bennük elég... szikra. Az az érzés, mikor Aijin megsimogatja az arcomat, vagy a tincseimmel játszik, miközben a combján pihentetem fejem. Az a különös béke, ami mindig körülvesz. Ez a lány nyújtotta eddig a legtöbb gyönyört nekem, a szex is átment valami nyálas szeretkezésbe, csak azért, mert közben rá gondoltam. Merlin, segíts! Ez nem én vagyok.

-         Ez fantasztikus. Neked jó volt? – kérdez a lány és bújik, mint a kismacska. Veszett ügy szívem, csak a házicicámat szeretem, azt a kis tündérkét.

-         Jah. Jöhetek máskor is? – mosolygok rá. Ez az, tedd az ártatlant, Kira. Remek színész vagy. De mi az, hogy máskor is??

-         Persze – édesgeti fel magát ajkaimhoz. Végül is, ez egy gyönyörû lány. Kívánhatnék jobbat? Igen.

 Ám, mielõtt belekezdenék még egy menetbe, hirtelen fáhjdalmat érzek a mellkasomban.

-         A francba! Aijin...

-         Aijin... õ a húgod, nem?

-         De, és most valami baj történik vele. Megharagszol, ha elmegyek? – kérdem, de már az ajtó elõtt állok, ruhában, kócosan, mint egy csapzott kutya.

-         Dehogy. Jöhetsz máskor is, amikor akarsz – bár ezt csak fél füllel hallom meg.

 Szárnyaim kienegdve repülök arra, amerre a szívem húz. Nem is figyelem az utat, tudom, ott kötök majd ki, ahol õ van. A Grimm család mesés háza elõtt. Kopogok. Semmi. Hát jó.

-         Van itthon valaki? – kérdem és belépek. A nappaliból furcsa hangok szûrõdnek ki.

 Beledkelõdök és... bingó. Ez a félóriás barom rámászott a húgomra. Na szép. Le is szedem róla egy határozott mozdulattal.

-         Mit képzelsz? – órdítok oda neki.

-         Ch, csak fûzni akartam, haver. – Aham, szép kendõket és falterítõket. Nekem majd legyen egy kis házikó, körülötte madarakkal, mindig is olyat szerettem volna a falra, Selena Gomez poszter helyett.

-         Ez a húhom, te barom – világosítom fel, mire vállat von. Áh, midegy, nem érdemes foglalkozni vele.

 Inkább foglalkozok az én madárkámmal, aki ijedt verébként bújik hátamhoz, derekamat szorongatja.

-         Gyere, menjünk haza. Így elronatni egy szép estét – sóhajtom, majd karjaimba veszem és hazarepülök vele.

 Otthon leteszem õt az ágyra és végigvizsgálom, neme esett valami baja mégis. Minden oké, kivéve azt a szívásnyomot a nyakán, ami az õrületbe kerget. Hogy képes valaki így elcsúfítani ezt a gyönyörû bõrt. Bár nem vérzik, nem is olyan seb, kap rá tapaszt. Nem is akarom látni. Jobb, ha valami elfedi elõlem. Tündérkém meg szippogva bújik hozzám. Na, ne picsogj már, megmentettelek nem?

 - Ss... már semmi baj. Buta vagy, azt mondtad Mary-ékhez mész. Leközelebb majd én viszlek oda, bár elment a kedvem most a csajozástól – húzom el a szám.

 A szobában ez ebéd finom illatai keringnek. Ha jól sejtem, akkor ez hugicám kedvenckajája, csakhogy akkor nemsok marad belõle. Egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy lefele versenyzünk egymással. Végül döntetlenben egyezünk ki.

 Az ebéd hasonlóan telik a vasárnapi étkezésekhez. Anyuci sürög-forog, mi meg hugival kezdenénk is neki az ételnek, mikor apa is megjelenik. Együtt a család. Négy ima, én személy szerint kettõt hugiért, egyet magamért -, hogy türtõztessem meg magam -, és egyet az ételért mondtam. Be van osztva kérem szépen.

 Ebéd után a kanapén döglünk. Nem sok kell és már mindketten alszunk. Álom édes álom. Oh, basszus... még milyen édes... mrrr...

