Kilépve a házból nem vár semmi különleges, de pár lépéssel arrébb eszméletlenül fekszik a kocsijában. Egy cseppnyi aggódás sem tükrözõdik szemeimben. Telefonom után kapok, Tanaka-t hívom. Általában, ha valami útban van, akkor neki kell szólnom. Nem kérek nagy dolgot, csupán vigye a lányt egy kórházba. Rögtön beleegyezik. A kocsimhoz sétálok és köszönés nélkül hagyom el a házat. Eszemben sincs Rebeca apjához menni, inkább egy étterembe ülök. Legnagyobb meglepetésemre Tanaka ül le velem szemben. Kérdõn nézek rá, de csak egy mosollyal fogadtat.

• Tudom, hogy megleptelek, de azt a nõt elintézik a többiek. - rendel egy kávét magának. Milyen udvariatlan, de ez jellemzõ rá. Az étlapot kezdem kifejteni. Semmi érdemleges nincs rajta, így én is a kávét választom. - És mond csak... milyen az új szeretõ?

• Olyan, hogy nem is teheted rá a kezed! - halkan kuncog ezen, de nem haragszik meg. Tanaka kissé õrült, de õ a leghûségesebb az alattam lévõk között.

Még régebben sebesítettem meg, így egy heg húzódik meg arcán, ami orrától, egészen az álláig ér. Talán õ az egyetlen, akiben minden hátsó szándék nélkül megbízom. Lassan isszuk a kávénkat, közben Lisbeth a téma. Felkeltette az érdeklõdését, ami, be kell lássam, idegesít. Nem adom oda senkinek, hiszen az én gyerekemet várja, ráadásul, ha még nem is tud róla, de a szívem is az övé. De, errõl inkább hallgatok, nem élhet ezzel vissza senki, még Lisbeth sem. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy fiú, vagy lány lesz. Ha õszinte akarok lenni, fiút szeretnék, aki a helyemre állhatna, ha eljön a megfelelõ idõ. De, erre várnom kell még. Talán türelmetlen lennék?

Enyhe vállrándítással felejtem el ostoba gondolataimat. A kávét gyorsan megiszom és fizetés után állok fel. Tanaka is ugyanígy tesz. Végül a kocsimban foglal helyet magának. Nem ellenkezem, ha jönni akar, akkor jön, szabad járása van hozzánk. Mielõtt apám helyébe léptem, õt támogatta. Akkoriban sosem jöttünk ki jól, ezért is van ott a hege ahol. A sebe ellenére egész jó tartása van, és még jól is néz ki. Ezt, egy háremmel bizonyítja, ami az otthonában várja. A kocsiban ülve csak az útra figyelek, persze Tanaka beszél valamirõl. Nem nagyon erõltetem a füleimet rá, legtöbbször úgyis csak bolondságokat mond. A házunk elõtt parkolok le. Kiszállunk az autómból és egyenesen a nappaliba lépünk. Ami fogad, az teljesen elborítja az agyam.

• Akkor megtartod, vagy elveteted a kicsit? - anyám hangja, mintha dübörögne fejemben, de nem is ez a legrosszabb.

• Én... én... nem tudom. - mégis mi az, hogy nem tudja?

• Most döntsd el, hogy megtartod vagy sem. - dühös vagyok, és kivételesen rá. Hozzálépek, megragadom kezét és felrángatom egyenesen a szobámba. Az ajtót bezárom, hogy ne is próbálkozzon elmenni innen. - Mégis miért? - kérdezem. A düh teljesen elvakította az agyam, de még így sem bántom. Nyugalomra van szükségem, de elõbb... - Még mindig... el akarsz menni? Mert ha igen, akkor szabad utat engedek.

Fejemet elfordítom, miután kinyitom az ajtót. Nem akarom látni, ahogy távozik. Megüthetném, de nem akarom bántani, már nem. Fontossá lett számomra... a szívemnek. Az ajtó nyílik, fél szemmel nézek mégis oda, ekkor egy kéz csattan arcomon. Anyám keze. Ütése fáj, sajog az arcom miatta. Ha apám helyében lennék, visszaütnék, de nem. Inkább hátat fordítok kettejüknek.

• Mégis mit képzeltél, amikor bántalmaztad szegény lányt? - neked aztán semmi közöd hozzá! Na igen, ezt gondolom, ki is kellene mondani. - Ráadásul, az a gyerek a hasában, csak egy erõszak miatt következett be. Milyen önzõ vagy, pedig nem erre neveltelek!

• Mondj, amit akarsz! - éles szemekkel nézek rá. Pedig semmi kedvem társalogni. Mégis mi a fenéért vagyok én itt? - Tudjátok mit? Visszamegyek a saját házamba! - magasabb hangot veszek fel, közben Lisbeth-re nézek. - Te pedig csinálj, amit akarsz!

Dühvel a szívemben lépek ki a szobából, még csak rájuk sem nézek. Két idegesítõ idióta. Már bánom, hogy elhoztam õt. Életem egyik legrosszabb döntése volt. Egyenesen a kocsimhoz megyek, beülök, a motort elindítom és már megyek is. Hirtelen jut eszembe Tanaka. De mindegy, haza tud menni egyedül is. Vezetés közben nem gondolok semmire, vagy legalábbis nem akarok. Egy étterem parkolójában állok meg. Tényleg ideje lenne már hazamennem. Túl sok idõt töltöttem itt, ráadásul azzal a bolonddal. Jobb lenne, ha nem tartózkodna itt, de én is bolond vagyok, hogy elhoztam. Csak egy szavamba kerül és vissza is viszik Japánba. Igen... ez lenne a legjobb. A telefonom után kapok, mielõtt tárcsázhatnék csörögni kezd.

• Igen? - szólok bele. Otthoni számot jelzett ki, így tudom, hogy csak két ember lehet.

• Szeretném, ha visszajönnél! - anyám az. Mégis mióta érzi, hogy parancsolgathat? - Ha már teherbe ejtetted, vállald érte a felelõsséget!

• Ne engem hibáztass! Õ az, aki nem hajlandó úgy tenni, ahogy kellene! Egyébként meg, mond meg neki, hogy készülõdjön, mert megy haza! Úgy is ezt akarja! - ezzel leteszem és kiszállok.

Az étterembe lépek. Különleges ételeket tálalnak, valamint Japán ételek is vannak itt. Kezembe kapom az étlapot. Rengeteg étel van, de csak egy különlegességet rendelek. Nem igazán vagyok éhes, de semmi erõm nyafogó ribancokra.

~*~

A gép holnap reggel indul. Nem láttam ma még, de nem is hiányzik. Ahogy megérkeztem, anyám letámadt, persze csak szavakkal. Kaptam egy-két jelzõt, de hidegen hagy. Úgyis csak a szája jár. Egyébként is, ha Lisbeth-nek gondja van, mondja el õ maga. Tanaka még mindig itt van, ami biztos, hogy õ is jön velünk. Legalább nem lesz unalmas az út. Apám dolgozószobájában ülünk. Most nyugodtságra lenne szükségem, bár Tanaka jelenléte nem engedi ezt az érzést.

• Szóval nyafog a kicsike? - kérdezi, természetesen Lisbeth-re céloz. Csak bólintok egyet. Õ még sose foglalkozott érzelemmel, nem érdekli, hogy mire is vágyik egy nõ. Azt hiszem, javarészt neki köszönhetem, hogy én is ilyesfajta vagyok.

• Holnap végre elmegyünk innen, talán rossz ötlet volt eljönni. - álmosnak érzem magam, így felállok és az ajtóhoz lépek. - Ha nem haragszol... magadra hagylak!

Csak kuncog egyet, ami annyit jelent, hogy neki teljesen mindegy mit is csinálok. A balhékból már nem akar kimaradni, csak ennyi a kérése. A szobámba sétálok, ahogy nyitom az ajtót, ágyamban az alvó Lisbeth-et látom. Csak egy sóhajtást engedek ki. Leülök ágyamra, ingemet kissé kigombolom, végül elfekszem. Nem igazán tudok aludni, így felé fordulok. Kezem, mintha önmagától cselekedne, megsimítom arcát. Olyan nyugodtnak látszik. Egy csókot nyomok ajkaira, végül közelebb húzódom hozzá és átölelem. Mégsem alszom el, nem megy. Emiatt ideges kezdek lenni, így eltávolodom tõle, erre felébred.

• Hát ébren vagy? - kérdezem kissé gúnnyal. - Remélem örülsz, hogy holnap már otthon lehetsz?

• Én... - kezdené, de semmi kedvem ahhoz, hogy meghallgassam.

• Próbáltam kedves lenni, de neked semmi se jó! - enyhén ragadom meg egyik kezét és a mellkasomhoz nyomom. - Adok elegendõ pénzt az abortuszra, így nyugodtan élheted az életed tovább.

Nem várom meg, hogy válaszolhasson. Felkelek az ágyból és magára hagyom. Úgyis erre vágyik. Nyugodt életre, de nem mellettem. Erre kap lehetõséget. A holnapi naptól élheti azt az életet, amit a találkozásunk elõtt. Én pedig visszatérek a megszokott napjaimhoz. Egyébként is, nem nekem való a családi élet.

Korán keltem, hogy idõben elkészüljek. A búcsúzást nem húztam el. Anyám sírt, de nem miattam. Milyen álszent! Jobban érdekli õt egy idegen, mint a saját fia. Igaz is, nem érdekel, hogy ki szeret és ki nem. Ha jobban belegondolok, a legtöbben csak a pénz és félelem miatt vannak velem. Lisbeth egy szót sem szólt, most is alszik, vagy csak teteti. A repülõt én fizettem, így csak mi vagyunk rajta. Tanaka percenként néz a mellettem ülõ lányra. Egy mosoly keretében jut eszembe valami. Lisbeth még mindig az enyém, így nem teheti rá a kezét, sem most, sem késõbb. De ezt õ maga is tudja. Lassan elalszom, de erre szükségem is van. Az éjjel nem telt túl jól, így kipihenhetem magam.

~*~

Az út hosszú, mire szemeim kinyílnak észreveszem, hogy lassan megérkezünk. Ideje már, bár szinte az egész utat végig aludtam, de jó ez így. Ahogy Lisbeth-re nézek, látom, hogy beszélget, bár nem látszik vidámnak. Tanaka hangja üti meg füleimet, amire rendesen kiegyenesedem.

• Mi a beszélgetés tárgya? - szólok közbe, mielõtt összemelegednének.

• Csupán az eddigi életérõl érdeklõdtem. - mosolyog pimaszul, amit ugyanígy viszonzok. Egyik kezem szépségem lábaira helyezem.

• Ne feledd, hogy õ még mindig az enyém! - Tanaka csak felnevet, aztán a pilótához megy. - Ami téged illet... biztosan örülsz már!

• Minek örüljek? - hirtelen kifakadása meglep. Folynak a könnyei, sír. - Az egész életem rossz, és az utolsó napok is...

• Magadnak köszönd! Én próbáltam kedves lenni, de te nem fogadtad úgy, ahogy kellett volna. Igen... megerõszakoltalak! De nem bánom, nem vagyok egy rendes ember Lisbeth. Sosem leszek az, de nem egy gép vagyok! Ezt értelmezd úgy, ahogy akarod.

