A középiskolánk a legnagyobb és legszínvonalasabb amit csak kívánhatunk. Az osztálytársak rendesek, tisztelettudóak és nem lógnak. Senkit sem különböztetnek meg a szerint, hogy milyen márkájú cipõt visel, vagy hogy a legújabb divat szerinti ruhákat hordja-e. A gyengébb diákokat sem nézik le és mindig segítenek nekik. Nem cikizik a szorgalmas tanulókat és nem az a lényeg, hogy ki hogyan néz ki. Ez lenne a tökéletes középiskola, egy tökéletes világban.

De éppúgy, ahogy a világ sem tökéletes a suli sem egy álomnyaralás.

Inkább rémálom nyaralás, ha már meg kell neveznem.

Ha nem ez lenne a legjobb suli, akkor már régen kiiratkoztam volna. Nem azért mert néha… vagyis gyakran piszkálnak. Az nem érdekel. Viszont néha olyan bosszantóak és éretlenek tudnak lenni, hogy legszívesebben felkapnám Madame Sylvie alumínium vonalzóját a matek szertárból és kiosztanék néhány körmöst!

Az úton haladva hallgatom Meddy panaszkodását a tegnap esti „randijáról”. Kicsit sajnálom szegényt, mert nagyon kedves lány, de borzasztóan naiv és hiszékeny. Folyton átverik és gúnyt ûznek belõle, csak azért, mert az arca tele van vörösesbarna szeplõkkel. Pedig igazán szép arca van, csak nem az a típusú lány, aki sminket vagy mini ruhát venne föl, hogy hódítson.

- Ugyan Meddy, ne törõdj velük. Egyáltalán minek mondtál igen?

- De hát Leon olyan kedves és jóképû. Randira hívott! Mégis mit kellett volna mondanom. – siránkozik, hevesen gesztikulálva a kezeivel.

- Mondjuk azt, hogy „Nem!”?

- Jó, jó tudom! De mikor úgy néz! – felsóhajt, szomorúan lehajtja a fejét.

Tulajdonképpen tudom mire gondol. Leon… jóképû srác. Odavannak érte a lányok, mert olyan szép zöld szeme van, hogy mindenki a legjobbat feltételezi róla. A magas arccsontja és a hosszúkás arca igazi Casanovává teszi õt. Pont olyan, mint a többi „szektás”.

- Azért néz rád úgy, mert senki más nem érti meg annyira az algebrát, mint te! Megint azt akarja majd, hogy engedd meg neki, hogy rólad puskázza a dolgozatot. – morgom egy cseppet sem jókedvûen. Utálom az ilyen embereket!

Egészen a suliig ezen vitázunk, próbálom belésulykolni, hogy ne ájuljon el, ha odamegy kimagyarázni, hogy miért is nem ment el a parkba, a megbeszélt randira.

Már ez is abszurd!

Az olyan kaliberû fiúk, mint õ is, nem mennek egy parkba randizni!

Feljebb húzom a fekete válltáskám és a kantárra markolva szorítom össze az ajkaim, mikor a tekintetem a bejárati ajtóra téved.

Szuper! Már megint elállják az utat! A héten harmadjára!

A legutóbb valaki szándékosan meglökött és elejtettem a táskám. Még szerencse, hogy laptopot nem hordok benne és nem ment semmi tönkre.

Meddy-re nézek és látom, hogy már õ is kiszúrta amit én. Leon az egyik lócánál csókolózik egy lánnyal a pompon csapatból. Hiába bújtak a fa mögé, ebbõl a szögbõl akkor is látni.

- Felejtsd el Meddy! Az ilyen emberek genetikailag egymásra lettek programozva.

A szépfiú és a szõke pompon lány. Összeillenek…

- Tudod Val, ilyenkor utálom, hogy te...

- Madeline! –pirítok rá suttogva. – Megmondtam, hogy titok! Ne beszél róla hangosan!

Õ az egyetlen barátom és mindent elmondok neki, de nem akarom, hogy más is tudjon róla.

- Bocsánat… de akkor is kár. Te legalább nem vernél át!

Halványan rámosolygok, mindketten tudjuk, hogy akkor sem vinném õt randizni, ha nem lenne olyan zavaros minden. Olyan mintha a tesóm lenne.

Mély levegõt véve nekigyürkõzünk a feladatnak, hogy bejussunk az iskolába. Egyre hangosabb a zaj ahogy közelebb jutunk. A „szektások” – így nevezte el Meddy a bugyi-gyûjtõs szépfiúkat – rendesen elzárják az utat. Kínosan ügyelek arra, hogy ne nézzek egyikre sem, mostanában ugyanis túl sokat bámulom meg a fiúkat és ez zavaró. Csak Meddy-nek mondtam el eddig, senki másnak.

Az ajtóban azonban már nem a fiúk miatt nem nézek arra, hanem mert az egyikük itt is szinte felfal valakit.

Mily meglepõ… egy újabb pompon lány!

Sosem tetszett ha ezt kell néznem, és nyilvánosan tapogatják egymást, ez már túl illetlen.

- Elnézést, beengednél? – szólok az útban lévõ párnak. Inkább csak magasan a fejük fölé nézek, de a fiú szõke feje továbbra sem emelkedik fel a lányétól.

Megismétlem hangosabban is, mire hirtelen valaki hátrarántja a fiút így megnyílik az út. Oda sem figyelve beiramodom Meddy-vel együtt. Megkönnyebbülten kifújom a bent tartott levegõt, így távozik a feszültség.

- Most legalább a táskám a helyén maradt.

Az osztályban a helyemre ülök, ahelyett, hogy kint lopnám az idõt még óra elõtt átnézem a leckét és a házikat. A terem közepén ülök, elõttem az a Leon, õelõtte pedig Meddy, így gyakran puskáz róla. Az én hátamnál ülõ egyén – az ajtónálló Adrien – is gyakran próbálkozik, hogy súgjak neki, de eszem ágában sincs. Azt sem tudja, hogy hívnak, pedig négy éve ugyanabba az osztályba járunk. Akkor miért segítenék neki?

Az órák a szokásosan telnek, már csak a szememet forgatom mikor Leon behízelgõ módon elmondja mennyire sajnálja a tegnapi dolgot, Meddy meg szokás szerint a mennyekben van, hogy beszélhet vele. Szóval megint róla fog puskázni.

Az utolsó óra végéhez közeledve, kopogás zavarja meg a tanárt, majd benyit az igazgató titkárnõje, egy alacsony kövérkés hölgy.

- Elnézést, Valérie Navarou-t szeretném elkérni.

Meglepetten ráncolom a homlokom, nem igazán értem a dolgot, de mikor a tanár rábólint, felállok és követem.

Betessékel az igazgató irodájába. A beiratkozás óta nem is voltam itt, sosem tettem semmit amiért megrovót kellett volna adnia. Ahogy azonban közelebb lépek a meglepettségem csak fokozódik.

