Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Reira*2016. 10. 07. 14:01:02#34654
Karakter: Christopher Lane
Megjegyzés: drágámnak


 - Chris…- kezdi halkan. – Hányni fogok.

Majdnem felnevetek, miközben elhajolok tőle, majd felsegítem a kanapéról. A kicsit dülöngélő Heit a fürdőszobába kísérem, ahol én törölköző után kezdek kutatni, amíg ő a wc fölött szenved.
- Jól vagy?- kérdem, mire csak bólintva válaszol. Nem tűnik túl őszintének.

- Most már sokkal jobban.

- Hazakísérlek.

- Nem kell. Rosszabb állapotban is hazataláltam már – sóhajtja, majd kabátját felkapva a bejárati ajtóhoz lép.

- Hei…- szólok még utána, mikor kinyitja az ajtót. – Ne feledd, holnap délben találkozunk.

- Azért hívj fel előtte – tanácsolja, mire csak mosolygok. Még futólag megcsókol, majd eltűnik.
Lehetetlen alak.

***

Másnap tíz körül megcsörgetem Heit, de csak a hangposta kapcsol, így újra próbálkozom, amit végre méltóztat felvenni.

- Mi a fasz van már?! - kérdi idegesen, morcosan.

- Neked is jó reggelt – köszönök, miközben lehalkítom a tvm.

- Mi a fenét akarsz ilyenkor, Chris?- kérdi elkeseredetten.

- Nem emlékszel? Ma délben kell találkoznunk, mert van számodra egy kis meglepetésem. Azt mondtad tegnap hívjalak fel, biztos, ami biztos. Jó tanácsnak bizonyult – nevetek. A vonal túl végéről kis ideig nem jön válasz.

- Találkoztunk tegnap…?- kérdi értetlenül. Be kell vallanom, ez kicsit azért fáj.
Csak akkor képes ide jönni, mikor olyan részeg, hogy másnap nem is emlékszik rá?

- Igen, este beállítottál hozzám teljesen részegen – részletezem, miközben a tv-ben bámulom a híradót.
Pucolhattam a wct miatta.

- Remélem nem járattam le magam… - ezen majdnem felnevetek. Örülnék, ha többször „járatná le” magát előttem.

- Dehogy. Na, gyerünk, szedd össze magad! Délben pedig legyél az állomáson!- próbálok lelket önteni ebbe a másnapos fiúba.

- Jól van, jól van… - motyogja kelletlenül, majd leteszi.
Csütörtök van, de szerencsére most kezdődött el az őszi szünet. Még szerencse, hogy ezen a napon van a meccs, különben nem engedném Heinek, hogy lógjon.
Holnap pedig már szülinapja lesz.
A kis húsz éves.
Már most azon agyalok, ezen kívül mit tudnék neki adni.
Minek örülne?
Tv nézés közben mobilomon kutatgatok érdekes, romantikus ötletek után, majd elmegyek összepakolni.
Ha Hei nem kel fel, és jön ki az állomásra időben, megfojtom.
Ez egy csodás nap lesz. Garantálom.

***

- Már azt hittem, el sem jössz! - Hei majdnem időben érkezik az állomásra. A hangsúly a majdnem-en van. Szokásához híven hanyag öltözetben, szája sarkában az elmaradhatatlan már égő cigivel lépked felém.
Zsebre dugott kezekkel áll meg a mellettem lévő menetrend jelző táblánál.
Álmos, nyúzott arcot vágva fintorog.
Ami azt illeti, szörnyen másnaposnak tűnik.

- Hát, gondolkodtam rajta. Ajánlom, hogy megérje a fáradtságot, mert ha csak valami ostobaság miatt rángattál ki az ágyból, esküszöm…- nem fejezi be a mondatot. Szerencsére.
A sértést próbálom elengedni fülem mellett, csak mosolygok.

- Hát, nemsokára úgyis meglátod…- válaszolom. Nem akarom lelőni a poént.
Már olyan izgatott vagyok, hogy mit fog szólni az ajándékomhoz.

Kisvártatva befut a vonat. Kevesen vannak ilyenkor, és az út is csendben telik. Hei pihen, én pedig az elsuhanó tájat figyelem az ablakból.

Az érkezés után, még van egy kis időnk a városban, így mászkálunk egy keveset a főtéren, eszünk valamit egy kisebb kajáldában, és a plázába is benézünk, majd elindulunk az aréna felé. Beszélgetünk erről-arról út közben viszont, amint meglátja az aréna előtti plakátot, elhallgat.
Döbbenten pislog párat.

- Jegyet vettél egy mérkőzésre? - kérdi értetlenül. Egy meccs, nos, igen.
Nem szeretem a kick-bokszot, de Hei kedvéért hajlandó vagyok végig ülni ezt is.
Gondolom, ő még nem tudja pontosan, kik is lesznek a mai nap sztárjai, vagy csak nagyon jól leplezi a döbbenetét, vagy esetleg örömét. nem tudom mit fog szólni, ha megtudja…

Egyre jobban izgulok. Vajon élvezni fogja?

- Bizony – mosolygok derülten. - De ne ácsorogjunk itt, gyere!- fogom meg kezét, majd a tömeggel együtt elindulunk befelé. A jegyeinket kezelik, majd megyünk megkeresni a helyünket. Viszonylag elől ülünk. Drága is volt a jegy, de azt olvastam, hátulról szinte csak a kivetítőket látni, azt pedig otthon is nézheti.
Húsz. Kerek szám, legyen ez a nap most más. Szóljon ez róla.
Rólunk.
- Hű, ráadásul ilyen közel a ringhez… Chris…- mondja lelkesen, hatalmas vigyorral arcán. Jó látni, hogy ilyen boldog. Lágyan elmosolyodom. Remélem a meglepetés második felének is így fog örülni. - Biztos drága volt a jegy – teszi hozzá, mire csak vállat vonok. Ha tetszeni fog neki, akkor megérte.

- Majd nemsokára úgyis kiderül, megérte-e.
Nagy a tömeg, nem is nagyon látni üres helyet. Nem sokat kell, várjunk. Mindenki helyet foglal, és kialszanak a fények. Még halk morajlás van a nézőtéren.
Elkezdődik az este. A fények most a ringet világítják, és a közönség lelkesen kiált fel. Számomra nem sokat mondó nevek hangzanak el a bemondótól, majd feljön az első páros.
Gyorsan bemutatják a másikat is, majd elkezdődik a harc.
Durva, véres, szörnyű.  Izzadtságtól fénylő, izmos férfitestek feszülnek egymásnak, durva találatok követik egymást. Rossz nézni.
A meccs, sérüléssel zárul. Hihetetlen milyen hangosan tud üvölteni a tömeg, és ez még csak nem is a fő attrakció volt. Miért örülnek annak, hogy a kihívó ellenfele, harcképtelenné vált? Miért jó ez?
Én próbálom meglátni benne a szépséget, de ha belegondolok, hogy Hei is ezt műveli és ezt is akarja folytatni… Rossz érzésem lesz.
Valahol kicsit reménykedem, hogy ezt csak hobbiként fogja folytatni…
Gyors takarítás, majd a játékmester felkonferálja a következő párost.
Valami Thor. Belép a terembe, brutális kinézete van, komolyan ijesztő arccal, ordítva tüzeli a népet. Teljesen más súlycsoport, mint amit én Hei miatt láttam.
Csupa izom, hörög még egy sort, a közönség pedig magából kikelve ujjong.

Majd jön az ellenfele. Akiyama.
Hei felé fordulok, vajon mit fog szólni. Arcára döbbenet ül ki, nem nagyon tudok kiigazodni rajta, a kevés fény pedig nem segít, így inkább visszafordulok a pároshoz.
Hei testvére egy kicsivel magasabb nála, és bár, Hei is izmos, ő azért egy teljesen más kategória. Bal karján tetoválás díszeleg, egy hasonlót simán el tudnék képzelni a mellettem ülőn is. A testvérének fekete haja van. Milyen érdekes, hogy Hei ilyen kis szőke. Ha jól emlékszem, akivel találkoztam a házukban is fekete hajú volt.
Elkezdődik a meccs, én pedig nem nagyon figyelek. Heit nézem. Vajon élvezi?
Ez azért tovább tart, mint az előző meccs, durvább is, de a végén Akiyama győz.

- Hei…?- szólok hozzá aggódva. Olyan néma.

- Ne haragudj, de ki kell mennem egy cigire.
Próbálnék mondani valamit, de ő szélsebesen tűnik el előlem, én pedig utána sietek.

Nagy a tömeg, majdnem szem elől tévesztem. Kint az utca szélénél ácsorog, a cigijét gyújtja meg épp.
- Hei, minden rendben? – kérdem aggódva.

Ő csak ekkor veszi észre, hogy én is kijöttem. Mi mást tehettem volna? Engem nem igazán érdekel ez a „sport”.
- Én… csak… szükségem volt egy kis levegőre – nyögi zavartan. Mellé lépek.
Milyen sötét van már…

- Vissza akarsz még menni?- Kis habozás után nemet int.
- Amúgy is csak egy kisebb mérkőzés lenne hátra – von vállat.
Elindulok vele az utcán lefelé. Még jóval messzebbről is hallani az ujjongást, a bemondó elhaló hangját.
Egy szót sem szól. Az állomásra érve felszállunk a vonatra, majd hazáig csöndben maradunk. Talán elrontottam? Nem szabadott volna elhoznom?
Túl sok volt?

Leszállásnál, Hei első dolga, hogy egy újabb szál cigit gyújtson meg, majd elindulunk a kihalt utcán, vissza a város szívébe.

- Talán rossz ötlet volt ez az egész – töröm meg a csendet, miközben leheletemet figyelem a hideg éjszakában. Nem válaszol azonnal, még egy utolsót szív a csonkig égett szálból, majd hanyagul a földre dobja.

- Ne érts félre, Chris. Ez az este nagyon sokat jelentett nekem. Nagyszerű meglepetés volt. Csak felkavart. Kell egy kis idő, amíg megemésztem – válaszolja kissé lehangoltan, én pedig megkönnyebbülök. Kicsit szomorú is leszek. Nem ezt kellett volna adnom… Nem most.

- Már azt hittem, feltéptem valami régi sebet…- vonom meg a vállam. Nem akartam túlreagálni, de mégiscsak a szülinapja lesz…

- Azon már rég túl vagyok. Köszönöm, Chris - mondja végül, én pedig megtorpanok, és mosolyogva húzom magamhoz, homlokára csókot nyomok, ő pedig láthatóan élvezi a helyzetet. Imádom az illatát.

- Itt aludhatok ma este?- kérdi halkan. A kérdés kényelmetlenül érint. Kissé eltolom magamtól, hogy szemeibe nézhessek.

- Anyukád aggódni fog, ha nem mész haza – sóhajtom, de nem sok mindent érek el ezzel a kifogással.

- Már megszokta.

- De holnap péntek. Iskola – próbálkozok továbbra is. Habár nekik csak egy ünnepségre kell bemenniük, amit ő nyugodt szívvel fog kihagyni. Ebben biztos vagyok.

- Miért löksz el magadtól mostanában?- kérdi kissé feldúltan.
Többek között ezen is sokat agyaltam mostanában. Mikor legutóbb nálam aludt… Nem kellett volna egyikünknek se ennyire előre szaladni.
Nekem ez többet jelentett, és amíg nem tudom, hogy ő pontosan mit is vár tőlem, mit jelentek neki, nem akarom ennél jobban beleélni magam.

- Én, nem löklek el.

- Akárhányszor próbálok közeledni feléd, hárítasz! Miért?- most már dühösen veti felém a szavakat, én pedig zavartan pillantok oldalra.
Mit is mondhatnék erre?

- Én csak… nem hárítok, csak úgy gondolom… érzelmileg is fel kellene nőnünk oda, ahol most testileg tartunk…- próbálok őszintén válaszolni a kérdésére.

- Most csak ugratsz, ugye?

- Miért tenném? Csak szeretném, ha ezen a téren kicsit lassítanánk…

- Te vagy az első, aki a szex miatt panaszkodik – vágja hozzám. Ami azt illeti ez is az egyik oka annak, amiért még nem akarok vele lefeküdni. Nem leszek, és nem akarok egy lenni a sok közül, és fáj, hogy ezt ő nem érti meg. – Eddig nem volt ezzel problémád!

- Csak nem szeretném, ha mindig minden szexbe torkollana.

- Milyen szex? Eddig még nem voltál elég férfi ahhoz, hogy megdugj!- erre elképedve felszisszenek. Hogy mi?! Heinek, ezzel az egy mondatával sikerül minden eddigi általa okozott sebemet feltépnie. Alsó ajkamra harapok.
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy neki ez most nehéz. Még nem tudja, mit is akar. Ehhez fel kell nőnie.

- Hei, ezt a beszélgetést most kellene befejeznünk – szólok rá határozottan. A türelmem már fogyóban van.

- Pedig csak most kezdtük!

- Higgadj le és beszéljük meg ezt a dolgot…
Túl feldúlt. Nem akarok semmi rosszat mondani. Nem akarom megbántani. Főleg nem ma. Próbálok higgadtan hatni rá, de mintha a falhoz beszélnék.

- Ezen nincs mit megbeszélni! Miért vittél el ma este arra a meccsre, ha nem kellek neked?!- kérdi feldúltan.

- Ne beszélj hülyeségeket, persze, hogy kellesz nekem! De én… én első sorban a lelkedet szeretném, nem pedig a tested.
Vajon tényleg azt hiszi, hogy mindez azért volt, hogy nálam aludjon? Tényleg ilyennek lát?

- Pedig én csak a testemet tudom adni! Én nem vagyok olyan, mint te, Chris! Nem vagyok sem romantikus, sem figyelmes! Sosem tudtam volna kitalálni egy ilyen nagyszerű meglepetést! Én… az egyetlen dolog, amit adhatok, az a testem, és neked nem kell…- remeg meg hangja. Feldúlt, nagyon mérges, és elkeseredett. Megesik rajta a szívem.

- Hei…- lépek hozzá. kezemet vállára simítom, de ő durván elüti magától.

- Ezek után ne merj hozzám érni, vagy eltöröm valamidet!- sziszegi, szemei vadul villannak. – Miért vagy ilyen jó hozzám, Chris? Miért nehezíted meg ennyire a dolgokat? Összekuszálsz körülöttem mindent… minden egyes tetted után egyre kisebbnek és jelentéktelennek érzem magam… úgy érzem, viszonoznom kell valamivel a kedvességed, de…- nem folytatja. Tekintete máshova fókuszál, úgy érzem, bármit mondhatok, innentől nem fog rám hallgatni. Erre aludnia kéne egyet, és meg tudnánk beszélni felnőttekhez méltóan. Miért most…?
Eddig annyira próbálkoztam, hogy minden tökéletes legyen.

- De hát… nem kell viszonoznod semmivel, Hei… - válaszolom halkan, őszintén, ő pedig… sírni kezd.
Megsajdul a szívem, annyira szeretem, és annyira fáj, amit mondott.
Könnyeit kezdi törölgetni, miközben a kezében tartott cigarettát a földre dobja.

- A francba…- motyogja halkan, én pedig lassan ismét hozzá lépek.
- Semmi baj, Hei – próbálnám megölelni, de rám förmed.
- Ne merj közelebb jönni! Igenis van, baj! Mi vagyunk a baj, Chris! Hát nem látod? Annyira játszod a jófiút, hogy közben észre sem veszed, hogy mekkora önző szemét vagy. Mert Chris, mindig segít, mert Chris mindig ott van. Lófaszt! Csak más életével törődsz, miközben a tiedet hagyod összedőlni. Még, én se kellek neked – itt felnevet, én pedig némán, döbbenten hallgatok. Érzem, ahogy egyre jobban kezd elönteni a düh. – Pedig hálás lehetnél, amiért akarlak téged. Sokan lennének a helyedben.
Itt. itt teljesen elvesztem minden önkontrollom. Szeretnék csöndben maradni, de ezek után nem megy. Mérhetetlen düh kavarog bennem.
Ritkán vagyok mérges, de Hei. Kihoztad belőlem. Őszinte gratulációm…

- Na most fogd be, Hei. Kibaszottul elegem van abból, hogy mindig másban keresed a hibát. Hárítasz és hárítasz. Ha valami nem úgy történik, ahogy azt te eltervezted, akkor meg sajnáltatod magad. Megtanulhattad volna már, hogy ez nem így működik. Nekem kéne hálásnak lennem? Nekem? Mondd csak Hei, belegondoltál már mennyi mindent viseltem el én miattad? Mióta megismertelek, csak nehezebb lett az életem. Ott volt a te kis yakuza haverod, aki félholtra kefélt, és nekem kellett összekaparjalak. Miattad képes voltam Vanessa sértéseit elviselni. Tudod te, mennyire utálom őt? Kirúgtak az állásomból. Miattad rúgtak ki, mert az iskolában képes voltál rám mászni, és te csak vádaskodni tudtál utána, amiért nem mondtam el. Hárítottad a felelősséget, mint most! Mostanában nagyon sok mindent néztem el neked. Miért nem te hívtál fel a kórházból? Hogy a francba volt képed eltűnni azok után? Azt hiszed, ha beállítasz hozzám, hulla részegen, akkor minden rendbe jön? Még csak bocsánatot sem kértél! Nem is emlékszel rá, hogy nálam jártál! Képzeld nekem is vannak érzéseim. Gőzöm sincs, mégis minek tartasz engem, de ha többnek, mint egy alkalmi partnernek, akkor ajánlom, hogy szedd össze magad, mert, ha még egyszer a szexel fogsz dobálózni, és azzal kérkedni, hogy hányan mentek már át rajtad, akkor megígérhetem, hogy soha többé nem látsz – Hei döbbenten, értetlenül bámul, én pedig megfordulok. Érzem, ahogy dühös könnycseppek kezdenek gyűlni a szemembe. – Boldog szülinapot…
Azzal ott hagyom.
Gyorsan tűnök el, ő pedig nem követ.
Bűntudat lesz úrrá rajtam.
Könnyeim felszántják arcomat. Annyira, annyira utálom, amiért képes volt kimondatni velem ezeket.
Ezt akarta. Azt várta, hogy ellökjem.
De arra nem gondolt, hogy most már ő is képtelen senkiként kezelni. Olyan egy istenverte idióta!
Minden szava mögött éreztem, hogy provokál. Én pedig nem bírtam ki, ez már nekem is túl sok volt. Annyira fáj, hogy képes volt ezt tenni.
Csalódtam magamban és benne is.
Tényleg jó érzékem van a lehetetlen emberekhez.

***

Hétfő van, esős, szürke idő.

A hétvégém csöndesen telt. Az álláshirdetésre leadott jelentkezéseimet nézegettem, és próbáltam nem Heire gondolni.
Vajon mit csinálhat most?

Volt pár napom átgondolni, amit mondott.
Megfojtottam a kedvességemmel?
Ebben igaza volt. Észre sem vettem, hogy az önzetlenségemmel őt megaláztam.
Úgy érezte valamivel viszonoznia kéne, én pedig ellöktem magamtól.

Ha Heit egy virághoz hasonlítanám, azt mondanám túl öntöztem, ő pedig tüskéket növesztett.
Ellehetetlenítette magát, és azt várta, hogy mikor adom fel.

Mindketten szörnyen gyerekesen viselkedtünk. Fáj, még mindig fáj.

***

Kedden délre megyek az állásinterjúra.
Egy egész családias kis iskoláról van szó. Pont ugyanaz lenne a munkám, mint eddig. A környezet pedig nagyon tetszik. Barátságos, és az igazgató is nagyon kedves.
A fizetés pedig jóval több, mint eddig volt.
Az igazgató, egy nálam azért idősebb, de viszonylag fiatal férfi. Amolyan jól öltözött, borostás, hátranyalt hajú szépfiú. Nagyon szimpatikus.
Körbevezet az iskolában, és közli, hogy rajtam kívül még van egy hölgy, akit meghallgatnak, és még a héten meghozzák a döntést. Üzenetben fognak értesíteni a fejleményekről.

Boldogan hagyom el az iskolát. Olyan idilli lenne!
Ahogy arra gondolok, hogy egy óra kocsival is, jókedvem elpárolog.
Heit se láthatnám…
Vajon keresni fog?

Ha már idáig eljöttem elmegyek bevásárolni a közeli szupermarketbe, és körbenézek a kis város belsejében.
Nyugodt, szép kis hely.
Nem olyan zajos, mint az én városkám.
Mindig is ilyen helyen akartam lakni.
Sokáig sétálgatok a parkban, gondolataimba merülve bámulom a virágokat. Figyelem, ahogy a madarak elrepülnek fejem fölött.
Őszhöz képest olyan jó idő van…

Két dolog is eszembe jut. Az egyik, hogy Vanessa nem hívott, szóval bármit is csinál Hei, a munkáját megtartotta.
A másik, hogy holnap szerda, és be kell mennem még egyszer utoljára az iskolába. Pár lapot alá kell írnom, a cuccaimat elhoznom, és elköszönnöm mindenkitől.
Kicsit szomorú vagyok, amiért így alakult. Szerettem ezt a helyet.

***

Szerdán beugrok az iskolába, kedves mosollyal búcsúzom a tanároktól, megköszönöm a közös munka lehetőségét, és további sok szerencsét kívánok nekik.
Hei osztályfőnöke jön oda egyedül külön, miközben én a cuccaimat pakolom össze.

- Chris – kezdi, én pedig elmosolyodom.
- Carol. Köszönök magának is mindent. Jó osztályfőnök, csodás tanár. örülök, hogy ilyen komolyan veszi a feladatait – mosolygok, ő pedig szomorúan hajtja le a fejét. Ő is tudja, hogy egy csepp szarkazmus se volt a szavaimban.
- Nem sajnálkozni jöttem. Szerintem helyesen teszi, amit tesz, és… nagyon jó munkát végzett. A diákok is nagyon szerették. Emiatt, biztos vagyok benne, hogy máshol is el fog tudni helyezkedni, nem aggódom magáért, Christopher.
Carol lágyan elmosolyodik.
- Legyen szép napja.
- Magának is – mosolyog, majd távozik.
Ez egy bocsánatkérés volt, de nem azért, amit tett, hanem azért, amiért ezt kellett tennie.
Carol helyébent alán én is hasonlóan reagáltam volna. Kitudja.
Heivel nem futok össze, mivel órák alatt jövök és távozok.
Azt se tudom, vajon van-e iskolában, de őszintén remélem, hogy nem lóg megint.
Egy szatyornyi dolgot viszek haza magammal, szerencsére a legtöbb aktát itt kellet hagynom.

Ez valaminek a vége.

Az este folyamán úgy érzem, most üt be az előző hét minden történése, így leugrok a bárba iszogatni.
Magányosan rendelem sorra a töményeket. Annyira szomorú vagyok.
Egy csaj szegődik mellém a pultnál, és leül elém az egyik asztalhoz, ahol próbálunk beszélgetni.
Ő azt kérdezgeti mi történt, én pedig készségesen mesélni kezdek. nem említek neveket, vagy nemet, csak „ő” ként utalok rá, és hol dühösen, hol majdnem sírva mesélem mi történt.
- És képes volt azt mondani, hogy nem kell nekem! – mérgesen elgurítom a maradék italom, a hölgy pedig szomorúan helyezi kezét enyémre.
- Nem megyünk ki sétálni? Ott folytathatnád - mosolyog megértően, én pedig bólintok.
A friss levegő jót tesz, elmúlik a hányingerem. Most már, csak az utat nem látom tisztán.
A lány leültet egy padra. Mellém ülve hajol fülemhez.
- Nem értem, hogy tehetett ilyet az a valaki… - súgja, miközben kezét combomra simítja, én viszont észre sem veszem.
Gondolataim Hei körül kavarognak. Hiányzik.
Vajon neki is hiányzom?
- Hát én se. Annyira mérges vagyok rá. Nem is keres! – fakadok ki, mire a nő finoman a nyakamba csókol.
- Segíthetek elfelejteni? – kérdi, miközben keze feljebb csúszik.
Döbbenten csúszok arrébb. A csaj értetlenül pillant rám.
- Ezt… Nem tehetem – kezdem zavartan.
Csak most nézek végig rajta. Szakadt nadrág, fekete egyszínű top, nagy mellei kirakva, rövid barna haj.
Komolyan nem tudom, hogyan csinálom, de vonzom az ilyen embereket.
Ráadásul nem néz ki rosszul.
- Drágám, ne csináld. Csak egy este velem, és hidd el, nem fogsz többé a miatt a nő miatt sírni.
Majdnem felnevetek.
Nő.
Persze…
Felkel majd lovagló ülésben az ölembe ül.
Csókért hajol, de elfordítom a fejemet.
Talán, ha egy más helyzetben találkoztunk volna… Ha nem lenne Hei.
De jelenleg, ez nem fog menni. nem vagyok az a fajta.
Még csak meg sem mozgatja a fantáziámat a csaj mélyen kivágott felsője.
- Ezt nem hiszem el! – mordul fel dühösen, majd felkel rólam. – Baszódj meg! – veti oda, bemutat, miközben otthagy, én pedig azon gondolkozom, vajon keresni fog-e Hei.
Még mindig dühös vagyok, de a hiányérzete sokkal rosszabb.

***

Péntekig kapok még egy állás ajánlatot. Ez még messzebb lenne, mint az előző. A meghallgatásra el fogok menni, meglátjuk mi lesz. Még nem írtak a másik helyről sem.

A héten táncolni sem voltam, úgyhogy most már ideje.
Korán elmegyek otthonról. Be kell, hozzam a lemaradásom, ha meg akarjuk próbálni a versenyt megint.

Mosolyogva, boldogan köszönt mindenki, párom, szinte a nyakamba ugrik. Kérdezgetni kezd, merre jártam, jellegtelen beszélgetést folytatunk le, majd táncolni kezdünk, én pedig végre felszabadultabbnak érzem magam. A tánc megnyugtat.
Hogy bírhattam ki eddig nélküle?
Olyan négy órát tölthetek a gyakorló teremben.
Annie két órát maradt csak velem, ez is igen nagylelkű volt tőle.


Teljesen kifáradva maradok egyedül a teremben.
A földre ülve kezdek nyújtani. Olyan hat körül lehet.
Eltart egy darabig, míg felöltözök, majd bezárok, és a kulcsot leadom a portán.
Hazafelé menet még bevásárolok. Izomlázasan, fáradtan megyek haza.
Szerencsére le tudtam fürdeni ott, így a tömegközlekedésen nem néznek rám furcsán.
Kimerülten nyitom ki a bejárati ajtómat.
Körbe se nézve ledobom a kabátom és cipőm az előszobában.
Egy újabb jól sikerült nap…


vicii2016. 09. 29. 21:48:32#34626
Karakter: Hatakeyama Heikichi
Megjegyzés: (Reirusnak)


 Hosszan zuhanyzok, áztatva a sebeimet, gondolkodva a történteken. Mikor végzek, törölközőt tekerek a derekam köré és a hálóba veszem az irányt.
- Nyugodtan vegyél ki valami ruhát a szekrényből!- kiált Chris a konyhából, én pedig a szekrény ajtót kinyitva kezdek válogatni. Van itt néhány fekete, egészen tűrhető cucc, azok közül választok. Kicsit nagyok rám, de nem vészes. A fáslit is gondosan visszatekerem a kezemre, majd a konyhába lépek.
Chris már el is készítette a reggelit, és miközben öltözködtem, elment zuhanyozni. Azt mondta, ne várjam meg, nyugodtan álljak neki, de inkább csak csinálok magamnak egy bögre tejes kávét, és azt kortyolgatva ülök le az asztalhoz.
Mikor végez, energikusan lép be, kissé nedves hajjal, majd leül velem szemben.
- Hogy vannak a sebeid?- kérdi végigpillantva, de csak vállat vonok.
- Fogjuk rá.- mondom halkan, miközben nekilátok a reggelinek.
- Nem kell kicserélni a kötéseket?- kérdi aggódva, de csak a fejemet ingatom. – Anyukádat fel kell hívnod. Ugye tudod?- kérdi jelentőségteljes pillantással, mire fáradtan felsóhajtok. Nem hiányzik nekem az órákig tartó jajveszékelés és szentbeszéd. De jobb előbb túlesni rajta.
- Hazamegyek még délelőtt.- mondom halkan.
- És az iskola? A munka?- sorolja tovább fontoskodva, de csak elhúzom a számat. Már korán reggel ezzel nyaggat… - Valószínű, hogy bármit is fogok így rólad írni a testület vissza fogja utasítani, és járhatsz továbbra is pszichológushoz. Ezzel tisztában vagy, ugye?- kérdi halkan, mire meglepetten pillantok fel rá. Ez eddig meg sem fordult a fejemben. El is feledkeztem erről az egészről… annyi minden kavargott mostanában a fejemben.
- Basszus.- tör ki belőlem.
- Vanessa is hívott kér napja…- folytatja tovább az ostorozást, én pedig inkább már nem is válaszolok. Teljesen felesleges lenne…
- Valószínűleg, már kirúgott, igaz? – pillantok fel rá, mire kimérten bólint.
- Eléggé. De őt ismerve, talán, ha bocsánatot kérsz tőle… - adja elő, mire rosszallóan felmorranok. Ismerhetne már annyira hogy tudja, senki előtt nem vagyok hajlandó meghunyászkodni.
- Hunyászkodjak meg a testvéred előtt? – pillantok rá dühösen, de állja a tekintetem.
Francba.
- Igen. 
Felszisszenek.
Utálom, mikor kioktat. De igaza van… és ettől még jobban utálom.
– Nekem mindjárt mennem kell az iskolába. Te pedig, kérlek menj, és beszélj anyukáddal. – köti a lelkemre, de nem válaszolok, csak majszolom tovább a reggelimet és farkasszemet nézek a tányérommal.
Ez a reggel el van cseszve.
Reggeli után Chris gyorsan elmossa a tányérokat, majd összeszedjük a cuccainkat és egyszerre indulunk el. Ő jobbra fordul, én balra, de mielőtt elindulhatnék, elkapja a kezem és visszahúz.
- Nincs semmi baj, Hei. Amit tettél, azt a testvéredért tetted.- mosolyog rám vigasztalóan, majd lehajolva finom puszit lehel az ajkaimra, majd int és elindul az ellenkező irányba. Egy pillanatig csak nézek rá, majd intek és lassan én is elindulok.
 
*
 
Lassan nyitok be az ajtón, de akármennyire is próbálok csendes lenni, anya persze meghallja. Rögtön felbukkan, először a nyakamba veti magát, a könnyeivel küzdve, majd persze elönti a méreg és kiabálni kezd. Szó nélkül végighallgatom, majd bocsánatot kérek és megölelem. Rögtön kezelésbe vesz, lefejti rólam a kötéseket és szakszerűen ellátja a sérüléseimet, felmérve a keletkezett károkat. Beszélgetünk kicsit, majd munkába kell indulnia, ezért egyedül maradok. A lelkemre köti, hogy soha többé ne tűnjek így el, én pedig, mint minden alkalommal, most is megígérem neki.
Ahogy egyedül maradok, bevonulok a szobámba és kinyúlok az ágyamon. Csak bámulom a plafont, a fejemben egymást kergetik a gondolatok. Nem tudom, mikor, de elnyom az álom…
Ajtócsapódásra ébredek. Kilesve a szobám nyitott ajtaján felvillan előttem Kazu alakja.
Kiveszem a táskámból a győzelemért járó jutalmamat, majd lassú léptekkel a konyha felé veszem az irányt. Kazu derékig a hűtőben, kivesz belőle egy üveg sört, majd ahogy becsukja, meglepetten pillant rám.
- Hei, te meg mit keresel itt?- kérdi értetlenül, de válasz helyett csak az asztalon felé csúsztatom a vaskos pénzköteget. Kikerekedett szemekkel bámul rá.
- Ebből ki tudod fizetni a tartozásod nagy részét.- mondom halkan, ő pedig összeszorítja a száját. Eltelik néhány hosszú pillanat, majd lassan felmarkolja a pénzt, a bontatlan üveg sört pedig leteszi az asztalra. – Az egyezségünk rám eső részét teljesítettem. Most te jössz.- mondom halkan, az arcát fürkészve.
- Már ma este elmegyek. És bejelentkezem egy elvonóra.- mondja halkan, látom rajta, hogy küzd az érzelmeivel. Végül hozzám lép, egyik kezével megszorítja a vállam, a másikkal pedig a hajamba borzol.
- Köszönöm, testvér.- mondja halkan, majd megfordul és a vendégszoba felé veszi az irányt.
- Vigyázz magadra.- szólok utána, mire vissza sem nézve int egyet.
Ennyi volt a búcsúnk.
Este, még mielőtt anya hazaér, távozik. Nem köszön be nekem, és bár hallom, ahogy távozik, én sem megyek ki a szobámból. Csak hallgatom a neszezést, majd a nehéz, vészjósló csendet.
 
*
 
A hétvégém elég zűrös. Mikor anya megtudja, hogy Kazu távozott, sírva fakad. Szomorú, bár meg is könnyebbül kicsit. Én pedig nem hibáztatom. Próbálom kicsit rendbe szedni a dolgaimat, több-kevesebb sikerrel.
Még orvosi igazolást is szerzek, anya közreműködésével.
Végül elérkezik a pillanat, amitől a legjobban féltem.
Szombat délelőtt, remélve, hogy bent lesz, bemegyek a céghez, és nem kell csalódnom. Vanessa az irodájában, dühös, de elégedett is, mert pontosan tudja, miért jöttem. Kínos és megalázó perceknek nézek elébe, ahogy próbálom visszakönyörögni az állásom, ez a boszorkány pedig élvezi minden pillanatát.
Végül megkötésekkel bár, de visszavesz, hétfőn délután kezdhetek is.
Miért ilyen bonyolult az élet?
 
