- Uram – szólít meg valaki. Arcomon újra a már jól ismert mosoly terül el. Szembefordulok Marcusal majd, elindulok az épület felé. Nem hívtam és õ, mégis itt van. Ezt teszi az emberekkel az idõ, összekovácsolja õket. Mielõtt bármi felesleget kérdezne kezemet, fölemelem s hallgatásra, intem. Nem beszélhet, ha nem kap szót.

- Ne kezd, Marcus. Nálam jobban senki sem ismerheti a múltat.  Jól tudom, hogy ami történt abba nekem nem volt beleszólásom.– szólalok meg, gyûlölöm, hogy ennyire gyenge a hangom.

- És mégsem képes belépni oda – fejével a temetõ kapuja felé int.

- Nem tartozom semmiféle magyarázattal neked – mondom még mindig mosolyogva. Olyan rég óta van már velem, hogy néha teljesen kimegy a fejembõl az az aprócska tény, hogy õt nem tudom megfélemlíteni semmivel. Bosszantó ugyan, de pontosan emiatt szeretem. – A kisasszony felébredt már?

- Igen, uram.

- Rendben. Ha nem, muszáj ne beszélj vele. Ne feledd, hogy ki vagy.

- Igen, uram.

- Rendben, most menj, kísérd le a lányt. És szólj a többieknek, hogy készüljenek az ebédhez – Szavaimra csak egy bólintással felel, várakozón tekintek rá. Miért áll még mindig egy helyben. Hát nem épp most adtam neki utasítást? Szemöldököm összevonom, mi ez az engedetlenség?

- Szeretnél még valamit Marcus?

- Igen William. Beszélnünk kell és ezt te is, tudod, miután körbekísérted a kisasszonyt azt szeretném, ha beszélgetnénk, és ezúttal ne a szolgádként tekints rám, hanem mint atyád régi barátjára. Túl rég óta hagylak menni a fejed után.

- Úgy lesz, ahogy kéred. Meghallgatlak figyelmesen, de ne várj tõlem semmi többet.

- Kezdetnek megfelel William. Atyád büszke lenne rád.

- Atyám, már nincs többé – válaszolom ridegen, majd hátat fordítva neki elindulok a hátsó ajtó felé. Némán siettem végig a folyosókon majd le az ebédlõbe. Két kezemmel belököm az ajtót és belépek a hatalmas terembe. Lépteim hangja tompán verõdik vissza a falakról. Utamat egyenesen az asztal felé viszem, és helyet foglalok, amíg a hölgyre várok. Órámra pillantok, dél is elmúlt õ, pedig még sehol sincs. Hát nem megmondtam neki, hogy pontban étkezünk? Ismét nyílik az ajtó s valaki, belép rajta. Amikor finom léptek halk koppanásait hallom felpillantok. Kedves mosollyal arcán indul meg felém, mielõtt még ide érhetne, felállok s széke mögé lépve, várom, hogy helyet foglaljon. Amikor leül ösztönösen, húzná be székét, de én megelõzöm õt és betolom. Pirulva hajtja le fejét, és az asztalt kezdi el szemlélni. Imádni való így vöröslõ arccal. Ismét nyílik az ajtó, föl sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam éppen az elsõ fogást, hozzák nekünk. A levest a lány elé teszik, aki megszeppenve köszöni meg. Elém is tesznek egy tányért, aztán magunkra hagynak.  Egy ideig semmi más nem hallatszik, csak a kanalak koppanása a tányéron, én töröm meg a ránk telepedõ csöndet.

- Talált valami kivetnivalót a szobában? – hangomra felpillant. Tekintete megtalálja az enyémet aztán fejecskéjét ingatva, jelzi, hogy minden jó.

- Nem. Egyetlen kis hibát sem. Tökéletes, pont olyan, mint amilyennek elképzeltem – mondja szinte levegõt sem véve. Elmosolyodom és hagyom had egyen nyugodtan. Nem zavarom többet, kérdéseimmel. Miután mindketten megebédeltünk Chou székében hátradõlve lazul el.

- Akkor körbevezetsz, ha nem nagy gond persze – kérdi óvatos félénk hangon. Szívem szerint csak fejemet ingatnám lemondóan. Semmit mondó tekintettel figyelem õt. Nem szólalok meg, csak ha bátrabban szól hozzám. Hogyan akar itt élni, ha nem mer megszólítani, és mégis miféle kérdés ez? Hát nem megígértem már neki egyszer? Újra felteszi a kérdést, ezúttal már sokkal bátrabban és hangosabban. Újra ráemelem szemeimet.

- Persze, megígértem – felállok, és mögé lépve húzom ki székét. Jobb karomat a lány felé nyújtom, elneveti magát. Hangja engem is felvidít, végül én is vele nevetek. Sok mindent kell még tanulnia az én világomról, ha jó könyvet akar írni

- Mit nézünk meg elõször? – kíváncsiskodik, majd belém karol. Pillanatok alatt végigviszem agyamon az egész épület minden egyes zugát. Mit is mutathatnék meg neki legelsõnek, hiszen itt minden magával ragad. Mindennek megvan a maga mondanivalója.

- Mit szólnál elõször a könyvtárhoz? – halkan szólok hozzá, majd megvárom, amíg kilép elõttem. Egymás mellett haladva sétálunk a könyvtár felé. Már éppen gondolataimba merednék, amikor szépen csengõ hangja megtöri a csöndet.

- Szép ez a festmény – mondja leheletnyi nevetéssel hangjában. Felpillantok a képre. Igen valóban elragadó.

- Igen, az egyik kedvencem. A festõ kilétét nem tudom, de minden bizonnyal tehetséges öregember lehet – nosztalgikusan pillantok a falon függõ képre.

- Mibõl gondolod, hogy öreg, és hogy férfi?

Vállat vonok. Igazából ezen még el sem gondolkodtam, egyszerûen annyira természetesnek vettem, hogy férfi az alkotó, hogy el sem gondolkodtam, azon talán tévedek. Minden képben van valami varázslatos, és egyedi, mint ahogyan ebben is. Láttam én már fiatal festõket, akik játékos vonalakat húztak mindenféle precizitás nélkül. Ez viszont gondosan lett megalkotva, a mûvész még a legapróbb részletre is ügyelt. Türelemmel és végtelen pontossággal lett elkészítve a kép. Kérdésére számtalan módon válaszolhatnék, mégis a legegyszerûbbet mondom a lánynak.

- Mikor megláttam a képet, úgy gondoltam és az óta, ez maradt meg bennem. De szívesen találkoznék az alkotóval – mondom egy apró sóhajjal.

- Ez esetben – feleli megállva. Hátrapillantok. – Chou Hikarashi vagyok, falusi mûvész és írónõ – bájos monológját még egy színpadi meghajlással is megkoronázza. Nem mondom, hogy nem ért váratlanul. Megdöbbentõ. Mosolyogva nézek rá. Hihetetlen, hiszen ha igaz, amit mond, akkor ez azt jelenti, hogy tévedtem.

- Ez esetben – állok elé. – Hadd, köszönjem meg magának, oly módon eme ragyogó festményt, hogy megmutatom a környék legszebb épületét – követve elõbbi mozdulatát én is meghajlok elõtte. Újabb kuncogás tõle, én is elmosolyodom. Kiegyenesedve indulok el, amíg meg nem érkezünk a célhoz.

