Egyedül, a vaksötétben... nyomasztó és félelmetes. Nem olyan, mint amikor a tengerfenéken úszkálok, hisz ott körülvesz a víz és a mélytengeri halak, itt viszont csak a hideg fém van, semmi más.

Vissza kúszok a ketrec sarkába és össze gömbölyödve lefekszem a pokrócok közé. Szemeimbõl újra forró könnycseppek szivárognak, ám most meg se próbálom letörölni. Minek, hisz úgyse látja senki.

.oOo.

Nem tudom milyen napszak lehet most.

Itt bent sötét van, így még csak a nap állását sem látom, hogy betájolhassam az idõt.

A sírás is eléggé kivett belõlem, a szemeim pirosak a sós könnytõl, a szám kiszáradt, éhes vagyok és szomjas, de nem is próbálok meg szólni keni, fölösleges, így inkább aludni próbálok egy keveset.

Mikor végre sikerül elaludnom éles zaj ránt vissza.

- Hé te! Ébresztõ, itt a vacsorád!

Lassan emelem fel a fejem, majd nézek végig rajta. Na most mit akar, újra kiabálni fog velem?

- Miért zártál be? – kérdem gyenge hangon – Félek a sötétben…

- Viselkedj és égve marad a lámpa.

- Akkor tényleg azért zártál be? Mert valamivel megbántottalak? – mászok közelebb majd a csövekbe kapaszkodok. Õ csak valami furcsa hang kíséretében kezdi a fejét rázni, majd közelebb lép és leguggol hozzám. A kezében valami fekete bot van... vajon ez is füstöl mint az elõzõ?

– El a kezekkel a rácsoktól!- mordul rám.
- Miért? Az mi?

– Fölösleges lenne elmondanom, de a lényeg, hogy ha nem veszed el a kezed a rácsoktól és tartod meg magadnak, az fájni fog. És ne merészelj még egyszer hozzám érni.- mosolya, az eddigiekkel ellentétben megrémít, fõleg, mert még mindig nem értem mi rosszat tettem.

Elrántom a kezeim és a mellkasomhoz szorítom, jó messze tõle, de a tekintetem továbbra sem tudom levenni róla.

- Miért akarsz bántani? – kérdem.

- Nem foglak bántani, ha rendesen viselkedsz. Eladlak egy lelkes vevõnek, aki mindig is akart magának egy mutáns tengeri élõlényt. Bár a sellõ jobban érdekelte volna, szerintem te is megteszed majd. – el akar adni? Mármint... örökre?! Ugye nem... én ezt nem akarom!

- Eladni?- nyelek egy nagyot.

- Tudod mit jelent a szó nem? – felkel és elsétál, majd alig egy pillanat múlva egy halom étellel tér vissza. A ketrec elé csúsztatja, mitagadás, szörnyen éhes vagyok, de úgy nem tudom elvenni, hogy közben ne érjek a vashoz.

– Egyél!- mordul rám, de én csak ülök továbbra is mozdulatlanul, karjaimat összefonva magam elõtt

– Nem szabad a rácshoz érnem.- idézem a nem is olyan rég elhangzott szavakat.

– Most szabad. Egyél!

Egy kis ideig mér méregetem õt, majd végül engedek az éhségnek és kidugom a karom a rácsok közt.

Egy szõlõfürtöt kapok fel és húzom magamhoz, nem is tart sokáig, hamar a hasamban végzi az összes szem. A következõ kiszemeltem egy nagy, narancssárga golyó, ilyet még nem láttam, de ha olyan mint a szõlõ vagy a mangó, akkor nagyon fogom ezt is szeretni.

Már harapnék is bele, mikor rám kiált. Ijedtemben majdnem el is ejtem.

- Állj! Azt elõbb meg kell hámozni!

- H-hogy? – kezdem a kezemben forgatni.

- A héját. Le kell szedni, mielõtt megeszed. – kezd lassan magyarázni, de nem igazán értem. Milyen héjról van szó?

– Tedd vissza a tálcára, majd én.- jó ideje ez az elsõ kedvesebb szava, aminek nagyon örülök, de nem bízom el magam. Túl sok gonosz dolgot vágott már a fejemhez.

Leteszem a gyümölcsöt a földre, majd oda gurítom neki, hogy meg tudja pucolni.

Leül a rács elé és lassan, épen marad kezével pucolni kezdi. A sebeit látva kicsit bûntudatom van...na jó, eléggé, de akkor nem tudtam mit tegyek.

- Mit csináltál a kezemmel?

- Megcsíptem. – nézek hol a szemébe, hol a kezére. Tényleg csúnya lett.

- Mi ez? – kérdi ismét.

Vállat vonok, majd az elém letett kis darab gyümölcsért nyúlok és a számba nyomom. Ez nagyon savanyú...nem olyan finom mint a mangó, de éhes vagyok, így nem szólok semmit.

- Csalánozó csípés.- motyogom.

- Meddig tart?

- Nem tudom.

Mikor a savanyú gyümölcs elfogy egy másik, sárga darabot kezd megpucolni. Úgy néz ki mint egy hányingeres tengeri uborka...remélem az íze nem olyan lesz...

Szótlanul kezdem ezt is majszolni, na ennek már jobb az íze!

Mikor minden elfogy egy poharat vesz elõ és valami színes folyadékot tölt bele. Az illata jó, így nem lehet rossz az íze sem. Bár vigyáznom kellene, mivel múltkor is az innivalóval kábított el, túl szomjas vagyok ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzak.

Amikor felé nyújtom az üres poharat elég fura fejet vág. Mintha számított volna valamire, de nem jött össze... vajon mi baja lehet,...

- Vannak szükségleteid? Anyagcseréd? – kérdi.

- Hát...ez jó kérdés..- tûnõdök.- pár óránál tovább sosem voltam a víztõl távol, ott pedig a koralljaimon keresztül tisztul szinte minden. De itt kinn a testem olyan mint az embereké...azt hiszem- össze kuporodok és felhúzom a térdeim. Nem tudom mért érzem ilyen kínosan magam, de érzem, hogy fülem hegyéig elvörösödök.

- Csodás!- sóhajt fel, majd a pohár után nyúl és pakolni kezd. Össze szedi a gyümölcs héjakat, majd az egyéb szemetet és felkel.

- Várj! Most hová mész?- emelem fel a fejem, de nem mozdulok. Nem akarom feldühíteni.

-El. Dolgom van. - halk pittyegéssel újra nyílik az ajtó, majd kilép és mielõtt becsukná maga mögött, újra leoltja a villanyt.