*
 
Hétfőn reggel kivételesen beérek időben a suliba, órakezdésre. Úgy határoztam. A maradékot, ami még vissza van az utolsó évemből, megpróbálom kibírni valahogy. Az érettségin is át kéne menni…
Óra utáni szünetben a tanári felé veszem az irányt, majd megkeresem az osztályfőnökömet.
- Biciklis baleset?- kérdi felvont szemöldökkel, az igazolásomat nézegetve, én pedig csak vállat vonok.
- Nagyot estem.- mondom sután.
- De ekkorát?- pillant végig rajtam, végül sóhajtva az asztalára teszi a papírt. – Aggódom miattad, Heikichi, de úgy látom, jó úton haladsz. Egyre kevesebbet hiányzol, az utóbbit kivéve persze, - sandít rám rosszallóan – és a jegyeid is mintha javulnának. Mr. Lane tényleg jó hatással volt rád. Igazán kár, hogy így alakultak a dolgok. De a körülményeket ismerve, jól tette, hogy ma felmondott.- mondja a nő a papírjait rendezgetve, én pedig döbbent arckifejezéssel nézek rá.
- Hogy mi?- kérdem értetlenül.
- Te nem is tudtad?- kérdi összehúzott szemekkel. – Ma beadta a felmondását.
Zavartan pislogok egy párat, majd lassan megfordulva az ajtóhoz lépek.
- Heikichi? Heikichi!- kiált utánam, de nem állok meg. Rezignáltan lépek vissza a terembe és foglalom el helyem a legutolsó padban. A nap további részében nehezemre esik koncentrálni, csak bámulok ki az ablakon és figyelem az elvonuló bárányfelhőket.
Össze vagyok zavarodva és nem is tudom, pontosan mit is érzek. Dühöt, szomorúságot… csalódottságot…
Tanítás után a szokásos helyen állok meg, az iskola sarkánál, ahol mindig megvártam. Rágyújtok egy szál cigire, és várok. A másodikat szívom, mikor végül megjelenik. Mikor megpillant, puha mosoly fut szét az arcán.
- Szia. Hogy vagy? – kérdi végigpillantva rajtam.
- Fogjuk rá. – mondom félszeg mosollyal, miközben a földre dobom a csonkig szívott szálat és rátaposok.
- A testvéreddel mi lett? Sikerült elrendezni mindent? – kérdez rá aggódva.
- Minden rendben. Legalábbis azt mondta elmegy egy elvonóra, elhúzott a lakásból, szóval innentől majd megoldja.- mondom halkan, zsebre tett kezekkel.
- Anyud?
Vállat vonok.
- Üljünk le valahova. Mit szólsz? – válaszomat meg sem várva a közeli park felé indul, én pedig elővéve még egy szál cigit, rágyújtok. Próbálom összeszedni a gondolataimat, közben pedig leülünk egy közeli padra.
- Csak nem beszéltél Vanessával? – veti fel a témát diadalittas vigyorral, mire felmorranok.
- Ebben a városban mindenki tud mindent? – sandítok rá rosszallóan. – Igen – sóhajtom végül beleegyezően.
- Ezek szerint nagyon meggyőző voltál. Biciklis baleset? – mondja a fejét ingatva, láthatóan nem helyesli a hazugságot, de azért örül a sikeremnek.
- Tudod, hogy az szoktam lenni. És te? Az igazgatótól tudod? – mondom rá pillantva, nagyot szívva a cigimből, majd beszéd közben, a számon engedem ki a füstöt. – Miért voltál nála? – szegezem neki a nagy kérdést, lesve minden rezdülését közben.
- Leadtam az összegzésedet. Valószínű, hogy így már végre megszabadulsz tőlem – nevet fel jókedvűen, a kezem viszont ökölbe szorul. Hogy képes még most is eltitkolni előlem…?
- Szóval csak az összegzés miatt? – kérdem újra, még egy utolsó lehetőséget adva neki, és ahogy bólint, elfintorodok. Szóval így állunk…
- Mi a baj? – kérdi értetlenül, komor ábrázatomat vizslatva.
- Papolsz itt az őszinteségről, de te a képembe hazudsz.- vágom hozzá dühösen, mire lehervad a mosoly az arcáról, ahogy megért mindent. Szólna, de aztán mégis csöndben marad.
- Nem kell magyarázkodnod. Megértem – mondom közönyösen vállat vonva.
- Az osztályfőnököd? – kérdezi halkan, én pedig bólintok. Ki más?
- Először nem hittem el. De tudod, már látom rajtad, ha hazudsz. Egyszerűen rád van írva.- mondom vádaskodva, izzó szemekkel végignézve rajta.
- Ha itt maradok, a végén még Carol elmond mindent. Ha pedig kitálal, Hei. Nem tudom, mit csinálnék…- vallja be halkan, a kirakós darabjai pedig a helyükre kerülnek.
- Ez volt az ára? – kérdem, és ahogy bólint, keserédes mosoly szökik arcomra. - Miért nem mondtad el azonnal? – kérem számon dühösen, de csak lesüti a szemeit.
- Ezt nekem kellett megoldanom. Nem tudtam, mi legyen.
- Ahhoz képest, már kaptál ajánlatot, nem igaz? 
- Hei… - kezdene bele a magyarázatba, de közbe vágok.
- Álszent vagy Chris. Pont olyan rossz vagy, mint én, csak te még magadnak se vallod be.- közlöm keserűen, újabb szál cigi után nyúlva, majd remegő kézzel gyújtok rá. Nehéz visszafognom magam. Legszívesebben üvöltenék, aztán összetörnék valamit… 
- Sajnálom, Hei. Kedden megyek interjúra. Utána akartam elmondani. Akkor jelentkeztem az állásokra, mikor eltűntél, és nem tudtam mit szólnál hozzá. 
idegesen a hajába túr, várva a válaszom, én pedig lehunyt szemekkel tüdőzöm le az újabb adag füstöt, de tomboló idegeimen most mit sem segít.
- Nem bíztál bennem… - állapítom meg halkan, az eget kémlelve. A gondolat végtelenül elszomorít. Én elmondtam neki mindent, a legbelsőbb titkaimat is megosztottam vele, erre… tessék…
- De – vág közbe, a szemembe nézve. Állom pillantását.
- Meg a faszt – nevetek fel keserűen, felállva mellőle.
- Hová mész?- kérdi, de csak érdektelenül vállat vonok.
- Nem vagyok köteles beszámolni róla.- vetem oda foghegyről, és már indulnék is, mikor mellém lépve, a karomat megfogva megállít.
- Hei, figyelj. Sokat jelentesz nekem. Nem szóltam erről, mert még minden olyan képlékeny. Féltem, hogy magadat okolod majd. Szerettem volna, ha akkor tudod meg, mikor már rendeződött a helyzet. Nem akartam messzire menni. Illetve… Nem tudtam, hogy… Nem tudtam, hogy mennyire gondolod komolyan, és még mindig nem tudom pontosan, mit jelentek én neked. Aznap este se te hívtál fel…- mondja halk hangon, fürkésző szemekkel, a mondat pedig ott lebeg kettőnk között. De ettől most csak még dühösebb leszek, kitépem kezem az ujjaim közül.
- Majd találkozunk.- morgom, miközben gyors léptekkel az iskola felé veszem az irányt. Bevetem magam a konditerembe. Sürgősen szét kell vernem valamit… vagy valakit.
Majd meglátjuk.
 
*
 
A következő napokban kerülöm Christ. Fortyog bennem a düh, és semmi kedvem most hallgatni a magyarázkodását vagy a szentbeszédét. Mégis hogy teheti ezt? Hogy volt képes a hátam mögött intézni mindent?
El kellett volna mondania, hogy egy olyan távoli helyre megy interjúra… ha ott kap állást, alig fogjuk látni egymást. Az út legalább egy órás, a legkézenfekvőbb döntés az lenne, ha odaköltözne, és akkor csak hétvégén tudnánk találkozni. Jobb esetben.
Én kiteregetem neki az életemet, erre ő csak így kihagy a sajátjából…
És mi az, hogy nem tudja, pontosan mit jelent nekem?! Ekkora baromságot!
Dühösen hajtom fel az újabb italomat, majd rendelek még egy kört. Az agyam már kellemesen zsong, az érzések pedig kellemesen kavarognak bennem. Melegség önt el a gyomromból kiindulóan…
- Hülye Chris…- morgom a poharamnak.
Mekkora egy barom…
Mekkora egy barom vagyok!
Folyton felhúzom magam ilyen dolgokon. Végül is az ő élete, az ő döntései, ha nem akar tájékoztatni, nincs jogom felháborodni. Nem járunk vagy ilyesmi… nem járunk…
De akkor mégis…
Miért érzem magam ennyire cudarul a történtek miatt?
Iszom még pár pohárral, majd kitámolygok a kocsmából. Éjszaka a város nagyon csendes, békésnek tűnik minden. És kihaltnak. A lábaim már pontosan tudják, hova vigyenek, gondolkodnom sem kell.
Bizonytalanul állok meg az ajtó előtt, csak meredten nézem perceken keresztül. Megfordulok, aztán mégis megtorpanok, végül nagy levegőt veszek és csengetek. Pár pillanat múlva nyílik is és egy meglepett Chris áll meg velem szemben.
- Te meg mi… - kezdi zavartan, de mielőtt folytathatná a mondatot, a felsőjénél fogva magamhoz rántom és durván az ajkaira tapadok. Cseppet sem finomkodva veszem birtokba a száját, leigázva, kiélvezve minden pillanatát, ő pedig hagyja, hogy irányítsak.
Az enyém…
- Gyere be…- nyögi végül, én pedig belépek. A szoba forog körülöttem, ezért inkább ledobom magam a kanapéra, de nem javul a helyzet. – Sokat ittál?
- Chris, én…- próbálok belekezdeni, sóhajtva a hajamba túrva, de a szavak ezúttal cserben hagynak. Chris azonban megért mindent, és puha mosollyal ül le mellém.
- Rendben van. Megértem… - mondja halkan, én pedig meglepetten pillantok rá. Chris… Mindig, mindent ért. És pontosan tudja, mit mondjon, mire van szükségem. Annyi mindent ad, én pedig hogy hálálom meg? Kiabálok és felkapom a vizet kis semmiségeken. Nem értem, miért van mellettem még mindig… komolyan nem értem.
Könnyebb lenne, ha mérges lenne. Ha kiabálna velem. Azt sokkal jobban el tudnám viselni, de így… nem tudom, mihez kezdjek.
- Nem vagyok mérges. Az voltam, de… Reméltem, hogy csak össze vagy zavarodva és megkeresel.
- Köszi. – nyögöm végül, ez az egyetlen dolog, ami eszembe jut.
- Hazakísérjelek?- kérdi, én pedig összevonom a szemöldököm.
- Nem aludhatok itt?- kérdem akadozó nyelvvel, mire csak felnevet.
- Jobb lenne, ha kipihennéd magad… Holnap délre szervezte, egy kis programot magunknak. Főleg ezért kerestelek ma többször is az iskolában, és a házatoknál.
- Programot…?- kérdem értetlenül, mire csak titokzatosan kacsint.
- Nos, ez meglepetés lesz.
- Azért egy órát csak maradhatnék. – kúszik perverz vigyor az arcomra, majd kezemmel a combjára simítok.
- Most inkább ne, Hei. Sokat ittál. – súgja halkan, homlokát az enyémnek döntve, én pedig ajkamra harapok. Ez nem ééér…
- Chris, te akkora szemét vagy… - nyögöm gyerekesen, miközben a hajamba túr. – Nem is hiányoltál?
- Nagyon hiányoztál. De nem tudtam, akarsz-e látni.
- Minden egyes nap arra akarok ébredni, hogy te mellettem fekszel. – súgom ködös aggyal a bőrébe, majd nyakába csókolok. Ő nem szól, csak átölel, hallom fülemben a lélegzését.
- Chris…- motyogom halkan, lehunyt szemekkel. – Hányni fogok.
Meglepetten, már-már szórakozottan hajol el tőlem, majd mosolyogva felsegít, mire hirtelen megfordul velem a világ. Elkísér a fürdőszobáig, ahova sietve rontok be, majd a vécé fölé hajolva adom ki a rókát. Nem tart sokáig, utána megmosom az arcom és megtörölközöm a Chris által nyújtott törülközőben.
- Jól vagy?- kérdi aggódva, én pedig biccentek.
- Most már sokkal jobban.
- Hazakísérlek.
- Nem kell. Rosszabb állapotban is hazataláltam már.- sóhajtom, felmarkolva a kabátomat, majd a bejárati ajtóhoz lépek.
- Hei…- szól utánam, mikor kinyitom az ajtót. – Ne feledd, holnap délben találkozunk.
- Azért hívj fel előtte.- tanácsolom, mire elmosolyodik. Futó csókot váltunk, majd intek és távozok a fülledt éjszakába.
 
*
 
Megcsörren a telefonom, a fejem pedig irdatlanul megfájdul a hang hallatán. Nyögve fordulok hasra, arcomat a párnámba fúrva, próbálva átvészelni a hangzavart és a fájdalmat. Még bódult vagyok, alig sikerült felébrednem… a szoba forog velem, a másnaposság lassan felüti alattomos fejét…
Eltelik egy perc, aztán még egy, a telefon pedig végre elhallgat. Megkönnyebbülten sóhajtva ernyedek el, elhelyezkedve a puha párnám, a meleg takaró alatt… az álom pedig kezd újra magába rántani.
Aztán a telefon megint csörögni kezd.
Dühösen rúgom le magamról a takarót, majd a telefonért nyúlok és felülve az ágyon a fülemhez tartom.
- Mi a fasz van már?!- kérdem idegesen, a normálisnál jóval hangosabban. A fejem lüktet, a szememet bántja a fény és forog velem a szoba… a dolgok összessége pedig végtelenül felbosszant.
- Neked is jó reggelt.- köszön bele egy vidám hang, láthatóan nem zavarja a felindultságom.
- Mi a fenét akarsz ilyenkor, Chris?- kérdem halk, elkeseredett hangom, a szememet dörzsölve.
- Nem emlékszel? Ma délben kell találkoznunk mert van számodra egy kis meglepetésem. Azt mondtad tegnap hívjalak fel, biztos ami biztos. Jó tanácsnak bizonyult.- nevet fel, én pedig összehúzom a szemöldököm. Tegnap…? Mi is volt tegnap…?
- Találkoztunk tegnap…?- kérdem tétován, az emlékeim között kutatva, szinte fel sem fogva, amit az előbb mondott.
- Igen, este beállítottál hozzám teljesen részegen.- részletezi, nekem pedig már kezd derengeni valami…
Sóhajtva terülök el újra az ágyon, a telefont a fülemhez tartva, és behunyom a szemeimet.
- Remélem nem járattam le magam…- morgom elhúzva a szám.
- Dehogy. Na gyerünk, szedd össze magad! Délben pedig legyél az állomáson!- mondja, hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Jól van, jól van…- sóhajtom, Chris pedig bontja a vonalat. Egy hosszú percig csak fekszem ott némán, élvezve a körülvevő csendet, végül fáradtan bevonszolom magam a fürdőszobába.
 
*
 
- Már azt hittem, el sem jössz!- integet távolról, én pedig a cigimet a szám sarkába igazgatom. Zsebre dugott kezekkel állok meg mellette, vállamnak az egyik oszlopnak dőlve, amelynek tetején a nagy elektronikus táblán a menetirány látható.
- Hát, gondolkodtam rajta. Ajánlom, hogy megérje a fáradtságot, mert ha csak valami ostobaság miatt rángattál ki az ágyból, esküszöm…- inkább elharapom a mondatot és füstölgök tovább magamban. Még mindig elég másnapos vagyok. És morcos. Nagyon morcos.
- Hát, nemsokára úgyis meglátod…- mondja titokzatosan. Pár perc múlva begördül a vonat, én pedig elnyomom a cigimet és Christ követve felszállok a szerelvényre. Szerencsére kevesen ülnek csak a vagonban, ezért az út kellemesen és csendesen telik.
Mikor megérkezünk a városba, csavargunk kicsit. Beülünk egy útba eső kajáldába, kószálunk kicsit a plázában… majd céltudatosan elvezet az arénához. Mikor megállunk előtte és meglátom a hatalmas plakátokat, elkerekedik a szemem.
- Jegyet vettél egy mérkőzésre?- kérdem döbbenten. Nem is akármilyen mérkőzésre! Ez profi kick-boksz, itt a nagyágyúk lépnek fel. A meccset több csatorna is közvetíti.
- Bizony.- vigyorog rám, én pedig teljesen felpörgök. Sosem láttam még egy ilyen mérkőzést élőben, de mindig is vágytam rá. Ezzel most aztán teljesen telibe trafált.
- De ne ácsorogjunk itt, gyere!- fog kézen, majd a befelé áramló embertömeg felé kezd húzni. Bejelentkezünk, kezelik a jegyünket, majd bent elfoglaljuk a helyünket.
- Hű, ráadásul ilyen közel a ringhez… Chris…- mondom fülig érő vigyorral, ő pedig csak szolidan mosolyog. Sokat jelent ez nekem, főleg hogy tudom, nem rajong ezért a sportért.
- Biztos drága volt a jegy.- mondom halkan, közel hajolva hozzá, ő pedig csak vállat von.
- Majd nemsokára úgyis kiderül, megérte-e.
Hatalmas a morajlás, az aréna szinte teljesen tele. Húsz perc telik el, mire végre elsötétednek a fények. Csak a ring marad megvilágítva, végül egy öltönyös férfi lép fel a színpadra.
Felkonferálja a ma estét, helyet kap egy kis reklám, felsorolja a támogatókat, végül ringbe lépnek az est első bajnokai. Mindenki ujjongani és fütyülni kezd. Bemutatják a versenyzőket, majd megjelenik a bíró és kezdetét veszi a harc.
A küzdelem brutális. Hatalmas erők csapnak össze, vér fröccsen. Az egyik résztvevő lesérül, nem tudja folytatni a meccset, a másik győzött. Hatalmas ováció.
Feltakarítják a színpadot, végül a játékmester felkonferálja a következő harcosokat.
- Most pedig jöjjön az est főmérkőzése, amire mindenki várt! A jobb sarokban a kihívó 76 kg-al, az ír Mjölnir, Thor kalapácsa!
Zene bődül, egy ember vetődik a ringbe, melegítőjét oldalra dobja. A férfi bőre sápadt, vörös haja tüskésre nyírva, szakálla kócos. Nagydarab és csupa izom, hörögve hergeli a közönséget, az emberek pedig fülsüketítően üvöltenek.
- A bal sarokban pedig a címvédő, a japán buldózer, a csontmorzsoló! 74 kg-al, Akiyama!
Teljesen ledöbbenek.
Elképedve bámulok előre, a felbődülő zene csak távolinak hangzik. A tévében már megnéztem néhány meccsét és követtem a pályafutását, de sosem gondoltam volna… hogy…
Megjelenik ő. Sokat változott azóta, az emlékeimben máshogy él. Akiya fél fejjel magasabb nálam, de sokkal izmosabb. Nagyon szálkás, nagyon erősnek tűnik. A teste megacélosodott a sok veréstől és edzéstől. A bal karja a csuklójától a válláig végig van tetoválva, ha jól látom, sárkányt ábrázol. Hagyományos, akárcsak a yakuza tetoválások.
A haja félhosszú és csapzott, a színe pedig fekete. Hát persze. A testvéreim közül csak én vagyok egyedül szőke. Gyűlölöm a hajszínemet, mert apámnak volt szőke haja. Csak én örököltem, a többiek anyám sötét hajszínét viselik. A szeme viszont ugyanolyan kék, mint az enyém…
Akiyama… Az Akiya és a Hatakeyamából.
Csöndes, mint mindig, ő nem bőszíti a tömeget, csak tekintélyesen és tiszteletparancsolóan áll ott. Mikor a bíró elindítja a küzdelmet, ő meghajol, majd felveszi az alapállást és hagyja, hogy az ellenfele lépjen először.
Kegyetlen, mint mindig. Akiya mindig is értett a kiváráshoz, a bőszítéshez. Lefárasztja az ellenfelét, aztán kíméletlenül a földbe döngöli. Elhúzza a mérkőzést, egészen sokáig, aztán látványos és fölényes győzelmet arat.
Mikor körbefordul, azt hiszem, észrevesz, de nem vagyok benne biztos.
- Hei…?- hallom meg Chris aggódó hangját, én pedig kizökkenve, meglepetten pillantok rá.
- Ne haragudj, de ki kell mennem egy cigire.
Mielőtt válaszolhatna, már felállva át is küzdöm magam a tömegen. Valahogy sikerül kikeverednem az arénából, majd sóvárogva cigire gyújtok. Annyi minden kavarog most bennem, hogy nem is tudom, hirtelen melyikkel foglalkozzak. Felzaklatott most ez az este.
Akiya…
- Hei, minden rendben?
Hátra fordulok, hát persze, hogy utánam jött.
- Én… csak… szükségem volt egy kis levegőre.- nyögöm tanácstalanul, ő pedig megértően áll meg mellettem. Mélyet szívok a cigimből, majd sóhajtva a fekete égbolt felé küldöm. Nahát, észre sem vettem, hogy már be is sötétedett…
- Vissza akarsz még menni?- kérdi halkan, én pedig pillanatnyi habozás után megrázom a fejem. – Amúgy is csak egy kisebb mérkőzés lenne hátra.
Elindulunk a forgalmas utcán, még jó pár sarokkal odébb is halljuk a hatalmas ovációt és a mikrofon hangját. Nem szól, én pedig értékelem, hogy időt ad nekem. Visszaballagunk az állomásra, majd felszállunk a következő vonatra. Csak bámulom az ablakon át a mellettünk elsuhanó tájat, belefeledkezve a gondolatiamba. Az út mintha percek alatt eltelne, annyira elgondolkodom.
Mikor leszállunk, én újra cigire gyújtok, majd lassan ballagunk egymás mellett a kihalt utcán.
- Talán rossz ötlet volt ez az egész.- mondja végül halkan, hangjában megbánás, én pedig nem válaszolok azonnal. Komótosan kifújom a tüdőmben tartott füstöt, majd elpöccintem a csonkig szívott szálat.
- Ne érts félre, Chris. Ez az este nagyon sokat jelentett nekem. Nagyszerű meglepetés volt. Csak felkavart. Kell egy kis idő, amíg megemésztem.- mondom halkan, mire megkönnyebbülten elmosolyodik.
- Már azt hittem, feltéptem valami régit sebet…- vonja meg a vállát tétován, én pedig elmosolyodom.
- Azon már rég túl vagyok. Köszönöm, Chris.- mondom végül, ő pedig lágyan elmosolyodik. Magához húz, átkarol, puha csókot nyom a homlokomra, és így maradunk egy kicsit. Lehunyt szemmel élvezem ajkainak forróságát a bőrömön, lélegzetét a hajamon.
- Itt aludhatok ma este?- kérdem halkan, mire óvatosan eltol magától és a szemembe néz.
- Anyukád aggódni fog, ha nem mész haza.- mutat rá, de csak megrázom a fejem.
- Már megszokta.
- De holnap péntek. Iskola.- érvel tovább, én pedig összehúzom a szemöldököm.
- Miért löksz el magadtól mostanában?- kérem számon, a felkavarodott érzelmeim nem segítenek, hogy nyugodtan tudjak reagálni a szituációra.
- Én nem löklek el.
- Akárhányszor próbálok közeledni feléd, hárítasz! Miért?- szegezem neki a kérdést, ő pedig láthatóan elég zavarban van a hirtelen hangulatváltástól.
- Én csak… nem hárítok, csak úgy gondolom… érzelmileg is fel kellene nőnünk oda, ahol most testileg tartunk…- próbálja szavakba foglalni az érzéseit, idegesen a hajába túrva, én pedig felvonom a szemöldököm.
- Most csak ugratsz, ugye?
- Miért tenném? Csak szeretném, ha ezen a téren kicsit lassítanánk…
- Te vagy az első, aki a szex miatt panaszkodik.- vágom hozzá élesen, mire megrándul a szája széle. – Eddig nem volt ezzel problémád!
- Csak nem szeretném, ha mindig minden szexbe torkollana.
- Milyen szex? Eddig még nem voltál elég férfi ahhoz, hogy megdugj!- mondom dühösen, ő pedig felszisszen. Tudom, hogy átléptem egy határt és ezzel most a lelkébe gázoltam, de képtelen vagyok leállni. Mikor elkap a lendület, egyszerűen képtelen vagyok fékezni magam. És annyi minden történt mostanában… összekuszálódott az életem és most az ember, aki mindennél fontosabb nekem, azt mondja, nem kell neki a testem. Pedig ez az egyetlen dolog, amit nyújthatok…
- Hei, ezt a beszélgetést most kellene befejeznünk.- mondja határozottan.
- Pedig csak most kezdtük!
- Higgadj le és beszéljük meg ezt a dolgot…
- Ezen nincs mit megbeszélni! Miért vittél el ma este arra a meccsre, ha nem kellek neked?!- kérdem felindultan, a cigim után kutatva.
- Ne beszélj hülyeségeket, persze, hogy kellesz nekem! De én… én első sorban a lelkedet szeretném, nem pedig a tested.
- Pedig én csak a testemet tudom adni! Én nem vagyok olyan, mint te, Chris! Nem vagyok sem romantikus, sem figyelmes! Sosem tudtam volna kitalálni egy ilyen nagyszerű meglepetést! Én… az egyetlen dolog, amit adhatok, az a testem, és neked nem kell…- remeg meg a hangom.
- Hei…- lép hozzám, kezét a vállamra simítja, de dühösen elcsapom.
- Ezek után ne merj hozzám érni, vagy eltöröm valamidet!- sziszegem villámokat szóró szemekkel, ő pedig tudja, hogy halálosan komoly vagyok. – Miért vagy ilyen jó hozzám, Chris? Miért nehezíted meg ennyire a dolgokat? Összekuszálsz körülöttem mindent… minden egyes tetted után egyre kisebbnek és jelentéktelennek érzem magam… úgy érzem, viszonoznom kell valamivel a kedvességed, de…- elakad a szavam, döbbenten pillantok végig magamon. Mégis mi a francot művelek? Mikor csúsztam ennyire szét?
- De hát… nem kell viszonoznod semmivel, Hei…- mondja halkan, rám nézve azokkal az őszintén csillogó szemekkel, nekem pedig egyszerűen elerednek a könnyeim.
Egy senki vagyok… egy drogos, aki pénzért árulja a testét és abban leli élvezetét, ha fájdalmat okoznak neki… senki vagyok…
Dühösen dörgölöm meg az arcom a felsőm ujjával, az ujjaim között szétmorzsolódott cigarettát pedig a földre dobom.
- A francba…- motyogom dühösen. Dühös vagyok magamra, amiért egy ilyen szép estét is képes voltam tönkre tenni… 


Reira*2016. 08. 08. 16:36:30#34507
Karakter: Christopher Lane
Megjegyzés: cuncinak


 Elmosolyodom. Örülök, hogy megkerült sértetlenül, habár az, hogy személyesen keresett fel itt, a lakásomon, felvet pár kérdést.  

Valami történt.

- Bejöhetek?- kérdi, én pedig bólintok, és ellépek az útból. Becsukom az ajtót mögötte, és a konyha felé indulok.

- Kérsz valamit inni?- kérdem, azonban fejét rázza. Nagyon csöndes… Túl csöndes. Valami baj van.
Leül a konyhaasztalhoz, én pedig mellé. – Aggódtam érted – szólalok meg, ezzel megtörve az idő közben ránk telepedő csendet. Nem szól semmit, csak gondterhelten megdörzsöli szemeit.

- Nem tudom, mit tegyek, Chris. Többé már nem tudom, mi a jó és mi a helyes – sóhajtja. Azt hiszem, most teljesen őszinte velem. Tényleg össze van zavarodva, és hozzám fordult segítségért. Ennek azért valahol örülök, mégis félni kezdek, hogy megint valami olyanba keveredett, amiből nem tud egyedül kimászni. Olyanba, amihez én is kevés vagyok. - Kazu… Kazunak segítségre van szüksége, de… de… kötelességem neki segíteni, mivel a bátyám, de… de… nem tudom, hogy tényleg akarok-e. És ettől rossz embernek érzem magam – meglepetten pillantok rá. Szóval Kazunak hívják a testvérét, aki két napja bukkant fel náluk. Lágyan simítom kezemet vállára, mintegy nyugtatásképp.

- Azt biztosan tudom, hogy nem vagy rossz ember, Hei. A bátyáddal elég bonyolult a kapcsolatotok, és ha sok érzés kavarog most benned, az nem rossz dolog. Ebben a helyzetben ez természetes. Idővel majd kitisztulnak a dolgok – vigasztalni próbálom, habár úgy látom szavaim nem érték el a kívánt hatást. Én se mindig tudok segíteni. Vannak dolgok, amikhez idő kell. Problémák, amiket nem oldhatsz meg más segítségével.

- Nem csak ennyiből áll a dolog, ugye?- kérdem végül, ahogy próbálok valamit kiolvasni zavarodott tekintetéből. Mélyen szemembe néz, de nem szól semmit, én pedig tanácstalanul ejtem kezem az asztalra.

- Kell egy cigi - nyögi ki végül. Én viszont átlátok rajta. Tudom, hogy csak kitérni próbál a válaszadás elől, ideges és futna előlem.

- Hei… valami sokkal többről van szó, ugye?- kérdem ismét, most már sokkal határozottabban. Aggódom érte. Mégis mi történt? Miért nem mond semmit? Zsebéből előhalászik egy szál cigit, és az öngyújtóját, de még nem gyújt rá. Nem mintha engedném, hogy a lakásomban dohányozzon.
- Mennem kell – nyögi ki végül, és az ajtó felé indul, én azonban elé lépek. Nem mehet el csak így!

- Hei! Miért nem avatsz be?! Aggódom érted, és ezzel nem nyugtatsz meg…- mondom, és megfogom vállát. Miért nem tudok hatni rá? Idáig eljött, mégis kihagy a dolgokból. Azt hittem megbízik bennem.

- Engedj…- morogja, és megpróbál ellépni mellettem, de nem hagyom, hogy ilyen könnyen elfusson.
- Hívott a nővérem. Tudom, hogy már dolgozni sem jársz be. Tudom, hogy nagy a baj, különben nem jöttél volna ide. Áruld el nekem, és hagyd, hogy segítsek! Együtt bármilyen problémát megoldhatunk!- próbálkozok meg ismét a dologgal, de ő csak még idegesebb lesz. A falnak lök, én pedig meglepetten pillantok rá.

- Nem tehetem! Nem rángathatlak bele ebbe is! Már így is elég bajba kevertelek! Hiba volt idejönnöm. Hiba volt az is, hogy közel engedtelek magamhoz – csattan fel dühösen, a cigit kiveszi szájából, és szinte szétmorzsolja ujjai között. – Nézz rám, Chris… én már csak ilyen vagyok. Rossz emberrel kezdtél. Csak bajt hozok rád, jobban tennéd, ha távol tartanád magam tőled – lép a bejárathoz. Bármire is készül, tudom, hogy most nem leszek képes megállítani őt.

- Azt hiszed, az megold mindent, ha ellöksz magadtól?- kérdem halkan, de nem válaszol, kinyitja az ajtót, és távozik. Én pedig csak állok a falnál és gondolkozok.
Mire készülsz most, Hei? Mégis mibe keveredtél? Mibe kevert a testvéred?

***

Miután, Hei elment, nem tudtam aludni, így éjfélig az önéletrajzom átírásával foglalatoskodtam, és jelentkeztem pár álláshirdetésre is. Minél előbb kéne egy új állás, mielőtt kilépek, vagy Carol meggondolja magát és kitálal rólunk. Most az ő jóindulatán múlik az állásom, és a jövőm. Bár nem hiszem, hogy mostanában visszaigazolnának bárhonnét. Az állások nagy része a közeli iskolákban volt, illetve pár kisebb városban, kocsival innét olyan félórányira. Csak egy távolabbi állás keltette fel az érdeklődésemet, ami innét két órára lenne, a mostanihoz viszonyítva magas fizetéssel.

Reggel korán kelek, már szerda van, szóval bemegyek az iskolába.
Heit ma sem látták, az igazgatótól tudom, hogy hívták az anyját is, de ő sem tud semmit.
A legrosszabb, hogy így mindegy mit írok majd róla a hétvégéig leadandó összegzésbe, mert a hiányzások miatt újra hozzám akarják majd küldeni. Vagy az utódomhoz… Hei, miért most rontasz el mindent?
Még Mrs. Ceall is betalál azzal, hogy tudom-e merre van a diákja, de most én is csak a fejemet rázom. Látom rajta, hogy nem győztem meg igazán, így kissé feszülten válnak el útjaink, és ülöm végig a maradék pár órát a gyerekekkel.
Aggódom. Aggódom, és mérges vagyok. Este futni megyek, hogy eltereljem a gondolataimat arról az idiótáról. Remélem, hogy nem egy olyan helyen van megint… A gondolattól csak még idegesebb leszek. Szeretnék bízni benne. Ezt talán nem tenné meg velem… vagy de? Az a baj, hogy nem tudom pontosan mit jelentek neki. A lehető legrosszabbkor tűntél el, Hei. A legrosszabbkor.
Ha holnap nem kerül elő, Vanessa kirúgja, az iskolában pedig legjobb esetben csak visszakényszerítik egy pszichológushoz. Vajon, Hei anyja is ennyire aggódik, vagy csak én reagálom túl? Hiszen, máskor is tűnt már el…

Másnap, mikor még mindig semmi hír nem jön felőle, a helyzet csak rosszabb lesz. Délután elmegyek táncpróbára, de ott is inkább csak figyelek, míg párom próbálja belőlem kihúzni, hogy mi bajom van. Összeszedetlen vagyok, és azon gondolkozok, amit legutóbb Hei mondott nekem. Nem igazodom ki rajta. Vajon csak azért nem mondta el, mert nem akart belekeverni? Ez mégis milyen indok? Pont, hogy mindent meg kéne, beszéljünk, hogy együtt megoldhassuk. Végül is, nem vethetem a szemére. Azt mondta sosem volt még kapcsolata, és igazából... nem tudom mi most mik is vagyunk. Vajon mik vagyunk mi?

***

Az este úgy fekszek le, hogy az a furcsa nyomasztó érzés nem tágít a mellkasomtól. Abban reménykedem, hogy talán mostanra hazaért, csak nem szólt. Miért is tenné? Nem tartozik nekem… Szeretnék bízni benne. Szeretnék.

Alig sikerül aludnom egy fél órát, mikor megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám.
- Halló? – szólok bele, a vonal túl végéről pedig egy ismerős hang válaszol.
- Chris?
- Igen… És.. – gondolkozni kezdek. Ahogy beugrik, azonnal felülök az ágyban. – Ben? – kérdem értetlenül.
A vonal másik végéről ideges szuszogást hallok.
- Szerintem ide kéne jönnöd a sürgősségire.
- Hei? – kérdezek rá, ő pedig felsóhajt.
- Rendben van, de… - kezdi, azonban szavába vágok.
- Mindjárt ott vagyok.
Hevesen kezd verni a szívem.
Megvan.
A sürgősségin…
Istenem, Hei!
Magamra kapom a ruháimat, majd futva indulok meg az utcán lefele a kórházig, ami viszonylag közel van hozzánk.
Hideg van, és a mai ruháim voltak kéznél, amiket csak felráncigáltam magamra. Szörnyen nézhetek ki, tükörbe se néztem, mielőtt elindultam. Egyre idegesebb vagyok, ahogy az ajtóhoz érek. Veszek pár mély levegőt, és várok egy kicsit, hogy ne tűnjön fel, hogy futottam.
Benyitok, és elkezdem keresni a várót, habár hiába. Hei és Ben a kint elhelyezett székeken üldögélnek. Ben aggódó tekintettel vizslatja Heit, az említett pedig… Hát. Mondjuk, hogy már megértem miért volt olyan kétségbeesett Ben, hogy engem hívott.
Két nap. Két napig nem volt meg.
Ez az istenverte idióta…


Ahogy meglát, azonnal Benhez fordul. Valószínűnek tartom, hogyha Hein múlik, nem szól nekem és itt éjszakázik…
Előtte állok meg, és végignézek rajta.

- Jöttem, ahogy tudtam. Mi történt?- kérdem aggódva. Hei. Már megint mit műveltél?  – Jézusom, Hei, jól vagy?!

- Nyugi, rosszabbnak tűnik a dolog, mint amilyen valójában – próbál megnyugtatni, de ezzel nem igazán ér el semmit. Ha neki nem fáj annyira, akkor is szörnyű őt így látni, és belegondolni, hogy ennél valószínű, hogy tényleg volt már rosszabb.

- Na jó, megyek is és kettesben hagylak titeket, hogy megbeszélhessétek ezt a dolgot…- szól Ben, és elindul a kijárat felé. Hei, még beint neki, mielőtt eltűnne a szemünk elől.
Hei csöndben ül, nem néz fel rám, én pedig nem kérdezek rá. Várom, hátha mond még valamit, de nem teszi.

- Hazaviszlek – sóhajtom végül, de ő megrázza fejét.

- Nem megyek haza – szögezi le nyugodtan. Valószínűleg az anyukája teljesen kétségbeesne, ha meglátná a drága fiát így… El se tudom képzelni, hogy tudta tűrni, hogy Hei évekig játszotta ugyanezt. Eltűnt, és csak napok múlva tért haza szétverve. Én beleőrülnék ebbe.

- Akkor velem jössz – jelentem ki ellentmondást nem tűrve.
Hei lassan felkel, de megszédül, és a fejéhez kap. Aggódva nyúlok karjáért, nehogy eldőljön.

- Jól vagyok – hazudja, én pedig elhúzom a számat.
Utálom, hogy így kell látnom.

- Na persze…- szorítom össze számat.

Elindulok előtte, ő pedig kis távolságot tartva követ. Lassabban megyek, hogy tudja tartani a tempót. Viszonylag gyorsan hazaérünk. Kinyitom előtte az ajtót, majd duplán zárom, mikor belép. Leveszi a kabátját, majd tanácstalanul lép az étkezőbe. Szótlanul ácsorog a lakásban. Az egész utunk alatt nem szólt egyikünk se. Mérges vagyok, amiért nem ő hívott.
Amiért nem is akart…
Miért?! Azt várom, hogy esetleg mondjon valamit… Bocsánatot kérjen… Bármi, azonban, mikor a csendet megtörve kimondja a nevemet, hirtelen elpattan bennem valami. Érzem, ahogy az elmúlt két nap minden egyes kétes gondolata, aggódó telefonnézegetése, kialvatlan estéje és a legutóbbi beszélgetésünk egyszerre csattannak rajtam.

 

- Chris…- szól, ahogy a vállamhoz ér. Dühösen pördülök meg, mire ijedten lép hátra, így a falhoz préselődik, én pedig hozzá lépve kezeimet mellette a falhoz csapom, úgy támaszkodok, nem hagyva neki egér utat. Alig pár centire van tőlem, és erős a késztetés, hogy leordítsam azért, amit tett.
- Először beállítasz, mint aki segítségre szorul, utána pedig egyszerűen lelépsz! Napokig eltűnsz, végül felhívnak az éj kellős közepén, hogy menjek érted a kórházba, mert félholtra vertek! Mégis mi a francot gondoltál?! Hogyan van képet ezt művelni velem?!- dühömben felemelem a hangomat. Érzem, hogy nem kéne ezt tennem, de annyira kikívánkozott már belőlem. Felfoghatatlanul mérges vagyok rá.

- Én…- döbbenten bámul rám. Nem fordul el, de látom szemein, hogy teljesen tanácstalan.

- Halálra aggódtam magam miattad! Nem taszíthatsz el csak úgy magadtól azok után, amik köztünk történtek!- kicsit visszaveszek a lendületből, a mondat második felét halkan mondom. Vádlón. Nem bírom ki. Annyira hiányzott. Ajkaira tapadok, habár az is sebes, és nem akarok több fájdalmat okozni neki, de nem bírom ki. Nem bírom ki nélküle.

Meglepetten nyög fel. Durvábban csókolom, mint szeretném. Talán tudat alatt így próbálom vele megértetni mit is érzek most.

Karjait nyakam köré fonja, kicsit rám is nehezedik, hogy megtarthassa magát. Testemet övéhez szorítom, teljesen elfelejtem, hogy fájdalmai lehetnek.
Ajkára harapok, ahogy elválok tőle. Lágyan simítok arcára, majd lejjebb csúszva nyakát kezdem cirógatni. Érintésem nyomán megborzong, érzem kezem alatt, ahogy megremeg.
- Sajnálom…- nyögi ki halkan. Nem gondoltam volna, hogy kimondja.

