Maou hirtelen feláll a hintából, mire döbbenten nézek rá. De õ csak megrázza a fejét. Valami nem tetszik, de nem szólok semmit.

- Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennék az üzletbe? – csodálkozva nézek rá. Eddig nem kérdezte, nem tudom, ma mi ütött bele.

- Eddig sosem érdekelt, hogy mi a véleményem az ottlétedrõl – vonok vállat, mint akit nem érdekel. Pedig de, mert úgy érzem, kezdek egyre közelebb kerülni hozzá érzelmileg.

- De most már nem csak az a tét, hogy felbaszom az agyadat, vagy sem – vigyorog rám.

- Szerinted érdekel? – kérdem sértetten. Mégis, kinek képzeli magát? - Ha van kedved, akkor gyere. Mondtam, hogy szeretek veled beszélgetni.

- Oké. Akkor holnap. Most mennem kell – int, majd elindul kifelé a játszótérrõl.

Megvonom a vállam, majd indulok dolgozni. És ahogy az lenni szokott, megint jól elkések, de hát a fõnök már megszokta. 

~*~

Másnap ugyanaz a nap, bár most nem késtem el. A fõnök csodálkozott is, de úgy éreztem, a tegnapi késésem után ma jobb, ha pontos vagyok. Épp a pult mögött vagyok, amikor meghallom Maou hangját. Meglepõdöm, mert nem gondoltam, hogy tényleg eljön. Boldognak tûnik, és szerintem történt valami.

- Szia! Hiányoztam? – kicsit ledöbbenek, majd mosolyogva borzolom meg a haját. Felfújja a képét, mire nevetek egyet. Olyan aranyos ilyenkor, mint egy kisgyerek.

- Szia! Hogyhogy ilyen jókedved van?

- Nem tudom. Így keltem fel – mondja, de érzem, hogy valahogy nem mond igazat. Valaminek történnie kellett, ha így virul a képe.

- Örülök neki.

A nap részét ott tölti a boltban velem. Hülyéskedünk, beszélgetünk mindenfélérõl, ugratjuk egymást. Aztán a délután közepén számomra is ismerõs férfi állít be. Maou apja az, aki vészjóslóan néz minket. Maoun látom, hogy kissé fél, de ha ez az alak bántani meri, én kitekerem a nyakát. Odalép hozzánk, mire Maou egy lépést hátrál. Én azonban nem ijedek meg. Nem fogok meghunyászkodni egy ilyen gazdag, hájas pénzeszsák elõtt.

- Ha jól emlékszem megtiltottam, hogy a fiam közelébe menj! – förmed rám, majd ütésre emeli a kezét. Várom az ütést, kibírom, kaptam ennél nagyobbakat is. De Maou elkapja az apja kezét.

- Az nem érdekel, ha engem üt, de a barátaimra ne merjen kezet emelni! – Maou hangja vészjósló. Ebbõl baj lesz.

Mindketten ledermedünk, de az apja elõbb eszmél, és olyan pofont lekever a fiúnak, hogy õ a pultnak esik, és összerogy. Csak azt veszem észre, hogy nem mozdul. Kerekre tágult szemekkel állok egy pillanatig, majd rögtön mellé ugrom, és a karjaimba veszem. Az apja is dermedten áll. Simogatom Maou arcát, kissé rázogatom, de nem tér magához. Nem halt meg, lélegzik, de nincs magánál. Azonnal elõkapom a mobilom, és hívom a mentõket. Majd izzó szemekkel nézek az apjára.

- Remélem, most boldog! – sziszegem, mialatt felállok, a karjaimban Maouval. – Ha még egyszer kezet mer rá emelni, gondoskodom róla, hogy megemlegesse! Õ nem egy játékszer, amit kénye-kedve szerint verhet, vagy eldobhat! Õ a fia! – a hangom dühös.

- Semmi közöd hozzá, mit csinálok a saját tulajdonommal! – förmed rám, mire elönti az agyam a méreg. Ha Maou nem lenne a karjaimban, esküszöm, megverném az ipsét. – És tartsd magad távol tõle! Õ az enyém! Hozzám tartozik, nem egy ilyen kis suttyóhoz, mint te!

Pont megjönnek a mentõsök, így átadom nekik Maout. Beszállok mellé a mentõbe. Az apja nem jön velünk, sem a fõnököm, aki elengedett. Még mielõtt elindulna a mentõ, kiszólok a fickónak. Persze a rotit is visszük, a kutyus nem maradhat itt Maou apjával.

- Maou nem egy tárgy, hanem egy élõ ember – mondom komolyan. – Nem egy tulajdon, hanem egy önálló, értelmes, gondolkodó lény. És lehet, hogy én csak kis suttyó vagyok, ahogy maga nevez, de büszke vagyok rá. És én olyasmit adok Maounak, amit sosem kapott meg.

- Mégis mit? – kérdi flegmán az öreg.

- Törõdést, és szeretetet – válaszolom. – Olyasmit, amit nem lehet pénzért megvenni, uram – nyomom meg gúnyosan az utolsó szót, majd a mentõsök becsukják az ajtót, és elindulunk.

Egész úton fogom Maou kezét, nem eresztem el egy pillanatra sem. A mentõorvos megnyugtat, hogy minden rendben lesz vele, ne aggódjak. Ahogy beérünk, engem megkérnek, hogy töltsem ki a beteg adatait. Meg is teszem, mert hála égnek sikerül elvennem Maoutól a tárcáját. Kitöltöm az adatokat, majd fogom magam, és az egyik nyilvános telefonhoz sétálok. Muszáj lesz intézkednem, de úgy, hogy senki se tudja meg.
Egy számot tárcsázok. Hívhatnám a mobilomról is, de ha az öreg tenni akar ellenem valamit, elég, ha visszakeresik a hívásaimat. Így biztonságosabb. Kicseng, majd egy álmos hang szól bele.

- Halló?

- Akira? – kérdem. – Alex vagyok.

- Alex, komám, rég nem dumáltunk – mondja már élénkebben. – Hogy vagy? Mi kéne, ha volna?

- A segítséged. El kéne intézni valakit. De jobb lenne, ha balesetnek tûnne, vagy inkább rablásnak – mondom. – Egy barátomról van szó, akit az apja rendszeresen ver. Én nem tudok neki segíteni, mert az apja engem már ismer, és egybõl rám gyanakodna.

- Mondd a részleteket! – hallom a srác hangján, hogy máris érdekli a dolog.

Röviden beszámolok mindenrõl, amirõl lehet. És Akira persze hogy beleegyezik. Õ és a bandája bár nem a puszipajtásaim, de számíthatok rájuk. Ez van a mi köreinkben. Az ilyen városi suttyógyerekek, mint mi, összetartunk. Bár Akirának szúrja a szemét, amiért egy gazdag faszi gyerekét védem, de nem szól bele.

- Rendben – mondja végül Akira, mikor mindent elmeséltem neki. – Meglesz, nyugi. És sem téged, sem a srácot nem keverjük gyanúba. Amúgy jobbulást neki. Rendes kölyök lehet, ha ennyire törõdsz vele.

- Sokat jelent nekem – mondom halkan. – Majd jelentkezz, ha végeztetek. De ne öljétek meg! És ha mindennek vége, szedd ki a telódból a kártyát. Nem akarom, hogy a rendõrség esetleg hozzátok jusson.

- Rendben. Ha meg mégis megtalálnak, nem fogok köpni, nyugi. Te is tudod, hogy milyen jóban vagyok pár zsaruval – röhög.

- Tudom. És kösz! – mondom, majd leteszem a telefont.

Tudom, hogy amit teszek, az bûntény, de amit Sabishii-san tesz, az is az. A gyermekbántalmazás komoly bûncselekmény, de sosem ismerné be. Ha meg Akiráék esetleg rács mögé kerülnek, nem fognak köpni. Én is ismerek pár zsarut, akik tartoznak nekem. És õ is. Persze, azért félek, hogy ezek után mi lesz, mert végülis bûnrészessé váltam. De Maounak nem kell tudnia semmit, nem fogok beszélni neki errõl. A bejárat felé nézek. Az apja sehol, ahogy gondoltam. Nem jelent neki semmit a fia. Szánalmas alak, pénzzel, és erõszakkal manipulál mindenkit. Engem nem fog. Ha kell, megszöktetem Maout, de nem hagyom, hogy az apja megint kezet emeljen rá.

~*~

Öt nap telik el. Közben Maou állatai hozzám költöznek, én gondoskodom róluk. Az inasa, vagy kije hozta el õket hozzám. És persze Akiráék is elintézték az öreget, telefonáltak is nekem. Elégedett vagyok. A fickó biztos azt fogja hinni, hogy én voltam, de nem. Hiszen amikor nem dolgozom, állandóan Maou mellett ülök a szobában. Kivéve, ha mosdóba megyek. Az orvosok, nõvérek, a fõnököm, sõt, a buszsofõr is tanúsíthatja, hogy hol vagyok egész nap. Meg a házinéni, aki látja, mikor jövök, mikor megyek. Sétáltatom a kutyusokat, és a macskát, nappal melózok, délután meg Maounál vagyok.
Az ötödik nap épp a mosdóból jövök visszafelé, amikor hangokat hallok. Maou hangját hallom, meg az orvosét, akivel vitatkozik.

- Hé! Feküdjön vissza! Nem szabad hirtelen mozognia! – hallom az orvos hangját. Ekkor nyitok be, mire szerencsétlen doki könyörögve néz rám. Maou már ül, és szemmel láthatóan nagyon éber, és nagyon harcias.

- Nem vagyok hajlandó maradni! Azok alapján, amit mondott, már öt napja nem fürödtem... – mondja idegesen Maou, mire megkönnyebbülten nevetek fel.