Elkeseredetten és magatehetetlenül ülök a rácsokba kapaszkodva. El akar adni...de miért? És kinek?! én...vele akarok maradni, de nem így...

.oOo.

Nem is tudom mennyi idõ telt el, mióta elment. Néha ugyan hallok zajokat, de egyszer sem azt a jellegzetes hangot, mint amikor az ajtó nyílik.

Kínomban már körbe körbe járkálok halkan énekelve a saját nyelvünkön, közben a rácsot számolgatva....hiába számolgatom, nem lesz kevesebb...

Milyen különös... az idõ ugyan telik, az emberek is változnak, de csak külsõre. Belül ugyan olyanok mint régen... önzõek és buták...csak magukra gondolnak, még õ is... pedig én tényleg szerettem...

Talán ha nem lennék, és nem lenne mit eladnia, észhez térne...

A ketrec alján lévõ rongyokat kezdem méregetni. Hmmm...talán elég erõsek...

Össze kötök párat, az egyik végét a ketrec tetejéhez, a másikra egy hurkot, azt pedig a nyakam köré. Nagyon nem akarom, de nincs más választásom. Lassan egyre szorosabbra húzódik a nyakam körül, érzem, hogy alig kapok levegõt és nem bírom tartani magam. Ahogy össze csuklik alattam a lábam még szorosabbá válik a csomó, így már esélyem sincs kiszabadulni. Félek...nem akarom...érzem, ahogy kiszáll az erõ a végtagjaimból, és elsötétül minden. Mintha hallanék valamit, de nem vagyok benne biztos... talán csak képzelõdök.

Egy hatalmas ütés és szúró fájdalom ránt vissza. Felköhögök, de hirtelen azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány, nem hogy hol vagyok és mi történt..

- Teljesen elment az eszed?!- hallom a haragos kérdést, de mintha dobozból szólna valahonnan messzirõl. Lassan a szemeim is kitisztulnak és az elsõ dolog amit meglátom, az Daviel haragtól és félelemtõl szikrázó szeme.

- Te is... pont olyan vagy... mint õ.... csak magadra...gondolsz...- nyögöm rekedt hangon.- én csak...én...nem akartam semmi rosszat... csak barátkozni...- szemeim újra könnybe lábadnak. Talán ha elõbb jut eszembe, nem ér ide idõben és nem tudott volna megmenteni... úgyis már rég halottnak kellene lennem.

- Mint õ? Kirõl beszélsz...volt már másik gazdád?- nem mondok neki semmit, csak remegve össze húzom magam. Az is fáj, ha levegõt veszek, így inkább nem próbálok meg megint beszélni. Talán jobb is így... higgye csak azt, hogy egy hozzá hasonlóról beszélek...

Az ajánlatomra lelkesen kezd bólogatni, így eltekinthetünk a kellemetlenebb verzióktól és nem a vállamon kell becipelnem a házba. Hamar ki is sétálok a vízbõl, Merro pedig már a ház felé terel, mint aki alig várja, hogy beszélhessen.

- Gyere, egy csomó mindent akarok mesélni! – mosolyog izgatottan.

Csendben mérlegelve követem, a tekintetemmel alaposan végigmérve. Vajon milyen eltérések lehetnek még benne az emberi fajjal szemben? Milyen lehet a DNS-e?

Elõvigyázatosan kulcsra zárom az ajtót magunk mögött, mert ha nem sikerül az idõközben kiötölt tervem, akkor bizony drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnom és nem szökhet el közben. Semmiképpen sem hagyhatok futni egy ilyen lehetõséget.

- Minek zárod be? - kíváncsiskodik fülig érõ vigyorral, mire hasonló érdeklõdést tettetve fordulok felé.

- Itt bent kellemesebb az idõ, és nem akarom, hogy a meleg levegõ beszökjön... – a jégszekrényhez sétálok és elõveszem a kókusztejet és egy kevés fehér rumot, ami kellõen elnyomja majd az altató szeszes után ízét, közben pedig kifaggatom - Szóval, mik is ezek a... korall lények?

Készségesen válaszol is. - Hát, az elõbb nem tévedtél sokat, rokonságban állunk a sellõkkel, de szerencsére naaagyon messzi unokatesóink... nem valami kedvesek.

- És hová valósi vagy? Vannak testvéreid? – kérdezem, hátha több ilyen lényt is szerezhetek.

- Itt születtem a trópusokon, de a fajtánk Írország vizeibõl való... nos, testvéreim vannak, azt hiszem, de szinte egyáltalán nem emlékszem rájuk. Kicsi voltam még, mikor elkeveredtem a családomtól, azóta pedig egyedül élek... Na de te is mesélj, ha már ismerkedünk! – kiáltja izgatottan ficeregve a széken.

Ismerkedünk mi? Amilyen apró és törékeny, éppen annyira naiv is.

- Az, hogy én ki vagyok, nem érdekes, mesélj inkább még, mondjuk errõl a 250 év dologról… - átadom neki a poharat, a sajátomba csak egy egyszerû italt kevertem, de az övé elég erõsen ki fogja ütni.

Belekortyol, de szinte azonnal elfintorodik - Ááá... ennek rossz íze van! Mi ez? – tolja el a poharat

- Alkohol...  – legalábbis egy része -, igyál még.

Visszacsúsztatom elé az asztalon, majd türelmesen várom, hogy ismét az ajkaihoz emelje és gyorsan elkezdje inni. Kis híján elvigyorodom, amikor az üres pohár visszakerül az asztalra és már látom is a szer hatását a szemein, amik egyszeriben sokkal kábábbá válnak, mint pár perccel ezelõtt. Szerencsére az emberekre hatásos altató rá is megfelelõen hat.

- Merro... minden rendben? ... Merro...

A pohár kicsúszik az ujjai közül, a kemény fapadlón ezer darabra robban, de még idejében elkapom Merrot, mielõtt belezuhanna az éles szilánkokba. Ha túlságosan megrongálódik, nem fog olyan sokat érni, mint teljesen épen. Könnyedén lefektetem az egyik kanapéra és egy pár percig csak figyelem az alakját, a gyermeki arcot, ami… most már egyre valószínûbb, hogy több évszázados. Felfoghatatlan, hogyan lehetséges, hogy nem öregednek a sejtjei, hogy pillanatok alatt képes átváltozni egy halszerû lénnyé, kopoltyút növesztve…

Rendben. Kevesebb, mint húsz perc múlva indul a gépem, már mindent bepakoltam, kivéve… Merrot. De mégis hogy… a szemem megtalálja a sarokban álló faragott ruhásládát, majd újra visszatéved az aranybányámra, majd megint a ládára. Végül is… elég kicsi. Bele fog férni, és mivel a fa lyukacsos, levegõt is fog kapni és nem látja meg senki. Tökéletes.