- Azzal nem vagyok kisegítve – suttogom szinte szájába. Mikor megpróbál megcsókolni, elfordítom fejemet, és nyakához hajolva kezdem csókolgatni bőrét, miközben hajába túrva kicsit oldalra húzom fejét, hogy kínozhassam, persze a kötésre azért figyelek. nem áll szándékomba bántani a történtek után.
Az, hogy így hagyja magát, sőt élvezi, teljesen beindít. Miközben végignyalok nyakán, alsó felemet is hozzá simítom, érzem, hogy felizgult, ez pedig azért jól esik. Körmeit hátamba mélyeszti, alig áll a lábán. Füléhez hajolva finoman nyalok végig rajta, majd fogaimmal karcolom végig, ettől pedig ismét megremeg, és élvezet teljesen nyög fel.


- Sajnálom…-  suttogja ismét, remegő hangon, nekem pedig bűntudatom támad, amiért ilyen durva voltam vele az imént. Arcomat nyakába temetem, és próbálom rendezni a gondolataimat.
Pár percig állunk így, nyugodtan, majd lassan eltávolodok tőle.

- Zuhanyozz le – lépek hátra, majd a hűtőhöz lépve veszek elő egy kis hidegvizet, ő közben elindul megkeresni a fürdőt. Mikor az ajtó csukódik, tudom, hogy megtalálta. Miközben megengedi a vizet, én keresek neki egy kicsit kisebb pólót és alsót, és a fürdőbe a törölközőtartóra teszem, hogy biztosan megtalálja.

Amíg ő a fürdőben vacakol, én ágyneműt keresek neki, azonban mikor belép, és nyugodtan befekszik az ágyba, sóhajtva pakolok vissza mindent. Na, szép.
Én is levetkőzök, csak az alsót hagyom magamon, majd bebújok az ágyba. Általában én alszom a jobb oldalon, de most nem szólok semmit. Elég nagy az ágy így is.

Lekapcsolom az olvasó lámpát az ágy melletti szekrényen. A függöny csak félig van behúzva, hogy reggel biztosan felkeljek időben, így azért nincs teljesen sötét.
Az az igazság, hogy rég óta ő az első, aki velem alszik, ráadásul fiú. Azért kicsit furcsa belegondolni, hogy ennyi ideig sosem fordult meg a fejemben, hogy a saját nememhez vonzódnék, de nem is nagyon törődtem a ténnyel, mikor először közelebb kerültem Heihez. Volt már olyan gyerek, aki azért járt hozzám, mert nem volt tisztában azzal, hogy melyik nemhez is vonzódik. A családja miatt pedig még nehezebben merte bevallani magának másságát. Biztosan van, akinek ez tényleg ennyire bonyolult. Jobb is, hogy Hei nem a régi énemet ismeri, ő valószínűleg nem békélt volna meg a ténnyel ilyen könnyedén. Bele se merek gondolni, mit szóltak volna, vagy szólnának a szüleim ehhez.

- Miért gondoskodsz rólam még mindig azok után, amit tettem?- kérdi halkan, ezzel megtörve a csendet.
Ezen gondolkoztam már én is.

- Mert nem vagyok normális – sóhajtom, arcomra pedig mosoly szökik.

- Én előre figyelmeztettelek – vág vissza.

- Ez igaz – válaszolom az első iskola utáni találkozásra gondolva. A csöndben hallom, ahogy szuszog. Másik oldalamra fordulok, majd közelebb csúszok hozzá, hogy hozzá simulhassak, ő pedig kényelmesen elernyed, ahogy átkarolom.

- Engeded végre, hogy segítsek?- suttogom fülébe, ő pedig aprót bólint.

- Jó éjt, Hei…- sóhajtok halkan, mielőtt elnyomna az álom.

 

***

Álmomban Heivel vagyok, és most ő elégít ki engem, úgy ahogyan én tettem vele a házukban.
Mintha egy kéz húzna ki az álmomból, úgy kezdek ébredezni, ezzel együtt kissé elszégyellem magam, amiért az álmomban is csak erre tudtam gondolni. Érzem, hogy merevedésem van.
- Hei… – nyögöm, mielőtt kinyitnám szemeimet.
Álmosan pillantok le, de meg is bánom. Rögtön felébredek. Fejemet hátravetem, ahogy az érzés felcikázik testemben, és hirtelen minden túl valóságos.
Hei a lábaim között.
Jézus.

- Mit... – kezdeném, de ekkor meleg, édes szájának mozgására rásegít kezével, én pedig teljesen elveszek.
Akaratlanul is jobban szétnyitom lábaimat, másik kezemmel pedig kajába markolok.
Teljesen elveszve nyögöm ki nevét, ő pedig egy pillanatra se lassít. Szabad kezével lejjebb kezd simogatni.
Érzem, ahogy a nyelvében lévő kis fém hozzám ér. Bár volt már barátnőm, akinek nyelvpiercingje volt, egyik se tudta úgy kihasználni, mint Hei. Tudja hol és mit kell tennie, hogy még jobb legyen.
Nem bírom tovább. Megremegek, és megfeszülök. Akarok neki szólni, hogy elmegyek, de nem jön ki hang a torkomon. Mélyen nyögök fel, ahogy elélvezek. Még pár másodpercig, mintha csillagokat látnék. Ő azonban még nem hajol el tőlem. Nyelvét érzem magamon, ahogy lepillantok, pedig megremegek.
Ő most… lenyelte…?

- Hei…- nyögöm kimerülten, majd felhúzom magamhoz, hogy szemeibe nézhessek, ő pedig elégedett, perverz mosolyt vet rám.
Elveszed az eszemet.

- Olyan merevedésed volt, hogy tennem kellett valamit – súgja, mintegy kifogást.

- Még sosem ébredtem ilyen kellemesen…- nyögöm mosolyogva, majd gyorsan váltunk, és én kerülök fölé. Hozzá hajolva csókolom meg szenvedélyesen, ő pedig a csókba nyög. Térdemmel szétnyitom lábait, majd mellette megtámaszkodok, és idő közben ismét merev tagomat övének simítom, habár őt még takarja az alsója.

Lassan nyalok végig nyakán, egy ponton pedig finoman megszívom, de úgy, hogy ne maradjon nyoma. Egyik kezemmel végigsimítok oldalán. imádom a testét. A kidolgozott izmai, a piercingjeit. Imádom.
Kezemmel végül megmarkolom hátsóját, így húzva őt még közelebb.

- Többet ne tűnj így el…- súgom bőrébe, majd végignyalok kulcscsontján, majd lejjebb kezdem felfedezni testét. Láttam már őt felső nélkül, de így teljesen más... Ahogy mellbimbójához érek, vállamba markolva nyög fel. Csak nem egy érzékeny pont?
– Nagyon aggódtam érted…- suttogom, miközben számba veszem mellbimbóját. Először csak körbenyalom, majd finoman megszívom. Látom, hogy nagyon unja már a játszadozást, kelne fel, de visszanyomom. Most én irányítok.

- Ígérd meg, hogy legközelebb elmondasz majd nekem mindent – kérem, miközben felpillantok rá, kezemmel pedig ismét érzékeny pontjával kezdek játszani. Fejét hátraveti, ahogy a kis fémkarikával játszadozom.

- Chris…- nyögi, körmeit vállamba vájja, de nem hagyom abba.

- Ígérd meg – kérem ismét, azonban ő csak tüntetőleg ajkára harap.

Feljebb emelkedek róla, alsóját lejjebb húzom. Merevedése fájón feszült az anyagnak, most pedig a kielégülés határát súrolja. Nem sok kéne neki, látszik rajta. Lassan simítok végig rajta, ő pedig megrándul. Az idegein ráncolok ezzel, én is tudom. Olyan lassan csinálom, amennyire csak tudom. Lassan lököm a szakadék felé, de nem elég erősen ahhoz, hogy leessen.
Megint megpróbál ő irányítani. Felülne, azonban megmakacsolja magát és nem engedi, hogy visszanyomjam, így ismét piercingjeit veszem célba. Fogaim közé véve azt, finoman meghúzom, ő pedig ismét erőtlenül hanyatlik vissza az ágyba.

Nyelvem átfűzöm a karikán, közben kezemmel még mindig lassan kényeztetem vágyát.
Már nem bírja, látom rajta, hogy esze ágába sincs kimondani, márpedig én sem engedek.

- Ígérd meg – követelem ismét, kezét rászorítom, megrándul, de gyorsan el is engedem.
Látom rajta, hogy már szinte szenved.

- Ígérem… csak… csináld már!- nyögi mérgesen.
Elégedetten elmosolyodok, ahogy hozzá hajolva megcsókolom, gyorsabban kezdem mozgatni kezem, erősebben szorítok vágyára, és érzem, mindjárt a csúcsra jut.
Hajamba markolva húz nyakához.
- Harapj… - kéri, teljesen átadva magát az élvezetnek, én pedig kicsit ódzkodva ugyan, de megharapom kicsit erősebben. Ezzel egy időben megfeszül teste, és kéjesen felnyögve csukja be szemeit.

Még kis ideig nem mozdulok. Hagyom, hogy az élvezet hullámai lassan csillapodjanak, miután mellé fekszem.
Felé fordulva kezdem oldalát simogatni.

- Szóval… elmondod végre, miért bukkant fel a bátyád?- kérdem halkan, mire szemeit összeszorítja. Mélyet sóhajt.

- Hát… Kazu segítségért jött – kezdi, száját elhúzza, miközben a plafont kémleli. – Eléggé lecsúszott. LSD vagy heroin, nem vagyok benne biztos, melyik a kettő közül… emiatt pedig sokkal tartozik, nagykutyáknak. Úgy döntöttem, segítek neki megszerezni a pénzt, utána pedig bevonul az elvonóra – figyelmesen hallgatom.
Ez az idióta…

- Ezért verekedtél tegnap?- kérdem kis hallgatás után, mire csak bólint.

- Sikerült összeszednem a pénz nagy részét. A többi már csak rajta múlik – sóhajtja, miközben felül. – Lezuhanyozom – mondja halkan, majd elindul a fürdőbe. Én pedig még pár percig fekszek az ágyban, majd összeszedem mindkettőnk koszos ruháját, és az egyik székre dobom, majd felveszek egy tiszta alsót, és a tegnapi felsőt, úgy állok neki reggelit csinálni.
Mire Hei végez, a tojás is elkészül, kirakom két tányérra.
Szólok neki, hogy nyugodtan vegyen valami ruhát a szekrényből, válasszon, melyik tetszik neki, alul vannak a feketék, többek között az is, amiben őt kerestem. Még azt is hozzáteszem, hogy a reggeli is kész, nem kell megvárnia, egyen csak, én pedig addig elmegyek, lefürdök. A koszos ruhákat felmarkolva vonulok a fürdőbe. A szennyes tartóba dobom a rajtam lévő dolgokat is, majd lezuhanyozok.
Törölközőbe megyek ki a szobámba, ő épp az ebédlőben lehet, mert nem látom. Gyorsan felveszek magamra valamit.
Nekem ma még be kéne mennem az iskolába délután, ahogy neki is kéne.

- Hogy vannak a sebeid? – kérdem, ahogy beérek a konyhába, és leülök elé az asztalhoz. Megvárt a reggelivel, ez pedig kifejezetten aranyos tőle.
- Fogjuk rá – von vállat. Kezd el eszegetni.
- Nem kell kicserélni a kötéseket? – kérdem, ő pedig nemet int. – Anyukádat fel kell hívnod. Ugye tudod? – kérdem mire gondterhelten felsóhajt.
- Hazamegyek még délelőtt.
- És az iskola? A munka? – elhúzza a száját. - Valószínű, hogy bármit is fogok így rólad írni a testület vissza fogja utasítani, és járhatsz továbbra is pszichológushoz. Ezzel tisztában vagy ugye? – kérdem halkan, mire meglepetten pillant fel rám.
- Basszus – morogja mérgesen.
- Vanessa is hívott két napja… - veszek számba egy falatot a kajából.
Sokáig nem szól.
- Valószínűleg, már kirúgott, igaz? – kérdi, mire elhúzom számat.
- Eléggé. De őt ismerve, talán, ha bocsánatot kérsz tőle… - kezdeném, de felmorran.
- Hunyászkodjak meg a testvéred előtt? – kérdi mérgesen. Állom tekintetét.
- Igen.
Felszisszen.
Utálja, mikor kioktatom. Tudja, hogy igazam van.
– Nekem mindjárt mennem kell az iskolába. Te pedig, kérlek menj, és beszélj anyukáddal.
Nem tudok semmit kiolvasni tekintetéből.
Csöndben fejezzük be az evést, én összeszedem a tányérunkat, és rögtön el is mosom őket, mielőtt elindulnánk.
Egyszerre megyünk el, két különböző irányba indulnánk.
Látom rajta, hogy még mindig nem sikerült teljesen rendezni a dolgait, így megragadom a kezét, mielőtt elindulna. Épp csönd van így délelőtt az utcán.
Magamhoz húzom.
- Nincs semmi baj, Hei. Amit tettél, azt a testvéredért tetted – mosolygok rá lágyan, majd ajkához hajolva puszit nyomok rá, és elindulok. Intek még egyet búcsúzóul, ő is visszaint, majd elindul.

***

Az iskolában először megkeresem Carolt, de mivel nem találom, szólok egy másik tanárnak, hogy szóljon neki, hogy szeretnék vele beszélni Heiről, így délután kettő fele meg is jelenik két foglalkozás között.
- Keresett Christopher? – kérdi, ahogy beljebb lép, én pedig felkelek székemből, hogy elé léphessek. Felé nyújtok pár lapot, ő pedig értetlenül pillant le rájuk.
- Ez..?
- A felmondási kérelmem. Szerettem volna, ha tud róla, hogy a héten felmondok, és már csak addig maradok, amíg a felmondási időm tart.
- Chris... – kezdi, de megrázom a fejem.
- Hei anyukája értesített, hogy a fiú megkerült, azonban mivel ennyit lógott, gondolom, ezt nem fogják figyelembe venni, hacsak nem kap valahonnét orvosi igazolást… - sóhajtok, ahogy előveszek a kupac aljáról egy összegzést, Heikichiről, amit ma írtam meg.
- Nos, igen… - kezdi. – Sajnálom, Christopher, viszont örülök, hogy ilyen becsületes férfi. Remélem azért, Hei tanult magától egy kis jó modort.
Felnevetek.
- Azt én is – mosolygok.
nem veszi el a lapokat, hiszen majd az igazgatónak kell adnom őket. Helyette kezét vállamra teszi.
- Emberileg kedvellek Christopher, de nem tehetek mást – megértően bólintok, ő pedig távozik.
Még utoljára átolvasom, amit Heiről írtam, közben azon gondolkozom, vajon, ha elég szépen kéri, Vanessa írna neki felmentést?
Ahogy olvasom, szemem megakad valamin. 21.-e.
Hei szülinapja.
A naptárra nézek. Jövő hét péntek.
Elmosolyodom. 20 éves lesz. Micsoda szám.
Valami szépet kell találnom neki.
Telefonomat kezdem babrálni. Ha jól emlékszem Hei azt mondta a testvére profi bokszoló.
És ekkor bevillan. A tökéletes ötlet.
Arcomra letörölhetetlen vigyor költözik.

***

A hétvégén nem találkozom vele, Vanessa se hív. Tudom, hogy Heinek sok mindent el kell most rendeznie. Szívesen segítenék neki valahogy, de most én se tudnék sokat tenni. Így bízok benne. Már ideje volt, hogy egy kis időt töltsön anyukájával.
Én megpróbálok valami jó ételt összehozni a konyhában. Kísérletezek egy kis újdonsággal, és elmegyek táncolni. Vasárnap is hasonlóan telik a napom. Kicsit elmegyek futni.

Hétfőn váratlanul csörren meg a telefonom.
Egy állás miatt hívnak. Attól az iskolától, ami olyan messze van innét, és olyan jó fizetést ígér. Egyelőre csak behívnak meghallgatásra, így keddre kiveszek egy szabadnapot, hogy elmehessek rá. miközben az igazgatóhoz igyekezek a felmondási lapokkal, és az ő összegzésével, meglátom őt az ablakból, kint cigizni.
Pont másfelé néz. Azért elmosolyodom. A fején lévő kötés lekerült, azért biztosan fájhat még…
Az igazgató értetlenkedve fogadja felmondásom, én pedig próbálom kikerülni a „miért” kérdésre való válaszadást. Csak annyit hazudok, hogy egy ismerősöm állást ajánlott innen pár órányira.
Megérti, az összegzést is elolvassa, és örömmel sóhajt fel.
- Úgy hiszem, jó hatással volt rá. A legutóbbi incidensről pedig nem ön tehet.
- Incidens? – puhatolózok értetlenül.
- Tudja, a biciklis baleset.
Gyorsan kezdenek pörögni gondolataim. Volt Vanessánál? És kapott igazolást?
Hát mégis elment?
- Ó, hogy az. Igen, vannak szerencsétlen balesetek… - mosolyodom el együtt érzően.
Az igazgató szomorúan ingatja a fejét.
- A gyerekek hiányolni fogják magát.
Még pár dolgot megbeszélünk azzal kapcsolatban, hogy meddig kell még bejárnom, a fizetésemmel kapcsolatban pedig, hogy meddig, és mennyit utalnak.

Amint végzek, elindulok haza. Az utca sarkán találom Heit. Nem tudom rám várt-e. Elmosolyodom, ahogy meglátom. Épp dohányzik.
- Szia. Hogy vagy? – kérdem, ahogy gyorsan végigmérem. Azért sokkal jobban néz ki.
- Fogjuk rá – mosolyodik el ő is, majd eldobja a már leégett szálat.
- A testvéreddel mi lett? Sikerült elrendezni mindent? – kérdem kissé aggódva.
- Minden rendben. Legalábbis azt mondta elmegy egy elvonóra, elhúzott a lakásból, szóval innentől majd megoldja.
- Anyud?
Vállat von.
- Üljünk le valahova. Mit szólsz? – kérdem, ahogy elindulok a közeli park felé. Ő közben még egy cigit elővesz. Nem tulajdonítok ennek túl nagy jelentőséget.
- Csak nem beszéltél Vanessával? – kérdem boldogan, mire elhúzza a száját.
- Ebben a városban mindenki tud mindent? – morog. – Igen – adja meg magát.
- Ezek szerint nagyon meggyőző voltál. Biciklis baleset? – kérdem fejemet ingatva.
- Tudod, hogy az szoktam lenni. És te? Az igazgatótól tudod? – kérdi, én pedig bólintok. – Miért voltál nála? – kérdi, ahogy cigijébe szív.
- Leadtam az összegzésedet. Valószínű, hogy így már végre megszabadulsz tőlem – nevetek, ő azonban ökölbe szorítja a kezét.
- Szóval csak az összegzés miatt? – kérdi, én pedig értetlenül bólintok. Elfintorodik. - Mi a baj? – kérdem, ő pedig ismét a cigijébe szív.
- Papolsz itt az őszinteségről, de te a képembe hazudsz.
Ahogy rám pillant megértek mindent.
Szólásra nyitom szám, de hirtelen nem tudom, mit mondjak.
- Nem kell magyarázkodnod. Megértem – von vállat, ezzel pedig szívemre tapos.
- Az osztályfőnököd? – kérdem, ő pedig bólint.
- Először nem hittem el. De tudod, már látom rajtad, ha hazudsz. Egyszerűen rád van írva.
- Ha itt maradok, a végén, még Carol elmond mindent. Ha pedig kitálal, Hei. Nem tudom, mit csinálnék…
- Ez volt az ára? – bólintok, ő pedig szomorúan elmosolyodik.
- Miért nem mondtad el azonnal? – rivall rám, én pedig lesütöm szemeimet.
- Ezt nekem kellett megoldanom. Nem tudtam, mi legyen.
- Ahhoz képest, már kaptál ajánlatot, nem igaz?
- Hei… - kezdeném, azonban megelőz.
- Álszent vagy Chris. Pont olyan rossz vagy, mint én, csak te még magadnak se vallod be.
Egy újabb cigit vesz elő zsebéből, én pedig összefonom kezeimet ölembe.
- Sajnálom, Hei. Kedden megyek interjúra. Utána akartam elmondani. Akkor jelentkeztem az állásokra, mikor eltűntél, és nem tudtam mit szólnál hozzá.
Idegesen túrok hajamba, és kicsit előrébb dőlök.
- Nem bíztál bennem… - jelenti ki egyszerűen, én pedig elszégyellem magam.
- De – egyenesedek ki. Mélyen szemeibe nézek, ő pedig állja tekintetem.
- Meg a faszt – nevet fel, majd felkel a padról.
- Hová mész? – kérdem, ő pedig vállat von.
- Nem vagyok köteles beszámolni róla.
Mielőtt elindulna, én is felkelek, és megragadom kezét.
- Hei, figyelj. Sokat jelentesz nekem. Nem szóltam erről, mert még minden olyan képlékeny. Féltem, hogy magadat okolod majd. Szerettem volna, ha akkor tudod meg, mikor már rendeződött a helyzet. Nem akartam messzire menni. Illetve… Nem tudtam, hogy… Nem tudtam, hogy mennyire gondolod komolyan, és még mindig nem tudom pontosan, mit jelentek én neked. Aznap este se te hívtál fel… - félbehagyom a mondatot.
Kezét kitépi az enyémből, szemei villámokat szórnak.
- Majd találkozunk – morogja, ahogy elindul vissza az iskolába. Biztos edzeni, én pedig csak állok ott értetlenül. Én megbocsájtottam neki, azok után is, hogy olyanokat vágott hozzám. Ő pedig képes faképnél hagyni egy ilyen apróság miatt?
Miközben mérgesen tartok hazafelé, jön egy üzenet, miszerint megjött a rendelésem az egyik közeli postára, így elugrok érte.
Hazafelé végig a mérkőzésre szóló két jeggyel szemezgetek, és a holnapi napon gondolkozom.
A meccs csütörtökön van. Addig talán megbékél.
Próbálok jól hozzáállni a dologhoz, de… Hei olyan kiismerhetetlen, makacs és annyira nehéz eset. Utálom, mikor úgy tesz, mintha semmi nem érdekelné. Ha megbántják, lila köd ereszkedik az agyára, és nem képes túllátni a saját sérelmein. Annyira… Annyira mérges vagyok rá emiatt.

***

A keddi interjú csodásan sikerült. Még én is meglepetten tapasztaltam, milyen jó iskola. Háromszor akkora, mint odahaza, viszonylag elitnek számít.
Megértem a fizetést. Az igazgató asszony igen kedves volt velem. Jobban örültem volna, ha rosszul sikerül. Akkor könnyebben utasítom vissza. Azt mondják, még van pár jelentkező, szóval semmi sem biztos, a hét vége felé hívnak.

Másnap a szokásos unalmas napnak nézek elébe. Az iskolában nem futok össze Heivel, pedig keresem őt. Ma mindenképp elmegyek hozzájuk.
Végig ezen jár az agyam, így munka után hozzájuk indulok, de senki nem nyit ajtót. Ezek szerint, Hei nem ért haza…
Holnap meccs. Holnap délben el kéne indulni, különben nem érünk oda időben. Én meg kidobtam az ablakon ennyi pénzt egy olyan valamire, amit számomra, még nézni is rossz.

Az este azonban tartogat számomra pár meglepetést.
Nyolc körül valaki csenget, így megyek ajtót nyitni. Egy kissé ittas Heivel találom szemben magam.
- Te meg mi... – kezdeném, de megragadja a felsőmet, és magához ránt. Durván csókol, én pedig hagyom, hogy most ő irányítson. Mielőtt elengedne, erősen nyelvemre harap.
- Gyere be… - nyögöm ki levegőhiánnyal küzdve.
- Sokat ittál? – kérdem, ahogy ledobja magát a kanapéra, ő pedig hajába túr.
- Chris, én... – kezdené, szeméből süt a megbánás, én pedig elmosolyodom, és mellé ülök.
- Rendben van. Megértem…
Látom, hogy szavaim hatására csak még zavarodottabb lesz. Nem ezt akarta hallani. Azt várta, hogy mérges leszek rá. Megnehezítem a dolgát.
- Nem vagyok mérges. Az voltam, de… Reméltem, hogy csak össze vagy zavarodva, és megkeresel.
- Köszi – nyögi ki sután, kezét pedig enyémre simítja.
- Hazakísérjelek? – kérdem, ő pedig összevonja a szemöldökét.
- Nem aludhatok itt?
Erre felnevetek.
- Jobb lenne, ha kipihennéd magad… Holnap délre szerveztem egy kis programot magunknak. Főleg ezért kerestelek ma többször is az iskolában, és a házatoknál.
- Programot…? – kérdi értetlenül, én pedig kacsintok egyet.
- Nos, ez meglepetés lesz.
- Azért egy órát csak maradhatnék – vigyorodik el, kezét combomra simítja, én pedig csak mosolygok.
- Most inkább ne, Hei. Sokat ittál – döntöm homlokomat övének. Alsó ajkára harap.
- Chris, te akkora szemét vagy… - nyögi mérgesen, én pedig hajába simítok. – Nem is hiányoltál?
Felnevetek.
- Nagyon hiányoztál. De nem tudtam akarsz-e látni.
- Minden egyes nap arra akarok ébredni, hogy te mellettem fekszel – vallja be halkan morogva, majd nyakamba csókol.
Azt hiszem ilyet még sosem mondott. Még hasonlót se…


vicii2016. 08. 04. 15:09:49#34481
Karakter: Hatakeyama Heikichi
Megjegyzés: (Kedvenc játszópajtimnak)


 Sóhajtva kelek fel a fotelből, sörömet a dohányzóasztalon hagyva lépek az ablakhoz és húzok elő egy doboz cigit a zsebemből. Gyorsan gyújtok rá, a feszültség még mindig ott bujkál a tagjaimban.
Mozgolódást hallok, és ahogy egy forró test a hátamhoz, elégedetten dőlök neki. Keze a csípőmön, a nyakamba csókol, én pedig oldalra döntöm a fejem, hogy még több teret engedjek neki.
- Hát most már nem csak neked.- súgja a nyakamba, miközben keze a felsőm alá csúszik. A sörösüvegtől hideg ujjai nyomán megborzong a bőröm, és ahogy egyre lejjebb kalandozik a köldököm alatt, megremegve nyomom el a cigimet a hamusban, majd elégedett, perverz mosollyal fordulok felé.
- Reméltem.- morgom, félig oldalra fordulva ölelésében, ő pedig rögtön ajkaimra tapad, most azonban engedi, hogy irányítsak. Vadul, követelőzően csókolok, és ahogy csípőjét nekem nyomja, elégedetten mosolygok bele a csókba. A vágyam hirtelen lángol fel újra, az igazat megvallva ki sem aludt teljesen. Ismét lángol a testem, jobban, mint eddig bármikor. Ha nem élvezhetek el, fel fogok robbanni…
Ujjait csábítóan húzza végig nadrágom derekán, majd ahogy lassan elkezdi kigombolni, erőtlenül remeg meg a lábam. Az ablakkeretbe kapaszkodva tartom meg magam, elfojtva egy hangon nyögést, mert már ez a mozdulatsor olyan vad vágyat generál bennem, hogy legszívesebben itt helyben a földre lökném és meglovagolnám.
Lassan tolja lejjebb a nadrágom, hogy csupasz combomba markolhasson, majd izgatóan karcolja végig a bőröm körmével egészen az alsómig. Közben a nyakamhoz hajol, fogait pedig finoman a bőrömbe mélyeszti, ettől pedig teljesen elvesztem az eszem. Halkan sóhajtok fel, visszafogva a hangokat… hiszen mégiscsak bárki hallhat minket, nekem pedig nem lenne kedvem magyarázkodni…
Végül végre érzem, ahogy az alsómon keresztül megmarkol és finoman simogatni kezd. Nyögve rándulok meg.
- Chris, ha tovább húzod, én esküszöm, kidoblak az ablakon.- fenyegetem elakadó hangon, de fel sem veszi, sőt, tovább feszegeti a húrokat… szemét, ezt még vissza fogod kapni…
Forrón nyal végig a nyakamon, majd izgatóan a fülembe harap, közben pedig a keze végre a nadrágomba csúszik. Ahogy megmarkol, bennem reked a levegő, megrándulva nyögök egy hatalmasat.
Nyakamat csókolja, miközben ingerlően simogatni kezd, én pedig annyira felajzott állapotban vagyok, hogy csak pár rövidke perc választ el az orgazmustól. Egyre gyorsabban szedem a levegőt, ő pedig direkt lassan simogat, szinte kínzóan elnyújtva a dolgokat… a csípőmmel segítek rá a dologra, de az sem elég… többet akarok. Sokkal többet…
Végre gyorsít, én pedig egyenes úton suhanok a kéj felé, de még ez sem elég. Hirtelen fordulok felé, selymes tincseinél fogva húzom le magamhoz egy gyors csókra, majd kezét visszahúzom merevedésemre. Ujjait markolva állítom be a megfelelő tempót, így némileg magamat kényeztetve. Túl önző vagyok ahhoz, hogy most rá is gondoljak, annyira közel van már… és olyan sokat ígér a vég…
Arcomat nyakába fúrom, miközben ő fél kézzel magához von, és akkor végre… végre megtörténik.
A testem összerándul, elönt a forróság, és valami hihetetlen, édes érzés önt el. Chris nyakába harapok, hogy elfojtsam a hangokat, és hatalmasat élvezek.
A percek utána lassan vánszorognak, engem pedig bizsergető, elégedett fáradtság kerít hatalmába. Pihegve, lehunyt szemekkel dőlök a mellkasának, próbálva lenyugtatni magam, és a legkellemesebb pillanatba hasít a csengő éles hangja.
Végtelen düh gyülemlik fel bennem az ajtó túlsó oldalán álló idegen felé, hogy megszakította ezt a tökéletes pillanatot. Nyűgösen lépek el Christől, majd sután próbálom felrángatni magamra a nadrágomat. Közben előkerül valahonnan egy zsebkendő is, én pedig gyorsan próbálom letörölgetni a kezemről a fehér ragacsot. Kába vagyok, kavarognak a gondolataim és elálmosodtam, ezért Chris veszi a kezébe a dolgokat és lép az ajtóhoz, míg én rendbe szedem magam.
Hallom, ahogy nyílik az ajtó, majd elmosódott hangfoszlányok jutnak csak el felém, de a hangtól rossz érzés kerít hatalmába. Rendbe szedem magam, közben pedig próbálom elmém rejtett zugaiból előhúzni, miért is vált ki belőlem ellenszenvet ez a hang… ismerem talán a gazdáját…?
Lassan lépek ki a nappaliból, majd ahogy meglátom az ajtóban tornyosuló alakot, megfagy bennem a vér és gyökeret ver a lábam. Döbbenten bámulok az ismerős arcra.
- Te…?- kérdem hitetlenkedve, mire a bátyám szélesen elvigyorodva néz végig rajtam.
- Rég láttalak, öcsi.- vigyorog rám, Christ egyszerűen arrébb lökve, majd beljebb lép a házba.
- Mit keresel itt…?- kérdem még mindig kábán a döbbenettől, de lassan gyülemlik fel bennem a régmúlt dühe.
- Beugrottam látogatóba. Vagy talán meg van tiltva?- kérdi körbepillantva, majd egyszerűen a konyha felé indul, én pedig egy ideges pillantást vetek a tétován ácsorgó Chrisre. Mi a fenét keres ez itt?! Miért bukkant fel pont most? És mit akarhat? Kétlem, hogy csak egy nosztalgiás családi látogatásra jött… sosem volt az a fajta, akinek ne lettek volna mindig hátsó szándékai.
Chris aggódó pillantást küld felém, majd szó nélkül távozik, én pedig nagyon hálás vagyok az előzékenységéért.
A konyhába fordulok, ő pedig már félig a hűtőben van, elégedetten vesz ki belőle egy üveg sört.
- Miért jöttél, Kazu?- kérdem ridegen, becsapva előtte a hűtőszekrény ajtaját, ő pedig megrovó tekintettel néz rám, aztán figyelmét az üvegnek szenteli. Kézzel bontja fel a sört, majd nagyot húz belőle.
- Látogatóba. Kíváncsi voltam a képedre. Hol van a nő, aki világra hozott?- kérdi körbepillantva, én pedig egyre dühösebb leszek.
- Én viszont nem vagyok kíváncsi a tiédre. Kösz hogy beugrottál, most már mehetsz is.- szinte köpöm felé a szavakat, de mintha meg sem hallaná, a nappaliba lép és ledobja magát a kanapéra. Hányinger morajlik fel bennem, ahogy a saját mozdulataimat vélem visszatükröződni benne, ahogy ledobja magát a kanapéra és felteszi a lábát az asztalra.
- Megvárom anyánkat.- közli könnyedén, és most szakad el a cérna. Hozzá lépve kapom ki kezéből az üveget, mielőtt újra ráhúzhatna.
- Takarodj.- sziszegem, ő pedig elkomorodva ül fel normálisan.
- Reméltem, hogy itt maradhatok éjszakára.- mondja halk, kissé meghunyászkodó hangon, én pedig döbbenten vonom fel a szemöldököm.
Csend ül közénk, hosszúra nyúló, kellemetlen csend, én pedig végigpillantok rajta. Így, hogy jobban megnézem, elég gyűrött állapotban van. Az arca beesett, a szeme karikás, és elég sovány. Fogalmam sincs, mit művelhetett az elmúlt néhány évben… az, hogy most csak így hirtelen felbukkant, nem jelent semmi jót.
- Mibe keveredtél?- kérdem hűvösen, ő pedig villanó szemekkel néz fel rám.
- Neked ahhoz semmi közöd, kölyök!- teremt le dühösen.
- Ha itt akarsz maradni, akkor van.- ülök le vele szemben a fotelbe, keresztbe font karokkal. Farkasszemet nézünk, és most ő pislog.
- Lecsúsztam, Hei.- vallja be végül megroskadó vállakkal. – Segítség kell.
Emlékszem, régen a bátyáim közül Kazut gyűlöltem a legjobban. Ő volt a legvadabb, a legszemetebb és a legerősebb. Mindig megvert, terrorizált, és még anyám is félt tőle. Azt hiszem, Kazu hasonlít legjobban apánkra.
Mondhatnék neki nemet. Mondhatnám, hogy takarodjon. Hiszen semmi közünk egymáshoz, az elmúlt években felénk se nézett, magasról tett rá, mi van velünk. Engem sem kellene, hogy érdekeljen az ő sorsa…
Tekintetem a karjára téved. A könyökhajlatán csúnya, vörös tűszúrások…
Próbálom kimondani, de nem megy.
- Maradhatsz, de akkor az én szabályaim lépnek érvénybe.- mondom végül, és magamat is gyűlölöm érte.
- Még mit nem!- csattan fel rögtön, felpattanva a kanapéról, én pedig szintén felállva lépek elé, kihívóan a szemébe nézve. Az orrunk szinte összeér, ahogy farkasszemet nézünk. Bár magasabb nálam, én érezhetően jobb kondiban vagyok most. Életemben először nem nekem kell meghunyászkodnom az egyik bátyám előtt.
- Jól van…- nyögi végül a fogait csikorgatva, visszaereszkedve a kanapéra, én pedig elégedetten ernyedek el. Észre sem vettem, hogy ennyire feszült lettem…
- Ha itt akarsz maradni, akkor be kell szállnod a kosztpénzbe. A vendégszobában fogsz aludni. És ha csak csúnyán mersz nézni anyára, esküszöm, eltöröm mindkét kezed és azt kezdhetsz magaddal, amit akarsz.- sziszegem a szemébe nézve, ő pedig egy pillanatig habozik, mielőtt bólintana.
 