- Minden rendben, sensei – mondom, miután sikerül abbahagynom a nevetést. – Azt hiszem, Maou már sokkal jobban van. Én innen átveszem, maga menjen, és pihenjen le! Önre fér ezután a megrázkódtatás után.

- Köszönöm, Swallow-san! – hajol meg a doki, majd távozik. Én pedig odalépek Maouhoz, és leülök az ágya szélére.

- Örülök, hogy végre magadhoz tértél – mondom megkönnyebbülten, és megölelem. Érzem, hogy megdermed. – Halálra aggódtam magam miattad, ugye tudod? Hála az isteneknek, hogy élsz – szorítom magamhoz erõsen, és megsimogatom a hátát. – Annyira féltem, hogy esetleg meghalsz.

- Már jól vagyok, Alex – suttogja. – Már ébren vagyok. Csak fürdeni szeretnék – hallom a hangján, hogy nem számított tõlem ilyen reakcióra. Végül elengedem.

- Nos, akkor érezd magad királyfinak – állok fel, majd a karjaimba kapom. – A doki szerint nem szabad ugrálnod, szóval hagyd, hogy elvigyelek fürdeni. Még nem kéne mászkálnod.

Nem szól egy szót sem, de a pofija enyhén vörös. Fogom magam, és fürdeni viszem, pontosan tudom, hogy mi hol van, már annyiszor voltam itt, hogy kívülrõl fújom, mit hol találhatok meg. Maou kapaszkodik belém, ahogy kilépünk az ajtón, majd elindulunk a fürdõszoba felé. Sokan megbámulnak, de senki sem szól ránk, pedig érdekes látványt nyújthatunk. Csak a fürdõben teszem le, és segítek neki levenni a felsõjét. Aztán tapintatosan félrefordulok, amíg leveszi a nadrágot, és beáll a zuhany alá, elhúzva a függönyt.

- Megvárlak, jó? – szólok be. – Ha bármire szükséged van, szólj! Már jól ismerem a kórházat.

- Honnan? – kérdi.

- Mondjuk úgy, elég sokat jártam be hozzád az elmúlt napokban. Aggódtam érted, elvégre a barátom vagy.

- És… apám? – kérdi halkan, bár szerintem sejti a választ.

- Be sem jött veled. Én töltöttem ki a papírokat. És az elmúlt öt napban egyszer sem tolta ide a pofáját – mondom dühösen. – Pedig neki köszönheted, hogy idekerültél. Ha a kezem közé kerülne én… én… nem is tudom, mit tennék vele – a hangomból süt a harag, és dühömben inkább a falba boxolok.

A falnak semmi baja, de a kezem véres, így lemosom, és lefertõtlenítem az ott található fertõtlenítõvel. Maou sokára jön ki, és amikor kijön, megint elfordulok, hogy felöltözhessen. Aztán visszaviszem a szobájába. A szobába érve leteszem az ágyra. Az éjjeliszekrényen már némi ennivaló és egy bögre tea várja. Ez aztán a kiszolgálás, bár egy gazdag beteget ilyen bánásmód illet meg. Maou ölébe teszem a tálcát, õ pedig enni kezd.

- Az irataid nálam vannak – veszem elõ a tárcáját a zsebembõl. – Nyugi, egy yent sem költöttem belõle, és a kártyádat sem használtam. De muszáj volt magamnál tartanom. A kórházban egyes betegek lopnak, mint a szarkák – bólint. – Amúgy, a kis kedvenceid nálam laknak. Az inasod elhozta õket, azt mondta, nem merte õket otthon hagyni apáddal – azt, hogy az apját megtámadták, nem mondom el neki, és kértem az orvosokat, õk se tegyék. Pedig benne is volt a hírekben, valamint az, hogy az elkövetõket még keresik. – Félt, hogy apád esetleg rajtuk töltené ki a dühét. De ne aggódj, minden nap kiadós sétát kapnak, azt hiszem, kedvelnek engem.

- Rendes tõled – mosolyog rám halványan. – Te vagy az egyetlen, aki törõdik velem.

- Tudod, apád mit mondott nekem? – kérdem, mire a fejét rázza. Honnan is tudná? – Azt mondta, hogy semmi közöm hozzá, hogy bánik a tulajdonával – az utolsó szót, már köpöm. Látom, hogy Maou arca elfehéredik. – Nem a fiának tekint, csak egy tárgynak, Maou. Számára nem vagy több, mint egy váza, ami ha eltörik, kidobja. És ez… olyan embertelen… - suttogom. – Annyira… kegyetlen dolog…

- Már megszoktam – suttogja, de látom, ahogy a keze megremeg. – Nincs semmi baj, apám mindig ilyen volt. Engedetlen voltam, és megfizettem az árát. Visszabeszéltem neki.

- Jól tetted – mondom komolyan, mire Maou rám néz. – Nagyon jól tetted, Maou. Büszke vagyok rád, mert képes voltál ellentmondani neki.

Egyszerûen mellé ülök, és megölelem. Fontos nekem ez a fiú, és ha kell, a börtönt is vállalom érte. Érzem, ahogy a kezdeti dermedtség után hozzám bújik. Talán sosem ölelték meg? Sosem simogatták meg? Még nem szabad felkelnie, pihennie kell. Én pedig vigyázni fogok rá, meg fogom védeni az apjától, bármi történjen is.

Másnap reggel még elég korán van, amikor felkelek. Ma nem dolgozom, a fõnök leltároz, és azt mondja, én úgyis csak rumlit csinálnék odabenn. Viszont itthon maradni sincs kedvem, így fogom magam, megfürdöm, megreggelizek, aztán úgy döntök, egy kis séta nem fog ártani. Közben Maoun jár az eszem. Talán túl egyenes voltam, de meg kellett mondanom neki. Gõgõs fiú, egoista és azt hiszi, minden jól vagy úgy, ahogy van. Pedig nincs, és ezt talán õ is tudja. De talán fél ellentmondani. Õ nem olyan, mint én. Nem ismerem, õ sem engem, de szeretnék neki segíteni. Ám még mielõtt mehetnék, valaki bekopogtat. Nem tudom, ki lehet az, de ajtót nyitok. Kinn idõsebb, jóvágású férfi áll, alakját drága öltöny fedi, és meglepõen hasonlít Maoura. Az apja lenne?

- Jó reggelt! – köszönök. – Segíthetek?

- Te vagy Alexander Swallow? – kérdi, mire bólintok. – Maou apja vagyok. Beszélnünk kell!

Beinvitálom, és nagyon rossz érzéseim vannak. Honnan tud rólam? Maou beszélt volna rólam? Aligha. A férfi körülnéz, a tekintetébõl süt az undor, a megvetés. Kedvem lenne szétverni ezt a szemetet, és meg is fogom tenni, ha még egyszer bántalmazza Maout. Végül a férfi leül a kanapéra, én meg gyorsan a konyhába sietek, és egy pohár ásványvizet töltök neki, majd beviszem. Elveszi, de úgy nézi, mintha nem ilyenhez szokott volna.

- A tárgyra térnék – szólal meg, miután egy kortyot iszik a vízbõl. De azt is úgy, mintha a fogát húznák. – Hagyd békén a fiamat!

- Mi? – nézek rá õszinte döbbenettel.

- Mennyit akarsz? – kérdi, majd egy borítékot dob az asztalra. – Remélem, ennyi elég lesz. Ha többet akarsz, kapsz még, de soha többé ne találkozz a fiammal! Nem akarom, hogy lesüllyedjen ebbe a fertõbe – mutat körbe a lakásban.

Kezeim ökölbe szorítom, de azért felveszem a borítékot. Az öreg elismerõen néz rám. Azt hiszi, már nyert. Ám én ahelyett, hogy kinyitnám, megvetõen dobom vissza neki a pénzt.

- Engem nem lehet pénzzel megvenni, uram! – mondom õszintén. – Lehet, hogy csak egy csóró senki vagyok, de büszke vagyok rá, hogy amit elértem, azt egyedül értem el. Most távozzon, és vigye a mocskos pénzét is! – mutatok az ajtó felé.

- Nagy hibát követsz el, Alexander – mutat rám. – Ha akarom, rád uszíthatom a zsarukat valami koholt váddal. Jobb lenne, ha gondolkodnál. És ha a fiam közelébe mész, megemlegeted!

- Meglátjuk – morgom, majd nézem, ahogy távozik.

Még állok pár percig, és tudom, ha akarná, beválthatná a fenyegetését. Annak idején az osakai rendõrség nem emelt vádat, mert megöltem azt a szemetet. De ha akar, elõásathat rólam bármit, ami miatt börtönbe kerülhetek.

~*~

Ahogy elmegyek az egyik sikátor mellett, ütések hangjára leszek figyelmes. Odasietek, és elkerekedett szemekkel látom, hogy Maou az, aki éppen a földbe döngöl egy nála jóval nagyobb srácot. Nem semmi, szóval van ereje a gyereknek, és nemcsak hencegett, milyen jó harcos. Mikor meglát, összehúzza a szemeit, láthatóan nem igazán örül neki, hogy lát. Nos, én sem, de ha már itt van, nem fogom hagyni elmenni szó nélkül.

- Min csodálkozol? – kérdi hidegen. Ezek szerint haragszik rám. - Mondtam, hogy rám csak az apám emelhet kezet, és azt is megmondtam, hogy kicsit sem ismersz – elsétál mellettem, majd a közeli játszótérre megy. Amikor leül egy hintába, én is követem a példáját. Beszélnem kell vele.

- Ennyire a lelkedbe tapostam tegnap? – kérdem kíváncsian.

- Ugyanolyan vagy, mint mindenki más.

- Ezt hogy érted?

