- Kérem küldjék be a doktornőt, de csak a doktornőt!! – kiáltok még utánuk, majd ágyamra leheveredve várok. Nem kell sokáig várnom, hamarosan nyílik az ajtó, s belép rajta drága kínzóm. Mosolyogva kelek fel ágyamról, hogy elé lépve megragadjam kezét, s egy apró csókot lehelljek rá.
- Nagyon örülök, hogy eljött doktornőm! – Hangomba egy adag gúny is vegyül, s még továbbra is kezét szorongatom.
- Ne szórakozzon velem, s kérem engedje el a kezem, mielőtt baj lenne belőle! – vág vissza érzelemmentes hangon, mellyel sikerült egy mosolyt csalnia az arcomra. Ehh a kis buta, ha tudná, amit én tudok. Apámék biztos nem mondták neki, így kénytelen vagyok én felvilágosítani. Amibe ha jobban belegondolok nem is bánom. Egy határozott mozdulattal ragadom meg vállainál, s perdítem le az ágyra, akkora lendülettel hogy hatalmas mellei csak úgy remegnek, ahogy öröm nézni. Felállna, azonban visszanyomom, s haragos kiáltásra nyílt szájára tapasztom kezem.
- Na idefigyeljen… eleget szórakozott velem korábban, pedig az, hogy utál még nem hatalmazza fel arra, hogy egyszerűen belémdöfjön valami szart, csak azért mert az ápolónőt tapizom. Megjegyezte?.. Most el fogom engedni a száját, de csak ne is próbáljon meg kiabálni, úgysem fog senki jönni a „megmentésére”.
Leveszem ujjaim ajkairól, s néhány lépést hátrébb lépve szemlélem, ahogy helyéről felpattanva lép felém.
- Soha… soha többet az életben ne merjen így beszélni velem. Maga csak egy paraszt, tahó pasi. Nincs joga így beszélni. Főleg nem velem… - ütésre emelné kezeit, azonban még azelőtt elkapom csuklójánál fogva, mielőtt hangosan csattanhatna az arcomon. S közben nevetek.
- Megmondtam kislány, hogy ne próbálkozz semmivel, ma az enyém leszel, akár tetszik akár tetszik, akár nem. – Közelebb lépek hozzá, s karjaim szorosan a derekára fonom, belemarkolva a fenekébe, s ajkaim ajkaira tapasztva megcsókolom. Eleinte durcásan összeszorítja fogait, ám addig mozgok türelmetlenül, míg végül sikerül behatolnom szájába.
Mmm milyen finom… Élvezettel simítok végig fogain, nyelvecskéjén, szájpadlásán, miközben folyamatosan tartom távol ütni akaró kezeit. Sokáig csókolom, s a végén már lassacskán elernyednek kezei, s már nem is akar annyira lecsapni. Elégedetten válok el ajkaitól, s lököm le az ágyra.
- Rossz doktornéni voltál, nagyon rossz. Ezért büntetést érdemelsz. Suttogom édeskés hangon, miközben lekapom a rám adott pólót, s lassú mozdulatokkal fölé térdelek, s ismét ajkaimra vetem magam. Ujjaimal közben testét simogatom, külön figyelmet fordítva hatalmas melleire. S végül elérkezik az a pillanat, amikor már nem bírom tovább, csókunkat megszakítva vetem magam nyakára, eltökélt szándékom, hogy egy szép kis foltot hagyok rajta, miközben kezeimmel doktornői ruháját tépkedem, hogy hatalmas melleit végre ruhán kívül is élvezhessem. Nem is kell sokáig szaggatnom, hamarosan előbukkan a két szépség s nyakát otthagyva vetem magam a meredező bimbókra, miközben ujjaimmal apró köröket rajzolgatok a hasára. Bár tiltakozni próbál, de látom rajta, hogy ez csak a felszín, és tetteti magát, s igazából nagyon élvezi kényeztetésem.
- Maina - senpai, Maina-senpai!! Itt vagy? – Kiáltással csapódik ki az ajtó, s belép Katsu ápolónéni. Néhányat lép, majd észreveszi az ágyon fekvő párosunkat, s megtorpan. Hát… azt hiszem nem erre a látványra számított, hanem valami olyasmire, hogy a kedves kis doktornőm éppen egy újabb injekciót ad be nekem, és én pedig az ágyon fekve ordibálok. Ehelyett azt kell látnia, hogy kedves, imádott domina felettese alattam fekszik, én pedig éppen keményen meredező mellbimbóit nyalogatom, harapdálom. Néhány pillanatig még bámuljuk egymást, olyan csendben, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetne, ha egy ilyen steril helyen lenne légy. Azonban mikor egy igen perverz ötlet részlete kezd kibontakozni a fejemben, egy gonosz mosoly jelenik meg a szám sarkában. Elengedem a gigantikus ciciket, s az ágyon feltérdelve nyújtom kezem Katsu felé.