- Itt volnánk – jelentem ki és kitárom a kétszárnyú ajtót, mielõtt még moccanhatna keze után, nyúlok és visszatartom. Miután megbizonyosodom a felõl, hogy valóban nem mozdul el mögé lépek, és kezemmel takarom el szemeit. – Türelem – suttogom, õ, pedig ellazul. Habár õ ezt nem érezhette közelebb, hajolok hozzá, és mélyet szippantok kellemes illatából aztán elveszem kezem szemei elõl és várom az elmaradhatatlan hatást. Jól tudom, hogyan is néz ki ez a szoba, hiszen családom közül talán én töltöttem a legtöbb idõt itt. Minden egyes könyvet ismerek itt. Jó néhányat én magam hoztam ide. Csodálattal teli arccal pördült meg, majd szemei megállapodtak a zongorán.

- Szabad? – kérdi ámulattal teli hangon. Még anyám zongorája volt, rengeteget bajlódott, hogy engem megtanítson játszani rajta. Nem járt sikerrel. Felsóhajtok.

- Igen – válaszolom, gyorsan. A lány fürge lépteivel már a zongoránál is van. Lehuppan a szénfekete székre, felhajtja a tetejét majd ujjaival, végigsimít a billentyûkön. Egészen kíváncsivá tett, vajon mit fog játszani majd. Ujjai eleinte félénken érintik a zongora billentyûit, egy lágy békés dallamot játszik. Mikor már azt hittem, több meglepetést nem tud okozni nekem, újra rá kell, hogy jöjjek. Tévedésben élek. A dallam mellett egy gyönyörû hang is felcsendül, és énekkel kíséri a zongora dallamát. Hangja felerõsödik, és betölti ennek a helynek minden apró zugát. Mint ahogyan sok más teremnek ebben a kastélyban, ennek a könyvtárnak is pazar akusztikája van.  Lassacskán kezd halkulni a dallam és vele együtt a lány éneke. Szapora lélegzettel tölti fel tüdejét újra friss levegõvel. Lehunyt szemei mögül apró fényes könnycseppek bukkannak fel, és gördülnek le orcáján. Háta mögé lépek, tenyerem vállára teszem õ, pedig válla felett pillant rám. Kérdések ezre fut át agyamon, mégsem teszem fel egyiket sem a lánynak. Õ csak egy vendég, aki könyvet jött írni ide. Nincs értelme, hogy megismerjem õt közelebbrõl is. Hiszen egyszer majd úgy is elmegy. Alig észrevehetõen megrázza fejét, ujjaival gyorsan megtörli könnyes szemeit. Leveszem válláról kezem, talpra áll és immáron nyugodtabb lélekkel veti bele magát az ismeretlenbe. Mindvégig mellette maradok és figyelem még a legapróbb mozdulatát is, de õ ebbõl semmit sem vesz észre. Hogyan is vehetne, hiszen annyi minden van, még ami csak arra vár, hogy a lány megpillantsa, megérintse és felfedezze. Útját veszélyes vizek felé tereli, lábujjhegyre áll és leemeli életem egyik bársonykötésbe csomagolt darabkáját. Lépteim szaporábbra veszem, õ a földre huppan. Még mielõtt kinyithatná fürge mozdulatokkal, kapom ki ujjai közül.

- Bármit megtekinthetsz, bárhová beléphetsz, de ennek az albumnak az érintése tiltva van. Kérlek, tartsd magad ehhez, most pedig induljunk. Sok minden van, még ami csak arra vár, hogy megtekintsd – mondom színtelen hangon.  Nosztalgikusan simítok végig puha fedelén. Hihetetlen, hogy pont ehhez a bársonyba bújtatott ékszerhez fûzõdnek életem legsötétebb emlékei. Képek, levelek, versek és a múltam, ami ennek albumnak a mélyére van rejtve. Oly sokan más szemmel tekintenének rám, ha felfednék ezt a kincset, amit kezeim közt tartok és belelesnének. Láthatatlan porszemeket söprök odébb róla, és visszateszem helyére. Lenézek a lányra, láthatóan zavarban érzi magát. Én tehetek errõl. Karom nyújtom felé, õ, pedig némi habozás után újra belém karol és elindulunk. Kivezetem õt a könyvtárból egészen a domb mögött elterülõ kristálytiszta vizû tóig.

- Nagyon tehetséges vagy fiatal korod ellenére – jegyzem meg és átsegítem egy korhadt farönk felett. Érintésemtõl rózsás pír önti el hamvas arcát. Vörös szemeim a tõlünk nem messze lévõ tón nyugtatom, miközben várakozom a lányra. Ügyetlen mozdulatokkal lépi át a rönköt, amin majdnem elnevetem magam.

- Köszönöm – hajtja le a fejét. – Miért lettél olyan ideges, amikor kezembe vettem azt az albumot? – csak egy egyszerû kérdés, és én még sem tudom szavakba önteni gondolataimat. Helyette kezem derekára teszem és a rózsalugasok felé, kormányzom õt. Érintésemtõl alig észrevehetõ remegés fut végig karcsú testén. Elmosolyodom. Felemelem, a kezem s leszakítok egy rózsaszálat a többi közül és átnyújtom a lánynak. Tömény, édeskés illat tölti meg a levegõt. A virágok illata.

- Gyönyörû ez a hely. Annyira hihetetlen, hogy én is itt vagyok – szólal meg halk, szinte már tétova hangon.

- Addig maradsz, ameddig jól esik...

- Uram! – szólal meg mögülünk Marcus mondatomat félbeszakítva. Chou ijedten kapja fel a fejét, majd amikor észreveszi a férfit köszönésképpen, elmosolyodik és biccent. – Kisasszony – hajol meg újra.

- Miért jöttél. Történt valami? – kérdem, s az ujjai közt szorongatott hófehér borítékot figyelem. Folyton csak ezek a levelek.

- Ez itt az ön nevére szól – válaszolja az öreg óvatosan. Hát még szép, hogy az én nevemre szól. Ki másnak küldhetnének itt még ilyen vackokat?

.

- Uram, az imént érkezett egy fiatalember önhöz – szól csöndesen hangja éppen, hogy felér egy suttogáshoz. – Beengedjem, vagy szólítsam fel távozásra?

- Fogadom – mondom s arcomon egy lusta félmosoly, terül el. Marcus meghajol és kilép a szobámból én, pedig helyet foglalok sötét tölgyfa asztalom mögött. Néhány iratot felkapok és összerendezem aztán a fiókomba, csúsztatom. Rend a lelke mindennek. Ajtómon halkan koppantanak hármat, kiszólok, hogy szabad aztán a kétszárnyú ajtó kitárul, a fiú, pedig belép rajta. Régrõl ismerem õt, bár még mindig csak távoli ismerõsként tekintünk egymásra. A fiatalember illemtudóan hajol meg elõttem. Marcus lesegíti kabátját én, pedig intek neki, hogy foglaljon helyet a velem szemben levõ széken.

- Elnézésed kérem a hirtelenjében tett látogatás miatt.

- Miben lehetek segítségedre Mike?

- Michael. Kérlek, szólíts Michaelnek. Nem szeretem, ha úgy hívnak engem, hogy Mike.

- Elnézésed kérem, máskor ügyelni fogok majd megnevezésedre. Most pedig sürget az idõ, mit óhajtasz? – kérdem szavaimba csak csipetnyi hazugságot, bújtattam. De õ mindezt észre sem veszi. Sürget az idõ? Ugyan miket beszélek. Az talán az egyetlen, ami végtelen az életemben.