***

Majdnem három napig van az altató hatása alatt, ami egy normál embert legfeljebb huszonnégy órára ütne ki. A regeneratív képességeit elnézve nem a szervezete lehet gyengébb, pusztán csak másképp hat rá. Na de se baj, addig legalább volt idõm mindent elõkészíteni és mire az utolsó dolog is a helyére kerül hallom a lábára akasztott lánc csörgését is.

Oldalra pillantok a körülbelül két méterszer két méteres ketrecre, amit egy ismerõsömtõl szereztem be, aki veszélyes ragadozók szállítására használja. Ennek az értékes szörnyszülöttnek pont tökéletes lakhely lesz. Ebben az alaksorban amúgy is csak árut tárolok, még a takarítónõm se jöhet le a kóddal nyíló zár miatt.

- Felébredtél végre?

A hangomra felkapja a fejét és hunyorog, majd amint felmérte a környezetét rémült tekintettel mered maga köré. Azt hiszem kezdi felfogni, hogy már nem abban a tengerparti kunyhóban vagyunk, de hiába keresne kivezetõ utat innen, az csak a hátam mögötti ajtón lehetséges.

- Ho… hol vagyok? Eressz ki! – forog pánikba esve körbe-körbe, én pedig a falnak támaszkodva elégedetten figyelem.

- Azt sajnos nem tehetem. – közlöm határozottan - Ahhoz túl sokat érsz, hogy csak úgy elengedjelek

Mikor végre abbahagyja a forgást közelebb lépek és leguggolok a rácsok mellé hogy szemmagasságban legyünk. Mielõtt még egy szót is szólnék az egyik vékony kar már ki is nyúl a rácsok között, célirányosan az övtartómról lógó kulcscsomót célozva meg, de elég gyorsak a reflexeim, így még azelõtt kapom el és szorítom meg a kezét, hogy akár csak hozzáérhetnek.

Felsikít, hangosan és élesen, pedig nem is szorítottam olyan nagyon, most viszont már kedvem lenne hozzá, mert a fülembe hasító fájdalom kellõen felpaprikáz.

- Na idefigyelj, te rusnyaság! Itt maradsz, szépen nyugton és hagyod, hogy eladjalak, világos? – sziszegem felé ingerülten, de nem igazán érdekli a haragom, vagy csak túl ostoba ahhoz, hogy felmérje a tettei következményét. Oda vissza csavarja a karját, a szemeiben makacs szikrák izzanak és nem hátrál még míg kénytelen vagyok elengedni, ha nem akarom hogy a törött csukló miatt veszítsen az értékébõl, arra viszont nem számítok, hogy míg így is árthatna nekem.

Az ujjait a bõrömhöz nyomja amitõl olyan érzés cikázik végig a kézfejemen, mintha egy tucatnyi csalán csípett volna össze. Döbbentem bámulom a sápadt bõrömön elõbukkanó vörös foltokat, hólyagokat, amiket még a levegõ is csíp, közben pedig az egész kézfejem lüktet.

Mi a poklot mûvelt ez a szörnyeteg?! - Te kis...

De rohadtul csíp a francba is! Gyilkos tekintettel meredek rá a csuklómat szorongatva, de a biztonságos kartávolságból. Ez a gusztustalan mutáns, szörnyszülött!

- Most haragszol rám? Ezért zártál be? – kérdezi halkan, a smaragd szemek bepárásodnak, de most már ezzel sem tud lenyûgözni. Hiába a csinos álca, ha alatta egy csúszómászó, sikamlós, pikkelyes akármi rejtõzik! Felállok a földrõl, fájdalmasan szorongatva az égõ kezemet indulok a kijárat felé, mit sem törõdve a kis dög kiabálásával. - Hé! Ne hagyj itt!

Bezárom az ajtót, a zárak maguktól helyre kattannak, én pedig rácsapok a lámpa kapcsolójára.

Majd a sötétben meggondolja, hogy legközelebb mit merészel megtenni!

Délután felhívom a szicíliai ügyfelet, de sajnos mint megtudtam két hétre elutazott otthonról és csak a birtoka intézõjével beszélhetek. Csessze meg! Azt hittem már holnap túladhatok ezen az izén, erre belátható ideig – az intézõ szerint csak két hét – még itt fog dekkolni a pincémben.

- Nem tudná értesíteni a fõnökét? Biztos vagyok benne, hogy meggondolná magát. – próbálkozom még egyszer.

- Sajnálom Signore, de az úr azt mondta semmivel ne zargassam, így nem tehetem. – felsóhajtok – Esetleg készítsen róla fényképet, hogy az úr láthassa mirõl is van szó és érdekelné-e. Mit is talált neki pontosan?

- Nem mondtam. – válaszolom egyszerûen. Eszemben sincs elárulni mit fogtam ki.

Hamar le is teszem a telefont, tudva, hogy ezzel semmire sem megyek. Két hétig még biztosan. Francba…

Frusztráltan beletúrok a hajamba, ahogy az utóbbi egy órában már számtalanszor. A kezem még mindig borzalmasan ég és úgy néz ki, mint amit darazsak csipkedtem össze és hiába jegelem nem akar elmúlni. Orvoshoz meg nem mehetek. Mit mondanék, ha megkérdezi hogy szereztem?

Az órára pillantok, amúgy is este van, és ma még nem ettem semmit. Gyorsan megvacsorázom, majd miután elpakoltam kelletlenül nézek a márvány konyhapulton díszelgõ gyümölcskosárra. Merro sem evett még ma. Valójában már három napja nem, hisz ki volt ütve. Azt meg nem akarom, hogy éhen halljon, mert oda az üzletem.

Felkapom a tálat és kiszedek pár gyümölcsöt: szõlõt, narancsot és banánt, majd egy tálcára pakolom egy kancsó epres gyümölcslével együtt és elindulok lefelé. Az ajtóban felkapcsolom a lámpát és beütöm a zár nyitókódját, mire szép lassan kinyílik elõttem. Az ennivalóval egyensúlyozva lépek be, hogy a tekintetem rögtön megtalálja a ketrec sarkába gömbölyödött kupacot.

- Hé te! Ébresztõ, itt a vacsorád! – ütök a vasra, hogy felkeltsem.