Õ miért van itt? És miért mosolyog rám?! Hol van az igazgató?

- Hol van az igazgatóúr? – adok hangot az egyik fejemben mozgó kérdésnek.

- Telefonja volt, mindjárt jön. – mondja még mindig mosolyogva.

Picit odébb húzom a mellette lévõ széket és leülök. Nem is figyeltem fel rá, hogy hiányzott az osztályból.

Még egy a „szektások” közül, ez nem éppen az én napom! És õ itt talán pont az, akire a leginkább ragadnak a bugyik.

Mikor elsõben egy picit késve betoppant a megnyitón az osztályterembe, az osztályfõnöknõ megakadt a beszédében és csak zavartan mosolygott rá, majd a helyére küldte az udvariasan elnézést kérõ fiút.

Elõször azt hittük valamiféle cserediák, mert a vonásain rögtön látszott, hogy valamilyen ázsiai géneket is örökölt. Mikor aztán kiderült, hogy új diák és nemrég költöztek ide, ráadásul kõ gazdag, rögtön egy kuriózum hírességgé vált a suliban. A tanárok is szeretik, mert mindenben kitûnõ és sportversenyeken képviseli az iskolát.

Kenzo… Kenzo Win. Két paddal ül mögöttem, de talán most elõször szóltunk egymáshoz.

Nem véletlenül.

Némaságba burkolózva ülök és nem is szándékosam megszólalni, pedig lenne pár kérdésem. Miért vagyunk itt mi ketten? Semmi közöm hozzá!

Remélem nem akar belekeverni semmibe…

A torokköszörülésre oldalra fordítom a fejem és ránézek. Õ engem figyel még mindig mosolyogva.

Szórakozik rajtam?

- Tartozol nekem egy köszönömmel.

- Tessék? – már miért…?

- Mert eltessékeltem a haverom, hogy be tudd jönni. Még csak meg sem köszönted nekem. – mondja teljes nyugalommal. A karjait összefonja a mellkasán, a székén hintázik.

Csúnya lenne most azt kívánni, hogy bár felborulna?

Még van képe…!

- Már megbocsáss, de nem tartozom semmivel. Ti álltátok el az utat. – közlöm oldalra sandítva.

- Ó, akkor legközelebb majd megpróbálod egyedül?

- Ahogy a hét két elsõ napján is, igen. – nem kértem a segítségét. Anélkül is bementem volna.

- És a cuccod megint a földön végzi?

Bosszúsan fordulok felé, a szemöldökeit felhúzva bámul. Miért kell egyáltalán hozzám szólnia?!

Jöjjön már az igazgató, had szabaduljak meg végre!

- A táskámat le lehet porolni. – ezzel lezártnak tekintem a „társalgást”, de nem hagyja…

- Egyszerûbb lenne, ha nem is esne a földre, nem?

- Mindegy.

Nyílik az ajtó, már megkönnyebbülnék, de csak a titkárnõ hoz egy dossziét és leteszi az asztalra, majd halkan távozik.

- Ha kedden nem próbálsz átnyomakodni mellettünk, akkor nem esik le a táskád. – jegyzi meg.

Igen az, rossz stratégia volt, de akkor mérges voltam, mérgesebb mint ma és nem volt kedvem hozzájuk szólni sem. És most is egyre bosszantóbb ez a helyzet, legszívesebben kimenekülnék innen!

- Rendben. Ha megköszönöm, akkor nem forszírozod tovább?

Mosolyogva bólint.

A szemét…! - Köszönöm! – tisztán és érthetõen mondom, remélem elégedett.

- Szívesen… Valérie.

Egy pillanatra meglep, hogy tudja a nevem, majdnem elillan a bosszúságom, de aztán eszembe jut, hogy a diákigazolványom fel van csippentve a fehér ingemre. Nyilván onnan olvasta le a nevem.

Elõre fordulok és merev gerinccel ülök. Magamban azért imádkozom, hogy jöjjön már az igazgató!

Mi tart ilyen sokáig?!

Másnap, miután Elefánt Úr kirugdosott az ágyból, kicsit talán nagyobb kedvvel indulok iskolába, mint eddig bármikor. Ezen teljesen meglepõdök, mert nem gondoltam volna, hogy egy… ismerõs… ennyit tud dobni az ember hangulatán. Félek tõle még mindig, de egyben… kezdek benne megbízni. Vagy én nem is tudom… Nem megbízni, egyszerûen csak… élvezni azt az idõt, amit együtt töltünk. Nincsenek tévképzeteim, hogy õt annyira érdeklem, hogy nem fog megbántani, vagy nem derül ki, hogy igazából csak szórakozott, de… túl kedves ahhoz, hogy ne élvezzem azt a kis idõt, amit vele töltök néha.

Beérve az iskolába, szokás szerint elsõ utam a szekrényemhez vezet. Mint ahogyan mostanában szokás lett, egy újabb papír várja, hogy elolvassam. Nevem a második alkalom óta ott virít a lapon, biztosan nem örült neki Nash, hogy másnak adtam, és hogy elkerüljük az ilyeneket, ráírja mindig a nevemet. Kedves.

Kinyitom a lapot, és elolvasom az édes kis versikét. Vicces, a kezdõbetûk azt hozza ki, hogy hóvirágok. Vajon ezt õ írta, vagy találta valahol? Lehetséges, meg kellene kérdeznem tõle. De… félek megkérdezni. Annak örülök, hogy velem van, de mikor beszélgetésre kerülne sor… Nem merek annyira megszólalni. Ijesztõ ott lenni egy emberrel, aki arra vár, hogy megszólaljak. Nem szeretek beszélni.

Apró mosollyal az arcomon megyek be a terembe, és egybõl a hátsó padsorba megyek. Nem sokára csöngetnek is, és kezdõdik a kémia. Szerencsére mindenki figyelmen kívül hagy, és óra közben néha-néha újra olvashatom a pulcsim ujjába rejtett versikét. Annyira nem is jó a vers, egyszerûen csak a szívem tájékán valami melegséget érzek. Furcsa… Ismeretlen, mégis ismerõs, és tetszetõs.

Az órára nem is emlékszem igazán, valami furcsa, álomszerû állapotban élem végig. Van egy olyan érzésem, hogy a tanár úr szólt nekem, valami miatt, de nem vagyok benne biztos, nem emlékszem. Talán csak azt mondta, hogy nekem a létem miatt plusz munkát kell csinálnom. Vagy azt, hogy menjek ki felelni. Nem tudom, de… nem is érdekel.

Talán ennyire hatna a gyógyszerem?