- Volna egy lány, Chou Hikarashi. Régi ismerõsöm, aki feltörekvõ írónõ…- Michael zavartan süti le szemeit, és mély lélegzetet vesz. Ismerem szándékait, sokan fordultak már ilyen kéréssel hozzám. Könyvet szeretek volna alkotni az én otthonomról. Könyv egy rettegett kastélyról és annak uráról. Eddig még senki sem tehette be a lábát otthonomba miért is, egyeznék bele pont most. Miért? Magam sem tudom, talán hogy legyen jele életnek itt.

 - És azt szeretnéd, ha befogadnám õt, amíg elkészíti legújabb szerzeményét – mindez nem kérdés volt, hanem kijelentés és õ mégis válaszolni akar rá. Szemeiben vidámság csillan, amikor bólint. Könyökömet az asztalra teszem, kezeimet összekulcsolom, és tûnõdve nézek a fiúra. Ó jaj most mit tegyek veled? Nincs mit tenni, hiszen jómagam is kíváncsi vagyok a lány alkotására.

- Legyen kívánságod szerint. Szárnyaim alá veszem az ifjú hölgyet – jelentem ki végül õ, pedig mintha éppen karácsonyi ajándékot kapna, felragyog és boldog, számomra ismeretlen mosollyal, jutalmaz.

- Mikor fogadja õt? – teszi fel kérdését sokkal magabiztosabban. Milyen remek kérdés, mikor is fogadom õt? – Marcus!

- Uram? – lép közelebb komornyikom, amit mosolyommal jutalmazok.

- Készíts elõ egy szobát. Vendégünk érkezik – Marcus újfent meghajol elõttem én, pedig Michael felé intézem szavaimat. – Akkor érkezik a fiatal hölgy, amikor jónak látja.

- Hálás köszönetem Mr. Evans – biccentek neki õ, pedig már indul is. Nem kisérem ki helyette elõkapom nemrég elpakolt irataimat és átnézem õket. Chou Hikarashi. Kedves név, de vajon õ maga milyen lehet? Hátradõlök székemben, és lehunyt szemmel pihenek, hogy aztán újult erõvel vághassak neki a munkának.

        Másnap reggel korán lépek dolgozószobámba. Számomra érthetetlen lelkesedéssel várom vendégem. Talán, mert oly rég volt látogatója ennek a kastélynak, vagy, mert még soha sem volt személy, aki itt maradt volna. Nem, azért mert nem akadt jelentkezõ, hanem mert nem hagytam. Ismerem már a döbbent tekinteteket, amelyekkel megérkeznek. Kétségkívül a lány is csodálattal mered majd az ódon épületre. Az épület egy kisebb tisztás közepén állt, körülötte végtelen messze elterülõ erdõ, amely menedéket adott különbnél különb állatfajoknak. Hátratolom székem és az ablakhoz lépek. Kint hûvös õszi szél fújt. Az évnek ebben az idõszakában még a szokottnál is lélegzet elalítóbb a kastély és környéke. Itt nincsenek tömbházak, sem gyárak, hogy szennyezhessék a környezetet. Itt az egyedüli, ami van az a csönd. Félrevonom a sötét függönyt és kibámulok a messzeségbe, elgondolkodom, azon hogy a számtalan visszatérõ emlékek között miért nincsen egy sem a szüleimrõl? Néhány kósza tincset arrébb seprek arcomból miközben valaki hármat koppant ajtómon, aztán már nyitja is ki. Én persze továbbra is ablakomon tekintek ki, a látvány egyszerûen mesébe illõ. Még ennyi év után sem vagyok képes megunni. Hogyan is tehetném.

- Uram a vendége megérkezett – szól Marcus aztán, mint ahogyan eddig is tette meghajol. Merengve vetek egy utolsó pillantást a kinti tájra aztán a két ajtómban álldogáló alakra, nézek. Tekintetem találkozik a lányéval egészen különleges szemei, vannak, ahogyan nekem is. Törékeny teremtés, olyan, mint az õszi pillangók, amelyeket az elsõ fagy elpusztíthat. Szõke haját szoros fonatba rendezte, megjelenése kifogástalan. Habár számomra talán túl színes, még sem teszem szóvá. Arcát rózsás pír önti el, amitõl ha lehet még szebb lesz. Könnyed léptekkel haladok a lány felé õ, pedig rám emeli sárga szemeit.

- Isten hozta az Evans birtokra, kedves – mondom neki, õ még mindig kerek gyermeki szemekkel figyel engem. Én, pedig továbbra is várom bemutatkozását.

- Chou Hikarashi a becsületes nevem, Mr.…- Azt hiszem talán várakozás, lehet a lány szemeiben. Mosolyogva figyelem õt majd tenyerem tenyeréhez érintem, és ajkaimhoz emelem.

- William Evans – felelem, és lágy csókot lehelek kézfejére, amire a lány megborzong. A leány kezét eleresztem õ, pedig mereven néz maga elé. Vajon mi üthetett ebbe a lányba? Egy jó ideig egyikünk sem szól semmit részemrõl idõt, hagyok neki, hogy gondolkodhasson nyugodtan a történtekrõl. A szobáját viszont valakinek meg kell, hogy mutassa neki. Marcus nem elérhetõ, tehát maradtam én.

- Megmutatom a kegyed szobáját – mondom és intek a lánynak, hogy indulhatunk. Cipõjének talpai halkan koppannak a márványpadlón. Irodám kellemes melegébõl kiérve hûvösebb és frissebb levegõ cirógatja végig arcunkat. Könnyedén érem be õt és mellette haladva vezetem szobájához. Gyors könnyed lépteimet lefaragom és az õ apró lépteihez, igazodom.

- Köszönöm szépen a nagylelkûségét – néz fel rám ártatlan mosolyával.

- Ugyan nem tesz semmit és kérem, tegezzen nyugodtan – mondom mosolyommal nyugtatva õt.

- Köszönöm, de akkor ön… akarom mondani te is engem, kérlek – Chou újra belepirul mondatába. Milyen bájos lány. A csönd, ami újonnan ránk zuhan nyugalommal, tölt el. Közel járunk a szobához õ, pedig idõközben valahogyan mögém sorolt, megállok szobájának ajtaja elõtt. Apró teste, pedig nekem csapódik.

- Nagyon sajnálom – hajtja le fejér elõttem. Fülei viszont égnek a pirosságtól. Kis buta.

- Semmi baj – szólok kedvesen. – Akkor itt is volnánk. A szobához tartozik két-két kulcs. Az egyik az erkélyé a másik magáé a szobáé. Ebbõl a két kulcsol, van, még egy-egy hátha elhagynád véletlenül. Ha ez megtörténne, kérlek, azonnal szólj. Ha bármi baj lenne, végigmész ezen a folyosón arra – magyarázatomat mozdulataimmal és próbálom könnyebben érthetõvé tenni. Kezemmel bal felé intek – elfordulsz jobbra és a következõ folyosón, a végétõl kicsit visszább az utolsó elõtti ajtó az én szobám. A szobádhoz tartozik egy fürdõ és egy gardróbszoba is, valamint egy kandalló. Nem tudom mennyi ideig, tervezed itt tölteni az idõdet, de érezd magad otthon. Maradj, ameddig jól esik – mondom, majd kitárom elõtte az ajtót. Itt ebben a kastélyban minden egyes szobának meg van a maga története és hangulata. Ezt a szobát még jó anyám építette ide, bár senki sem használta ez idáig. Chou a vidám színekben pompázó szoba küszöbét átlépi majd gyönyörködve, néz körül miközben õ is, megpördül párszor.

- Tetszik? – kérdem miközben oldalam az ajtónak, döntöm.

