-          Hát…én..igazából…az apámat jöttem meglátogatni – halványan elmosolyodik, mire elcsodálkozom. Nem szomorú.

-          Részvétem…Hogy hívták, talán ismerem.

-         Guillaume Delvigne – leheli fejleszegve. Mintha mégis szomorú lenne, biztos szerette õt. Én is szerettem valaha valakit? Nem is tudom már, olyan régen volt.

-         Francia volt?

-         Pontosan. Francia emigráns.

 Lassan elindul a sorok között, én pedig követem. Valami okból kíváncsivá tett ez az ember. Olyan fajta erõ árad belõle, akkora fájdalom, ami vonz magához, mint a lepkét a gyertya lángja. Lépteim nesztelenek, ahogy mellette haladok.

-         Gyönyörûen játszol Amadeus….gondolom…van közöd Mozarthoz – mosolyodik el. Pedig dehogyis, csak a nevet kaptam.

-          Ichiwara-santól kaptam ezt a nevet. Mozart után – biccentek egy aprót. Mikor is volt? Vagy negyven éve már. Addig név nélküli voltam, csak a hegedûs szellemként ismert.

Bólint. Végül egy sírnál állunk meg. A telihol ezüstös fénnyel ragyog az égen. Olyan gyönyörû, mégis félelmetes, mintha készülne valami, amirõl senki sem tud semmit. Dokuyaku megborzong, majd hátrabilletni a fejét. A távolban harang kondul. Pontosan éjfél van. Ahogy elkondítja a tizenkettõt, és a temetõ megtelik élettel. Halottak, szellemek, lelkek. Sokuk mintha ismerné Dokuyakut, biccent neki, kacsint, kacérkodik. Néhányan nekem is odabiccentenek. Sok az ismerõs arc, hiszen én itt élek, bár a temetõ ennek a zugában ritkábban járok. Beszélgetnek Dokuyakuval, aki fáradtan válaszol, majd leroskad az egyik padra, és lábait keresztbe pakolva int, üljek mellé. Én nem tudok ülni, de mégis mímelem. Gyanakodva méregetem. Ilyenkor az élõk már rég eltakarodnak innen, nincs épeszû emer, aki éjfélkor a temetõt járná.

-          Épp elméjû halandó nem jár éjféltájt temetõbe – jegyzem meg halkan.

-          Médium vagyok….senki sem mondta, hogy az elmém épp – mosolyog, miközben fekete csizmáját nézi. Szép darab, talán ha élnék, nekem is lenne ilyen szép.

Csend áll közénk, a szellemek vigadnak, táncolnak, dalolnak. Dokuyaku szólal meg ismét.

-          És…tulajdonképp te mibe haltál bele?

-          Hogy mondod? – kérdem riadtan.

-          Hogyan…haltál…meg? – taglalja emelt hangon. Nem vagyok hülye, de nem értem, miért akarja tudni.

-          Nem tudom – vallom be szemlesütve.

-          És…mikor éltél…milyen volt az életed?

-          Nem tudom….

-          De…akkor..azt sejted…miért maradhattál itt?

-          Nem – rázom meg némi hezitálás után a fejem.

-            Akarod, hogy segítségedre legyek?

-             

 Nem is tudom, mit mondjak erre. Annyira félek megtudni, ki voltam, és hogyan, miért haltam meg, mindazonáltal, addig nem szabadulhatok, míg nem tudok meg mindent. Mégis… ne tudom mit mondjak. Annyira félek mi lesz, ha valami szörnyûséget kell tennem, én arra képtelen lennék. De Dokuyaku egy médium, talán tudna segíteni és tanácsot is adhat, hogyan birkózzam meg mindennel. Végül összeszedem minden bátorságom és egy aprót bólintok.

- Szeretném – vallom be. – De… de félek is. Hiszen ha valami szörnyûség történt, akkor… Mi van, ha megöltem valakit?

- Azt kötve hiszem – ingatja a fejét. – Tapasztalatom szerint, a zeneszeretõ szellemek nem gonoszak. Te nem tûnsz vérengzõ fenevadnak.

Kissé megnyugszom. Ekkor néhány szellem jön oda hozzám, hogy játszam nekik. Eleget teszek kérésüknek, és eljátszom néhány dalt. Dokuyaku mellettem áll és hallgat engem, ahogy látom, lenyûzögtem, és ez örömmel tölt el. Szeretem, ha a hallgatóságomnak tetszik a játékom. Majdnem hajnalig eltart a buli, mikor is az ég kezd már halványodni. A csillagok kezdenek eltûnni és a holt lelkek is visszahúzódnak.

- Mennem kell – mondom lágyan. – De nagyon jól éreztem magam. Ugye meglátogatsz még engem, Dokuyaku?

- Mindenképpen – mosolyog rám. – Igazán érdekes szellem vagy, és remélem, még játszol nekem. Jó veled beszélgetni.

Ha élnék, biztosan elpirulnék a bóktól, de nem tudok. Így csak meghajolok és ahogy a kakas elsõt kukorékol a szemközti házban, én is eltûnök. Nem maradhatok tovább, az én idõm csak éjszakára szól. De annyira vágyom látni õt újra.