Lassan felemeli a fejét az egyik párnából, a vádlón rám meredõ smaragd szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, a bõre maszatos a sírástól. Ha arra játszik, hogy szánalmat ébresszen azzal, hogy emberi módon viselkedik, akkor bizony elszámította magát. Már láttam mi is valójában.

- Miért zártál be? – kérdezi gyenge hangon – Félek a sötétben…

- Viselkedj és égve marad a lámpa.

- Akkor tényleg azért zártál be? Mert valamivel megbántottalak? – mászik közelebb a rácsokhoz és ráfonja az ujjait.

Helytelenítõ ciccegéssel sétálok közelebb és kartávolságon kívül leguggolok, a kezemben lóbálva a hosszú fekete botot. Ezt is a ketreccel együtt szereztem, egy sokkoló féle, amit veszélyes állatok idomítására és fenyítésére használnak, de elõször nem terveztem, hogy én is igénybe veszem. Sajnos a helyzet azóta változott. – El a kezekkel a rácsoktól!

- Miért? - felemelem a botot hogy jól lássa – Az mi?

Elmosolyodom, szinte már vártam a kérdést, hisz olyan kíváncsian mered rá. – Fölösleges lenne elmondanom, de a lényeg, hogy ha nem veszed el a kezed a rácsoktól és tartod meg magadnak, az fájni fog. És ne merészelj még egyszer hozzám érni.

Elrántja a kezeit a rácsról és a mellkasához szorítja õket, de továbbra is könnyes szemekkel mered rám, mint egy istenverte szánalomkupac, de akármilyen ártatlannak is tûnik, veszélyes. Elég volt hozzám érnie és tessék!

- Miért akarsz bántani? – suttogja.

- Nem foglak bántani, ha rendesen viselkedsz. Eladlak egy lelkes vevõnek, aki mindig is akart magának egy mutáns tengeri élõlényt. Bár a sellõ jobban érdekelte volna, szerintem te is megteszed majd. – rántom meg a vállam, mert nem sellõ ugyan, de eléggé… fantasztikus teremtmény az ízléséhez.

- Eladni? – nyögi ki megszeppenten, mire felhúzom a szemöldököm.

- Tudod mit jelent a szó nem? – elsétálok az asztalra helyezett tálcáig, majd felemelem és odacsúsztatom a ketrec mellé. – Egyél!

Meg sem mozdul. Vékony kis karjait összefonja maga elõtt és dacos pillantással felüti az állát. – Nem szabad a rácshoz érnem.

Kis híján elmosolyodom az enyhe gúnyos élen, de megzabolázom a vonásaim. – Most szabad. Egyél!

Egy percig farkasszemet néz velem és bár a könnyek még mindig ott táncolnak a szemében, mégis haragosnak tûnik. Hihetetlen… felfoghatatlan, hogyan lehet egy ilyen bájos, ártatlannak tûnõ szép arc egy olyan… akármi – korall lény – álcája. Ki tudja mire képes? Talán pont az a célja, hogy ezzel az édes ártatlansággal csábítsa közel az áldozatát.

Lassan kinyúl a rácson a tálca felé és elkapja a szõlõ fürtöt, amit percek alatt magába töm. Nem mondta, de nyilván nagyon éhes lehetett, több nap koplalás után, mert rögtön utána nyúl a narancsért is és harapna bele, de… - Állj! Azt elõbb meg kell hámozni!

- H-hogy? – forgatja maga elõtt értetlenül.

- A héját. Le kell szedni, mielõtt megeszed. – magyarázom lassan, de továbbra is tanácstalanul forgatja a gyümölcsöt. Fenébe! Úgy tûnik a tudatlansága valódi és nem csak megjátszotta. – Tedd vissza a tálcára, majd én.

Visszagurítja, én pedig õt figyelve közelebb megyek és leülök egy párnára a rácson kívül. A figyelmeztetésem ellenére a rudakra fonja az ujjait és hatalmas szemeivel a kezemet figyeli, ahogy megpróbálja lefejteni a héját, de nehéz úgy, hogy csak az egyiket használhatom igazán, mert a másikat mintha savban fürdettem volna.

- Mit csináltál a kezemmel?

- Megcsíptem. – pislog ártatlanul, majd hirtelen ránéz és már sokkal bûnbánóbban sunnyog – Megszorítottad a kezem és megijedtem.

- Mi ez? – kérdezem ismét.

Megvonja a vállát, majd felkapja az elsõ narancssárga gerezdet amit a tálca szélére helyezek és betömi a szájába.

- Csalánozó csípés.

- Meddig tart?

- Nem tudom. – nyammogja látványosan. Legalább valaki jól érzi magát, gondolom keserûen.

Némán megpucolom a banánt is, mert esetleg azt is a héjával együtt akarná megenni és mire végzünk már rendesen el is fáradok, az idõeltolódás után még mindig nem jöttek helyre a normális alvási szokásim. Kitöltöm neki a gyümölcslevet, amit pillanatok alatt legurít, de amint kiürül a pohár egy újabb aggasztó problémára lelek.

Basszus, eddig eszembe sem jutott, nem gondolkodtam rajta különösebben, mert nem emberi lény, viszont a teste most - azokat a kopoltyú-vonalakat kivéve - emberi. Egy kutyának, vagy macskának simán beraknék egy almot, vagy ilyesmi, de ez után nekem kell takarítanom, mert senki nem láthatja. Francba!

- Vannak szükségleteid? Anyagcseréd? – kérdezem, a nemleges válaszban bízva, mert a másik lehetõséget… elképzelni sem tudom, hogy oldom meg.

- Olyat még nem ettem eddig.

- Akkor a gyümölcsök rendben vannak? – kérdi, én csak vállat vonok, mivel hogy nem tudom mit mondjak erre. Abból is van amit nem bírok megenni, de nagy átlagban nincs tõle bajom. Hirtelen felpattan és kimegy, majd egy újabb, eddig ismeretlen gyümölccsel tér vissza.

Elõször csak méregetem, majd a számba veszem az elém tartott szemet. Lassan kezdem rágni, majd miután nem történik semmi elveszek még egy szemet. Nem tudom mi ez, de úgy tûnik bírja a gyomrom, így végül az egészet kikapom a kezébõl és majszolni kezdek.

- Gyere a konyhába kölyök. Nem a legkellemesebb a vécé elõtt reggelizni. – mondja, miközben kisétál.

- Nem vagyok kölyök. - hátrapillant, én még mindig csak a gyümölcsöt tömöm a fejembe és õt figyelem – Kétszázötven éves vagyok, az már felnõtt.- na jó, még csak kamasz, de gyerek semmiféleképp...