Az jó lenne. Akkor hamarosan rendes fiú lennék, aki nem rettegne ennyire mindenkitõl. Vagy csak Nashtõl nem félek? Hiszen… õ, legyen bármilyen magas, és ijesztõ elsõ pillantásra, olyan kedves! Életem elsõ sz… barátja. Kedvelem õt. Igen, ez furcsa, de egész hamar megkedveltem. Ilyen édes versek után nem is csoda…

A padra dõlve hallgatom a kedvenc zenémet, azt a zongoraszót, amit Nash adott oda. Imádom. Annyira gyönyörû, és megható. A zene közben teljesen elvarázsolódok, és mintha egy ködben lebegnék, semmire sem figyelek föl. Még a csengõre sem, egyedül arra, hogy egy sötét alak lehuppan mellém. Ijedten pattannak fel szemeim, szívem vad dübörgésbe kezd. Ki… ki az?!

- Ugye nem zavarok? – kérdezi halkan a mellettem ülõ.

Hála az égnek, hogy csak Nash! Már… már megijedtem, hogy valaki az osztályból. Félek az osztálytársaimtól. Nashtõl nem. Tõle már egy ideje nem.

- Nem, dehogy, csak… csak pihentem – magyarázom halkan. Fülemben a fülhallgatónak csak az egyik dugasza maradt, így azt is kikapom és leállítom a zenelejátszót. Nem illik, hogy beszélgetés közben zenét hallgassak.

- Még mindig elég kimerült vagy? – érdeklõdik furcsán aggodalmasan. Soha… soha senki nem aggódott még értem! Csak Nash.

- Már jobb… egy kicsit. – Hangom halk, bizonytalan. Hazudnék? Nem, nem teszem, csak nem mondok igazat. Fáradt vagyok. Nagyon. Egyedül azért jöttem, mert Elefánt úr kirugdosott az ágyból, de… ez nem teljesen igaz. Azért is jöttem be igazából, mert látni akartam. Meg… reménykedtem a mai napi versikémben.

- Tetszett, amit ma küldtem? A… vers – motyogja egyre bizonytalanabbul. Mi… miért bizonytalan? Hiszen… én mindig imádom a verseit! Akkor mégis… miért? Persze, hogy most is nagyon tetszett.

Kinyitom kezemet, amit észre sem vettem, de túl szorosan összezártam, és most… össze van gyûrõdve a lap! Ne-ne-ne-ne-ne! Simulj ki, simulj ki! – mondogatom magamban és a padra téve elkezdem kisimítani.

- Jaj… bocsánat, nem akartam, csak egész órán ezt olvasgattam és… és… - dadogom, ahogyan próbálom megértetni vele, hogy nem direkt gyûrtem össze. Kezemmel próbálom kisimítgatni, de egy kis idõ után lefogja kezemet. Érintésére összerázkódok, de önmagam meglepetésére, nem rántom el a kezemet. Õ… õ megérinthet.

- Nem baj, ne aggódj… örülök… akkor azt hiszem, ez azt jelenti, hogy tetszett – mosolyogja lágyan. Elpirulva picit bólintok, és félénken pislogok gyönyörû szemeibe. Olyan szép kékek!

- Tényleg tetszik… - motyogom félénken, és lehajtom a fejemet. Kapucnim remélem, takarja arcomat, különben Nash biztosan furának nézhet, ahogy ennyitõl így elpirulok. Nem értem magam. Pár nappal ezelõtt még féltem tõle, mint mindenki mástól, de most már… már azt is megengedem neki, hogy hozzám érjen, beszélgetek vele, és… nagyon megkedveltem. Furcsa érzés ez számomra, nagyon furcsa. Remélem… remélem, nem kell majd benne csalódnom. Nem akarok csalódni benne! Ahhoz túlságosan kedvelem.

- Talán kicsit hülyén hangzik, de… - Elakad. Mi… mi lehet olyan hülye ötlet, hogy ne fejezze be kérdését? Félek… Jajj.

- Igen? – kérdezem halkan, és még kisebbre összehúzom magam. Nem tudom, mit akar kérdezni, de ha õ fél megkérdezni… vajon mi lehet annyira rossz ötlet, hogy ne merje megkérdezni?!

- Nos… Órák után elsétálhatnék veled a kollégiumodig? – kérdezi. Pár pillanat kell, amíg fölfogom kérdését, de mikor megtörténik, megkönnyebbülten nevetek föl. Na jó, csak kuncogok, és egy olyan kis picikét, hogy szinte nem is hallható, de testem is belerázkódik a megkönnyebbülésbe. Csak ennyi lenne? De hát én is ezt szerettem volna, csak én tényleg nem mertem megkérdezni. De örülök, hogy õ megtette.

- I… i-igen. Ö-örülnék – mosolygok föl rá frufrum rejtekébõl. Ajkamba harapva próbálom elrejteni megkönnyebbült mosolyomat, de nem megy, túlságosan örülök. El sem hiszem, hogy én… ÉN!... örüljek, hogy valaki haza akar kísérni. De azt teszem – örülök neki.

- Huh… - sóhajt föl megkönnyebbülten, és édes mosoly terül el arcán. – Azt hittem, hogy el fogsz utasítani.

- Nem utasítalak el… - mondom, és félredöntött fejjel ismét a szemeibe nézek. Vajon… vajon elmondjam? Igen, szerintem megérdemli, hogy megtudja, miért rohantam el olyan gyorsan tegnap. Hogy mit nem mertem megkérdezni tõle. Lehajtom a fejemet, szemeimet szorosan összezárom, úgy kezdek bele. - Teg… tegnap… tegnap én is ezt szerettem volna – dadogom zavartan. Remélem, ettõl… tudomisén, nem ábrándul ki belõlem.

- Akkor nem hallottam félre?! Nem csak azt hallottam bele a kérdésedbe, amit én szerettem volna hallani? – kérdezi, és hangjából meglepõen nagy öröm sugárzik. Õ is… kedvelhet engem annyira, mint én õt? Remélem… Hiszen… úgy örül. Fél szemmel fölpislogok rá, egy kis segítséggel, ugyanis arcomhoz nyúl, és kedves erõszakkal fölemeli fejemet.

Az osztály idegesítõ zajai mind elhalványulnak, ahogyan gyönyörû szemeibe mélyedek. Nagyon-nagyon tetszenek a szemei. Olyanok, mint két drágakõ. Hogy lehet az, hogy egy ilyen kaliberû srác, mint õ, egy olyan fiúval barátkozik, mint én? Nem tudom, de… most nem is igazán érdekel. Most csak örülök örömének.

- Nem, nem hallottad félre – mosolygom meglepõen felszabadultan, de mikor megszólal a csengõ, újra elkomorodok. Ma Mrs. Fitzpatrick jön be, helyettesítésként, és elõre érzem, hogy ki fog velem szúrni.

- Ennek örülök. Na, de mennem kell! Majd a szünetben találkozunk! Szia – köszön el, és már eltûnik az ajtóban, mikor annyira észbe kapok, hogy én is viszonzom köszönését.