Lassan száll le a gép. Nem figyelek senkire, csak arra, hogy itthon vagyok. A gép megáll végül. Leszállunk, a segítõim fogadnak, aminek örülök. Beülünk egy limuzinba. Az út alatt nem beszélgetünk. Házam elõtt állunk meg, mire rögtön kiszállok és a hátsó kertbe megyek. Az egyetlen dolog, ami hiányzott, azok a rózsáim. Még mindig gyönyörûek, de ez várható, hiszen gondozva voltak, a távollétemben is. Lisbeth lép mellém.

• Milyen szépek. - na igen, a rózsákat persze csodálod.

• Mond csak... - fordulok felé. - …hajlandó lennél maradni, ha nem bántanálak? - nem változtatom meg a döntésem, kizárólag akkor, ha õ úgy dönt. Ha menni akar, akkor megy. De ha maradni akar, akkor vállalnia kell a felelõsséget, amit teszek majd vele.

Lisbeth-re vetem pillantásom, aki egy újságot lapozgat. Helyet foglalok mellette, de csak azzal a céllal, hogy magamhoz ölelhessem. Ölemben találja meg a megfelelõ helyet. Kissé mellkasomnak dõl és folytassa az olvasást. Néha meglepem kisebb puszikkal, hogy érezze a törõdésemet. Szipogása hallatára tudom, hogy visszatart pár könnycseppet, persze egy átlátszó hazugsággal pihen ölemben tovább. Kezemet könnyen csúsztatom vékony derekára és eltolom magamtól. Lili kezét megfogom és felviszem a fürdõbe. Útközben mesél ezt-azt, leginkább Lizbeth a témája. Ahogy észreveszem, megszerette. Ezen nem csodálkozom, hiszen különleges lány. Anyám hátam mögött sétál, jelezve, hogy õ elvégzi helyettem Lili fürdetését, amit örömmel fogadok. Lassan sétálok szobám felé, de megtorpanva jövök rá, hogy biztosan õ fürdik ott, így szabad fürdõt keresve, szüleimnél kötök ki. Apám nincs itt, anyám Lilivel van, így nyugodt lélekkel lépek be fürdõjükbe, hogy letisztítsam magam. Mire kilépek onnan, egy törölközõ takar el, ami alatt egy alsó nadrág feszül. Szobámig meg sem állok. Ajtómat kinyitva, meglepõdök. Az erkélyre nyíló ajtó elõtt ácsorog, egy ellenállhatatlan hálóingben. Mosolyra húzódnak ajkaim és hozzálépek. Hátulról húzom magamhoz, kezeim hasát cirógatják. Csak egy dologra tudok most gondolni... a magamévá akarom õt tenni. Itt és most! Magam felé fordítom, hogy lássam arcát. Kezeim derekánál kötnek ki. Az õ kezei, pedig nyakamra csúsznak.

• Nagyon kívánatos vagy. - belemarkolok aprónak mondható fenekébe, ölembe kapom.

• Csak akkor fekszem le veled, ha ugyanolyan gyengéd csókokat kapok, mint nemrég. - szóval már feltételeket is kapok? De rendben.

• Ha csak ennyi kell, hogy az enyém legyél, ennyit megér nekem ez. - ágyamhoz sétálok, gyengéden teszem rá és fölé kerekedem. Lassan érek lábaihoz, ahogy simogatom, alsó nadrágom még jobban feszül rajtam. Melleihez érve megállok.

• Nem csak ennyi kell, ahhoz, csak legyél gyengéd, mert ha erõszakos vagy, felejtsd el. - arca komoly, de nem tûröm, hogy parancsolgasson.

• Szerintem meg ne mond meg, hogy milyen legyek. - megragadom kezeit, amire felszisszen. Nem... egy kicsit sem hat meg.

• Csak ennyit kértem, hogy legyél gyengéd velem, de látom fölöslegesen voltam délután olyan odaadó.

Elfordítja fejét, néhány könnycsepp lecsordul arcán, amit megfogva elfordítok, hogy rám nézzen. Ajkaira tapadok. Megenyhülök rajta, de magamat ismerve, ez nem tart sokáig. Kezeit eleresztve támaszkodom az ágyon, amit õ nyakam köré fon, simogatni kezd, amitõl megborzongok. Lábai közé helyezkedem, ágyékomat az övének nyomva izgatom még jobban magam. Hálóingjét gyorsan kapom le róla és melleihez hajolok. Nyögései csak jobban izgatnak. Egyik kezem lecsúszik ágyékához, eltávolodom tõle, hogy megszabadítsam a felesleges fehérnemûtõl. Lábai közé helyezem fejem és nyelvemmel ingerlem. Vonaglása jelzi, hogy élvezi, de abbahagyom. Elértem azt a bizonyos határt. Innentõl, nem érdekel, hogy élvezi, vagy sem. Lekapom magamról nadrágomat és belé hatolok, mindenféle várakozás nélkül. Hevesen mozgatom csípõmet, amilyen szûk, nem kell sok, hogy hamar végezzek. Hihetetlen élvezetet nyújt, nyakához hajolva engedem belé élvezetem jeleit. Lassan húzom ki farkam belõle, halk szuszogásokkal dõlök el ágyamon. Menekülni akarna, de magamhoz ölelem. Lassan térek nyugovóra.

~*~

A napok csak úgy telnek, semmi sem változik, talán egyedül én. Igaz, a ridegségem még mindig meg van, ez nem hal meg bennem, talán soha. Bár az nem hagy figyelmen kívül, hogy Lisbeth igen furcsán viselkedik mostanság. Nem fordítok nagy figyelmet erre, de nem tagadhatom, hogy aggódom. Akárhányszor a közelembe kerül, nem érzem a szokásos feszültséget, amit a mindennapi dolgok okoznak.

Reggel, ahogy felkelek, feltûnik, hogy a madarak igen lelkesek. Szépségemre nézek, aki ágyamon pihen. Mosolyra húzódik szám, majd azon veszem észre magam, hogy az ölemben tartom. Lassan nyílnak ki szemei, amikkel rám tekint. Egy csókot adok puha ajkaira, nem ellenkezik, ez örömmel tölt el.

• Ma elmegyek egy tárgyalásra, nem tudom mikor jövök haza. - bólintására úgy veszem, hogy nem érdekli túlzottan. Talán örül is, hogy nem lát a mai nap többi részében.

Nem foglalkozom negatív dolgokkal, így lemegyünk az étkezõbe. Egész végig rajta tartom a szemem. Nem eszik sokat, és mintha elgondolkodna. Hirtelen pillantok órámra. Némán állok fel és hagyom el a házat. Kivételesen nem én vezetek. A sofõröm nem szól egy szót sem az út alatt. Helyes, amúgy sem lenne kedvem társalogni vele. Az utóbbi két hétben rájöttem, hogy Lisbeth fontos a számomra. Talán... már nem tudok neki ártani, de nem ígérnék senkinek semmit.

Az épület elõtt áll meg a kocsi, amibõl hamar kiszállok és belépek. Aki meglát fejbiccentéssel üdvözöl. Mind tudják, hogy ki vagyok, legalábbis van egy sejtésük. Szemükön látszik, hogy nem szívesen látnak, de pont az õ érzéseik hagynak hidegen. Egy nagy ajtós terembe lépek, ahol ülnek egy páran. Köztük egy nõ is, ami meglep, de nem mutatom ki. A tárgyalás lényege, hogy egy komoly összeget tudhatok a markomban, valamint egy újabb hotelt, ami egy szálloda lánc fejének az örökösét illetné. Most, hogy itt vagyok, már engem illet. Sokáig csak némán ülök és hagyom hadd beszéljenek az itt lévõk. Leginkább Lisbeth-re tudok gondolni.

• Nem vagyok hajlandó egy ilyen férfinak átadni a posztomat! - Rebeca John Black. Egy makacs és buta liba, legalábbis sokak szerint. Ám most mégis egy okos nõ szerepét adja.

Hamar elhallgat, hiszen tudja, hogy felesleges ellenem vitatkozni. Az apja hirtelen lett gazdag és szállodák vezetõje, de rosszul cselekedett, így minden jog, ami az övé volt, átruházódik rám. A hatalmam egyre csak nõ, és senki sem tud megakadályozni ebben. Aki megtehetné, az háttérbe vonult. Így a nyugalmam nem lankadhat, ám most mégis felesleges lenne aggódnom ilyen dolgok miatt.

Nem gondoltam, hogy sokáig elhúzódik a beszélgetés. Rebeca végül úgy dönt, hogy beleegyezik abba, hogy lemond mindenrõl, ami eddig õt illette. Magabiztosan állok fel a székrõl, ami eddig rabságban tartott. Egy halovány mosollyal nézek a nõre, aki szomorúan fordítja el fejét. Ahogy kilépek jóízûen kacagok fel. Hát ismét gyõztem... Egy mély sóhajtás után távozom én is az épületbõl, immár papírokkal a kezemben. Beülve az autóba, elmerengek. Talán ideje lenne visszamenni az otthonomba. Ott nyugodtan élhetnénk. Csak õ és én. Nem hiszem, hogy zavarna bárki is. De, egyelõre jobb lenne, ha otthon lennék, a szüleim házában. Mire észbe kapok, a kocsi meg is áll. Kiszállok, meglepetésemre anyám vár. Enyhe aggódással lépek hozzá. Mielõtt kérdeznék bármit is, azonnal belekezd. Anyám szavait hallva, elhûlök. Egyenesen szobámba igyekszünk, de nincs itt. A kis lámpámat felkapcsolva várunk. Nyílik az ajtó, a lámpa felkapcsolódik. Õ az. Szemeibõl látszik az aggódás és félelem. Teszek pár lépést felé, amire összeszorítja szemeit. Elõtte állok meg. Remeg... és fél. A szívemben ekkor indul meg valami, de nem engedek neki. Most nem, mert meg kell tudnom valamit.

• Ami a papíron áll... az igaz? - hangom kissé mogorva.

Némán bólint, talán most engedek szívem kérésének, de még mindig csak vele szemben állok. Habár nem mutatom ki és nem is mondom, Lisbeth fontos a számomra. Ha nem így lenne, már nem lenne itt. Hiába mondtam egy hónapot. Nem fenyeget semmi, ami nem az oldalamon áll. Anyámra nézek, aki szó nélkül hagyja el szobámat. Gyengéden simogatom meg szépségem arcát, erre szemei kinyílnak. Látszik rajta, hogy sírt. Magamhoz húzom. Egy kissé rosszul esik, ahogy fogadott, de elnézem neki.

• Nem akarok itt élni! Haza szeretnék menni! - szavai inkább panaszok, mintsem durva és sértõ mondatok. Képtelen vagyok kiengedni egy sóhajt. Nem engedhetem el... így nem, hogy az én gyerekem van a hasában. Persze, más oka is van már.