~*~

Egész nap a Holtak Földjén kóborolok, de nem tudok mit kezdeni magammal. Vajon õ tényleg tud segíteni rajtam? Vajon tényleg meg tudja mondani, miért ragadtam itt? De hát már több száz éve halott lehetek, akkor pedig, bármi történt, már elmúlt, és talán soha nem töröm meg az átkomat, mely a földön tart, és nem enged továbbmennem. Sóhajtok egyet, ahogy egy sziklára ülve nézek lefelé egy völgybe, ahol gyermekek játszadoznak. Õk a soha meg nem születettek, akiket eldobtak, mielõtt még élhettek volna. Boldogan kergetõznek, mialatt nevetnek és kiabálnak. Szomorúan elmosolyodom. Talán nekik jobb is így, nem ismerik a világot, a kapzsiságot, a gonoszságot, a kizsákmányolást. Az emberek kegyetlenek. Elõveszem a hegedûmet, és játszom rajta. Egy új dalt gyakorlok, amelyet pár napja írtam. Még nem megy tökéletesen, de szeretném eljátszani Dokuyakunak. A címe Magányos Szív. Olyan, mint amikor megszakad valaki szíve, és örökre magányossá válik. Szinte sírni tudnék, de nem tudok. Nekem már nincsenek könnyeim.

Végül eljön az idõ, ismét sötétség borul a temetõre, én pedig megjelenek, amikor a kövér telihold feljön. Dokuyaku még sehol, pedig ígérte, hogy eljön. Bár nem mondta, hogy ma éjjel, mégis úgy várom, mint egy bakfis kislány várhatja szerelmét. Ichikawa már a háza felé siet, gondolom végzett. Kár, mert szerettem volna beszélgetni vele, de most már mindegy. Elõveszem hegedûmet, az állam alá illesztem, miközben egy sírra telepedek. Jobb, mint a padok, ráadásul ennek a sírnak a tulajdonosa már egy hónapja átkelt. Kár, hogy senki sem tudja, milyen odaát, hiszen aki átkelt, már nem jön vissza hozzánk. Játszani kezdek, egy melankólikus muzsikát csalok elõ hegedûmbõl. A szél lágyan suhog a fûszálak és a fák lombjai között, az égen néhány felhõ úszik lustán, mint lassú hajók a tengeren szélcsend idején. Behunyom a szemem, átadva magam a játéknak. Olyan gyönyörû és fájdalmas érzés játszani. Aztán egy aurát érzek, amely felém tart. Hirtelen hagyom abba a játékot, de nem kéne félnem. Ismerõs aura. Megfordulok és Dokuyakut pillantom meg, amint a sírok között lépdel felém.

- Jó estét! – hajolok meg. – Hát eljöttél – mosolygok rá.

- Megígértem, nem? – néz rám, majd megáll mellettem. – Nagyon szép volt, amit játszottál. Miért hagytad abba?

- Megijedtem – vallom be. – Bár ismerõs volt az aura, de néha tévedni szoktam. Nem akarom, hogy más élõk is lássanak. Rengeteg szellemvadász járkál mostanában itt. Mind elkapni akar engem, a híres hegedûs szellemet – mondom halkan.

- Meg tudom érteni – bólint Dokuyaku. – Játszol nekem?

Bólintok, és ismét állam alá illesztem a hegedût. Játszani kezdek, azt a dalt játszom, amit egész nap gyakoroltam. Lassú, fájdalmas, melankólikus, sötét és vággyal teli, mint én magam is. Dokuyaku érdeklõdve hallgatja, közben magamon érzem a pillantását. Már fél tizenegy van, még másfél óra és a többiek is ideérnek. Még be sem fejezem, de újabb aurákat érzek. Élõk! Azonnal leteszem a hegedût és a sír mögé rejtõzöm. Nem szeretem az élõket,  és ezek vagy öten vannak.

Gyönyörû, holdvilágos éjszaka van, amikor végre kilépek a Szellemvilágból, hogy ismét zenémmel kápráztassam el a holtakat, az állatokat, a fákat, és az öreg temetõgondnokot. Vagy csak saját magam miatt fogok játszani? Nem is tudom. Mindenesetre, rátelepszem kedvenc síromra, amelyen ismét két gyertya ég egy már eltávozott lélekre emlékezve. Igen, Satoshi nemrég távozott el errõl a világról, és hála az isteneknek, a lelke is megszabadult a szenvedésektõl, nem kell gúzsba kötve itt töltenie minden éjszakáját, mint nekem.

Végignézek a jellegzetesen nyugati stílusú temetõn. Mostanában nagy divat nyugati vallás szerint temetkezni, de amikor én idekerültem, talán még nem volt az. Nem is tudom, mióta vagyok halott, nem tudom ki voltam, csak azt, hogy éltem, ebben biztos lehetek. A szél gyengén lengedezik a fák ágai között, megmozdítva a leveleket, a talajon a fûszálakat. Néhány tücsök ciripel a meleg nyári éjszakában, a hatalmas tölgyfa ágán egy bagoly huhog, majd szárnyát kitárva néma röptére indul. Egy ideig nézem, majd sóhajtok egyet. Elõveszem hegedûmet, melyet mindig magamnál tartok, és már illesztem állam alá, amikor léptek zaja töri meg a csendet. Ismerõs léptek, így akaratlanul is elmosolyodom, amikor a hangok irányába nézve szemeim egy ismerõs, idõs, görnyedt alakot pillantanak meg. A temetõgondnok, Ichiwara-san közeledik felém, majd megállva a sír közelében, rám emeli sötét, mégis jóindulatú szemeit.