- Szia…

Nem is tévedek sokat, mert amint körülnéz a teremben, tekintete egybõl enyémbe fúródik. Egy tized másodpercre bírom állni, de aztán heves szívdobogással lehajtom fejem. Jajj, szívecském, csitulj! – nyugtatom, de nem hat semmit. Egyre inkább elhatalmasodik rajtam a félelem, és remegni is kezdek. Jajj, haza akaroooook menni Elefánt Úrhoooooz!

Jeges félelem érzése tölt el, ahogyan az egész óra alatt érzem magamon pillantását, de bárhogy is rettegek, nem történik semmi. Nem szólít meg, nem aláz meg, akár azt is hihetném, hogy nem is vesz észre, olyan jól sikerült elbújnom a pad mögé, de nem. Pillantását végig magamon érzem, csak mondani nem mond semmit nekem.

Végül sikeresen kicsöngetnek, de alig, hogy föllélegzek az óra borzalma és lelki terrorja után, egy újabb borzalom érkezik, mégpedig az egyik osztálytársam személyében.

- Wyett! Mondd csak, mióta vagytok ilyen jóban Nash-sal?! – támad nekem Melinda. Kezeivel asztalomra csap, és teljesen felém hajol. Ijedten rázkódok össze a csattanó hangra, és egybõl húzódok is hátra, ahogyan õ egyre közeledik hozzám. Félek tõle! Ijesztõen néz rám!

- Ööö… én… én… - makogok. Torkom teljesen összeszorul, szemeimben könny gyûlik, nagyon ijesztõ ez a lány. Elefánt Úúúúúúúúr!

- Mióta is vagytok ti ilyen jóban?! – sziszegi arcomba. Nenene, kérlek, ne nézz így rám!

- Én… szóval… - Nem tudok egy szót se mondani. Agyam, mintha egy szita lenne, képtelen vagyok értelmes gondolkodásra.

- Valami gond van? – kérdezi egy selymes hang. Nash? NASH! Köszönöm, hogy jöttél!

Melinda, mintha mi sem történt volna, kedvesen megsimogatja az arcomat, amitõl kiráz a hideg. Az arcán levõ mosolya pedig olyan, mint a mérgezett cukor – édes, mégis halálos.

- Nem, dehogy! Nincsen semmi, mi csak beszélgettünk kicsit – mosolyogja kedvesen Nash-nek, felém pedig figyelmeztetõ pillantást küld. De… most… mi?! Azt… azt akarja, hogy ne mondjam el, hogy… igazából ilyen? De…

- Igaz ez, Wyett? – kérdezi Nash, mint aki nem hisz Melindának. Én nem tudom, mit feleljek, hiszen… nem akarok hazudni, de… Melinda nagyon félelmetes!

- Ööö… i… igen. – Hangom remeg, alig bírom tartani magam. Félek. Nem bírok gondolkozni, agyam leblokkol, pánik szorongatja mellkasomat. Haza akarok menni!

Melinda diadalittas mosolyt villant fel, majd jó kislány arcot ölt föl. Õ ezt miért csinálja? Miért játssza el, hogy kedves? Ez miért jó? - Látod? Mondtam! Csak szeretném megismerni az osztálytársamat – jelenti ki. Nash szkeptikusan fölvonja szemöldökét, és eléggé feltûnõen megbámulja az arcomat. Mi… mit néz rajtam? Rajtam nem kell semmit sem nézni! Én itt sem vagyok… El lehet engem felejteni, hagyjatok engem békén!

- Úgy, hogy letámadod? – kérdezi, és mellém sétál.

- Dehogy támadtam én le! Igaz, Wyett? – néz a szemembe. Pillantása azt üzeni, hogy nem mondhatok mást, csak azt, hogy ez így van, különben elmegy Nash, és kicsinál. Ne, nem akarom! Én csak egy szürke kisegér akarok maradni!

De nem tehetem. Nash miatt… õ már túlságosan fölfigyelt rám, ami miatt Melinda is. Nasht nem akarom megbántani, nem akarom elküldeni magamtól csak azért, mert félek Melindától, így…

- I… i-i-igen, i-ig-igaz – helyeselek.

Segítség!

Mikor megérzem érintését, picit megmerevedek, de aztán felé fordulok. Zavart, bocsánatkérõ mosollyal figyel, és egy kis idõ múlva megszólal.

- Ne haragudj… én szerettem volna elmenni, de… Féltem attól, hogy ha minden nap bementem volna, azt hinnéd rád akarom erõltetni magam. – Rám erõltetné magát? Õ… tényleg nem unt meg? Óvatosan megcirógatja arcocskámat, de ez kicsit sok. Szerencsére észreveszi, és egybõl elveszi onnan a kezét. Bár… lehet, hogy sok volt, de hiányzik egy picikét az érintése.

- Biztos? – kérdezek vissza félénken. Nem szeretném, ha csak szórakozna velem…

- Én tényleg szeretnélek jobban megismerni, és nem csak azért hogy szórakozzak vagy mert unatkoznék. Azért meg pláne nem, hogy megbántsalak. Soha nem tenném – suttogja, és két keze közé veszi arcomat. Egy picit ijesztõ, ahogyan közel hajol hozzám, de szerencsére most nem ijedek meg annyira, mint a gyógyszer elõtt tettem volna. Most csak zavar, és… furcsa, hogy ilyen közel hajol hozzám. – Bocsánat. – Lehetséges lenne, hogy õ is zavarban van?! Mert én igen, ennek ékes bizonyítéka égõ arcom, de õ… mintha az õ arca is picit piros lenne…

- Tényleg érdekellek? – kérdezem halkan, kerek szemekkel rápislogva. Válaszként bólint egyet, amitõl picit gyorsabban kezd el verni a szívecském, de most valahogy nem zavaró, nem a pánikroham közeledte miatt érzem így.

- Nem mondtam volna, ha nem így lenne – feleli mosolyogva. Picikét én is elmosolyodok, és zavartan a karomat kezdem el simogatni. Érdeklek… valakit? Érdeklem Nasht? Ez olyan hihetetlen! De… én tényleg szeretnék hinni neki és bízni benne, szóval… tényleg igaz lenne?

- Gyere be… van még idõm – hív be a zeneterembe, kinyitva annak ajtaját. Bátortalanul besétálok, és már le is vagyok ültetve egy székre, ami nem messze van a zongorától. Csak pislogok, hogy milyen gyorsan történik minden, de kérdésére föleszmélek.