• Boldoggá tennél, ha maradnál! - mondom egyszerûen, majd mélyen könnyektõl ragyogó szemeibe nézek. Közelebb hajolok hozzá. Ajkai most csábítóbbak, mint eddig valaha. Úgy tapasztom rájuk sajátomat, mintha valami finom édességet húzogatnának egy kisgyerek orra elõtt. Nyelvemmel mohón török utat szájának belsejébe. Nyelvét megérezve, játszadozom vele. Most magam sem tudom miért, de õrülten akarom ezt a lányt. És ha még ez sem lenne elég, a szívem dübörög mellkasomban. Csókunknak gyorsan vetek véget. Felegyenesedek és kicsit távolabb lépek tõle. - A ma éjszakát jobb, ha egyedül töltöd. Nem akarok ártani sem neked, sem... - itt megállok. Nem nézek rá, inkább kisietek szobámból.

Szavaim most ostobaságoknak hangzanának, így jobb egyedül maradnom erre az éjszakára.

Eltelik pár óra. Az esõ halkan kopog az ablakokon. Nem tudok aludni, izgatott vagyok. Eddig egy nõ sem volt arra képes, hogy egy kicsit is megszeressem. Lisbeth más, ráadásul az én gyerekemet várja. Jobb lenne megmondani, hogy elfelejtse az egy hónapot. Talán... egy örök élet is lehet ebbõl. De nem... nem akarok ábrándozni. Ami még fontosabb, hogy nem árthatok neki többet. Ez persze nem lesz nehéz. Egy halk kopogásra leszek figyelmes. Nem gondoltam, hogy valaki tudja, hogy hol vagyok. Kiskoromban mindig apám dolgozó szobájában kerestem menedéket. Ez még most is így van. Lassan nyílik az ajtó. Õ lép be rajta. Pihennie kellene.

• Miért nem alszol? - kérdezem aggódva. Közelebb lépve bújik hozzám. Csodálkozó tekintettel nézek rá. Magától ölel át?

• Nem tudok... - csak ennyi a válasza. Viszonozom ölelését, majd egy puszit nyomok homlokára, amint kezembe fogom arcát.

A világítás itt nem erõs, pont tökéletes, különösen este. Apám nehezen viseli az erõs fényt, így azóta is megmaradt ez. Most viszont örülök, hogy ilyen a világítás. Nem akarom, hogy lássa a zavaromat. Enyhén tolom el magamtól. Az ablakhoz lépek. Fogalmam sincs, hogy mit kell tenni egy nõvel, ha terhes. Nem sok, vagy inkább egyáltalán semmi tapasztalatom ilyen dolgokhoz. Mégis... ismét eléri, hogy az eddig némán és csöndben lévõ szívem elkezdjen dobogni.

• Lisbeth... - felé fordulok. Olyan gyönyörû ebben a fényben, hogy elakadok mondandómban. Talán ezért hunyom le szemem egy percre, majd újra kinyitva folytatom. - Ezt az éjszakát eltöltenéd velem? Továbbá a ránk váró következõ napot... szentelnéd csak nekem?

Látom rajta, hogy meglepõdik. Elgondolkodik, vajon mit érez a kicsi szíve? Már bánom, hogy úgy bántam vele, de a múltat késõ megbánni. Hát igen... nem vagyok egy tisztességes ember, ezt be is bizonyítottam.

• Szívesen töltöm veled, de csak akkor, ha nem bántasz és nem okozol fájdalmat! - egy pillanatra elõtör belõlem a harag, de gyorsan elhessegetem.

• Ne aggódj! Eszemben sincs téged bántani! Gyere ide...kérlek! - szót fogadva lép közelebb. Kezét az enyémbe csúsztatja, amire képtelen vagyok megcsókolni.

~*~

Nem szeretem a meglepetéseket, ezt mindenki aki a családban van tudja. Most viszont Rebeca, akitõl elvettem a tulajdonát a házunkban van. Teát szürcsölget, miközben unottan várom a mondandóját. Nem szentelek neki semmilyen figyelmet. A múlt éjszaka elevenen él bennem, ahogy az elõzõ nap is. Sok dolgot mesélt nekem. A múltjáról, a szokásairól, érzéseirõl. Miközben mesélt az ölemben tartottam és egy szempillantásra sem engedtem el. Õ sem ellenkezett. Nem szokásom ilyenekkel hencegni, de csodálatos pillanataim egyikévé vált. A tegnapi nap, számtalan helyre vittem el. Többek között az itteni állatkert is a programunk része volt. Az esti éttermi vacsoráról sem feledkezhetem meg. Ami nem történt meg, hogy nem tettem a magamévá. Nos, nem hazudtolom meg magam, kívántam, de fáradt volt. Ma reggel az anyámra bízom, így nem aggódom túlságosan. Rebeca leteszi a poharat az asztalra, szemeit rám emeli.

• Gratulálok önnek! - nocsak! - Elvette a tulajdonomat. Erre senki sem volt képes. Ráadásul apámat tönkre tette. Ha konkrét akarok lenni, akkor semmink sem maradt. - ehhez nekem semmi közöm. - Még szerencse, hogy anyám nem szegény, így nem kell aggódni!

• Nem is aggódom, megnyugtatom önt! - elkuncogja magát. Néhány tincse elõre kúszik vállain. Kecses mozdulattal teszi háta mögé, majd ölébe helyezi kacsóit. Visszatérek szemeihez. - És miért is keresett fel?

• Nos... csak azért, hogy megköszönjem, hogy megszabadított a tehertõl! - kérdõn vonom fel szemöldököm. - Igen... ne nézzen így! Apám minden gondolkodás nélkül tett meg örökösévé. Nem voltam boldog, de hála önnek már az vagyok! Szóval... Kazuo... köszönöm szépen! - ezzel feláll és szolgálói kísérettel hagy magamra.

Nem meglepõ talán egy ilyen köszönet, de nem is gyakori. Az órára nézek, még tíz óra sincs. Unottan állok fel. Ma nem vár semmilyen üzleti dolog. Tervem sincs, viszont tölthetném ezt is Lisbeth-tel, ha beleegyezik. Mosollyal arcomon indulok szobámba, hiszen tudom, hogy ott van. Ahogy belépek Lili ölel át. Felkapom és Lisbeth-re nézek. Enyhe pírrel fogad, Lilit letéve csókolom meg. Helyet foglalok mellette, amint beszédre nyitnám szám, sofõröm lép be a szobába. Sürgõsen el kell mennem. Az ajtón kilépve közli, hogy Rebeca eszméletlenül fekszik nem messze a házunktól, pontosan az autója mellett. Nem értem, hogy miért pont én, de egy egyszerû bólintással mondom, hogy mit tegyen. Nem tartozik rám, nem az én kötelességem személyesen gondoskodni róla. Lerázva sofõrömet vissza térek szobámba. Leülök szépségem mellé, magamhoz húzom. Látva aggódó tekintetét, elmagyarázom az iménti történteket. Lassan nyugszik meg, majd lassan elalszik. Elfektetem ágyamon, Lili kezét megragadva hagyjuk magára. Anyámra bízom Lilit, amíg én utána járok, hogy mi is történik. Rossz érzés fog el, de nem figyelek rájuk. A legfontosabb, hogy Lisbeth jól van.

A beszélgetés alatt szó esik pénzügyekrõl. A napi vendégek számáról, valamint, hogy kik az állandó lakók, mert hogy ilyen is van. Ez mind persze, egy percre sem érdekel. Egy dolog van, amit látni akarok, és az a pénz ebbõl a hotelbõl. Úgy gondoltam, hogy estig itt leszek, de csak délutánig tart a beszélgetés. Rengeteg dologról szó esik. Pár papírt írok alá, amihez kell néhány nap és ez a hely véglegesen az enyém lesz. Örülök, hogy nem itt idõzöm, ugyanis máshoz van kedvem. Ahogy beülök kocsimba, rögtön beindítom a motort és már indulok is. Gyorsan hajtok így hamar haza érek. A medencénél napozik, anyámmal. Ahogy látom anyám a hátát kenné be, de kiveszem kezébõl a dobozt és én vállalkozom erre a feladatra. Mindenhol bekenem, ahol tudom. Nem is ellenkezik, amit furcsállok. Miután bekentem, magára hagyom egy pillanatra. Teljesen levetkõzöm és egy fürdõnadrágot veszek magamra, így megyek vissza. A medencébe ugrok és úszok egy kicsit, majd páromra nézek, hogy a vízbe invitáljam.

• Kicsim nem jössz be? - kérdezem hátsó szándékok nélkül.

• De hiszen most kentél be. - ahogy megigazítja magán a felsõt, feltûnik, hogy mennyire kívánatos.

• Vízálló, nyugi. - nagy nehezen õ is a medencében köt ki. Odaúszok hozzá és magamhoz ölelem. Lábait derekam köré fonja, így ölel magához. - Jól áll ez a fürdõruha. - suttogom fülébe, de õ csak bólint erre.

• Köszönöm. - mondja végül. Átkaroljuk egymást, fejét a vállamba fúrja és kicsit sétálok így a vízben. Egy pillanatig csak hallgatunk. De talán ideje lenne bemenni, így én szólalok meg elõször.

• Ideje bemenni vacsorázni. - azonnal elenged.

• Ne haragudj, de nincs étvágyam. Kiszáll a medencébõl és bemegy a házba. Én kilépek a vízbõl és egy törölközõt tekerek derekam köré. Belépek a házba. Apám zuhanyzójában lemosom magam. Egy köntöst veszek fel és az étkezõbe megyek.

Evés közben nem beszélgetünk. Nekem nincs ehhez most kedvem. Idegesít, hogy ez a lány nem azt teszi, amit kellene neki. Sebaj, majd csak feloldódik. Hamar befejezem az étkezést és elköszönök szüleimtõl. Belépek közös szobánkba, de mivel nem találom, így benézek a vendég szobákba is. Az egyikben meg is találom. Mélyen alszik, így karjaimba veszem és átviszem az eredeti szobánkba, ami lényegében a sajátom.

~*~

Reggel, ahogy kinyílnak szemeim, észreveszem, hogy kilép a szobából. Gyorsan felkelek és utána megyek. Nõvérem szobájába megy. Amint a fehérnemût veszi magára, háta mögé lépek. Egyik kezemmel befogom a száját, a másikkal átölelem.

• Én vagyok. - suttogom fülébe. Érzem, hogy küzd ellenem, de nem hagyhatom, hogy hangoskodjon. - Ne sikíts. - bele csókolok édes nyakába.

Farkamat nekinyomom, hogy érezze mire is vágyom most. Bár õ nem akarja, de ez nem túlzottan érdekel. Nem akarom bántani, csupán magamévá tenni. Az ágyra pillantok és odalököm, majd rámászok. Belecsókolok nyakába. Ruháját feltolom és a hasát puszilgatom. Képtelen vagyok lefogni, ugyanis nagyon menekül.

• Nyugton maradhatsz! - mondom már feladva. - Én most elmegyek, mond meg a szüleimnek, hogy késõn jövök. Várhatóan találkozom valakivel. - felállok és ránézek. - Egy csinos nõvel, aki nem menekül elõlem.

Nem mond semmit, de nem is várnám meg a válaszát. Tényleg találkozóm lesz egy hölggyel, de nem olyan célból. De talán, az is szóba jöhet. Gyorsan átöltözöm, szokásos fehér öltönyömet kapom magamra, majd a kocsimhoz megyek, beülök és már el is hajtok. Fél óra kocsikázás után érkezem egy kisebb házhoz. Egy hosszú hajú nõ lép ki az ajtón. Mikor meglát elmosolyodik. Kiszállok kocsimból és hozzálépek. Átöleljük egymást, üdvözlésképpen. Mindketten a házba lépünk. A kanapéra ülünk és beszélgetni kezdünk.

