A fiú, engem teljesen figyelmen kívül hagyva, az elõttem ülõ Melinda mellé ül le. Izgatott szívem egy pillanat alatt megdermed, hogy aztán még gyorsabb ütemre kapcsoljon, és testemet elöntse a zsibbadás. Mi van velem?! Azt hiszem, beteg leszek. Igen… Biztosan. Elefánt Úr is meg fogja érteni, ha én holnap nem jövök iskolába. Igen… Azt azért õ sem akarhatja, hogy betegen idejöjjek, és mindenkit végigfertõzzek, nem igaz?

Valamit beszélgetnek az elõttem ülõk, de nem figyelek rájuk, nem az én dolgom. Elõveszem a kissé régies MP3-amat, aminél vannak sokkal, de sokkal modernebb zenelejátszók is, de mivel másra nem volt pénzem, maradt ez. Elindítom, és egy, a mostani hangulatomhoz illõ zenét nyomok be, hogy elterelje a figyelmemet az elõttem ölelkezõ párról. Nem is értem, hogy miért esik ilyen rosszul, hiszen félek mindkettejüktõl. Nem értem magamat… Elefánt Úr biztosan tud majd tanácsot adni. Õ sokkal jobban ért mindenhez, mint én. Én semmihez sem értek… Csak a félelemhez.

Egy kis idõ múlva azt veszem észre, hogy bár itt van ez a fiú, már a tanár is megérkezett. Gyorsan elteszem a zenelejátszóm, és megpróbálok a tanárra figyelni, és minden mást figyelmen kívül hagyni. Ez, miután a zongorista fiú kislisszol az ajtón, nehezen sikerül is.

Én tényleg beteg leszek! Nincs más magyarázat, hogy miért érzem magam ilyen furcsán.

---*---*---*---

Az órák szenvedéssel telnek, hiszen mind-mind olyan óra, aminél beszélni kell. Történelmen Mrs. Fitzpatrick fölszólított. Tudtam én, hogy utál, és imád engem szívatni, de hogy ennyire? Borzalmas érzés volt fölállni, és magamon érezni az osztálytársaim gúnyos tekintetét. Alig bírtam kinyögni pár dolgot, pedig igazából ez a téma, a 100 éves háború még érdekelt is. Össze-vissza dadogtam, és csak az akadályozott meg a teljes kiborulástól, hogy magamban fölidéztem a kapott verset, aminek hatására melegség költözött a szívembe. Elgyengülten omlottam le a helyemre, és az sem érdekelt, hogy a tanárnõ egy kettest adott nekem. Meg aztán… nincs értelme fölháborodni… tudom jól. Nem mernék kiállni magamért. Kinevetnének… Kiabálnának velem… Félek.

Órák után kicsit szédelegve állok föl az asztaltól. Nem értem, miért érzem így magam, hiszen többször volt már, hogy ennél több ideig nem ettem, és mégis bírtam, ám most elég rossz állapotban vagyok. Minthogyha mindenem sajogna, és úgy érzem, mindjárt elájulok. Már lépnék ki az ajtón, amikor Melinda megszólít. Nem értem, miért, hiszen év elején ha beszéltünk pár mondatot, utána meg egyet sem, most mégis kávézni hív. Hogy miért? Nem tudom. „Csak úgy”. Ez nem válasz. Meg amúgy se lenne rá pénzem. Se kedvem. Se erõm.

Nem kell, hogy kinevessenek. Biztosan csak azért hív, hogyha kell valaki, akit meg tudnak alázni, ott legyen kéznél. Nem akarom. Nem megyek. Boltba kell mennem. Meg Elefánt Úr is biztosan hiányol.

- Akkor jössz? – kérdezi Melinda. Hogy még nem utasítottam vissza? Ja, ahhoz elõbb ki kellene nyitnom a számat. Eddig nem tettem meg, ezért most várakozó tekintettel néz.

- N-n-nem… nem tudok, bocsi. – Hangom gyenge, remegõ, mint amilyennek a lábaimat érzem, amiket gyors mozgásra ösztökélek, otthagyva a visszautasított lányt. Kisietek az iskolából, de a kapuban meg kell kicsit támaszkodnom, mert úgy érzem, szédülök. Mellettem az emberek mind nevetnek rajtam, hogy mit támasztom a kaput, de most ez sem tud érdekelni. Legszívesebben most azonnal lefeküdnék ide a földre, hogy aztán föl se kelljek. Borzalmasan érzem magam.