-          Jó estét, Ichiwara-san! – hajolok meg enyhén, hangom halk, mégis jól hallani. – Egy kis esti séta?

-          Jó estét, Amadeus! – viszonozza öreges hangján. – Csak a szokásos. Na és te? Ismét játszani fogsz?

-          Mint minden éjjel. Talán egyszer rájövök, ki voltam – mosolyodok el halványan, habár tudom, erre igencsak sovány esély van.

Az öreg bólint, majd továbbmegy. Úgy tûnik, még van egy kis dolga, mert az egyik sírt kezdi el vizsgálgatni. Mostanában több sírrablási kísérlet is történt, de hála nekem, a rablók úgy tûnik, letettek a szándékukról, hogy itt próbálják meg megkeresni a kenyérrevalót. Ichiwara-san szerint jobban vigyázok a temetõre, mint egy kutya. De hát, ez az otthonom, természetes, hogy megvédem.

Végül valóban állam alá helyezem a hangszeremet, az egyetlent, ami még megmaradt nekem, és lágy dallamot kezdek kicsalni belõle. Lágy, szomorú dallam tölti be a temetõt, és ahogy Ichikawa-san felé nézek, látom, hogy õt is teljesen elvarázsolja a zene. Örülök, ha valaki örül a zenémnek, habár többnyire csak az öreg szokta élvezni, hiszen az élõk mindig megijednek, ha meglátnak. Ez egyfelõl jó, másfelõl nem, hiszen sosem bántok senkit, kivéve ha a sírokat rongálja.

Hirtelen abbahagyom a zenélést. Idegen léptek zaját hallom, mire gyorsan láthatatlanná válok. Fiatal alak közeledik a sírok közötti utcán. Lopva Ichikawa-san felé fordulok, de õ már messze, a temetõ túlfelén jár. Így nem marad más megoldás, mint hogy megvárom, míg az idegen elmegy. Nem szeretném megijeszteni, sem azt, hogy esetleg megpróbáljon elkapni, ha véletlenségbõl szellemvadásszal lenne dolgom. Mostanában elég gyakran járnak errefelé, így jobb félni, mint megijedni alapon, láthatatlanul szemlélõdöm. A fiú – mert kétségtelenül az – hirtelen megáll, nem messze a rejtekhelyemtõl, és mintha gondolkodna valamin. Így van alkalmam megvizsgálni. Arca tojásdad alakú, szemei mint két smarad ékkõ úgy ragyognak a hold fényében. Arcát vöröses haj keretezi. Bõre nagyon világos, majdnem fehér, termete alacsony és vékony, törékeny. Csipkés, fehér inget, felette fekete fûzõt, alul szintén fekete nadrágot, mely szépen kiemeli vékony lábait. Igazán megkapó jelenség, még nekem is feltûnik. De õ is meg fog halni elõbb vagy utóbb. Fura kisugárzása van, olyasmi, mint amit még soha nem éreztem. Aztán felém fordul, vagyis arrafelé, ahol én is ülök, és megszólal.

-          Gyere elõ! Tudom, hogy itt vagy, szellem – hangja határozott, mégis valahogy lágy, nem parancsoló. – Nem foglak bántani, ne félj tõlem.

Nem tudom, mit tegyek. Ez az élõ megérezte, hogy itt vagyok. Talán egy médium, vagy hasonló. Ichikawa-san sokat mesélt ilyen emberekrõl, de eddig nem hittem, hogy találkozom akár eggyel is.

-          Gyere már elõ! Érzem a jelenléted. De ha nem jössz, akkor elõhívlak – mondja.

Semmi kedvem, hogy megidézzenek, mert már próbálta egy ember, aki belehalt. Bár, õ nem képzett médium volt, csak egy szellemvadász. Minket nem lehet csak úgy megidézni. Úgy döntök, inkább megadom neki, amit kér, és lassan láthatóvá válok. Látom, hogy eltátja a száját, mintha kicsit megijedt volna, amit nem is csodálok.

-          Üdvözöllek! – hajolok meg enyhén. – Amadeus vagyok. Te pedig ha jól gondolom, egy médium, igazam van?

-          Dokuyaku vagyok – válaszolja. Dokuyaku, tehát méreg. – Szóval nem tévedtem, vannak itt szellemek.

-          Jelenleg csak én – válaszolom halkan. – De nem foglak bántani, semmi bajom az élõkkel, amíg nem fosztogatni jönnek, vagy elkapni engem. Te miért vagy itt? Mit akarsz tõlem? – kérdem, és kiváncsian várom a választ. Kiváncsi vagyok, ki ez a fiú, és miért jött pont ide.