- Van kedvenc darabod? – érdeklõdik. Zavartan húzom össze magam, fejemet térdemre támasztom, és elgondolkozom. Kedvenc darab…? Hm… talán…

- Amit múlthéten játszottál… Talán… - válaszolok bizonytalanul. Nash kedvesen elmosolyodik, és kihúzza magát úgy, ahogy én soha nem fogok tudni ülni. Ilyen egyenes derékkal? Nem összegubózódva?  Ugyan…

- Rendben – mosolyogja, és már teszi is az ujjait a billentyûkre. Lehunyt szemekkel élvezem a lágy, megnyugtató, de kissé szomorkás és reményteljes dallamot. Úgy érzem, ez én vagyok. Megtaláltam saját magamat. És ebben Nash segített.

Sajnos elég hamar vége lesz a dalnak, pedig még szívesen hallgattam volna tovább is ezt a gyönyörû dallamot.

- Wyett? – hallom meg Nash suttogását, mire fölnyitom az egyik szemem. Fáradt vagyok mind a kettõ kinyitásához, de azért még nem aludtam el, csak élveztem a dalt.

- Nem alszom – válaszolom egybõl, mire a zongora elõtt ülõ fiú halkan fölnevet. Olyan… helyes, ahogy nevet. Szívecském nagyokat dobban látványára, de próbálom elnyomni ezt az érzést. Nem, elõször meg kellene teljesen bíznom benne, meg kellene tudnom, hogy pontosan mit szeretne, és csak ezek függvényében kellene éreznem valamit iránta.

- Pedig elég fáradtnak tûnsz… fõleg, hogy elaludtál a folyosón. Azt hiszem pihenned kéne, pedig a líra szakkörbe is el szerettelek volna hívni – mondja elgondolkozva, és úgy helyezkedik, hogy a zongorának dõljön.

- Hát… egy kicsit kifárasztott a mai nap – motyogom kinyitva a másik szemecskémet is, és Nashra pillantok. Mosolyogva néz, bár kicsit talán mintha szomorú lenne.

- Értem. Pedig jó lett volna, ha eljössz – mondja elhúzva a száját. Hát… szeretnék is meg nem is elmenni. Kíváncsi lennék, hogy milyen lehet az a szakkör, de… biztosan sokan vannak, és nem vennék túl jó néven, ha én bepofátlankodnék közéjük. Biztosan kinéznének, és… nem, a mai napra bõven elég volt az emberek közt levésbõl.

- Majd… majd egy másik alkalommal…? – mondom, vagy még inkább kérdezem bátortalanul. Ki tudja, hogy akarja-e még, hogy velem mutatkozzon…

- Igen, majd máskor – mosolyogja. Megnyugtatóan hat rám a mosolya, olyan, mint az a dal, amit zongorázott. Mintha gyógyír lenne picike, megtépázott lelkecskémnek. – Na, de most menjél, pihenj le – mondja, és lecsukja a zongora tetejét. Én is fölállok a székrõl, de ahelyett, hogy mozdulnék, hogy elmenjek, egyik lábamról a másikra teszem a testsúlyomat, és a pulcsim ujját piszkálom, miközben a szám szélét rágcsálom. Félek megkérdezni… Milyen lenne már?! Biztosan nem akarna hazakísérni… Hülye kérdés lenne, nem? De. De akkor miért mozdul a szám, hogy megkérdezzem?

- Nash… - motyogom bátortalanul. A fiú felém kapja pillantását, és szemeiben szinte látom a kérdõjeleket, hogy mit szeretnék. De ettõl csak még jobban elmegy a bátorságom, nem szeretném, ha kinevetne. Márpedig ez egy eléggé röhejes kérdés lenne. Mégis melyik fiú kérne meg egy másik fiút, hogy kísérje el haza, csak mert még tovább akar vele lenni?! -  Mindegy – motyogom inkább. Nash picit összehúzza a szemöldökét, ami nem tetszik, mert lehet, hogy mérges rám, így inkább behúzom a nyakacskámat, és lehajtott fejjel várom az elkerülhetetlen kiabálást, ami csak nem akar érkezni.

- Mit szeretnél? – érdeklõdik kedvesen. Fél szemmel rápislogok, hitetlenül, hogy hogy-hogy nem kezdett el kiabálni. Az, hogy válaszoljak, meg sem fordul a fejemben, mert biztosan kinevetne. Tudom, hogy azt mondta, hogy nem tenne semmi olyat, amivel megbántana, de nem biztos, hogy tudná kontrollálni azt, hogy nem nevet ki, így inkább nem kockáztatom.

- Nem, mindegy! – intek zavartan a kezemmel, és hüvelykujjam körmét a számba veszem, azt kezdem el rágicsálni. - Majd… - motyogom, de nem is igazán tudom, mit akarok mondani, szóval nem folytatom, csak lezárom a mondatom. - majd.

- Biztos nem szeretnéd elmondani? – kérdezi kedvesen, és felém sétál. Pár lépés távolságban áll meg tõlem, és fejemre simítja kezét. Eléggé ijesztõ, hogy ennyire magas, és én meg csak egy picike senki vagyok, de mellette valahogy nem érzem azt a páni félelmet, amit mindenki másnál, így csak picit összerezzenek az érintésére, de nem lépek el. Jól esik a fejem simogatása.

Ahogyan cirógatja fejbõrömet, kissé ellazulok, és fölfele pislogok. Semmilyen rosszindulat nem látszik különleges, kékes-barnás szemeiben, csak a noszogatás, hogy mondjam el, mit szeretnék, õ nem fog kinevetni. A biztonságérzet miatt, amit puha keze, és szép szemei, no meg az egész kisugárzása nyújt, végül mégis csak megszólalok kissé bátortalanul.

- Hát… csak… - dadogom, majd egy nagy levegõvétel után megkérdezem: - Mikor kezdõdik a szakköröd?

Tekintete meglepõdött, biztosan nem gondolta volna, hogy ezt szeretném kérdezni. Ettõl függetlenül megnézi az óráját, ami azon a kezén van, amelyik nincsen a fejecskémen, és elgondolkozik.

- Kicsit kevesebb, mint fél óra múlva – válaszol, és kíváncsian várja, hogy miért érdekel ez engem.

- Ééé… értem. – Hangom egércincogásra hasonlít, olyan vékony, de valamilyen belsõ késztetés miatt, ami azt sugallja, hogy nem kell félnem Nashtól, megkérdezem: - Nem… nem k-k-k-kísérnél vissza a koleszbe?

- Tessék? – kérdezi meglepetten, még szemei is elkerekednek. Zavartan kapom le róla tekintetemet, és inkább a padló kockás mintázatát tüntetem ki figyelmemmel. Elhúzódok érintése elõl, és kihátrálok a zeneterembõl.

- Mindegy! Ööö… mindegy, felejtsd el! – kalimpálok össze-vissza a kezembõl, és nem merek ránézni, nem szeretném tudni, hogy milyen véleménnyel van rólam, inkább minél elõbb el akarok tûnni innen. - Szia! – köszönök el gyorsan, és fölveszem a nyúlcipõt. Jáj, Wyett, de butus vagy! Nem kellett volna megkérdezned… Most biztosan valamiféle piócának tarthat.