Mikor úgy érzem, egy kicsit talán jobb a helyzet, elengedem a vaskaput, és tétova léptekkel elindulok. Nagyon, nagyon lassan haladok, érzésem szerint a velem együtt útnak induló csiga is lehagyott már, vagy legalábbis már nem látom, hogy mellettem haladna. Picit följebb emelve tekintetemet, meglátom, szóval rám most tényleg igaz az, hogy még egy csiga is gyorsabb nálam.

Kicsit lehet, hogy úgy haladok, mint egy részeg, ugyanis nem tudom, miért, de a járda elkezdett mozogni alattam. Nem fizettem be hullámvasútra, így nem is értem, miért mozog az engedélyem nélkül, de valamilyen gonosz módon õ is ki akar szúrni velem, és egy hirtelen mozdulattal fölemelkedik, és elgáncsol. A csiga meg bezzeg vígan tapad a járdára, és csak mászik, és mászik.

Egy meglepett férfi kiáltást, ami mintha a nevemen szólított volna, és mintha Elefánt Úr megnõtt volna, olyan trappolást hallok meg, de még az összerezzenésre sincsen erõm, csak engedek a testemet elzsibbasztó ólomos fáradtságnak.

Lassan, ahogy a végéhez közeledik a darab, egyre inkább megnyugszom. Mintha egy gyógy terápia lenne szívemnek, lelkemnek egyaránt, ez a gyönyörû dallam úgy hat zaklatottságomra. Egy utolsó, lágy hanggal vége lesz a dalnak. Egy picit még ellazultan ülök a földön, de mikor meghallom a terembõl kiszûrõdõ zajokat, mint akit megcsíptek, úgy ugrok fel, és rohanok el a helyszínrõl. Nem bírok a kíváncsiságommal, tudnom kell, hogy ki játszott ilyen gyönyörûen, így mikor már elég messze vagyok, és nem ér el az ajtón kilépõ, hátrafordulok, és… elkerekedek a szemeim.

A ma reggeli srác zongorázott ilyen szépen. Nem ám egy édes, kicsiny leányka, hanem egy langaléta, ijesztõ fiú zongorázta el ezt a szép dalt. Teljesen össze vagyok zavarodva, egyáltalán nem tudom összeegyeztetni a magas, ijesztõ kinézetét azzal a zeneszámmal, amit az elõbb hallottam. Tényleg õ zongorázott?!

Összezavarodva érem el a szobám magányát, ahová egybõl bezárkózom, és belevetem magam az ágyikómba. Elefánt Urat magamhoz szorítom, s csak zaklatottan nézek ki a fejembõl. A mai napom… A mai napom szörnyû volt. De az a dal… Annyira csodálatos volt. Mintha a felhõk szárnyán utaztam volna… És tényleg az a fiú zongorázta el? Meglepõ…

- Elefánt Úr… ugye holnap nem kell bemennem? Kérlek szépen, engedélyezz nekem egyetlen egy szabadnapot! – kérlelem magamhoz szorítva puha kis testét. Mivel nem látom, milyen tekintettel néz rám, elveszem a mellkasomtól, és szemem elé emelem. Gombszemei mintha ezt üzennék: Wyett, ne is álmodj róla, nem menekülsz te meg az iskolától! Szomorúan ölelem ismét át a plüssömet, és próbálom elterelni a figyelmemet a gyomromat kínzó éhségrõl. Éhes vagyok, hiszen ma egész nap nem ettem semmit, de mivel ahhoz, hogy tudjak valamit is enni, ki kellene innen mennem, így inkább éhezem. Majd… majd holnap iskola után beugrok a boltba… talán. Addig is, hogy elhallgattassam gyomrom követelõzõ hangjait, beleöklözök a pocimba, és egybõl el is hallgat a gyomorkorgás.

