- Mocskos strici! – ordítok utána, ahogy elhajt. Morogva paskolom magam mellett a hatalmas hátizsákot, és lerogyva dõlök neki. Elõásom a térképet. Akkor lássuk, hol is vagyunk.
Elõkapva egy nyalókát szopogatom a savanykás édességet, hogy addig is spóroljak a vizemmel, ki tudja, mennyit kell majd taposnom. Szétterítem a térdemen a megviselt térképet bemérve egy utat. Noss… a tábla szerint amit legutóbb láttunk… valahol itt lehetek, böngészem.

Igen, itt vagyok, karikázom be a helyet az elõbányászott tollal. Viszont az országút hatalmas kerülõvel menne, és mekkora az esélye, hogy nem egy perverz állat venne fel, aki nyolc kilométer után már a bugyim felé kotorászna! Nem… nem fogok annyit talpalni. Marha messze van a kövi város.
Sóhajtva dõlök a táska árnyékába, nyelvem a nyalóka körül forgatva, lehunyt szemmel. Felemelem a térképet, csücsörítve grimaszolok. És ha átvágnék az erdõn? Vagy harminc kilométert spórolnék, és jó pár napot. Hamarabb beérek a városba, úgyis be kell vásárolnom pár kaját, és olyan két hét múlva fesztivál!  
Ja, miért ne? Ha így egyenesen… északi irányban átvágok, három nap alatt meg tudom tenni a távot.

Felállva kanyarítom a vállamra a hátizsákom, bekapcsolom a kapcsokat a mellkasomnál –Na akkor ha így megyünk…

Jó ideig kell taposni, elõször át a réten; igazából furcsán hirtelen nõ ki a földbõl ez a sûrû erdõ. Megállva a tövénél kutatom elõ a polaroid gépem, lõve róla egy képet, majd meglebegtetve dugom el az erre kialakított zsebben. Na indulás.

Egy darabig csatangolok a kijelölt ösvényen, mélyen bevetve magam, de a nyakamban hordott iránytûvel északra tartok. És amikor a turistaút nyugatnak kanyarodik, tartva tovább az eredeti irányt bakancsommal lassan és fütyörészve kezdem áttörni az aljnövényzetet is.
Gyönyörû ez az erdõ… olyan nyugodt. El tudom képzelni, hogy a faágakon tündérkék ülnek, csilingelõ hangú, hegyes fülecskéjû tündérkék… Felnézek a napra hunyorítva. Tényleg olyan érzésem van, mintha valaki figyelne a fa mögül.
Körülnézek… a madarak csicseregnek, a napfény megannyi foltban szûrõdik át a levelek között, lassan vörösödõ fényben. Mmm, kezdek éhes lenni, tapasztom az ujjaim az igencsak kellemetlenkedõ gyomromra. Olyan éktelen hanggal van, hogy kuncogva pisszegem le az ujjam a számra szorítva.
- Még egy fél óra, és ha találunk egy jó helyet, letáborozunk – magyarázom a rendetlenkedõ pocaknak, és sóhajtva dobok egyet a hátizsákon, tovább taposva.

Hát lett abból egy óra is, mire találok egy köpetnyi kis édes tisztást egy még pirinyóbb csermellyel… megkóstolom a vizet, meglepetten dobódok le zihálva a táskámmal együtt. Iható és milyen finom!
- Fuhh – törlöm meg a homlokom kényelmesen elnyúlva a füvön. Nem érdekel semmi, jesszus, elfáradtam és éhes vagyok. – Jók vagyunk! – nevetek fel.

Szétpakolom magam. Kinyitva a személyes kis féregjáratom elõhúzom a sátram, dúdolgatva felállítom, behúzva a hátizsákot és a hálózsákom.
Boldogan töltöm fel a palackom a friss vízzel, egyszerûen olyan finom, hogy nagyon fog kelleni pisilni ha tovább vedelek ilyen tempóban.
Szedve pár ágat és köveket rakok magamnak egy köpetnyi kis tüzet… bár az már sietõsen, mert kellemetlenül besötétedik.
De ez olyan kellemes. Békés mosollyal hallgatom a tûz pattogását, szemrevételezve a tüzifám – estére pont elég lesz. Néha kimondottan szeretek csak így csendesen mosolyogni… hallgatni az esti erdõt, az elcsendesedés lélegzését a fáknak…
Csendesen falatozok el egy konzervet, kinyalogatva a pástétomot és a húst, betömve két karéj kenyérrel és felpalackozok egy adag vizet.
- Nah, tegyük el magunkat holnapra – csapok a combomra, téve még kisebb rönköt a tûzre, hogy békésen elparázslik majd reggelig, aztán nyugisan bemászok a sátorba.