- Nem lenne kedved csatlakozni hozzánk? – egy nyomást érzek hátulról, majd két ölelő kart érzek meg nyakamban, s a következő pillanatban fülem mellől megszólal Maina édes hangja.
- Igen Katsu, most megvan az esélyed rá, hogy megkóstold a melleim, hiszen mindig is ez volt a vágyad.
Gonosz mosollyal nyújtom kezeim, s már előre gyönyörködök, milyen szép délutánom les. Egy helyett két nőt fogok megkapni, ha így van azt hiszem gyakrabban fogom hagyni, hogy megránduljon a karom . lassú, félős léptekkel indul meg felénk, s bártortalanul kapaszkodik kis kezecskéjével tenyerembe. Hát még mekkorát sikít, mikor egy gyors rántással húzom le az ágyra, s fölé hajolva nyalintom meg ajkait, míg Maina a nyakát veszi kezelésbe.
Komolyan mondom néha úgy utálom ezt a fenenagy gazdagságot. Főleg mikor értelmetlen dolgokkal kell tömni a fejem, ahelyett, hogy hagynának szabadon élni, s szabadon fogdosni a nőnemű egyedek különböző testrészeit. Áá nem, inkább apám befolyásos haverjaival kell golfoznom, s közben jópofiskodhatok nekik. Nem elég, hogy utálom a golfot, mert hát mi az izgalmas abban, hogy az ember egy ütővel egy labdát próbál meg beütni egy lyukba, minél kevesebb ütésből.
Értelmetlen..
Akkor már inkább elmegyek egy nőhöz.. Ott is üthetek egy ütővel egy golyót egy lyukba, csak éppen egy egészen más lyukba.
Sorba mennek az ütések, s ide-oda vándorlunk a lyukak körül. Még szerencse, hogy az ütőket nem én kell cipeljem, és vannak elektromos kocsik, így az egészen messzire elütött labdákért nem kell gyalogolnunk. Közben folyamatosan vigyorgok, és jópofizok, hogy ha öt percen keresztül nem mosolygok, akkor már fájni kezdenek az ajkaim. S bár kívülről úgy tűnik, hogy nagyon élvezem(csak apám miatt csinálom, hogy így még több céghez jusson hozzá) belül azt kívánom, hogy a lehető leghamarabb végetérjen ez a rémálom, s ismét a saját ágyamban, vagy inkább egy nőn feküdhessek.
S lám milyen hatalmas ereje van a gondolatnak..
Egy elrontott ütés, s a vállam máris megrándul egy elbénázott ütés miatt. Fájdalmas ordítással rogyok le az ápolt fűre, s tíz perc múlva már egy mentőautóban robogok a közeli kórház felé, mely mint annyi minden más ebben az országban az apámé. Na igen, van előnye annak, ha az ember apja sok helyen főnök. Alig raknak be az egyik szobába, már érkezik is egy doktornő, s egy nővérke, hogy megvizsgáljanak. S amint meglátom őket máris jobb kedvre derülök, az egyikről csak úgy süt az ártatlanság, a másiknak pedig akkora mellei vannak, hogy mindjárt elélvezek. Mindenesetre az is kiderül, hogy nem olyan jó fej, mint első pillantásra, vagy kacsintásra tűnik. Legalábbis mikor felkönyökölve rákacsintok, csak egy haragos szemvillanást tudok elkapni válaszként. Pedig de becsábítanám az ágyamba.
- Jó napot! Dr. Morimoto Maina vagyok, én leszek a kezelőorvosa. Mi a panasza?
Na igen, a jól megszokott, szeretett, utált, szenvtelen, érzésektől mentes hivatalos doktori stílus. Nem is értem, hogy ilyen nők miért állnak be doktornak. Simán elmehetnének táncosnak, s jóval több pénzt keresnének, egy év alatt, míg itt egész életükben. Hogy az egyéb foglalkozásokról már ne is beszéljünk.
- Hát te csibém, melyik búcsúba lőtted a diplomád? – Na igen úgy látszik ezzel fel lehet húzni a mi kis doktornőnket, s ezt már szeretem. Élvezettel figyelem a szeme felett rángató ideget, azonban nem sokáig tudok vele foglalkozni, mert színre lép a kawaii-chanocska, s kézfogásra emeli apró kacsóját.
- Szia! Én Katsu-chan ápoló néni vagyok. – Hangja, s kedvessége illik kinézetéhez, s néhány pillanat bámulás után megfogom, s magamhoz is húzom a törékeny testet, hogy belemerüljek egy jóleső tapizásba. Élvezettel hallgatom rémült sikongatását, de teste remegéséből érzem, hogy ő is élvezi a dolgot. Nem is kicsit. Mindenesetre nem élvezhetem sokáig finom kis testét, mert a mogorva doki most sem bír sokáig megülni.