Nyugtalan álomba merülök el, ahol mérges, megvadult bikáknak tûnõ zongorák kergetnek, amiknek egyikén a fiú utazik, és próbál elkapni. Egyre közebb és közelebb ér hozzám szállítóeszközén, és bármennyire is futok, egy iskolai szekrény tart szorosan fogva, hogy egy centit se tudjak mozdulni. A szürreális világban minden tárgy fekete, egyedül a folyosó fehér, és a fiú néz ki ugyanúgy, mint élõben. Hirtelen apró papír madarak tûnnek elõ a semmibõl, amik e ma olvasott verset dalolva köröznek a fejem fölött, és csipkednek engem. Szívem egyre gyorsabban és gyorsabban dobog, és kezdek pánikrohamot kapni, mikor a fiú hirtelen elkap, és…

…felébredek. Zihálva ülök föl, és levegõ után kapkodva próbálok lenyugodni. Apró hisztérikus kacaj szakad ki a torkomon, ahogy próbálom lenyugtatni dobogó szívemet, és zaklatott lelkemet. Percek múlva jutok csak el arra a szintre, hogy el körül tudjak nézni. Az ablakon, melyen most nincs összehúzva a függöny, csak az utcai lámpa fénye világít be. Még éjszaka lenne?

Hirtelen eszembe jut, hogy még nem is csináltam meg a leckéket, így egy nagy sóhaj után fölkelek, és nekiállok a házik elkészítéséhez, illetve a tantárgyak megtanulásának. Egész reggelig csinálom, így kicsit fáradtan megyek reggel az iskolába, de így legalább még ahhoz sincs erõm, hogy ellenkezzek Elefánt Úrral, hanem csak teszem, amit mond, és becaplatok az iskolába. Ma reggel valahogyan ismét együtt sikerül az ajtóhoz érnünk azzal a fiúval, aki ismét kinyitja elõttem az ajtót. Félve pislogok föl rá, de mikor belenéz a szemeimbe, ajkaimba harapok, és elsietek mellette. Talán… az arca nem is olyan ijesztõ, mint elsõre gondoltam volna.

A szekrényemhez érve kinyitom, és mintha ismét a tegnapi nap ismétlõdne meg, egy papírdarab esik ki belõle, csakhogy ezen már rajta van az én nevem. Wyett. Mivel ha jól tudom, mellettem egyik szekrénynek sincsen Wyett nevû tulajdonosa, így kénytelen vagyok elhinni, hogy én kaptam ezt a levelet. A számat rágva kémlelek körbe, hogy ki küldhette a levelet, de senki olyant nem látok, aki ne lenne olyan, mint a többiek. Kivéve talán a zongoristát, aki a barátai között nevetgél, de… õ olyan magas, és bár talán annyira nem ijesztõ, mint elsõ pillantásra, attól még nem hinném, hogy verseket küldözgetne valakinek, pláne nem nekem. Talán ez csak egy vicc, amivel ismét meg akarnak alázni az osztálytársam. Hagyják, hogy azt higgyem, hogy valakinek tetszem, ahogyan azt a versikébõl kihámoztam, mint következtetést, aztán röhöghessenek rajta, hogy bevettem. Elszomorodva gyömöszölöm be a lapot a szekrényembe, de egyszerûen nem vagyok képes rácsapni az ajtót, hogy végre a helyemre kerülhessek, ne kelljen hallgatnom a folyosó zajait.

De nem megy… Nagyon tetszik a vers. Szívem tájékán furcsa bizsergetést érzek meg, ami megrémít, egyben jólesõ érzéssel tölt el. Vajon ki lehet a titkos küldözgetõ? Lehetséges, hogy tényleg az osztálytársaim… Vajon tényleg ennyire kegyetlenek lennének?! De ha nem… ha nem õk… akkor ki?

Fejemet a szekrény ajtajának döntöm egy pillanatra, majd egy nagy sóhaj után elõbányászom a versikét, és elsüllyesztem a pulcsim zsebében, és becsukom az ajtót.

Lehet, hogy meg fogom én ezt bánni, de… gyenge vagyok. Hagyom, hogy a remény eltörölje az összes félelmemet a megaláztatás iránt. A kenguruzsebben mindkét kezemmel a már kissé gyûrött papirkát szorongatom, és lehajtott fejjel sietek el az emberek között. Véletlenül nekimegyek valakinek, de bocsánatkérés helyett csak még gyorsabban besietek az osztályterembe, és leülök a helyemre. Térdeimet fölhúzom, és zsebembõl elõhalászom a versikét, azt olvasgatom.