- Hát persze. – sóhajt fel, mint aki nem hiszi, de inkább ráhagyja

- Te mennyi idõs vagy Daviel?

- Huszonhét.- kuncogni kezdek, hisz ezek szerint inkább õ a gyerek, bár azt nem tudom, hogy az embereknél ez hogy megy...– Mi olyan mulatságos?

- Én vagyok az öregebb. – mondom büszkén, és csak most veszem észre, hogy a gyümölcs is eltûnt közben.

Körbe pillantok, hátha van még, de nem látok sehol. Kár, pedig nagyon finom volt...

- Ha befejezted a reggelit akkor hazamehetsz. Tuti, hogy már a zsarukat is értesítették és örülnék ha nem említenéd a nevem. Megegyeztünk? – felém nyújtja hatalmas, meleg kezét, én pedig bátortalanul nyújtom a magamét. Így össze mérve legalább háromszor nagyobbnak tûnik. Megragadja és rázni kezdi, amit elõször nem értek, nyilván valami emberi játék – Tökéletes.

- Elmehetek? – kérdem miközben lemászok a magas székrõl, õ csak bólint – És… és jöhetek máskor is?

Nem tudom, talán valami rosszat mondtam, vagy az amit iszik, túl forró, de kis híján megfullad rajta. Értetlenül nézem, ahogy vissza köpi, majd rám néz – Bocs Merro, de délután hazautazom, úgyhogy már nem találsz itt.

- Ó… akkor… szia… - motyogom csalódottan, majd elindulok a víz felé. Szóval hazamegy... csak tudnám hová, akkor talán meglátogathatnám néhanapján.

Kisétálok az ajtón, majd becsukom magam után. Semmi kedvem haza menni. Bármit is jelentsen az a szó...végül is, sosem volt egy olyan helyem sem, amit igazán otthonomnak nevezhettem volna, ahogy pár hónapnál többet töltöttem volna. Megszállok valahol, aztán tovább állok...ebbõl áll az egész életem.

Térdig gázolok a homokos vízben, majd mikor már az ujjaim közti hártyák is megjelentek, ezzel nehezítve a járást egy nagy ugrással a mélyebb vizekbe vetem magam.

Teljes sebességgel kezdek úszni, ki a nyílt víz felé, a hidegebb áramlatokhoz, ahol igazán jól érzem magam.

Útközben elkapok pár kisebb halat is, így a reggelim mellé, ugyan is az a gyümölcs nem volt túl laktató.

Jó lenne látni mit csinál, rendesen elbúcsúzni tõle, vagy egyszerûen csak figyelni még egy kicsit...azért talán nem lesz mérges. Leúszok a tengerfenékre, majd felkapna egy szép nagy csillogó kagylót elindulok visszafelé. Remélem tetszeni fog neki...az emberek szeretik az ilyesmit...

.oOo.

Ahogy a sekélyebb vizek felé közeledek valami furcsa dolgot veszek észre a partnál. Valami fekszik a vízen... egy ember...

hunyorogva nézem az alakot, de hisz ez Daviel!

Közelebb úszok hozzá, majd belé kapaszkodok. Ijedten pattan fel, majd teszi le a lábát a homokba. Én csak vigyorogva lebegek elõtte, mivel hogy nem ér le a lábam.

Döbbenet ül ki az arcára, ezek szerint jól megleptem, és talán egy kis harag is, azt hiszem...

- Nem mentél haza? – kérdi szigorúan. Ezek szerint nem örül nekem.

- De. – bólogatok mosolyogva – Csak visszajöttem elbúcsúzni és hoztam neked valamit.

- Minek jöttél vissza? És mi van a hajadban? – odanyúl, majd megfogja és ránt rajta egyet. Éles fájdalom hasít a fülembe, mire felsikítok, majd elrántom a fejem és rá szorítom a kezembõl

- Ezt fájt!- dörzsölöm az érintett testrészt

- Mi a franc az? Odaragasztottad? – szól idegesen, majd félre húzza a hajam és vizsgálni kezdi. Mintha még nem látott volna fület...

- Ez…

- Ez a fülem. – motyogom, miközben visszaigazgatom a hajam. Õ csak értetlenül néz, majd mikor egy kicsit messzebb úszok tõle kikerekedett szemekkel mér végig.

Ledöbbenve méreget, végig nézi az összes uszonyt és nyúlványt, szinte látom rajta, ahogy forognak a kerekek az agyában.

- Merro… te egy… sellõ vagy? – nyögi ki végül, én csak a fejem rázom. Bár a nevem valóban ezt jelenti, de a két faj eléggé távoli rokonságban áll egymástól.

– Már rég nem láttam sellõt. Elköltöztek oda, ahol senki sem talál rájuk.- magyarázom

- Szirén vagy? – vajon most felsorolja az összes tengeri lényt? Megrázom a fejem, kíváncsi vagyok meddig kérdezget – Akkor…?

- Korall lény vagyok.

- Korall lény? – ismétli meg újra, majd valami furcsa arckifejezést felvéve újra gondolkodni kezd. Én csak figyelem õt érdeklõdve. Vajon most elneveti magát, szívinfarktust kap, vagy egyszerûen kisétál és úgy tesz, mint aki csak álmodik?

- Igen. – mosolygok rá, majd kiúszom a partra, hogy láthassa mirõl is beszélek – Megmutatom jó? De ne húzogass meg semmit. – pillantok vissza rá majd kimászok a száraz homokra.

A látvány nem marad meg sokáig, mivel meleg van és gyorsan megszáradok, de ez a pár perc talán elég lesz neki, hogy elhiggye, nem képzelõdik.

Kiállok a partra és körbe forgok, hogy mindent láthasson, de az a furcsa tekintet, amivel méreget, kissé megrémít.

- Mi-miért bámulsz így? – kérdem hirtelen.

A szemembe néz, de mintha még másutt járna. Valóban, nem sok fajtárs került emberek keze közé, elég jól elrejtõztünk eddig, de ahogyan a sellõket és sziréneket ismerik, nem hiszem el, hogy rólunk semmit nem tudnak.

Közben szinte teljesen megszáradok és így az uszonyok is eltûnnek. Vagyis, nagyjából. Ha tudja az ember mit hol keressen, halványan látni lehet még.

- Ez… lenyûgözõ. Még sosem láttam ilyet. - elvigyorodom. Ezek szerint tetszik neki a látvány, vagy legalábbis érdekli, hogy kivel, mivel áll szemben – Mit szólnál, ha egy kis kókusztej mellett elmesélnéd, kik is azok a korall lények?

Lelkesen bólogatok, majd mikor kiér a partra a ház felé kezdek futni.