- Megkérhetném, hogy hagyja abba az ápolónő molesztálását? – Ugyan már édes, hova gondolsz , hogy én abbahagyjam a dolgot? Annál sokkal, de sokkal jobban élvezem, nem fogom csak egy szó nélkül megadni magam, csak azért mert egyeseknek nem tetszik, amit csinálok.
- Nem, ha nem tetszik akkor kimehetsz! – És tényleg hajlandó lennék kiküldeni, hiszen zavarja az összképet, s nem hagyja, hogy teljes mértékben az ápolónővel foglalkozzak. Azonban felszólításomnak nem tesz eleget, hanem helyette elkapja a kezem, s a másodperces megdöbbenésem alatt be is adja az injekciót karomba.
- Mi a fenét adtál be? Kurvára szédülök tőleeeeee!!! – többet már nem tudok nyögni, helyette belezuhanok a feneketlen sötétségbe.
**
Nem tudom meddig lehettem kómás állapotban, de tény, hogy elég nyomasztó, fejfájásra sikerült felébrednem, de azt azért sikerül észrevennem, hogy egy teljesen más kórteremben vagyok, s hogy ez ne legyen elég más ruhában, de ugyanazzal a két nővel vagyok összezárva.
- Nyugí, nem kell izgulni. – közli velem az ápolónéni, s hogy még jobb legyen ismét egy tűt kapok ezúttal azonban a gerincembe. Kínomban mi mást tehetnék, felordítok. Próbálnék csapkodni, de nem sok eredménnyel. Még nem vagyok olyan állapotban, hogy ki tudjak szabadulni.
- Bassza meg Ez nagyooon fááááj!- hördülök fel ahogy csak a torkomon kifér. – Vizet, és valami fejfájáscsillapítót, de kurvagyorsan, mert már nem bírom tovább! – Furcsán hörgő követelőző, kérlelő hangom, vagy tekintetem, mindegy melyik, meghozza a hatását, s Maina el is szalad, hogy teljesítse kívánságom. S rövid időn belül vissza is tér egy nagy pohárral, és egy aszpirinnel.
- Tessék. Igyál! – suttogja kedvesen, s segít, hogy remegő kezemmel meg tudjam tartani a poharat.
- Köszönöm! – mosolyogok rá hálásan, s most először nem az a parancsolgató él található hangomban. – és bocsánat az előző letapizásomért.
Ugyan már nem történt semmi.. Sikerül enyhe pírt varázsolnom a lányka arcára, azonban arra nem tudok rájönni, hogy azért mert élvezte, vagy azért mert ennyire égőnek találja a dolgot.
A doktornőn látom, hogy nem nézi jó szemmel, azonban nem tud szólni, mert kopognak az ajtón, s belép rajta apám és az igazgató.
- Kérem hölgyeim fáradjanak ki egy kicsit. – kezdi udvariasan az igazgató, s megvárja míg bezáródik mögöttük az ajtó.
- Nézd Jackson. Tudom, hogy nem bántak veled valami szépen, főleg Maina doktornő. Bár azt is el kell ismerni, hogy te sem voltál valami kedves velük, mindenesetre nem szeretném kirúgatni őket, mert a legjobbak közé tartoznak ebben a kórházban. Édesapád már beleegyezett, hogy valami kárpótlásért fejébe ne tegye ki a szűrüket, de szükségünk van a te beleegyezésedre is. Van valami különleges kívánságod, bármi amivel jóvá lehetne tenni a történeteket?
Nem válaszolok egyből, úgy teszek mintha nagyon gondolkoznék, pedig már tudom a válaszsom. Elég ha csak a doktornő hatalmas melleire gondolok.
- Nos… - még mindig húzom az időt, egyszerűen szeretek más idegeivel játszadozni – Nos… végülis lehet róla szó. Viszont cserébe kérem a doktornőt magamnak.
Meglepődnek…
Vagyis apám annyira nem, ő már ismer, azonban az igazgatóval csak néha találkoztam, s akkor nem muattam ki a fogam fehérjét, most azonban.. áhh nagyon fel vagyok dühítve…
- Nos rendben…. Legyen ahogy kéred. Csak aztán ne bántsd túlságosan. Nem szeretném, ha őt kellene ápolni, ahelyett, hogy ő ápolná a betegeket.
- Rendben van ezt az egyet azt hiszem megígérhetem – Mosolyodok el gúnyosan, s figyelem, ahogy a két felnőtt az ajtó felé indul.