- Csodálatos – mondja ámulattól telt hangon. A lány szemei az ágyra terelõdnek onnan, pedig a földön heverõ bõröndökre. – Még egyszer nagyon szépen köszönöm – hajol meg elõttem.

- Nagyon szívesen – válaszolom, és már indulok is, de elõtte még volna pár dolog, ami tisztázásra vár. – Vacsora este hétkor, reggeli héttõl egészen kilencig, ebéd pontban, délben. Ezen kívül, ha bármire igényt tartasz, akkor szólj a konyhán, bármit elkészítenek, de ha úgy akarod, te is használatba veheted – mondom, õ, pedig csak bólogatni tud. Láthatóan nem igazán kötik le õt szavaim. – Még valami, a birtokot este tíz után, ha kérhetem, ne hagyd el. Ebéd után körbevezetlek, a könyvtár biztosan tetszeni fog – mosolygok és az ajtó felé, indulok. Mielõtt végleg magára hagyhattam volna õt halk, szinte mér tétova hangon, szól hozzám.

- Ne haragudj, hogy megkérdezzem, de van a házban zongora?

- Persze, nem is egy. Van egy terem, amiben van pár egyéb hangszer is, akkor majd azt is megmutatom – mosolygok, rá aztán intek búcsúzásul, és magam után bezárom az ajtót. Ajkaimat egy aligha hallható sóhaj hagyja el. Csönd és nyugalom, e kettõ, ami miatt ide költöztem. Gyûlölöm a bálokat, és a többi unalmas társalgást a többi gazdag ficsúrral. Az emberek elvakultak és csak azt látják, ami számukra fontos. Komótos léptekkel ballagok szobámba, magányos utam közben egy árva lelket sem látok. Marcus szobámban állva vár rám, ujjai közt egy levelet szorongat, amely az én nevemre szól. Levél nekem, és nincs feladó.

- Tedd az asztalra – mondom töprengve kitõl is, jöhetett. Valljuk be, nem igazán kapok leveleket, azokat álltalába én küldök. De akkor már rettegjen a címzett. Nem vagyok szadista, sem agresszív egyszerûen vannak szabályaim és másokkal szemben felalított határaim, amelyeket jobb nem feszegetni vagy megszegni.

- Uram-elõkészítettem önnek a fürdõt, szeretne még valami?

Tagadóan intek kezemmel. Marcus pedig meghajolva, távozik. Jó fiú.  Mikor már léptei végleg elhalkulnak ágyam szélére, roskadok, s feltépem a levelet.  Minden egyes sor gyönyörû betûvel íródott. Valaki igen sokat fáradozhatott, hogy ezt megírja s hozzám, küldje. Újra és újra végigolvasom. És még most sem értem miért küldték ezt nekem, és hogy ki volt az.

Figyelek. Suttogj csak, bízd rám a titkod.

Suttogok, bízok, és elvesztem a titkot.

Hallom. Könnycsepp fagy mosolyára,

Várok, már sir a szegény árva.

Dreamwalker

Reggel fejfájással ébredek. Hát hogy máshogy ébrednék, ha egyszer a kölyök leütött? Ráadásul kétszer, ugyanazon a helyen! Basszus már… Tisztára fáj a fejemen levõ púp. Biztos akkora, mint egy hegy. Elrontotta az én tökéletes kinézetemet!

- Kölyök! – morgom összeszorítva a szememet. Semmilyen zajt nem hallok erre, ezért ijedten kinyitom a szememet. Ez elment volna, úgy, hogy itt hagyott kiütve?! Ja, nem. Csak elaludt… - könnyebbülök meg. Közelebb óvakodok hozzá, mert lehet, csak tetteti, hogy alszik, és csak arra vár, hogy ismét leüthessen engem, de akkor sem mozdul meg, mikor már ütési távolságon belül vagyok, rájövök, tényleg alszik. Megkönnyebbülten telepszem le elé, és nézem, ahogy alszik. Arca kisimult, gondoktól mentes, nyitott szájából még a nyála is kicsöppent. Édes.

Mi?! Édes?! Bazz, hogy gondolhatok ilyeneket?! Õ nem… édes. Õ csak egy kölyök. De attól még megérdemli, hogy az ágyon feküdjön, nem pedig a földön, szóval a páncélját kiveszem a kezébõl és fölpakolom az ágyra.

Jó pár percen keresztül figyelem, és mikor észbe kapok, mit is csinálok, fejbe ütöm magam. És amilyen ügyesen sikerül, pont ott ütöm meg magam, ahol tegnap Versay. Áuuuuu! Morgolódva próbálom felébreszteni, de mikor ébredezik, akkor még édesebb arckifejezése van, így ellágyulok. Kicsit eléggé fájdalmasan érint (fizikálisan is, és érzelmileg is), mikor a szemembe néz, és ijedten elhátrál elõlem. Annyira megijesztem, hogy még az ágyról is legurul. Nyöszörögve pattan fel, és maga elé tartja a közben felkapott pajzsot.

- Nyugi Versay én vagyok. nyugtatgatom, de nem épp azt a hatást érem el, amit akartam.

- Mert tegnap este nem te voltál az, aki letámadott. – morogja elnézve mellettem. Rám se bagózik, basszus!

- Az nem én voltam, valami átvette a hatalmat a testem felett. – mondom az igazságot, amit a kölyök tiszta szkeptikusan fogad.

- Ja persze. – fintorogja, de a pajzsot azért leengedi. Közelebb megyek hozzá, hogy átölelhessem, de mikor magamhoz szorítom, ráüt a fejemre. Bár enyhe, de pont arra a púpra üt, ami nagyon-nagyon nem tetszik nekem. Mi van, ha agyrázkódást kapok miatta?!

- Héé. – tolom el magamtól morgolódva.

- Nem tudni, mikor vagy önmagad. – suttogja, és mintha mindjárt elaludna, így, állva. El akarom venni a páncélját, de arra már felébred, és ismét fejbecsap. Basszus mááár!

- Fejezd már be a csapkodást te! – kiáltom ingerülten. Versay az ágy mellé gömbölyödik össze, a fülére tapasztott kézzel. Eléggé elárvultan, és homályos szemekkel néz rám, ami nem tetszik nekem. Vajon mi baja lehet?

- Ne kiabálj kérlek. – motyogja, és még mindig a fülére tapasztja a kezét. Elõre-hátra ringatózik, és eléggé elsápad. Óvatosan letérdelek mellé, de addigra már szerintem elaludt, mert meg sem moccan. Féltõn karjaimba veszem, és fölteszem az ágyra, hadd aludjon. Biztos nagyon félhetett az éjszaka, azért nem aludt semennyit sem.

Finoman végig simítok puha arcán, mire közelebb mozgolódik hozzám. Karjaim közt alszik édesen, én meg próbálok nem mozdulni, nehogy fölébresszem. Mióta is vagyunk így, együtt? Nem egész egy napja, igaz? Basszus, egy ilyen kis kölyök hogy a fenébe tudott egy nap alatt ennyire megváltoztatni, de úgy, hogy nem is feküdt le velem, ráadásul többször fejbe is vert engem.

Ehh, apám fetrengene a röhögéstõl, ha ezt megtudná, és egybõl… hogy is mondják? fele királyságát Versaynak adná…

Mikor már több órája fekszünk, a gyomrom korogni kezd. Finoman lefejtem a karjait a derekamról, és kisietek a szobából. Nem csak éhes vagyok, de a fogadóssal is lenne némi elszámolni valóm.