- Egyszerû. Nem gondolkozol, mielõtt beszélsz – kérdõen nézek rá. Nem értem, mit akar. - Mibe fogadunk, hogy meg se fordult a fejedben, hogy mindazzal, amit elmondtál én tisztában vagyok. Nem gondoltál arra, hogy nekem évekig kellett magam gyõzködni, hogy el tudjam fogadni az életem. Nincs szükségem arra, hogy elmondd, nekem mi hiányzik. Mindig egyedül oldottam meg a problémáimat, hiába hiszed azt, hogy nekem mindenre van egy szolgám, utálom õket ugráltatni. Persze, szoktam, de csak, ha nagyon muszáj. Kiskorom óta én intézem a saját ügyeimet. Veled ellentétben én nem hasonlítok másokra. És legalább találtam valami pozitív dolgot is az életemben. Nem kesergek, hogy nekem hú de szar, mert ez nem igaz. Van, aki nálam is rosszabbul járt. Úgyhogy én így élvezem az életem.

- Nem tudom, én mikor keseregtem – mondom. – Mert gondolom rám céloztál. Pedig nem igaz. Csak elmondtam neked, hogy a nevelõapám hogy bánt velem és anyámmal, mielõtt lelõttem. És tudod – fordulok felé -, évekig gyõzködtem magam, hogy jól tettem. Anyám nem volt büszke rám, de azt mondta, nem az én hibám, az az ember megérdemelte. Mégis – most már õszinte érdeklõdéssel néz rám -, évekig bûntudatom volt, hogy elvettem egy ember életét. Mert én lõttem le, baszd meg! Tizenkét évesen én vittem a pisztolyt a házba, én húztam meg a ravaszt, én lõttem le! Semmivel sem vagyok másabb más embereknél, kivéve hogy gyilkos vagyok!

- Szerintem jól tetted – von vállat. – Csak segíteni akartál. De akkor sem gondolkozol, ha rólam van szó. Nem értem, miért jössz utánam, miért teszed ezt, miért vagy velem.

- Mert nem akarom, hogy egy nap te is megtedd – mondom õszintén, majd felállok.

Engem néz, amint a hintája mögé állok, majd felugrom a hátuljára. Megkapaszkodom a láncba, majd óvatosan lengetni kezdem magunkat. Nem is tudom miért. Eszembe jut, amikor Hiroshival együtt ugyanígy játszottunk. Mikor a nevelõapám nem volt otthon, kimentünk játszani. Hiroshi ugyanígy hintáztatott engem. Õ volt az egyetlen, aki tudott az egészrõl. De már õ sem beszélhet. Sokáig nem szólunk egy szót sem, csak hintázunk. Azt hiszem, Maout sosem vitték így ki. Kíváncsi vagyok, a szülei játszottak-e vele mikor kicsi volt. Vajon az anyja mesélt neki esténként, mint az én anyám nekem? Vajon elmentek kirándulni, piknikezni? De nem merem ezeket megkérdezni tõle.

- Elgondolkodtál – jegyzi meg Maou jó fél órával késõbb.

- Csak egy régi emlék – mondom. – Valakirõl, aki tudott mindent.

- Mindent? Úgy érted, ami a nevelõapáddal történt? – kérdi kíváncsian.

- Hiroshinak hívták – mondom. – Sokat hintáztunk így együtt. De kiderült, hogy leukémiás. Meghalt alig két héttel azután, hogy lelõttem az apámat. Õ volt az elsõ és máig egyetlen igazi barátom.

- Pedig te biztos népszerû voltál – fordul felém, és halványan elmosolyodik. – Amerikai vagy.

- Ja, persze – elhúzom a szám. – Általánosban elviseltek. Az alsó-és felsõ-gimnáziumban már kifejezetten rühelltek. Tudod, milyen a kollektív utálat, nem? – bólint. – Ha egyvalaki utál, mindenki utálni fog. De megtanultam megvédeni magam. Nem is tudom, hányszor hívták be anyámat a suliba, hogy verekedtem – vigyorodom el. – Pedig sosem provokáltam ki a dolgot. Elég volt az, hogy gaijin voltam, már adta magát a balhé. De sosem sajnáltattam magam. Akkor sem, amikor kis híján kirúgtak. Elvégeztem a sulit, leérettségiztem, aztán úgy döntöttem, nem megyek egyetemre. Dolgozni akartam, és most jó életem van. Elégedett vagyok.

- Tényleg? – Maou hangja kissé kételkedõen hangzik.

- Tényleg. Ugyan nincsenek szolgáim, meg hetven szobás luxuspalotám, de elégedett vagyok az életemmel, mert mindent, amit elértem, magamnak köszönhetek. Megdolgozom a pénzemért – mondom komolyan. – Persze, nem akarlak lekicsinyelni téged, hiszen neked sem könnyû.

- Alex… - kezdi, de leintem.

Leszállok a hintáról, majd löködni kezdem. Nem akarom, hogy megálljon, szeretném, ha most õ is gyerek lehetne. A hintázás jó dolog. Nem is tudom, miért teszem ezt, talán mert kedvelem a fiút. Maou nem rossz gyerek, de marhára önállótlan. Ha kissé tökösebb lenne az apjával szemben, és kevésbé egoista másokkal, akkor jól ki tudnánk jönni.

- Maou, mi két külön világban élünk – mondom. – Igazából, sosem fogjuk megérteni egymást, mert ami neked természetes, az nekem nem. De egy valamit mondanék. Néha tanulj meg nemet mondani apádnak.

- Nekem ez így jó. Amíg engedelmeskedem, mindent megkapok – von vállat.

- Magad is mondtad, hogy tudod, hogy ez nem jó így. Magadnak is hazudsz, Maou – mondom, és lassan megállítom a hintát. – Te egy okos, intelligens fiú vagy, ráadásul jól is verekedsz. Méltó ellenfél vagy, és egy ilyet nem akarok elveszíteni.

- Csak ezért törõdsz velem, mi? – kérdi keserûen.

- Nem – lépek elé, és fogom két kezembe az arcát. – Hanem mert jó veled beszélgetni. Még barátok is lehetnénk, habár mindketten makacsak és sokszor erõszakosak vagyunk – bólint. – Bennem megbízhatsz, mert bármit is mondasz, nem adom tovább.

- Apám rád kérdezett – mondja hirtelen, és nem is lep meg, amit mond. Nem az õ apja lenne, ha nem kutatna egy olyan után, mint én. – De azt mondtam, hogy csak párszor futottunk össze, amikor CD-ket nézegettem.

- Érthetõ – bólintok, mire kérdõen néz rám. – Apád nem akarja, hogy velem barátkozz. Te a felsõ tízezerhez tartozol, gondolom apádnak bökné a szemét, ha egy olyan senkivel barátkoznál, mint én – vigyorgok rá.

- Hogy érted ezt? – kérdi Maou. – Mi köze van ennek az apámhoz?

- Csak annyi, hogy ma reggel megkeresett – mondom õszintén. Jobb, ha tudja. – Egy rakás pénzt ajánlott, hogy hagyjalak téged békén. De visszautasítottam. Engem nem lehet pénzzel megvenni, Maou. Aztán azzal fenyegetett, hogy felad a zsaruknak, ha nem szállok le rólad. Azt mondta, nem akarja, hogy lesüllyedj az olyan szintre, mint ahol én vagyok. Bár jó kérdés, honnan tudja a nevem, és a lakcímem – morfondírozok.

Látom, hogy Maou elsápad. Nem, õ biztos nem adta ki a nevem és a címem. Bár ha az apja tudta, hogy találkozgat valakivel, könnyen kinyomozhatta, hogy én vagyok az. Onnan már csak egy lépés a lakcímem kiderítése. Még hízelegnie is kéne, hogy egy ilyen fontos ember saját maga jön el hozzám, hogy megfenyegessen. De nem hízeleg, és ahogy látom, ez az információ Maout is szíven ütötte.

Nem tudom, mi a fenének kellett járatni a pofámat. Most biztos soha többé nem akar majd látni, és ennek én vagyok az oka. Kellett nekem elmondani, hogy hét éve megöltem a nevelõapám. Ügyes vagy, Alex, most majd lesheted, mikor kér a társaságodból. Pedig én csak arra akartam rávilágítani, hogy segítségre van szüksége. Maou gyáva, hiába mutatja magát erõsnek, gyenge és gyáva, nem mer szembeszállni senkivel, ha nincsenek ott a kutyuskái. Hazarongyolok és lefekszem a kanapéra. Nem tudom, mit tegyek. Anyám egy hét múlva jön haza, igazán haverjaim sincsenek, mert mindenki kerül és ezt is én hoztam össze magamnak. Elegem van mindenbõl! Amcsiba akarok húzni, és amint tehetem, meg is fogom tenni. Már csak két év és nem leszek itt. Vissza sem nézek.
Eltelik egy hét, alig alszom, alig bírok melózni, egyre Maou jár a fejemben. Vajon mit csinálhat? Vajon az apja azóta újra megverte? Vajon jól van, vagy végre magára talál? Nem tudom, miért foglalkozom vele ennyit, de azt hiszem, törõdni akarok vele. Nem, szó sincs róla, hogy különösképpen érdekelne, de nem szeretném, ha õ is olyan lenne, mint én vagyok. Mostanában úgyis áll a bál, egyre többen akarnak megverni, én meg minden nap küzdhetek az életemért. Tudják, hogy anyám nincs itthon, csak ezért mernek szemétkedni. De mindig én vagyok az erõsebb. Már a boltban sem hagynak békén. A fõnök rendszerint hátra is küld pakolni, mint most is. Bedugom a fülest és zenét hallgatok. Metallica, ez mindig bejön. Zúg a fejembe a kemény rock, így nem hallok semmit. Épp pakolok, amikor valaki megérinti a vállam. Megpördülök, és a kezeimet ütésre emelem, de meglepetten látom, hogy Maou az. Mit keres ez itt? Kikapcsolom a zenét. Itt aggódom érte, ez meg képes rám hozni a szívrohamot! Szép, mondhatom!