Pár dolog szóba jön, ami régen történt. Jól ismerte a nõvéremet és szerette is. Hiányolja, de nincs mit tenni. A sors már csak ilyen. Eszembe juttatja a szépségemet, akit magára hagytam a szüleimmel. Leginkább ez az õ hibája. Miért nem hagyja magát?

• Nem leszek sokáig, csupán benéztem. - mondom, de a régi fényképeket nézegetem.

• Ha féltékennyé szeretnéd tenni azt a lányt, akkor engem hagyj ki ebbõl. - kissé durcás a hangja, de nem zavartatom magam emiatt.

• Ne idegeskedj, úgysem lesz féltékeny. Csak egy hónapig lesz velem. - ekkor nézek rá.

• Akkor jár le a kötelezõ házasságod ideje? - meglepetten néz rám. Csak bólintok. Jól ismeri már a történteket.

Apám egy hónapot adott arra, hogy ismerkedjem meg az általa kiválasztott, leendõ feleségemmel. De szerencsére ekkor találkoztam Lisbeth-tel. Ha sikerül elhitetnem velük, hogy boldogok vagyunk, akkor megmenekülök a házasságtól. De ameddig így ellenkezik, addig nincs esélyem hátradõlni. Na persze, nem félek semmitõl, csupán nem vagyok hajlandó elkötelezni magam. Beszélgetünk még, egy kávé elfogyasztása közben. Hirtelen ötlete támad, így azon veszem észre magam, hogy a kocsiban ülünk.

Az a fél óra most hosszabbnak tûnik. Nem beszélgetünk, talán emiatt húzódik ennyire az idõ. Amint megérkezünk kiszállunk és belépünk a házba. Anya örömmel fogadja Elizabeth-et. Rögtön el is viszi a medencéhez beszélgetni. Lisbeth ekkor sétál velem szembe. Elé lépve karolom át és viszem fel a szobámba. Láthatóan ismét ellenkezik, de tudnia kell, hogy miért is kínzom ennyire. A szobámba érve bezárom az ajtót, hogy semmiképp ne szökjön ki. Leülök az ágyra, õ pedig a fotelbe, hogy minél távolabb legyen tõlem.

• Nem kell félned nem bántalak. Csupán van valami, amit el szeretnék mondani. - a kezeimre támaszkodom. - Legutóbb említettem az egy hónapot. Szeretném, ha segítenél valamiben.

• Mirõl lenne szó? - kérdezi megszeppenve. Ez mosolyra húzza számat.

• El kell hitetnünk a szüleimmel, hogy minden rendben van köztünk, de ha te ellenkezel ez nem megy. Most biztos azt hiszed, hogy érzéketlen vagyok. De nem így van! De errõl ennyit. Ha akarsz elmehetsz, csak szólj és kinyitom az ajtót.

Elgondolkodik egy pillanatra, de nem fájlaltatja a fejét a sok gondolkodás miatt. Kiengedem és az ágyra fekszem. Nem sok kedvem van már senkihez, hamar el is alszom.

~*~

Egy aprócska kezet érzek meg homlokomon. Mikor kinyitom a szemeimet Lilit pillantom meg. Most is olyan vidám és energikus, mint mindig. Ezt irigylem is tõle, pedig nekem is megvan a kellõ energiám. Csak nem tudom kin levezetni. Ahogy felülök észreveszem szépségemet. Közelebb lép és egy puszit ad egyenesen a számra. Nocsak, mi történt vele? Csak nem meggondolta magát? Helyes, pont ezt vártam. Mielõtt felegyenesedne, megragadom a karját és megcsókolom. Nem durván, sokkal inkább szenvedélyesen. Most érzem meg, hogy viszonozza, ekkor eltolom magamtól.

• Köszönöm, pont erre vártam! - mondom egyszerûen. Felállok és Lili kezét megfogva megyünk le a szüleimhez.

A nappaliban üldögélnek. Mi is csatlakozunk hozzájuk. Apám négyszemközt szeretne beszélgetni, de én ebbe nem megyek bele. Most nincs kedvem komoly dolgokról társalogni. Elég lesz akkor, ha hazaérünk. Rengeteg dolog vár rám. Mindegyiket már nagyon várom. De addig ki jár nekem egy kis pihenés.

- Én nevelem õket. - jegyzem meg büszkén, erre rám veti pillantását.

- Szépek. - elengedi a rózsát és egy lépést hátrál.

- Gyere! - intek kezemmel és elindulok vissza a házamba. Amint belépek apámat veszem észre. Csak halványan mosolyog. - Apám! Be szeretném mutatni a menyasszonyomat.

- Hölgyem. - közelebb lép hozzá, és ahogy mindig is tette, most is puszit nyom szépségem kézfejére. - Örülök, hogy megismerhetem. - enyhén bólint egyet. Szinte már túl kedves, hát igen, ezért is vagyok jobb nála.

- Örvendek.

- Fiam, na és, hol van a gyûrû? - kérdezi apám kíváncsi szemekkel.

- Csak ma kértem meg a kezét, a gyûrût, hamarosan megkapja. - mondatom végén szépségemre nézek, egy mosolyt küldök felé, majd magamhoz ölelem.

- Értem, nos akkor arról is tudsz, hogy vendégeket várunk a régi lakásunkba, hogy egy partyt adjunk anyád tiszteletére a születésnapjára. - tekintete komoly, ami azt jelenti, hogy akkor is mennem kell, ha nincs hangulatom hozzá.

- Természetesen mindketten ott leszünk. - bólintok apámnak. Hátat fordít nekünk és hamar eltûnik. Szépségem hamar kiszakad karjaimból. Ez várható volt.

- Mégis mit képzel magáról? - kérdezi felháborodva.

- Gyere és megmagyarázom. - a dolgozószoba felé veszem az irányt.

- Szóval? - sürget egy kicsit, ami kiakasztó, de nem veszek róla tudomást.

- Egy üzleti útra el kell utaznom, és azt szeretném, hogy ha velem jönnél, természetesen fizetek azért, hogy velem gyere és eljátszd, hogy a menyasszonyom vagy. - leülök asztalomhoz és elõveszek egy csekkfüzetet.

- Mégis mennyi idõre kell ezt eljátszanom? - hangjából leszûröm, hogy kissé fél.

- Csupán 1 hónapra, és kapsz 5 millió dollárt, elõlegként és ha le telt az egy hónap még ötöt kapsz. - aláírom ahol kell, kitépem és felé nyújtom.

- Mégis mit kell majd csinálnom?

- Mellettem lenned és természetesen menyasszonyi kötelességeidet elvégezni. - mosolyt húzok ajkaimra.

- Azaz, feküdjek le magával, azt lesheti.

- A helyedben meggondolnám, mert 10 millió dollár egy hónapra neked legalább 30 évedbe telik ennyit összegyûjteni, gondold meg, tisztességes az ajánlatom és egy gyûrût is kapsz, amit majd megtarthatsz. - kényelmesen dõlök székemnek és ránézek.

- Biztos, hogy csak errõl van szó? Na és hova megyünk?

- Holnap kora reggel indulunk és Párizsba megyünk. - szemei kikerekednek. Csak nem meglepõdtél?

- De nincsenek nálam az irataim, és ruháim sincsenek.

- Erre utasítom az embereimet, hogy az igazolványaidat idehozzák, a ruhákkal ne foglalkozz, majd veszek neked. - felállok és hozzálépek. - Szóval, drága menyasszonyom, kapok egy csókot? - közel hajolnék hozzá, de egy pofonnal jutalmaz.

- Azt lesheti. - kirohan a dolgozóból. Enyhén kuncogok egyet.

Kilépek én is a szobából és keresni kezdem. Mivel nem mutatkozik, megunom az utána való hajkurászást. A fürdõbe megyek, alaposan megmosom magam. Kilépve onnan a köntösömet magamra kapom. Az ebédlõbe megyek, ahol a finom étel fogad. Nem eszem sokat. Az órára pillantok, számat megtörlöm. Felállok az asztaltól és a szobámba megyek. Az ajtót kinyitom, a villanyt felkapcsolom.
Szépségem az ágyamban foglal helyet magának, de amint megpillant kimászik.

- Hova rohansz?

- El, messzire magától. - csak sóhajtom egyet és ágyamba fekszem. Érezni az õ illatát, ettõl hamar édes álomba szenderülök.

~*~

Korán kelek, hiszen ma indulunk Párizsba. Átmegyek kedvesemhez, aki édesdeden alszik. Néhány aprócska puszival ébresztem fel. Vonzó ajkaira tapasztom sajátomat, csókomat viszonozza, ezzel meglepve engem. Szemei hirtelen pattanak ki. Ezek szerint álmodott valakirõl. Elválok tõle.

- Jó reggelt cicám, készülõdj, mert hamarosan indulunk.

Ezzel magára hagyom. Magamra veszem a fehér öltönyömet és az ajtókhoz sétálok. Kedvesem hamar megérkezik. Igazán figyelemfelkeltõ, ahogy kinéz. A ruhát egyenesen rászabták. Hiába, az ízlésem mindig is jó volt.

- Gyönyörû vagy édesem. - karjaimat széttárom.

- Nem vagyok a maga édese. - még mindig ellenkezik? Késõbb úgyis az én karjaimba fog szaladni. A kocsihoz megyünk, beszállunk és a reptérig meg sem állunk.

A kocsiban nem szól hozzám, persze én sem veszek róla tudomást. A kocsiból kiszállva a magángépemhez megyünk. Messze ül tõlem, az ablak mellett. Már órák óta vagyunk a tiszta égen. Pillantásomat nem veszem le róla. Csodálva nézi az eget. Egy percre nézek én is ki. Tényleg gyönyörû. Visszanézek szépségemre, aki lassan elalszik. Ezt kihasználva odamegyek és karjaimba veszem. Amint ébredezik, szemeit kinyitja, körbenéz, vissza húzom magamhoz, de makacskodik, viszont feladja és a mellkasomnak dõl hátával, azonnal átölelem. Ahogy bújik igazán édes. Kezét és hátát simogatom, buksijára adok néhány puszit.

Egy óra telt el, végre leszállunk, amit már nagyon vártam. A gépem mellett egy igen szép autó vár. Most megmutathatom, hogy én is tudok vezetni.

- Remélem, ha már itt vagyunk, körbe is nézünk a városban. - rám néz, erre egyik kezemet combjára teszem és enyhén simogatom.

- Természetesen, de most elõbb menjünk ebédelni. Tudsz franciául? - kérdezem tõle, de csak egy fejrázást kapok. - Sebaj, majd navigállak.

Leparkolok, és kiszállunk a kocsiból. Egyik kedvenc éttermembe megyünk, ahol már jól ismernek engem és családomat, így rögtön megkapjuk a helyünket. Az étlapot megkapjuk. Hamar eldöntöm, hogy mit is szeretnék enni. A pincér meg áll asztalunk mellett gyorsan elmondom, hogy mit szeretnék enni. Szépségem nehezen magyaráz, közben rám néz, amin én mosolygok. Az ételeket a szokásos gyorsaságukkal hozzák ki. Most sem lehet egy panaszom sem. Hamar megeszek mindent. Az üres tányérokat elviszik elõlünk. Csak szépségemet nézem, akin látszik, hogy jól lakott, de biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs mit is evett. Fizetek, mikor a számlát elém teszik, aztán távozunk. Az autóba ülünk, elindítom és az egyik szálloda felé veszem az irányt.