- Gyere, egy csomó mindent akarok mesélni!

Odabent levetem magam az egyik székre és fülig érõ vigyorral figyelem õt, ahogy becsukja maga mögött az ajtót és elfordítva egy kis pöcköt bezárja azt.

- Minek zárod be?- kérdem kíváncsian. Nem értem a logikáját, hisz itt nincs senki kettõnkön kívül, senki sem fog ide bejönni és elrabolni minket.

- Itt bent kellemesebb az idõ, és nem akarom, hogy a meleg levegõ beszökjön...- vágja rá egyszerûen, majd a jégszekrény elé lép, kinyitja majd kikap pár üveget- Szóval, mik is ezek a...korall lények?

- Hát, az elõbb nem tévedtél sokat, rokonságban állunk a sellõkkel, de szerencsére naaagyon messzi unokatesóink...nem valami kedvesek-magyarázok lelkesen. Nem hittem volna, hogy az embereket ennyire érdeklik a korallok.

- És hová valósi vagy? Vannak testvéreid?- valami italt kever magának is, meg nekem is. Nem tudom mi lehet, de a szaga erõs, szúrós. Csak figyelem, ahogy a kezébe veszi a sajátját, majd bele iszik. Én egyelõre csak szagolgatom a magamét.

- Itt születtem a trópusokon, de a fajtánk Írország vizeibõl való...nos, testvéreim vannak, azt hiszem, de szinte egyáltalán nem emlékszem rájuk. Kicsi voltam még, mikor elkeveredtem a családomtól, azóta pedig egyedül élek...Na de te is mesélj, ha már ismerkedünk!- ez így nem fair. Ha már mesedélután van, én is szeretném megismerni kicsit. Semmit sem tudok róla.

- Az, hogy én ki vagyok, nem érdekes, mesélj inkább még, mondjuk errõl a 250 év dologról...- a poharam felé int, hogy igyak belõle. Nem tetszik nekem, de nem tudok mit tenni, így aprókat kortyolva bele iszok.

- Ááá...ennek rossz íze van! Mi ez?- kérdem fintorogva, majd arrébb tolom a poharat. Az embereknek furcsa az ízlésük...romlott vizet isznak? Betegek...

- Alkohol...igyál még- vissza tolja, én meg pár perces hezitálás után újra bele iszok. Lángol az egész fejem, a gyomrom kavarog és kezdek szédülni. Értetlenül nézek rá, hisz õ már a harmadik poharát üríti ki, de semmi baja, én pedig majd' lefordulok a székrõl.

- Merro.. minden rendben?...Merro...- egyre távolabbról hallom a hangját, és a látásom is csak néha, egy egy kósza pillanatra tér vissza. Próbálok felkelni, lemászni a székrõl, de nem megy, a poharat elejtem és zuhanni kezdek.

.oOo.

Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de mikor felébredek szörnyen fáj mindenem.

Az a lötty...biztosan attól, úgy tûnik, míg az embereknek semmi baja nem lesz tõlük, a fajtámra elég rossz hatással van.

Kinyitom a szemem, hogy körül nézzek, de túl sötét van ahhoz, hogy a foltokon kívül mást is kivehessek, így inkább tapogatni kezdek. Párnák, régi, elnyûtt anyagok, alatta pedig valami kemény...mi lehet ez?

Ahogy megmozdulok hirtelen megcsörren valami, azt hiszem valami fém, talán láncok. Végig tapogatom, hogy hol végzõdik, és sajnos ott ahol számítottam rá. Az egyik vége valami fémhez van rögzítve, a másik pedig egy nagy bumszli karikával a lábam körül.

- Felébredtél végre?- ismerõs visszhang ránt vissza gondolataimból, majd egy éles fény, melyben vére megláthatom mi folyik itt.

Rémült tekintettel nézek körbe. A falak szürkék, annak ellenére, hogy falécekbõl áll...nyilván poros. Az ablakok lezárva, semmi fény nem jut át és rácsok vesznek körül.

- Ho..hol vagyok? Eressz ki!- dadogom miközben rémülten forgok körbe körbe.

- Azt sajnos nem tehetem. Ahhoz túl sokat érsz, hogy csak úgy elengedjelek- közelebb lép és legugol a ketrec elé. Közelebb mászok és kinyújtom a kezem a rácsokon, próbálom elkapni a derekán lógó kulcsokat, de persze ez így túl egyszerû lenne, nem is értem mit hittem. Elkapja a karom és olyan erõsen megszorítja, hogy felsikítok a fájdalomtól.

- Na idefigyelj, te rusnyaság, itt maradsz, szépen nyugton és hagyod, hogy eladjalak, világos?- nem mondok semmit, csak megmakacsolom magam és rántok egyet a karomon, de nem ereszt. Bosszúból kicsavarom a karom, így a ujjaim is hozzá érnek. Ijedten ugrik hátra, mikor az ujjbegyeimen lévõ csalánozók megcsípik. Ugyan így, szárazon kisebb az erejük, de ahhoz elég, hogy csinos kis hólyagos sebeket hagyjanak a bõrén, ami napokig fájni fognak utána.

-Te kis...- sziszegi szinte villogó szemmel. Én csak a vasrudakba kapaszkodom és úgy nézem õt. Nem értem mi történt, talán valami rosszat mondtam és azért zárt be? És mért hív rusnyaságnak?

- Most haragszol rám? Ezért zártál be?- kérdem elcsukló hangon, de nem felel, csak feláll, szitkozódik még magában a karját nézegetve, majd elindul a kijárat felé- hé! Ne hagyj itt!- kiáltok utána, de hiába, nem felel csak rám zárja az ajtót.

Arra ébredek, hogy valaki beszél mellettem és elég hamar leesik ki lehet a zavaró tényezõ, aki „bácsinak” szólít. Istenem, annyira öreg még nem vagyok.

- Mi van? Aludnék, ha nem tûnt volna fel. – mormogom álmosan - Ha fázol, a szekrényben van még takaró.

- De... aludhatok veled? Nem akarok egyedül lenni... mindig egyedül maradok. – nyöszörgi szomorkás hangon, de nekem most nincs kedven ehhez. Aludni akarok.

- Ha itt alszol, annak az lesz a vége, hogy egyikünk sem fog tudni aludni.

- Ígérem csendben leszek! Légyszííí...

- Jól van!- basszus, addig úgy sem nyugszik, nem? - De egy hangot ne halljak, különben... – elharapom a mondat végét, mert lehet túl csúnya fenyegetés lett volna ennek a kölyöknek és a végén még elkezdi a bõgést nekem.