- Szia! – köszön rám mosolyogva. Mit vigyorog ez? Bár meglepett, az tény.

- Mit keresel te itt? – mordulok rá. Fáradt vagyok, ideges és nyugtalan.

- Én is örülök, hogy látlak – von vállat könnyedén.

- Minek jöttél ide? – indulok a pénztár felé. Követ, mint egy pincsikutya és a pultra telepedik. Egész jól néz ki ott, mintha ott lenne a helye.

- Kíváncsi vagyok valamire.

- És mire?

- Hogy miért mondtad el nekem a titkodat.

- Nem tudom... Rossz nézni, ahogy magadat kínzod a saját életed segítségével. És valahogy kiszaladt a számon.

- Amúgy mikor aludtál utoljára?

- Nem tudom – vallom be. Három, vagy négy napja asszem.

- Látom nincs kedved beszélgetni. Akkor csendben megvárom, amíg végzel és utána sétálunk kicsit, ha szeretnél – mondja, mire érdekesen nézhetek rá. - Van valami rajtam?

- Nincs – azzal el is vonulok hátra. Úgyis végeztem már, és ha ennyire sétálni akar, akkor sétálhatunk is akár. Egész elbambul így integetnem kell neki, hogy megvagyok. - Mehetünk.

- Oké – lép mögém, majd ki az ajtón.

- Nahm… Az ölebeket hol hagytad? – kérdem halvány mosollyal, mire felfújja magát. Édes ilyenkor, és jól érzem magam vele.

- Nem ölebek... és otthon.

- Merre menjünk?

- Szerintem hazakísérlek, mert eléggé úgy nézel ki, mint aki mindjárt beájul – mondja, majd elindulunk.

- Szóval, csak azért akartál látni, hogy hazakísérj? – kérdem kaján vigyorral. – Vagy esetleg volt más oka is? – kuncogok halkan. – Csak nem aggódtál miattam, Picúr?

- Nem vagyok Picúr, és nem, nem aggódtam! – csattan fel mérgesen, de azonnal el is fordul.

Én csak vállat vonok, de nem kerüli el a figyelmem, hogy igenis, kissé elpirult a drága. Persze, nem aggódott értem. Azt persze nem árulom el, hogy én is aggódtam érte, de ahogy látom, felesleges volt. Úgy tûnik, az apja ezúttal békében hagyta õkelmét. Jobb is, mert ha megint megveri, én magam fogok elmenni az öreghez és agyonverem, Maout meg magammal hozom, nem érdekel, anyám mit fog szólni.

~*~

Nem tart sokáig, mire hazaérünk. Behívom Maout, aki ugyan kissé szabadkozik, de nem utasítja végül vissza a dolgot. Anyám nincs itthon és mikor Maou rákérdez elmondom, hogy anyám egy hónapra Osakába ment dolgozni. Nem mintha érdekelne, mert így nyugisabb a lakás, igaz, kissé üresebb is. Hellyel kínálom Maout, majd melegítek vacsorát, fõzök teát és megkínálom õt is. Hála égnek, elfogadja, így együtt eszünk. Nem valami hû de különleges kaja, csak egy kis rizs és sült hús, de látom, hogy jó étvággyal eszeget.

- Na, és mostanában hogy jössz ki apáddal? – kérdem hirtelen, mire megáll a pálcika a kezében. – Ugye mostanában nem ver téged?

- Mostanában nem, mióta nem kések – válaszol. – Mióta nem láttalak, mindig idõben hazaértem.

- Ezt úgy mondod, mintha én lettem volna az oka a késéseidnek – állapítom meg, mire hevesen rázza a fejét. Olyan édes ilyenkor.

- Errõl szó sincs csak… - elgondolkodva néz rám – nem akarok folyton ágyban feküdni. Nem olyan jó, ha az embert a saját apja veri.

- Nekem nem kell magyaráznod – mondom sötéten. – De ha még egyszer kezet mer rád emelni, esküszöm, agyonütöm – szemeim villannak, látom, hogy Maou is megijed. – Úgy érzem, vigyáznom kell rád, mert olyan kis szerencsétlen vagy, mint aki sosem tanult meg önállónak lenni.

- Mibõl vontad le ezt a következtetést? – kérdi érdeklõdve.

- Mondjuk abból, amit múltkor mondtál. Hogy hagyod, hogy irányítsanak, mert te cserébe mindent megkapsz, amit akarsz. Csak az a kérdés, hogy boldog vagy-e így, Maou – félreteszem a tányéromat és a szemébe nézve az asztalra könyökölök. – Boldog vagy? Az anyagi javak hoznak boldogságot anélkül, hogy a szüleid törõdnének veled?

- Semmit sem tudsz rólam! – csattan fel. – Ez nekem így jó! Mindenem megvan, pénz, hírnév, hatalom, minden!

- Kivéve a szülõi törõdést, igaz? – mutatok rá. – Tudod, már megtanultam, lehetsz akármilyen gazdag, lehet akármennyi pénzed, akárhány szolgád, de ha nincs valaki, aki törõdne veled, aki szeretne, akkor a legszegényebb ember vagy a világon. Csak ezt akartam mondani, és remélem, egyszer rájössz, micsoda kalitkában élsz – állok fel. – Szeretnék lepihenni, szóval, most jobb lenne, ha hazamennél, mielõtt apád dühös lesz rád.

Nem szól semmit, csak feláll és távozik, bár egy halk viszlátot talán még hallok, mielõtt elhagyja a lakást. Talán túl messzire mentem? De valakinek muszáj felnyitnia a szemét, mert elõbb vagy utóbb az lesz a vége, hogy belefullad ebbe az életbe. Bár talán azt hiszi, hogy irigy vagyok, mert nincs sok pénzem, és ne értem meg õt. Valóban néha irigylem azokat, akik gazdagok, én is szeretnék az lenni, de félek, hogy akkor elveszíteném önmagam. A tányérra nézek, minden eltûnt, legalább evett. Nem tudom, ízlett-e neki, de nem is érdekel. Elmosogatok, majd végigheverek a kanapén. Majd késõbb megfürdök. Majd… késõbb…

Hamarosan visszajön, én addigra kitálalok. Nem értem hogy hagyhatja, hogy így bánjon vele valaki. Ez embertelen. Muszáj rajta segítenem valahogy, akár akarja, akár nem.

- Bocsánat, hogy megint zavarlak – mondja halkan, végre megtalálva a hangját. Valami nagyon nincs rendben a kölyökkel.  - Nem akarsz velem sétálni egyet?

- Ilyenkor? – kérdem gyanakodva, mire bólint. Nem igazán van kedvem ma már kinn lófrálni, ráadásul éhes is vagyok, de végül beadom a derekam. – Na jó, legyen. Gyere be, amíg felöltözöm.

- Inkább itt megvárlak – mondom, mire kíváncsian nézek rá.. - Nem raktam pórázt a kutyákra és nem akarom, hogy bajba keveredj miattuk.

A szemeim forgatom, végül megvonom a vállam és bemegyek, de az ajtót nyitva hagyom, hátha be akar jönni. De nem jön. Én meg felkapok egy fekete pólót, és már kinn is vagyok. Bezárom az ajtót és elindulunk. Észreveszem, hogy húzza a lábát, talán ezúttal rendesen elkalapálta valaki. Esküszöm, ha megtalálom, megverem. A park felé megyünk, közben rágyújtok, de nem sokat beszélgetünk. Mikor odaérünk, megkér, üljünk le. Beleegyezek, mert nem lehet kellemes neki a fájós lábával. Emlékszem, engem is egyszer elgyepáltak, de rendesen, utána egy hétig alig bírtam járni. Persze, akkor még csak tízéves voltam. Azóta megerõsödtem.

- Most már elárulod végre mi történt, hogy még velem sem mersz kettesben maradni?

- Ki mondta, hogy nem merek? – istenem, mindjárt hisztizik itt nekem a gyerek.

- Figyelj. Nem mertél bejönni a házba, pedig tegnap le sem szartad, hogy zavarsz-e vagy sem. A kutyáidon látszott, hogy parancs nélkül nem cselekszenek, így maradt az a variáció, hogy félsz. Ha ez nem lenne elég, a jobb lábadra nem csak sántítasz, hanem vonszolod magad után. Délután kibírtam, hogy ne kérdezzek rá, de akkor csak egy kis seb volt a szádon és kisírtad a szemed. Most már viszont bassza a csõröm, hogy ki bánt így el veled – mondom, mire felkapja a fejét.

- Miért? Ha elmondom, mit csinálsz? Füstölögsz, hogy lenyúlták a prédádat! – morogja ellenségesen, mire megrebbenek a szemeim. Azért velem ne beszélj így, haver, mert kettétörlek mint a petrencésrudat a petrencés. Bár fogalmam sincs mi az a petrence, de nem izgat.

- Ha felbaszták az agyadat ne rajtam vezesd le a feszültséget! – mondom vészjósló hangon, mire mintha magához térne, úgy pislog. Valami nagyon nagy baj van vele.

- Bocsánat – hajtja le a fejét és az egyik kutyával néz farkasszemet.

- Ki volt az? – kérdem nyugodt hangon.

- Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni. Fõleg nem bántani – látom, hogy megnyugszik. - Miért bánt el veled ennyire? – kérdem.

- Nem voltam otthon idõben – fintorodik el, mire elképedek. Ennyi az egész. Az apja egy szadista dög, akinek bitófán lenne a helye! Egyre kevésbé kedvelem már így látatlanban is.