*
 
Este, mikor anya hazaér és meglátja Kazut, majdnem elájul. Rettentően örül neki és körbezsongja, sokat beszélgetnek. Kissé kellemetlen a helyzet ugyan, és van valami furcsa, amin nem tudok túllépni… anya annak ellenére, hogy nagyon örül, mégis rettentő távolságtartó. Tartja a két lépést Kazutól, mintha félne tőle… azt hiszem, ő is apát látja benne. Még mindig látom a szemeim előtt, ahogy rettegésben tartotta és kezet emelt rá…
Nem megyek másnap iskolába, ahogy dolgozni sem. Annyira felzaklattak a dolgok és a bátyám hirtelen feltűnése, hogy képtelen lennék most emberek közé menni.
Kazuya eltűnik egész éjszakára, hajnalban pedig belőve esik haza. Összehányja magát és majdnem megfullad. Anya esti műszakban dolgozik, úgyhogy szerencsére ezt nem kell látnia. Alig tudom lerángatni róla a pólóját, és úgy kell behúznom a szobába, hogy rádobjam az ágyra. Úgy alszik, mintha kómában lenne…
Következő nap is otthon maradok, Kazu pedig egész délelőtt a szobában kuksol. Dél körül már nem bírom tovább, bekopogok, de mivel nem jön válasz, benyitok hozzá. Magzat pózban fekszik az ágyon, a fal felé fordulva.
- Hoztam levest.- mondom szűkszavúan, de semmi válasz, ezért beljebb lépek. Minden teljesen sötét, az ablakok le vannak sötétítve, ezért majdnem elbotlom. A tányért leteszem az ágy melletti szekrényre, és már mennék is, mikor valami megdöbbentő hang üti meg a fülem.
Kazu halkan zokog…
Lassan tör ki belőle a sírás, egyre hangosodva, én pedig lefagyva, döbbenten bámulok rá. Rázkódik a teste a takaró alatt, én pedig rövid gondolkodás után óvatosan leülök az ágya szélére, de arra nem tudom rávenni magam, hogy hozzá is érjek.
- Kazu…- mondom sután, remélve, hogy felébred a hangomtól, bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy alszik.
- Neh… apa, neh… ne bánts…- nyöszörgi bódult kábulatában, nekem pedig elszorul a torkom. Hányszor nyögtem én is ugyanezeket a szavakat gyermekként…
- Kazu, ébredj…- rázom meg finoman a vállát, de csak megrándul és tovább nyöszörög.
- Mért nem vagy büszke rám…? Pedig én igyekeztem… igyekez…- motyogja el a végét, én pedig lehunyt szemekkel felsóhajtok.
- Kazu, ébredj fel!- keltegetem immáron erőteljesebben, ő pedig lassan kezd magához térni, de az anyag még nem ürült ki a szervezetéből.
- Heikichi...- nyögi felém fordulva, próbálva rám fókuszálni. – Hánynom kell.- közli végül tényszerűen, én pedig káromkodva rángatom ki az ágyból és terelgetem a fürdőszoba felé. Keresztbe font karokkal, a falnak támaszkodva várok, amíg öklendezik. Nincs semmi a gyomrában, ezért csak perceken keresztül kínlódik. Végül lihegve, a vécécsészének támaszkodva csúszik le a hideg kőre.
- Lecsúsztam, kölyök…- nyögi szégyenkezve, a szája szélét törölgetve. – Azt hiszem, nincs már ennél lejjebb.
- Beszélj. Mibe keveredtél, Kazu?- kérdem halkan, belőle pedig ömleni kezd a szó.
- Segítségre van szükségem. Ezt egyedül nem tudom megoldani.
 
*
 
Céltalanul kóválygok az éjszakában, egyik szál cigit a másik után szívva. A gondolataim egymást kergetik, zsong a fejem és egyszerűen nem tudok rendet tenni benne. Rengeteg érzés kavarog most bennem és fogalmam sincs, mi a helyes. Többé már nem tudom feketén vagy fehéren szemlélni a világot.
Meglepetten torpanok meg az úton.
Hát persze, hogy ide hozott a lábam… hova máshova is vitt volna?
De nem keverhetem bele ebbe őt. Így is elég bajba sodortam, ha még ezt is a nyakába zúdítom… ch…
Sóhajtva lépek a bejárati ajtóhoz és kopogok rajta.
- Hei?- nyílik ki rövid idő múlva, én pedig sután pillantok fel az ajtóban álló Chrisre. Melegítőnadrág van rajta és póló, a haja még vizes, talán nemrég zuhanyozott. Az arckifejezése meglepettről szeretetteljesre változik.
- Bejöhetek?- kérdem sután, ő pedig bólintva áll félre az ajtóból. Beljebb lépek, a házban pedig kellemes meleg fogad. Nem hoztam magammal kabátot, odakint pedig már elég hideg van…
Beteszi az ajtót, majd a konyhába invitál.
- Kérsz valamit inni?- kérdi, de csak megrázom a fejem. Kihúzom az egyik széket és leülök a konyhaasztalhoz, Chris pedig helyet foglal mellettem. – Aggódtam érted.- mondja kis idő múltán, én pedig fáradtan dörzsölöm végig az arcomat.
- Nem tudom, mit tegyek, Chris. Többé már nem tudom, mi a jó és mi a helyes.- sóhajtom őszintén az asztalra könyökölve. Az életem egy merő kavalkád lett, minden a feje tetejére fordult és már nem tudom kibogozni a dolgokat. Úgy érzem elvesztem, hogy döntenem kell, de sosem tudom, jól választottam-e. Minden alkalommal ott motoszkál bennem valami furcsa, kényelmetlen érzés, ami elront mindent… valahogy már az az érzésem, hogy bárhogy döntök, a rossz érzés akkor is megmarad.
- Kazu… Kazunak segítségre van szüksége, de… de… kötelességem neki segíteni, mivel a bátyám, de… de… nem tudom, hogy tényleg akarok-e. És ettől rossz embernek érzem magam.- buknak ki belőlem a dolgok, Chris pedig megértően hallgat végig, majd finoman a vállamra simítja a kezét.
- Azt biztosan tudom, hogy nem vagy rossz ember, Hei. A bátyáddal elég bonyolult a kapcsolatotok és ha sok érzés kavarog most benned, az nem rossz dolog. Ebben a helyzetben ez természetes. Idővel majd kitisztulnak a dolgok.- mondja vigasztalóan, én pedig csak felsóhajtok. Annyira nem vagyok én ebben biztos…
- Nem csak ennyiből áll a dolog, ugye?- kérdi végül kisvártatva, gondterhelt vonásaimat fürkészve. Állom a pillantását, de nem mondok semmit. Nem akarom belekeverni ezekbe a dolgokba. Így is elég bajba sodortam már…
- Kell egy cigi.- nyögöm végül, megtörve a csendet, remélve, hogy ezzel elmenekülhetek a helyzet elől.
- Hei… valami sokkal többről van szó, ugye?- kérdi fokozódó aggodalommal, de lerázom magamról az érintését és felállok. Idegesen túrok a zsebembe, majd kapok elő egy szál cigit. A számba teszem, az öngyújtó a kezemben, de még nem gyújtok rá. Azt hiszem, hiba volt idejönnöm. Nem kellett volna belekevernem.
- Mennem kell.- mondom végül az ajtó felé lépve, de felpattanva az utamat állja.
- Hei! Miért nem avatsz be?! Aggódom érted, és ezzel nem nyugtatsz meg…- mondja megszorítva a vállam, én pedig egyre inkább úgy érzem, sarokba lettem szorítva. És ettől megrémülök.
- Engedj…- nyögöm a cigivel a szám sarkában, próbálva kikerülni, de nem enged. Megijedek, és ettől dühös leszek magamra. Magamra, és őrá, és mindenki másra is, a helyzetre, a világra, a bátyámra, mindenre… de legfőképpen önmagamra. Nem azért jöttem ide, hogy megbántsam, de érzem, bármennyire tiltakozom, szélsebesen sodródom efelé az eshetőség felé.
- Hívott a nővérem. Tudom, hogy már dolgozni sem jársz be. Tudom, hogy nagy a baj, különben nem jöttél volna ide. Áruld el nekem, és hagyd, hogy segítsek! Együtt bármilyen problémát megoldhatunk!- mondja egyre hevesebben, és ekkor elpattan bennem valami, és durván félrelököm. Nyögve ütközik a falnak, meglepetten néz rám.
- Nem tehetem! Nem rángathatlak bele ebbe is! Már így is elég bajba kevertelek! Hiba volt idejönnöm. Hiba volt az is, hogy közel engedtelek magamhoz.- mondom felindultan, kikapva a cigit a számból és a markomba fogva. Chris döbbenten néz rám. – Nézz rám, Chris… én már csak ilyen vagyok. Rossz emberrel kezdtél. Csak bajt hozok rád, jobban tennéd, ha távol tartanád magam tőled.- lépek a bejárati ajtóhoz.
- Azt hiszed, az megold mindent, ha ellöksz magadtól?- kérdi immáron halk hangon, de nem válaszolok. Belesajdul minden porcikám, de fogom magam, és vissza sem pillantva kiviharzok az ajtón. A szétmorzsolt cigit dühösen eldobom, majd új szálra gyújtok. Feszült lettem és ideges, dühös magamra, és… és…
Ingerülten rúgok egy hatalmasat az utamba akadó kukába, ami átbucskázik az utca túloldalára, az oldala pedig vészesen behorpad. De az indulat nem szűnik, csak egyre forrong bennem.
Üvöltve bokszolok bele a legközelebbi épület falába, az ujjaim vészesen megreccsennek. A falról a vérfoltos vakolat tenyérnyi helyről lehullik.
- Hülye, hülye, hülye!- sziszegem magamnak, a dühtől remeg minden porcikám. Nagyszerű, sikerült mindent egy beszélgetéssel elcsesznem. Hogy lehetek ekkora marha?! Elüldöztem az utolsó embert, aki még hitt bennem. De én már csak ilyen vagyok… tényleg ilyen vagyok.
Dühlevezetés és önbüntetés címen belevetem magam az éjszakai városba. Egy hatalmas verekedés megteszi a kellő hatást, eltörtök pár csontot, kiütök néhány fogat és még ájultra is sikerül vernem valakit, de én is alaposan megkapom a magamét. A szám felreped, a bal szemem körül lila monokli keletkezik és a jobb kezemet nem tudom ökölbe szorítani a balhé után. Még egy törött pengét is ki kell szednem a combomból. De a fizikai fájdalom legalább egy ideig elnyomja a lelki szenvedésemet.
Cigivel a számban ülök le egy padra egy félreeső utcában, hátradőlök, felnézek az ég felé és hosszú percekig csak némán merengek. Élvezem, hogy kiürült a fejem, hogy a gondolataim átmenetileg lecsillapodtak. Végül előhalászom a telefonomat és tárcsázok.
- Ben…? Segítened kell, haver. Ringbe akarok szállni.
 
*
 
- Hívom Christ.- szögezi le Ben rémült arccal, a telefonját elővéve a farzsebéből. Nyögve kapok felé, de fájdalom hasít a karomba, így nem érem el a készüléket.
- Ha felhívod, kibelezlek!- morgom mély, ingerült hangon. Még csak az ő kellene ide, hogy aggódjon meg idegeskedjen. Amúgy is elég most a bajom, a bűntudat nem fér bele.
- De anyádhoz nem vihetlek így, szívrohamot kapna!- vitatkozik idegesen, én pedig nyögve hanyatlok le a sarokban nyugvó székre. Hirtelen a világ is megfordul velem, erős hányinger tör rám. Öklendezni kezdek, de sikerül visszatartanom.
Borzalmasan érzem magam. De legalább a pénz nagyja megvan. Nagy volt a kísértés, hogy az egyszerűbb úton szerezzem meg, de nem tudtam volna utána Chris szemébe nézni. Így is elég mocskosnak érzem magam, de ha még egy perverz vénember is megkefél… pénzért… undorodok a gondolattól is.
Helyette félholtra verettem magam a ringben.
Nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek tűnik, csak sok a vér. Azt hiszem betört a fejem is, vagy legalábbis megrepedt. Néhány zúzódás és az orromból is folyik a vér.
- Csak vigyél el az ügyeletre.- mondom halkan, Ben pedig egy törölközőt nyom a kezembe. A fejemre nyomom, hogy elállítsam a vérzést, de felszisszenek a fájdalomtól és újra csillagokat látok. Ezúttal előregörnyedve elhányom magam.
Ben ezen a ponton taxit hív és idegesen pattogni kezd körülöttem, de szinte nem is hallom már a motyogását. Már csak arra eszmélek, ahogy a kórház bejáratán tuszkol befelé. Bárhogy próbálok, nem tudok visszaemlékezni az útra. Teljes képszakadás. Most már tuti, hogy agyrázkódásom van.
Alig kell néhány percet várnunk, már be is hívnak. Gyorsan felveszik az adataimat, majd az orvos megvizsgál. Össze kell kapcsozni a fejem. Szó nélkül tűröm, a fájdalomhoz amúgy is hozzászoktam már. Az orrom is eltört, de nem vészes, összeforr magától. Megnézi még a zúzódásaimat, majd a maradékot már az ügyeletes nővérre hagyja. Lefertőtleníti és bekötözi a sebeimet, a kisebbekre ragtapaszt tesz. A fejemet is bekötözi, néhányszor gézt teker körbe rajta, hogy lefedje a kapcsokat.
Mikor kilépek a rendelőből, Ben rám pillant, eddig biztos fel-le járkált a folyosón. Leültet, majd a kezembe nyom egy üveg vizet, amit biztos az automatából szerzett.
- Mit mondott a doki?
- Semmi komoly. Az agyrázkódás a legvészesebb.- próbálom megnyugtatni, miközben ráhúzok az üvegre.
Ekkor léptek hangzanak fel az ürességtől kongó folyosón, majd megjelenik Chris. Csapzottnak tűnik, mint akit most rángattak ki az ágyból. A haja kócos, a szeme karikás és csak felrángatta magára a ruhákat.
Körbepillant és ahogy meglát, gyors léptekkel megindul felénk.
- Te szemét…- sziszegem Bennek, mire csak vállat von.
- Valakinek muszáj volt szólnom.- próbál mentegetőzni. Ha szemmel ölni lehetne, már apró cafatokban lenne…
- Ezért még számolunk.- fenyegetem meg, de többet nem tudok mondani, mert Chris áll meg előttem.
- Jöttem, ahogy tudtam. Mi történt?- kérdi aggódva, és ahogy végignézi a kötéseimet, elszörnyed. – Jézusom, Hei, jól vagy?!
- Nyugi, rosszabbnak tűnik a dolog, mint amilyen valójában.- próbálom enyhíteni a dolgot, de láthatóan nem nyugszik meg.
- Na jó, megyek is és kettesben hagylak titeket, hogy megbeszélhessétek ezt a dolgot…- oldalog el Ben, én pedig beintek neki, mikor a folyosón befordulva visszavigyorog. Szép kis barát, mondhatom…
Nem nézek fel. Idegesen forgatom a kezemben a félig üres vizes palackot. Egy percnyi néma csönd, gondolom Chris valamiféle magyarázatra vár, de konokul összeharapom a szám.
- Hazaviszlek.- mondja végül lemondó, rezignált hangon, én pedig megrázom a fejem.
- Nem megyek haza.- szögezem le határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon. Kazu reggel lelépett és azt mondta, csak holnap jön haza, ezért anyát nem féltem. De nem akarom, hogy így lásson. Ahhoz meg már úgyis hozzászokott, hogy időnként eltűnök.
Inkább kiveszek egy motelszobát vagy…
- Akkor velem jössz.- mondja, a határozottság a hangjában pedig meglep. Zavartan pillantok fel rá, a tekintetétől pedig inkább összeszorítom a szám. Találgatni sem merek, vajon mi járhat a fejében…
Lassan állok fel, de így is megszédülök, iszonyúan hasogat a fejem. Felszisszenve kapok a halántékomhoz, Chris pedig megfogja a karom, nehogy eldőljek.
- Jól vagyok.- nyögöm sűrűn pislogva, hogy kitisztuljon a tekintetem.
- Na persze…- rándul meg a szája széle. Alap esetben már csak azért is hozzávágnék valami bántót, de ezúttal a torkomra fagy a szó a kisugárzásától.
Hangtalanul indulunk meg, Chris egy lépéssel előttem. Ezúttal lassabb tempóban sétálunk.
Odakint megborzongok a hideg levegőtől, leheletem fehéren párállik fel. Minden rettentő csendes és kihalt, a némaság túl idegtépő. Nem tudok mit mondani, és félek, ha megszólalnék, úgysem érnék el vele semmit.
Chris lakása csak néhány sarokra van. Mikor odaérünk, szó nélkül kinyitja az ajtót, belép, majd becsukja mögöttem.
Még mindig nem szól.
Kibújik a kabátjából és a fogasra akasztja. Én is levetem a dzsekimet, majd tanácstalanul állok meg a konyhában.
- Chris…- szólítom meg halkan, nekem háttal áll. Óvatosan érintem meg a vállát, mire mintha villám csapott volna belé, megpördül. A meglepetéstől hátra lépek, hátam a falnak ütközik. Két tenyér csattan a fejem mellett, ahogy Chris elém lép, alig pár centi választ csak el minket. A szemei szikrát hánynak.
- Először beállítasz, mint aki segítségre szorul, utána pedig egyszerűen lelépsz! Napokig eltűnsz, végül felhívnak az éj kellős közepén, hogy menjek érted a kórházba, mert félholtra vertek! Mégis mi a francot gondoltál?! Hogyan van képet ezt művelni velem?!- fakad ki teljesen, a szeme csillog, az arca pedig kipirult a dühtől. Ritkán látom ennyire dominánsnak, ez z oldala pedig teljesen letaglóz. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele.
- Én…- nyögöm tanácstalanul a falnak simulva. El akarom fordítani a fejem, de képtelen vagyok elszakadni a tekintetétől.
- Halálra aggódtam magam miattad! Nem taszíthatsz el csak úgy magadtól azok után, amik köztünk történtek!- vágja a fejemhez vádlón, majd miután bármit válaszolhatnék, egyszerűen az ajkaimra tapad.
Felnyögök a meglepetéstől.
Durván csókol, keményen, birtoklóan.
Nyelve követelőzően a számba nyomul, én pedig lehunyt szemekkel teljesen elgyengülök. A térdem megremeg, ezért belé kell kapaszkodnom, mielőtt még összeesnék. Hozzám simul, szinte a falba présel. Néhány porcikámba fájdalom nyilall, de ebben a pillanatban nem bánom.
Az ajkamba harap, rajtam pedig borzongás fut végig. Egyik kezével arcomra simít, majd ujjai hegyével végigcirógatja a nyakamat. Lehelete égeti ajkaimat, tekintete perzsel, ahogy elválunk egymástól.
- Sajnálom…- csak ennyit tudok kinyögni.
- Azzal nem vagyok kisegítve.- súgja a számba. Izgató közelségben van, de mikor oda hajolnék egy újabb csókra, elfordítja a fejét.
Ez lenne a bosszú?
Nyakamra hajol, hajamba túrva húzza oldalra a fejem, ezúttal cseppet sem finomkodva. A kötésre persze figyel. A durvasága hihetetlenül felizgat. Domináns szerepből kiszolgáltatottá lettem, és ez felforrósítja a vérem. Azt hiszem, valahol mélyen mindig is arra vágytam, hogy valaki legyőzzön és birtokoljon. Persze büszkeségem sértődötten háborog, de a vágyam túl nagy ahhoz, hogy foglalkozzam vele.
Forrón nyal végig nyakamon, ágyékát hozzám préselve közben. Nadrágon keresztül is érzem lüktető merevedését. Ujjaimat hátába vájom, próbálok kapaszkodni közben, mert félek, összeesek. Fülemhez ér, végighúzza rajta a nyelvét, majd a fogai közé veszi. Kéjesen nyögök fel.
Pontosan tudja, mivel tud a legjobban felizgatni…
- Sajnálom…- súgom újra vágytól remegő hangon, ő pedig a nyakamba fúrja az arcát. Pár hosszú percig így állunk, némán, összeölelkezve, hallgatva egymás lélegzetvételét.
- Zuhanyozz le.- mondja végül halkan, ellépve, nekem pedig meg kell támaszkodnom, hogy ne csússzak a földre. Nagyot nyelve próbálom összeszedni magam, és amíg Chris a konyhában kezd piszmogni, addig letusolok. Elég körülményesen tudom csak megoldani, sokáig tart. Nem akarom, hogy elázzanak a kötéseim, de már le kellett mosnom magamról az alvadt vért. Találok is utána egy tiszta törülközőt a polcon, majd a tekintetem egy odakészített pólóra és alsóra téved. Biztos akkor hozta be, mialatt zuhanyoztam. Felkapom magamra az alsót, de a pólót otthagyom. Sosem tudtam ruhában aludni, számomra zavaró és kényelmetlen. Meg amúgy is nagy lenne, Chrisnek sokkal szélesebb vállai vannak.
Mikor kilépek, már csak a hálóból látok fényt kiszűrődni, ezért belépek. Csak most eszmélek rá, nem is jártam még a hálójában. Letisztult és barátságos, pont, mint ő.
Chris a szekrényben kutakodik, ágyneműt vesz elő, de mielőtt bármit mondhatna, fogom magam az ágyhoz lépek és becsúszok a takaró alá. Franciaágy, elég nagy kettőnknek, és ilyen állapotban biztos nem fogok a kanapén aludni.
Felhúzott szemöldökkel pillant rám, végül belenyugszik a dologba és becsukja a szekrény ajtaját. Húzza még egy kicsit az időt, végül levetkőzik alsóra, és bebújik mellém. Mivel Ben az ágyból rángathatta ki, már biztosan zuhanyozott.
Lekapcsolja a villanyt, az ablakon beszűrődő hold fénye pedig ezüstös, sejtelmes fénybe burkolja a szobát.
- Miért gondoskodsz rólam még mindig azok után, amit tettem?- kérdem halkan, a sötétségbe bámulva. Hiszen minden joga meglenne egyszerűen a sorsomra hagyni, elfordulni tőlem… de mégsem teszi.
- Mert nem vagyok normális.- vág vissza bosszankodva, én pedig elvigyorodom.
- Én előre figyelmeztettelek.- emlékeztetem. Tény, problémás személyiség vagyok.
- Ez igaz.- mondja, majd kis csend ül közénk. De ezúttal már kellemesebb, simogató csend. Hallom, ahogy megmozdul, majd kisvártatva megérzem meztelen mellkasát a hátamhoz simulni. A bőre forró, és ahogy átkarol, megborzongok. Teljesen hozzá simulok, lehelete a tarkómat cirógatja.
- Engeded végre, hogy segítsek?- súgja, én pedig bólintok. Holnap beavatom mindenbe. Ezek után felesleges lenne tiltakoznom…
- Jó éjt, Hei…- suttogja a nyakamba, én pedig felmordulok. Meglepően kényelmes így… és megnyugtató…
Chris, te vagy az egyetlen, aki átlátja a káoszt, ami körülvesz…
 
*
 
Reggel kellemesen ébredek. Minden tagom sajog ugyan, a fejem pedig hasogat, de az idegeim végre némileg kisimultak. A gondjaim most annyira távolinak tűnnek… jelentéktelennek…
Oldalra fordulok, Chris pedig hanyatt fekve, kiterülve alszik mellettem. Érdekes, ahogy alvás közben összevonja a szemöldökét. A takaró teljesen lecsúszott róla, én pedig élvezettel pillantok végig a testén. Nem olyan izmos, mint én, de határozottan imádom. Széles vállak, szálkáson izmos test, keskeny csípő…
Elvigyorodom. Alsónadrágját hatalmas merevedése feszíti. Biztos nagyon szépeket álmodik… és most nagyon szépre fog felébredni… hehe…
Közelebb húzódom, egyik kezemmel pedig végigsimítok a mellkasán, le a combjára. A belső felét kezdem cirógatni, ő pedig megmoccan, halk sóhaj hagyja el a száját. Alsónadrágon simítok végig rajta, a farka pedig nagyot rándul. Fölé térdelek és óvatosan lehúzom róla az alsót. Imádom a farkát… nagy és izgató látvány, már csak ettől merevedésem lesz…
Elhelyezkedem a lábai között majd nyelvem hegyével kezdem izgatni, ő pedig sóhajtozik álmában. Majd lassan bekapom a makkját és szopogatom. Megmozdul, felém löki a csípőjét… lassan engedem a számba teljes hosszát, majd lehet lágyan szopni kezdem, fokozva a tempót.
- Hei…- nyögi félálomban, majd végre felébred. Kábultan pillant le rám, csillogó, vágytóé égő szemekkel, és amikor realizálódik benne a helyzet, nagyot nyögve veti hátra a fejét. – Mit…- próbálna megszólalni, de ahogy kézzel is rádolgozok, benne reked a szó. A lábait jobban szétnyitja, kezeivel pedig hajamba markol, vigyázva a kötésemre.
Csak a nevemet tudja nyögni, engem pedig végtelenül felizgat, hogy ilyen hatással vagyok rá. Uralom a testét és minden érzékét…
Élvezettel játszadozom vele. Hol egész lassan, kínzóan kényeztetem, hol pedig vadul és gyorsan. Egyik kezemet heréire csúsztatom és finoman simogatni kezdem őket, a másikkal pedig rásegítek a nyelvmunkámra. Ez az a pont, ahol vadul remegni kezd, a teste megfeszül. A fejét a párnába nyomja, és erősen markolja meg a hajamat, kapaszkodót keresve. Mély, izgató hangon nyög fel, majd megérzem a számba lövellő forró spermát. Rásegítek, nem hagyom abba a kényeztetést, csak nagyon lassan és finoman csinálom tovább, ezzel a végletekig elnyújtva az orgazmusát.
Az utolsó cseppig lenyelem, majd tisztára nyalogatom még mindig merev farkát. Nyelvem minden érintésére megremeg.
- Hei…- nyögi reszelőt hangon, felhúzva magához, én pedig perverz mosollyal nézek lángoló szemeibe.
- Olyan merevedésed volt, hogy tennem kellett valamit.- súgom szenvtelenül. Most már legalább tudja, milyen fantasztikus dolgokra vagyok képes a nyelvemmel… hehe… főleg a benne lévő piercinggel…
- Még sosem ébredtem ilyen kellemesen…- nyögi, majd hirtelen fölém kerekedik. Mohón tapad az ajkaimra, vadul és szenvedélyesen csókol, én pedig belenyögök a szájába. Térdével határozottan szétnyitja a lábaimat és elhelyezkedik köztünk, ágaskodó férfiasságát az enyémhez dörgöli. Az alsóm már szinte kínzóan szűk, a testem forró és érzékeny…
Hihetetlenül felizgultam már az ízétől… attól, ahogy a számban pulzált…
Nyakamra tapad, izgatóan nyal végig rajta, majd finoman megszívja. Egyik kezével végigsimít az oldalamon, majd hátsómba markol és még közelebb ránt magához, hogy ágyékunk összepréselődjön.
- Többet ne tűnj így el…- súgja a bőrömbe, nyelve már a kulcscsontomon játszik. Majd ahogy mellbimbómra talál, nyögve markolok a vállaiba. – Nagyon aggódtam érted…- morogja a bőrömbe. Közben szájába veszi egyik bimbómat, finoman körbe nyalja, majd rátapad és szívni kezdi. Az őrületbe kerget vele, ahogy húzza a dolgokat…
Megmozdulnék, de visszanyom, én pedig elégedetlenül morranok fel. Kezdek türelmetlen lenni…
- Ígérd meg, hogy legközelebb elmondasz majd nekem minden.- kéri a szemembe pillantva, egyik mellbimbómat két ujja közé csippentve. Finoman játszani kezd vele, én pedig hátravetem a fejem. Érzékien tekergeti a mellbimbómban lévő kis fémkarikát…
- Chris…- nyögöm körmeimet a vállaiba vájva, de nem áll le.
- Ígérd meg.- követeli, én pedig az ajkaimba harapok. Nem adom meg neki, amit kér, mert még ő sem adja meg nekem… Ki akarok elégülni…
Hirtelen emelkedik fel rólam, majd lehúzza az alsómat, lüktető férfiasságom pedig előbukkan. Lassan simít rajta végig, csípőm pedig megrándul az érzéstől. Kínzóan lassan csinálja, én pedig nem bírom tovább ép ésszel. Felülnék, de visszanyomna, ezúttal viszont nem hagyom magam.
Nem bír velem, ezért taktikát vált, újra a piercingemet célozza meg. Szájába veszi, finoman meghúzza, én pedig erőtlenül hanyatlok a párnák közé, feladva minden ellenállást. Nyelvét átfűzi a karikán, és én megborzongok. Közben lassú, finom mozdulatokkal kényeztet, közel sodorva a kielégüléshez, de képtelen vagyok átlendülni. Verejtékben úszó testtel vergődök, csak nyögve és sóhajtozva. A kéj gombócként gyűlik bennem, egyre csak feszít…
- Ígérd meg.- követeli újra, keze megszorul körülöttem, orgazmust ígérően, majd megint simogató érintésekbe kezd.
- Ígérem… csak… csináld már!- követelem dühösen.
Elégedett mosoly kúszik az arcára, majd fölém hajol és megcsókol. Ezúttal vad és szenvedélyes, pont, ahogy szeretem. Erőteljesen kezd kényeztetni és gyorsít a tempón, én pedig levegő után kapok. Hajába markolva húzom a nyakamhoz.
- Harapj… követelem szenvedélytől remegő hangon, ő pedig kis hezitálás után meg is teszi. A fájdalom végigszáguld a testemen, az orgazmus pedig szinte kirobban belőlem. Minden tagom megfeszül és forróság önt el. Földöntúli gyönyör hullámzik végig a testemen…
Majd ahogy csillapodik, lihegve hunyom le a szemeimet, meg-megrándulva. Rég élveztem ekkorát…
Chris leheveredik mellém és együtt pihegünk tovább. Élvezetem végterméke a hasamon kenődött szét, de ebben a pillanatban kicsit sem érdekel. Kezeimet a fejem alá téve sóhajtok egy nagyot, ő pedig felém fordulva oldalamat kezdi cirógatni. Beleremegek.
- Szóval… elmondod végre, miért bukkant fel a bátyád?- kérdi halkan, én pedig lehunyom a szemeimet. Így is tönkre lehet tenni egy idilli pillanatot.
- Hát… Kazu segítségért jött.- mondom a számat elhúzva, a plafon repedéseit kémlelve. Chris nem szól, figyelmesen végighallgatja a mondandómat. – Eléggé lecsúszott. LSD vagy heroin, nem vagyok benne biztos, melyik a kettő közül… emiatt pedig sokkal tartozik, nagykutyáknak. Úgy döntöttem, segítek neki megszerezni a pénzt, utána pedig bevonul az elvonóra.- mondom halkan, visszaemlékezve arra a pillanatra, mikor belőve találtam rá a szobában és pánikrohamot kapott… kiráz a hideg az emléktől.
- Ezért verekedtél tegnap?- kérdi pár pillanatnyi hallgatás után, én pedig bólintok.
- Sikerült összeszednem a pénz nagy részét. A többi már csak rajta múlik.- mondom, miközben feltápászkodom az ágyról. Több esélyt nem fogok neki adni. Ha ezt most elszúrja, többet nem segítek rajta… a sorsára hagyom. Fájó döntés, de nem fogom másra pazarolni az életem. – Lezuhanyzom.- mondom halkan, a fürdőbe véve az irányt. Kicsit egyedül akarok maradni a gondolataimmal…


Reira*2016. 04. 21. 17:54:48#34220
Karakter: Christopher Lane
Megjegyzés: türelmes manónak


 Másnap délben a szokásos időben jönnek hozzám a diákok, én pedig akárhogy próbálkozom, nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon el fog-e jönni.


Szerencsére háromig gyorsan telt az idő, egyik kollega se jött be, hogy feltartson, és senki sem késett a megbeszélt időpontokról. ilyen is ritkán történik.
Mikor az utolsó tanuló is távozik, elkezdem rendezgetni a papírjaimat, néhány jegyzetemnél megállok, újraolvasom őket. Ebben az iskolában kevés embernek van igen nagy problémája a magánéletében, inkább csak a stressz és otthoni kisebb zűrök késztetik őket arra, hogy hozzám forduljanak. Ők a szerencsésebbek.
Tekintetem az utolsó lány lapjára téved, aki most volt itt először. Elvált szülők, új férfi az anyuka életében, költözések, csalódások, mind barátokban, mind az apjában. Nem szép kezdés egy új iskolában. Ahogy látom, pont Hei osztálytársa lett. nehéz lehet így évközben bekapcsolódni. Kíváncsi lennék Hei beszélgetett-e valaha valamelyik társával is?
Akaratlanul is számat kezdem harapdálni, megszokásból. Álmodozásomból az riaszt fel, mikor kopogást hallok az ajtó felől.
Felpillantva elmosolyodom. Kit látnak szemeim.
Szemtelen mosolyt vet felém, miközben beljebb sétál, maga mögött becsukja az ajtót.

- Csak egy munkamániás dolgozhat még mindig – közli, én pedig leteszem a kezembe szorongatott papírokat az asztal szélére. – Néha lazítanod is kéne – tanácsolja, miközben a szokásos hanyagsággal veti le magát a velem szemben lévő székbe.
- Tudom. De szeretem a munkámat – mondom halkan, miközben végigpillantok rajta. - És veled mi a helyzet? Te milyen munkát tudnál elképzelni magadnak?- kérdem elgondolkozva, mire felvonja szemöldökét.

- Hogy őszinte legyek ezen még sosem gondolkodtam. Talán… lehetnék edző – válaszolja elgondolkozva. Valahol gondoltam, hogy hasonló tervei lehetnek.

- Nem rossz elgondolás – mosolyodom el, majd elgondolkozom, a ránk telepedő csendet megtörve én szólalok meg ismét. – Nem hittem volna, hogy felkeresel – jelentem ki, ő pedig zavartan fordul az ablak felé, arcára közönyt erőltetve.

- Ne bízd el magad, csak épp nem volt jobb dolgom – szól vissza keményebben, de képtelen vagyok bevenni. Tudom, milyen vagy Hei. – Ilyenkor általában edzeni szoktam, de az edzőterem felújítás miatt ideiglenesen bezárt a hétre – húzza el száját. Ez valóban zavarhatja.
- És a suli sportcsarnoka?- kérdezek rá, ő pedig az órára pillant.

- Még tíz perc, míg véget ér a kosárlabdaedzés. Nem szeretem a nagy tömeget – von vállat. – Van kedved itt maradni velem?- kérdi, mire meglepetten húzom fel szemöldökömet, szám sarka mosolyra húzódik.

- Persze - bólintok, mire elégedetten elmosolyodik.

- Van kedved inni egy kávét az automatából, amíg várunk?- kérdem, miközben elkezdem összeszedni a dolgaimat, amiket az asztalon hagytam, azonban egy sötét pillantással megakaszt, azonnal gondolkozni kezdek, mit akarhat.

- Jobb ötletem van, hogyan töltsük el az időt…- mormolja orra alatt, miközben felkel a székből.
Vad, csábító mosollyal indul meg felém, majd elém lépve vállamnál fogva nyom vissza székembe, hogy aztán lovagló ülésben helyet foglalhasson rajtam. Ahogy felnézek rá, lélegzetvételeim gyorsulnak. Szeretem, mikor ilyen dominánsan viselkedik. Valahol kicsit izgató, hogy ennyi önbizalma van.

- Hei…- suttogom megbűvölve, miközben ő hajamba túr. Kezeim combjára vándorolnak, lágyan megszorítom, teljesen elveszi az eszem.
Annyira kívánom.
Másik keze mellkasomra csúszik, miközben közelebb hajol hozzám. Szinte érzem a leheletét, azonban nem támad le azonnal, csak lassan simítja ajkait enyémre, majd hirtelen vált és vadul, követelőzően tolja nyelvét számba, akaratlanul is felnyögök az érzésre.
Szánalmas, hogy ennyivel fel tud izgatni, de akárhogy próbálkozok, csak arra tudok gondolni, milyen lenne vele az ágyban.
Most látszólag nem ragadja el őt annyira a hév, mint legutóbb, vagy egyszerűen csak visszafogja magát…
Alsó felét nekem nyomja, hogy érezhessem ő is élvezi a helyzetét.
Mindkét kezemet felsője alá csúsztatom, majd derekánál fogva húzom jobban magamhoz, ezzel át is véve a vezetést.
Visszább szorítom, ő pedig kéjesen nyög fel, ezzel csak tovább feszegetve határaimat. Többször akarom ezt hallani.
Még jobban hozzám simul, majd ahogy elválok tőle, engedékenyen dönti hátra fejét, én pedig mosolyogva hajolok nyakához. Lágyan nyalok végig bőrén, majd tovább játszadozva vele finoman húzom végig fogamat rajta.

- Chris…- súgja, de hangja megremeg. Követelődzve markolok fenekébe, ekkor azonban felgyorsulnak az események; Nyílik az ajtó, és Hei osztályfőnöke lép be rajta.

 

- Mr. Lane, szeretnék beszélni önnel…- kezd bele, de amint megpillant bennünket, döbbenten megtorpan. Alig látom az arcát, de nem is szól semmit, csak kiviharzik.
Karom libabőrös, fojtó jeges érzés fog el.
Ez nem lehet, miért pont most?

- A picsába…- súgja Hei. Döbbenten bámulok magam elé, próbálok mély levegőt venni, legalább én maradjak észnél.
Hei kapkodva kel fel rólam, nadrágjába tűri ingjét, majd indulna az ajtó felé, de elkapom csuklóját.

- Majd én. Te maradj itt – közlöm ellentmondást nem tűrve. Megvárom, míg bólint, majd gyorsan Carol utána megyek.