Ahogy én nyammogok a banánomon nagy zavartan, hirtelen egy köszönésre leszek figyelmes, majd már csak a hátát látom, ahogy távozik. Kerek szemekkel pislogok utána, hogy ez mégis mi volt, miért ment el ilyen hirtelen, de aztán gondolom, volt más dolga is, mint hogy velem foglalkozzon, így csak elszomorodva rágicsálom tovább a banánt. Semmi íze nincs, de valószínûleg csak azért, mert a ki az ízét adta volna, elment.

---*---*---*---

A hét további részét egyedül töltöm bent a kórházban, csak a nõvérek, és Nash gyönyörû zongorázása ad valamennyi társaságot a magányomban, de egyik sem az igazi. Nem, egyik sem Nash. Furcsa, hogy egyetlen egy beszélgetés után ennyire vágyom a közelségére, de… ez van. Nagyon nem örülök neki, hiszen az elmúlt hétbõl látszik, hogy mennyire nem gondolta komolyan azt, hogy nem szeretne szomorúnak leni. Mert ha ezt tényleg komolyan gondolta volna, akkor most szépen itt lenne, és csak ülne. Nem állna, mert a magassága azért eléggé félelmetes, nem is beszélne, mert az azt jelentené, hogy nekem is beszélnem kell, de azért itt lenne velem, és csak hallgatnánk. Esetleg együtt tanulhatnánk, vagy valami, de nem, õ nem jött be, tehát nem akar semmit sem velem tenni.

Õ is csak szórakozott velem.

A gyógyszert, amit a stressz hormonom csökkentésére, és a feszültség és fóbiák feloldására szolgál, minden nap beszedem. Kicsit már érzem a javulást, de azért mikor visszamehetek a koleszbe, örömmel szorítom magamhoz Elefánt Urat, aki szemrehányó tekintettel kérdezi, miért nem voltam otthon. Elmesélem neki a törtneteket, egy apró részletet se kihagyva. A válasza nem meglepõ: egy lesajnáló tekintet. Hát igen… ha velem lett volna, elõbb tudhattam volna, hogy nem éri meg bíznom Nashban, hiszen minden ember megbízhatatlan, és csak saját magával törõdik, a másik érzéseit teljesen figyelmen kívül hagyva.

Mikor végre megint mehetek iskolába, jóval a szokásos idõ elõtt megyek be. Nem akarok Nash-sal találkozni…

Már pedig ezt nem igazán úszom meg, ugyanis az egyik szünetben pár lány behívja az osztályterembe, és beszélgetni kezdenek vele. Mosolyogva int nekem, mint aki nem is kerülte el messzirõl a kórházat. Mivel nem akarok bunkó lenni, én is vissza intek, de kevésbé lelkesen, és mosoly nélkül. Ezután már el is fordul tõlem, és inkább a lányokkal kezd beszélgetésbe.

Értem… Tehát tényleg csak ennyi volt az a nagy érdeklõdés…

Mikor elmegy, tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik, hiszen fél szemmel õket figyeltem, hogy velük hogy viselkedik, és velem hogy viselkedett, de teljesen különbözik a kettõ. Velem távolságtartó, és zavart, velük viszont fesztelen és mosolygós.

Tényleg csak azért érdekeltem, mert én vagyok az évfolyam, a suli különce… Mit is vártam egy embertõl?!

---*---*---*---

Öt órám van szerencsére, amit nehezen, de kibírok, és végre mehetek is haza a koleszbe. Még elõtte rám jön a kisdolgozhatnék, mivel az orvos kifejezett utasítására már iszom is. Enni még mindig keveset eszem, de inni már megiszom a napi 2 liter vizet, szóval többször kell mosdóba mennem.

Ahogy kilépek az ajtaján, egybõl Nashba botlok. Nem szó szerint, de aki el akar kerülni valakit, annak a két méter is eléggé számít, márpedig én el akarom kerülni õt.

- Sz-szia – köszönök halkan. Miért beszél velem? Csak udvariasságból? Ha igen, hát nem kérek belõle. Elegem van az emberekbõl!

- Nincs több órád ugye? Nagyon sietsz vissza a koliba? – érdeklõdik, amit nem nagyon értek, de engedelmesen válaszolok neki.

- Hát… egy kicsit…

- Kár – mondja csalódottan. Vagyis… nem tudom. Nekem csalódottnak tûnik, de lehet, hogy csak eljátsza. – Épp a zeneterembe indultam zongorázni, mert várom a szakköröm kezdését. Gondoltam hátha van kedved velem jönni.

Meglepõdök. Nem gondoltam volna, hogy szeretné, hogy meghallgassam. Talán ez is csak udvariasság. Nem tudom. De azt tudom, hogy szeretném meghallgatni, éppen csak nem akarom, hogy ezt tudja. Nem, hiszen nem bízok benne. Kedvesnek tûnik, és jó fejnek, de ahogyan viselkedett, hogy nem jött el… nem bízok benne.

- Nem tudom. Mennem kell – hadarom, és a kijárat felé sétálok. Csak lassan, hogyha meghallom a cipõ koppanásait, amint a zeneterem felé megy, megfordulhassak, és az ajtó elé letelepedve hallgathassam. Egy kis ideig csend van, d aztán hallom, ahogyan a léptei távolodnak, mire megállok, és kifújom a levegõt. Megfordulok, és a zeneterem felé sétálok. Kissé agresszívebb, vagy inkább örömtelen zenét játszik a zongorán, de még ez is tetszik. Múltkori helyemre, az ajtó mellé, letelepszek, és ahogy hallgatom a játékát, egyre inkább elnyom az álom.

- Ébresztõ! Wyett, kelj fel! – halk hangra, és édes cirógatásra ébredek. Orromat felhúzva próbálom elhessegetni azt a zavaró tényezõt, ami akadályoz a nyugodt alvásomban, de csak nem akar békén hagyni, így muszáj kinyitnom szemeimet. Egy kékes-barnás, ismerõs tekintettel találom szemben magam, amelynek mélyén aggodalmat pillantok meg. Szívecském hevesen dobog a közelségétõl, de most valamiért nem érzem azt a késztetést, hogy hátraugorjak, el a közelébõl. Nem, inkább még közelebb akarok jutni, kerülni hozzá, és ez az, ami megrémiszt.

- Elaludtam… - motyogom a nem létezõ bajszom alatt a nyilvánvaló tényt. Tekintetemet, melyet eddig zavartan a földre szegeztem, most újra Nash szemeibe mélyesztem, ahogyan fogaimat alsó ajkamba.