Megannyi szemként parázslik a bogarak és a csillagok fénye… elmosolyodok. Figyelnek az erdõ szellemei, hát rendesen kell viselkedni, mert a végén itt fehérlenek majd a csontjaim. Felhúzok egy vastag pulcsit és nyakig húzom magamon a hálózsákot. Jóéjt!

***

Még két napig taposom az erdõt, vizsgálom a térképet – olyan gyönyörû ez az egész, de néha már bedugom a fülest egy kis zenét hallgatni, csak pár órácskát. Az egész hely olyan varázslatos, mégis bizsereg a tarkóm, mint amikor egy szempár csak rád irányul. Kezd idegesíteni és sokat adnék egy tóért ahol lemosakodhatok, vagy egy forró zuhanyért. Ja, most hirtelen hiányzik a zuhany, meg egy hatalmas tejszínhabos pite.
Sóhajtva igazítom meg a kendõt a homlokomon, ami a copfom is hátrafogatja. Pedig jó irányba haladok, az iránytû el se moccan északról, mégis olyan érzésem van, mintha köröznék.
- Szent ég, el fogok késni a fesztiválról, ha így folytatom! – nyalom meg az ajkam, ahogy tovább ballagok, követve a térképet és az iránytût…

És hirtelen átfordul a föld, ösztönösen felsikoltok. Csak zuhanok, amíg egy faágon fájdalmas rándulással fent nem akad a táskám… Felordítok, lógva. A vállam óriásit reccsent, amire majdnem kiesnek a szemeim, egyszerûen fájdalmas, bénító parázs fut végig minden porcikámban… talán egy pillanatra el is ájulok.

Kábán hintázok, szédülve és erõs hányingerrel a lüktetõ fájdalomtól. Mi az isten…
Felnyúlok, hogy kitapintsak bármit is, de a kifacsarodott póztól csak végigvág rajtam a görcsös fájdalom… nyüszítve próbálom a jó kezemmel kikapcsolni magam.
- Most jól jönnének a tündérkék – szusszantok remegõ hangon. Olyan… nagyon fáj… minden mozdulatomra mintha tõrt vágnának a hátamba… Nem érem el a késem! Francba.

Még pár nagyon fájdalmas ordítás, és félájultan himbálózok olyan két méter magasságban… tompán nyelek egyet. Nem aludhatok el, nem szabad… De annyira fáj. Fenébe… Ködös, fájdalomtól és kimerültségtõl tompa pillantással hunyorítok magam elé, kapaszkodva az erõm utolsó morzsáiba, a nagy fehér foltra.
- Már képzelõdök is – nyöszörgök, homályosulva.

Valami könnyebbül, elõrebicsaklik a fejem – nem tudok magamról. Nagyon fáj a kezem, és amikor valami hozzáér, a görcsös fájdalom kiüti az agyam.

***
Nem tudom, mennyi ideig heverhetek és hol, de olyan hirtelen kattannak fel a szemeim, hogy hallom a pattanást. Jesszus.
Ez nem az én plafonom.
Óvatosan megmozdulok, de tompa sajgás az oldalamból magához térít, szisszenve kapok a vállamhoz… Jé… a helyén van. Sínben. Hol az istenben vagyok?
Lepillantok magamra; hé, hol a táskám? Ki nyúlt a táskámhoz?!
Óvatosan kúszok ki az ágyból, a masszív ajtóhoz, sajgó vállam tapogatva. Be van zárva. Szent ég.

De jól vagyok, a vesém is megvan, szóval nagy baj csak nem lehet. 