 

Mrs. Ceallt a második emeleten a tanári előtt kapom el.
- Beszélhetnénk? – kérdem mosolyt erőltetve magamra.
- Nem hiszem, hogy most alkalmas lenne – arca megfeszül, keze a kilincsre csúszik, én pedig közelebb lépek hozzá.
- Kérem Mrs. Ceall, csak pár percet kérnék…
Az egyik kollégája ekkor lép ki a mosdóból, így a kissé már kínos csendet megtörve köszön nekünk.
Ahogy a hölgy elhalad mellettünk, Mrs. Ceall végre válaszol.
Idegesen felsóhajt.
- Egy percet kap.
- Köszönöm - azzal elindulok az egyik szertár felé, ő pedig követ.
Becsukja magunk mögött az ajtót, világos van a kissé poros teremben.
- Nagyot csalódtam magában Christopher – kezd bele. Ekkor eszembe jut, hogy igazából én is hívhatnám őt a keresztnevén, hiszen munkatársak vagyunk.
- Sajnálom, tudja, hogy nem csinálnék ilyesmit, de…
- Semmi de. Csak azért mondta, hogy minden rendben Heikichivel, mert maguk…? - kezd bele, de arca furcsa grimaszba torzul.
- Nem. A munkámat komolyan veszem, és nem akartunk az iskola területén bármi felháborítót művelni. Tudom, hogy ez súlyos következményeket vonhat maga után, azonban…
- Igen, és fog is! – vág szavamba.
Nagyot nyelek.
- Carol. Mit szólna, ha meggyeznénk? – értetlenül húzza fel szemöldökét, hangom kissé remeg, így mély levegőt veszek. – A következő negyedévben felmondok. Cserébe kérem, ne szóljon erről senkinek. Mi sem fogunk többé az iskola területén találkozni.
Látom rajta, hogy elgondolkozik.
- Nem szeretnék magának bajt, Christopher. Nem akartam elmondani azonnal az igazgatónak, de tudja, hogy e felett nem hunyhatok szemet – szünetet tart. – Azt szeretném, ha megszakítaná vele a kapcsolatot. Nem csak az iskola hírneve és az ön állása forog kockán. Maga nagyon okos férfi, gondolom, azért ismeri már Heit. Jó lenne, ha ezt meggondolná, és mielőbb pontot tenne a végére.
Elkomorulok. Annyi csípős megjegyzés jut hirtelen eszembe, hogy nyelvemre kell harapjak, nehogy kimondjam valamelyiket.
- Természetesen.
Azzal kisétál, én pedig sóhajtva dőlök le egy székre.

Mikor végre életet lehelek magamba, visszamegyek Heihez. Az ablakban ül, kezében cigaretta, az egész szobában érezni a tömény dohány szagot.
- Na…? - kérdi, én pedig hozzá lépve veszem el tőle a félig leégett szálat. Kezem még mindig kissé remeg, olyan mérges és elkeseredetett vagyok. Miért pont ma? Miért?

- Nem fog kitálalni – válaszolok halkan, ezzel pedig egy megkönnyebbült sóhajt csalok ki belőle. A fal mentén a földre csúszik. Ennyire izgult volna?  – Az egyetlen feltétele csak, hogy soha többé nem fogunk ilyet csinálni az iskolában – hazudom, ő pedig bólint. Úgy érzem nem kéne, most a részletekkel terheljem.

- Az egész az én hibám – jelenti ki dühösen. Olyan gyerekesen aranyos, hogy ennyire aggódott. Hajába borzolok, miközben az utolsókat szívom a cigiből.

- Ne emészd magad.

- De ha nem mászok rád…- húzza el a száját.
Képtelen vagyok rá haragudni.

- De megtörtént, és már kár rajta rágódni – próbálom lezárni a témát, ő pedig beleegyezően bólint. - Van még kedved edzeni?- kérdem halkan, mire megrázza a fejét.

- Inkább innék valamit. Valami erőset – sóhajtja. Megértem, így a már leégett csikket elnyomom a talpamon, majd a kukába hajítom.

- Van a közelben egy nyugis hely – ajánlom, de megrázza a fejét.

- Inkább menjünk hozzám – dönti el helyettem is, mire egy kicsit ledöbbenek. Jó ötlet ez? Sóhajtva szedem össze cuccaimat, kételyeimet eltemetem, bár még mindig Carol szavai visszhangoznak fejemben.
Pontot a végére? Eddig nem gondoltam így bele… Mienk is?

Az iskola most csöndes, így sikerül feltűnésmentesen kiérjünk az épületből.
Némán sétálunk egymás mellett egészen a házukig, ahol ő ajtót nyit.
Mivel Hei leveszi cipőjét, én is úgy teszek, cuccaimat pedig az egyik székre teszem.

- Anyukád nincs itthon?- kérdem óvatosan, de megrázza a fejét.

- Ma későig dolgozik.

Én a konyhaajtóból figyelem, ahogy a hűtőben kotorászik, majd a kanapéra telepszik, int nekem, így mellé telepedek. Kezembe nyomja az egyik, még bontatlan sört, ő pedig jólesően felsóhajt, ahogy felbontja a sajátját.

- Meg kell tanulnom uralkodni magamon – jelenti ki, majd lábait az asztalra teszi. Értetlenül pislogok párat, mire folytatja.– Nem tudom kordában tartani az indulataimat. Mindig problémám volt ezzel és sejtettem, hogy egy nap majd megfizetek ezért. Most még szerencsénk volt, de egyszer meg fogom ütni a bokámat – mondja önbíráskodóan.

- Ugyan, ne mond ezt – mosolygok elnézően.

- Mindig elvesztem a fejem. Eddig csak a dühvel kezdett küzdenem… de most már a vággyal is.

Egy részről örülök ennek, hogy ennyire akar engem, másrészről kicsit aggaszt, hogy talán én is csak egy éjszakára leszek jó. Ráadásul nem biztos, hogy az ágyban is sikerülne megfelelnem. Tekintetem kezére vándorol, és a kötésekre, majd vissza a sörömre, ami még érintetlenül pihen kezemben.
Hei az ablakot bámulja, ami a hátsó kertjükre néz. Felkelve lép oda, majd kinyitja azt, zsebéből előkotor egy doboz cigarettát, és rágyújt.
Innen pont a hátát látom. Tekintetem lejjebb vándorol rajta, és karom ismét libabőrös lesz.
Arcomra mosoly szökik, ahogy mögé lépek.
Kezemet csípőjére csúztatom, ahogy nyakába csókolok.
Nem igazán lepődik meg, helyette hozzám simítja hátát, az égő szálat közben kitartja az ablakon.

- Hát most már, nem csak neked – morgom nyakába, majd a hideg sörtől kissé lefagyott kezem becsúsztatom felsője alá, mire megremeg. Alhasát kezdem simogatni, erre már ő is reagál. A cigit elnyomva felém fordítja arcát. Vad, perverz mosolya csak még jobban beindítja fantáziámat.
- Reméltem – súgja, majd kicsit oldalra fordul, hogy hozzá tudjak hajolni. Ajkamat övére simítom, és hagyom, hogy most ő irányítson, közben alsó felemet hozzá nyomom. A csókba mosolyog, ahogy megérzi vágyam. Ujjaim nadrágja szélén táncolnak, majd elkezdem kigombolni azt, ekkor elszakad tőlem, és a még mindig nyitott ablak felső keretébe kapaszkodik, nekem ismét háttal.
Kezem nadrágja alatt combjára csúsztatom, ezzel a ruháját is lejjebb tolva rajta, majd körmeimet borzongatóan húzom végig bőrén, egészen alsójáig.
Nyakához hajolva harapok bőrébe finoman, ő pedig halkan felsóhajt.
Ahogy lepillantok testére, és meglátom, ahogy alsóját merevedése kijjebb nyomja, nadrágom még szűkebbnek kezd tűnni. Hogy lehet ilyen hihetetlenül vonzó?
Kezemet férfiasságára csúsztatom, és ruhán keresztül kezdem simogatni, mire hangosan felnyög.
- Chris, ha tovább húzod, én esküszöm, kidoblak az ablakon – morogja kissé remegő hangon.
Füléhez hajolva nyalok végig rajta, majd finoman megharapom, miközben kezemet végre az alsója alá csúsztatom, és merevedésére fogok.
Egy elfojtott nyögés szakad ki torkán.
Bizony, az ablak azért még mindig nyitva van, hiába néz az a kert felé, a szomszédok mit gondolnak majd?
Ettől csak még izgatóbb lesz a dolog.
Ismét nyakát csókolgatom, majd kezemet is mozgatni kezdem, ő pedig gyorsabban kezdi szedni a levegőt.
Szinte megrándul kezemben, ahogy lassan kényeztetem, csípőjével néha rásegít, láthatóan túl lassú neki a tempó, így kis idő múlva gyorsítok.
Szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy figyelem testét, és bár csak néha fordítja felém fejét, kéjes tekintete őrületbe kerget.
Furcsa érzés, ezt egy másik férfinek csinálni, de valahogy erre időm sincs gondolni, az események gyorsan követik egymást.

Hirtelen fordul felém, hajamba túrva csókol meg, majd lejjebb tolja alsóját, és így láthatóvá teszi számomra vágyát. Kezemet megragadva vezeti vissza magára, azonban nem enged el, egyszerre csinálja magának, és irányítja az én kezem. Sokkal erősebben fogja, és gyorsabban csinálja, mint én tenném, de láthatóan ez kezdi a szakadék szélére sodorni.
Szabad kezemmel hátára simítok, miközben ő nyakamba temeti fejét, hogy elfojtsa hangját. Érzem, ahogy megrándul kezemben, ezzel együtt nyakamba harap, és elélvez.
Hosszú percekig állunk ott. Ő pihegve próbál lenyugodni, én pedig várom, hogy visszatérjen belé az élet.
Ekkor azonban csöngetnek. Hei elhajol tőlem, felrángatná magára ruháit, de keze még ragacsos, ahogy nekem is, így gyorsan veszek elő zsebemből egy papírzsepit, az egyiket neki nyújtom. Mivel szörnyen leharcoltnak tűnik, az ajtónál álló pedig már másodszorra csönget, én indulok el a bejárat felé. Majd azt mondom, csak egy barát vagyok.
Hei kapkodva öltözködik.
Nadrágom még mindig kissé kényelmetlen, de hosszú ingem szerencsére eltakarja „kis” problémám.

Ahogy ajtót nyitok, egy magas, izmos, kissé leharcolt tekintetű, külföldi férfit látok meg magam előtt.
Valószínűleg ő is japán, azonban sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint Hei.
Lenézően pillant rám, miközben végigmér.
- Hát te? – kérdi értetlenül. Egy pillanatra lefagyok. Mégis mit kéne mondanom?
Lábdobogást hallok a konyha felől, mögöttem pedig megjelenik Hei.
Ahogy hátranézek, ő épp döbbenten bámul az ajtó irányába. Arca falfehér.
- Te…?
Az alak elvigyorodik.
- Rég láttalak öcsi – a férfi gond nélkül lök arrébb, majd besétál az ajtón, én pedig értetlenül bámulok rájuk. Most, hogy így megnézem őket, valóban hasonlítanak egy kicsit. A férfi kezei is be vannak kötve.
- Mit keresel itt…? – kérdi Hei, felvéve azt az ismerős dühös, érdektelen álarcot.
- Beugrottam látogatóba. vagy talán meg van tiltva? – kérdi, majd elindul a konyha felé.
Hei egy utolsó pillantást vet felém, és tudom, hogy ideje mennem.
Felkapom cuccaimat, és otthagyom őket.
A bátyja az…
Mégis félve hagyom őket magukra.

 

Mire hazaérek, már nincs szükség hideg vízre. Aggódva fekszek le aludni, miközben azon gondolkozom, hogy legközelebb elkérem Hei számát.

***

Másnap szerencsére a foglalkozásaim alatt vagy után se futok össze Carollal. Heit se látom egyszer se, délután pedig egyedül megyek haza.
Kicsit aggódom értük, ami azt illeti.
Az a nagydarab férfi nagyon veszélyesnek tűnt. Legalábbis számomra ijesztő hatást keltett.

Még elmegyek a táncpróbára, de végig hibákat vétek, nem nagyon tudok koncentrálni. Az előző nap történtek járnak fejemben. Hei teste, így akaratlanul is többször párom lábára lépek, akivel mi inkább előbb távozunk, mert látja rajtam, hogy kissé szétszórt vagyok. Ezt meg is jegyzi, illetve megkérdezi lenne-e kedvem elmenni vele étterembe, de nemet intek.
Hazasietek.
Nincs kedvem most Anniehoz, és azt hallgatni, hogy a bátyja milyen tökéletes és már megint érmet nyert, hiszen ő is táncos.
Annie nem hazudik, a bátyja nagy tehetség, egy kicsit irigykedem is rá.
Aznap nehezen alszom el, és igazán érdekes álmot látok…

 

***


Mikor másnap jövök haza az iskolából, megszólal a telefonom. Ma sem találkoztam Heivel, Carolt is csak futólag láttam az iskolai heti megbeszélésen. Már péntek van.
A telefonom kijelzőjén meglátom, hogy a nővérem az, így fanyalogva veszem fel.

- Chris! Nem láttad a kis barátodat?
- Vanessa? Mégis miért? – kérdem, miközben megtorpanok.
- Nem jött be ma. Miattad vettem fel, de ha nem jár be, ugyanúgy ki fogom rúgni. csak közölni akartam, hogy még egy ilyen, és nem leszek ilyen elnéző.
- Sajnálom, biztosan nyomós oka volt rá – sóhajtom, bár valahol rossz érzés fog el.
- Nem érdekel a magánélete. Én csak munkát adtam neki. Az ő feladata, hogy itt legyen időben – azzal meg se várja a választ, leteszi a telefont.
Mérgesen vágom zsebre a készüléket.
Feszülten, gyors tempóban igyekezek haza.
Útközben bevásárolok, mivel kezdett egyre üresebb lenni a hűtőm.
Épphogy csak lezuhanyozok, valaki kopog az ajtón.
Felveszem ruháimat, majd ajtót nyitok, azonban nem várt látvány fogad a küszöbön…
- Hei?


Szerkesztve Reira* által @ 2016. 04. 21. 17:56:46


vicii2016. 02. 07. 17:27:01#33978
Karakter: Hatakeyama Heikichi
Megjegyzés: (Chrisnek)


 Homlokát az enyémnek dönti, majd halkan szuszogva próbálunk lecsillapodni. De felgyűlt bennem a vágy, szinte szétfeszít belülről… képtelen vagyok lecsillapodni. És mikor ingerlően újra az ajkaimhoz hajol, megint a nevét sóhajtom vágyakozóan. Finoman, lágyan csókol, először szinte csak játszadozva velem, majd elmélyíti a csókot én pedig teljesen átadom magam neki. Lecsillapodok közben, a vágyam pedig átalakul. Valami nyugodtabb, sűrűbb vágyakozás borít be… nem olyan vad, mégis sokkal elemibb érzés.
Hozzásimulok, hogy még közelebb érezhessem magamhoz. Kezeinket összekulcsolva csókol tovább, én pedig teljesen elmerülök az érzésben. Sosem csókolt még így senki… ennyi érzéssel.
Mikor elválunk, zavaromban lesütöm a szemeimet. Valamiért úgy érzem, mintha teljesen meztelenül állnék most előtte. Mintha a lelkemig lelátna, és ez az érzés… végtelenül zavarba hoz.
- Szóval…- mondja rekedt hangon, miközben erotikus mozdulattal benedvesíti ajkait. – Megvársz, míg átöltözöm?- kérdi bizonytalanul, én pedig aprót bólintok. Beviharzik hát, és jótékony magány ölel körül. Jesszus, le kell nyugodnom…
Remegve vetem a hátam az épület hideg falának, majd ügyetlenül kotorászva előhalászok egy szál cigit. Ahogy a füst betölti a tüdőmet, úgy érzem, az idegeim lassan zsibbadni kezdenek. Nikotin nélkül már rég meghaltam volna…
Kicsit több ideig marad, mint az indokolt lenne, de ez esetben nem bánom. Nekem is jól jön az idő, hogy lehiggadjak.
Ahogy végül megjelenik mellettem, már összeszedettebbnek, de sokkal nyugodtabbnak tűnik.
- Gondolkoztam.- mondja lassan, bizonytalanul, én pedig kíváncsian pillantok rá a szemem sarkából. – Nem jönnél el velem egy étterembe?- kérdi végül, nekem pedig a döbbenettől majdnem kiesik a cigi a számból. Zavartan pillant oldalra.
- Szóval… most… randira hívsz?- kérdem értetlenül, a helyzet annyira komikus, hogy alig tudom visszafogni a röhögést. Ez most egy béna vicc akar lenni?
- Akár.- közli immár ő is elmosolyodva, mire a földre dobom a csikkemet és széttaposom a cipőm sarkával. Elmosolyodok.
- Legyen. A nővéred nélkül talán jobb lesz.- dobok fel egy viccet, hogy oldjam a hangulatot, a hatás pedig nem is marad el, végre felnevet.
- Nélküle csak jobb lehet…
 
*
 
Egy kis étteremnél lyukadunk ki végül. Apró, de elegáns hely, olyan középszerű. Ahogy belépünk, a főpincér elég furcsán méri végig a kis párosunkat, majd kapunk egy szabad kis asztalkát egy eldugott sarokban.
- Azt nem mondtad, hogy ide ki kellett volna öltözni.- morgom vádlón, mire csak felnevet.
- Mert nem is. Talán egy kevésbé szakadt farmer nem ártott volna, de hidd el, az ilyen helyeken nem igazán foglalkoznak ezzel, amíg fizetsz.- próbál megnyugtatni, de így is elég feltűnőnek érzem magam.
Felveszik az ital rendelésünket, Chris pedig valami üdítőt kér. Kis gondolkozás után leküzdöm a vágyamat egy sör után, és én is ugyanazt kérem. Végül kinyitjuk az étlapot és böngészni kezdjük.
- Mit fogsz kérni?- kérdi, láthatóan elég tanácstalanul, de csak összezavarodottan nézek rá. – Mi lenne, ha ketten ennénk egy pizzát?- veti fel végül a mentőötletet, én pedig beleegyezően lapozok a pizzákhoz.
- Hm. Ez egy jó ötlet. Mondjuk a csípős, sajtos?
- Nem bírom a csípős ételeket…- vallja be zavartan, én pedig elmosolyodom. Gondolhattam volna. – De ha valami hasonlót akarsz, akkor esetleg a hetes, a szalámi különlegességekkel, nem jó?
- De, én is azt néztem másodjára. Legyen az.- vonom meg a vállam összecsukva az étlapot. Közben a pincér is megjelenik az italokkal, Chris pedig rögtön le is adja a rendelésünket.
- Voltál már itt?- kérdem körbepillantva, mire csak megrázza a fejét.
- Nem, de van, hogy erre jövök haza, így az étlapot láttam már párszor. Egyedül meg nem igazán volt kedvem beülni. Nem mintha lett volna rá időm a próbák mellett.
- Régóta táncolsz?
- Hát… olyan tíz éves lehettem, mikor elkezdett érdekelni, bár akkor még csak otthon próbálkoztam, de sosem hangoztattam, hogy érdekel a tánc, mivel a tanulás általában minden időmet elvette.- meséli halkan, én pedig elgondolkodok a szavain. Elképzelem a kis Chris már akkor is a nővére árnyékában. Szomorú.
- Kíváncsi lennék, neked hogy menne.
- Már mondtam, hogy ezt ne.- mordulok fel morcosan. – Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy te is próbáld ki a kick-boxot.- a kijelentésemre rögtön felnevet.
- Hát, belegondolni is rossz.- vallja be, mire én is elvigyorodom.
- El se tudnálak képzelni a ringben.
- Ha ez megnyugtat, én sem. Inkább maradok a táncparkettnél. Talán legközelebb kijutunk a döntőre.
- Megint neveztek?
- Hát… én szeretném megpbórálni még egyszer. Bár még sokára lesz. Annie-val nem sok időnk volt gyakorolni a legutóbbira.
- Miért nem keresel más partnert? Legutóbb is ő szúrta el, nem?
- Nem olyan egyszerű új partnert keresni. Annie pedig nagyon jó táncos… ami azt illeti, nem tudom mi történt akkor, lehet a ruha volt az oka…- gondolkodik el, majd egy kis szünet után hirtelen nekem szegezi a kérdést. – Hei, voltál már valaha randin?- pillant rám azokkal az átható szemeivel, én pedig zavartan pillantok félre.
- Nem. Ilyen normális randin még soha.
- Létezik nem normális randi?- kérdi felvont szemöldökkel, mire csak elhúzom a számat. Hát, ide vehetünk mindent, ami piával, droggal és csak szexszel kezdődik… de jobb ha ezt inkább nem említem.
- Sok kapcsolatod volt már?- váltok témát, miközben belekortyolok az italomba.
- Nos, nem mondanám. Volt pár úgymond komolyabb kapcsolatom, de egyik sem végződött túl jól.- nevet fel kínosan, de tovább feszegetem a témát.
- Nem végződött túl jól?
- Hát… ha példát kellene hoznom, akkor csak annyit mondanék, hogy a legutóbbi barátnőm börtönben kötött ki.
- Vonzod a lehetetlen embereket?- kérdem gonosz vigyorral, belegondolva én sem állok messze ettől a végkimeneteltől.
- Mondhatjuk úgy is.
- Aznap, miért jöttél el a hotelhez?- szegezem neki a kérdést, közben kibámulva az ablakon, megpróbálva leplezni a saját zavartságomat.
- Tartom magam ahhoz, amit akkor mondtam. Sokkal többet érsz annál…
- Alig ismersz…
- Az lehet. Viszont ahogy te is mondtad, nekem volt lehetőségem változtatni, de nem tettem, most pedig már nem is igazán lenne lehetőségem. Neked viszont minden adott. Csak egy kicsit kellene több időt töltened a tanulással…- kezd bele a szentbeszédbe, arckifejezésem láttán pedig felnevet.
- Mi az?- kérdem bosszankodva.
- Ez az első alkalom, hogy végre tudunk beszélgetni anélkül, hogy mérgesen eltűnnél. Örülök, hogy őszinte vagy velem, és nem kényszerből.
- Ennek ennyire örülsz?- kérdem értetlenül, felvonva a szemöldököm, mire puhán elmosolyodik.
- Igen.
- Nincsenek nagy igényeid.- jegyzem meg nevetve.
A pizzánkat is kihozzák végre, mi pedig nekilátunk. Nem kell sok idő, hogy eltűntessük, majd jólesően dőlök hátra a székemben. Chris megkérdi, ennék-e desszertet, de nem igazán vagyok édesszájú, és amúgy is jóllaktam. Ő rendel még magának egy szelet epertortát, és miközben majszolgatja, tovább csevegünk. Persze megpróbálja rámtukmálni, de erős vagyok és nem hagyom magam. Ha még cukorral is mérgezném magam, a testem hamar feladná a harcot…
Chris fizet, majd felöltözünk és távozunk. Odakint hideg szél fúj, ezért összébb húzom magamon a kabátomat.
- Hogy tetszett a hely?- kérdi, miközben elindulunk a park felé.
- Ha a pincér nem bámult volna olyan irritálóan, jobb lett volna.
- Észre se vettem.- jegyzi meg halkan. – Meddig nem lesznek meccseid?- teszi fel a kényes kérdést, ami érzem, már egy ideje ott motoszkál köztünk.
- Nem tudom. Szerintem pár hétig még nem.
- Aztán minden vissza a régi kerékvágásba?- kérdi, a hangjából, bár próbálja palástolni, kihallatszik a csalódottság.
- Nem tudom.- vallom be őszintén. Magam sem vagyok benne biztos, hogyan tovább.
- Beszéltél azóta Bennel?
- Fogjuk rá…- húzom el a számat, de láthatóan fogja a jeleket, mert nem feszegeti tovább a témát. Nem igazán akarok most erről beszélni. Gondolkodnom kell.
Elérünk a park kijáratához, Chris pedig tanácstalanul megtorpan.
- Hazakísérhetlek?- kérdi, én pedig már mondanék is valami frappánsat, de aztán ráharapok a nyelvemre. Lehet, hogy ez most nagyon nyálas, de végül beleegyezésül bólintok. Nem tehet róla szegény, hogy ilyen giccsesen tudja csak kimutatni az érzéseit… hehe…
- Most meg miért mosolyogsz?- kérdem, miközben rágyújtok egy cigire.
- Csak örülök, hogy eljöttél velem.- vigyorog rám, én pedig ösztönösen elmosolyodok, majd erővel próbálom rendezni a vonásaimat. Hei, ne add ki magad ilyen könnyen… dolgozzon csak még egy kicsit…
- Lehetetlen vagy…- sóhajtom, miközben nagy füstfelhőt engedek a csillagos ég felé.
- Nem kéne ilyen erőset szívnod…- kezd bele, mire szúrósan rásandítok.
- Nem mindegy? Nem fogok leszokni, ha erre akartál kilyukadni.- szögezem le határozottan.
- Nem ezt mondtam…
- De fogadni mernék, hogy erre gondoltál. Túl átlátszó vagy.- közlöm egyszerűen, mire megadóan elmosolyodik. Na ugye…
- Talán kezdesz kicsit túl jól ismerni…
Csend borul közénk, amolyan kellemes, simogató csend.
- Hei… mégis miért jöttél el velem? Mármint… szinte teljesen ellentétek vagyunk. Csak nem értem, mégis hogyan…- kezd zavartan zagyválni.
- Én sem tudom. Gondolkoztam rajta, de gőzöm sincs.- hárítom a válaszadást egyszerűen. Ha nem érti, én miért mentem el vele, akkor talán azt sem tudja, ő maga miért hívott el… valahogy ösztönből vonzódom hozzá. A személyéhez. Furcsa ez az egész… de mellette úgy érzem, talán kicsit jobb ember vagyok.
Elérkeztünk a házunkhoz, így tétován megállok, Chris pedig velem szemben.
- Remélem, jól érezted ma magad…- mondja csendesen.
- Kösz, hogy hazakísértél, vagy mi.- mondom zavartan a hajamba túrva, ez a szituáció most eléggé béna.
- Jéghidegek az ujjaid…- mondja halkan, miközben finoman megfogja a kezem. Szó nélkül nézem, ahogy melengetni kezdi az ujjaimat, s finoman rájuk lehel. Észre sem vettem, hogy ennyire átfagytam… - Szólhattál volna, hogy fázol.
Megforgatom a szemeimet a kijelentésre. Miért, akkor odaadtad volna a kabátod, mire a nyálas romantikus filmekben? Kösz, de nem…
- Jó éjszakát…- nyögi végül elengedve a kezem, majd hátat fordítva már megy is.
- Várj már!- kiáltok utána vörös arccal, felé lépve párat. – Megismételhetnénk… ha úgy van…- mondom zavartan, zsebre dugott kezekkel.
- Jövő héten valamikor?
Fényár szökik ki az ablakokon, én pedig bizonytalanul a ház felé pillantok. Anyám biztos megint ébren várt meg…
- Majd holnap megbeszéljük az iskolában.- mosolyog felém, majd tovább indul. Egy pillanatig bámulok utána, majd a bejárati ajtóhoz lépek.
- Jó éjt.- kiáltok még utána, majd benyitok a házba.
 
*
 
Másnap tanítás után a második emeletre veszem az irányt. Azt hiszem ilyenkor már vége a foglalkozásoknak is. Az ajtót is nyitva találom, mikor odaérek, és bepillantva a kis terembe Christ pillantom meg, amint épp a papírjait olvasgatja. Az ajtófélfának támaszkodva figyelem egy hosszú pillanatig, ahogy teljesen elmélyedve, átszellemülve feledkezik bele a munkájába.
A szemöldökét gondterhelten összehúzza, a szemei élénken csillognak, és az alsó ajkát harapdálja közben.
Halkan kopogok a falon, mire felkapja a tekintetét. Szemtelen mosollyal lépek beljebb.
- Csak egy munkamániás dolgozhat még mindig.- közlöm szemrehányóan, mire elmosolyodva teszi félre az íróasztalára a papírjait. – Néha lazítanod is kéne.- tanácsolom, miközben ismerős mozdulattal dobom le magam vele szembe a székre.
- Tudom. De szeretem a munkámat.- mondja halkan, majd elgondolkodva néz végig rajtam.
- És veled mi a helyzet? Te milyen munkát tudnál elképzelni magadnak?- kérdi elgondolkodva, én pedig csak felvonom a szemöldököm. Hogy milyen munkát…?
- Hogy őszinte legyek ezen még sosem gondolkodtam. Talán… lehetnék edző.- mondom halkan. Talán ez a hivatás állna még legközelebb az álmaimhoz. Igen, ezt határozottan el tudnám képzelni. Végtére is nem verekedhet az ember egész életében. Egyszer majd jön egy ütés, ami leamortizál és kettétöri a karrierem. Egyszer mindig jön egy ütés. És ugyebár utána kezdenem kell valamit magammal.
- Nem rossz elgondolás.- mosolyog rám, majd kis csend ül közénk. Fürkészően néz rám. – Nem hittem volna, hogy felkeresel.- jelenti ki, én pedig kipillantok az ablakon zavaromban.
- Ne bízd el magad, csak épp nem volt jobb dolgom.- próbálok keményen visszaszólni, de azt hiszem, már átlát rajtam, mert elmosolyodik. – Ilyenkor általában edzeni szoktam, de az edzőterem felújítás miatt ideiglenesen bezárt a hétre.- húzom el a szám. Nem szeretem kihagyni a délutáni edzést. Szüksége van a szervezetemnek rá. Az érzés, ahogy az izmaim tompán sajognak, ahogy a tüdőm ég a megerőltetéstől… fantasztikus érzés. Kiüríti az egész elmémet, nem létezik semmi más, csak a fizikai megterhelés.
- És a suli sportcsarnoka?- kérdez rá, én pedig a faliórára pillantok.
- Még tíz perc, míg véget ér a kosárlabda edzés. Nem szeretem a nagy tömeget.- vonom meg a vállam. – Van kedved itt maradni velem?- kérdem könnyedén, mire meglepetten húzza fel a szemöldökét, aztán kis mosoly jelenik meg a szája sarkában.
- Persze.- bólint, én pedig elégedetten elmosolyodom. Tekintetem megakad az ajkain, a testem pedig máris forrósodni kezd, ahogy eszembe ötlik, hogy csókolt a múltkor…
- Van kedved inni egy kávét az automatából, amíg várunk?- kérdi, miközben szedelőzködni kezd, de sötét pillantással szakítom félbe a mozdulatait.
- Jobb ötletem van, hogyan töltsük el az időt…- duruzsolom, miközben felkelek a székemből. Megbűvölten nézi, ahogy kéjes, csábító mosollyal elé lépek, majd a vállánál fogva visszanyomom a székre. Lassan lovagló ülésben az ölébe csusszanok, ő pedig egyre gyorsabban kezd lélegezni.
- Hei…- súgja elakadó lélegzettel, miközben a hajába túrok. Imádom a haját. Selymes és elvesznek benne az ujjaim, olyan jó belekapaszkodni… kezei a combomat markolják, a szemei pedig elhomályosulnak. Másik kezemet a mellkasára simítom, majd közel hajolok hozzá, hogy lehelete szinte éget… ajkaimat végigsimítom a száján, finoman érintve csak, majd hirtelen csókolom meg.
A számba nyög, nekem pedig uralkodnom kell magamon, hogy itt helyben ne teperjem le. Hevesen, vadul csókolom, de próbálom mérsékelni a tempót. Nem szabad, hogy elvegye az eszem a vágy…
Merevedésem hozzányomom, és bár farmer van rajta, mégis érzem a keménységét. Kezei finoman becsúsznak a felsőm alá, majd magához szorít és átveszi az irányítást a csók felett. Kéjesen nyögök fel, ahogy nyelve hevesen, követelőzően tör a számba. Még szorosabban simulok hozzá, élvezve a teste közelségét…
Elszakadunk egymáshoz, én pedig lihegve markolok a hajába, fejemet hátrahajtva hagyom szabadon a nyakam, ő pedig nem habozik, a bőrömre tapad. Forrón nyal végig rajtam, majd fogaival ingerlően kezdi karcolgatni a bőröm.
- Chris…- súgom a nevét remegve, mire fenekembe markolva húz még közelebb magához.
És ekkor meghalljuk.
Hirtelen nyílik ki az ajtó és az osztályfőnököm lép be rajta.
- Mr. Lane, szeretnék beszélni önnel…- kezd is bele a nő, majd ahogy megpillantja összegabalyodott párosunkat, torkára fagy a szó. Megmerevedve, rémülten bámulunk egymásra egy hosszú pillanatig, majd Ms. Greenwood halálra vált arccal sarkon fordul és gyors léptekkel elsiet.
- A picsába…- súgom lesápadva. Ha most egyenesen az igazgatóhoz megy, az azt jelenti… jézusom…
Sietve mászok le Chris öléből, majd ingemet a nadrágomba tűrve már rohannék is a nő után, de elkapja a csuklóm és megállít.
- Majd én. Te maradj itt.- közli keményen, én pedig nagyot nyelve bólintok. Annyira le vagyok bénulva hogy nem is tudok mást reagálni.
Remegve viharzok az ablakhoz, kitárom és sietve rágyújtok egy szál cigire. Sóhajtva hunyom le a szemeimet és masszírozom meg az orrnyergemet. A büdös picsába… ez az egész az én hibám. A francba… ha most Christ miattam fogják kirúgni az állásából…
A percek kínzóan lassan telnek, az egyetlen társaságom pedig csak pulzáló szívverésem. Azt hiszem a negyedik szál cigimnél tarthatok, mikor Chris sápadtan megjelenik az ajtóban. Kiver a hideg veríték.
- Na…?- kérdem félve, ő pedig csak hozzám lépve kiveszi a félig szívott szálat a kezemből és nagyot szippant belőle.
- Nem fog kitálalni.- mondja halk, gyászos hangon, én pedig megkönnyebbülten nyögök fel. Lehunyt szemekkel vetem a hátam a falnak majd lassan csúszok le a tövébe. – Az egyetlen feltétele csak, hogy soha többé nem fogunk ilyet csinálni az iskolában.- mondja halkan, én pedig bólintok.
- Az egész az én hibám.- jelentem ki dühösen, mire csak a hajamba borzol.
- Ne emészd magad.
- De ha nem mászok rád…- húzom el a számat. Akkor ez az egész meg sem történt volna.
- De megtörtént, és már kár rajta rágódni.- zárja le a témát, én pedig csak beleegyezően bólintok.
- Van még kedved edzeni?- kérdi halkan pár perc elteltével, de csak megrázom a fejem.
- Inkább innék valamit. Valami erőset.- sóhajtom, miközben lassan feltápászkodom és felkapom a táskámat. Bólint, majd elnyomja a cipője talpán a csonkig szívott cigarettát és a szemetesbe dobja.
- Van a közelben egy nyugis hely.- ajánlja fel, de csak megrázom a fejem.
- Inkább menjünk hozzám.- döntöm el helyette a kérdést, választási lehetőséget nem is adva. Belenyugvóan markolja fel a cuccait, majd sietve távozunk az iskola épületéből. Szinte egyszerre sóhajtunk fel megkönnyebbülten, hogy nem találkoztunk senkivel. Kissé feszült most a csend, mindketten a gondolatainkba merülve sétálunk egymás mellett.
Mikor megérkezünk, előkotrom a zsebemből a kulcsomat és belépünk. Ledobom a cipőmet az ajtóban, és Chris is követi a példámat.
- Anyukád nincs itthon?- kérdezi óvatosan körbenézve, de csak megrázom a fejem.
- Ma későig dolgozik.
Nekem meg hála az égnek ma nem kell. Ledobom a táskámat és a kabátomat a kanapéra, majd rögtön a hűtőhöz lépek. Jól emlékeztem, van itt még néhány doboz sör… főnyeremény. Egy ilyen nap után erre most szükségem van.
Ledobom magam a kanapéra és intek Chrisnek is, hogy foglaljon helyet. Leül mellém, majd a kezébe nyomom a dobozt és együtt bontjuk fel. Jólesően felsóhajtok. Nincs is jobb egy hideg sörnél…
- Meg kell tanulnom uralkodni magamon.- jelentem ki, miközben felrakom a lábam az asztalra, Chris pedig felhúzott szemöldökkel pillant rám. – Nem tudom kordában tartani az indulataimat. Mindig problémám volt ezzel és sejtettem, hogy egy nap majd megfizetek ezért. Most még szerencsénk volt, de egyszer meg fogom ütni a bokámat.- mondom savanyúan, Chris pedig elnéző mosollyal pillant rám.
- Ugyan, ne mond ezt.
- Mindig elvesztem a fejem. Eddig csak a dühvel kezdett küzdenem… de most már a vággyal is.- sóhajtom hátradöntve a fejem, lehunyva a szemeimet. Nem elég, hogy a dühkitöréseimet is kontrollálnom kell, most már a vággyal is küzdenem kell… miért nem egyszerűbb az élet?


Reira*2015. 11. 26. 20:22:00#33690
Karakter: Christopher Lane
Megjegyzés: Heinek


 Az autóhoz érve az anyós ülésre ülök, Hei pedig hátul foglal helyet.

Túlzottan szégyellem magam jelenleg ahhoz, hogy ránézzek. Szándékosan kerülöm a tekintetét.
Ennyire még sosem élveztem egy csókot, és ez megrémít.
Volt már pár kapcsolatom, de ilyen vágyat még sosem éreztem…
Legszívesebben most is épp a finom ajkait csókolnám, felfalnám, annyira hihetetlenül akarom mindenét.
És ami a legfurcsább, hogy nem csak szexuálisan kívánom őt. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen.
Úgy érzem, már tudom, miért mentem el érte akkor, a hotelbe.
Egyrészt féltettem, másrészt hihetetlenül féltékeny lettem...
Más csókolta, más érintette, és milyen brutális módon…
Hei annyira úgy csinál, mintha ő mindent el tudna viselni, egy fal védi őt mindentől, pedig nem olyan sebezhetetlen.
Szeretném, ha megmutatná milyen is ő valójában.
Mikor megcsókoltam, úgy éreztem megérintettem azt, akit nem mutat másnak. És ez valahogy… Valahogy teljesen megfogott. Az a bizsergés, nem akar múlni, ha csak rágondolok.
Hei…

Észre sem veszem, hogy megállunk.