 Gyorsan pattanok ki mellõle és a fürdõbe rohanva, lehûtõm iránta érzett vágyam. Ez a kurva helyzet. Ki olyan debil, hogy a saját hugára gerjedjen? Öööö... én! A szentségit!

 Ráadásul, amint sikerült lehiggadnom, és kikászálódnom a fürdõbõl, olyan látvány fogad, amire ismét elfog a vágy. Aijin bepucsítva keresgél valamit. Rövid ruhái alól kivillannak feszes combaj és hangsújt kap feneke is. Plussz, olyan mint egy tálcán kínált vadmacska.

 Képzeletben már a háta mögött állok, csípõm az övéhez lököm és elõrehajolva csókolom végig nyaka finom bõrét, gerincének vonalát. Mmm...

 Elég! Akira, irány a zuhany, most! Méghozzá hidegzuhany!

~*~

 Amint sikerül lehiggadnom újra, végre kimászok a fürdõbõl. A pokolba a perverz fantáziámmal.

 Hugi elégedetten majszol valamit. Az asztalon egy cetli.

“Apáddal elmentünk egy hosszabb túrára. Jövõ héten jövünk!”

 Hmm… akkor egész jövõ hétig kettesben maradok hugival. Nem is olyan rossz öt… A francba! Ez igenis rossz! A végén még leteperem a saját ikertestvérem. Végy erõt magadon, Akira. Nem fogsz ráugrani, õ a húgod.

 Jó, kigyógyultam a skrizofréniából, de hol vagyok most, mikor szükségem lenne rám?

 Idióta vagy, Akira.

 Ááá, megvagyok, hehe…

 Oké, ne pazaroljuk az idõnket. Inkább lessük meg, hogy mit majszol az én tündérkém.

 Hmm… brownie és csokis sütik, csokis golyók. A nyál összefut a számban.

 Odakúszok mellé az ágyra, és nagy bociszemekkel nézek rá.

-         Kaphatok én is? – kérdem mézes-mázason, mire felkuncog és felém nyújt egy brownie szeletet. – Köszi – adok egy cuppanós puszit arcára, és már termelem is befele a kapott zsákmányt.

 Tündérkém befészkeli magát az ölembe és úgy falatozik tovább. Nem lesz ez így jó, azaz túlontúl jó. Finom illata orromba szökik és a szobában lévõ csoki aromával igazi afrodiziákumként hat rám. Mielõtt még nagyobb “probléma” születne belõle, kitessékelem ölembõl és az éjjeliszekrényen lévõ könyvem elvéve, olvasgatni kezdek, közben a sütit majszolgatom.

-         Hé, Kira! Tudod mit jelent, ha anyáék el vannak? – mosolyog rám bályosan. Már hogyne tudnám, szépségem.

-         Aham. Nem kell mennünk suliba, miénk a ház – mondom látszólag az olvasnivalómba merülve.

 Viszonylag békésen elvagyunk. Én olvasgatok, persze ez csak látszat, igazából próbálom terelni a figylemem róla –, õ meg egy sudoku rejtvényen rágódik. De még hogy! A ceruzája végét rágcsálja, mirõl nekem egész más jut az eszembe. Néha megnyalja kiszárd ajkait, majd beharapja, ha erõsen koncentrál, amire készségesen felajánlom, hogy hagyja csak, majd én harapdálom és nyalogatom azokat a szép ajkacskákat. Elég! Megint nem ott jár az eszem, ahol kell! Egy megoldás talán mégis van… nem szívesen, de…

-         Kicsim, este nem leszek itthon. Átmégy Mary-ékhez, vagy egyedül maradsz itthon? – kérdem halkan. Nem akarnám õt egydül hagyni, de jelenleg nem tudnám elviselni, hogy velem van és nem tehetem azt, amit szeretnék. Tudja jól, hogy hová mennék. De nem tehetek mást, vagy lehûtöm magam egy lány testével, vagy minden ötpercben a zuhany alatt eresztem magamra a hideg vizet.

 Csak addig kéne elnegednem a kezét, míg a szobánkba felmegyek... mégis, olyan nehéz.

-         Fent várlak – hintek csókot homlokára. Hangom még kissé rekedtes, és fáj is, de finom illata elfeledtet velem mindent.