- Miért mondtad azt, hogy menned kell? Miért nem jöttél be a terembe? – kérdezi kicsit… csalódottan?... Nash, amitõl rosszul érzem magam. Én érzem rosszul magam, pedig õt nem érdeklem… Jó vagyok, de tényleg.

- Mert nem érdekellek – motyogom ismét a nyilvánvalót. Nash megakad a mozdulata közben, mert felém akart nyúlni, de keze most ott lóg a levegõben, és teljesen meglepõdött tekintettel kémleli arcomat.

- Tessék? – kérdez vissza, mint aki nem hallott jól.

- Nem… nem látogattál meg a kórházban utána – motyogom szomorúan. – Biztosan elég volt ennyi belõlem, de azért mondhattad volna, hogy többet nem akarsz velem foglalkozni… - lehelem a majdnem sírástól karcos hangon. Próbálom visszatartani a könnyeimet, de néhány galád áruló kicsordul, formát adva szívem fájdalmának.

Most biztosan ki fog nevetni… Összegubózódva várom, hogy fölzendüljön a gúnyos nevetés, de nem történik meg, helyette egy finom érintést érzek meg fejem tetején, mely beletúr hajamba. Most… akkor mégis mi van?!

- Nem akarlak megalázni… sosem tenném – súgja halkan. Szívecském megremeg, ahogyan meghallom hangját. Tehát… õ nem akar megalázni? De… de… de… akkor mi vezette rá, hogy ezt tegye?

- Te… te küldted azokat a verseket ugye? – kérdezem halkan, szinte suttogva a takaróm takarásából. Már-már nem is látszom ki, úgy elbújok. Mint a gyerekek, akik az est sötétje elõl a takaró alá menekülnek, csak épp én az emberek elõl menekülök ide.

- Igen – feleli határozottan. De… de… ha tényleg nem szórakozásból, akkor miért?! A kérdõjelek egyre csak gyûlnek a fejemben, és nem értek semmit, így kibököm:

- De ha nem szórakozásból… akkor miért?

- Mert… - torpan meg egy pillanatra, majd egy nagy sóhaj után folytatja. – Mert… nem szeretem ha szomorú vagy. Nem szeretem, ha valaki szomorú.

Csak… csak ennyi? De… miért érdekli ez egyáltalán? Én csak egy senki vagyok, akivel nem törõdik még a kutya se, csak Elefánt Úr. No meg… a szemetebb tanárok. De õ egyik sem. Se szemét tanár, se Elefánt Úr. Kivéve, ha nem nõtt meg a tudtom nélkül, és nem öltött emberi formát, de ezt nem igazán hiszem. Szóval… Még mindig nem jutottam elõrébb, hogy mégis miért akarja annyira nagyon, hogy ne legyek szomorú.

- De nem is ismersz… - motyogom kicsit kijjebb bújva a takaróm alól. - Miért? – teszem föl az engem érdeklõ kérdést.

- Wyette Hastings vagy a B osztályból, 17 éves mint én, kollégista vagy és sosem beszélsz senkivel. A termetek mellett van a szekrényed, és szinte sosem jársz ki a folyosóra. – Az információkat szinte hadarja, amitõl szemeim az eddigieknél is nagyobb méreteket öltenek. Ezeket… honnan tudja? Jó, persze, nem olyan nagy dolgok ezek, de szerintem senki más nem figyelt még meg ennyire. – Természetes szõke hajad van, szép szemed és szép arcod. – Te… tessék?! Sz… sz-sz-szép vagyok szerinte? – Szóval… igaz nem ismerlek eléggé, de… ettõl függetlenül kedvellek. – Kedvelne? Õ? Pont õ, az egyik legnépszerûbb fiú az évfolyamunkról? Ez nem lehetséges. Biztosan csak álmodok, és mikor fölkelek, ismét mehetek az iskolába, ahol mindenki kinevet, hogy milyen naiv hülye vagyok.

De… valamiért hiszek neki. Túlságosan kedvesnek néz ki a magassága ellenére. Fõleg most, hogy ül. Így nem is magas. Annyira… Körülbelül most lehet akkora, mint én állva. Na jó, alacsonyabb, de így közelebb á… ül magasságilag hozzám, mint rendesen. És így igazán becsületes, kedves arca van. Hihetek neki?

Picit lejjebb csúsztatom a takarót, így most már csak a nyakamig ér, és úgy pislogok a fiú felé bátortalanul. Tényleg! Még azt se tudom, hogy hívják.

- Azt… azt hiszem, hiszek neked – mondom a suttogásnál talán egy picit hangosabban, de mikor a kérdésemhez érek, már csak egy egérke cincogására hasonlít. – Bocsánat… Megtudhatnám a nevedet? – teljesen elvörösödök zavaromban, hiszen õ annyi mindent tud rólam, én meg azon kívül, hogy népszerû, évfolyamtárs, verseket küldözget nekem és zongorázik, semmit.

- Persze. Nash Tillman vagyok – mosolyogja, és felém nyújtja kezét. Zavartan bújtatom ki kezecskémet a takaró alól, ahol eddig nagyon jó kis helye volt, hogy aztán bátortalanul kinyújtott kezébe helyezem tenyerem. Határozott kézfogása egy picit elbizonytalanít, hogy biztosan nem álmodom-e, mert ilyen a valóságban nem történhet, de mikor hüvelykujjával megsimogatja kézfejemet, tudom, hogy nem álom. Ilyet nem tudnék álmodni.

Bár mondjuk ilyen az életemben sem biztos, hogy történne, így teljesen össze vagyok zavarodva, hogy most akkor mi van. Picit félénken húzom ki kezem a szorításából, és gyorsan a takaró alá rejtem.

- Én… biztos, hogy nem álmodok? – kérdezem kerek, bizonytalan szemekkel a tõlem nem messze ülõ fiútól. Nashtól. Eddigi kissé szomorkás arckifejezését mintha elfújták volna, és mosolyogva rázza meg a fejét.

- Biztosan. – Hangja vidám, amitõl egy picit én is föloldódok. Ajkamba harapva tormázom le magamról a akarót, hogy csak a lábaimat takarja, amit a kórházi hálóing nem igazán takar. Annyira nem vagyunk jóban azért, hogy láthassa meztelen lábacskáimat. – Kész kis gyümölcsöt? – áll föl hirtelen, és a gyümölcstálhoz lép. Tekintetemmel követem mozgását, és elgondolkozom. Picit lehet, hogy éhes vagyok. A doktor meg azt mondta, hogy nem szabad éhesnek lennem. Szóóóval…

- Egy banánt szeretnék, ha szabad – motyogom, és ismét a takarómat nézem. Lehet, hogy magamnak kellett volna a gyümölcs felé nyúlnom. És illene õt is megkínálnom. És… nem tudom, mi kell tennem! Meg kellene kínálnom? De ez a kosár most melyikünké? Õ hozta nekem, vagy õ hozta, hogy egyek belõle, vagy mi?