Nincs magánál, hiába szólongatok. Így pedig nagyon veszélyes lehet számára kinn maradni. Meg nekem is, hiszen ha a nap felkel, itt emberek fognak járni. Csak most veszem jobban szemügyre. Hosszú, sötét haja van, kerek arca, meztelen testén rengeteg ékszer. Varjak kárognak, néhány le is száll, de megnyugtatom õket, nem kell félniük, nem halt meg, csak kimerült. Sok vért veszített, és minél elõbb biztonságos helyre kell vinnem. Eszembe is jut egy hely, ahol talán nem járnak emberek. Egy régebben elhagyatott ház, amelyrõl az egyik ember beszélt a boltban. Valahol a város szélén van, ha jól tudom, az erdõ környékén, ahol kevesen járnak. Ott biztonságban lehetünk.
Felállok, majd õt is felveszem. Nem tudom a nevét, talán, nem is tud beszélni, hiszen nem ember. Bár most elég emberinek néz ki, érzem, tapintom õt, kemény testét, izmait, márványfehérségû bõrét. Talán õ is olyan, mint én, néha emberré tud válni. A vállamra kapom, és elindulok. A varjak követnek, úgy tûnik, kötõdnek hozzá. Nekem meg vigyáznom kell rá. Azt hiszem, õ nem tud megélni egyedül. Igaz, én sem, mindig vigyáztak rám, kényeztettek, ez az elsõ éjszakám egyedül, mióta apám, a készítõm meghalt. Félek, nyugtalan vagyok.

Hosszú idõ múlva érünk az erdõhöz, ott is a kis házhoz. Elhagyatott, de nem koszos, a penész és a piszok még nem ette be magát ide. A falak még szép pasztellszínûek, villany is van, amit nem gyújtok meg, nem akarom õt felébreszteni.
Végigmegyek a házon, vállamon terhemmel, míg a varjak kinn maradnak. Végül találok egy hálószobát, kényelmes ággyal, meg egy asztallal, elõtte székkel. Van egy szekrény és pár polc is. Befektetem õt az ágyba, ékszereit az asztalra teszem, hogy ne legyenek neki útban, de mégis megtalálja õket, ha magához tér. Betakarom, majd megsimítom az arcát. Tudom, hogy fél, talán életében elõször szorult rá valakire, és pont rám, aki szintén nem tudom mit kezdjek a világon, amely csak ad-vesz-használ engem, mint egy tárgyat.

- Aludj jól, akárki is vagy – suttogom halkan, majd elhagyom a szobát.

Élelmet kell találnom, de mire ez a gondolat eljut a tudatomig, a varjak már cselekednek. Élelmet hoznak. Húst, rovarokat, bogyókat, amiket õk szeretnek. Talán õ is ezt eszi. Megköszönöm nekik, és mivel már lassan pirkad, nekilátok, hogy valami ehetõt varázsoljak belõlük. A víz is mûködik, ahogy minden a házban, így van egy sanda gyanúm, valaki él itt, de nem jött haza. Talán baleset érte? De az az ember akkor azt mondta, már nem él itt senki. Akkor miért mûködik minden? Végül nem törõdöm vele, elkészítek a vendégemnek egy kis reggelit, majd mire kész vagyok, már felkel a nap. Azt hiszem, ideje megnézni a társamat. Mert nem vendég, hiszen ez nem az én házam. Ez senkié, de talán itt maradhatunk, míg õ jobban lesz. Elindulok, majd benyitok az ajtón. Már fenn van, épp járni próbál.

- Jó reggelt! – köszönök neki, de nem kapok választ. Vagy nem érti, vagy nem tud beszélni, esetleg mindkettõ.

Megérzi az étel illatát, melyet a kezemben tartok. Próbál pár lépést tenni, de megszédül, én pedig még épp idõben kapom el, és segítek neki leülni az ágyra. Érzem a félelmét, a bizonytalanságát, majd óvatosan a kezébe adom a tányért.

- Étel – mondom. – Edd meg, jó?

Nem mond semmit, de nem is baj. Két varjú repül a szobába, leszállnak az asztalra, kárognak valamit, mire õ csak bólint. Azt hiszem, a varjak értik, amit mondok, és õk fordítanak neki. De õ nem tud az én nyelvemen.