 Felmegyek a szobába. Mint egy fa darab úgy dõlök el, s bármennyire is nem akarok most elaludni, az álom mégis rám borítja leplét.

 Gyengéd rázogatásra ébredek, és arra, hogy az én tündérkém a nevemet suttogja.

-         Vedd be ezeket – nyom kezembe három orvosságot. Blee...

 Egyesével veszem be õket, hugi mindegyik után megitat, hogy le is menjen a torkomon.

-         Most ne menj el jó? – mosolygok, bár gyengéd suttogásomból kihallszik a bizonytalanság.

-         Nem fogok – felnevet és még egy puszit is kapok. Igazi kis cukorfalat.

  Lerántom magam mellé és karjaimba zárom, nehogymár elszökjön nekem mégegyszer. Édes sikkantása csak megmosolyogtat. Ellazul karjaimban és lélegzése is egyenletessé váli. Mélyen szívom magamba finom illatát és hagyom ismét elragadni magam az álommanócskával.

 Két fokkal máris jobban érzem magam, mikor felébredek. Sõt, teljesen jól vagyok. Lenézek karjaimban szuszogó tündérkémre. Olyan édes meg kell zabálni. Apró puszit hintek homlokára, majd kiügyeskedem magam mellõle és elmegyek zuhizni. A tegnapi kaland épp elég volt egy idõre, ha mégegyszer elszökik, eskü lekötözöm az ágyra, persze miután megtaláltam. Lazán derekam köré tekerintek egy törcsit és egy másikkal hajamat szárítgatom, de inkább hagyom, jobban szeretem, ha természetesen szárad, nem pedig hajszárítóval. Az ágyamban még mindig durmol húgocskám, így egy darabig biztos nem fogok unatkozni. Jó pár percig elmerülõk gyönyörû arcának és testének látványában. Hihetetlen, nekem van a legszebb húgom a világon. Nyelnem kell, ahogy megfordul ágyában. Olyan szép... Jó, térj észkez, Kira, õ a húgod. Épp az itt a gond...

 Fölé mászva hintek csókot homlokára, mire mocorogni kezd és felnyitja szép szemecskéit. Hajamból néhány vízcsepp az õ arcára gördül.

-         Mirõl álmodoztál, szépségem? Csak nem a szõke hercegedrõl?! – kuncogok fel, mire kapok egy párnát a képembe. Na szép...

-         Nem szeretem a szõkéket – nyújtja ki nyelvét, amit én is leutánzok. Mintha tükörbe néznék, csak lány valómban.

-         Milyen kár... hát, mit fog szólni a lovagod? Sõt, mit fognak szólni, ha beállít a fodrászatba hajat festetni lovastól?

 Felkacag. Na ezt már szeretem.

-         Végre nevetsz – ölelem magamhoz, mire készségesen bújik. Pár percig csak szívom magamba finom illatát, testének melegét, aztán felsóhajtok és elhúzódom. Figyu, kincsem, most jön a fejmosás. – Miért szöktél el? Az igazat akarom hallani, nem valami mellékes semmiséget! – Pirul. Képben vagyunk.

-         Én csak... – harap bele alsóajkába. Merlinre, hát nem esett már le neki, hogy kivel ül szemben éppen? Elõbb tudom mi a baja, mint õ maga.

-         Buta vagy. A világ legkedvesebb és legjobb családjába születtél. Van édesanyád, meg édesapád, és egy kótyagos ikertesód. – Felkuncogva mászik vissza ölembe. Haját kezdem simogatni, míg másik kezemmel gyengéden ölelem magamhoz. – Mind szeretünk, megteszünk érted bármit. Majd egyszer megismersz egy pasit, akibe fülig beleszeretsz, aztán összeházasodtok és bla, bla, bla... – Tudja, hogy nem szeretem az ilyen romantikus izéket, szóval ezt ki is hagyom. – De addig is – fordítom magam felé szép arcocskáját -, ne sietesd, élj a pillanatnak és ne tervezz nagyon elõre. Ki tudja, lehet, hogy elõbb kapsz magadnak férjet, mint én mennyasszonyt – vakarom meg tarkóm zavaromba, mire õ felnevet. – Szeretlek, húgi, ezen semmi nem változtat. Érd be velem addig, amíg nem koptat le valami idióta, aki csak rád vágyik – változtatom át a hangom és pillogtatok rá, mire megint megkapom a párnát az arcomba. – Héj, én csak segíteni akarok, de ha te ezt szeretnéd... – hagyom nyitva a mondatot és vissztaámadok. Csikitámadás!