- Kérem küldjék be a doktornőt, de csak a doktornőt!! – kiáltok még utánuk, majd ágyamra leheveredve várok. Nem kell sokáig várnom, hamar
Senpai pedig nekiállt a fiúcska vizsgálatának. Boldogan ugráltam körülötte, adva neki a gumi-kesztyűt, amit kért miközben a srác popsijában gyönyörködtem. Örülök annak, hogy stabil ol-dalfekvésbe támogatták és rálátásom nyílik. Nagyon tetszik. Olyan finomnak és puhának tűn-nek azok a kis gömböcskék, mint amilyenek senpaiom mellei. Azt azonban nem is értem, miért nem szimpla kézzel ér hozza Jackson hátához. Fertőző betegsége is lenne?
- Lehet hogy nem csak húzódás. - mondja szenvtelen arccal. - Felébred, úgyhogy fogd le, mert meg kell lumbálnunk. Csodálattal nézek mosolyába. Hát igen. Ez az én alapos doktor-nőm. Ránézek Jacksonra, aki tényleg elkezd pislogni, de még mindig kómás.
- Nyugí, nem kell izgulni- mondom neki, miközben lefogom kezeit és vigyorgok rá. Maina pe-dig pont ebben a pillanatban bökte bele a tűt. Jacksom felordít kínjában és teljes testében megfeszül.
Apuci ma megint behozott a munkahelyemre. Már 22 éves vagyok, de fél attól, hogy valami bajom esik. Megint elmondom neki, hogy mikor végzek, de tényleg nem tudom, miért támadnának le. Nincs nálam annyi pénz sose, hogy abból meg lehessen gazdagodni, de szívesen szoktam adni a rászorulóknak. Az ápolónői szakmát is a segítségnyújtás miatt választottam. Nem bírom nézni, ha szenvednek a környezetemben. És mégis. Ez a kórház olyan lehangoló. Ha nem lenne Maina-senpai, teljesen elveszettnek érezném magamat. Olyan morci mindenki. Amikor meg megpróbál-nám ezeket a szomorú és életunt embereket megvigasztalni, elkezdenek velem veszekedni. Pedig én csak jót akarok nekik. Az ilyen helyzetekből ment meg mindig senpai. Pedig már hányszor mondtam neki is, hogy nem áll neki jól a szomorúság. Pff. Remélem, azért egyszer sikerül felvidí-tanom.
Berobogok az öltözőbe, de még nincs itt senki. Nem baj. Majd megjönnek. Hamar átöltözök rózsa-szín egyenruhácskámba és lefutok a büfébe. Olyan fínom melegek és puhák az ilyenkor sült fán-kok. Ráadásul még van csokis közepű is, amit én nagyon szeretek. Szerencsére ezek az édessé-gek nem látszanak meg alakomon. Meg tudok enni belőlük akármikor akármennyit, és mégse hí-zok. Ennek nagyon is örülök. Mondjuk a melleim lehetnének nagyobbak. Igaz, hogy szépek és for-másak, de mégse hasonlítanak senpaiéra. Azzok nekem „A” mellek. Nem tudom miért, de azt ér-zem, hogy nem akarom őt elveszteni és hogy meg kell szereznem magamnak őt.
Hamar veszek három édes fánkocskát és leülök őket megenni. Ekkor lép be az igazgató úr. Széles mosollyal köszöntöm, miközben ő végignéz rajtam. Folyik a nyála. Biiiztos a fánkjaimat akarja. Pedig én abból nem adok neki. Testemmel takargatom kincseimet, ezért most engem néz.
- Dr. Maina-san beérkezett már?- Kérdi tovább vizslatva.
- Még nem.- Felelem arcomra erőltetett mosollyyal. Szeretek adakozni, de sírni fogok, ha el-veszi tőlem fánkjaim.
- Üzenem neki, hogy a hármas kivizsgálóban lévő beteghez legyen nagyon kedves, mert a kórházunk egyik fő támogatójának a fia.
- Maina- mindenkihez kedves a maga módján- kelek kedvenc Doktornőm védelmére. - Igaz, hogy a fiúkat egy kissé másként kezeli, de a légynek se tudna ártani. - Elkomorult arccal néz rám.
- Remélem, a fiú kedvébe tesz mindenben, mert ha nem, akkor esetleg megvonhatják tőlünk a támogatásokat és az akár egy jó doktornőnk kirúgásával is járhat.
Nagy kék szemeimmel az igazgatóra nézek. Arcvonásai elég feszültek, kihangsúlyozzák idős-ségét. Teljesen elsápadok. Komolyan beszélt.
- Megyek és beszélek vele. Mondom neki. Majd eszembe jut még valami?
- És hogy hívják az illetőt?
- Jackson Stevennek. – Nyújt át nekem egy kartont. Huhh. Egy külföldi. Szeegény. Biztos na-gyon rosszul lehet itt nálunk, távol hazájától.