- Bábu – ejti ki hirtelen, mire odakapom a fejem. Hangja karcos, rekedt, mint aki nem szokott hozzá az emberi beszédhez. – Bábu – ejti ki ismét, és engem néz gyönyörû kék szemeivel. Mint két tó, amelyben el lehet veszni.

- Nem bábu – rázom a fejem. – Sebastian – mutatok magamra. – Se-bas-ti-an – szótagolom neki. – Se-bas-ti-an.

Károgás hagyja el ajkait, mintha próbálná a nevemet mondani. Rámosolygok. Majd megtanulja. Megtanítom az én nyelvemre. Másképp azt hiszem, nem fogunk tudni beszélgetni.

- Majd megtanítalak az én nyelvemre, jó? – lépek hozzá. – Most egyél. Addig keresek neked ruhákat. Bár engem nem zavar, ha meztelen vagy, de nem szeretném, hogy megfázz.

Azzal elhagyom a szobát, egyedül hagyva õt a varjakkal, és az étellel. Én ritkán eszem, nemigen van szükségem rá, de ha sokáig emberi testben maradok, akkor szükségem lesz étkezésekre. Feltérképezem a házat, és az egyik szobában rá is akadok pár ruhára. Talán jók lesznek neki. Kötszert és fertõtlenítõt is találok, így ki tudom cserélni a kötéseit.
Mire visszamegyek, már befejezte az étkezést, és az ékszereit is magára aggatta. Az ablak felé fordulva néz az erdõ felé. Sok fa, állat. Biztos szívesen elmenne innen, de sebesülten nem jutna sehová, és ezt õ is tudja szerintem. Most rám van szorulva, és örülök, hogy végre valaki olyan akadt az utamba, aki nem akar bántani.
Lépteimre megfordul, és kíváncsiság látszik szemeiben. Felmutatom a ruhákat, meg a többi holmit, és megkérem, jöjjön ide. Károg valamit, nem értem mit, talán a nevemet. Én nem értek varjúnyelven, de azt tisztán érzem, hogy nem érzi jól magát ebben a testben. Mégis hagyja, hogy gyengéden levegyem a kötéseit, és óvatosan kitisztítsam a sebet. Mikor hozzáérek a sebhez, fájdalmasan károg fel, de lágyan megsimogatom a vállát.

- Semmi baj – suttogom halkan. – Tudom, hogy nem érted, amit mondok, de nem foglak bántani. Csak segíteni akarok neked, Varjú.

Lassan megnyugszik, talán a varjak elmondták neki, amit mondtam. Talán a hangom nyugtatja meg, nem tudom, de kitisztítom és bekötöm a sebeit, majd segítek neki felöltözni. Érzem, hogy mennyire idegen neki a ruha, mint nekem is. De azért nem ellenkezik, talán tudja, hogy miatta csinálom.

- Itt biztonságban vagyunk – mondom. – Valaki azt mondta, hogy itt nem lakik senki, így nyugodtan maradhatunk, míg meggyógyulsz. Aztán ha van kedved, elmehetsz. De velem is maradhatsz. Majd megtanítalak mindenre, jó? – nyúlok selymes haja felé, de elrántja a fejét. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – hajtom le a fejem bûnbánóan. – De nagyon gyönyörû vagy, és tudnod kell, sosem okoznék neked fájdalmat. Engem nem arra alkottak meg. Bár, hiába beszélek hozzád, nem érted, igaz? – nézek rá szomorkás mosollyal. – Egyszer talán megérted, és megtudom a neved is. Most pihenj! Én körbenézek, hogy mi van még a házban. Nemsokára visszajövök, ígérem. Nem hagylak cserben.

Sosem beszéltem még ennyit egyhuzamban. Igaz, nem is volt eddig kihez beszélnem. És most van, de az a valaki nem ért engem. Ez talán még rosszabb, mintha nem lenne senki. Viszont, így ellenkezni sem nagyon tud, legalábbis nem szóban. Szívesen megölelném, de nagyon félek, hogy megkarmolna, bántana, ha nem is rosszból, de ijedtségbõl.