Egy égetõ pillantásra eszmélek, és megijedek, hogy annyira elmerültem a gondolataimban, hogy már be is csöngettek, de mikor felemelem a fejem, nem a tanárnõ pillantásával, hanem a tegnapi zongorista fiú szemeivel találkoznak szemeim. Zavartan fordítom el a fejemet, és gyorsan a zsebembe süllyesztem a verset.

Nem akarom, hogy ismét rajtam nevessenek…

Félek tõlük.

Halk madárcsicsergésre kelek. A kolesz szoba lesötétített ablakán halvány fény jut be a szobába. Reggel van. Legszívesebben magamra húznám a takarót, és életem végéig ki se bújnék innen, a jó meleg, biztonságos kuckómból, amit egyedül Elefánt Úrral osztok meg, de sajnos az ébresztõ órám máris csörög, hogy hangos zenebonával figyelmeztessen: Wyett, most azonnal keljél föl, különben megsüketítelek. Még épp idõben nyomom le, hogy ne kezdjen el hangosodni, és mikor minden elcsendesül a szobámban, heves szívdobogással visszadobom magam a párnáim közé.

- Elefánt Úr, muszáj ma bemennem?! – nyafogok a magam elé tartott kissé már elnyûtt plüsselefántnak, aki a szokásos dorgáló tekintetével néz engem. Nagyot sóhajtva lefelé görbül a szám, és az elõttem álló napra gondolok. Ma… ma csak öt órát kell kibírnom. Három órán biztosan nem kell felelnem, a negyediken… Mr. Smith szíve talán megkönyörül rajtam, és nem fog kiállítani az osztálytársaimnak csúfolt Wyett-rémek elé, de Mrs. Fitzpatrick?! Az a gonosz boszorkány, akirõl a mesék vasorrú bábáit szokták mintázni, biztosan fölszólít majd. – Eeeeleeefáááánt Úúúúúúúúr! Kérlek, hadd ne kelljen bemennem! Hát nem lenne jó egy napot kettesben tölteni? Kérlek, kérlek, kérlek! – könyörgök elefántomnak, de tekintete egy szemernyit sem enyhül, gombszemei tömérdek szenvedés ígéretével küld az iskolába. Olyan gonooooosz! Nem érdekli, hogy nekem hányingerem van, fáj a fejem, a torkom, a nem létezõ orrmandulám, és még… ööö… lázas is vagyok, igen! Szóval, egyik sem érdekli… Grr…

Végül csak elkészülök, kedvenc kapucnis fölsõmben, és bõ farmernadrágomban megyek az iskolának elnevezett középkori kínzókamrára hajazó épületbe, hogy a napi szenvedés adagom ismét meglegyen. Az ajtónál egy nagyon-nagyon-nagyon magas, ijesztõ fiú megelõz, és kinyitja nekem az ajtót. Mérete valósággal megrémiszt ezért gyorsan elsietek mellette, és az osztályterembe rohanva levetõdök a leghátsó sor, ablak melletti székébe, és összegubózódok. Elõre-hátra ringatom magam, és próbálom megnyugtatni picike, sebesen kalapáló szívecskémet, de ahogyan vissza-visszagondolok a magas fiúra, újra hevesen kezd verni. Olyan magas volt! És ijesztõ! Ésésésésés… biztosan nagyon félelmetes is.

Egész órát szinte rémálmodozva töltöm végig, amit a tanárnõ nem néz valami jó szemmel, és többször is rám néz, hogy jegyzeteljek már, de nem megy. Annyira remegnek a kezeim, hogy mikor kezembe veszem a ceruzát, többször is leejtem. Az osztály nevetve figyeli ügyetlenkedésemet, én meg egyre jobban kétségbeesek. Csöngessenek már ki! Vissza akarok menni a koleszba! Most még Elefánt Úr mérges tekintete sem érdekel, csak engedjenek végre ki innen! Próbálom visszatartani könnyeimet, de pár galád könnycsepp kicsordul, és nem érdekli õket, hogy mennyire harapdálom szét a számat, hogy ne tegyék meg. Ma mindenki csak bánt engem!

Végül csak megszólal a csengõ szerencsére, és már csak azt veszem észre, hogy mindenki elõtt kiérek a terembõl, és a szekrényemhez megyek. Legszívesebben mindenemet bevágnám oda, és visszamennék a koleszba jól kisírni magamat, de Elefánt Úr biztosan kikergetne, meg tudom jól, hogyha lógok, kirúgnak az iskolából, ami azt jelentené, hogy haza kellene mennem, ami még több veszekedést jelentene, amit én viszont nagyon nem bírnék ki. Így inkább csak kinyitom a szekrényemet, és már tenném is be a könyveimet, hogy újakat vegyek ki, mikor egy ismeretlen papírdarab pottyan ki belõle.