- Heikichi, minden rendben? Olyan csendes lettél. És sápadt is vagy – jegyzi meg Vanessa tettetett aggodalommal hangjában.

- Csak fáradt vagyok – hárítja szinte azonnal.

- Biztos? Akkor pihend ki magad, másnaposság ellen pedig igyál cukros vizet. Orvosi tanács, hidd el, jót fog tenni – kacsint Vanessa vigyorogva. Hátra pillantok az épp kiszállni készülő Heire. Arcán erőltetett mosoly, de nem tűnik betegnek. Biztos sokat ivott. Talán, el is felejti ezt…
Tekintetünk találkozik egy pillanatra, de gyorsan máshová pillant.
Remélem, elfelejti…
Érzem magamon Vanessa tekintetét, ahogy visszafordulok.

- Jó éjt – köszön el, majd távozik, én pedig magamra maradok a nővéremmel.
- Pont úgy nézel rá.
Vanessa hangja pofonként ér. Meglepetten, értetlenül fordulok felé.
- Miről beszélsz… - kezdeném, de lepisszeg.
- Pont olyan szemekkel nézel rá, mint arra a hogyishívják… huh. Valami Carol volt? – találgat unottan.
- Caren – javítom ki volt barátnőm nevét.
- Pontosan.
Elindítja a kocsit. Próbálok valahogy belesüppedni az ülésbe, nehogy tovább kérdezősködjék.
- Egyszer ez fog a sírba vinni. Mindenkin segíteni akarsz, de ezzel kicsit messzire mentél. Azt hiszem, összekevered az érzéseidet. Semmit sem változtál.
Néma csönd telepszik ránk, nekem pedig ökölbe szorul kezem.
- Ő is csak egy a sok közül, én is sok betegemet kedvelem, de ne csapd be magad. Elfelejt, amint nem lát minden nap. Ő nem a barátod.
Vanessa nagyon fellengzős, ha más is van vele, de velem mindig is ilyen volt. Kioktató, sértő, teljesen hülyének néz.
Megáll, én pedig kinyitom a kocsi ajtaját, figyelmen kívül hagyva, amit mondott.
- Jó éjt – nyögöm ki halkan, ahogy kiszállok a kocsiból. A nővérem mégsem indul el.
Az ablakhoz hajolva szól ki.
- Néha gondolkozz, mielőtt cselekszel. Ez a munkádba kerülhet. Nem is beszélve arról, hogy legutóbb is nekünk kellett felkaparjunk a padlóról. Őszintén nincs kedvem ehhez megint. Nélküled is van elég gondom. Ne keveredj rossz társaságba.
- Semmi okod az aggodalomra… - hárítom gyorsan.
Mérgem csak gyűlik, ahogy ismét megszólal.
- A sok félresikerült kapcsolatod után, nem lepne meg, ha most állnál elő azzal, hogy meleg vagy.
- Én nem… - kezdeném, de a motor felbőg.
- Jó éjt – azzal elhajt.
Én pedig döbbenten bámulok a kocsi után.
Hirtelen tör elő belőlem a mérgem. Dühösen rúgok az oldalt álló nagy fekete kukába, ami hangos csattanással dől el, majd gurul a földön pár métert. Ez nem igazán segített, így remegő kézzel veszek elő egy szál cigit, és elindulok az emeltes ház felé.

*

Kinyitom az ajtót, és kivételesen ott találom Heit. meglepetten mosolyodom el.
Hei ellöki magát a faltól, majd besétál. Becsukom mögötte az ajtó, majd leülök a székembe. Ő is helyet foglal, maga mellé ledobja a táskáját.
Az utolsó alkalom…

- Most nem késtél – jegyzem halkan, apró mosollyal.

- Fő a változatosság – mosolyog vissza, mire felnevetek, aprót biccentve.

- Örülök neki. Szóval, hogy vagy ma?- kérdem vidáman, mire csak hetykén vállat von.

- Csak, mint máskor – közli, majd érdeklődve pillant rám. – A múlt éjjel nehéz volt megszabadulni Vanessától?- kérdi, mire eszembe jut a beszélgetés. Elfintorodok. – Sejtettem…

- Meg kell, mondjam, tegnap este büszke voltam rád –mondom kissé tétován, mire felvonja a szemöldökét. – Nem hittem volna, hogy végül eljössz. De aztán mégis ott voltál. Kezdesz felelősségteljesen viselkedni. És még ki is csípted magad – mosolyodom el, mire zavartan pillant az ablak felé.

- Hát… tényleg elég jó ez a meló és kár lenne elszalasztani…- vallja be halkan. Tekintetét ismét rám vezeti, majd fészkelődni kezd a székében. Pillantásunk egy röpke másodperc erejéig találkozik, majd mindketten másfelé fordítjuk tekintetünket.
Eszembe jut, ahogy megcsókoltam az étterem mögött és, hogy mennyire élveztem.
Na meg ott van az, amit Vanessa mondott.
Zavartan kezdem pörgetni tollamat az ujjaim között.
Akaratlanul is elpirulok, végül belekezdek.

- Ami a múltkor történt… szóval… ami akkor történt ott az étteremnél… nem gondoltam komolyan, amiket mondtam, és… nem tudom mi lelt akkor…- nevetek fel halkan, zavartan hajamba túrok az emlékek hatására. Szívem fájdalmasan dobban egyet. – Bocsánatot kérek mindenért. Inkább csak felejtsük el az egészet…
Kínosan pislogok magam elé.
Mégis miért kedvelne ő pont engem? Jobb, is, hogy nem látom többet. Mióta belépett az életembe, úgy érzem, minden a feje tetejére áll. Minden körülötte forog, és ennél jobb, de egyben rosszabb érzést el sem tudok képzelni.
Annyi ideje vártam, hogy majd jön valaki, aki előtt végre megnyílhatok, magam lehetek, de nem hinném, hogy ő is úgy érezne, mint én. Két külön világ vagyunk… Nem szeretem az erőszakot, és az a világ, amiben ő mozog, a lehető leg távolabb áll tőlem.
A baj az, hogy ezzel nem igazán tudom meggyőzni magam.

- Kár. Pedig nekem tetszett – mondja halkan. Döbbenten pillantok rá. Hogy mi? – Hát, nekem most mennem kell. Azért kösz mindent, igazán élveztem ezeket a kis csevegéseket – mondja arcán könnyed mosollyal.

- Hei…- szólok utána meglepetten, de csak int egyet.

- Még találkozunk!
Még találkozunk?!

 

*

 

Másnap, ahogy az iskolai foglalkozások után elindulok a táncpróbára, a parkban egy ismerős alakot pillantok meg oldalról.
Ó. Nem lehet!
Mosoly terül szét arcomon, ahogy elindulok az épp cigarettázó szőke fiú felé.

- Hei, te vagy az?- kérdem, mire lassan kinyitja a szemeit.

- Te már sulin kívül sem hagyod békén az embert?- kérdi halvány mosollyal.

- Nagyon kedves – jegyzem meg szarkasztikusan. – Épp táncórára indulok, nincs kedved velem tartani?

- Ezt inkább meg sem hallottam – közli sötét pillantást vetve rám, majd elnyomja a már leégett csikket cipője talpán.

- Ugyan már, ki tudja, talán még tetszene is!- unszolom közelebb lépve. – Ígérem, ha nem akarod, nem foglak berángatni a táncparkettre. Talán még meg is ihatnánk valamit utána – kezdek alkudozni, mire láthatóan elgondolkozik.

- De te fizetsz – dönti el végül, mire engedékenyen bólintok, arcomon széles mosollyal.

- Rendben – nyújtom kezemet, hogy felhúzzam a padról. Elfogadja a segítséget, majd a kukába dobja a csikket. Kezeit zsebre vágva lép mellém, majd elindulunk a stúdió felé, ami olyan húszpercnyire van innét.

Mikor odaérünk, szólok a tanárnak, hogy egy barátom érdeklődött az órák iránt, így elhoztam őt, hogy megnézhesse milyen is.
Hei közben már leült a parkett szélén lévő kis padra.
Gyorsan átöltözök, egy lenge melegítőbe, és egy fehér rövid ujjú pólót veszek fel hozzá, majd kimegyek a többiekhez.
Heire mosolygok, majd kezdjük is.

Annie, a párom haja, most egy csattal fel van fogva. Ő is lenge ruhákat vett fel, mint mindig. Mosolyogva nyújtom a kezemet.
- Ma is nagyon csinos vagy – mondom udvariasan, mire felkuncog.
Az az igazság, hogy Annie nem egy csúnya lány. Elég nagy mellekkel áldotta meg a sors, szép, nyúlánk alkata pedig vonzza az emberek tekintetét. De annyi ideje táncolok, hogy valahogy a társaimra sosem tudtam olyan szemmel nézni.
- Mindig zavarba hozol… - nevetgél, majd karját enyémre helyezi.
Ahogy felveszi az alapbeállást, és kihúzza magát, az oktató elindítja a zenét, mi pedig lassan táncolni kezdünk.
- Főleg a forgásokat kell, gyakoroljuk. Legutóbb ott botlottunk meg.
Annie zavartan felsóhajt.
- Igen, igazad van.
Ezer wattos mosolyt vet rám, ahogy elindulok.
A forgások mellé, pár döntést is berakunk, ő pedig engedelmesen követi a ritmusomat, és csinálja, amit én, hiba nélkül.
Mikor végzünk a majdnem egy órás gyakorlással, mosolyogva köszönjük meg egymásnak a munkát.
A kispad felé fordulva szólnék Heinek, hogy akkor várjon meg, míg átöltözök, de ő már nincs ott.
A hátsó ajtó ekkor csukódik, én pedig elindulok arra felé.
- Hová mész Chris? – kérdi Annie érdeklődve, mire elmosolyodom.
- Levegőzni!

Kinyitom az ajtót, kint pedig Heit találom, kezében egy félig leégett cigaretta.

- Te meg hova tűntél? – kérdem értetlenül, kissé gyorsan veszem még a levegőt, nem volt időm még pihenni. Kint elég hideg is van, remélem, nem fázok meg, ilyen izzadt pólóban.

- Csak kijöttem levegőzni – morogja mérgesen, mire felvonom a szemöldökömet. Talán unalmasnak találta?
Pillantása végigsiklik rajtam, majd elfordítja a tekintetét.
- Most mi a baj? Mi lelt?- kérdem értetlenül, mire csak felmordul. – Hei…

- Csak nem bírtam nézni, ahogy az a kis cafka kéreti magát!- bukik ki belőle végül. Idegesen szív bele a cigijébe, én pedig döbbenten pislogok párat. Hogy mi?

- Mi…? Úgy érted…? Na neee…- kúszik mosoly az arcomra. Ez lehetetlen. – Féltékeny vagy?- kérdem döbbenten, mire elvörösödik. Most először látom őt így, zavarban, vörös arccal.
Be kell vallanom magamnak, hogy nagyon aranyos így…

- Mi?! Én nem! Hogy mondhatsz ilyen hülyeségeket?!- rivall rám, majd elnyomja, mérgesen a csikket, és venné is elő a következő szálat.

- Dehogynem! Te féltékeny vagy!- nevetek fel, ahogy rájövök, hogy bizony tényleg igazam van.

- Nem vagyok féltékeny!- emeli fel hangját. Mérgesen pillantást vet felém.

- Ne tagadd – vigyorgok, tovább húzva őt, ismét elutasítást várva, azonban meglepetésemre más választ kapok.

- És ha az vagyok?!- kérdi durcásan. Ismét csak értetlenül pislogok párat. Ezt most valóban ő mondta? Olyan kis gyerekesnek tűnik így… Az épp kinyitott dobozt visszacsúsztatja zsebébe, majd hirtelen felém fordulva markolja meg pólómat, és testével a falhoz szorít. Ismerős helyzet… Meglepetten nyögök fel. Hei? Ő tényleg…? – Igen, féltékeny vagyok! Tessék, kimondtam!- úgy vágja hozzám, durván a szavakat, én pedig hirtelen köpni, nyelni nem tudok. Lassan közelebb hajol. – Kellesz nekem – suttogja, szinte már ajkaimra. Tekintetünk összekapcsolódik, azok a gyönyörű szemek, teljesen elveszik az eszemet.
Lassan ajkaimra tapad, majd egyre vadabbul kezd csókolni. Ahogy lassan feleszmélek, bekapcsolódok én is. Nyelvemmel övét keresem, miközben hirtelen helyet cserélek vele. Immár én vagyok felül, ő pedig nekem simulva sóhajt számba, hátát a falnak vetve.
Vadul csókolom, most már én diktálom a tempót. Teljesen elragadtatva magam, siklik kezem fenekére. Vágyakozva markolok bele, a formás, feszes félgömbökbe, hogy közelebb vonjam magamhoz. Csak mikor alsó felét is nekem simítja, érzem meg vágyát, ahogy keményen csípőmnek feszül. Olyan szorosan simulunk egymáshoz, hogy minden szívdobbanását érzem, olyan eszeveszett tempóban dübörög a vérem, annyira hihetetlenül akarom.
Rég kívántam ennyire bárkit, bármit.
Szabad kezemmel hajába markolok. Puha szőke tincsei végigsimítják ujjaimat. Lágyan alsó ajkára harapok, mire a számba nyög.

- Chris…- suttogja a nevemet kéjesen.
Teljesen elveszi az eszemet. Érzem, hogy kezd szűkös lenni a hely alsó tájékon.
Minden kételyem a sarokba hajítom, és élvezem, ahogy megremeg alattam, mikor addig hátsóján pihenő kezemmel felsője alá simítok.
Lágyan cirógatom csípőjét, majd elhajolva tőle apró puszit adok ajkára.
Kis szünetet tartva, homlokomat övének döntöm. Próbálok valahogy lenyugodni, de vágytól izzó szemei nem segítenek ebben. Pár másodperc múlva, immár sokkal lassabban, hajolok szájához. Lágyan, puhán csókolom meg, először nem is érintve szinte ajkait sajátommal, csak élvezem, ahogy zaklatott, gyors levegővételeink keverednek, és csak akkor csókolom meg ismét, mikor vágyakozva nevemet suttogja. Mosolyogva simítok ajkaira sajátommal, puhán, egy csepp vadság nélkül, fogammal finoman karcolom alsó ajkát, nyelvemmel lassú táncra invitálom. Légzése kezd lassulni, és végre úgy tudom őt csókolni, ahogy azt eddig is kellett volna. Anélkül, hogy az érzelmeim elsodornának.
Minden létező érzékszervemmel rá koncentrálok.
Kezemmel, ami addig hajával játszott, most az ő kezéért nyúlok.
Lassan összekulcsolom ujjainkat, másik kezemet hátán hagyom, ismét finoman cirógatni kezdem bőrét.
Szerintem, több féle csók létezik. Ha valakit a nélkül tudsz megcsókolni, hogy csak a testére vágynál, nem vadul, nem olyan fékezhetetlenül…
Akkor az a csók sokat jelent. Ha képes vagy nem csak a testeddel figyelni a társadra, és mégis érezni őt, és minden rezdülését, szívdobbanását…
Nos, akkor az egy valódi csók.
Heivel eddig mindkét csókunk vad volt, birtokló, túl állatias. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam eddig nekik, próbáltam valahogy nem rájuk gondolni. Valahol mélyen mindig azt hittem, csak szórakozik velem.
Lehet, hogy ő ezt annyira nem értékeli, de nekem ez sokkal többet jelent. Úgy érzem, végre nem csak arra az egy pillanatra tudom megérinteni az igazi valóját. Végre őt csókolom, azt a fiút, akit olyan mélyen magába zárt, és akiért megőrülök. Olyan közel van hozzám, szinte velem együtt veszi a levegőt, érzem, ahogy süllyed és emelkedik a mellkasa, ahogy rendezetlenül dobban a szíve…
Teljesen megbabonáz.
Ahogy elhajolok tőle, és szemeibe nézek, úgy érzem, hogy megtaláltam őt.
Olyan gyönyörűnek tűnik így, és annyira… annyira másnak. Tökéletesnek.
Elmosolyodom, majd lassan elengedem kezét.
Arcom kissé vörös lesz, ahogy belegondolok, mit műveltem, de láthatóan nem én vagyok az egyetlen…
Zavartan pillant a földre, én pedig alsó ajkamra harapok.
- Szóval – kezdem, miközben megköszörülöm a torkomat. Nyelvemmel végigsimítok kiszáradt számon. – Megvársz, amíg átöltözöm? – kérdem, mire gyorsan bólint egyet, én pedig visszasietek az öltözőhöz.
Már csak pár lány maradt itt, gyakorolni még egy keveset önszorgalomból, így a férfiöltöző egésze az enyém.
Ahogy beérek, lábaim remegve mondják fel a szolgálatot. Kimerülten a padra rogyok.
hajamba túrok, szemeimet lecsukva veszek mély levegőt.
Mégis mi a francot művelek?
Úgy érzem, felgyulladok, annyira szégyellem magam.
Szinte letámadtam. Pedig én voltam az aki, javasolta, hogy felejtsük el, ami történt. Hogy én mekkora egy idióta vagyok.
Vanessa szavait hallom fejemben, és csak még bénábbnak érzem magam.
Az az igazság, hogy nem tudom mit kéne, tegyek. Ilyen téren sosem voltam a legjobb. Tanácsot adni más, mint magad eldönteni, mi lenne a helyes.
Némán ülök a padon pár percig, majd sóhajtva kezdek átöltözni.
Boldogan zakatoló szívvel.
Akaratlanul is elbűvölt mosoly költözik arcomra.
Féltékeny mi?

Mivel, a „kis” problémám, a nadrágomban nem igazán szeretne eltűnni, kénytelen vagyok kicsit várni. Nem akarok így kilépni az utcára…

***

Ahogy visszaöltözve, kicsit rendezve a gondolataimat visszamegyek hozzá, elmosolyodom. Épp mélyet szív a cigarettából, ahogy mellé lépek. Rám pillant fél oldalasan.
- Gondolkoztam – kezdem lassan. - Nem jönnél el velem egy étterembe? – kérdem halkan. Döbbenten pislog rám. Kissé zavartan pillantok oldalra.
- Szóval… Most… Randira hívsz? – kérdi értetlenül. Szája sarkában furcsa mosoly bujkál.
- Akár – nyögöm ki végül, még mindig mosolyogva.
Féloldalas mosolyra húzza száját.
- Legyen. A nővéred nélkül, talán jobb lesz – vigyorog, mire boldogan felnevetek.
- Nélküle csak jobb lehet…

***

Végül én javasoltam egy közeli éttermet, ami előtt többször elsétáltam már. Eléggé felkapott hely, így 8 előtt szokott hely lenni, így odamegyünk. Este 9 után élő zenével csábítják az embereket, sok finom ételük van. Többször szemeztem már az étlappal. Nem túl drága, megfizethető.
Szerencsére van szabad asztal. A pincér furcsállva bámul ránk.
Tény, hogy bár sosem gondolok bele igazán, furcsa látványt nyújthatunk ketten.
Udvariasan köszönök, arcomon barátságos mosollyal, ő pedig mutat nekünk egy szabad asztalt.
- Azt nem mondtad, hogy ide ki kellett volna öltözni.
Felnevetek.
- Mert nem is. Talán egy kevésbé szakadt farmer nem ártott volna, de hidd el, az ilyen helyeken nem igazán foglalkoznak ezzel, amíg fizetsz.
Zavartan szusszant egyet.
A pincér megkérdi, mit iszunk, én rendelek magamnak valami narancsos üdítőt, Hei pedig ugyanazt. Ezen meg is lepődök. Azt hittem, megint valami alkoholt fog kérni…
Leraknak elénk egy-egy menüt, mi pedig elkezdjük átnyálazni.
- Mit fogsz kérni? – kérdem, kissé tanácstalanul bámulva a sok ételt. Az az igazság, hogy jelenleg akármire próbálok koncentrálni, a gondolataim valahogy visszavándorolnak a nemrég történtekhez.
Ő még nálam is tanácstalanabbul néz fel az étlapról.
- Mi lenne, ha ketten ennénk egy pizzát? – vetem fel, mire elgondolkozva lapoz a pizzákhoz.
- Hm. Ez egy jó ötlet. Mondjuk a csípős, sajtos?
- Nem bírom a csípős ételeket… - vallom be zavart mosollyal. Az a fajta vagyok, aki az enyhén csípős ételektől, is alig kap levegőt. – De, ha valami hasonlót akarsz, akkor esetleg a hetes, a szalámi különlegességekkel, nem jó?
- De. Én is azt néztem másodjára. Legyen az – egyezik bele könnyedén.
A pincér kihozza az italt, majd megkérdi sikerült-e választani. Én rendelek, majd amint elmegy, Heire pillantok.
- Voltál már itt? – kérdi körbepillantva. Megrázom a fejemet.
Nem nagy hely, aktuális slágerek szólnak háttérzajként. Jó páran vannak itt rajtunk kívül.
 - Nem, de van, hogy erre jövök haza, így az étlapot láttam már párszor. Egyedül meg nem igazán volt kedvem beülni. Nem mintha lett volna rá időm a próbák mellett.
- Régóta táncolsz?
- Hát… Olyan tíz éves lehettem, mikor elkezdett érdekelni, bár akkor még csak otthon próbálkoztam, de sosem hangoztattam, hogy érdekel a tánc, mivel a tanulás általában minden időmet elvette.
Beleiszok az italomba. Hei egy kis ideig hallgat, így megint én szólalok meg.
- Kíváncsi lennék, neked hogy menne.
- Már mondtam, hogy ezt ne – mordul fel, mérgesen. – Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy te is próbáld ki a kick-bokszot.
Halkan felnevetek.
- Hát, belegondolni is rossz – ő is mosolyra húzza a száját.
- El se tudnálak képzelni a ringben – iszik bele italába.
- Ha ez megnyugtat én sem. Inkább maradok a táncparkettnél. Talán legközelebb ki jutunk a döntőre.
- Megint neveztek?
- Hát… Én szeretném megpróbálni még egyszer. Bár még sokára lesz. Annie-val nem sok időnk volt gyakorolni a legutóbbira.
- Miért nem keresel más partnert? Legutóbb is ő szúrta el, nem?
- Nem olyan egyszerű új partnert keresni. Annie pedig nagyon jó táncos… Ami azt illeti, nem tudom mi történt akkor, lehet a ruha volt az oka… - kis szünetet tartok. – Hei, voltál már valaha randin? – kérdem érdeklődve.
Zavartan felszusszan.
- Nem. Ilyen normális randin, még soha.
- Létezik nem normális randi? – kérdem arcomon mosollyal, mire elhúzza a száját.
- Sok kapcsolatod volt már? – kérdi, miközben megissza az utolsó korty italát is.
- Nos, nem mondanám. Volt pár úgymond komolyabb kapcsolatom, de egyik sem végződött túl jól – nevetek fel kissé átlátszóan.
- Nem végződött túl jól?
- Hát… Ha példát kéne hoznom, akkor csak annyit mondanék, hogy a legutóbbi barátnőm börtönben kötött ki.
- Vonzod a lehetetlen embereket? – kérdi vigyorogva, mire felnevetek.
- Mondhatjuk úgy is.
- Aznap, miért jöttél el a hotelhez? – kérdi hirtelen, hol engem, hol az ablakot bámulva.
- Tartom magam ahhoz, amit akkor mondtam. Sokkal többet érsz annál…
- Alig ismersz…
- Ez lehet. Viszont ahogy te is mondtad, nekem volt lehetőségem változtatni, de nem tettem, most pedig már nem is igazán lenne lehetőségem. Neked viszont minden adott. Csak egy kicsit kéne, több időt tölts a tanulással…
Furcsa pillantást vet rám, én pedig akaratlanul is felnevetek.
- Mi az? – kérdi kissé morogva.
- Ez az első alkalom, hogy végre tudunk beszélgetni anélkül, hogy mérgesen eltűnnél. Örülök, hogy őszinte vagy velem, és nem kényszerből.
- Ennek ennyire örülsz? – kérdi értetlenül, mire elmosolyodok.
- Igen.
- Nincsenek nagy igényeid… - nevet fel, és mint végszóra kihozzák a pizzánkat.

Evés közben, néha szólunk csak egymáshoz. Megkérdezem, hogy ízlik-e neki, kérdésemre azonban megkapom választ, miután megette a pizza felét.
- Ez finom volt – dőlök hátra a székben. Rendelek még italt, majd megkérdem, kér-e desszertet, de azt mondja nem éhes, így egyedül kérek egy szelet eper tortát.

Miközben eszek megpróbálom rátukmálni, de nem hajlandó megkóstolni sem, lassan sikerül eltűntetnem az édességet, közben pedig mindenféle dolgok kerülnek szóba, és sikerül jó elbeszélgessünk. Idő közben megjött a zenekar is, bár kicsit késve.
Miután végeztünk, megkérdem kér-e valamit, miután nemet int, kérem a számlát. Természetesen én fizetek, azért az a számla kicsit megríkat belül, a legjobban pedig az fáj, hogy alig ettünk, és így is drága volt, pedig még csak nem is puccos étterem.
Szívesen felkérném táncolni, de az az igazság, hogy bármibe fogadnék, hogy nem menne bele.

Ahogy felöltözünk, majd kimegyünk az étteremből, arcon csap a hideg szél. Ősz van, nem tél, mégis olyan az időjárás, hogy majd szétfagyok.

- Hogy tetszett a hely? – kérdem, miközben elindulunk vissza a park felé. Onnét mindkettőnknek közel van a lakása.
- Ha a pincér nem bámult volna olyan irritálóan, jobb lett volna.
- Észre se vettem… - hümmögök, mire felsóhajt. – Meddig nem lesznek meccseid? – kérdem végül kis gondolkozás után.
- Nem tudom. Szerintem pár hétig még nem.
- Aztán minden vissza a régi kerékvágásba? – kérdem kissé talán csalódottan.
- Nem tudom.
- Beszéltél az óta Bennel?
- Fogjuk rá…
Aprót bólintok, mivel láthatóan nem akarja kifejteni.
Ismét semmitmondó témákról esik szó, amíg elérünk a parkig.
- Hazakísérhetlek? – kérdem. látom rajta, hogy először rávágná, hogy nem, azonban mégsem szólal meg. Kis ideig gondolkozik, végül morogva adja be a derekát, így hát tovább indulunk. Innentől már ő vezet, gőzöm sincs merre kéne menni, így figyelem az utat, hogy visszafelé en tévedjek el. Habár a másik felé lakom, és igen sötét van már most, valahogy még ez sem tud elriasztani. Jól érzem magam jelenleg. Vanessa szavai ott visszhangzanak fejemben, de ez sem tud lelombozni.
- Most meg miért mosolyogsz? – kérdi, miközben rágyújt egy cigarettára.
- Csak örülök, hogy eljöttél velem.
Szája mosolyra húzódik, vonásait azonban gyorsan próbálja rendezni.
- Lehetetlen vagy… - szív a cigibe, majd lassan fújja ki a füstöt.
A hidegben még a leheletemet is látom, a cigaretta füstje, mint valami fekete felhő tűnik el. Kisvártatva elér hozzám az a tömény illata is.
- Nem kéne ilyen erőset szívnod… - meg úgy egyáltalán nem kéne, cigizz, teszem hozzá gondolatban. Féloldalasan rám sandít.
- Nem mindegy? Nem fogok leszokni, ha erre akartál kilyukadni – szív bele ismét.
- Nem ezt mondtam…
- De fogadni mernék, hogy erre gondoltál. Túl átlátszó vagy.
- Talán kezdesz kicsit túl jól ismerni… - sóhajtok fel, megadóan.
Kis csönd telepszik ránk, de ez nem az a fajta csönd, amikor kínosan kéne, érezzem magam.
Ez az a fajta csönd, amikor még így is élvezzük a másik társaságát.
Furcsa, de az este folyamán egyszer sem éreztem úgy, hogy kényszerből lenne itt. Talán szépen lassan megtörik a jég…
- Hei… Mégis miért jöttél el velem? - Értetlenül pillant rám. – Mármint… Szinte teljesen ellentétek vagyunk. Csak nem értem, mégis hogyan…
Itt félbeszakít.
- Én sem tudom. Gondolkoztam rajta, de gőzöm sincs – vállat von. Nem tudom eldönteni, vajon most hazudik, vagy nem, így felsóhajtok. Nem tudom, hogy ez csak egy játék neki, vagy komolyan gondolja?
Már mindjárt a házánál vagyunk.
Kicsivel előtte megáll, én pedig felé fordulok.
- Remélem, jól érezted ma magad… - mosolyodom el, ő pedig szemeimbe néz.
- Kösz, hogy hazakísértél, vagy mi – nyögi zavartan. Láthatóan nem tudja mégis mit kéne mondania.
Ahogy őt nézem, elfog a vágy, hogy ismét megcsókoljam. Alsó ajkamra harapok, majd kezéért nyúlok.
- Jéghidegek az ujjaid… - nyögöm meglepetten, majd felsóhajtok. – Szólhattál volna, hogy fázol.
Erre nem mond semmit, csak a szemeit forgatja.
Ellenállok a kísértésnek, és lágyan elmosolyodva engedem el kezét.
- Jó éjszakát… - nyögöm, majd sarkon fordulok. Alig lépek párat, Hei utánam kiállt.
- Várj már! – morogva lép felém párat. – Megismételhetnénk… ha úgy van…
- Jövő héten valamikor?
Ekkor a házban hirtelen világosság támad. Biztos Hei anyja.
- Majd holnap megbeszéljük az iskolában – mosolygok, majd elindulok haza.
- Jó éjt – hallom még, majd nyílik az ajtó.



Szerkesztve Reira* által @ 2015. 11. 26. 22:16:15


vicii2015. 11. 24. 13:06:43#33684
Karakter: Hatakeyama Heikichi
Megjegyzés: (Chrisnek)


 Csütörtökön délután az órák után vonakodva veszem az irányt a kis terem felé. Semmi kedvem ehhez, méh mindig a keddi történések járnak az eszemben. Talán elvetettem a sulykot. Talán.
Habozva kopogok az ajtón, majd egy halk szabad után benyitok és levetem magam a megszokott helyemre, tekintetemmel az ablakon keresztül az udvart kémlelem. Kínosan érzem magam, a légkör feszült körülöttünk.
- Hogy vagy?- kérdi megszokott mosolyával, én pedig csak megvonom a vállam.
- Jól.- közlöm tömören, majd rápillantok, tekintetem végigsiklik a kedves arcon. Az eddig elnyomott bűntudat előtör belőlem. – Talán…- kezdek bele zavartan, majd inkább megint az ablakra pillantok. – Szóval, talán kicsit durván fogalmaztam tegnapelőtt…- nyögöm ki, félúton majdnem leharapom a saját nyelvem. Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Soha, senkitől nem kértem eddig bocsánatot, és nem vele fogom kezdeni! Ch…
Ragyogó mosoly terül el az arcán.
- Ez bocsánatkérés akart lenni?- kérdi felvont szemöldökkel, mire a szemeimet forgatva vállat vonok. Nem bazdmeg, szerelmi vallomás! Szerinted? Adjam írásba, hogy megértsd? – Az az igazság, hogy igazad is volt.- vallja be végül halkan, ez pedig rögtön felkelti az érdeklődésemet. Érdeklődve hallgatom, ahogy nagy levegőt vesz és beszélni kezd. – Nem azért vagyok pszichológus, mert annyira segíteni akarok, csak ez maradt. Az orvosit is magamnak kellett finanszírozzam, semmi pénzem nem volt. A szüleim nem támogattak, mint Vanessát. Az én hülyeségemnek és gyerekes döntéseimnek köszönhetem ezt. Világ életemben a tánccal akartam foglalkozni, de mint tudod, nem egy jövedelmező szakma, nem is gondolta soha senki ezt többnek nálam, mint egy hobbi. Fel akartam venni a versenyt Vanessával, csak emiatt választottam a biológiát, csak emiatt tanultam annyit, és csakis én tehetek arról is, hogy sosem voltak barátaim, mert egy olyan tantárggyal voltam elfoglalva, ami őszintén megvallva sosem érdekelt, nem is vonzott. Még csak jó sem voltam belőle. De csak szorgalommal nem lehet egy ilyen tárgynál előrébb jutni. És csak, hogy tudd erről sosem beszéltem még senkinek. Viszont, mondhatsz bármit, mióta itt vagyok az iskolánál, boldog vagyok, hogy segíthettem a gyerekeknek.- tárulkozik ki teljesen, én pedig szó nélkül, figyelmesen hallgatom végig. – És örülök, hogy ennyi embert megismertem. Ebből is tanulok. És remélem ti is. Mikor olyan elutasítóan viselkedsz velem, néha nem tudom eldönteni, hogy csak megszokásból löksz el magadtól mindenkit, vagy ennyire nem kedvelsz, de az az igazság, hogy bármit is mondtál tegnap előtt, őszinte voltál velem, és nagyon sajnálom, hogy én nem. Még, ha nekem nem is kéne ezt csinálnom, megérdemelted volna, hogy ezt elmondjam. Nem tudom, miért lettél olyan dühös végül, de vegyük inkább meg nem történtnek, rendben?- pillant rám reménykedő mosollyal, én pedig a kezdeti döbbenetemet legyűrve rendezem a vonásaimat és bólintok. – Már csak úgyis egy órát kell kibírj velem, és szabad vagy.- zárja le a dolgot, rajtam pedig katartikus megkönnyebbülés lesz úrrá.
- Szerencsére.- kúszik vigyor az arcomra, a hallottakat inkább most félreteszem. Idő kell hogy mindent feldolgozzak és megemésszek, amit most elmondott.
- Ennyire azért ne örülj.- mondja halkan, hatásszünettel, én pedig szemöldökömet összehúzva várom a rossz hírt. – Oh, a nővérem reggel felhívott, hogy ma este lesz egy díjátadó. Azt akarja, hogy te is gyere el. Feltételezem, csak azért, hogy mindkettőnk orra alá dörgölhesse a dolgot. De neked úgyis szól majd, még ma délután.
- Nem érek rá.- vágom rá azonnal egy fintor kíséretében.
- Hidd el, nekem sincs semmi kedvem elmenni. De mivel ő a főnököd, jobban teszed, ha ott leszel. Ilyen állást nehezen találsz. Vagy ha igen, nála rosszabb főnökök is vannak. Sokkal rosszabbak.
Farkasszemet nézünk, én pedig elgondolkodom azon, amit mondott. Ő szerezte nekem ezt az állást, képes volt feladni a büszkeségét miattam. Mégsem hagyhatom cserben… és igaza van. Tényleg lehetne sokkal rosszabb. Ez az állás a maga nemében elég jó.
- Csodálatos… kell valami ünneplő is, vagy mi?- adom be végül a derekam fanyalogva, mire Chris megkönnyebbülten elmosolyodik.
- Valami fehéret vegyél fel, vagy bármit, ami kevésbé szakadt. Ugyanott lesz, ahol a táncversenyem, úgyhogy jobb, ha nem tűnsz ki a tömegből.
- Csodás…- sóhajtom bosszúsan.
- Hatkor lesz. De gondolom, most úgysem mész meccsre.- mondja a szemembe nézve, reménykedve várva a választ, én pedig biccentek.
- Jól gondolja.
- Fáj még a lábad?
- Inkább csak nem kockáztatok.- mondom halkan oldalra pillantva. Jobb lesz ha egy ideig távol tartom magam a meccsektől, míg le nem csillapodnak a kedélyek. Ha Tetsuo meglátna azok után, hogy csak úgy leléptem a pénzével… annak nem lenne jó vége. Én pedig nem akarom felébreszteni az alvó oroszlánt.
 