- Szóval ezért rohantál el tegnap olyan hirtelen... – jegyzem meg. Meg is értem, valószínûleg fél az apjától.

Újból elkezdem simogatni, mire nem sokkal késõbb hozzám bújik. Nem is olyan rossz fiú, csak magányos.

- Ma egész normális vagy – jegyzi meg félhangosan.

- Na kössz. Kedves vagy.

- Nem azért. Csak tegnap még ki akartál nyírni – magyarázza halkan. Ez mindjárt elalszik itt nekem, mert már erõsen bólogat. Hé! Én nem tudom, hol laksz. - Ahhoz képest ma tök jól el tudtunk beszélgetni. Furcsa.

Mikor odanézek, már békésen alszik. A fejemet vakarom. Mégis mit csináljak vele? Azt sem tudom, hol lakik. Most vigyem haza hozzám? Hát, elvégre anyám nincs otthon és hétvégén nem melózok, szóval elalhat nálam. Majd holnap megdumáljuk mi legyen. Végül felnyalábolom a kölyköt és intek a két kutyának hogy jöjjenek. Azok farokcsóválva követnek, bár van egy olyan érzésem, inkább a gazdijuk miatt jönnek velem. Maou békésen alszik a karjaimban. Ilyenkor tényleg aranyos, mint egy kisgyerek. El sem tudom képzelni, miket állt ki eddig egy kis késésért. Még jó, hogy én idõben megszabadultam a fatertõl, csak a mutter maradt. Mindkettõnknek jobb így, nélküle.

A lakás elé érve a kutyák megállnak és csak egy kis noszogatással tudom õket rávenni, hogy bejöjjenek. Majd összetakarítok, mielõtt anya hazaér. A kutyák nem zavarnak. Maout a szobámba viszem és az ágyra téve elkezdem levetkõztetni. Ám amikor szétnyitom a kimonóját, megdöbbenek a látványtól. Az egész teste tele van kék-zöld verésnyomokkal, némelyik enyhén vérzik is. Összeszûkülnek a szemeim. Ha megtudom, hol lakik, agyonverem azt a rohadékot, aki az apjának nevezi magát. Még nagyon jól emlékszem apámra, aki folyton verte anyámat, meg engem és rendszeresen megerõszakolt. Bár õ nem is az apám volt, csak anyám második férje. Látom, hogy a kutyák szûkölnek, így csendre intem õket.

- A gazditoknak aludnia kell – mondom. – Szóval kuss, ne ébresszétek fel, rendben?

A kutyák mintha megértenék, egybõl elhallgatnak. Levetkõztetem Maout, majd betakarom. A kutyák azonnal mellé fekszenek. Megsimogatom a fiú arcát. Vajon mennyi ideje folyhat ez náluk? Az ilyen ember nem apa, hanem szörnyeteg. Úgy döntök, a nappaliban alszom. Keresek tálakat, megtöltöm vízzel és kajával – persze nem kutyakajával – és az ágy mellé teszem. Aztán kimegyek. Én is éhes vagyok.

Mialatt a konyhában eszem, a fiún gondolkodom. Vajon miért hozzám futott? Nem is ismer, mégis engem keresett fel, amikor gondja akadt. Pedig nem nézem olyannak, aki megijed, de valószínûleg nincsenek barátai, ha ennyire magára van utalva. Nem baj, majd én megvédem.

~*~

Reggel korán kelek. Az éjszakát a kanapén töltöttem, anyám szobáját sosem használom, csak ha muszáj. Benézek a szobámba, de Maou még békésen alszik. Keresek neki egy farmert és egy szürke hosszúujjú inget, majd a székre teszem õket, ahol biztosan megtalálja. A koszos cuccait kiviszem, bár a kimonóról nem tudom, mosható-e. Ez drágának tûnik, így inkább csak a nappaliba teszem a kanapéra. Aztán kimegyek reggelit csinálni. Rántottát készítek, mellé pirítóst és teát. Remélem, meg fog felelni neki. Komolyan, mintha én lennék a házitündér, de ennyit megtehetek érte. Épp készen vagyok, amikor halk lépteket hallok. Megfordulok és Maou sápadt arcával találom szemben magam. A takaróm van rajta.

- Jó reggelt! – köszönök neki egy halvány mosollyal. – Készítettem ki neked egy nadrágot és inget a székre. Vedd fel, és gyere reggelizni. Rántotta van, remélem szereted.

- Te… levetkõztettél? – kérdi remegõ ajakkal.

- Másképp bajosan tudtalak volna ágyba dugni – magyarázom.

- Akkor… láttad… - suttogja kétségbeesve. – Ez… ez nem az…

- Aminek látszik, igaz? – fejezem be, mire bólint. – Ismerõs a szitu, ne aggódj. Engem annak idején a nevelõapám vert rendszeresen, meg anyámat is. Bár õ meg is erõszakolt jó párszor – látom, hogy Maou szemei egyre tágabbra nyílnak a döbbenettõl és a borzadálytól. – De ez már régen volt. Azóta már megkapta a megérdemelt büntetését.

- Mit… - kezdené, de leintem.

- Majd máskor. Nem túl kellemes téma, pláne nem reggelihez illõ – ezzel én lezártnak is tekintem a beszélgetést.

Bólint, mint aki megértette, és visszasántikál a szobámba. Most azt fogja hinni, szánalomból tartom itt, pedig ez nem igaz. Szimpatikus gyerek, de egyedül nem áll meg a lábán. Meg kell tanítanom arra, hogyan védje meg magát. Viszont annak, hogy elmondjam, hogyan végeztem apámmal, még nem jött el az ideje.

Ahogy beviszem a vacsorát anyának, úgy nézek rá, hogyha szemmel ölni lehetne, már meghalt volna. Végül csak észreveszi magát és abbahagyja. Utálom, ha röhögnek rajtam. Anyám mindig is ilyen volt, és ez rendben is van, ha ketten vagyunk, de egy idegen elõtt nem tûröm el senkitõl, hogy bohócot csináljon belõlem.

- Bocsánat - mondja rám nézve. Ezúttal a hangja nagyon õszintén cseng amin meglepõdöm. Nahát, tud normálisan is viselkedni? Ki hitte volna. Aztán az órájára néz.. - Nekem most mennem kell. Sajnálom, hogy ilyen sokáig zavartam, köszönöm a vendéglátást.

- Semmi gond - mondja anya. - Kisfiam kísérd ki a barátodat - szól rám, mire nagyon sóhajtok. Méghogy a barátom, jó vicc!

- Ha még egyszer találkozunk nagyon szét leszel verve - mondom, miközben a kutyái pórázával vacakol.

- Arra kíváncsi leszek - mondja. - Majd még találkozunk valamikor - azzal futva igyekszik hazafelé.

Visszamegyek, és anyám egybõl kiselõadást tart arról, hogy nem hívunk meg csak úgy számára idegeneket a lakásba. Mintha én hívtam volna ezt a kis seggdugaszt. Nem baj, végighallgatom, aztán elhúzok aludni. Elegem van a mai napból egy életre. Remélem, soha többé nem látom ezt a fennhéjázó, gazdag kis pöcsöt. Bár elég jó segge van, szeretném magamévá tenni, de ahhoz újra látnom kéne. A gondolatba is beleborzongok, és inkább gyorsan elteszem magam másnapra.  

~*~

Reggel sietve indulok el. Elaludtam, a fene esne bele a mobilomba, miért pont ma nem tud szólni? Akkor veszem észre, hogy a drága méltóztatott lemerülni. Nagyon fasza, ezt de bírom! Na mindegy, most már mindegy, most rohannom kell, mielõtt Hashiba-san leszedi a fejem. Nem mintha félnék tõle, de ha begorombul, akkor nagyon tud kiabálni velem. Eddig is csoda, hogy nem hagytam ott, de szeretem a munkámat, és igazából nem is nagyon vennének fel sehová sem egy sima érettségivel. A zenét is szeretem. Futás közben még benyomom az mp3-mamat és a zenét hallgatva sietek a munkahelyem felé.
Mikor beérek szerencsém van, még két percem maradt, míg nyitunk. Kikapcsolom a zenét, köszönök a fõnöknek, majd átvedlek a cuki kis zöld köténykémbe, aztán megfogom a dobozokat és hátrahúzok a polcok közé, hogy kirakodjam az újdonságokat. Jó sok cd, dvd, meg nem kevés magazin várja, hogy a polcokra tegyem õket. Úgy látom, kijött az új Dir en Grey album is, azt meg akarom venni, és én mint alkalmazott, féláron jutok hozzá mindenhez. Egy magazint is bepasszolok magamnak, imádom a Vol-t, és most hogy már megvan az új szám, el kell olvasnom. Hirtelen ajtónyitódást hallok. Most nyitottunk ki és máris vevõnk lenne? Ez fura, mert minimum tízig várni szoktak az emberek, mielõtt idetolják a képüket. Kíváncsian megyek ki a polcok közül, és meglátom Maout. Mit akar ez tõlem megint? A kutyáit ezúttal kinnhagyta, ami külön öröm.

- Már megint te? - kérdem morcosan.

- Igen, bocsánat, hogy megint zavarlak - néz rám és egy mosolyt erõltet az arcára. Elég vérszegény, inkább úgy néz ki, mint aki mindjárt sírva fakad. A szemén napszemüveg. Igazán jól áll neki. Viszont a szája szélén levõ seb egyáltalán nem tetszik. Csak nem megverte valaki?

- Mi történt a száddal? - kérdem, ezúttal bunkózás nélkül.

- Semmi közöd hozzá. Csak bejöttem, mert unatkoztam. De miért is érdekel téged a szám? Csak nem aggódsz értem? - kérdi, mint akin nem akarja az orromra kötni. Nekem így is jó.