- Elköszönök főnökömtől, majd felmarkolom fánkjaimat és elköszönök tőle. Az öltöző fele majszolom őket tovább és gondolkodok. Valóban ilyen fontos ennek a fiúnak a jó közérzete, hogy miatta akár senpait is kirúghatnák? Remélem, Maina-mesternek jó hangulata van. Remélem. Különben a gyereknek annyi, ha felbosszantja. Nekem még ezt elnézi Maina-senpai, mert szeret.
A folyosókon egyre több orvosba és ápolóba botlok. Mindenkire ráköszönök, de széles moso-lyomat senki se viszonozza. Nem értem, miért nem szeretnek korán kelni. Ilyenkor olyan szép a táj és még a levegő is tisztább, mivel nem jár annyi autó. Kész egészség. Ráadásul ilyenkor még a kávé is jobban esik. Senpai is szereti. Mondjuk én csak sok cukorral tudom meginni. Nem szeretem a keserű dolgokat. Csak az édeseket. Az én senpaiom pedig a legédesebb, még morcin is.
Az öltözőbe beérve, a fürdőszobába megyek. El kell tüntetnem a fánkom maradék morzsáját arcomról. Megtörülközök és már tiszta vagyok. Baba bőröm újra gyönyörűen fénylik. Hallom, hogy valaki belépett az öltözőbe. Csak nem Maina-sempai??? Remélem ő. Óvatosan óvakodom kijjebb. Boldogan támadom hátba, miután felismertem gyönyörű alakjáról, valamint selymes és szép hajáról. Iggen. Mellei tapintásra is ugyanolyan puhák, mint tegnap. Felnyikkant. Nem is értem, miért nem tudja megszokni közeledésem. Én a sulimba nagyon hamar hozzászoktam ehhez a köszöntésmódhoz. Még élveztem is, legalább annyira, amennyire most élvezem.
- Szia Katsu-chan! Mikor szoksz le erről? – Kérdi tőlem. Ajjaj. Ez a hang. Remélem nincs rossz passzban. Ma nem kéne neki, mivel a főnök komolyan beszélt. Mondjuk, ha ki akarnák is rúgni, akkor is elég lenne ránéznem az igazgatóra hatalmas szemeimmel, hogy megeny-hüljön, és ne küldje el kedves doktornőm. Aki legalább nem menstruál. Szerintem annak a Steven gyereknek meszeltek volna, ha akkor támad kedve betegeskedni. Mondjuk ez a mostani hangulata senpainak az átlagánál csak egy picivel rosszabb. Ebből még sülhet ki jó.
- Szia Maina-senpai! Soha, olyan szép nagyok a melleid! – Mondom neki, szinte nevetve és elé ugrok. Olyan boldog leszek attól, ha láthatom. De azért próbálok vele szigorúbb lenni:
- Hogy tudsz ilyen merev lenni Maina-senpai! – kérdem tőle, amire válasza egy vállrándítás és szemeimbe szúrva rideg tekintetét szólal meg:
- Én mindig ilyen vagyok! – Igen, tudom. De legalább egy kicsit lehetne optimistább!
Magára kanyarítja köpenyét is már, amikor elő merek hozakodni az igazgató utasításaival:
- Maina- senpaaaaaai? – csak akkor folytatom, amikor meleg, barna szemeit rám emeli- A kórházigazgató szólt, hogy a 3-as kivizsgálóba vár egy beteg, legyél hozzá kedves, azt üze-ni! Sóhajt. Huhh. Nincs rossz kedve. Ha az lenne, szerintem akkor már a kórházigazgató se élne.
- Miért is kellene, hogy kedves legyek? – Jaj de jó! Még együttműködésre is hajlandó kedves Mainám. Boldogságban úszva igyekszem kielégíteni kíváncsiságát:
- Mert a kórház fő támogatójának a fia! Valami baj van Maina-senpai?- kérdem tőle, mert a plafont nézi. Megrázza fejét és MOSOLYOGVA néz felém. Pillantásától úgy érzem, elolva-dok.
- Nem, dehogy még is hogy hívják ezt a kisfiút? – Hogy is, hogy is, hogy is? Körbepördülök, mert úgy biztos, eszembe jut. Máár meg is van:
- Nos? Ha jól emlékszem.. - számhoz emelem ujjamat. Tudtam, hogy be fog ugrani az a szép és különös név. Jackson Steven… Kíváncsi vagyok, hogy néz ki.
- Valami van a plafonon? – Kérdem senpait, mert már megint azt nézi. Én hiába nézem, nem látok rajt semmit.
- Nem-nem! Gyere menjünk, nézzük meg mi baja lehet. Kartonja?
- Máris hozom – mondom neki és elfutok. Tudom, hogy az öltöző előtti radiátorra tettem siet-ségemben. Nem vitték el. Én mondtam, hogy nem bántja senki se az őrzés nélküli értéke-ket, de nem hittek nekem.