*
 
Sóhajtva állok meg a tükör előtt. Anya ragaszkodott hozzá, hogy segítsen felöltözni, mikor megtudta, hova is készülök, én pedig bohócnak érzem magam, miközben végignézek magamon. Fekete vászonnadrág, fehér ing, de nyakkendőt azért már nem engedtem. Ennyi erővel hóhérkötelet is köthetnének a nyakamba, az sem kényelmesebb. Kiver a frász, ha valami szorítja a nyakamat.
A hajam hátrazselézve és mentes vagyok mindenféle szegecses kiegészítőtől. Csak egy lánc lóg a nadrágom bújtatóján.
Mikor megérkezek a stadionhoz, Chris már ott ácsorog. Elismerően néz végig rajtam, de alig van időnk pár szót váltani, a főnök már meg is érkezik. Nagyon csinos, talán túlságosan is kihívó családanya létére. Lelkesen csacsogni kezd, fellengzősen mesél a díjról meg a naaaagy jótéteményről, amiért kapja. Bárgyú mosollyal bólogatok, de a fele nem jut el hozzám annak, amit mond. Hihetetlenül unatkozok, már most.
Chrissel hátul ülnénk le, de Vanessa ragaszkodik hozzá, hogy az első sorból legyünk tanúi a sikerének. Hát, így még ki sem tudunk surranni, ha már nagyon gázos lenne a dolog…
A műsor majdnem két óráig tart, én pedig a vége felé már bánom, hogy elleneztem a nyakkendőt, mert akkor legalább lenne mivel felkötnöm magam. Az unalom szó közel sem fedi le az érzést, ami a hatalmába kerít.
A kis ünnepség után szétszéled a tömeg, de mielőtt leléphetnénk, Vanessa letámad minket és ragyogó mosollyal, magas, fejhangú kuncogások közepette kezd dicsekedni a díjával. Lassan vérzik a fülem, komolyan…
Gyilkos tekintettel nézek Chrisre. Ha nem erősködött volna ennyire, azt mondta volna Vanessának hogy rosszul vagyok vagy valami hasonló baromság és ellógtam volna. Miatta tart már lassan harmadik órája a szenvedésem…
Chris már udvariasan kimentene minket, de persze ez a boszorka nem hagyja, hogy ennyivel megússzuk.
- Na. Eljöttök velem egy ünnepi vacsorára, nem?- kérdi széles vigyorral, én pedig fáradtan felnyögök. – Jaj, nem kell félned. Majd én fizetek.- vigyorog önelégülten.
- Legyen.- egyezik bele Chris, láthatóan már neki is elege van ebből az egészből.
- Én nem. Sziasztok.- vágom rá gyorsan majd már futok is, szinte az életemért, de Chris karon ragadva ránt vissza.
- Úgy érti, ő is jön.- erőltet vigyort az arcára, én pedig legszívesebben apró cafatokra szaggatnám, aztán pedig konfettit csinálnék a darabjaiból…
- Dehogy jö…- kezdenék hevesen ellenkezni, de az a tekintet, ahogy Chris belém fojtja a szót… sokáig nézek vele farkasszemet, hátha beadja a derekát, de nagyon elszánt. Így végül fáradtan felsóhajtva erőltetek én is mosolyt az arcomra. – Legyen…
 
*
 
Vanessa valami puccos kis helyre visz minket, és a feltűnően drága, fényűző vacsora után a legdrágább borból kezd kortyolgatni. Mi Chrissel felváltva megyünk a pulthoz, ahogy halad az idő, egyre erősebb piák kerülnek elő. Ezt a nőszemélyt józanul képtelenség elviselni… ráadásul be nem áll a szája. Komolyan nem tudom, fizikailag hogyan lehetséges egy percen keresztül úgy beszélni, hogy még csak levegőt sem veszel. Fogalmam sincs, hogy fogy mégis a bora, mikor nem látom, hogy inna belőle.
- Mindjárt jövök.- áll fel hirtelen Chris az asztaltól, majd a kabátját felkapva elviharzik a hátsó ajtó felé, én pedig idegesen pillantok a velem szemben ülő Vanessára.
- Hát ez meg hová ment?- kérdi meglepetten utána pillantva, majd vállat vonva újra elmosolyodik. – Mindegy is, szóval ott tartottam, hogy…
- Bocsánat, de el kell mennem a mosdóba.- állok fel határozottan, majd gyors léptekkel a hátsó kijárat felé veszem az irányt.
- De hát a mosdó nem arra van!- hallom még magam mögül a hangot, de nem foglalkozva vele veszem elő a nadrágom zsebéből a cigimet. Egy szálat a számba csúsztatva vágom ki a hátsó ajtót, kicsit ráhozva a frászt az odakint füstölgő Chrisre.
- Ez a nő kibírhatatlan.- nyögöm elkeseredetten, meggyújtva a számban a szálat, majd nagyot szívva a méregerős cigiből.
- Nem mondod?- kérdi Chris nyúzott arccal, szarkasztikusan, beszéd közben fújva ki a füstöt. Magáért beszél az a cigi a szájában.
- Erre is te rángattál el. Ezt az idegesítő némbert kell hallgatnom már négy órája, és egyre szívesebben osztanám ki. Te és a hülye ötleteid… ha szóltál volna, hogy ilyen a nővéred, biztosan nem vállalom el a munkát.- zúdítom rá a gondjaimat, mire egy hirtelen mozdulattal, hanyagul elpöccinti a félig szívott cigijét. Elém lép, tenyerei csattannak a falon a fejem két oldalán. Döbbenten pillantok a sötét szemekre, ez a reakció most teljesen meglepett.
- Mert én olyan kibaszottul élvezem?! Évek óta nem beszéltem vele, csak miattad hívtam fel. Utálom hallgatni, ahogy engem szid, minden mondatával engem ócsárol. Hidd el, ennyi pénzért el tudod viselni, vagy ha annyira nem tetszik, szerintem is sokkal jobb ötlet az első pasival megdugatni magad, aki sokat kínál érted. Vagy tudod mit? Menj és veresd szét magad a ringben, hogy téged is a mentők vigyenek el. Mert te is nagyon jól tudod, hogy ha nem ez, akkor a rendőrség. Vagy csináld profin, vagy sehogy, de az, hogy a pénz miatt jársz el meccsekre, de az iskolában is szívbaj nélkül verekszel, mikor az átlagod jelenleg kettes közelében sem jár… - zúdít rám mindent, a hangja mély és rekedt, arcán zaklatottság. Szikrázó szemei szinte lyukat égetnek belém, alkoholos lehelete pedig borzongat. – Nos. Ez mélyen elszomorít, mert azt hittem nem egy ilyen idiótát kedvelek.- zárja le a dolgot nyugodtabb hangon, majd hirtelen, minden szó nélkül hajol hozzám, ajkaival ingerlően végigsimítva a számon. Közelebb lép, egyik keze a csípőmre csúszik, én pedig meglepetten szólalnék meg, de abban a pillanatban nyelve forrón a számba csusszan.
Döbbenten nyögök fel, ahogy felfogom, mi is történik. Nyelve táncra hívja az enyémet, dominánsan, határozottan csókol, én pedig megremegve simítom kezem a tarkójára, belemarkolva sötét hajába. Teljesen hozzá simulok, megpróbálom átvenni az irányítást, de kegyetlenül maga alá teper. Érzem, ahogy a csókba mosolyog, ez a hirtelen férfias dominancia pedig teljesen felizgat…
Csípőmön nyugvó keze lassan csúszik be a pólóm alá, és ahogy körmei a hátamba vájva húznak vörös árkokat maguk után, megremegve sóhajtok a szájába, még közelebb simulva hozzá. Merevedésem fájóan feszül a nadrágomban, egészen beleremegek ebbe a pillanatba… próbálok még egy kicsit harcolni, de végül hagyom, hogy teljesen átvegye az irányítást, kedve szerint játszadozzon velem… és ez végtelenül felizgat…
Azért még utoljára, hogy lássa, kivel is van dolga, nyelvébe harapok, vérének íze pedig újra nyögésre késztet. Lihegve válunk el egymástól, én pedig sóhajtva hátradöntöm a fejem, felkínálva magam, ő pedig mintha tudná, mit akarok, rögtön a nyakamra tapad. Ingerlően nyal végig a bőrömön, majd először finoman, aztán kicsit durvábban mar bőrömbe. Nyögve túrok a hajába, kapaszkodót keresve, közben pedig lihegve adom át magam a pillanat hevének.
Azok a szikrázó szemek rám pillantanak, elégedettség és némi zavar ül bennük. Tétovázik kicsit, végül erőt véve magát hátrébb lép. Sóhajtva túr a hajába, majd nagyot nyelve nedvesíti be az ajkait. A falnak támaszkodva, lihegve nézek rá.
- Menjünk vissza.- nyögi reszelős hangon, majd szó nélkül visszalép az épületbe.
Sóhajtva hunyom le a szemeimet. Lassan csúszok le a fal tövébe, majd guggolva túrok a hajamba. Mi a fene volt ez?
Sajnálkozóan pillantok a cigimre, ami idő közben szintén a földön végezte. Remegő kezekkel gyújtok hát még egy szálra, az a két perc pedig kell ahhoz, hogy rendesen magamhoz térjek. Végül, miután valamelyest sikerült összekaparnom magam, még mindig kissé bizonytalan léptekkel sétálok vissza a kis párhoz.
Chrisnek végre sikerült véget vetnie az estének, de Vanessa persze még mindig kérkedni akar, ragaszkodik hozzá, hogy hazavigyen minket a puccos kocsijával. Megpróbálom meggyőzni, hogy én inkább sétálok, a hideg levegő most úgyis jót tenne, de persze halottnak a csók.
Chris az anyósülésre ül, én pedig hátra. Az út alatt csak bámulom a mellettünk elsuhanó tájat, Vanessa csacsogása zümmögéssé halkul. Mikor megállunk a házunk előtt, csendesen szállok ki.
- Heikichi, minden rendben? Olyan csendes lettél. És sápadt is vagy.- jegyzi meg a doktornő aggódva, vagy legalábbis azt tetteti.
- Csak fáradt vagyok.- hárítom el a faggatózást.
- Biztos? Akkor pihend ki magad, másnaposság ellen pedig igyál cukros vizet. Orvosi tanács, hidd el, jót fog tenni.- kacsint rám fellengzősen, én pedig mosolyt erőltetek az arcomra a mai napon utoljára. Még elkapom Chris tekintetét, ahogy tompán, érdeklődve méreget.
- Jó éjt.- köszönök el tömören, majd sarkon fordulva bemegyek a házba.
 
*
 
- Héj, Heikichi, már kezdtem aggódni érted! Mi a helyzet pajtás? Végül megtalált a csajod?- dobja le magát mellém hanyagul Ben, én pedig sötét pillantást vetek rá.
- Nem a csajom.- sziszegem villámló szemekkel, újat kortyolva a sörömből, mire csak vihogva rendel ő is magának egy korsóval.
- Tényleg, bocs, el is felejtettem, hogy te vagy az ő csaja.- kacsint rám, az arckifejezésemtől viszont lefagy a vigyor a képéről.
- Na idefigyelj te szarházi, ez volt az utolsó alkalom, hogy elnéztem neked, hogy eljárt a szád. Azt ajánlom a jövőben fogd be a pofádat, különben egyesével fogom kiverni a fogaidat.- vágom a képébe, a düh vadul fortyog bennem. Nagyot nyelve húzódik távolabb tőlem az ülésen.
- Nyugi, nyugi, ne kapd fel a vizet, haver… csak aggódott érted. Ha láttad volna a kétségbeesett arcát, te sem tudtál volna neki nemet mondani.- próbál lecsillapítani, de cseppet sem hat meg a magyarázkodása.
- Ne kerülj többé a szemem elé.- zárom le a vitát, majd gyorsan felhajtom az italomat. Hanyagul egy bankjegyet teszek a korsó alá aztán felveszem a kabátom.
- De Hei, én vagyok a menedzsered!- kiált utánam Ben döbbentem.
- Végeztem veled és a meccsekkel is.- közlöm vele vissza sem pillantva, majd távozok a bárból.
 
*
 
Nyílik az ajtó, és ahogy Chris megpillant, elmosolyodik. Biccentve lököm el magam a faltól, majd felkapom a táskámat és belépek a kis terembe. Szóval az utolsó alkalom, mi?
Ledobom magam a megszokott székembe, Chris pedig leül velem szemben.
- Most nem késtél.- jegyzi meg halkan, én pedig csak biccentek.
- Fő a változatosság.- villantok meg egy félmosolyt, mire felnevet.
- Örülök neki. Szóval, hogy vagy ma?- kérdi vidáman, én pedig csak megrántom a vállam.
- Csak mint máskor.- közlöm hetykén, majd érdeklődve pillantok Chrisre. – A múlt éjjel nehéz volt megszabadulni Vanessától?- kérdem érdeklődve, a fintor pedig, ami megjelenik Chris arcán, mindent elmond. – Sejtettem…
- Meg kell mondjam, tegnap este büszke voltam rád.- mondja végül kissé tétovázva, én pedig csak felhúzom a szemöldököm. – Nem hittem volna, hogy végül eljössz. De aztán mégis ott voltál. Kezdesz felelősségteljesen viselkedni. És még ki is csípted magad.- mosolyodik el a végére, én pedig zavartan pillantok ki az ablakon. Azt hiszem, inkább nem mondom el neki, hogy anyám erőszakoskodott, hogy vászonnadrágot és alkalmi, bőr cipőt vegyek fel.
- Hát… tényleg elég jó ez a meló és kár lenne elszalasztani…- vallom be halkan, tekintetem pedig megakad az ajkain. Eszembe jut a múltkori alkalom, ahogy nekem esett ott az étterem mögött…
Forróság kúszik fel a gerincem mentén és kényelmetlenül kezdek fészkelődni a székemben. Az a hirtelen dominancia… hihetetlenül felizgatott.
Elkapja a pillantásom és kínos csend ül közénk egy hosszú pillanatra. Látom, ahogy halványan elpirul aztán játszani kezd a tollával. Végül belekezd…
- Ami a múltkor történt… szóval… ami akkor történt ott az étteremnél… nem gondoltam komolyan, amiket mondtam, és… nem tudom mi lelt akkor…- nevet fel zavartan a hajába túrva, én pedig kíváncsian hallgatom. Elég mulatságos látni a zavarát, és ahogy magyarázkodik, de azért kicsit rosszul is esik. Azt hittem, ő is benne van, hogy ő is akarja ezt az egészet… de talán csak a pia volt? – Bocsánatot kérek mindenért. Inkább csak felejtsük el az egészet…
- Kár. Pedig nekem tetszett.- mondom halkan, a szemeibe pedig őszinte meglepettség ül ki. – Hát, nekem most mennem kell. Azért kösz mindent, igazán élveztem ezeket a kis csevegéseket.- mondom könnyed mosollyal, miközben felkapom a táskámat és az ajtóhoz lépek.
- Hei…- szól utánam Chris meglepetten, de csak búcsút intve távozom.
- Még találkozunk!
 
*
 
Lehunyt szemekkel szívok nagyot a cigimből, majd az orromon keresztül kifújom a füstöt. Egy padon ülök a parkban, körülöttem csend, távolról csak az emberek moraja hallatszik. A testem zsong, az adrenalin lassan a fülemen habzik ki. Minden porcikám fájdalomra, küzdelemre, fáradtságra vágyik. Most vagyok túl egy alapos edzésen, de mit sem segített, ugyanúgy zsongok. Minden izmom pattanásig feszült…
Muszáj valahogy levezetni majd az energiáimat, különben egy szép napon fel fogok robbanni.
- Hei, te vagy az?- hallom meg kicsit távolabb a hangot, de nem mozdulok. Csak lassan nyitom ki a szemem és újabbat szívok a cigimből.
- Te már sulin kívül sem hagyod békén az embert?- kérdem halvány kis mosollyal rápillantva, mire vidám kifejezés árad szét az arcán.
- Nagyon kedves.- jegyzi meg szarkasztikusan. – Épp táncórára indulok, nincs kedved velem tartani?
- Ezt inkább meg sem hallottam.- közlöm vele sötét pillantással, miközben lassú mozdulatokkal elnyomom a cigimet a cipőm talpán.
- Ugyan már, ki tudja, talán még tetszene is!- unszol tovább közelebb lépve. – Ígérem, ha nem akarod, nem foglak berángatni a táncparkettre. Talán még meg is ihatnánk valamit utána.- próbál alkudozni, én pedig egy hosszú pillanatig mérlegelem az ajánlatot.
- De te fizetsz.- teszem fel az i-re a pontot, mire beleegyezően biccent.
- Rendben.- nyújtja felém a kezét, én pedig elfogadom a baráti jobbot. Felhúz a padról, belepöccintem a csikkemet a kukába, aztán zsebre dugott kezekkel mellé lépek és együtt indulunk tovább.
Húsz perces séta után érjük el a stúdiót, ahol Chris gyorsan átöltözik melegítőbe, majd összegyűlnek az emberek a parketten. Egész kicsi, hatfős csupán a csapat, plusz a tanár. Én helyet foglalok a fal melletti kis padon, onnan szemlélem az eseményeket. Nézem, ahogy a nő, akivel a versenyen táncolt boldogan vihogva a nyakába veti magát, majd heves szóáradatot zúdít rá. Elkezdődik az óra, én pedig minden perc elteltével egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Csak nézem, ahogy Chris keze a nő derekán, ahogy finoman együtt mozognak, néha ha a lépés úgy kívánja, összesimul a testük. A nőnek persze nincs ellenére a dolog, kipirult arccal kelleti magát, flörtöl, néha véletlennek álcázva félrecsúszik a keze… az egész próba fesztelen hangulatban telik el, a végén pedig, ahogy egy jól sikerült tánc után egymás nyakába borulnak ujjongva, nem bírom tovább, felállok és észrevétlenül távozok a teremből mielőtt megfojt ez a cukormázas hangulat. Morogva gyújtok egy szál cigire, majd hátamat a falnak vetem és belebámulok az éjszakába.
Kéjenc kis csitri… egyszerűen csak farokhiánya van, ezért kelleti magát annyira. Fogadok, hogy bármelyik pacáknak széttenné a lábát, aki rámoccanna.
- Te meg hova tűntél?
- Csak kijöttem levegőzni.- vetem oda morcosan, mire a lihegő Chris felvont szemöldökkel áll meg mellettem. A haja nedvesen a homlokához tapad, az arca kipirult, kapkodja a levegőt… nagyon szexi így. Nagyot nyelve fordítom el róla a tekintetem.
- Most mi a baj? Mi lelt?- kérdi értetlenül, számon kérően, én pedig csak felmordulok. – Hei…
- Csak nem bírtam nézni ahogy az a kis cafka kéreti magát!- bukik ki belőlem, mielőtt még elharaphatnám a szavakat. Halkan káromkodva korholom le magam, amiért kimondtam. A francba… idegesen szívok egy nagyot a cigimből.
- Mi…? Úgy érted…? Na neee…- kúszik mosoly az arcára, én pedig sötéten pillantok rá. – Féltékeny vagy?- kérdi döbbentem, én pedig már csak a feltételezéstől is elvörösödöm.
- Mi?! Én nem! Hogy mondhatsz ilyen hülyeségeket?!- rivallok rá, miközben agresszívan a cipőm sarkával porrá őrlöm a csikkemet. Már venném is elő a következő szálat.
- Dehogynem! Te féltékeny vagy!- nevet fel, ahogy felfogja a helyzetet.
- Nem vagyok féltékeny!- emelem fel a hangom, szikrázó szemekkel nézve rá, de az a huncut csillogás csak nem akar szűnni a tekintetéből.
- Ne tagadd.
- És ha az vagyok?!- kérdem durcásan. A kinyitott cigis dobozt visszacsúsztatom a zsebembe, majd hirtelen mozdulattal markolom meg izzadt pólóját és a falhoz szorítom testemmel. Meglepetten nyög fel. – Igen, féltékeny vagyok! Tessék, kimondtam!- köpöm az arcába a szavakat. – Kellesz nekem.- mondom halkan, szinte már az ajkaiba súgva. Megbűvölten bámulok a csodálkozó szemekbe, majd az ajkaira tapadok és forró csókban forrunk össze. Hevesen, vadul csókolom, és ahogy lassan észbe kap, megmozdul a nyelve. Felnyögök, ahogy visszacsókol és szép lassan átveszi az irányítást. Helyet cserélünk, nagy lendülettel változtat a helyzeten és most én feszülök a fal és a teste között. Egyik keze fenekembe markol és közelebb ránt magához, merevedésem pedig keményen feszül a csípőjének. Másik keze a hajamba markol, én pedig a szájába nyögök, ahogy finoman ajkamba harap…
- Chris…- nyögöm a nevét kéjesen, miközben még szorosabban dörgölöm magam hozzá…


Reira*2015. 11. 17. 21:58:00#33661
Karakter: Christopher Lane
Megjegyzés: kis telhetetlennek


 - Hogy lássa, tudok én rendes is lenni, maga kezdhet – közli hátradőlve. Nyugodtan teszi keresztbe bokáit, majd karjait, és kényelmesen elhelyezkedve, várakozásteljes tekintetet vet rám.

Egy pillanatra elgondolkozok. Végig kell, vegyem magamban, mivel is kéne, indítsak, ha már ilyen lehetőséget kínált fel.

 

- Megbocsátottál valaha is az apádnak?- kérdem lassan. Nem tudom vajon tényleg számíthatok-e tőle, őszinte válaszokra. Érdeklődve várom, mit mond erre, ő pedig láthatóan kicsit elgondolkozik.

- Igen is meg nem is – válaszolja végül, mire felvonom szemöldökömet. - Azt megbocsátottam neki, amit velem és a testvéreimmel tett. Végtére is, csak erősebbek lettünk, mind testileg, mind lelkileg. Azt viszont sosem fogom megbocsátani, hogy kezet emelt az anyámra – válaszolja halkan. Meglep a válasz is, és ez a cseppet sem arrogáns, visszafogott, őszinte stílus is. Magamban örülök neki, hogy végre tudunk beszélgetni. Mielőtt mélyebben belegondolnék válaszába, nekem szegezi a kérdését.
- Miért nincsenek jóban a testvérével?- kérdi, mire kicsit meglepetten pislogok párat, kicsit zavarba is jövök a kérdés hallatán. A válasz sajnos engem minősít a leginkább, így nagyon nem szeretek erről beszélni…

- Ez elég bonyolult – nyögöm ki, lassan, mire elhúzza a száját.
- Héj, én őszintén válaszoltam, most magán a sor – arca komoly, tényleg érdekli, és ebben igaza is van. Sóhajtva kezdek bele.

- Vanessát mindig jobban támogatták a szüleink. Akadályok nélkül elvégezte az orvosit, de nekem nem sikerült. Őt elvette egy sikeres üzletember, már gyerekeik is vannak, ezzel szemben nekem még mindig nincs senkim. A szüleink mindig is büszkék voltak rá, de azt hiszem, ami a legjobban zavar és véglegesen éket vert közénk, az, hogy mindig az orrom alá dörgöli a sikereit – összegzem pár mondatban, keserűen.

- Én jövök. A múltkor… pénzért tetted, amit tettél, vagy… vagy egyszerűen csak élvezted?

- Pénzért - válaszolja szinte azonnal. – Bár azért bizonyos fokig élvezem is az ilyesmit - vallja be végül, mire csak aprót bólintok. Gondoltam. – Szóval, maga is megpróbálkozott az orvosival?

- Igen. Éjjel-nappal tanultam, de még így is kibuktam. A szüleim nagyot csalódtak akkor bennem.

Próbálok a lehető leg érzelem mentesebben válaszolni. Nem is tudom, beszéltem-e valaha valakinek ilyen nyíltan ezekről. Magamról… Már megszoktam, hogy nekem mesélnek.
Belegondolva  furcsa is, hogy csak így képes velem beszélgetni… A pszichológustól kérdeznek… Hm.
A következő kérdésem már kezd is megfogalmazódni a fejemben.
- És neked… hát… szóval te…- itt elakadok. – Mazochista vagy?- nyögöm ki végül, ő pedig halkan felkuncog.

- Nem a szó legteljesebb értelmében, de minek tagadjam, élvezem a durva szexet – vigyorodik el azzal a szokásos, zavarba ejtő mosolyával. Pont így vigyorgott a táncverseny utáni iszogatáskor is. Hogy tud ilyen nyíltan beszélni ezekről? Gyorsan oldalra pillantok, tekintetét kerülve.
Az is lehet, hogy nem a téma zavar, csak az, hogy ezt tőle kell, megkérdezzem.

- Miért ment végül pszichológusnak? Miért nem vette fel a versenyt a nővérével? Más területen lehet, hogy maga is legalább olyan sikeres lehetett volna.
Kicsit felsajdul bennem valami. Erre sajnos nem mondhatok igazat.
Nem mondhatom azt, hogy azért, mert alig volt pénzem a továbbtanulásra, hogy meguntam, hogy az egész életemet elpocsékolom erre, és így sem sikerül. Meguntam, hogy mindenhol én voltam a szürke kisegér, akin csak nevettek.
Meguntam, és ez volt a legközelebb az orvosi pályához. Egy olyan doktori cím nélküli szakma, amit mindenki lenéz. Kevés fizetés, és a gyerekek… Nos, legtöbbször, rossz nézni, ahogy magukat sem értik, nemhogy a világot. (Mondjuk, van, hogy a felnőttek, még náluk is elveszettebbek…)
A tánc mindig is közelebb állt hozzám. Imádtam volna, ha ezzel foglalkozhatok. Tanítani, vagy csak versenyezni... De nem akartam megelégedni ennyivel. Meg akartam mutatni, hogy érek annyit, mint Vanessa, vagyok olyan okos. Szóval mondhatni, az én hülyeségem miatt kerültem ide. Ha kicsit több támogatást kapok, talán, ha valaki hisz bennem, vagy jó irányba terel, nem itt lennék.
Tény, hogy van, akinek szívesen segítek. És Heinél számomra ez már kicsit olyan, mint egy küldetés... Képtelen vagyok nézni őt. Így. Többre hivatott, még ha ezt ő nem is látja.

- Én… nekem… fontosak az emberek, akikkel foglalkozom. Nem akarom látni, ahogy szép lassan széthullanak és tönkreteszik a saját életüket – a hangom kicsit megremeg. Nem szeretek ilyenről hazudni.

- Na persze…- néz rám rosszallóan. Teljesen átlát rajtam. – Arról volt szó, hogy az igazat mondjuk.

- Én az igazat mondtam!- vágom rá azonnal, felháborodva. Félig legalábbis igaz… Látom rajta, hogy nem hisz nekem. Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, azok a szemek bűntudatot keltenek bennem. Szerencsémre, nem feszegeti a témát, sóhajtva szólal meg ismét.

- Kérdezzen – unszol, mire tekintetem kezén lévő kötésekre siklik. A hotelban láttam valamit, ami az óta sem hagy nyugodni.

- Mik azok a kezeden?- kérdem, ő pedig ledermed. Káromkodva kezdi leszedni egyik kezéről a fehér fáslit.

- Maga aztán nem kímél…- sóhajtja. Amint leszedte az anyagot felmutatja a kezét.
Az egész kézfeje, tenyere teli van heges, illetve néhol még vörös, vagy teljesen begyógyult, de még látható harapásnyomokkal. Fájdalmas rá nézni is. Bele sajdul a szívem. De mégis miért teszi ezt…? – Így vezetem le a feszültséget. A fájdalom… a fájdalom jó. Megnyugtat és kitisztítja a fejem. Tudok tőle gondolkodni – vallja be, halkan. Nem tudok rá mit mondani, csak nézem őt, és arra gondolok, hogy mennyire nem érti őt senki…
Nem is tudom, ez mennyivel jobb, mint aki vagdossa magát.

Sietősen kötözi vissza kézfejét.

- Miért ilyen fontos magának, hogy mi lesz velem?- kérdi, visszafogott hangnemben, mire egy pillanatra elgondolkozom. Most viszont úgy döntöm, elmondom az igazat ezzel kapcsolatban…

- Nem is tudom… Azt hiszem… én csak azt hiszem, látom magam benned. Mindig is olyan akartam lenni, mint te. Lázadó, aki megteszi, amit akar, uralja a saját életét. Akit mások tisztelnek. De így, hogy ismerlek… már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Talán kicsit magamon is akarok segíteni azzal, hogy rajtad segítek – zárolom le a témát gyorsan.

- Volt már komolyabb kapcsolatod?- kérdem végül, mire megrázza a fejét.

- Nem… soha. Egész korán rájöttem már, hogy meleg vagyok. De valljuk be, nem vagyok egy egyszerű eset. Eddig még senki nem tudott hosszú távon elviselni. Elüldözöm magamtól az embereket.

- És sosem próbálkoztál nőkkel?- teszem fel rögtön a következő kérdést.

- Ez két kérdés volt, de hogy lássa, milyen rendes is tudok lenni, válaszolok – vigyorog rám, mire lassan elmosolyodok. – Egyszer próbálkoztam… csinos nő volt, idősebb nálam. Az egyik meccsem után kikezdett velem, én meg gondoltam, miért is ne… lefeküdtem vele, de nem tudtam elélvezni. Többet nem próbálkoztam. És most én jövök…- a vigyora miatt kezdek félni. Az a tipikus vad mosoly. – Megdugnál?

A kérdés hirtelen jön, én pedig, azt sem tudom komolyan kéne-e vennem ezt tőle. Lassan az ablak felé pillantok, próbálom rendezni a gondolataimat.

- Ha arra gondolsz, kedvellek-e, akkor a válaszom igen – közlöm végül, nyugodtan. Természetesen kedvelem, különben nem foglalkoznék vele ennyit, de nem mondanám, hogy szeretem, sokkal fiatalabb nálam, teljes ellentétek vagyunk. Ő az igazi lázadó, a magányos farkas. Kedvelem, a szó legjobb, legnemesebb értelmében…
Még, ha ez nem is kölcsönös.
A válaszomra nem várt reakciót kapok. Hirtelen döbbenet helyett, düh fut át arcán.

- Nem tudsz te semmit! Azt hiszed, ismersz, pedig fogalmad sincs róla, ki vagyok!- hadarja mérgesen.
Fogalmam sincs…?
Meglepetten pislogok rá, értetlenül, ő pedig mérgesen kel fel székéből, vállára rántja táskáját.

- Azt hiszed jobb vagy nálam, pedig nem! Azt szajkózod mindenkinek, hogy meg akarod váltani a világot, segíteni másokon, pedig csak az elcseszett életedet akarod összefoltozni! Rohadt álszent vagy!- Értetlenül bámulok rá. Én ilyet nem mondtam soha. Tény, hogy nem válaszoltam őszintén az első kérdésre, de ez még tőle is durva…
Csak úgy árad belőle a düh. Az ajtóhoz érve kilöki maga előtt azt, és menekülne is, azonban gyorsan magamhoz térve felkelek, és utána sietve kapom el csuklóját, mielőtt még eltűnne.

- Hei! Várj!- próbálkozok, de mintha meg se hallott volna. Kezét kitépi szorításomból, majd egyszerűen csak a falnak lök. Fél kézzel a táskáját fogja, másikkal pedig ingem gallérját markolja. Már csak pár centire van tőlem. Szikrázó szemekkel néz rám.

- Törődj bele végre, hogy ez a te életed és próbáld kihozni belőle a legjobbat.

Értetlenül bámulok rá, ő pedig, mielőtt bármit is tehetnék, hozzám hajolva erőszakosan megcsókol.
Bizsergést érzek egész testemben. Kezemet az ingemet markoló kezére csúsztatom, de most ez sem használ.
Beletörődve, hagyom, hogy irányítson, és elmélyítse a csókot. Halkan felnyögök az érzésre. Annyira vonz. Legszívesebben csak így maradnék, még pár órára.
Nem gondolok semmire, és ez végre, annyira megnyugtat. Ez a finom bizsergés teljesen elveszi az eszem.

Mielőtt elválna tőlem, végignyal alsó ajkamon, a hideg fém bőrömhöz ér, és csak ez emlékeztet arra, mit is csinálok. És kivel.
Hirtelen ajkamra harap, kicsit sem finomkodva. Valószínűleg vérzik is, ugyanis ismét végignyal számon, majd eltávolodik tőlem, és hátat fordítva, elviharzik.
Döbbenten pislogok magam elé.
Ahogy eltűnik a köd szemem elől, lassan végigsimítok ajkamon.
Kezemet magam elé emelve tudatosul bennem, hogy bizony vérzik.
Az a kis…!
Ez bizony látszani fog.
Sóhajtva rendezem gondolataimat. Ahogy számba veszem, hogy lehet, hogy ezt is csak azért csinálta, hogy elüldözzön. Mint a boksz meccsen. De mégis miért lett ilyen mérges?
Csak szórakozik?
Vicces, hogy ő csókolt meg. Eddig még sosem történt olyan, hogy más irányított volna, és ez az érzés, kicsit tetszik is, ha őszinte akarok lenni. Még szerencse, hogy nem ismer teljesen.
Hei, ha tudnád, mennyire megnehezíted az életemet…

***

Csütörtök reggel korán kelt a telefonom csörgése. Drága testvérem közli velem, hogy beszélt a kis páciensemmel, és, hogy reméli nem arra pazarlom az időm, hogy az összes ilyennek segítgetek, majd szól, hogy amúgy amellett, hogy reggel felkelthessen, és jól indíthassa a napom azért hívott, mert lesz egy díjkiosztó, amire meg akar hívni, és erről szól majd Heinek is, de tudatni akarta velem, hogy vigyem őt is.
Gondolom, azért, hogy kettőnk előtt vághasson fel a díjával.
Csodás.

Főzök magamnak kávét, felöltözök, majd bemegyek az iskolába. Kicsit előbb, mint kéne.
Ez a csütörtök, teljesen megöl. Fáradtan, nyűgösen indulok, és érek oda.
Még mindig nem sikerült magamban a keddi történéseket rendezzem.
Az igazgatóhoz megyek, arcomon erőltetett mosollyal, hogy kérjek tőle egy megerősítést, hogy már csak egy foglalkozásom lesz Heivel, illetve van pár aláírandó papírom nála.
Mikor kedden reggel odaállítottam hozzá a kérésemmel, először azt hitte, túl nehéz eset, vagy megfenyegetett, de elmagyaráztam neki mindent, így vonakodva, de belement.
Természetesen Hei osztályfőnöke is megkeresett, hogy tényleg ilyen jól viselkedett?
Így úgy döntöttem, kicsit ferdítek a dolgokon az érdekében.

Az aznapi foglalkozásra késve érkezik. Csak a szokásos.
Nem néz rám, csak leveti magát a székbe.
- Hogy vagy? – kérdem mosolyogva.
- Jól – közli tömören, majd végre rám néz, és ismét szólásra nyitja száját. – Talán… - inkább az ablakra pillant ismét. – Szóval, talán kicsit durván fogalmaztam tegnap előtt… - nyögi ki végül.
Oldalra billentem a fejem, a mosolyom már teljesen igazi.

- Ez bocsánatkérés akart lenni? – kérdem, mire csak vállat von. – Az az igazság, hogy igazad is volt. – Itt ismét rám pillant. Nem számított rá, hogy igazat adok neki. Sóhajtva folytatom. – Nem azért vagyok pszichológus, mert annyira segíteni akarok, csak ez maradt. Az orvosit is magamnak kellett finanszírozzam, semmi pénzem nem volt. A szüleim nem támogattak, mint Vanessát. Az én hülyeségemnek, és gyerekes döntéseimnek köszönhetem ezt. Világ életemben a tánccal akartam foglalkozni, de mint tudod, nem egy jövedelmező szakma, nem is gondolta soha senki ezt többnek nálam, mint egy hobbi. Fel akartam venni a versenyt Vanessával, csak emiatt választottam a biológiát, csak emiatt tanultam annyit, és csak is én tehetek arról is, hogy sosem voltak barátaim, mert egy olyan tantárggyal voltam elfoglalva, ami őszintén megvallva sosem érdekelt, nem is vonzott. Még csak jó sem voltam belőle. De csak szorgalommal nem lehet egy ilyen tárgynál előrébb jutni. És csak, hogy tudd erről sosem beszéltem még senkinek. Viszont, mondhatsz bármit, mióta itt vagyok az iskolánál, boldog vagyok, hogy segíthettem a gyerekeknek. – mely levegőt veszek, kis szünetet tartva. – És örülök, hogy ennyi embert megismertem. Ebből is tanulok. És remélem ti is. Mikor olyan elutasítóan viselkedsz velem, néha nem tudom eldönteni, hogy csak megszokásból löksz el magadtól mindenkit, vagy ennyire nem kedvelsz, de az az igazság, hogy bármit is mondtál tegnap, őszinte voltál velem, és nagyon sajnálom, hogy én nem. Még, ha nekem nem is kéne ezt csinálnom, megérdemelted volna, hogy ezt elmondjam. Nem tudom, miért lettél olyan dühös végül, de vegyük inkább meg nem történtnek, rendben? – mosolygok továbbra is. Látom arcán a döbbent értetlenséget. Lassan kezdi rendezni vonásait, majd bólint egyet. – Már csak úgy is egy órát kell, velem kibírj, és szabad vagy.
- Szerencsére – vigyorodik el lassan.
- Ennyire azért ne örülj – tartok kis szünetet. - Oh, a nővérem reggel felhívott, hogy ma este lesz egy díjátadó. Azt akarja, hogy te is gyere el. Feltételezem, csak azért, hogy mindkettőnk orra alá dörgölhesse a dolgot. De neked úgyis szól majd, még ma délután.
- Nem érek rá – közli hűvösen, fintorogva.
- Hidd el, nekem sincs semmi kedvem elmenni. De, mivel ő a főnököd, jobban teszed, ha ott leszel. Ilyen állást nehezen találsz. Vagy ha igen, nála rosszabb főnökök is vannak. Sokkal rosszabbak.
Egy ideig csak mérlegeli, amit mondtam, majd sóhajtva elhúzza a száját.
- Ohh csodálatos. Kell valami ünneplő is, vagy mi?
- Valami fehéret vegyél fel, vagy bármit, ami kevésbé szakadt. Ugyanott lesz, ahol a táncverseny, úgyhogy, jobb, ha nem tűnsz ki a tömegből.
- Csodás – morogja orra alatt.
- Hatkor lesz. De gondolom, most úgysem mész meccsre.
- Jól gondolja – morogja.
- Fáj még a lábad?
- Inkább, csak nem kockáztatok – sóhajtja.
Bólintok egyet. Igaza van.
Még megkérdem tőle, hogy hogy van anyukája, meg, hogy tanul-e mostanság, nemsokára érettségi, aztán hagyom, hogy előbb elmenjen. Este úgyis sokáig fog tartani az átadó. Ha nem fog sokáig tartani, akkor biztosan eléri Vanessa, hogy úgy érezzük, egy örökké valóság óta ülünk ott.