- Nem aggódom, csak bánt a gondolat, hogy valaki beelõzött a megverésedben. Vágódj le valahova, ha nagyon unatkozol - közlöm vállat vonva, mire feltelepedik a pultra.

- Csak így beleegyezel?

- Lenne értelme annak, ha elküldenélek?

- Nem. De próbálkozni szaba

- Miért nem veszed le a napszemüveged idebent?

- Nem akarom. Tegnap úgy aludtam el, hogy bennmaradt a kontaktlencsém és begyulladt a szemem. Úgyhogy most szörnyen nézek ki - meg sem hallom, hanem csak lekapom a szemcsijét. - Hé! - fordítja el a fejét. - Ez mire jó neked? - az állánál fogva ragadom meg a fejét, és fordítom felém, mire becsukja a szemeit.

- Nézz rám, légy szíves!  - mondom halk, gyengéd hangon.

Én is meglepõdom magamon, hát még õ, de aztán eleget tesz a kérésemnek és kinyitja a szemeit, majd félve várja, hogy mit mondok. A szemei vörösek, duzzadtak, mint aki sírt. Megismerem milyen az, ha valakinek a kontaktlencsétõl vörös a szeme. Az egyik volt osztálytársamnak is volt kontaktlencséje és õ is egyszer elaludt benne, de az õ szemei nem duzzadtak be. A kölyök sírt, ez kétségtelen, de nem fogom kifaggatni, szemmel láthatóan kényelmetlenül érinti a dolog. Ujjaimmal finoman megsimítom az arcát, mire megremeg, majd elengedem és hátramegyek. Van valahol itt egy csomag kamilla, csinálok neki belõle teát, az leviszi a duzzanatot, legalábbis remélem. Sokáig keresgélek, mire megtalálom azt a nyavalyás zacskót, majd nekilátok vizet forralni. Remélem, addig nem jön egy vevõ sem. Hamarosan Maou lépteit hallom magam mögött. Hátrafordulok és megszeppent képpel néz rám, mintha minimum azt várná, hogy leordítsam a fejét.

- Fõzök kamillateát - közlöm egyszerûen. - Az leviszi a duzzanatot és a pirosságon is segít. Hidd el, tapasztaltam már ilyesmit, szóval nyugi.

- Nem értem, miért csinálod ezt. El is küldhetnél a fenébe - mondja.

- Ha már itt vagy, nem küldelek el. Érdekes fiúnak tûnsz - vigyorodom el. - És tudod, szeretném megismerni azt, aki bepancsolt neked.

Morog egyet, talán feldühítettem, de nem foglalkozhatok vele. A víz felforr, beledobom a virágokat, majd pár perc múlva leszûröm és egy edénykébe töltöm a levet. Aztán elõkapok egy csomag vattát és a fiú kezébe nyomom.

- Borogasd be ezzel, jót fog tenni - mondom. - Nekem vissza kell mennem elõre, mert Hashiba-san ideges lesz, ha nem talál elõl.

- Köszönöm - hajol meg enyhén, majd borogatni kezdi a szemét. - Tényleg jót tesz.

- Swallow-san! - hallom meg hirtelen a fõnök hangját és már ott is van elõttem. Emlegetett szamár. - Neked nem elõl kéne lenned a pultnál?

- Csak segítettem a barátomnak - vonok vállat. - Sabishii Maou, õ itt Hashiba-san, a fõnököm.

Kölcsönösen üdvözlik egymást, majd Hashiba-san még megjegyzi, hogy itt hátul csak az alkalmazottak és a fõnök tartózkodhatnak, így Maouval inkább visszamegyünk elõre. Nem akarok zûrt, pláne mert majdnem elkéstem. Az öreg néha félelemetes tud lenni.

A nap kényelmesen telik, délután befutnak a szokásos kiscsajok, és ezúttal nemcsak engem bámulnak meg, de Maout is, aki idõközben inkább visszaveszi a napszemüvegét. Talán így jobban érzi magát mert mi tagadás, a szemei még nem a legjobbak. Utálom a kiscsajokat, és Maou is láthatja rajtam, mert nyugtatóan megveregeti a vállam. Talán mégsem olyan rossz kölyök, mint hírlik. Ebédidõben kinn eszünk, én persze rágyújtok és megkínálom õt is. Ha már itt van, egy szállal több vagy kevesebb nem számít. Talán még haverok is lehetünk, csak az nem fér a fejembe, hogy lehetek most ennyire jó fej ember. Nem ismerek magamra. Tegnap még keresztbe lenyeltem volna a kölyköt, ma meg teát fõzök neki, és a cigimet is megosztom vele. A végén mi lesz? Talán együtt megyünk haza? Erre a gondolatra megrázom a fejem. Na, még mit nem! Nem vagyok én ennyire idióta.
Záráskor végül ideje elköszönnöm tõle, én hazafelé szeretnék menni, õ meg gondolom a parkba.

- Ha lehet, legközelebb ne aludj el a kontaktodban - nevetek halkan. - Tudod, nem mindig van nálam kamilla.

- Megjegyzem - sóhajt. - Akkor szia! Még biztos összefutunk.

- Biztos - intek, majd elballagok.

Kivételesen a rövidebb utat választom. Nem tudom miért, de a hazafelé úton inkább nem beszélgetnék Maouval. Van egy olyan érzésem, olyasmit kérdeznék tõle, amit nem akarok tudni, és megbántanám, vagy magamra haragítanám. Bár én sem értem, miért érdekel ez a kölyök, hiszen semmi közöm hozzá, mégis az az érzésem, hogy nem volt õszinte velem. Mintha valami bántaná, amit nem akar velem megosztani, mert szégyelli. Rágyújtok, és miközben a cigim szívom rajta gondolkodom. Gazdag, tehát nem a pénz miatt kell bánkódnia, vagy félnie, mint nekem, ha elveszítem a munkám. Itt valami más áll a háttérben, túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy simán csak egy verés miatt bukott volna ki.

~*~

Hazaérve a lakást üresen találom. Nem is csoda, hiszen anya sokáig dolgozik. Annál jobban meglepõdöm, amikor meglátom az üzenetjelzõt. Mi a fene? Megnyomom a kis gombot, és már hallom is anyám hangját.

Szia kicsim! Ne haragudj, de pár napig távol leszek. Talán egy hétig is, mert el kellett utaznom Hokkaidora. Tudod céges dolog és csak reggel szóltak. Remélem, el tudod már látni magad és nem csinálsz túl nagy rumlit a lakásban. Ha hazafelé leszek majd felhívlak. Puszi!

Hallelúja! Anyám lelépett egy hétre, micsoda öröm! Nekem csak jó, végre felhozhatok ide valakit, akit anyám nem nézne jó szemmel. Sosem nézi jó szemmel, ha pasit hozok a lakásunkba, mert akármilyen jó fej is, nem igazán van kibékülve vele, hogy meleg vagyok. Ennek örömére elhúzok fürdeni, és jó sokáig folyatom magamra a vizet. Aztán kijövök, megtörlöm magam és felkapok egy nadrágot. A konyhába megyek, melegítek kaját, csinálok egy teát és épp nekilátnék az étkezésnek, amikor csengetnek. Ki a fene lehet az már megint? Morcosan megyek ajtót nyitni, ám mikor kinyitom, elkerekednek a szemeim. Maou az, de úgy néz ki, mint aki elveszett. Kutyái szomorúan nyüszögnek.

- Mi a baj? - kérdem halkan. - Maou, mi történt? 

•  

  Kiköti a kutyákat, majd beengedem. Én se tudom, miért engedem be, talán elment az eszem, vagy mi. Remélem, elhúz, mielõtt a mutter megjön, mert õ nem szereti az idegeneket. Körbenéz, majd levágja magát a fotelbe, de látszik, hogy kissé egyszerûnek ítéli a lakást. Baszd meg, én nem vagyok valami gazdag kölyök, aki aranykanállal a szájában született. 
  
  - A fekete teát szeretem - közli, mire sötéten ránézek. Mi vagyok én? A szolga? Na azt nem, kisapám!  - Na jó. Akkor hagyjuk a teát.
  

  - A lényegre térnél? - kérdem sürgetve, mert szeretném minél elõbb ajtón kívül tudni. Ellenszenves a kölyök, hiába van csinos kis pofija.
• - Csak beszélgetni akartam. Nem mellesleg az egóm nem tudta feldolgozni az öcsém megszólítást. De ha nagyon zavarok elmehetek - mondja, én meg kételkedve nézek rá. Nem hiszek neki.
• - Maradj. Egy kicsit kíváncsi vagyok rád - mondom végül. Végülis egy ideig itt maradhat, ha akar. A mutter meg max megbékél vele, hogy vendégem van. Már ha vendégnek lehet nevezni azt, aki zaklat.
• - Remek. Akkor miért nem ülsz le? Mondhatnám úgyis, hogy érezd magad otthon - vigyorog. Az idegeimen táncol, de nem húzza így sokáig az biztos.
• - Ha már így bepofátlankodtál, legalább egy kis jó modort erõltess magadra - morgom, és azt hiszem, felfogja, hogy mekkora paraszt volt, mert elszégyelli magát.
• - Bocsi. De csak úgy állsz ott mint a faszent.

• - Az én házam, azt csinálok, amit akarok.

• - Akarsz nekem egy teát csinálni? - vigyorog, mire sóhajtok.
  - Rendben. Addig szedd össze a gondolataidat - vetem oda, és elindulok a konyhába. Minél elõbb készítem el neki a teát, annál hamarabb húz el.
  - Elõtte lehet egy kérdésem? - néz rám, mire bólintok, majd megiszom a maradék italomat. - Miért engedtél be? Csak rám kellett volna csuknod az ajtót, ha nem akarsz látni...
  - Mert érdekesnek talállak - vonok vállat. - Még sosem láttam olyan fiút, aki vissza mert volna pofázni nekem.
  