 Nevetve és önfeledten „harcolunk” az ágyon. Minden pillanat beleég emlékeimbe. Mikor kicsit megpihenünk magamhoz húzom és megpuszilom arcát. Így a legszebb, kipirult arcocskával, a karjaimban pihegve. Nem akarok belegondolni, hogy majd mi lesz, ha tényleg valóra válik, amit mondtam. Neki lesz egy pasija, akit szeretni fog, majd rá nevet ilyen édesen. Félek, hogy akkor mi lesz velünk... Bármi tõrténjen is, én vele maradok... Ha valami itt a mellkasomban belesajdul is.

 Morcosan ülök a kanapén és várom a békítõ szavakat.

-          Kira – üle le mellém, de csak átnézek rajta. Pedig, ha tudná az mennyire nehéz! Igazi szépség az én hugicám. – Bocsánat – néz rám olyan szemekkel, mint Shrekben a kiscica. Tudok én annak ellenállni? Kötve hiszem.

-          Na jó, megbocsájtók. – Magamhozölelem és megszorongatom kicsit. – Nem lehet rád haragudni – dörm9göm hajába, aminek imádom az illatát.

-          Menj fel jó? – bezsebelek egy puszit is tõle. – Felviszem a vacsorát.

 Amint felérek a szobámba eldõlök, mint egy fatuskó és ismét elnyom az álom.

~*~

 Reszketve és zaklatottan ébredek. Rossz érzésem van. Aijin!

-          Apaaaa! – futok le a lépcsõn, anyával találom szembe magam. – Anya! Hol van hugi? – kérdem kissé riadtan.

-          Nem tudom, azt hittem veled alszik – vonja meg a vállát.

 Merlin most segíts! A torkomig kúszik a félelem. Az sem érdekel, ha szakad az esõ, elém aztán tornado is állhat, de akkor is megtalálom Aijint!

 Kimerülten húzom tündérszárnyaim vissza a hátamra és pihegve esem térdre.

 Hol vagy, hugicám?

 Rekedtesen kiabálom nevét, már a hangom is elment.

 Észreveszem õt egy fa tövében. Szentséges Merlin!

 Odarohanok és magamhozölelem. Teljesen át van fagyva. Kicsikém, hát szabad így eltünni?! Nyakába rejtem arcom, ami már, nem is tudom mitõl, hogy mindkettõnk bõre lehült, vagy csak a szeretet miatt, de szinte perzseli arcomat.

-          Akira – nyög fel õ is és kapaszkodik, bújik, mint egy kiscica.

-          Ai… - suttogom rekedtesen, de több nem jön. A hangom is elment. De megérte! Teljesen, fõleg, hogy ismét karjaimban van szeretett virágszállam.

-          Jól vagy? – tol el kicsit magától, de csak pihegve bólogatok, hogy majd leesik a fejem, de semmiképp nem akarom õt elengedni.

 Szavakkal nem tudom kifejezni, így apró puszikon hintek nyakára, hogy tudja mennyire aggódtam érte.

-          Jessszus, milyen forró vagy! – sikkant fel, ahogy homlokomra csúsztatja kezét, amit megfogok és egy puszit hintek tenyerébe.

 A város fele mutatok, a mi házunkra, ha jól koordinálok, jelezve mit is szeretnék.

- Jó, menjünk – bólint õ is.

 Nagy nehezen elrepülünk haza. Egész végig a kezecskéjét szorongatom. Nem akarom elengedni, félek valami baja esik! Soha nem akarom elengedni…

- Kicsikéim! – rohan elénk anya és mindkettõnket megölel, megpuszilat. Lehet ez valami ragájos családi örökség… - Akira, mars az ágyba! Aijin te meg szépen beszélsz apáddal! – adja ki a parancsot Fuju asszonyság és mi szófogadóan tesszük is, amit kell. Merthát, ki mer ellenkezni anyával?!