***

Én kicsit előbb érek oda, mint Hei. Milyen meglepő…
Hei kivételesen tényleg jól felöltözött. Vanessa csak utánunk érkezik meg, egy erőltetett „jó látni téged öcsi”-t vet oda nekem, majd szinte ránk zúdítja a híreit.
Elújságolja, hogy azért kap díjat, mert volt egy különösen nehéz esetük, és sikerült megmenteni a férfi életét, komplikációk nélkül.
Természetesen, fellengzős, vigyorgós stílusban.
Hátul próbálnánk maradni a lelátón, de Vanessa előre ültet minket, nehogy kimehessünk a díjátadó alatt, és mindent első osztályból lássunk.
Pedig, hogy őszinte legyek azt terveztem, hogy majd szépen eltűnünk...

Alig várom, hogy vége legyen. Közel két órás műsor volt, gyakorlatilag semmi másból nem állt, csak név felolvasásból, és beszédekből. Kihívták az összes orvost is.
Vanessa utána, nekem mutogatta a kis jelvényt, és megengedett magának pár mondatot, mint: „Ilyet se látsz többet.”, persze gondosan elrejtve két mondat között, erőltetett mosollyal.
Az idegeimre megy!
Hei hasonlóan unott, dühös tekintettel méreget. Ha szemmel ölni lehetne…
Biztos, hogy engem okol amiatt, hogy ezt is ki kell bírnia.

Köszönnék el, hogy ez is csodás volt, kösz az estét, mikor Vanessa megállít.
- Na. Eljöttök velem egy ünnepi vacsorára nem? – kérdi vigyorogva, mire szemöldökömet értetlenül felvonom. – Jaj, nem kell félned. Majd én fizetek.
Olyan ezer karátos, kétszínű mosolyt vet rám, hogy legszívesebben sarkon fordulnék.
Hei. Ha te nem lennél, nyugodtan ülhetnék otthon.
Mérgesen felsóhajtok, mosolyt erőltetek arcomra.
- Legyen.
- Én nem. Sziasztok – azzal indulna Hei a másik irányba, de karon ragadom.
- Úgy érti, ő is jön.
Vanessa vonásai dühösből, lassan kezdenek kisimulni.
- Dehogy jö… - kezdené, de sokatmondó pillantást vetek rá.
Kis ideig csak bámul rám, majd szenvedően felsóhajt.
- Legyen – erőltet ő is mosoly szerűséget magára, ami inkább tűnik fintornak.

***

Úgy egy órája ülhetünk a kis étterem szerűségben. Puccos hely, de nem túl nagy. Heivel felváltva megyünk a pulthoz még egy üveg söért-borért-felesért. Vagyis, inkább ilyen sorendben.
Vanessa pedig. Egész. Végig. Csak. Beszél.
Nem túlzok. Magáról és a sikereiről beszél folyton, néha benyög valami sértőt, hogy:
„Emlékszel? A férjem, tudod. Vett nekem gyűrűt. Jajj, olyan drága volt. Azt hittem elájulok, mikor megtudtam az árát. Előre sajnálom a feleséged. Milyen gyűrűt fog kapni? Na és van valakid? Áhh, buta kérdés. És amúgy annyi fizetésből jut egyáltalán pénz ételre? A gyerekeim tündériek…blablabla „ Néha szánakozva megemlíti, hogy a kis lelki sérülteket ápolgatom, és hasonlókat. Egy ideig figyeltem, és felhúzott ezekkel, de kitudja, hányadik pohárnál járok már, és kezd kicsit elviselhetőbb lenni.
- Mindjárt jövök – nyögöm ki nehezen, majd felkelek. Kabátomat felkapva indulok a hátsó ajtó felé.
- Hát ez meg hová ment? – kérdi Vanessa, közben tovább mondja a magáét Heinek.
Becsapom magam mögött az ajtót, majd a falnak támaszkodva gyújtok rá egy cigire. Még a nap elején elmentem venni. Biztos voltam benne, hogy otthon nem fogom e nélkül, vagy józanon kibírni Vanessát. Láthatóan fejlődik, mert már egyszerre a kettővel is nehéz.
A sértései ott zengnek a fejemben. Legszívesebben dühösen kiosztanám, de az égvilágon semmire nem mennék vele. Csak elásnám nála Heit, és őt szívatná az újdonsült munkahelyén…

Hirtelen kicsapódik az ajtó mellettem, én pedig ijedten ugrok oldalra.
Hei lép ki mellém, ő már a szájában egy cigivel, kezében öngyújtóval.
- Ez a nő, kibírhatatlan – nyögi fáradtan.
- Nem mondod?
Lassan kifújom a füstöt. Ez azért mindjárt más, mint amit legutóbb Heitől kaptam, vagy a punkoktól az utcán.
- Erre is te rángattál el. Ez az idegesítő némbert kell hallgatnom már négy órája, és egyre szívesebben osztanám ki. Te és a hülye ötleteid. Ha szóltál volna, hogy ilyen a nővéred, biztosan nem vállalom el a munkát.
Na, itt. Itt elpattan bennem valami, az a bizonyos pohár eddig is csordultig teli volt, de ez volt az utolsó csepp. Tőle a legeslegutolsó. Elé lépve dobom el a cigit, majd mellette a falnak támaszkodok, kinyújtott kézzel.
Hirtelen úgy ledöbben, hogy nem is mozdul.
- Mert én olyan kibaszottul élvezem?! Évek óta nem beszéltem vele, csak miattad hívtam fel. Utálom hallgatni, ahogy engem szid, minden mondatával engem ócsárol. Hidd el, ennyi pénzért el tudod viselni vagy, ha annyira nem tetszik, szerintem is sokkal jobb ötlet az első pasival megdugatni magad, aki sokat kínál érted. Vagy tudod mit? Menj és veresd szét magad a ringbe, hogy téged is a mentők vigyenek el. Mert te is nagyon jól tudod, hogy ha nem ez, akkor a rendőrség. Vagy csináld profin, vagy sehogy, de az, hogy a pénz miatt jársz el meccsekre, de az iskolában is szívbaj nélkül verekszel, mikor az átlagod jelenleg kettes közelében sem jár… - itt egy pillanatra elhallgatok. – Nos. Ez mélyen elszomorít, mert azt hittem nem egy ilyen idiótát kedvelek.
Azzal hozzá hajolva simítom ajkaimat övére.
Kezem csípőjére vezetem, és közelebb lépek hozzá.
Ahogy lassan felfogja, hogy mi történik, elnyílnak ajkai, én pedig elmélyítem a csókot.
Döbbenten nyög fel, ahogy rájön, hogy én hívom táncba nyelvét. Kezét nyakamra simítja, és hozzám simulva pórbálja átvenni a vezetést, de a csókba mosolyogva, nyomom vissza.
Ohh annak az undorító cigarettának a szaga. És az alkoholé. Most már tudom mi volt a harmadik a bárban. A bőre, oh teljesen felizgat, libabőrös leszek, és egyre vadabbul, mélyebben csókolom.
Annyira finom. Erre nem tudok mást mondani.
Kellemesen bizsereg a gyomrom, szívem pedig olyan iramot diktál, hogy nem igazán tudom ez normális-e még.
Az ital kicsit túl sok bátorságot adott, mert abban teljesen biztos vagyok, hogy ezt holnap már nagyon megbánom.
Kezemet pólója alá vezetem, majd lassan, borzongatóan végighúzom körmömet hátán, közben nem engedve a csók hevéből, tempójából.
Mikor már alig van levegőnk, durván nyelvemre harap, majd hátradönti fejét. Én, ezt kihasználva nyakához hajolva harapok bele finoman, bőrébe. Megérdemelné, hogy a legutóbbiért erősebben csináljam, hogy nyoma is legyen, de nem vagyok híve a szemet-szemért elvnek, így mikor ujjai hajamba túrnak, felnézek rá.
Kék szemei teljesen homályosak. Nem igazán tudom eldönteni, hogy csak az ital miatt volt-e ilyen beleegyező…
Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ellépjek tőle. Ezt még nagyon, nagyon meg fogom bánni, az biztos.
Hajamba túrva igazítom meg egy kicsit azt, majd oldalra pillantva annyit nyögök ki, hogy:
„Menjünk vissza”
Azzal kinyitom az ajtót, és elindulok a pincérrel beszélgető Vanessához, akivel közlöm, hogy ideje lenne elindulni haza, ő pedig ellentmondást nem tűrően felajánlja, hogy elvisz minket a luxus kocsijával.
Hei utánam ér vissza, pár perc késéssel. Lopva rám néz, majd inkább próbálja meggyőzni Vanessát, hogy ő hazasétál.
Pedig tudhatná, hogy ez lehetetlen.


Szerkesztve Reira* által @ 2015. 11. 17. 21:59:15


vicii2015. 11. 15. 11:07:05#33652
Karakter: Hatakeyama Heikichi
Megjegyzés: (Dilidokimnak)


 Este mérkőzés, ezúttal viszont nem szállok ringbe. A térdem még mindig nem az igazi, egy célzottabb rúgás és teljesen szétmegy. Nem kockáztathatom meg, hogy hónapokig ágyhoz legyek kötve. Sőt, talán még egy műtétet sem úsznék meg… visszamondom a versenyt majd sóhajtva támaszkodom a sarokban kialakított bárpulthoz. Ben nem erőlteti a dolgot, már ismer annyira, tudja, hogy nem kockáztatnám a karrierem semmi pénzért. Mert egy nap úgyis a profik között fogok küzdeni.
- Adok háromezret, ha az enyém leszel a hétvégére.- szólal meg egy mély, karcos hang a hátam mögül, a hangzására pedig azonnal összerándul a belsőm. A gerincem mentén végigkúszik a hideg, a farkam azonban rögtön megmerevedik.
Nem kell hátranéznem, hogy tudjam, ki áll mögöttem. Ismerem már minden porcikáját, a sötét haját, a metsző tekintetét, a vadító mosolyát és a hegeket a bronzbarna bőrén. A hatalmas sárkánytetoválást, ami befedi az egész hátát… a piercinget a farka tövében… és az élvezetet a szemeiben, mikor fájdalmat okozhat valakinek.
Háromezer egy hétvégéért… na persze…
- Gyere vissza akkor ha előállsz egy jobb ajánlattal.- vetem hátra tovább kortyolgatva az italomat, mire elismerően felhorkant.
- Drága vagy.- jelenti ki fülsértő akcentussal, a szívem pedig hevesebben kezd verni a mellkasomban. Nem kellene belemennem. Ez így… nem helyes.
De muszáj valahogyan pótolnom a kiesett pénzt… nem csúszhatunk még egy hónapot a villanyszámlával, különben kikapcsolják.
- De nálam jobbat nem találsz.- pillantok hátra, a metsző, szürke szempár pedig elégedetten csillan fel. Csak játszadozik, hiszen pontosan tudja a tarifám. Tudom, hogy kellek neki és fizetni fog, és a szokásos bizsergés most viszont elmarad.
- Mit szólsz tizenöthöz négy napért?
Elszorul a torkom, ezért gyorsan lehajtom az italomat. Aztán felállok a székről és felpillantok a hatalmas alakra.
- Mehetünk.- villantok meg egy elégedett vigyort.
Távozunk, két embere várakozik engedelmesen a hatalmas, lesötétített ablakú Cadillac Escalade mellett a parkolóban. Beszállunk hátra, és ahogy az autó hangtalanul gurulni kezd az aszfalton, kibámulok az ablakon.
Tetsuo Waru. Nagyágyú a városban, foglalkozik drogokkal, fegyverekkel, kurvákkal és még ki tudja mivel. Már három éve, hogy először pénzért lefeküdtem vele. Néhány havonta felbukkan, rengeteget fizet, viszont olyan vele a szex, mint egy nonstop verés. Szadista hajlamai vannak. Ezért fordult végül a férfiak felé. Nem meleg, viszont a nők, akik egyszer közelebbi kapcsolatba bonyolódtak vele, mind elmenekültek. Egyikük sem bírta a megpróbáltatásokat. Jó fizikum és strapabírás kell hozzá, hogy az ember túléljen vele egy menetet. Így találkoztunk végül… nekem pénz kellett, neki meg egy jó dugás.
Egy-egy alkalom után legalább egy hétig tartott, mire rendbe jöttem, de még így is kíméletesebb, mint a meccsek. A pénz pedig több, szóval…
 
*
 
Szinte félájultan heverek az ágyon, miközben eloldoz. Besétál a fürdőszobába, hallom ahogy megnyitja a zuhanyt, én pedig lehunyom a szemeimet. Csak fekszem kiterülten a mocskos ágynemű közt, a testem sajog… meg sem tudnám mondani, hányszor élveztem el… hihetetlen, milyen mértékben tudja uralni az érzéseimet. Bár minden porcikám undorodik ettől az egésztől, mégis mindig eléri, hogy elélvezzek, és ettől még mocskosabbnak érzem magam.
Vadul harapok rá a kezemre, a fájdalom ezúttal viszont tompa. Kiüresedettnek és fáradtnak érzem magam. Nagyon fáradtnak.
Nagy nehezen felrángatom magamra az alsómat, aztán nekilátok, hogy csipegessek valamit a tálcáról, amit a szobapincér hozott fel még délben, de pár falat után feladom. Nincs étvágyam.
Tetsuo kilép a fürdőből, majd ahogy megszólal a telefonja, morogva összeráncolja a szemöldökét. Felhúz egy fürdőköpenyt majd távozik a szobából, hogy zavartalanul beszélhessen. Én teszek egy látogatást a mosdóba, és miközben a tükörben bámulom azt a szellemet, aki visszanéz rám, a rosszullét kerülget. Tényleg ilyen életet akarok…?
Ahogy visszasétálok a szobába, megáll bennem az ütő. Beletelik egy pillanatba, mire felfogom, ki is áll előttem. Mégis mi a francot keres ez itt?!
- Mielőtt bármit mondasz, lenne egy javaslatom…- kezd bele óvatosan, és ez az a pillanat, ahol visszatér az erőm méreg formájában és elárasztja a testemet. Mégis mi a francot képzel ez magáról, hogy csak úgy beleavatkozik az életembe?!
- Nem tudom miért jöttél, de húzz innét.- sziszegem ökölbe szorított kezekkel, majd tekintetem az ajtóra siklik. Tetsuo bármelyik pillanatban visszajöhet, és ha itt találja… az ég irgalmazzon neki…
Egy pillanat… hol a kulcs…?
- Kérem.- morgom a kezemet nyújtva, de ahogy megrázza a fejét, ütésre emelem a kezem. Teljesen idióta! Ha lelepleződik, neki annyi! Még ennyit sem tud felfogni azzal a csökevényes agyával?!
- Üss meg, ha attól jobb.- sóhajtja megadóan, és már lendítem az öklöm, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Dühösen szuszogva engedem le a kezem, majd ingerülten az ajtónak lököm. Szikrázó szemekkel szorítom testemmel a falaphoz, pólóját markolva közben.
- Mi a faszt keresel itt? Normális vagy?!- kérdem ingerülten, de figyelve, nehogy túl hangos legyek.
- Csak hallgass meg…- próbálkozik, mire keserűen felnevetek. Még mit nem…
- Nem érdekel. Ne avatkozz bele a dolgaimba. Tudod egyáltalán, hova keveredtél?- kérdem fáradtan, egyszerűen már nincs erőm, hogy rádöbbentsem, mibe is avatkozott bele. Elegem van, hogy bele akar avatkozni az életembe. Fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, hogy mire vágyom… nincs joga itt lenni.
- Akkor sem, ha azt mondom, beszélek az igazgatóval? Ha hajlandó vagyok belemenni, hogy már csak két alkalmat kell hogy járj?- veszi elő az aduászt, erre viszont hirtelen nem tudok mit mondani. Csendben veszem szemügyre az arcát, tekintetét fürkészve. Kezét az enyémre csúsztatja, én pedig észbe kapva engedem el. Sóhajtva lép egyet oldalra, tekintetével a szobát pásztázva beszél tovább. – És még valami… lenne egy állás is. Részmunkaidős, jó fizetéssel, könnyű munka, heti három alkalommal. Emellett tudnál edzeni is, és viszonylag kötetlen munkaidőben, délután bejárni.
Értetlenül nézek rá.
- Csak ezért képes voltál idejönni? Na ne röhögtess.- vetem oda cinikusan, majd fáradtan roskadok le az ágy szélére, hogy rágyújthassak végre egy cigire. Nagyot szívok a mentolos füstből, majd a plafon felé engedem a szürkéllő felleget. Miért? Miért volt képes eljönni idáig?
- Te ennél sokkal többet érsz…- pillant végül ismét rám, tekintete olyan, mintha leforráztak volna. Bennem akad minden gondolat.
- Ben?- kérdem végül, mire csak bólint. – A rohadék…- morgom, miközben szűrőig szívom a cigim. A csikket hanyagul a hamutálba ölöm.
- Szóval… ugye nem maradsz itt?- kérdi reménykedve, de nem válaszolok. Térdemre támaszkodva próbálok valami értelmes gondolatot összekaparni. Kavarognak bennem az érzések, ő pedig megadja a kegyelemdöfést. – Anyukád aggódott…
Közelebb lép, felszedi a gyűrött ruháimat a földről és reménykedve felém nyújtja őket. Habozva bár, de végül felállok és elveszem őket. Lassan kezdek öltözni, de végig érzem a hátamban a pillantását, ahogy megfordulok, elkapja rólam a tekintetét. Mikor kész vagyok, tanácstalanul pillantok körbe. Tetsuo nem lesz boldog… de ha szerencsém van, néhány hét múlva elfelejti.
- Nem mehetünk az ajtó felé.- jelentem ki, Chris meg persze megkönnyebbülten elmosolyodik.
- Tűzlépcső?- kérdi vidáman, én pedig elgondolkodva fordulok az ablak felé. Nem is rossz ötlet.
- Jó lesz.- eresztek meg végül is én egy vigyort, miközben kinyitom az ablakot és lassan kimászok a tűzlépcsőre. Nem vagyunk túl magasan, de jelenlegi állapotomban nincs kedvem vagánykodni. – Menj előre.- pillantok Chrisre, miután kimászott utánam. Ő ellenkezés nélkül hasal a mocskos kilépőre, hogy aztán kiengedje a létrát, ami hangosan csattanva csúszik le a föld felé, de még így is bajos lesz lejutni, vagy két méternyi rés marad a létre alja és a föld között.
Chris egész ügyesen lemászik, ahogy földet ér, várakozóan néz fel rám, én pedig lassan, bajosan követem. Ahogy földet érek, grimaszolva rándulok meg, csak a férfiúi büszkeségem nem engedi, hogy hangosan is feljajduljak.
- Jól vagy?- kérdi rögtön aggódva, de a tekintetemmel beléfojtom a szót.
- Csak menjünk…- morgom, és mikor taxit akar hívni, csak egy hajszál választ el attól, hogy tényleg behúzzak neki egyet. Biztosan rá is jön erre, mert az út fennmaradó részében már nem akar kéretlenül segíteni.
Bármennyire is morgok, egyszerűen nem tudom levakarni magamról, muszáj elkísérnie hazáig. Nem is Chris lenne, ha nem tenné… idegesít, hogy ennyire aggódik. Tudok vigyázni magamra és nem vagyok rászorulva mások védelmére… pff…
Odadobok neki egy viszlátot, aztán befordulok a bejárati ajtón és megpróbálom a lehető legcsendesebben betenni magam után, de nincs mázlim, anya a kanapén ülve tévézik. Rögtön felkapja a fejét a zajra és mikor megpillant, nagyra tágult szemei könnybe lábadnak és a nyakamba veti magát. Bűntudatom van, amiért ilyen állapotba hoztam… biztos nagyon aggódhatott…
- Heikichi! Drága fiam, végre itt vagy! Mi történt? Hova tűntél ennyi időre?! Tudod te, mennyire aggódtam érted?!- zokogja a fülembe, miközben szinte megfojt az ölelésével. Bűnbánó mosollyal ölelem vissza, majd finoman eltolom magamtól. Kicsit még mindig sajog minden porcikám…
- Ne haragudj anya, hogy nem szóltam…- mondom halkan, mire szipogva törölgetni kezdi a könnyeit.
- Ne csinálj ilyet többet, kérlek… nem élném túl, ha újra minden szó nélkül eltűnnél…- mondja remegő hangon, én pedig puszit nyomok a homlokára.
- Szeretlek anya.
Ragyogóan rám mosolyog, rögtön visszatér a derű az arcára. Elmaszatolja a könnyeit, majd rögtön a konyha felé pillant.
- Készítek neked valamit enni.
- Most inkább csak lezuhanyoznék. Nem vagyok éhes, de köszönöm.- sóhajtom fáradtan, hőbb vágyam nincs is, mint egy forró, tisztító zuhany. Végig akarom sikálni magam.
 
*
 
Másnap reggel szerencsére sikerül meggyőznöm anyát, hogy elmenjen dolgozni. Nincs rá szükségem hogy egész nap pátyolgasson. Inkább egyedül lennék és pihennék…
Reggel újra beállok a zuhany alá, a forró víz kellemesen ellazít. Csak támaszkodom a kellemesen átlangyosodott csempének és gondolkodom a tegnap éjszakán. Vajon miért jött el értem? Mi oka lehetett rá?
Miért érdekli, mi van velem?
Talán csak a fáradtságtól ilyen kuszák a gondolataim.
Nem igazán van étvágyam, de azért eszek egy keveset fürdés után. Épp a tévé előtt ülök a kanapén, mikor megszólal a csengő, én pedig morogva, fáradtan tápászkodom fel hogy ajtót nyissak.
Egy mosolygós Chrissel találom szemben magam miközben egy köteg papírt dug az orrom alá. Meglepetten vonom fel a szemöldököm.
- Pénteken akár kezdhetsz is, ha még ma visszaviszed.- tolja a képembe, én pedig felvont szemöldökkel pillantok először a papírokra, majd rá. Ilyen hamar…? Mégis hogyan?
- Mégis hogyan sikerült…?- bukik ki belőlem a kérdés, mire titokzatosan somolyog tovább.
- Nem nagy titok, valószínűleg téged is meg fog találni, amint belépsz a kapun. Vanessának hívják, a nővérem.- tájékoztat halkan, én pedig megforgatom a szemeimet. Még csak az kéne, hogy a munkahelyemen is így nyaggassanak… már látom is magam előtt, egy pszichotikus, szemüveges nőszemély aki kéretlenül belepiszkál más emberek életébe..
- Ohh csodás… biztos ő is olyan, mint te.- fújtatok, mire kedvenc agyturkászom fáradtan felsóhajt.
- Nem igazán. Mondjuk úgy, hogy szerintem ti jól kijöttök majd.- zárja le a témát különös tekintettel, majd válaszomat meg sem várva elköszön és távozik. Felvont szemöldökkel nézek utána, majd pillantok a kezembe nyomott papírokra.
 
*
 
Félve lépek be a kórház ajtaján, majd tanácstalanul pillantok körbe a hatalmas előcsarnokban. Mindenhol nyüzsgő emberek, sokan köntösben, vagy pizsamában sétálgatnak. Jobb ötlet híján a recepciós pultnál kérek eligazítást, a szegény idős hölgy majdnem halálra rémül, mikor felpillant rám, de azért eligazít.
Az első emeleten megkeresem az adminisztrációs irodát, ahol felveszik az adataimat, megkötjük a munkaszerződést, majd tovább irányítanak. Végül a harmadikon lyukadok ki.
A betegfelvételnél kell majd segítenem, amolyan papírtologatós munka. Leveleket vinnem egyik embertől a másiknak, begépelnem dolgokat, kávét főzni, elugrani ebédért… végül is, nem vészes. Rosszabbra számítottam. Azt hittem majd segítenem kell mosni a koszos ágyneműket vagy ilyesmi.
Épp egy köteg papírral tartok felfelé, a főorvos irodájába. Vanessa Lane… már nagyon kíváncsi vagyok rá.
Udvariasan kopogok az irodájának ajtaján és megvárom, amíg kiszólnak, hogy bemehetek. Ahogy belépek a kis irodába, körülnézek. Spártai berendezés, sehol egy kép vagy egy virágcsokor… egyszerű és elegáns minden. Olyan hideg.
A doktornő éppen a főnővérrel beszélhet, legalábbis ahogy a szavaiból ki tudom venni. A nővér panaszkodik, hogy nem kaptak elég infúziós zacskót.
Amíg beszélgetnek, én csendesen várok és szemügyre veszem magamnak ezt a bizonyos Vanessát.
Kicsit idősebb lehet Chrisnél, a harmincas éveinek elején járhat. De meg kell hagyni, jól tartja magát. Magas és karcsú, formás a kellő helyeken. És azok a mellek… ha nem lennék meleg, tuti megőrülnék a melleiért. Az arca szép, a szemei pedig pontosan olyanok, mint Chrisnek. Hosszú, barna haja elegáns kontyba fogva.
A főnővér távozni készül, a doktornő pedig kedvesen kitessékeli. Majd mikor becsukódik az ajtó, azok a furcsán csillogó szemek rám vetülnek.
- Szóval te lennél az új alkalmazott…- A mosolya bájos, miközben kritikus tekintettel néz végig rajtam. – Nem is értem, miért akarhat a szárnyai alá venni egy ilyen punkot az én szegény, balga kisöcsém…- mondja amolyan sajnálkozó tanárnéni hangon, én pedig csak unott arccal felvonom a szemöldököm. – Hogy hívnak?
- Heikichi.- közlöm röviden, a papírokat a nő felé nyújtva, de szándékosan nem veszi észre a mozdulatot. Elegáns léptekkel visszaül az íróasztala mögé, onnan kémlel tovább.
- De hát mit is várhatnék, mindig is tudtam, hogy az érzelgőssége fogja tönkretenni.- kacag fel, én pedig elhúzom a számat. Elég idegesítő némber… - Na és hogy van Chrissy? Hallottam, hogy most valami lepukkant középiskolában ápolja a gyerekek lelkét. Első ránézésre azt mondanám, hogy te is valami lázadó lehetsz, akit kétségbeesetten próbál jó útra téríteni. Igazam van?
Nem válaszolok, csak szúrós szemekkel nézek rá, ő pedig hangosan felkacag.
- A papírjai, Mrs. Lane.- dobom az iratokat hanyagul az asztalára, ő pedig hátradőlve a székében töretlen mosollyal teszi keresztbe a lábát.
- Doktor. Hívj Dr. Lanenek.- mosolyog negédesen, én pedig megforgatom a szemeimet. De azért megkérdezem.
- Úgy tudtam, házas.
- Így is van.
- Akkor miért tartotta meg a családnevét?
- Tudod Heikichi, én már sok mindent elértem ebben az életben. És azt akarom, hogy rám emlékezzenek, arra, aki vagyok, ne pedig úgy emlegessenek, mint valakinek a felesége.
Elég beképzelt nőszemély.
- Mielőtt elfelejtem, add át az öcsémnek üdvözletem.- mosolyog mézes-mázasan, én pedig inkább fogom magam és távozok. Egy porcikám sem kívánja tovább ennek a nőnek a jelenlétét.
 
*
 
Már kezdem megszokni ezeket a foglalkozásokat. Nem is bosszantanak annyira, mint amennyire szoktak. Így már egész nyugodtan lépek be újra a kis terembe és ülök le a megszokott helyemre. Chris persze sugárzó mosollyal néz rám.
- Hogy vagy?- kérdi, lopva végigpillantva rajtam, és bár próbálja titkolni, tudom, hogy még mindig aggódik értem.
- Jól.- vonok vállat közömbösen.
- Hallom, tegnap már megvolt a második napod. Milyen volt?- kérdi könnyed érdeklődéssel, én pedig csak megvonom a vállam.
- Unalmas.
- Úgy látom, visszatértünk a szokásos kerékvágásba…- sóhajtja bosszankodva, én pedig alig tudom megállni, hogy elmosolyodjak. Azt hiszem, már csak a bosszantása végett viselkedek így. Jó látni, ahogy küzd.
- Képzeldd, beszéltem az igazgatóval. Beleegyezett…- mondja halkan, én pedig meglepetten pillantok rá. Neee! Azt hittem, csak blöfföl! Hihetetlen, hogy betartotta a szavát!
- Valóban?- kérdem lassan szélesedő vigyorral, és ahogy bólint, eltölt a jókedv. Végre! Na ez már tetszik. – Csodás. Ennek örömére, lenne egy javaslatom…- kezdek bele, mire érdeklődve pillant rám. Mivel betartotta a szavát, úgy döntöttem, játszhatnánk egyet… biztosan neki is tetszeni fog. Legyen ez a jutalom… - Bármilyen kérdésére felelek őszintén, ha cserébe én is kérdezhetek bármit…- szegezem rá a tekintetem, ő pedig mérlegeli a dolgot, végül hátradől a székében és bólint.
- Legyen…
- Hogy lássa, tudok én rendes is lenni, maga kezdhet.- közlöm én is hátradőlve, miközben bokánál keresztbe teszem a lábamat és összekulcsolom a kezemet.
Pár pillanatig gondolkodik, végül belekezd.
- Megbocsátottál valaha is az apádnak?- kérdi lassan, végig a szemembe nézve, én pedig ezúttal állom a tekintetét annak ellenére, hogy elég erős kérdéssel indított. Végigveszem magamban az érzéseimet.
- Igen is meg nem is.- mondom végül, mire felvonja a szemöldökét.- Azt megbocsátottam neki, amit velem és a testvéreimmel tett. Végtére is, csak erősebbek lettünk, mind testileg, mind lelkileg. Azt viszont sosem fogom megbocsátani, hogy kezet emelt az anyámra.- mondom halk hangon, a válasz pedig láthatóan meglepi. De nem hagyok neki időt a gondolkodásra, rögtön nekiszegezem az első kérdésem.
- Miért nincsenek jóban a testvérével?- kérdem, mire először meglepődik, majd láthatóan zavarba jön. Hoppá, érzékeny pontra tapinthattam…
- Ez elég bonyolult.- mondja tétován, mire csak elhúzom a számat.
- Héj, én őszintén válaszoltam, most magán a sor.- mondom komolyan, mire végül sóhajt egy nagyot.
- Vanessát mindig jobban támogatták a szüleink. Akadályok nélkül elvégezte az orvosit, de nekem nem sikerült. Őt elvette egy sikeres üzletember, már gyerekeik is vannak, ezzel szemben nekem még mindig nincs senkim. A szüleink mindig is büszkék voltak rá, de azt hiszem, ami a legjobban zavar és véglegesen éket vert közénk, az, hogy mindig az orrom alá dörgöli a sikereit.- mondja végül, én pedig érdeklődve hallgatom végig. Ez érdekes… szóval ő is megpróbálkozott az orvosival?
- Én jövök. A múltkor… pénzért tetted, amit tettél, vagy… vagy egyszerűen csak élvezted?
- Pénzért.- válaszolom szemrebbenés nélkül. – Bár azért bizonyos fokig élvezem is az ilyesmit.- vallom be, mire bólint. – Szóval, maga is megpróbálkozott az orvosival?
- Igen. Éjjel-nappal tanultam, de még így is kibuktam. A szüleim nagyot csalódtak akkor bennem.
Nézem az arcát, mikor ezeket a dolgokat meséli, és be kell látnom, neki sem lehetett valami felhőtlen gyerekkora. Nehéz lehet a testvéred árnyékában élni… én már csak tudom.
- És neked… hát… szóval te…- elakad, kicsit bele is pirul a dologba, én pedig jót mulatok rajta. – Mazochista vagy?- nyögi végül ki, én pedig felkuncogok.
- Nem a szó legteljesebb értelmében, de minek tagadjam, élvezem a durva szexet.- vigyorodom el, ő pedig zavartan félrepillant. Hát ez egyre jobb lesz.
- Miért lett végül pszichológusnak? Miért nem vette fel a versenyt a nővérével? Más területen lehet, hogy maga is legalább olyan sikeres lehetett volna.
- Én… nekem… fontosak az emberek, akikkel foglalkozom. Nem akarom látni, ahogy szép lassan széthullanak és tönkreteszik a saját életüket.- a hangja megváltozik, kicsit megremeg, én pedig összehúzom a szemeimet.
- Na persze…- nézek rá rosszallóan. – Arról volt szó, hogy az igazat mondjuk.
- Én az igazat mondtam!- vágja rá felháborodottan, talán túl gyorsan is. Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, végül sóhajtva feladom. Úgysem fogom belőle kihúzni, ha nem akarja elmondani…
- Kérdezzen.- unszolom végül, mire a tekintete a kötésekre siklik a kezemen.
- Mik azok a kezeden?- kérdi végül, én pedig ledermedek. Halkan káromkodva, morogva kezdem az egyik kezemről lefejteni a fáslit.
- Maga aztán nem kímél…- sóhajtom, majd mikor megszabadultam a fehér anyagtól, felmutatom a kezem. A kézfejem és a tenyerem tele van vörös, hegesedő harapásnyomokkal. Döbbenten bámul rá. – Így vezetem le a feszültséget. A fájdalom… a fájdalom jó. Megnyugtat és kitisztítja a fejem. Tudok tőle gondolkodni.- vallom be halkan, de nem szól semmit, csak néz rám azokkal a szemekkel. Mintha a lelkemig látna…
Sietve újra bekötözöm a kezem.
- Miért ilyen fontos magának, hogy mi lesz velem?- kérdem halkan, komolyan, ő pedig elgondolkodva néz rám, aztán végül vállat von.
- Nem is tudom… Azt hiszem… én csak azt hiszem, látom magam benned. Mindig is olyan akartam lenni, mint te. Lázadó, aki megteszi, amit akar, uralja a saját életét. Akit mások tisztelnek. De így, hogy ismerlek… már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Talán kicsit magamon is akarok segíteni azzal, hogy rajtad segítek.- zárja le végül, én pedig csak meglepetten nézek rá. Nem is gondoltam volna, hogy szeretne olyan lenni, mint én…
- Volt már komolyabb kapcsolatod?- kérdi végül, én pedig megrázom a fejem.
- Nem… soha. Egész korán rájöttem már, hogy meleg vagyok. De valljuk be, nem vagyok egy egyszerű eset. Eddig még senki nem tudott hosszú távon elviselni. Elüldözöm magamtól az embereket.
- És sosem próbálkoztál nőkkel?- teszi fel rögtön a következő kérdést, annyira elmerült a témában.
- Ez két kérdés volt, de hogy lássa, milyen rendes is tudok lenni, válaszolok.- vigyorgok rá, mire elmosolyodik. – Egyszer próbálkoztam… csinos nő volt, idősebb nálam. Az egyik meccsem után kikezdett velem, én meg gondoltam, miért is ne… lefeküdtem vele, de nem tudtam elélvezni. Többet nem próbálkoztam. És most én jövök…- a mosolyom számító, kicsit gonosz, ő pedig érdeklődve várja a kérdést. – Megdugnál?
Egy hosszú pillanatig csak néz rám, végül felsóhajt és kipillant az ablakon. Az arcán átszellemült kifejezés.
- Ha arra gondolsz, kedvellek-e, akkor a válaszom igen.- közli nyugodt hangon, bennem pedig fellobban a düh.
- Nem tudsz te semmit! Azt hiszed ismersz, pedig fogalmad sincs róla, ki vagyok!- buknak ki belőlem a szavak, a fellengzős válasza magam sem értem, miért, de elindított bennem valamit. Düh és szégyenérzet terjed szét az ereimben.
Chris meglepetten pillant rám, én pedig indulatosan kelek fel a székemből és rántom a táskám a fél vállamra.
- Azt hiszed jobb vagy nálam, pedig nem! Azt szajkózod mindenkinek, hogy meg akarod váltani a világot, segíteni másokon, pedig csak az elcseszett életedet akarod összefoltozni! Rohadt álszent vagy!- köpöm felé a szavakat, majd durván kilököm az ajtót magam előtt, de Chris is észbe kap, felpattanva lép hozzám és elkapja a csuklóm.
- Hei! Várj!- próbál megállítani, de kitépem a kezem a szorításából majd egy egyszerű mozdulattal a falhoz lököm. Fél kézzel még mindig a táskámat szorítva lépek hozzá, megmarkolva az ingjének gallérját és dühösen nézek a szemébe.
- Törődj bele végre, hogy ez a te életed és próbáld kihozni belőle a legjobbat.
Értetlenül, elkerekedett szemekkel néz rám, én pedig szó nélkül odahajolok hozzá és megcsókolom.
Meglepődik, megfogja az ingjét markoló kezem, de nem tesz semmi mást. Durván és szenvedélyesen csókolok, teljes hévvel. Felnyög és elengedi magát, élvezi a pillanatot… engem pedig most nem érdekel semmi más, csak a mámorító érzés, ami végigkúszik a gerincem mentén. Régóta meg akartam már ezt tenni.
A végén, mielőtt még elválnánk egymástól, végighúzom a nyelvemet az alsóajkán, végigcirógatom a piercingemmel, majd egy hirtelen mozdulattal a szájába harapok. Csak hogy ne feledkezzen meg róla, kivel is áll szemben.
A vér fémes íze mámorító, élvezettel nyalom le a kibuggyanó vércseppeket, majd eltávolodom, szó nélkül sarkon fordulok és kiviharzok az épületből.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).