Mire senpai kilép az ajtón, boldogan mosolyogva tartom.
- Odaadom, ha Maina-senpai ad érte egy csókot! – Ajkai is olyan puhák és melegek, mint keb-lei? Kíváncsi vagyok, de soha nem csókol meg. Bezzeg a sulis lányok…
- Katsu-chan erre nincs időnk! Add ide szépen!- Ráöltöm nyelvemet. Nem igaz, hogy egyszer nem tudja megtenni!
- Megyünk a vizsgáló felé. Rossz kedvem egyből elszáll attól, ahogy mellettem lépdel, nagy komolyan, a kartont olvasgatva. Nem is tudok Mainára sokáig haragudni. Ráadásul én még a kartont el se olvastam. Ahhoz túlontúl el voltam foglalva a fánkkal. Ugrálva próbálom kö-vetni gyors lépteit. Megértem, elvégre mihamarabb segíteni szeretne a szegény kis fiúcs-kán.
belépünk a szobába, ahol ott fekszik már a srác a vizsgáló asztalon. Hmm. Ügyes. Gyorsan le-vetkőzött. Ráadásul tetszik, ahogy így fekszik. Rákacsintott senpaira. Úgy ledöbbentem. Eeeeez nem tudja, nem is túdhatja, kivel kezdett. Ha rossz kedve lenne Dr. Mainának, már mi-nimum 6 törött bordával feküdne az intenzíven. Pedig ez lehet, hogy valami külföldi köszönési szokás.
- Jó napot! Dr. Morimoto Maina vagyok, én leszek a kezelőorvosa. Mi a panasza? – Kérdi tőle Maina-senpai gyengéden.
- Hát te csibém, melyik búcsúba lőtted a diplomád?- Ajjaj. Valaki szerintem ma ballábbal kelhetett fel. De ha ezt sokáig folytatja, meg fog halni.
- Mit parancsol? – kérdi tőle Maina, baljóslatú hangon, amire feltámaszkodik az asztalon és vigyorog. Remélem bocsánatot fog kérni.
- Nem is hallasz?- Na most kell eléugranom ennek a kis szerencsétlen hülyének, mielőtt senpai valami csúnya dolgot tesz vele. Csípőre tett kézzel állok meg előtte, amire csodál-kozva emeli rám tekintetét. Biztos nem volt még kórházba, azért nem tudja, hogy hogy is kell ott viselkedni.
- Szia! Én Katsu-chan ápoló néni vagyok. – Lassan és szótagolva mondom neki, mert nem tu-dom, menyire beszéli jól nyelvünket. Még a kezem is odanyújtom neki, hogy lássa, nincs irányába rossz szándékunk.
Megfogja kezemet. Ez az. Jó kisfiú. És ekkor magára ránt és ölelgetni kezd, amire én sikoltoz-ni. Olyan fura az, hogy nem simulnak hozzám mellei. Meg különben is. Túl erősen fejezi ki sze-retetét. Hallom, hogy nyílik a vizsgáló szekrény. Mit akar csinálni senpai?
- Megkérhetném, hogy hagyja abba az ápolónő molesztálását? – Jön oda hozzánk. nem tu-dom, miért ennyire ideges egy ártalmatlan öleléstől. Mondjuk elég nehezen kapok levegőt attól, ahogy magára szorít.
- Nem, ha nem tetszik akkor kimehetsz! – Fejezd már be te marha a cukkolását, mert ezt még megbánod. Így beszélni senpaial.
- Mi a fenét adtál be? Kurvára szédülök tőleeeeee- Gyógyszert adott neki? Mit? Mikor?
- Intravénás Seduxent kedves Jackson, erősen görcsoldó hatású, nagy dózisban nyugtató…- Ezek szerint Jackson ideges volt?
Úúúgy szeretem Maian-senpait. Olyan gyorsan tud diagnózisokat felállítani. Lejjebb húzom fel-csúszott szoknyámat, majd megölelem, fejemet hozzá dörgölve melleihez. Ő legalább nem szo-rít olyan erősen.
- Legalább egy ideig nyugtunk lesz tőle! – közli, miközben hajamat simogatja. Csak ezért al-tatta el? Félek, hogy ezért nagyon mérgesek lesznek rá.
- Nagyon le fog szidni az igazgató! – Mondom neki bátortalanul és reménykedek, hogy nem.
- Tudom…..jó lesz ápolókat hívni, hogy befektessék egy külön szobába…Nem hinném, hogy a többi beteg elviselné…- Nem értem miért ne viselnék el. Nagyon ragaszkodó egy fiúcska. Ha bekötnénk a száját és nem beszélhetne, szerintem mindenki szeretné. Még senpai is.