- Azt elárulod nekem, miket ettem? - ezen csak mosolygom. De ha tudni akarja...

- Igen. Elõételnek kirántott haltej darabkákat ettél, a levesek közül az igazi teknõclevest választottad, a halak és kagylók oszlopból pedig a polip mellé tetted le a voksod. Fogalmad sem volt az étlapot illetõen, ezért ajánlottam fel a segítséget, amit bõszen visszautasítottál. Innentõl kezdve engem nem terhel felelõsség. - mondom egyszerûen. Ránézek fél szemmel, egy pillanatra elfog az aggódás.

- Miért vittél olyan étterembe, ahol kizárólag tengeri herkentyûket szolgálnak fel? - kérdezi, arca eléggé elsápadt.

- Nemcsak ínyencségek voltak, én például halat ettem. Ha lefordíthattam volna a listát, akkor... - nem tudtam befejezni mondandómat, ugyanis, amit megevett az vissza jött onnan, ahol bejutott.

Azonnal a fékre tapostam. - A rohadt életbe! - szabálytalanul állok meg, nem érdekel az a néhány barom, aki dudál. - A mûszerfalam! A szõnyegem! - félrehúzódom a kocsival. - Az istenit!

Zakómat leveszem magamról és elé teszem, egy újabb adagot enged ki magából.

- Jól van, semmi baj. - próbálom inkább magamat nyugtatni. Haját félresimítom arcából, homlokát megtörlöm. Eléggé megizzadt. - Jöjjön ki, aminek ki kell jönnie! - a sajnálat érzése most erõsödött ki bennem. Erre az utolsót is kiadja magából.

- Sajnálom! - kissé köhög. - Tönkretettem a kocsidat.

- Na igen, az autóimra nagy veszélyt jelentesz, de ez érdekel most a legkevésbé. - az ülést kissé hátrébb engedem. Egyik kezemet combján helyezem el, majd összetakarítom amit tudok egyedül is. Egy zacskót adok a kezébe. Lassan indulok el a kocsival. A szálloda helyett inkább a házunkat választom. Itt is van egy, de ez nem meglepõ. A ház elõtt megállok. Kiszállok, a karomba veszem és meg sem állok szobámig. Az ágyra fektetem, betakarom. Mögé feküdve a hasát simogatom. Csak néhány perc telik el, de a szuszogása tölti meg a hálót. Egy lágy puszit adok arcára, majd kiszállva asz ágyból a kocsihoz megyek, ami a ház elõtt vár. Beszállok és az egyik autószervizbe viszem. Takarítást kérek, ami körülbelül egy órát vesz igénybe. Addig a városban sétálok. Elmegyek pár virágbolt elõtt. Egyik rózsa sem olyan szép, mint az otthoniak. Nem is méltóak rá, hogy megnézzem õket. Egy ékszerüzlet elõtt állok meg. A kirakatban nem sok szép ékszer tündököl. Mégis bemegyek. Az eladónõ azonnal felém fordul és a segítségét nyújtja, amit egy mosollyal el is fogadok. Bemutat néhány igen szép darabot, de csak egy van, ami igazán tetszik, ennek ellenére mégsem veszem meg. Egy bólintással távozom.

Lassan letelik az egy óra. Visszasétálok a szervizhez, ahol a szép és csillogó autóval fogadnak. Kifizetem, majd beülök és vissza megyek a házhoz. Leállítom a kocsit, kiszállok és bemegyek. A fürdõbe megyek, ahol észreveszem, hogy egy használt törölközõ van a radiátoron. Ezek szerint már járt itt. Levetkõzöm és beállok a zuhanyzó alá. A törölközõmet magam köré tekerem és egyenesen a szobámba megyek. Egy egyszerû fehér inget és fekete nadrágot veszek fel. Az ingemen a gombokat nem végig gombolom be, a felsõ kettõt szabadon hagyom. Szobámból kilépve az ebédlõbe megyek, ahol szépségem ül az asztalnál. Mellette foglalok helyet és egyik kezét megfogom és az asztalon pihentetem, de nem engedem el. Ekkor lép be anyám és apám. Apám velem szemben foglal helyet, míg anyám mellette, így szépségemmel nézhet farkasszemet. Mindegyikünk kap egy finom barack ízû teát. Szabad kezemmel emelem a porcelán poharat számhoz és kortyolok a teába.

- Oh igen. - a poharat leteszem az asztalra. - Mond jól vagy? - kérdezem kedvesemet, aki alig észrevehetõen bólogat.

- Mi történt? - kérdezte anyám aggódva, de csak a kezemmel intettem, hogy ez nem fontos.

- Mit szólnál, ha anyámmal beszélgetnél? - kérdezem ismét szépségem felé fordulva.

- Rendben! - válasza után mindketten felállnak és elsétálnak, így beszélhetek apámmal. Egy pillanatig csak hallgatunk. Én kortyolok még párat a teámból, majd beszédre nyitom ajkaimat.

- Mit szólsz hozzá? - kérdezem, de úgy is tudom a válaszát.

- Igazán szemre való teremtést hoztál haza, de biztos, hogy õ kell neked? Annyi lányt láttam már a társaságodban, õ is csak egy lesz a kedvenceid közül? - kérdése eléggé sértõ, de nem mutatom, hogy haragudnék emiatt.

- Õ más. Többet nem mondok. Majd úgyis megismered! És, ha most megbocsátasz. - felállok az asztaltól és távozom. Ha a saját házamban lennék, a rózsáimhoz venném utamat, de nem otthon vagyok. Ahogy az udvaron sétálok észreveszem anyámat és leendõ feleségemet. Jól érezheti magát, hiszen mosolyog. Ennek kifejezetten örülök. Bár most semmi dolgom, mégsem lépek hozzájuk. Inkább a hálómba megyek. Lefekszek, de mégsem alszom el, csupán a csillárt nézem. Hirtelen hallom ahogy nyílik az ajtó, arra nézek és teljesen ledöbbenek. Az unokahúgom áll ott és mosolyogva néz. A családomban õ az egyetlen, aki ártatlannak mondható, anyámon kívül persze. Lassan lépked be, majd rám ugrik. Egy puszit nyomok homlokára és kezembe veszem. Nemrég töltötte be az ötöt.

- Annyira megleptél! - mondom neki, erre csak hozzám bújik. Bizonyára hiányoztam neki. Lemegyünk anyámhoz és kedvesemhez. Mikor meglátja Lisbeth-et elbújik karjaimban. Ezen halkan kuncogom.

- Ki ez a néni? - kérdezi ártatlanul.

- Ne félj tõle, hiszen nem bánt! - bár nem kérdésére, de válaszolok számára. - Õ itt Lili. Kissé félénk, ha idegenekrõl van szó, de biztos vagyok benne, hogy megszeret téged. - nézek szépségemre, aki kissé elpirul. - Ha nem haragszotok meg, Lilit itt hagynám, nekem lenne egy fontos dolgom.

Amint leteszem unokahúgomat, elköszönök és a kocsimhoz lépek, de mielõtt beszállnék, Lisbeth állít meg. Kérdõn nézek rá, olyan, mintha a vidámsága elillant volna, pedig nemrég még mosolygott.

- Mi a baj? - szemeibe néznék, de õ csak a földet kémleli. Egyik kezemmel állához nyúlok és így végre gyönyörû szemeibe nézhetek. - Csak add önmagad és ne szomorkodj! Tudod... csak egy hónapot kell kibírnod, aztán elmehetsz!

Ezzel beszállok a kocsimba és elhajtok. Nem nézek utána, de érzem, hogy a kocsin tartja a szemét. A házat elhagyva annál a szállodánál állok meg, ahol megszálltunk volna. Bemegyek a hatalmas épületbe, ahol egy fekete öltönyös férfi vár. Kissé késtem, de még idõben itt vagyok. Tudom, hogy ez estig fog eltartani, de nem sietõs a dolgom. Beszállunk a liftbe. A tizedik emeleten állunk meg. Egy irodába lépünk, ahol ülnek néhányan. Amint meglátnak felállva üdvözölnek. Kissé meghajlok, ezután foglalnak helyet ismét. Állva maradok és az asztal elé lépek. Minden szem rám szegezõdik. Nem hiába vagyok itt, ugyanis ez a szálloda hamarosan az én tulajdonomba kerül. De ez is csak az én javamnak szolgál, ezt viszont még nem tudják...

- Könyörgöm, engedjen el! - suttogva kér egy olyan dolgot, amiben hiába reménykedik. em engedek el ilyen kincset kezeim közül. Nem vagyok olyan bolond!

- Nem! - mondom ki nemes egyszerûséggel. Közelebb lépek hozzá és magamhoz húzom.

- Kérem uram! Nekem holnap munkába kell mennem. - a hátát simogatom. Még mindig nem jön rá, hogy feleslegesen könyörög itt nekem?

- Nekem is. - makacsnak tûnhetek, de egyáltalán nem errõl van szó.

- Engem kirúgnak, ha nem megyek be, meg így is alig bírom fenn tartani magam, ne vegye el tõlem a megélhetésemet.- eszem ágában sem áll ilyet tenni. Más terveim vannak.

- Nem veszem, hiszen nekem a tested kell és te magad – komolyan gondolom minden szavamat. Köntösemet levéve fekszem az ágyamba. – gyere ide, nem harapok – paskolom meg ágyamat.

- Nem – megrázza fejét és a földet kezdi nézni.

- Menj el fürdeni nyugodtan ha szeretnél, nem megyek utánad – ajánlom számára. Kis hezitálás után a fürdõbe zárkózik.

Az ágyamon feküdve azon töprengek, hogy talán túlságosan is kedves vagyok vele. Pedig csak egy dologra használnám, mégis van ebben a lányban valami, ami gátolja ezeket az érzéseket. Apropó túl sokáig tartózkodik bent. Ágyambon kiszállok és a fürdõajtóhoz lépek, kinyitom. A földön ül, mintha ide zavartam volna.

- Itt hideg van, jöjjön a szobába – mondom.

- Itt szeretnék maradni távol magától – nem néz rám, ennyire félne?

- Ne butáskodj, gyere – visszatérek ágyamhoz. - Gyere, aludj itt nyugodtan, nem bántalak – fejemet a párnára téve pihenek le, és várom a reakcióját.

- Inkább a földön vagy a fotelben alszom – egyik fotelemben foglal helyet, majd lábát kezdi masszírozni. Biztosan komolyan fáj neki, talán segíthetnék valamit ez ügyben.

- Fáj valamid? – ismét kikecmergek ágyamból. Hozzálépek és leguggolok elé.

- Nem – hamar észreveszem, hogy hazudik. Nem akarja talán, hogy a közelében legyek?

- Mutasd – kivételesen nomrál hangnemben kérem meg õt, de makacsnak mutatkozik. Bokáját megfogom és gyengéden masszirozni kezdem, mégis észreveszem, hogy ez kellemetlen érzés számára. Hírtelen könnyezni kezd, biztos a fájdalom miatt. Nyöszögésére mégsem figyelek.