Meglepetten, egyben furcsállkodva hajolok le érte, és nyitom szét a szépen összehajtogatott lapot. Ismeretlen kézírással egy versike van leírva a lapra.

Fészket rak a jó idõ,
gólyanép is haza jõ.

Itt totyog a patakpart,
a sok vadlúd vele tart.

A Nap szeme ide lát,
kedvet nyílik a világ.

Hóvirágom tavaszol,
szívem zenét zakatol.

A park csupa szerelem,
benne magam keresem.

Mosolyogva olvasom végig, édes kis versike. Aranyos a hangvétele, és ez most pontosan jó a hangulatom miatt. Viszont… Egy szomorú dolog jut az eszembe: ez nem az enyém.Nem nekem küldték. Kerek, kutakodó szemekkel nézek körül, hogy mégis ki küldhette ezt, mert vissza szeretném neki adni. Biztos vagyok benne, hogy nem nekem akarta ezt adni, hanem eltévesztette a szekrényt, és most átkozza magát, hogy hogy lehetett ilyen ügyetlen, hogy az iskola különcének szekrényébe dobta ezt az aranyos, tavaszi versikét. Mellettem egy gyönyörû lány szekrénye van, aki szerencsére nem olyan ijesztõ, mintha egy magas fiúé lenne, mint amilyen a reggeli fiú volt. Biztos vagyok benne, hogy ennek a lánynak küldte a verset az ismeretlen ember, így bátortalanul felé fordulok.

- Sz-sz-szia… - lehelem. Meglepetten kapja felém a tekintetét a lány, és mikor realizálja, hogy tényleg én szólaltam meg, még jobban elképed. – Ezt találtam a szekrényemben. Biztosan neked akarták adni, csak eltévesztették a szekrényt – suttogom. Hogy hallja a lány, közelebb kell hajolnia, amitõl megijedek, és hátrébb ugrok. Furcsálló tekintettel figyel, de nem próbál meg közeledni felém, amitõl picit megnyugszik kalapáló szívecském, és gyorsan a kezébe nyomom a levélkét, és becsapva a szekrényem ajtaját, az osztályterem nyugodt sarka felé menekülök. Útközben szemem találkozik annak a magas fiúnak a szemeivel, aki csalódottan és szomorúan figyel. Fejvesztetten sietek az osztályteremben a helyemre, és ledobom magam a székre.

Valamiért az ismeretlen magas fiú szemei úsznak be lelki szemeim elé, amik olyan elárultan csillogtak, de aztán, mikor megjön a tanár, próbálok az órára figyelni, és sikeresen átvészelni ezt a napot.

---*---*---*---

Utolsó óra után megkönnyebbülten menekülnék ki az iskolából, de Mrs. Fitzpartick maga mellé parancsol, és egy emelt hangvételû hegyi beszédben részesít. Remegve próbálom tartani magam, hogy ne omoljak össze, hiszen akkor csak még inkább bedühödne rám, de már nagyon nem megy. A mai nap túl sok volt, és már Elefánt Úrral akarok lenni, hogy elsírjam neki bánatom. Már-már kezdem megadni magam a sírásnak, mikor végre elenged, így egy gyors köszönés után villámként távozok is. Ahogy megyek ki a majdnem üres iskolából, egy halk zongoraszót hallok meg. Mivel mindenki vagy órán, vagy már otthon van, csodálkozva lopózok a zeneterem felé, ahonnan kihallatszódik a gyönyörû, szomorkás, mégis reményteljes dallam. A terem ajtaja csukva, így nem tudok belesni, hogy ki lehet az, de mivel maga a zene nagyon tetszik, és biztos vagyok benne, hogy sírás nélkül nem bírnám ki a szobámig, letelepszek az ajtó elé, és elengedem magam.

Halk zokogásom szerencsére nem zavarja meg a zenét, ami olyan, mint egy simítás, közvetlen a szívemnek. Vajon ki játszhat ilyen szépen? Biztosan egy finom, lágy, alacsony kislány…