---*---*---*---

Mikor visszaérek tele hassal, egy információval vagyok gazdagabb, miszerint egy incubus  lakozik a szobában, akit évek óta lehetetlen innen kiûzni. Mikor valaki ebben a szobában száll meg, megszállja a testét, és átveszi felette az uralmat, hogy aztán valakit megerõszakolhasson. Ugyanis nehezítésként nem egy normális incubussal van dolgunk, hanem egy szellem incubussal. Hát vagy egy olyan szellemmel, aki életében egy perverz volt, és halálában is folytatni akarja az emberek megrontását. Ez is egy opció, ugyanis még soha senki nem látta ezt az izét, mindenki csak érezte. Na, de majd én!

 Vagy nem, mert nem érdemli meg a fogadós, hogy megpróbáljam elûzni ezt az izét, mert tájékoztatás nélkül adta ide ezt a szobát, ráadásul emiatt egy nagy pukli lett a fejemen! Szóval holnap húzunk innen a fenébe. Igen, húzunk. Ugyanis Versay velem marad. Persze, lehet, ezt õ még nem tudja, de ha egyszer õ kérte, hogy velem maradhasson, akkor remélhetõleg fölkészült arra, hogy velem maradjon.

Az ágyon Versay még mindig alszik, de már nem sokáig, mert forgolódni kezd. Picit nyüszög, majd édesen megdörgöli a szemeit, és föltápászkodik.

- Jó reggelt! – köszöntöm. Egy mordulás a válasz, no meg egy szúrós nézés. Most mégis mi baja van?! Ehh, passzívok… Ki érti õket? – Ma még itt alszunk, szóval úgy készítsd föl magad lelkileg, hogy lehet, megint megpróbállak majd megerõszakolni az itt lakó szellemféle miatt – jegyzem meg, amit kerek szemekkel fogad.

- Megerõszakolni?! Szellem?! – értetlenkedik.

- Egy szellem lakik itt õsidõk óta, aki szereti megerõszakolni az embereket, az ebben a szobában megszálló egyik ember bõrébe bújva – magyarázom. Éppen állna föl a kölyök, de erre ismét lehuppan az ágyra, kicsit eléggé sokkoltan. Hát, én sem fogadnám jobban, ha egy szellem meg akarna erõszakolni… Pláne, hogy az én fenekem érintetlen, és az is marad. De az én leendõ passzívom feneke is a szellem álltal! Nem engedem, hogy õ kapja meg elõbb a fenekét, nem pedig én.

- Nyugalom fiúk, nem akartunk bajt – mondja az egyik részeg fickó. Heh, elõbb kellett volna gondolkozni, míg mielõtt belekötöttek volna Versayba.

- Ha nem akartatok, akkor miért kötöttetek bele ebbe a fiúba? – vonom kérdõre õket, de igazából nem érdekel a szánalmas mentségük. Közelíteni kezdek feléjük, hogy móresre tanítsam õket. Hiányzott már a harc!

- Nyugi, nem bántottak. – próbál meg megakadályozni Versay azzal, hogy megfogja a kezem, és vissza akar ráncigálni, de csak kirántom a kezem. Most ne állítson meg! Ha már egyszer elutasított, akkor ne érdekelje, hogy én kivel kezdek harcba! Nevetés harsan fel, így hátranézek Versayra, és látom, hogy a földön hever. Che… Ágyban kellett volna maradnod!

De nem marad a seggén. Nem, neki fel kell pattannia, hogy ismét rávegyen arra, hogy hagyjam õket békén. Bazz…

- Szállj le rólam, hadd leckéztessem meg ezeket. – morgom. A kölyök csak megingatja a fejét és nem tágít. Basszus, hagyj már békén! Le kell valahogy eresztenem a feszültséget, és ezek a beszólongatós férgek tökéletesek lesznek erre a célra.

- Gyere menjünk. – kezd húzni. Tisztára elszáll ettõl az agyam, és bár nem tervezem, de lekeverek neki egy pofont. Mikor elrohan, akkor tisztul ki az agyam. Ezt nem kellett volna. De ezen változtatni már nem tudok. Talán… Bocsánatot kéne kérnem… - gondolkozok el, és figyelemre sem méltatom azokat a részeg barmokat, akik miatt pofon ütöttem Versayt. Bár néha tényleg idegesítõ a kölyök, mégis… talán egy pici részemnek tetszett, hogy van társaságom.

- Itt meg mi a fene történt? – hallok meg magam mögött egy ismerõs hangot. Hátra fordulva meglátom a fogadóst. – Kotródjatok el innen, részeges banda! – ûzi el azokat a barmokat, de nem várom meg, amíg rám is idõt szakít, hogy miért kötöttem beléjük, inkább a kölyök után sietek. Na jó, az túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy sietek, de… szép lassan elindulok a városon kívülre. Valamiért olyan érzésem van, hogy a másik városba akar menni, hogy minél messzebb legyen tõlem. Nem tudom, miért, de… szeretném, ha velem maradna a kölyök. Fura, mi?

Egy sötét erdõn át vezet az út. Bal felõl fényt látok meg, a tûz fényét. Valószínûnek tartom, hogy ez Versay lesz, szóval arra felé indulok el. Kidõlt fákon át mászok egyre közelebb, és közelebb, míg végül megpillantom a tûz fölé görnyedõ Versayt. Egy pillanatra megtorpanom, mert hirtelen olyan… helyesnek, és édesnek látom, de aztán kijózanodok.

- Na végre, hogy megtaláltalak. – morgom és közelebb sétálok.

- El is mehetsz. – közli rám sem pillantva. Che… persze, mintha azért jöttem volna utána, hogy aztán nélküle menjek vissza, mi?

- Ha a pofon miatt vagy ilyen, fölösleges, hiszen meg akartalak védeni, már ez is baj? – vonom kérdõre. Kicsi eléggé hisztis, de sebaj, kinevelem belõle! Már ha velem jön… Mert ezt nem fogom eltûrni! Csakis egy kis ideig.

- Nem kell megvédeni, magam is boldogulok. – feleli. Nagyon magabiztos - fõleg, a gyomrából származó korgás az, ami segít abban, hogy nagyon magabiztosnak tûnjön…

- Biztos vagy benne? A fogadós meleg étellel vár minket vissza. – próbálom visszacsábítani a fogadóba.

- Igen, kár volt csatlakoznom hozzád. – mondja szomorúan. Értem… Nem erõszak, hogy velem maradjon.

- Jól van. – mondom, és megfordulok. Hát… talán igaza van. Nem vagyok valami jó társaság, fõleg nem egy olyan srác számára, aki nincs otthon a férfiak közti szerelemben. Szóval… jobb is, ha nem marad velem.

Visszamegyek a fogadóba, és kérek vacsorát, mert én éhes vagyok. Egy finom pörköltet kapok vacsorára, amit egy jófajta sörrel öblítek le. Kicsit túlfizetem a vacsorát, hogyha esetleg mégis visszajönne Versay, neki ne kelljen, aztán fölmegyek a szobába. Levetkõzve bebújok az ágyba, és próbálok elaludni. Mikor végre sikerülne nagy nehezen elaludnom, egy halk ajtónyitódást hallok meg. Halk neszezést követõen bemászik az ágyba Versay. Hogy honnan tudom, hogy õ? Egyrészt, mert más nem jönne be, másrészt, az illatáról. Igen, az illatáról. Olyan… finom és édes.

Fölemelem a takarót, hogy mellém tudjon bújni, amit meg is tesz. Kócos buksiját a mellkasomnak dönti, és hozzám bújik. Haját és hátát simogatom, úgy alszik el. Már én is épp elaludnék, amikor hirtelen sürgetõ vágy tör rám. Orromat teljesen betölti Versay finom illata, amitõl agyamat elönti a köd, és férfiasságom megkeményedik.