Visszahanyatlom a puha párnára, legalább az ágy kényelmesnek mondható ebben a kalyibában. Résnyire nyitott szemeimmel látom, hogy édes mosollyal bemászik mellém. A lábai csurom vizesek mikor az enyémhez érnek ezért elrántom a tõle.

Jesszusom, el sem hiszem hogy ezt csinálom! Egy ideig még helyezkedik, tekereg és forog, de hála az égnek nemsokára megtalálja a helyét és elalszik, akkor pedig már én is pihenhetek.

Ha azt hittem a reggelem kevésbé lesz bosszantó, mint az estém, hát nagyon tévedtem. Elõször arra gondolok egy a párnából kilógó pehely irritálja az orrom, de mikor újra és újra hozzám ér elegem lesz és kinyitom a szemem. Az elsõ amit meglátok egy csodaszépen csillogó smaragd szembár és egy karcsú, sápadt bõrû meztelen fiú rajtam. Tompa agyammal felrémlik, hogy tegnap este felkerestem a szállítómat abban a bárban, de nem emlékszem, hogy felszedtem volna bárkit is…

- Fehér… - suttogja halkan, meglepetten elkerekedõ szemekkel közelebb hajolva - De érdekes!..

- Mi a… - kiáltom a hirtelen jött felismerõstõl, hogy õ nem egy hancúr-cica, hanem a mégsem sellõ kölyök, aki nálam éjszakázott. - Te jó ég... kölyök... - a szívbajt hozta rám! Mi a francért ül rajtam pucéran?

- Merro... és a te nevedet még nem is tudom.

- Daviel... – nyögöm ki összeszorítva a szemem. Nem húztam be a sötétítõt - …ne ijesztgess... és igazán felvehettél volna valamit... ahogy látom, a törölközõrõl is szépen megfeledkeztél...

Egy jókora tócsa van alatt az ágyon a víztõl… vagyis… egy nyolc év körüli kölyök már nem pisil be ugye? Krisztusom…

- Bocsánat... csak...

- Mindegy... meleg van, megszárad – felkelek, kicsit kinyújtóztatom az alvástól megpihent izmaim és felkapom a szemkötõmet mielõtt kilépnék a szobából - Nem jössz? Adok valamit enni, aztán mehetsz, hisz eddig is haza akartál menni. - fordulok felé, õ meg bólintva trappol utánam egy szál semmiben.

Nem szégyenlõs fiú, annyi szent. Komolyan azt képzeltem, hogy azért ül rajtam, mert lefeküdtem vele az éjjel?

Határozottan megárthatott a hõség, ha már az eddig nem létezõ pedofil hajlamaim is elõjöttek. Pár óra és végre otthon élvezhetem, majd a marokkói csempével kirakott medencém hûs vizét, közben jeges teát kortyolgatva és elfelejthetem ezt a fejfájdító kalandot.

- Nem... nem az a baj... – leteszi a tányérra a kenyeret - Én ezt nem tudom megenni.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezem felvont szemöldökkel. Vannak fogai, szép fehérek és hiánytalanok, meg tudja rágni.

- Beteg leszek az ilyesmiktõl. – eltolja a tányért.

- Ha ez valami kifogás arra, hogy nem szereted, egyszerûbb lenne azt mondanod.

- Nem, tényleg! Nézd... – hatalmasat harap a puha kenyérbõl és megrágja, majd nagy nehezen lenyeli és vár. Nem tudom minek kéne most történnie szerinte, de alig egy perc leforgása alatt az egészséges sápadt színét felváltja valami hullaszürke és zöld árnyalat, mint egy másnapos macskajajban szenvedõ férfi és elkezd a fürdõszoba felé rohanni.

Káromkodva utána megyek, az kell még, hogy itt történjen vele valami. A kis idióta! Mi a francnak ette meg ha tudta, hogy rosszul lesz? - Allergiás vagy valamire?- ütögetem a hátát, míg rókázik.

- Mondhatni... igazából... csak a vízi állatok húsát tudom megemészteni, a sajtot meg nem szeretem... – nyögi ki nagy nehezen miközben megmossa a száját a csapnál.

Összeráncolom a homlokom, sok mindent hallottam már, de olyat még nem hogy valaki csak halat meg ehhez hasonlókat tudjon megemészteni. A kenyeret, meg a sajtot még megérteném, ha liszt vagy laktóz allergiája lenne.

- A mangótól nem lettél rosszul. – jegyzem meg elgondolkodva.

- Olyat még nem ettem eddig.

- Akkor a gyümölcsök rendben vannak? – kérdezem, de csak megvonja a vállát. Oké. Visszamegyek a konyhába és elveszek egy fürt szõlõt a gyümölcsöstálból, majd odaviszem neki.

Kíváncsian nézegeti mire lecsippentek egy szemet és a szája elé tartom. Óvatosan bekapja és megrágja, majd várunk egy percet, de nem történik semmi. Merro kinyúl a gyümölcsért és egy újabb szemet elcsen, majd mikor ismét minden rendben kiveszi a kezembõl az egész fürtöt, én meg azon kapom magam, hogy elvigyorodom.

- Gyere a konyhába kölyök. Nem a legkellemesebb a vécé elõtt reggelizni. – mondom kisétálva a fürdõszobából és még fõzök magamnak egy jó erõs kávét.

- Nem vagyok kölyök. - hátrapillantok rá, komoly kis arcocskával falatozik, de engem néz – Kétszázötven éves vagyok, az már felnõtt.

- Hát persze. – fordulok vissza a kávém felé nyugodtan. Miért ragaszkodik pont a kétszázötvenhez?

- Te mennyi idõs vagy Daviel?

- Huszonhét.

Kuncogni kezd mire felhúzott szemöldökkel felé fordulok és nekidõlve a konyhapultnak belekortyolok a kávémba. – Mi olyan mulatságos?

- Én vagyok az öregebb. – vigyorog büszkén, eltüntetve az utolsó szem szõlõt is.

Aha. A gyerekeknek tényleg határtalan a fantáziájuk és a legtürelmesebb embert is arra késztethetik, hogy a falra másszon tõlük. A punk haját leszámítva még csak egy tinédzsernek se nézné az ember, pláne így meztelenül még törékenyebbnek tûnik és még alacsony is. Egy nyolc-tíz évesnél talán kicsit magasabb, de amúgy pont olyan mint egy aluliskolázott kíváncsi gyerek.