Ránézek az alvó fiúra. Még sose fordult elő velem, talán a lányiskola miatt, hogy valaki az apámon kívül megölelt. Olyan szép, ahogy így fekszik elterülve az ágyon, és ahogy kockás fel-sőteste kilátszik. Ahhoz képest, hogy nincsenek nagy mellei, elég őrjítően néz ki. És azok az arcába lógó tincsek. Meg kell zabálni, olyan kis cuki… Az összképet csak a nyugtató hatására kifolyt nyála teszi tönkre. Kíváncsian és csendben megyek oda hozzá. Tudom, hogy az altató-tól aludnia kéne, de hát ki tudja.
Érzem senpai pillantásait hátamon, ezért immár bátrabban lépek az alvó Jakson mellé és letör-löm nyálát. Büszkén húznám ki magamat, de valami horkantás félét hallok, amitől úgy megije-dek, hogy ismét senpai mellei közé fúrom buksim.
- Ha befejezted a bohóckodást, akkor szólj az ápolóknak!- mondja, miközben gyengéden el-taszít magától.
- Már futok is! – mondom, miközben elrobogok és keresek egy pár ápolót. Gyorsan felvázolom nekik azt, hogy kit is kell átvinni egy külön szobába, amire bólintanak és addigi feladatuk félbehagyva jönnek velem.
Gyorsan visszafutunk és át is költöztetjük a gyereket. Már megint folyik a nyála. Olyan vicces. Nem engedték, hogy segítsek, holott én is elég képzett vagyok. Bekötötték neki az infúziót, oldalára fektették, váltottak egy pár szót Maina-senpaial és már el is mentek.
Senpai pedig nekiállt a fiúcska vizsgálatának. Boldogan ugráltam körülötte, adva neki a gumi-kesztyűt, am
Kocsimmal leparkolok a kórház garázsában. Új nap új kihívások….Mikor reggel magamra burítottam a kávém, és át kellett öltöznöm, már éreztem ez nap már csak ilyen lesz. Minden egyes ember, aki meglát a Lamborginimmel, megjegyzi, hogy pont olyan a színe, mint hajamnak. Hát igen ez volt az én diplomaosztó ajándékom az apámtól, ha már személyesen nem tolta oda a képét. Persze az üzlet, aham még el is hinném neki, ha nem valami szőke libát hajkurászott volna éppen. Mindegy. Férfi és kész, ez már sokat elárul.
Míg ezen mélázok, elindulok a szolgálati lifttel felfelé. Földszint… 1 emelet…. Meg is érkeztem, komótosan ballagok az öltöző felé. Biccentek a nekem köszönőknek, és behajtom az öltöző ajtót. Vajon Katsu-chan már itt lehet? Ahogy ismerem, valahol itt rohangászik, vagy éppen fánkot töm a fejébe. Fel nem foghatom, hogy tud annyit enni. Leveszem kosztümkabátom, majd halványlila blúzomat, mikor a semmiből markoló kezeket érzek kebleimen. Ijedten nyikkanok fel, de a gyömöszölés nem marad abba, sőt egy női mell nyomódik hátamhoz.
Szia Katsu-chan! – köszöntöm kimérten – Mikor szoksz le erről? – kérdem hidegen és kezeimmel éppen fogdosó kezére mutatok.
Szia Maina-senpai! –vidáman csivitel mögöttem –Soha, olyan szép nagyok a melleid! –végre elenged, és elém ugrabugrál, majd morcosan összevonja aranyosan ívelt szőke szemöldökét, és kislányos hangon folytatja:
Hogy tudsz ilyen merev lenni Maina-senpai! – megrántom a vállam, és végignézek rajta, nagyon jól áll neki ez a rózsaszín ápolónő ruha, talán egyetlen az osztályon, belenézek azokba a csillogó búzavirág kék szemekbe:
Én mindig ilyen vagyok! –minden reggel eljátszuk ezt, mindig ugyanazt kérdezi, és az én feleltem sem változik. Hátat fordítok neki és kiveszem a köpenyem a szekrényemből, majd magamra húzom.
Maina- senpaaaaaai? –végezve az átöltözéssel, kérdőn nézek rá. – A kórházigazgató szólt, hogy a 3-as kivizsgálóba vár egy beteg, legyél hozzá kedves, azt üzeni!
Mi vagyok én? Gésa, hogy minden jött-menttel kedves legyek? Bahhh
Miért is kellene, hogy kedves legyek? – szólok meg nagy sóhaj után. Rózsaszín ajkait mosolyra húzza és így csillingeli nekem:
Mert a kórház fő támogatójának a fia! – pafff, plafonra tekintek, miért versz engem Istenem? –Valami baj van Maina-senpai?
Megrázom a fejem:
Nem, dehogy még is hogy hívják ezt a kisfiút? – mosolyogva nézek Katsu-chanra.