  Látom, hogy megnyúlik a képe, de nem válaszol. Inkább kihúzok a konyhába, és nekilátok teát csinálni. Egész csinos képû gyerek, de a modora borzalmas. És még két kutyát is be akart hozni. Anyám kiverte volna a dilit, és hallgathattam volna egész este, hogy miféle ember vagyok. Mondjuk õ is tudja, hogy balhézok, de leszarom. Mellesleg, kíváncsi vagyok, hogy mi a fenéért jött ide, és hogy talált meg. Na persze, biztos az egyik ölebe követett és jelentést tett. Elhúzom a szám. Gerinctelen kis dög, a kutyái nélkül valószínûleg nem merne kezdeményezni. Gazdag pöcs, akinek mindent a segge alá toltak, mióta megszületett. Undorodom az ilyenektõl, ezek miatt baszták ki anyámat az elõzõ munkahelyérõl és kellett másikat keresnie az õ korában. A víz már felforrt, belenyomom a filtert, aztán mikor kiázik, kiöntöm egy bögrébe, tálcára teszem, teszek mellé cukrot és citromlét, aztán beviszem. Leteszem az asztalra.
  
  - Remélem megfelel a filteres tea - közlöm mogorván. - Mi nem tartunk olyan extra dolgokat, mint a te gazdag családod. Ha nem ízlik, nem érdekel.
  
  - Köszönöm! - bólint, és látszik rajta, hogy nincs ehhez szokva. Õ biztos csak a legkiválóbban válogatott teafüveket issza. Elkényeztetett majom. Beízesíti a teát, és iszik belõle. - Nem is olyan rossz, bár nem ehhez vagyok szokva - mondja, nekem meg összeszûkülnek a szemeim. - De nagyon finom - teszi hozzá sietve.
  
  - Hogy találtál meg? És fõképp, mi a retkes faszért akartál idejönni? - kérdem.
  
  - Kíváncsi voltam rá, miféle fiú az, aki képes nekem visszaszólni - von vállat. - De nem kéne ilyen rondán beszélned.
  
  - Úgy beszélek, ahogy akarok - torkolom le. - Különben is...
  
  Ekkor kulcszörgést hallok, és a fejem fogom. Anyám hazajött, és most megint kiveri a balhét, ha meglátta a kutyákat kinn. A két kutya morog, de nem ugatnak, vagy harapnak. Meg vannak nevelve, vagy félnek anyámtól, amit kétlek. Habár, ha elkezd ordítani, még én is megijedek tõle. Maou is kíváncsian kukkantgat kifelé, én meg fogom magam, és kimegyek, hogy elõbb túllegyek a dolgon.
  Az ajtóban ott áll anyám a szokásos zöld kosztümjében, és éppen a cipõjét veszi le.  A haja gyönyörû vörös színben pompázik, és kontyba van fésülve. Kezében aktatáska és néhány irat. Mikor meglát, szúrós tekintetet vet rám.
  
  - Szia mutter! - köszönök  neki. - Már itthon vagy?
  
  - Ne mutterezz nekem! - szól rám megróvóan. - Mik azok a kutyák odakinn?
  
  - Az enyémek - szólal meg Maou, és csak akkor veszem észre, hogy mellettem áll. - Jó estét! Sabishii Maou vagyok, Alex egy... ismerõse.
  
  - Szia! - veti oda kurtán anyám. Tök fáradtnak látszik. - Még nem láttalak itt. Honnan ismered a fiamat?
  
  - Az üzletben találkoztunk - válaszolom. - Éhes vagy? Melegítek kaját.
  
  Már indulok is a konyha felé, nem szeretnék most balhét. Anyám addig úgysem fog balhézni, míg Maou itt van, mások elõtt nem szokott. Hallom, hogy anyám Maouval beszélget, most faggatja ki, mint minden új ismerõsömet. Kellett nekünk idejönni, mert anyám a japánokkal még bizalmatlanabb, mint az amcsikkal. Mondjuk nem csodálom, hiába tudok jól japánul, még mindig nem szoktam meg az országot, meg a kultúrát. Közben kiveszek egy kis krumplit meg halat, és bedobom a mikróba és készítek anyunak egy jó erõs teát is. Mindig azt iszik este munka után, ha hazajön.
  
  - Azért jobb szeretném, ha azok a kutyák kinn maradnának - mondja anyám. - Tudod, nem szeretnék utánuk takarítani, és nem is igen szeretem a kutyákat.
  
  - Ne aggódj, nekem halakat sem enged tartani, pedig azok nem is mászkálnak - nevetek fel a konyhából.
  
  - De csak a gond van velük - kiabál anyám. - És amúgysem tartanád tisztán az akváriumot, te gyerek!
  
  Hallom Maou halk kuncogását. Ez most kiröhög? Komolyan kiröhög ez a kis faszfej? Ha még egyszer találkozunk, elgyepálom, az tuti! 

- Én érdekesebb látványosság lehetek - mondja, majd kezeit felemelve körbeforog. Egoista majom. - Meg tudtál nézni rendesen? - morgok egyet. Nem hatott meg a kicsike, magamutogató kis korcs, rühellem az ilyet. - Amúgy csak arra voltam kíváncsi, hogy azt a kurvát ki tudta megríkatni, de ha már itt vagyok, megnézem a CD-ket is, ha nem baj - hátrasétál. Nagyon remélem nem lop, mert õt el is kalapálom. Végül három DVD-vel tér vissza, amiket lerak a pultra. – Ezek lesznek - mondja, mire beütöm a gépbe, õ fizet és távozik. Azaz menne, ha nem szólnék utána.

- Te amúgy mindig ilyen bunkó vagy? - kérdem, mire ártatlan szemekkel néz rám. Mint egy kisgyerek. Mindjárt agyonverem, ha továbbra is bámul.

- Most nem is voltam bunkó. - még be is sértõdik, hogy oda ne rohanjak. - Ráadásul pont te beszélsz? Elõbb nem ártana néha gondolkodni. Ha most megbocsájtasz, várnak rám - mielõtt szólhatnék, már távozik is.

Hogy kapná be ez a faszkalap. Biztos valaki kibaszott gazdag úrikölyök, azok hordják így fenn az orrukat. De érdekel is ez engem! Ha még egyszer ilyen bunkó lesz, eskü, monoklival és törött lábbal megy haza, az tutibiztos! Még füstölgök magamban egy ideig, de aztán lassan lecsillapodok. Hiába, nem a türelmemrõl, meg a hûvös vérmérsékletemrõl vagyok híres.
Aztán hála égnek eltelik a nap, és mehetek haza. A fõnök hazaenged, azt mondja, majd õ bezár. Figyelmeztetem a bolti szarkánkra, hogy lehetõleg ne engedje be, ha én nem lennék itt, mert hajlamos lopni. Aztán hazafelé veszem az irányt.

~*~

Szép, csendes, holdvilágos este van, így úgy döntök, a parkon keresztül megyek haza. Útközben rágyújtok, és elmélázva lépegetek. Errefelé mindenki ismer, senki sem merne velem kötekedni, mert tudják, hogy rossz vége lesz. Tisztelnek, vagy inkább félnek tõlem. A kettõ ugyanaz nálam. Ahogy beérek a park egy általam kedvelt részére, hirtelen morgás üti meg a fülem. Aztán meg is látom, mi okozza a hangot. Két kutya morog rám, a fûben meg egy ismerõs kobakot pillantok meg. A délutáni srác az. Felébred, majd rám néz, és megsimogatja a kutyái fejét. Mintha azt hinné, félek az ilyen kis csipiszektõl. A múltkor a szomszéd srác pitbullját agyaltam meg, mikor nekem jött az a dög. Meg a rottweilerét is, amilyen a srácnak van. Hogy miért nem tudja õket féken tartani, az jó kérdés. Azóta a kutyák nyüszítve rohannak el elõlem, ha meglátnak. Két ilyen kiskutya nem akadály.

- Ügyes kutyusok - mondja a gyerek, majd a másik oldalára fordul.

Közelebb megyek, mire a kutyák hangosabban morognak, és úgy tûnik, támadni akarnak. Na mi van, féltek hogy bántom a gazditokat, kutyuskák? Határozott léptekkel indulok feléjük, keményen rájuk nézek, nem fordítom el a tekintetem. Már vicsorognak, a fogukat is mutogatják, de nem támadnak. Alig két méterre vagyok, mikor elfordítják a fejüket és elhallgatnak. A srác meg felnéz, és azt hiszem, kissé meg lehet lepve, hogy az ölebei nem támadtak rám.

- Na mi van? - kérdem gúnyosan. - Azt hitted, a kis palotapincsik majd rám ugranak és széttépnek? - vigyorgok. - Ezeknél nagyobb kutyákkal szoktam birkózni, öcsém. Múltkor egy rottweilert intéztem el úgy, hogy két hétig volt az állatorvosnál. Pedig nem volt könnyû menet, de azóta nyüszít, ha meglát.

- Szóval,  nem félsz tõlük, mi? - néz rám. - Szerintem hülye vagy. Belial és Belphegor nem házikedvencek.

- Ugyan már. Kis ölebek azokhoz képest, amikkel én szoktam verekedni - vonok vállat. - Alexander Swallow vagyok - mutatkozom be. - Jobb, ha megjegyzed a nevem, kölyök.

- Nem vagyok kölyök! - fortyan fel! - A nevem Sabishii Maou!

- Szomorú démon? - röhögök fel. - Illik hozzád, kisfiú. Na, mennem kell, nincs kedvem veled szórakozni, kicsi démonfióka. Pápá! - küldök felé egy gúnyos vigyort, majd elsétálok.