- Megterhelted  a lábad – felállok, hogy egy kenõcsöt vegyek elõ éjjeliszekrényembõl. Nekem mindig bevállt, neki is befog. Visszaérve hozzá, bekenem bokáját. A tubust asztalomra teszem, mire megfordulok azt veszem észre, hogy elaludt. Betakarom és ágyamra viszem. Reggel meg fog lepõdni, de nem igazán érdekel.
~*~

Reggel ahogy szemeim kinyílnak rápillantok. Mélyen alszik, ezért óvatosan hagyom magára. A konyhába sietek, ott megparancsolom, hogy készítsenek reggelit. Azzal igyekszem vissza szépségemhez. Ajtóm kinyitása után belépek. Csodálkozó, mégis félelemmel teli szemekkel mered rám. Hírtelen felpattan és elfut mellettem. Nem állítom meg, most elengedem, de legközelebb már nem fogom. A kezemben lévõ tálcát leteszem asztalomra és elhagyom szobámat. Mára nem beszéltem senkivel semmiféle találkozót, így jó lenne, ha utána mennék. De nem, inkább hagyom. Mára azt tehet amit csak szeretne. Az udvaron lévõ rózsáimhoz tartok, de egyik szolgálom megállít.

- Uram, bocsásson meg, hogy zavarom. Édesapja hivatja önt régi lakásukba. Azt mondja sürgõs! - fejemet megrázom, egy sóhajtást is elengedek. Mit akarhat vajon?

- Mondja meg neki, hogy a jövõhétre odamegyünk! - kérdõn tekint rám, de nem tartozom neki magyarázattal. Rózsáim felé fordulok és illatukban teljesen elmerülök.
~*~

Az este hamar elérkezett. Olyan eszeveszettül rohan az idõ. Lassan már nem tudom, hogy merre is kellene mennem. Igaz ma estére egy bárba igyekszem. Általában ilyenkor a fehér öltönyömben mutatkozom, de egy fekete mellett döntöttem. A tükörben megigazítom öltözékem és elindulok a kocsimhoz. Nem telik el sok idõ és végre a bárban tudhatom magam. Mindenki olyan elegáns és jól öltözött. Sok nõ is van, mégis egy valaki nyûgöz le igazán. A háta mögé lépek és derekánál fogva magamhoz húzom. Érzem, hogy megdermed ölelésemtõl.

- Nem hittem volna, hogy látlak még ma. - az imént meglepett, hogy szépségemet láthatom egy ilyen helyen, de boldoggá tesz, hogy itt van.

- Kérem engedjen el! A munkámat kell végeznem! - kérését nem teljesíthetem. Kezénél megfogva viszem õt a pulthoz. Az ott álló férfi rosszalóan néz kincsemre.

- Ezt a lányt haza viszem! Ma éjszakára ne várja vissza. - némi pénzt csúsztatok a markába. Erre csak bólogat. Chh... jellemzõ ez. Ha adok hálapénzt bármire képesek, akár még megölnék egymást, ha ezt kérném. Kincsem kezét ismét megfogom és a kocsiig meg sem állok. Hiába ellenkezik. Ha már összefutottam vele, nem engedem el.

- Nem fogok beszállni abba az autóba! - még mindig ellenkezik? Mikor adja már meg magát?

- De igen beszállsz! - parancsolom - Szeretnék mutatni neked valamit!

Kissé vonakodva, de mégis beül az autómba. Útközben nem szóltunk egymáshoz egy árva szót sem. Nem is baj. Nyílván azt hiszi, hogy bántani akarom, de megfogadtam, hogy ma semmi esetre sem bántom õt. Kastélyom bejárata elõtt állok meg és kiszállok kocsimból. Követi a példámat.

- Gyere utánam! - hangom még mindig parancsoló. Ehhez szoktam hozzá. Talán lehetne ez a mentségem. A rózsáimhoz érve ránéztem. Arcán látszott, hogy tetszik neki amit lát. Nem csoda, hisz teljes odaadással figyelek ezekre a rózsákra. Egyik kezével megfogja az egyik növényt.

- Olyan kellemes illata van és annyira szép! - hangja lejtése azt mutatja, hogy teljesen lenyûgözte növényeim látványa. Most még nem sejti, de hamarosan találkozik az apámmal. Addig pedig nem engedem el magamtól. Most már nem futhatsz el!

- Jahn, kérem engedje el a kisasszonyt. - mindketten rám vetik tekintetüket.

- Uram - elengedi szépségemet. Mindig is tartott tõlem ez a féleszû bolond. Helyes, elvégre jól tudja, ha nem engedelmeskedik, meghal. Már pedig tudom õ ezt nem akarja.

- Ne bántsa a kisasszonyt ha lehet. - Jahn csak bólint és végre egyedül hagy minket. Közelebb lépek hozzá. Kedvem lenne ismét magam alatt tudni, de túlzásokba sem szeretnék esni. - Kedvesem...

- Ne merjen hozzám érni, maga perverz disznó! - hogy merészeli? Félbeszakít és hamisan vádol. Talán újboli büntetésre vágyik? Megkaphatja...

- Nem vagyok perverz disznó, csak megkaptad a büntetésed. - karjaimat összekulcsolom.

- Ja, még hozzá úgy, hogy megerõszakol és elvette az ártatlanságom. - szinte már kiabál, ez pedig idegesít engem. Kezemet szájára teszem, ámde megharap. Mire észbekapok már szalad is elõlem. Chh... nem tudja, hogy ha egyszer a karjaimba kerül, nincs menekvés? Nagyobb léptekkel követem, jól tudom, hogy a kijárat felé igyekezik, így én is oda igyekszem. Odaérve az õreim tartják fogva õt.

- Engedjék el csak, félreértés volt, egyébként kazuo a nevem. - talán nem érdekli õt, sõt biztosan nem. Ennek ellenére én közöltem a nevemet, azért van bennem udvariasság, mégha sokan nem is tudják.

- Nem érdekel, hogy maga kicsoda, inkább engedjen el! - valamiért megsajnáltam, furcsa, mert ez nem jellemzõ rám. Közelebb lépve hozzá, magamhoz öleltem. Hogy nyugtassam, elkezdtem a hátát simogatni.

- Nyugodjon meg! - bíztatóan mondom ki ezeket a szavakat.

- Engedjen el! - ellök magától, szemeibe nézek. Az õreimnek intek jelezvén, hogy engedjék el. Ismét el futott. Sóhajtás után visszamegyek vendégseregemhez. Az egyik széken foglalok helyet. Körbenézek a társaságon, unalmas ez az egész, ráadásul a csibémhez több energiám lenne. Sebaj... majd találkozunk még.

~*~

Késõ este van, minden vendég távozott már. Egyedül üldögélek a várószobámban egy kellemes izû bor társaságában. Ebben a percben érzem azt, hogy vágyom a szexre, talán a bor miatt. Az egész hepaj alatt csakis a szépségem járt a fejemben. Kívánom õt, le sem tagadhatnám, de miért is tagadnám. Hírtelen egy kopogás szakítja félbe gondolataimat. Az ajtóra pillantok, ami lassan kinyíllik. Egy szõke hajú nõ libben be a szobába. Jól tudom, hogy miért van itt. Ki kell elégíteni a vágyaimat. Elém lépdel, lassan gombolja ki az ingeimen lévõ gombokat. Végig nézek kívánatos testén, hírtelen állok fel. Nem ehhez a ribanchoz van kedvem, így inkább jobb lenne, ha itt hagynám magára. Egy mosolyt küldök felé és kilépek a szobából. A bejárati ajtóhoz indulok, de meglepõdve állok meg egy férfi elõtt. A karjaiban az én szépségem tartózkodik.

- Õ hogy került ide? - kérdezem némi ingerültséggel hangomban. Egyik szolgálom, akire sosem néztem jó szemekkel, õ hozta el.

- Úgy gondoltam, hogy õ az a nõ, akire vágyik. Láttam amikor kirohant a szobájából a kishölgy. - most igazán beverném a képét, de az nem méltó hozzám, inkább mosolyra húztam szám és a szobámba mentem. Szolgálom követett karjaiban az alvó hercegnõmmel.
A szobámba érve ágyamra tette. A parancsom után magunkra hagyott. Ablakomhoz sétáltam és gondolkodóba estem. Az ágyamon fekszik egy szép nõ, a farkam aktív állapotban. Mire várjak még? A magamévá kellene tennem ismét, de addig nem nyúlhatok hozzá, amíg alszik. Ha felébred akkor menekülni akar. De várjunk csak... Az ágyamon pihenõ személyre vetem szemeim. Nem is tudok arról, hogy hogyan került ide.

A telefonomhoz sétálok, a szám beütése után kicseng. Felveszik, az utasításom annyi, hogy megtudjam ki hozta ide õt. Nem gondoltam volna, hogy a rendõrségre megy, szolgálom követte õt és idõben álította meg. Ennek egyáltalán nem örülök, de ha már itt van talán jobb lesz az éjszakám. A telefont letéve fordulok szépségem felé. Mélyen alszik, ami nem gond, ha felébredne biztosan kiabalásba kezdene. Végignézek magamon, le kellene öltöznöm. A döntésem után minden ruhámat levetem, kivéve alsónadrágomat. Egy ezüst színben pompázó köntöst veszek magamra és angyalkám mellé fekszek. Arcára nézve veszem észre, hogy sminkje teljesen elmosódott. Nem lehetett bekenve, épp csak egy lehelletnyi smink fedte bájos arcát. Lassan nyillottak ki szemei, félve tekint körbe és ijedt arccal mered rám.

- Ne aggódj! Nem bántottalak, csupán az ágyamban fekszel. - próbálok nyugtatóan beszélni, de kifakadása nem ér váratlanul.

- Hagyjon már végre békén! Ha nem enged el, hívom a rendörséget! - azzal bizony nem menne sokra.

- Csak felesleges idõpocsékolás lenne. Engem nem tartóztathatnak le, hiszen a markomban vannak! - hírtelen rohan ki ágyamból és az ajtóhoz fut, amit hiába akar kinyitni. Nem tud, hiszen zárva van. Minden eshetõségre számítottam, ezért megfelelõen cselekedtem.

- Mit akar tõlem? - könnyeivel küzködik. Ez nem hat meg, egyáltalán nem. Ágyamból kikelve lépek hozzá. Két kezemmel fogom meg arcát és számat édes ajkaira tapasztom. A csók teljesen feltüzel, nem viszonozza... vagy mégis? Igen, tisztán érzem, hogy visszacsókol. Hát megadtad magad? Ideje volt már, angyalkám. Szorosan ölelem magamhoz, igaz ezt nem viszonozza, de a csók már csak haladás lehet.

- Hogy mit akarok? A testedet, hisz olyan kívánatos vagy! - válaszolok kérdésére, miután eltávolodok tõle. Enyhén elpirul, de látom rajta még mindig nagyon tartózkodó. Hamarosan úgyis megnyíllik nekem. Ebben biztos vagyok!