Felcsippenti szoknyája szélét, és körbeforog, olyan, mint egy kislány, egy percre nem tud nyugton maradni. Csak tudnám, honnan van ennyi energiája?
Nos? Ha jól emlékszem..- rózsás kis szájához érinti vékonyka kis ujját – Jackson Steven…
És még küldföldi is, nem elég, hogy férfi??? Ahhh, megint a plafonra tekintek vádlón.
Valami van a plafonon? – kérdi boldogan Katsu-chan.
Nem-nem! –rázom fejem –Gyere menjünk, nézzük meg mi baja lehet. Kartonja?
Máris hozom, és kiviharzik az öltözőből, nyugodtan követem, de mire kilépek az ajtón, már ott is áll kezében kartont szorongatva. Huncutul csillognak szemei:
Odaadom, ha Maina-senpai ad érte egy csókot! – sikkantja vidáman.
Katsu-chan erre nincs időnk! Add ide szépen!- csalódottan lebiggyeszti alsó ajkacskáját, és kidugja rám rózsaszín kis nyelvecskéjét, de nagy nehezen odaadja. Vizsgáló felé átfutóm az adatokat, áhh szóval meghúzódott a háta, gondolom golfozás közben, vagy valami értelmetlen külföldi sport miatt. Katsu-chan meg virgoncan ugrál körbe. Nagy levegőt veszek, mielőtt belépnék a vizsgálóba, és mosolyt erőltetek az arcomra. Csak légy kedves Maina!
Kitárom az ajtót, és arcomra fagy mosolyom. Van pofája?!? Félmeztelenül fekszik a vizsgáló asztalon? Jöttünkre felkönyököl barna haja belelóg arcába. Jól látom ez rám kacsintott. Brrrr.
Jó napot! Dr. Morimoto Maina vagyok, én leszek a kezelőorvosa. Mi a panasza? – Katsu-chan még erősen küzd, hogy felszedje állait a földről.
Hát te csibém, melyik búcsúba lőtted a diplomád?- egy ideg elkezd rángatózni a szememnél, biztos csak rosszul hallottam, de eléggé vigyorog.
Mit parancsol? –kérdezem megdöbbenve. Felegyenesedik az asztalon, és hátratámaszkodva Colgate-reklámokat megszégyenítő vigyorral visszakérdez:
Nem is hallasz?- szerintem mindjárt szétverem a fején a kartonját. Helyzetet Katsu-chan menti meg, mert bezökkel a képbe, csípőre tett képpel megáll az „élőlény” előtt:
Szia! Én Katsu-chan ápoló néni vagyok. – és kedvesen a kezét nyújtja felé. Jackson nevű figura meg csak mered a kinyújott kézre, majd mégis megfogja. Arra viszont egyikünk sem számított, hogy magára rántja Katsu-chant, ez a perverz állat! Mielőtt még nagyon belemerülne a tapizásba, és Katsu-chan sikoltozása idecsődítené a fél kórházat, odasétálok a vizsgáló szekrényéhez, és kinyitom kulcsommal. Keresgélek egy darabig a gyógyszerek között, majd meg is találom egy kis fehéres folyadékos üvegcsét. Feléjük fordulok:
Megkérhetném, hogy hagyja abba az ápolónő molesztálását? –szegény Katsu-chan már vörös fejjel nyüszög karjai között, nehéz eldönteni, hogy élvezi vagy sem.
Nem, ha nem tetszik akkor kimehetsz! –ühüm, meg ahogy te azt elképzeled. Megszívom a fecsit, ennyi épp elég lesz, és hozzájuk lépek. Elkapom kezét, és kihúzom magam felé, igen egy pillanatra megdöbben, ez nekem tökéletesen elég, hogy beadjam a szúrit. Évek meg a rutin, meg az igen hülye betegek. Kész is.
Mi a fenét adtál be? – kérdi tőlem kissé idegesen –kurvára szédülök tőleeeeee- mint egy rongybaba zuhan össze. Elmosolyodok.
Intravénás Seduxent kedves Jackson, erősen görcsoldó hatású, nagy dózisban nyugtató…- majd Katsu-chanra nézek, aki ruháját rendezgetve kipirult arccal néz fel rám. Majd nyakamba veti magát, és bújik hozzám, mint egy kiskutya.
Legalább egy ideig nyugtunk lesz tőle! – megkönnyebbült sóhajjal közlöm, miközben puha haját simogatom. Melleim közül alig érthetően motyogja:
Nagyon le fog szidni az igazgató!
Tudom…..jó lesz ápolókat hívni, hogy befektessék egy külön szobába…- két ujjammal fáradtan dözsölöm halántékom – nem hinném, hogy a többi beteg elviselné…- keblem között továbbra is ott dörgölőzik Katsu-chan.