Próbálom magam visszatartani, mert az elõbb is épp az én vágyaim miatt volt balhé, de nem megy. Túl közel van. Túl édes. És túlságosan hozzádörzsölõdik a férfiasságomhoz a pocija, miközben azért mocorog, hogy minél jobb helye legyen.

Nem megy! Nem bírom magam visszatartani. Kezemet kemény fenekére csúsztatom, és masszírozni kezdem a formás gömböket. Álmában fölnyög egy kicsit, amit bíztatásnak veszek, és az alsónadrágja alá csúsztatom a kezem. Egyikkel a fenekét simogatom, másikkal heregolyóit morzsolgatom.

- Mi a…? – riad fel. Nem szólok, hanem egybõl ajkaira tapadok. Szenvedélyesen csókolom, és nem foglalkozom tiltakozásával. Nem tudom, mi van velem! Nem bírom leállítani magam. – Ne! Hagyj! – szakad el tõlem egy pillanatra. Próbálok leállni, de nem megy. Mintha a testemet más valaki irányítaná.

- Nem… bírok… leállni – nyögöm ki magamból nagy nehezen, mert olyan, mintha valami eltömítené a torkom, és nem engedne beszélni. Versay valamiért furcsán néz rám, bár nem csodálom, miközben hadakozik ellenem, hogy ne simogassam a mellkasát. Azt a selymes, lágy mellkast. Bár szeretném, hogy ez történjen, de nem akarom kényszeríteni! Mi a franc történik?! – Fuss! – kiáltom neki, és egy pillanatig mintha ismét bírnék magamon uralkodni, így elengedem. De amint az ajtóhoz ér, utána sietek. Rángatja, feszegeti az ajtót, de nem nyílik. Mi a franc?!

- Most meg vagy! – mormolom, de nem én teszem. Basszus, mi a fene van már?! Miért sétálok oda szerencsétlen kölyökhöz? Én ezt nem akarom! Engedelmeskedj már, hülye test! – gondolom mérgesen, és egy pillanatra megtorpanok. Az ajtónak szorított Versay ez idõ alatt gyorsan elslisszol, és az ajtót veszi célba. Testem ismét elindul magától. Míg oda nem érek, a kölyök ügyesen fölveszi a páncélt, és mintegy pajzsként maga elé tartja. Én megdicsérném, de ami miatt nem pudok parancsolni a testemnek, amiatt az „ügyes vagy, kölyök!” helyett „az nem fog engem megállítani” szalad ki a számon. Bassza meg, most meg mi a franc van?!

Éppen elérem Versayt, és csókolgatni kezdem finom ajkait, mikor hátulról egy erõteljes ütést érzek meg a fejemen, de olyan erõset, hogy összecsuklok tõle. A fejem! – siránkozok, miközben a fájós púpot tapogatom a fejemen. Gyilkos pillantással méregetem Versayt, aki leütött a páncéljával, de csak pár pillanatig, mert a testem ismét támadásba lendül. Én még fájlalnám a fejemet, ez meg csak szexelni akar. Hát basszus!

Áuuu! – siránkozok magamban a következõ ütés fájdalmára, de nem sokáig, mert egy harmadikat is kapok ugyanoda, és elájulok. Hát, legalább most nem fogom megerõszakolni szegény kölyköt… Ügyes fiú vagy, Versay!

- Nem akarattal sírtam. – jelenti ki dacosan, és fölpattan a földrõl. Kicsit leporolja (vagy letaperolja?) magát, és elém sétál. – Meg tudod mondani merre vagyok, mert jó ideje bolyongok, és lehet eltévedtem. – kérdezi bizonytalan hangon. Hallom mély sóhaját, mire nagy nehezen, de rászánom magam, hogy megforduljak. Vörös, kisírt szemeit és még mindig kicsit folyó könnyeit látva újból elõveszem a zsebkendõmet, és a kezébe nyomom. Szerencsére most elfogadja, és megtörli az arcát. Hogy néz már ki? Ha cuki fiú kinézete van, akkor viselkedjen már úgy! Che…

- Persze ennek az országnak én vagyok a hercege Lashawn. – válaszolom teljes lelki nyugalommal. Hm, bár ha atyámék kitagadtak, akkor nem biztos, hogy még herceg vagyok…

- Ismerõs ez a név. – néz a távolba, és szinte látom, ahogy kattognak a kerekek az agyában. Kérlek szépen, ha ismerõs, akkor valószínûleg rólam hallhattál, mert ez csak és kizárólag az én nevem! Asszem… Én még nem találkoztam más Lashawnnal. – Kiskoromban volt egy kisfiú, akivel nagyon jóban voltam, ám egy idõ után nem találkozhattam vele. – vonja meg a vállát. Cuki fiú, szerinted érdekel? – gondolom szkeptikusan, de nem szólok egy szót sem. Majd csak abbahagyja… – Rég volt, lehet azóta meghalt.

- Hogy hívnak? – terelem el a figyelmét. Meg azért érdekel is. De csak annyira, mint atyámat anyám szépségápolási hóbortjai – semennyire.

- Versay a Homory királyság egy szem túlélõje. – válaszolja szomorúan, elfordított fejjel. Homory? Az a szomszédos ország, ami megállította az õsöket a terjeszkedésben. Lehetséges lenne, hogy az a Lashawn, akirõl dumált, én lennék? Áh, nem hinném

- Felõlem. – vonok vállat, mint akit nem érdekel. Hát, igazából tényleg nem érdekel, szóval nem kell úgy tennem. Hátat fordítok neki, hogy csinálja azt, amit akar, én nem maradok itt tovább, de egy, a hátamnak dobott valami megállít az indulásban. Ez… Ezt meg…

- Bocsi, nem direkt volt. – pillog rám ártatlanul, mikor metszõ szemekkel ránézek. Véletlen. Véletlen?!

- Ja persze, még egy ilyen és kibelezlek, legyél akárki. – mondom mérgesen. Örülök, hogy nem most díszítem ki a képét! Egyedül az állít meg benne, hogy – ha nem is annyira, mint én, de – egész jól néz ki. És vétek lenne egy ilyen pofit elcsúfítani.

- Oké. – válaszolja, de nem úgy tûnik, hogy túlságosan érdekelné a fenyegetésem. Dühösen elindulok a közeli város, esetleg falu felé, de a hátam mögött meghallok egy gyanús, lépegetõ hangot. Fejemet hátra fordítom, és meglátom, hogy a Cuki fiú követ.

- Minek követsz, menj az utadra. – morranok rá, de úgy viselkedik, mintha azt mondtam volna, hogy „gyere csak, kedves, légy a társam a vándorlásban”. Már pedig emlékeim szerint biztos, hogy nem mondtam ilyet. Akkor meg miért slattyog mellém?!

- Veled szeretnék menni, unok egyedül kóborolni. – mondja boci szemekkel.

- Felejtsd el, nem kell nekem egy bõgõmasina. – torkollom le. Mérges szemeivel szinte lyukat éget a profilomba, de nem érdekel.

- Nem direkt sírtam, de ezt már mondtam, látom, nem érdekel. – duzzogja maga elõtt összefont karokkal. Egyem meg, milyen cuki! Hát… Kár, hogy ez nem érdekel engem.

- Eltaláltad, nem érdekel. – válaszolom felé fordulva.

- Ne csináld már, hadd menjek veled, kérlek.