          - Elnézést uram, de sürgös telefonja van! Az édesapja az! - erre morogtam pár sort, majd kilépve fürdömbõl a szobámban lévõ telefonhoz léptem. A fülemhez tettem. - Igen?
Amint megszólalt feltünt, hogy hangja rekedtes és párszor köhögésben tört ki. Nahát... csak nem a halálán van? Ha így áll a helyzet, akkor teljes egészében enyém az egész maffia csoport. Tõlem ez nem meglepett dolog, hiszen nem egy embert tettem már el láb alól. Az apámat nem akarom megölni, de ha útban lesz még megfontolom a dolgokat. Miután leraktam a telefont vissza sétáltam a zuhanyzómba és végre beállhattam a víz alá. Apám nem mondott lényeges dolgokat, csupán a holnappal volt kapcsolatos. Szerinte eléggé szórom a pénzt hülyeségekre és a nõkre. Az én dolgom, semmi köze az életemhez. Sosem tûrtem beleszólást, hát nem most fogom elkezdeni. Miután végeztem derekamra tekertem törülközõmet és vissza tértem szobámba, ami ízlésesen van berendezve. Leginkább a karamell színek uralkodnak. Vezér létemre nem rajongok a sötétségért. Az ágyam a szoba közepén található, mindkét oldalon könyvespolc foglalja a helyet. Egy kandalló is van itt, valamint egy tükör, közvetlenül az ablak mellett. Belenézve a tükrömbe elgondolkodtam. Jellemzõ a mi fajtánkra a tetoválás, ami szinte egész testünket befedi. Nekem még sincs egy sem. Lehetne, hiszen csak egy szavamba kerül, de én inkább megörzöm a böröm tisztaságát.  Tény hogy vita is kialakult emiatt, de az én erõsségem gyõzött a fölényeskedõ emberek felett.

Szolgáloimat megkérve, a városzobába mentem, amíg õk rendbe teszik a kastély és szépen kidiszítik. A városzobában a legfontosabb embereimet fogadom, legtöbb alakolammal így van. Ám most egyedül vagyok és csak az abalakon kívüli rózsáimat nézegetem. Az egyetlen olyan dolog, amit sosem bántanék és nem csalnék meg. Minden más, a nõk, a fegyvereim, a szüleim csak játékszerek. Ha unatkozom valamelyiket elõveszem és játszok velük, mintha sakkoznék.
~*~

Az este gyorsabban eljött, mint azt vártam volna. A szobámba menet jó éjszakát kívántam szolgáloimnak és az ágyamba bebújva hamar el is nyomott az álom. Mikor szemeimet újra kinyitottam rájöttem, hogy el is érkezett várva várt nap. Ágyamból kikelve a ruhás szekrényemhez léptem, ugyanis ilyen is van a szobámban. Egy fehér öltönyt vettem magamra, a hozzá illõ vörös nyakkendõvel, ami mindig is a rózsákra emlékeztetett. Elindultam a bejárati ajtókhoz és a szolgáloim felé fordultam.

          - Ugye minden elõ van készítve? - kérdeztem õket. Készségesen bólintottak, amire csak egy halvány mosolyt engedtem számra. Az órámra néztem, ami azt jelezte, hogy még egy órám van szabadon. A váróba kérettem teát magamnak, néhány perc után elindultam, hogy elfogyasszam italomat. A teát lassan iszom, így volt ez most is. Úgy gondolom, hogy ki kell élvezni az ízeket, amit nyújt számomra. Ismét az órára pillantottam... itt az idõ!

Vendégeim, ahogy gondoltam, mind befolyásos és gazdag emberek. Férfiak, aki ribancokkal jöttek el, fegyverrel zsebükben abban reménykedve, hogy õrületes buliba jönnek. De nem. Ez csak egy olyan parti, amiben leginkább csak én szórakozok. A dísztársaságom megvan, ami hiányzik az csak egy olyan ártatlan lány, akit még ma megfektetek. A szolgáloim keverednek a pincérnõkkel, mégsem látok egy olyat sem, aki megérdemelné, hogy kezelésbe vegyem. A kényelmes bõrfotelben üllve és a sznob alakokat hallgatva figyeltem fel egy igen édes teremtésre. Õ is pincérnõként van itt. Hírtelen felálltam és mély meghajlás után ott hagytam az unalmas alakokat. A szépségem közelébe lépkedtem, eléggé sürgött-forgott, de a fenekét sikerült megmarkolnom. Második próbálkozásom után megpofozott. Hatalmas hiba!

          - Pezsgõt? - kérdése, bár õ nem tudja, nem épp helyén való. Nem pezsgõre, hanem õrá van szükségem.

          - Nem kérek, köszönöm! - hírtelen megragadva kezét elindulok szobámba. Kapálozik a kicsike, de ezzel egyáltalán nem hat meg. A szobámba érve az ágyra löktem.

          - Mit... mit akar tõlem? - rémült volt. Lehet is, hiszen nagy hibát vétett, ami büntetést érdemel. Levetettem nyakkendõmet és az öltöny kabátját, így csak ingben álltam ágyam elõtt. Nem teketóriáztam, azonnal fõlé térdeltem és számat az övére tapasztottam. Kezeit mellkasomhoz nyomva akart ellökni magától. Azt hiszi, hogy innen el menekülhet? Hát baromira téved!

          - Téged akarlak! Hibát követtél el cica, ezért büntetés jár! - ruháit azonnal letépve gyönyörködhetek melleiben. - Igazán kívánatos vagy csibém!

          - Ne... kérem ne! Sajnálom, ha rosszat tettem, de kérem ne bántson! - hát már késõ. Bugyiját lehúzva kóstoltam meg érzékenységét. Igazán finom volt, halk nyögései csak fokozták a vágyaimat. Felemelkedtem, hogy megnézem arcát. Teljesen elvörösödött, emellett könnyezett is. Pff... magának köszönheti! Nadrágomat kigomboltam, lehúztam és farkamat beléraktam. Felsikított, ami jelezte, hogy egy szûz lánnyal van dolgom. Annál jobb, így csak még finomabb. Mozogni kezdtem benne. Kurvára szük, emiatt éreztem, hogy nem kell sok és elélvezek. Új szerzeményem halkan nyögdécsel alattam.

- Úgy érzem... hogy... elélvezek! - mondtam hörgéseim közben. Szemeit becsukta és elfordította arcát. Ennyi kellett, testem megfeszült, aztán sóhajtások közepette húztam ki farkam belõle. Leszálltam ágyamról és a zuhanyzóba mentem. Igazán élvezetes a kicsike, kipróbálnám többször is. Tussolás után visszamentem szobámba, de az üresen fogadott. Csak az ágy rendetlensége jelezte, hogy történt valami. Sebaj... tõlem már úgysem menekülhet!

Jonathan kimegy a szobából felém kacsintva és kettesben maradunk Minával. Zavartan pislogok…nem is tudtam, hogy így érez. Fura volt ezt így hallani…

-          Ööö. Hát azt hiszem mindent hallottál... – töri meg a csendet.

-          Igen. Én is azt hiszem... – nem tudom mit mondjak…

Állunk egymás elõtt és nem nagyon jönnek a szavak egyikünknél sem. Mereven nézünk egymás szemébe, és óráknak tûnõ percekkel késõbb én töröm meg a hallgatást.

-          Most már értelek. Tehát bezárva érzed magad…de én csak…

-          Igen, tudom, féltesz… - fejezi be a mondatomat és leül az ágyra – De már nem vagyok kisgyerek, hogy mindig mindenhova kísérgetni kelljen. – hajtja le a fejét.

-          Kicsim – guggolok elé – nem tudtam, hogy ilyen szar neked. De tudod apád azért hívott, hogy vigyázzak rád……persze akkor még nem gondoltam, hogy beléd szeretek és ezért akarlak majd óvni mindentõl. – simogatom végig gyengéden az arcát.

-          Genki… - néz rám döbbent pofival.

-          Ne mondj semmit. – magamhoz ölelem és folytatom – Majd próbálok odafigyelni. Mondjuk csak az ilyen megbeszélésekre, üzleti szarságokra megyek majd veled és akkor nem lesz több ilyen. – úgy ölel, mintha soha nem akarna elengedni…édes… - De errõl, mármint errõl a bezártság érzetedrõl apáddal is kéne beszélni. – mondom végigsimítva buksiját.

-          Vele nem lehet…õ nem olyan mint te. – mondja kibújva az ölelésbõl.

-          Érdekes is lenne… - mosolygok rá, és finoman megcsókolom – de majd úgyis ott leszek veled. – kacsintok rá.

Elkezdem nyakát csókolgatni felfelé haladva végigcsókolom állkapcsa ívét is és készségesen hátra veti fejét, hogy jobban hozzá férjek, majd ajkait veszem célba. A csók közben finoman hátra döntöm az ágyon. Kezei besiklanak pólóm alá és elkalandoznak felsõtestemen, aztán kis segítséggel leveszi rólam és egy ügyes kis mozdulattal már én vagyok alul és csípõmön ülve simít végig mellkasomon és hajol le hozzám egy csókra. Mikor a felsõje levételével foglalatoskodok, kopogást hallunk, és már nyílik is az ajtó. Jajj, Jonathan……zavartan kér bocsánatot és visszacsukja az ajtót. Én folytatnám tovább elõbbi tevékenységemet, de Mina nem engedi. Lemászik rólam és megigazgatva magát indul az ajtóhoz. Felpattanok és megfogva kezét fordítom magamhoz. Csak úgy nem fogsz kisétálni….minimum egy csók.

Kisebb gyõzködés után lemegyek vele Jonathanhoz. A nappaliban ül csórikám és csak én nem vagyok zavarban ez mekkora jó. Leülünk és Mina kérdezi tök piros pofival, hogy mit szeretett volna mondani.

-          Ja, igen. Tehát apád holnap jön haza. – mi?

-          Ez komoly? – kérdezem döbbenten.

-          Igen. Felhívott, hogy sikerült-e a megbeszélésen intézni valamit. Mondtam, hogy nem és kénytelen voltam elmondani, hogy miért. Így most megszakítja az üzleti utat és jön haza. – hát ez most valahogy nem jó hír…

-          És nem tudod pontosan mikor jön? – kérdi Mina maga elé bámulva.

-          Azt mondta kora délután. – remek.

Látom cicám kicsit le van döbbenve, engem se ért valami jól a hír. Na most mi lesz velünk? Leülök mellé és Jonathan valahogy érzi, hogy mennie kéne és elballag. Megfogom Mina kezét és rámosolygok.

-          Hát ezek szerint kicsit hamarabb kell közölünk apáddal, hogy együtt vagyunk. – mondom kínosan mosolyogva.

-          Ez nem ilyen vicces…. – mondja komolyan….jó tudom de most essek depresszióba?

-          Tudom…majd megoldjuk… - magam felé fordítom arcát és komolyan szemébe nézek – együtt. – teszem hozzá az utolsó szót komolyan, és hozzám bújik.