Még visszanézek, õ meg csak ül ott elképedve. Azt hiszem, visszaadtam a kölcsönt. De még azért megszólalok.

- Ja és jó lenne, ha leszállnál a magas lóról kis egoistám! Kurva nagyot fogsz zuhanni, öcsém!

Mielõtt még utánam böföghetne valamit, kényelmesen elsétálok. Csak visszaadtam neki a kölcsönt. Nehogy a kiskölyök azt higgye, hogy mert gazdag köcsög, még meg fogok tõle ijedni. Majd letöröm a szarvát a gyereknek, ha kekeckedik nekem. Nem szoktam ugyan gyengébbeket verni, de lehet vele kivételt teszek.

~*~

Hamar hazaérek, anyám nincs otthon, úgy tûnik, megint túlórázik, mint a héten minden nap. Nem gond, kaja van itthon, ha jól tudom. Lerúgom a cipõm, leveszem a kabátom, majd a hûtõhöz húzok és kinyitom. Bingó, meg vagyok mentve! A hûtõben ott árválkodik egy tegnapi csirkecomb, némi krumpli meg mártás. Kiveszem, megmelegítem, meg készítek magamnak hozzá teát. Most nem vágyom sörre, vagy más itókára. Talán utána, ha megfürdtem. Megvacsorázom, elmosogatok - egyszer leszek rendes fiú, hogy a mutternek ne kelljen ezt csinálnia -, aztán elhúzok fürdeni. Lehúzom a ruhám, majd beállok a zuhany alá.
Miközben a víz folyik, a kis köcsög jut eszembe. Tutira otthon van már anyucinál a baszott nagy házában, és sírva fekszik az ágyában, mert le lett alázva. Nem baj, most már tudja a kis gyökér, hogy kivel áll szemben. Bár elvártam volna, hogy gyáva módon rámuszítsa azt a két ölebet, amit õ kutyának hív. A gondolatra elnevetem magam. Bár azt is hiheti, hogy elmenekültem, de igazából semmi kedvem nem volt most verekedni. Ha nem provokálják ki, általában nem ütök. De ha balhéznak velem, akkor nem félek megvédeni magam.

Jó fél óra múlva mászom ki a zuhany alól. Egy szál rövidgatyát húzok, és éppen a hajamat szárítom egy törülközõvel, amikor csengetnek. Hogy ki a rákfene lehet az ilyenkor, nem tudom, de tuti elküldöm az anyjába. Semmi kedvem ma már senkihez az idegbeteg kiscsávó, meg a kleptomániás ribancok után. Azt várom elhúz az illetõ, de nem. Mintha rátenyerelt volna  a csengõre. Anyám nem lehet, õ visz kulcsot, ha meg itthonhagyja, akkor felhív, hogy mikor ér haza és eresszem be. Végül morogva dobom félre a törülközõt és az ajtóhoz grasszálok.

- Jól van, na! Jövök már! - ordítom, hátha meghallja, és végre elhallgat a csengõ. - Mi a fészkes fenét... - kezdeném, mikor nyitom az ajtót, és kis híján dobok egy hátast. A szõke kölök az a parkból. - Mi a rákfenét keresel itt? Követtél, köcsög?! - mordulok rá.

- Van egy kis elintézetlen ügyünk - mondja mogorván, és már nyomakodna be.

- Na ott állsz meg! A pincsik kinn maradnak, ha nem akarod hogy anyám felnyalassa veled a lakást, gazdag pöcs - villantok rá egy vészjósló pillantást, mire kénytelen-kelletlen kiköti a blökiket. Aztán beengedem, de sejtem, hogy nem egy teára ugrott be.

Szokásomhoz híven a cigiszünet végén ismét ott ülök a helyemen. Unalmas napnak nézek elébe ahogy látom, pedig szombat délután van, és ilyenkor tele szokott lenni a hely vihogó, viháncoló kiscsajokkal, akik folyton engem bámulnak, ha betérnek ide. Venni nem vesznek semmit, vagy ha igen, maximum valami lejárt énekes CD-jét, de az idejük nagy részét nekem szokták szentelni még akkor is, ha természetesen leugatom õket, ne engem bámuljanak, nem vagyok kirakatbábu. Rohadt kis japán kurvák, néha beléjük rúgnék de úgy, hogy a Holdig szállnának, vagy minimum hazáig. Addig oké, hogy nem vagyok japán, mégcsak ázsiai sem, de hogy miért bámulnak folyton a képembe, az nagy rejtély. Mintha nem éltem volna itt egész életemben, mégis minden nap megkapom az érdeklõdõ pillantásokat. Ha a lányokhoz vonzódnék, még talán el is pirulnék, vagy bóknak venném, hogy ennyit törõdnek velem, de mivel meleg vagyok, így az õ viháncolásuk hidegen hagy.

Nem tudok mást tenni, elõkapok egy zenei magazint, és azt kezdem el olvasgatni. A fõnök ki fog nyírni, amiért nem dolgozom, de ha egyszer nincs vevõ, nem tudom, mit vár el tõlem. Majd megint morogni fog, hogy én riasztottam el a vevõket a „bájos” modorommal. Én tehetek róla, hogy ezek a kis fruskák idegesítenek? Jó, lehet, hogy néhanapján kissé nyers vagyok, de az istenit neki, úgy viselkednek, mintha valami látványosság lennék.

Épp belemélyedek az egyik cikkbe, amikor ajtónyitódás keretében kuncogás és vihogás üti meg a fülemet. Na, már csak ez kellett. Fél szemmel felpillantok, és vagy tíz lány masírozik be az ajtón, azokból nyolc azonnal engem kezd pásztázni, mire visszabújok az újság fedezékébe. Ám még így is érzem, hogy le sem veszik rólam a szemüket, így kénytelen vagyok megszólalni.

-          Vesztek is valamit? – emelem fel a fejem, sötét szemeimet az egyik lány tekintetébe fúrva, mire rögtön olyan vörösre gyúlik az arca, mint a pipacs. – Nem vagyok cirkuszi látványosság. Vagy elhúztok a közelembõl és körbenézve vásároltok is, vagy lehet elmenni!

A kiscsajok egybõl beljebb araszolnak, pedig a hangomat mégcsak meg sem emeltem, mégis tudják, hogy nem vagyok jókedvemben. Néhányat felismerek már közûlük, rendszeres látogatók, de tudom, hogy nem a CD-k vonzzák õket, hanem én. Sajnos azonban hiába, a kislányok hidegen hagynak. Az egyik hátsó sor felé sétálnak, és nézelõdni kezdenek. Én fél szemmel õket nézem, mert a múlt hónapban az egyik élelmes vásárlónk három Dir en Grey DVD-t is meglovasított, a fõnök meg az én bérembõl vonta le az árukat. Nem szeretném, ha ez ismét megismétlõdne.

Az egyik lány keze furán mozdul, és már látom is, amint a táskájába rejt valamit. Butuska. Vihogva indulnak kifelé, és már mellettem haladnának el, amikor felállok. A lánybanda megáll és néhány kislány – nem lehetnek többet tizenhatnál – megáll. Kényelmes léptekkel lépek oda a kis szarkához, és a szemébe nézek. Õ nyel egyet és elpirul, talán azt hiszi, randira akarom hívni. Nos, aranyom, tévedsz.

-          Megkérnélek, hogy ürítsd ki a táskádat! – mondom határozott, de halk hangon. – Ha nem teszed meg, én fogom, és tudom, mit fogok benne találni.

-          Nem loptam el semmit! – válaszol a kislány, de a táskája már a kezemben van. – Add vissza, te perverz állat! – kapálózik.

A barátnõi halálra vált arccal nézik, ahogy a pult mögé lépek, a táskát a pultra teszem, és elkezdem kibányászni a tartalmát. Hamarosan elõ is kerül a CD, amelyen még ott a boltunk logója, a csomagolás és az árcédula is. Ránézek a tolvajra, mire az arca sápadtra vált.

-          Ha nem loptad el, akkor kiváncsi lennék, hogy került a táskádba, kislány – mutatom meg neki a CD-t. – Jobb lesz, ha hívjuk a rendõrséget.

-          Úgysem mered! – mondja az egyik lány. – Mariko apja gazdag, és te fogsz bajbakerülni! Szóval fogd be a szád!

-          Na idefigyelj, te kis korcs! – hajolok elõre, és lököm vissza a táskát a lánynak. – Nehogy azt hidd, hogy félek a gazdag apucidtól! Most pedig lóduljatok kifelé, és ha még egyszer itt látlak titeket, annak ti isszátok meg a levét! Kotródjatok innen!

Úgy tûnik, elég hatásos lehetek, mert a lányok kissé megszeppenve távoznak, habár a nagyhangú még mérgesen rám mered, de nem mer visszaszólni. Elégedetten viszem vissza a lemezt a helyére, a hátsó sorba. Minden rendben van, semmi sem hiányzik. Épp fordulok vissza, amikor hallom, hogy valaki belép a boltba. Megfordulok, és egy fiatal, nálam pár évvel fiatalabb fiút látok meg az ajtóban két kutya társaságában.

-          Sajnálom, de állatokat nem lehet behozni! – mutatok a kutyákra, mire kelletlenül kiköti õket az ajtó elõtt. – Segíthetek valamiben?

Csak most nézem meg jobban a jövevényt. Csinos pofikája van, a szemében színes kontaktlencsét hord – elsõ látásra is látszik -, haja szürkésfehérre van festve, füleiben fülbevaló, és a ruhája is eléggé feltûnõ. Egy feltûnési viszketegségben szenvedõ fiú. Tök jó, pont ez kellett nekem, de az arca igen megnyerõ. Pont az esetem a gyerek. A pult mögé grasszálok, és közben le sem veszem róla a szemem. Õ is engem  néz, de nem szólal meg.