- Ne rinyálj már. – intem le. Egy pillanatra megáll, de nincs olyan szerencsém, hogy békén hagyjon, mert most a másik oldalamra megy át, és szinte a képembe mászva kérlel tovább.

- Nem rinyálok, csak próbállak meggyõzni. – jelenti ki. Ehh, kölyök… Elegem van már belõled – veszem elõ a szivaromat, és meggyújtva a végét, beleszívok egy jó mélyet. Picit bent tartom a tüdõmben, de aztán kikívánkozik és egy szép kis felhõt eregetve kiengedem a füstöt. A mellettem loholó srác köhögve hessegeti odébb az alaptartozékomnak számító füstfelhõt.

- Ha velem akarsz jönni, ezt el kell viselned. – jegyzem meg a képébe fújva a füstöt. Eléggé köhögni kezd, ami azt jelenti, hogy nem bírja a dohány szagát, tehááát… nem lesz társam! Ezzaz!

- Oké, csak ne sûrûn fujd rám. – lomboz le. Francba. - Akkor veled tarthatok? – kérdezi reménykedve. Ehh… Legyen.

- Most is éppen mellettem sétálsz és jössz velem nem? – kérdezem gúnyosan. Látványosan elcsodálkozik, hogy tényleg jó sokat mentünk.

- Tényleg, jaj de jó. – ugrik a nyakamba. Hééé! Ilyenrõl nem volt szó! Le is lököm magamról. Nem bírom, ha ölelgetnek – kivétel, ha azt azért teszik, hogy aztán megdughassam az ölelgetõt. Már pedig ez a kölyök nem éppen úgy néz ki, mint akinek akár csak halvány segéd fogalma lenne az olyan dolgokról, mint… közösülés. Heh, hogy én honnan tudok ilyen kifejezéseket?

- Ne ölelgess, ha lehet. – morgom, de nem tudom lelombozni, mert mosolyogva folytatja mellettem az útját.

- Igenis. – vigyorogja. Ehh, hol egy fa? Hadd verjem bele a fejem! - Ööö… Bocsi, mégis hogy hívnak? – kérdezi zavartan. Hogy… Heee?!

- Mi van, szelektív a hallásod? Mondtam, hogy Lashawn vagyok. Emlékszel… Még anekdotázni is elkezdtél – válaszolom gúnyosan. Kérlek, mondja valaki, hogy most csak dühíteni akar, nem pedig ilyen feledékeny!

- Jé, tényleg! – csap a homlokára. Nekem egy óriási csepp jelenik meg a tarkómon, és már átkozom magam, hogy beleegyeztem abba, hogy velem jöjjön. – És? Most hová megyünk? – érdeklõdik. Hát honnan tudjam én azt?

- Toronyiránt – mutatok a távoli templomtorony irányába. További kérdéseket is tesz föl, de mivel ennyi elég is volt belõlük, de fõleg belõle, ezért szavait eleresztem a fülem mellett, mintha nem is csicseregne a fülembe. Egy idõ után észreveszi, hogy nem is figyelek rá – vagy pedig csak elfáradt a szája, ki tudja? – és abbahagyja a beszédet. Na végre! A maradék utat végül szerencsére csendben tesszük meg. Pont sötétedés után be is érünk a városba, ahol a fogadót veszem – vesszük – célba. Nem nehéz megtalálni, a fõutcán levõ egyik legnagyobb épület, nagy „fogadó” cégérrel az elején. Bent, alul, egy füstös ivó rész fogad. A fogadós felesége (lánya?) mellbedobással fogad minket, és, mint kiderült, a férjéhez vezet minket, mikor megtudja, hogy szállást keresünk.

- Á, hogy szállást? Értem… - simogatja a szakállát elgondolkozva. – Van szabad szobánk, de csak egy – mondja valami fura csillogással a szemében.

- De… - veti közbe a felesége, de a fogadós egy pillantással elhallgattatja. Nem tudom, hogy mi, de az biztos, hogy valami itt nagyon bûzlik, és az nem a részeg vendégsereg, az biztos! De nem válogathatunk, mert legjobb tudomásom szerint minden faluban és kisebb városban csak egy fogadó található. Már pedig ez elég kicsi város.

- Rendben – mondom.

- De… - Most meg a kölyök mondana nekem ellent. Hát ilyet…! Ránézek, és valami ilyesmit olvashat ki a szemembõl: „kölyök, ha velem akarsz maradni, ne ellenkezz!”, mert hirtelen befogja a száját. Látom rajta, hogy alig, de visszafogja magát; ezért kap egy nagy dicséretet, még ha nem is mondom ki, akkor is.

- Hány éjszakára szeretnék? – kérdezi a fogadós behízelgõ mosollyal. Hmm…

- Kettõ, de még változhat – mondom, mire bólint, és fizetés után int, hogy kövessük. A legfelsõ emeletre vezet föl minket, ott is a leghátsó szobába. Benyit és a kulcsot a kezembe nyomva, el is tûnik, mint aki siet valahová. Vagy valahonnan? – kérdezem magamtól.

- Csak utánad – intek kegyesen útitársamnak, aki egy fintor után be is megy. Én is követem õt, és közben körülnézek. Nem látok semmi különöset, így nem foglalkozom tovább a fogadósék furcsa viselkedésével, csak ledobom magam az ágyra.

- Álmos vagyok – szólal meg halkan a kölyök, mint aki fél megtörni a csendet. Mi ez az érzés a mellkasom tájékán, látva kicsit szomorú arckifejezését? Nem tudom. És amit nem tudok, azzal nem kell foglalkozni.

- Éhes nem vagy? – kérdezem kivételesen nem gúnyos hangszínnel. Választ csak egy fejrázást kapok. Ha nem, hát nem. Mondjuk én sem vagyok az…

Egymástól elfordulva, csöndben levetkõzünk. Furcsa ez a csönd. Olyan… Feszültséggel teli. Lehet, hogy kéne valamit mondanom? De mit? És minek? Miért érzem ezt a kényszert, hogy beszélgessek vele?

Nem tudom. Nem baj, nem beszélek. Ha akar valamit, megszólal. Remélhetõleg…

- Jó éjszakát! – suttogja a csendbe, mikor lefekszünk egymás mellé, és hátat fordít nekem. A sötétben nem jól látok, de az elõttem levõ kecses nyakat pont tökéletesen. Haja hófehér, bársonyos bõrét cirógatja. Hirtelen elfog az irigység, hogy nehogy már csak a haja cirógathassa, és mire észbekapok, már az ujjaim cirógatják a bõrét. A kölyök – Versay ujjaim érintésétõl megdermed, majd hanyatt vágja magát. Nem volt túl jó ötlet, hacsak nem azt tervezi, hogy megdugatja magát velem, mert így meg csábító száját látom magam elõtt, amire egybõl lecsapok. Mrr, finom!

- Ne! – lök el magától, mikor már épp belelendülök finom ajkainak csókolgatásába, majd kiugrik az ágyból. Gyorsan magára kapja a nadrágját és a páncélja egy részét, és kisiet a szobából. Én kerek szemekkel bámulok a kitárt ajtóra, és ujjaimmal végig simítok ajkaimon. Mi volt ez? Ennyire kiéhezett lennék már egy alattam nyögdécselõ testre? Vagy ez valami más?

Mivel válaszokat nem találok percek múltán sem, és valamiért nem akarom, hogy Versay eltûnjön elõlem, iparkodva fölöltözködök, és lerohanok a lépcsõn. Elõször az ivóban nézek körül, de mivel ott sehol sem látom a jellegzetes vörös páncélba bújtatott magas termetét, sietve elhagyom a fogadót.