* * * * *

Másnap reggel kicsim csókkal ébreszt. Imádok így kelni. De most valahogy nem olyan mint máskor…persze…jön apuci. Kómásan átölelem és visszahúzom magamhoz az ágyikóba kicsit pihizni. De nem marad nyugton. Felkel és elkezd pakolászni Rápillantok az órára és én is kipattanok az ágyból. Basszus 10 óra. Megfogom Mina kezét, és behúzom magam után a fürdõbe. Nem tudom mikor kerülhet újra sor az együtt fürdésre. Finom mozdulatokkal fürdetem és rögzítem a látványt. Mindig elkábulok ha meztelenül látom, de most sajna nem vihetem be az ágyba és……

Kijövünk a zuhany alól és megyek pakolni, mert ha apuci visszajön, nekem mennem kell. A szobámban szedem össze a cuccaimat, és bejön Mina egyik pólómmal a kezében. A kezembe adja és szomorúan leül az ágyra. Leülök mellé és átölelem. Nincs szükség szavakra…nekem is szar, hogy el kell menjek. Kicsivel késõbb megszólal Mina telója. Nitashi úr az…mikor leteszi, közli, hogy pár perc és itt van apuci. Remek, még sikerült neki ebédre megérkeznie…

Begördül a kocsi. Én egy öltönyben feszítek Mina mellett aki már megint szívdöglesztõen néz ki ebben a cuccban. Alig tudom levenni róla a szemem, de megbök egy kicsit, és rögtön sikerül. Köszöntöm Nitashi urat, és bemegyünk a házba. Minával kullogunk mögötte, kicsit lemaradva és gyorsan lopok tõle egy puszit, persze fel is kapja a vizet, de most nem kiabálhat velem…hehehe…

Leülünk kajálni, mesél az utazásról, hogy mit sikerült intéznie meg stb, aztán megkéri Minát, hogy mesélje el, pontosan mi történt, hogyan akarták elrabolni. Közben befejezzük a kajálást és bevonulunk a nappaliba. Mellé ülök éppen elegendõ távolságra, hogy ne legyen feltûnõ a szitu. Kezd egy kicsit idegesíteni a titkolózás és mikor Jonathannal vált pár szót, vetek Minára egy kérdõ pillantást, szerintem tisztában van vele, hogy már szeretnék túlesni ezen az egész bemutatósdin… Bólint egyet és félbeszakítja a beszélgetést. Elmondja apjának, hogy velem van és ebbõl egy kisebb botrány lesz. Hogy lehet valamire így reagálni? Még hogy kihasználtam a helyzetet…õrület. Azonnal elküld a házból…és közli, hogy a munkától is búcsút mondhatok…hát ez fasza… Mina kikísér egész a kapuig és egy szomorú elválás után megyek haza, õ meg vissza az apjához.

* * * * *

Újra egyedül a lakásomon…most még szarabb. Váltunk pár sms-t Minával, de nem tudom így mi lesz. Most már megint nem mehet sehova, figyelve van minden lépése. Még találkozni sem tudok vele…õrület.  

Este nagy szenvedések árán sikerül elaludnom, de csengetésre ébredek. Ki lehet az ilyenkor? Kinyitom az ajtót, és rögtön kipattannak a szemeim…

-          Mina? – kérdezem meglepetten és boldogan is egyben.

-          Jó reggelt. – hallom hangjában, hogy mosolyog…

-          Mmm... – megint felkeltett…

-          Gyere menjünk reggelizni. – mitõl vagy minden reggel ilyen fitt??

-          Jó. – de ne ilyen sietõsen cicám.

Átölelem derekát, és úgy húzom vissza még kicsit az ágyba, és kismacska módjára bújok és fekszek az ölébe. Nézem gyönyörû szép csillogó szemeit míg hajamat babrálja. Sokáig ellenék itt, de nem hagyja…úgy néz ki éhes a drága.

Levakarhatatlan mosollyal megyek le reggelizni Minával, és az asztalnál meglátom Jonathant. Még szélesebb mosolyra húzom számat…ha úgy engesztel ki Mina mint tegnap este ha féltékenykedek!? Mert akkor többször leszek féltékeny, mert a medencei akciónk rohadt jó volt.

-          Jó reggelt Jonathan. – köszön Mina édesen…

-          Nektek is. Mina. Apád megkért, hogy ma vigyelek el egy tárgyalásra. – hogy hova? És nekem miért nem szólt??

-          Milyen tárgyalásra? – kérdezem tök értetlenül, mert eddig mindenért fel tudott hívni „apuci” de valahogy most „elfelejtett”…de mindegy…

-          Ah...Mikor mentek? – kérdezem Jonathantól.

-          Este 7re kell odaérnünk, de hamar visszahozom. – kacsint rám….mi van? Csak nem olvasol a gondolataimban!?

 A reggeli kellemesen telik, és még az sem zavar ha átöleli Jonathant…nem értem mi van velem…

Kaja után „bátyó” elvonul és az egész napot kettesben töltjük a medencénél. Koktélozunk és pancsolunk. Kezdeményezek pár megmozdulást, hogy ismételjük me a tegnap estét de mot nappal van így nem nagyon vevõ erre…

Mikor már ráncos a bõrünk a víztõl felmegyünk a szobájába és elkezdi próbálgatni a ruháit, hogy melyikben menjen a tárgyalásra. Már vagy a harmadikat veszi fel és forgolódik a ükör elõtt.

-          Nézd! Ez jó lesz? – pördül meg elõttem is, hogy kikérje a véleményemet.

-          Tökéletes. – csak ne fordulj meg még egyszer mert én szédülök el…

-          Akkor ezt veszem fel.

-          Siess vissza. – csókolom meg

-          Rohanok! – nagyon helyes.

Kikísérem õket és az elgördülõ autó után integetek, majd mikor már nem látom tisztán visszamegyek a házba. Nah most mit csináljak??

Benézek a konyhába, megnézem mit ügyködnek és kedvem támad fõzni. Keresem a cuccokat, de nem nagyon találom, úgyhogy kérek kis segítséget.

-          Bocsánat, hogy zavarom, de tudna nekem pár dolgot adni?

-          Dehogy zavar! Mi kellene uram és mihez?

-          Hát fõzni szeretnék… - de bejezni már nem tudom a mondatot mert közbe vág.

-          Ez felesleges, azért vagyunk hogy megcsináljuk amit szeretne.

Persze nagy gyõzködés árán sikerül fõznöm, és egész jól elvagyunk a cselédekkel és a szakáccsal. És együtt kajálok velük. Nagyon jó társaság. Mikor végzünk megjönnek Mináék is. Vigyorral arcomon megyek üdvözölni, de valami nagyon nem stimmel. Mina nagyon kába és Jonathan ideges…ami szokatlan. Mi a franc történt??

-          Mi történt? – kérdezem aggódva Minára nézve.

-          Kicsit elfáradtam. – ahha szívem…hogyne…

-          Teljesen sápadt vagy. – mondom egyre idegesebben.

-          Kicsit megpróbálták elrobolni inkább...attól félek beadhattak neki valamit... – hogy mi!?

-          Elrabolni?? – kérdezem erélyesebb hangon.

-          Megesik. Nem az elsõ lenne. – milyen laza vagy kicsim…

-          Mégis hogy történhetett ez vele?? Ott voltál! Miért nem vigyáztál rá?? – üvöltöm le Jonathan fejét.

-          Nyugodj meg Genki…Mina elaludt menjünk egy másik szobába had aludjon. – hát összefosom magamat…még elkussoltat. Odamegy Minához és betakarja. Másik szobába érve rögtön megint elkezdek üvölteni vele.

-          Jonathan most úgy agyonütnélek! Faszért nem vigyázol rá?? Fõleg, hogy nem ez az elsõ eset. – azt hiszem nagyon felkaptam a vizet.

-          Mit képzelsz magadról, hogy ilyen hangnemet engedsz meg magadnak?? – jobb ha nem folytatod öregem mert megismerkedsz az öklömmel..

-          Még neked áll feljebb!? Így hozod haza és a hangnememrõl papolsz?

-          Nyugodtan is meg lehet ezt beszélni… - lehet….jól van Genki…szúúúúszááááá

Lenyugszom kicsit és Jonathan mindent elmesél. Dühösen felpattanok mellõle és ölemben Minával megyek fel szobámba. Lefektetem az ágyra, dünnyög valamit értelmetlenül, és alszik tovább. Nem tudom elhinni, hogy egyedül hagyta. Soha többet nem engedem el egyedül….nem is tudom mi lett volna, ha Jonathan nem ér oda idõben…

Befekszem mellé, és szorosan magamhoz húzva alszom el nagy nehezen.

Reggel mikor felkelek õ még édesen alszik. Elkezdem simogatni és puszikat hintek minden porcikájára ami kilátszik a takaró alól. Lassan kinyitja a szemeit és rögtön a fejéhez kap. Fáj mih!?

-          Hogy vagy kicsim? – simítom meg arcát.

-          Voltam már jobban is. – morogja, amin mosolygok egyet és hozok egy fájdalomcsillapítót.

-          Tessék ezt vedd be és jobb lesz.

-          Köszi. – beveszi és visszadõl az ágyba.

-          Cica inkább gyere fürdeni.

Nagy nehezen kikászálódik az ágyból és kis segítséggel levetkõzik és a zuhany alá áll. Nézem egy darabig, de úgy döntök csatlakozom hozzá és együtt fürdünk. Törülközõt magunka csavarva megyünk a szobába. És szoba hozom a tegnap estét…nem hagy nyugodni…nem tehetek róla…

-          Mi történt a tárgyaláson?

-          Semmi.

-          Semmi?? – fakadok ki – Mina el akartak rabolni!

-          Nem az elsõ. De ne kiabálj légy szíves mert fáj a fejem. – de nyugodt vagy.

-          Mi az, hogy nem az elsõ? Belegondoltál mi lett volna, ha Jonathan nem hall meg téged?? – kapkodom magamra idegbetegen a ruháimat.

-          De ott volt és téma lezárva! – beszarok, hogy itt mindenki szemében én vagyok a hülye!

-          Nem nincs lezárva! Nem mész sehova nélkülem! – förmedek rá.

-          Mi?? Mit aggódsz ennyire itt vagyok, élek és virulok! Nem kell vigyázni rám… - mondja felháborodva…

-          Te tényleg nem érted ugye!? Azért aggódom érted mert szeretlek! – kimondtam….istenem tényleg kimondtam!?

A szobában síri csönd lett úrrá, hallom ahogy szíve kihagy egy ütemet. Muszáj elmennem. Bevágom magam után az ajtót és sietve szedem a lépcsõket, majdnem felborítva velem szembe jövõ Jonathant aki utánam kiabál valamit de nem érdekel. Gyorsan…el innen….

Az utcán sétálok és gondolatok cikáznak a fejemben. Azt sem tudom hova visz a út csak pörögnek az események a fejemben. Tényleg szeretem?? Vagy nem? Teljes káosz van a fejemben…soha senki iránt nem éreztem ilyet. Akkor hát mégis…és ha õ nem így érez? Mekkora hülye vagyok, hogy csak így rázúdítottam az érzelmeimet…

Késõ délután érek vissza. Kicsit megtorpanok a bejárati ajtónál, végül benyitok és megcélzom a szobámat. Megyek a lépcsõn, a folyosón és sehol senki…remek. Benyitok a szobámba és ott ül az ágyamon. Meglát és szemembe néz, majd feláll és közeledik felém. Nah azt hiszem most jön az a rész amikor közli, hogy õ még nem érzi azt amit én és hogy õ nem akarja ezt tovább.