Csendesen fekszek egy hatalmas, évszázados tölgy ágai között, kétágú pánsípomon játszadozok, miközben a pillék a hajamba, az arcomat a szél simítja… Lágyan simítanak végig az ujjaim fácskám göcsörtös fájából faragott furulyán, tovább játszva, a szél által felkapott levelekből régi idők emlékképeit rakva össze kirakós módjára.
Milyen csodálatos…
- Hahh – sóhajtok egy mélyet, békéset, vérem feltöltődik tiszta levegőben, a vén tölgy ágai közül lehuppanok a földre, a sípot a szütyőmbe rejtve, mi a combom ütögeti minden lépésnél.
Az erdőmön túl, messze, furcsa nép lakik; sietnek, keresve hajszolnak valamit, maguk se tudják mit, csak mennek, mint egy veszett kutya s menekülnek a víz előtt iszonyatos félelemmel.
Talán attól a tudattól félnek, hogy tényleg nincs életük. Kergetik a semmit, a csendet, ami beeszik magukat a vérükbe, kiszárítva, hogy csak zörög az ereikben, a vértelen, ostoba banda!
Egyszer nem tudják értékelni a felhőtlen napsütést, a kék eget, egy napsugárban táncoló porszemet… semmit. Hajszolják a semmit. Talán ez hoz nekik megnyugvást.
Belépek az emberkéz létrehozta dzsungelbe, lábaim alatt hallom a föld panaszos, fuldokló nyöszörgését, de segíteni nem tudok rajta, s ettől a szívem meghasad.
Zajos, koszos, vértől csatakos ez a hely, a kiontott életek bűze, a szememet elontja a könny.
Mennyi élet halt el hiába, elzárják őket… sok, nehezen megkeresett pénzecskéjükért vesznek egy túlárazott, giccses, félig máris lelketlen műanyagból készült rózsafa koporsót, elzárják szeretteiket az életet adó s elvevő anyaföldtől, aki mellét tépve zokog minden egyes halott gyermekéért, kiket nem adnak vissza méhébe. Elzárják őket tőle. Elszakítják az anyától megannyi gyermekét.
Sétálok, hallom a hangzavart. Semmi természetes, sehol madárcsicsergés, egy fa súgása, a virágok pletykái, semmi. Ami állathang az is eltorzult, félelemmel teli, önző vinnyogás. Megrázom a fejem. Miért jöttem ide? Mi vonzott?
Semmi. Csak mentem, amerre a lábam vitt.
Rendőrautók szirénázása üti meg a fülem, megrebbennek kicsit, szemeim is alig követik a fémdobozok útját, ahogy elvágtatnak előttem.
Megint halál, gyilkosság, elvették egymástól az emberek, amihez semmi joguk! Csak a Természet veheti el amit adott, senki más!
Ezért fog az összes ember kínok között elpusztulni… mindannyian. Az összes fémdobozt elnyeli a dzsungel, a házak összedőlnek, az emberekből föld és fű lesz.
A természet mindig visszaköveteli, ami az övé. Uzsorakamattal.
***
Két utcával odább sós illat csapja meg az orrom, erre a testem is megrándul, odakapom a fejem.
Sírás, könny? Itt?
Olyan jól esett ez az érzés, mint halottnak az éltető csók. Sírás, könny, gyász, kétségbeesés, a helyzetből való szabadulás reménye, ami sosem hal meg…
Odalépek. Fehér hajú fiú hever a betonon, válla remeg, mindenhol körbelengi az édes, fémszagú vér és a könnyeinek áztatott kétségbeesés illata.
- Jól vagy? – kérdezem halkan, felé lépve. Sokára emeli rám a pillantását, csodaszép, őszinte de rettegő, félelemmel teli szemeit, amiben oly an sok fájdalom van…
Mintha ő lenne a sikoltó, haldokló város, a fekélyektől szenvedő föld lelke. Istenem…
- Talán te leszel a következő – zokogja, öklével a betonra csap. – Vigyél el innen! Néz ismét rám. Leguggolok elé, egyik kezembe veszem vékony, márványszínű arcát, ami tisztább, mint a legcsodálatosabb hegyikristály… Ujjammal finoman törlöm le az őszinte könnyeket.
Tiszták. Csodálatosak. Szomorúan nézek rá, legszívesebben átvenném minden fájdalmát, hogy ne szenvedjen, mindenkinek boldognak kellene lennie; az egész világ fájdalmától szakadjon a szívem meg, de mindenki örvendjen!
- Nincsen semmi baj. Elviszlek innen – suttogom lágyan. Felé tartom a tenyerem, felajánlva a segítségem, a vállam… a lelkem.
Jön velem, egyenesen néz a felkelő napba, nem zavartatja magát, hogy hideg arckifejezése mögött izzik a szenvedély, a kín, a tettvágy.
Amíg megyünk, ujjait az enyém közé fúrja, megszorítom a kezét. Nem zavar, érzem, ahogy vékony bőrén át lüktetnek minden szívdobbanáskor az erei. Egy idő után csak mered maga elé, értetlen arccal, néha moccannak az ajkai, mintha beszélne, de csak a fogai csikordulnak meg.
Otthon, a hatalmas, mindennél fenségesebb tölgyfa tövében van az én kis kunyhóm; nem nagy, két kezem munkája, a fára és a házra szorosan csavarodnak a magnóliám indái, mindenhol fehér virágokat bontva, széthordva a hosszúkás szirmokat… Édes illat terjeng, nyugodt, a madarak már fáradtan csivitelnek, bújnak el családjaik körében.
Megkínzott tekintettel, de mintha üres lenne a fiú, egy földi porhüvely… néha megérinti az arcom, az ajkam, a szemem, hagyom, hogy puha ujjai megsimítsanak.
Forró tejet viszek fel neki, az ágyamban fekszik, fehér paplanon és még fehérebb párnán ragyogó ezüst tincsei körbefogják a fejét, mint egy angyal glóriája. Lehunyt szemmel alszik, fehér ingben, pillái néha remegnek, rémálmok kínozhatják…
Aztán engem is elnyom az álom, egy puha, hatalmas piros párnán kucorogva, felhúzva a lábaimat, kezemre fektetve a fejem. Ujjaink összefonva, egyik keze finoman lelóg az ágyról, alig ujjaink hegye ér össze, de kapaszkodva…
Sokára kelhetek fel, a nap vérvörösre festi a szobát, alkonyul, az árnyékok megnyúlnak, a falon játszadoznak a hő lángjaiban.
Ránézek vendégemre, felülök, majd az ágya szélére.
Tekintetünk egy pillanatra sem szakad szét.
Ki vagy te?
Te, aki tiszta maradtál a káoszban.