- Persze, hogy szabad. Ez a tiéd, neked hoztam – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog. Ohh… értem. Tehát akkor ez az enyém.

- Köszönöm – veszem át a meghámozott banánt. Mikor ujjaink kicsit összeérnek, teljesen elpirulok, és ismét a takaróm védelmét veszem segítségül. Jajj, szegény fejecském! Mit kellene tennem?!

Elefánt Úúúúúúúr, segííííííts!

Hangos, idegesítõ csipogás. Fertõtlenítõ szag. Hol vagyok?

Szemeimet próbálom kinyitni, de mintha mázsás súlyokat raktak volna rá, csak úgy heccbõl, hogy ne lássak, nem bírom õket kinyitni. Igazából most, hogy így belegondolok, semmimet sem bírom megmozdítani. Pánikba esve próbálok megmozdulni, de az idegesítõ pittyegés fölgyorsulásán kívül semmi nem történik. Lábdobogás és kiáltozás hallatszik, amitõl csak még jobban pánikba esek, de valamilyen furcsa oknál fogva pillanatokon belõl megnyugszom, és elalszom.

---*---*---*---

Délután már fölülhetek. Kiderült, hogy a szervezetem azért mondta be az unalmast, mert nem adtam neki elég ételt, a stressz szintem pedig az egekben nyaralt mostanában. Ezért ájultam ez az utcán. Egy kedves férfi hozott be a kórházba, és azért nem bírtam akkor mozdulni, mert a szervezetem nagyon le volt gyengülve. Hát… aki nem bír emberek közé menni, csak ha nagyon muszáj, nem csoda, hogy így végzi…

Az orvosom és a nõvérek, ahhoz képest, hogy emberek, egész kedvesek, és nem ordítják le a fejemet. Mikor szépen megkértem õket, hogy a tv se menjen ilyen hangosan, egybõl le is halkították. Szóval nagyon kedvesek, és segítõkészek. Ma reggel és délben is kaptam rendes ennivalót, ráadásul egy olyan gyógyszer is, ami elvileg csökkenti a stressz szintemet, és a félelmeimet is csökkenteni fogja. Nem tudom, mikor fog hatni, de már nagyon várom azt az idõt. Félelem és szorongás nélküli élet? De jó is lenne…

Szerintük még az is jó lenne, ha elmennék egy pszichológushoz, vagy pszichiáterhez, akinek elmesélném bajaimat, de ez ellen az egy ellen hevesen tiltakoztam. Nem fogok megnyílni egy idegennek! Mindenki kihasznál, kinevet, akár ismerõs, akár idegen, nem fogom még jobban kiadni magam bárkinek is.

Gondolkozás közben elnyom az álom, és egy virágos rétre érkezem. A Nap csodálatosan ragyog, a madarak halk, gyönyörû dalt csiripelnek. Bár… talán nem is csiripelés. Nem, ez…

Zongoraszó! Igen, ez zongora, mégpedig az a dal, amelyet a zeneterem elõtt ülve hallgattam. Amit az a fiú zongorázott olyan gyönyörûen. A dallam megnyugtat, de ahelyett, hogy még mélyebb álomba ringatna, szép finoman kisegít az álom ölelõ karjai közül. Bár már nem alszom, a zene nem hallgat el, szóval lehet, hogy ez mégsem álom volt. Magam mellett, a szekrényen egy zenelejátszót pillantok meg, gondolom ez adja ki a hangot. Mellette egy gyümölcskosárral találom szembe magam, amire rá van csiptetve egy ismerõs kézírással írt levélke. Vagyis… a nevem van ráírva, de ahogy meglátom, megdobban a szívem, és izgatottan nyújtom ki a kezem, hogy elolvashassam a versikét. Nem csalódok, tényleg az. Egy édes, rövid versike, ami mosolyra fakaszt. Lehet, hogy nem vagyok egyedül?

Félek belegondolni, de lehet, hogy valaki tényleg csak szórakozik velem. Mégsem bírok ellenállni ennek az érzésnek, hagyom, hogy elöntsön a remény, hogy valakinek tényleg kellek, és nem vagyok egyedül, ahogy a versike mondja.

- Nagyon kedves barátod van! – szólal meg hirtelen az egyik nõvérke, aki épp ez infúziómat vizsgálgatja. Meglepõdve, egyszersmind zavartan nézek rá, hiszen nem értem. Nekem nincsen barátom. Bár… lehet, hogy õk azt hiszik, hogy egy barátom hozta ezt az ajándékot. De, jó lenne kideríteni, hogy ki az, aki levelet küld.

Meg CD-t, el ne felejtsem! De… ha CD… és az a gyönyörû dallam…

Neeem, az nem lehet. Nem hinném, hogy egy olyan népszerû, és magas fiúnak, mint õ, bejönne egy ilyen különc, mint én. Akkor ez biztosan csak egy vicc lesz. Felfedezésemtõl elszomorodva teszem az éjjeli szekrényre a levélkét, és oldalra fordulva, a lágy zongoraszót hallgatva elnyom az álom.

---*---*---*---

Egy lágy, finom érintés hoz vissza álomföldrõl. Egy pillanatra megdermedek, mivel engem soha senki nem szokott simogatni, de aztán engedelmesen hagyom, hogy simogasson az idegen. Próbálom nem mutatni, hogy ébren vagyok, hiszen biztosan abbahagyná az a valaki a simogatásomat. Lehet, hogy butaság ezt éreznem, mert ki tudja, ki simogatja a pofikámat, de ez annyira jó, hogy semmi esetre sem akarom, hogy abba maradjon. Viszont, mikor elérnek a cirógató ujjak az orromhoz, nem bírom ki, és egy aprót trüsszentek. Az ujjak pillanatok alatt eltûnnek, így már semmi értelme nincsen annak, hogy tettessem, hogy nem vagyok ébren.

Szemeimet kinyitom, és a magas zongorista sráccal találkoznak szemeim. A meglepõdöttségtõl csészeajnyira tágulnak, és rájövök: tényleg csak szórakoztak velem. Lehetetlenség, hogy neki tényleg tessek, szóval csakis szórakozás lehet.

- Menj el innen – suttogom halk, megtört hangon. – Nem akarom, hogy csak szórakozzál. Keress más valakit, vagy csak legalább ne most, ne itt a kórházban próbálj meg megalázni… - kérlelem a takarót bámulva. Nem merek a szemeibe nézni. Nem akarom látni azt a lenézést, és gúnyos vigyort, amit minden más emberen látni szoktam. Azt nem bírnám ki, ha tõle is látnom kellene. Tõle, aki gyönyörû verseket küldött nekem.

Bárcsak ne egy szórakozás lennék! Bárcsak nem csak egy kapcarongy lennék, akibe mindenki nyugodtan belerúghat. Bárcsak… Bárcsak…