- Milyen édes kisfiúcska akadt a kezünkbe… - hallom meg pár részeg fickó hörgõ röhögését, és abban reménykedve, hogy nem Versay-ra találtak rá, a hangok gazdája felé veszem az irányt.

Hát persze, hogy Versay az az édes kisfiúcska. Ki más lenne? – gondolom ironikusan, és legijesztõbb vigyoromat magamra öltve feléjük lépegetek.

- Na, fiúk, ki van bent egy kis bunyóban? – kérdezem veszélyes hangon. Agyamat elönti a küzdelmek elõtt tapasztalt izgatottság, ami miatt imádok harcolni. Ne kekeckedjetek velem, mert megjárjátok – üzeni tekintetem és vigyorom, de az alkohol már annyira elbódította õket, hogy nem is figyelnek az üzenetre.

Hogy Versay mit csinál? Nem tudom. Nem nézek rá, mert nem akarom, hogy elvonja a figyelmemet. Nem is akarok rágondolni, mert akkor agyamat nem a harc izgalma lepi el, hanem annak a finom testnek az emléke. Az meg se neki, se nekem nem lenne túl jó. Így inkább tudomást sem veszek róla. „Jó éjszakát”, mi?

Apám is elmehet a jó fenébe! Mi az, hogy eljegyzett engem egy kis csitrivel?!  Egy nyafogó, kényeskedõ csitrivel, akivel még soha az életben nem is találkoztam. Hogy képzeli ezt?! Én tökéletesen elég vagyok magamnak! Ha lehetne, magamat venném feleségül, de mivel nem lehet, nem kell nekem senki! Fõleg nem egy lány. Áááá! Egy lányt kell elvennem feleségül?! Inkább már egy fiút, de ha lehet, senkit. Francba már! – rúgok bele az öltözködõ tükrömbe. Dühömben leverem az asztalomon található összes kacatot, és a függönyöket is letépdesem. Idõ kell, míg megnyugszom, de szép lassan sikerül.

Nem akarok megházasodni. Nem is fogok! Elegem van. Elmegyek innen! Most már örökre. Az sem izgat, ha nem leszek király. Legalább nem kell a folyton panaszkodó néppel törõdnöm… Talán még jól is jön ki ez a kényszerszökés…

Miután ezt így eldöntöm, fölveszek egy fekete vászonnadrágot, és egy szintén fekete vászon inget. A kedvenc zsákomba, amiben minden elfér, összepakolom a legtöbb ruhámat, a fegyvereimet, és a többi fontos dolgot, majd kidobom az ablakon a dolgokat. Egyedül a kedvenc, díszes késemet, a szivaros dobozomat, és az alkaromra erõsíthetõ könnyû páncélt tartom magamnál.

Feltûnésmentesen kisurranok a szobából, és szembe találom magam egy õrrel. Kis híján rátámadok, hogy ne verje föl apámékat, hogy szökésben vagyok, amikor jobban megnézem magamnak, és látom, hogy alszik. Alszik! Ennyire könnyû munkának tart engem? Chö… Nem fogom megsiratni, amikor holnap apám rájön, hogy megszöktem, és elõveszi bûnbaknak… Még jobb is lesz, mintha én ütném le. Az csak felesleges zajhoz vezetne. De így simán el tudok mellette menni, a kincstár felé. Szerencsére nekem is van kulcsom hozzá, még régebben elcsórtam, ezért simán benyitok az õrizetlenül hagyott ajtón. Mi van ma atyámmal? Ez túl könnyû! Pedig tudhatná, hogy ezt nem hagyom annyiban, és el fogok szökni.

Vagy… Lehet, hogy ezt akarta? Lehet, hogy már annyira kikészítettem, hogy inkább kitalált valamit, hogy megszökjek, és még segít is benne azzal, hogy nem tetet õröket a kincstár elé? Hm… Kitelik tõle. De nem is érdekel. Inkább fölpakolom magamat réz-, ezüst-, és egy kevés arany pénzzel. Arannyal, és drágakõvel szintén, de nem túl sokkal, mert az túl feltûnõ lenne az embereknek, én meg annyira nem akarok kitûnni. Pedig az én csodálatos alakom kiemeléséhez muszáj a drága ruha, és az arany, de attól még, hogy atyám segít a szökésben, biztos, hogy kerestetni fog, ha más miatt nem, anyám miatt mindenképp. Na ja… Anyámnak még kellek. Kell valaki, akivel el tud dicsekedni. Én meg tökéletes vagyok. Tökéletes alakom van, vörös hajam, csábító ajkaim és vakító kék szemeim… Hát igen, nem csoda, hogy mindenki belém van zúgva. Saját magammal az élen. Nem hinném, hogy valaha is lesz valaki, aki érdemes lenne arra, hogy belezúgja. Nincs senki, aki velem fölvenné a versenyt. Fõleg nem egy ronda, nyivákoló kiscsaj. Chö…

Na, de eléggé elkalandoztam pénzszedegetés közben. Hm, azt hiszem, ennyi elég is. Szerintem, ha nem veszek majd túl drága dolgokat, talán végig ki is húzhatom munka nélkül. De ez még a jövõ zenéje. Így inkább nem gondolkozom tovább ilyeneken, hanem összefogom egy zacskóba az ékszereket, aranyat és pénzt, és kihúzok a kincstárból. Mily meglepõ, a kastélyból kivezetõ úton senkit sem lehet látni. Tehát atyám tényleg azt akarta, hogy elhúzzak innen. Hát, nem kell nekem kétszer mondani. Odamegyek a királyi kastély azon oldalához, ahol a szobám van/volt, és fölveszem a földrõl a cuccaimat.

A kastélyt körül vevõ fal közelébe sietek, de itt már jobban kell figyelnem, mert mindenhol õrök vannak, és nem szeretnék eggyel sem találkozni. Egy fa takarásából megvárom, amíg két õr keresztezi egymás útját, és ellentétes irányba mennek, ekkor jön el az én idõm. A zsákomat föllendítem a falon, majd nekifutásból fölfutok a falon, követve a cuccaimat.

---*---*---*---

Napokon át menetelve végre sikerül eljutnom az országunk határára. Itt biztos nem fognak keresni, de azért nem árt a biztonság. Bár szeretek harcolni, mégis, most egyáltalán nincs kedvem összeveretni gyönyörû testemet, ezért amikor páncélzörgést hallok, fölmászom egy közelben levõ fára, onnan nézem, hogy ki jön erre felé, jó pár kilométerre a legközelebbi falutól.

Egy nálam is fiatalabb srácot látok meg páncélba öltözve, de mivel egyedül van, nem sok vizet zavar. Azért még fönt maradok a fán, hátha csak eltakarja a domb a társait, de mikor a srác a fám alá érve lekuporodik, és szipogni kezd, rájövök, hogy biztos, hogy egyedül van. Hirtelen döntést követõen leugrom mellé, a srác meg, a hirtelen zaj miatt fölkapja a fejét, és szomorú, könnyes szürke szemeit rám emeli riadtan.

- Hé, fiú, ne bõgj már, mint egy kisbaba! – morgom neki oda, miközben a zsebembõl kihalászott díszes zsebkendõt neki nyújtom. Ennek meg mi baja van?! Ahelyett, hogy elvenné, és megtörölné a szemeit, csak bámul, és bámul és bámul. Megunva mozdulatlanságát, fogom a kendõt, elteszem, és egy sóhajtás után hátat fordítok neki. Ha nem kell neki, akkor nem kell. Engem innentõl nem érdekel.