- Ha befejezted a reggelit akkor hazamehetsz. Tuti, hogy már a zsarukat is értesítették és örülnék ha nem említenéd a nevem. Megegyeztünk? – nyújtom felé a kezem õ pedig bátortalanul az enyémbe simítja az apró mancsát, ezért megszorítom és megrázom mielõtt elengedném. – Tökéletes.

- Elmehetek? – kérdezi miközben lemászik a székrõl. Bólintok. – És… és jöhetek máskor is?

Kis híján félrenyelem a kávét, de így csak visszaköpöm a csészébe a meleg italt. Hát hogyne, még csak az hiányozna! – Bocs Merro, de délután hazautazom, úgyhogy már nem találsz itt.

- Ó… akkor… szia… - motyogja letörten.

Egy lekókadt fülû kiscica jut róla eszembe a hatalmas szemeivel és a pisze orrával együtt.

Egy szó nélkül figyelem, ahogy kioldalog a házból, maga után lassan becsukva az ajtót. Hirtelen ellepi a csend a helyiséget, már majdnem azt mondanám nyomasztó lett az üresség, pedig szeretem a csendes magányt, ahol a gondolatok lassú folyamként áramolhatnak át a fejemen és nem szakítja meg egy zavaró nesz sem.

A kanapéra pillantok és meglátom a levetett ingemet ami a karfára van dobva és csak most esik le, hogy Merro tök pucéran indult el hazafelé. Felkapom az inget az ajtót kitárva utána sietnék, de már sehol sem látom. Fogalmam sincs merre ment, de ha õ nem bánja, hogy Ádámkosztümben sétálgat, akkor az már nem az én gondom.

***

Késõ délutánra már készen áll a magángépem az indulásra. Utazhatnék rendes járattal is elsõ osztályon, mert a magángép karbantartása szép kis összeg minden hónapban, de amennyit utazom néha, már nem érte volna meg repülõjegyet vásárolgatni. Így hát úgy három éve vettem egy kisebb magángépet, így akkor és oda repülhetek, amikor és ahová a kedvem tartja, bár fõleg a munka alakítja a menetrendet. A megrendelõk õrült ötletei egy jáde sárkányszobortól egy ókori római kõdarabig bármi lehetséges.

Hat órára beszéltem meg az indulást, addig még van másfél órám, a reptérre pedig nem sok idõ kiérni. Elkezdem összepakolni azt a kevés holmit amit magammal hoztam, a ház kulcsát útközben majd leadom az ingatlanos pasasnál, a kocsit pedig a reptér mellett béreltem és ott is fogom majd hagyni.

Mikor mindennel készen vagyok még mindig marad háromnegyed óra szabadom és ahogy kilépek a faházból és elém tárul a csodásan kék víz, elfog a vágy, hogy ússzak még egy utolsó kört itt. Meg is feledkeztem errõl a hobbimról mióta itt vagyok. Röhejes, mert egy köpésre van a víz, de annyi helyre kellett járkálnom, hogy nem volt idõm rá. Most viszont van.

Gyorsan átkapok egy úszónadrágot és belevetem magam a langyos hullámok közé, élvezve a mellkasomon felcsapongó víztömeget. Kényelmes tempóban kezdek úszni, néha pillangóúszással, néha háttal az azúrkék horizontot csodálva. Lehunyom a szemem és vakon úszom hátrafelé, abban a biztos tudatban, hogy semmi és senki nincs körülöttem, mígnem visszaránt a békés relaxálásból egy csiklandós érzés a mellkasomon.

Reflexbõl teszem le a lábaim a puha homokos talajra, a víz a vállamig ér és mikor körbenézek a tekintetemmel megtalálom a mosolygó Merrot, aki éppen elõttem lubickol, nyakig merülve a finom vízbe.

A meglepetéstõl nem tudom, hogy felidegesít-e hogy megzavart, vagy inkább meglep, hogy itt van.

- Nem mentél haza? – kérdezem rögtön, szigorúan. Nehogy a végén még rajtam keressék majd…

- De. – bólogat mosolyogva – Csak visszajöttem elbúcsúzni és hoztam neked valamit.

- Minek jöttél vissza? – masszírozom az orrnyergem feszülten – És mi van a hajadban? – valami fura ágas bogas dolog áll ki a füle mellõl oldalon.

Odanyúlok hogy kihúzzam a hajából a valószínûleg beleragadt tengeri korallt, de mikor meghúzom, olyan élesen sikít fel, hogy belehasít a fülembe a fájdalom. Mint egy rohadt mentõautó szirénája olyan hangerõvel sivított fel.

- Ezt fájt!

- Mi a franc az? Odaragasztottad? – szólalok meg ingerülten és elsöpröm a haját, majd megnézem… és még egyszer megnézem… majd még egyszer… mi a jó büdös franc ez?...

- Ez…

- Ez a fülem. – motyogja az orra alatt és visszasimítja a haját arra az izére, de így is kiáll, most viszont már valami más köti le a figyelmem.

A karján is van belõle. Sötétrózsaszín hártyaszerû kinövés, mint egy úszólebeny… és a francba is teljesen a bõrébõl nõ ki. Ez nem lehet igaz! Mégis mi az isten ez az izé? Tegnap még tuti nem volt ilyen!

Az az énem amelyik minden furcsa dolog iránt érdeklõdik, most legszívesebben egy hatalmas mikroszkóp alá vágná Merrot, hogy kiderítse ez nem csak egy jól eltervezett kandi kamerás svindli-e.  Emberként megdöbbent a látvány, a kezein végigfutó sötétrózsaszín – nem is tudom minek nevezzem – tartozék, még a körmei egy rózsaszínûek, a körömágya pedig fekete. Végül, mint mindig ismét felszínre tör bennem a kereskedõ, aki már elég régóta vagyok és ezzel együtt a szicíliai habókos vén csont is, aki tegnap még egy mitikus lényt várt tõlem.

- Merro… te egy… sellõ vagy? – nyögöm ki elfúló hangon a döbbenettõl és el sem hiszem, hogy ezt én kérdezem.

Megrázza a fejét. – Már rég nem láttam sellõt. Elköltöztek oda, ahol senki sem talál rájuk.

- Szirén vagy? – idézel fel a megrendelõ által ismételt tengeri lényeket, de megint csak elmosolyodik is megrázza a fejét. – Akkor…?

- Korall lény vagyok.

Még sosem hallottam ilyesmirõl, de valahogy nem tudom kinevetni és azt mondani, hát persze, mert látom magam elõtt és megérinthetem a kezemmel.

- Korall lény? – ismétlem és gyorsan összeszedem magam, hogy higgadtam értékelhessem a helyzetet. Egy olyan lény, akirõl még senki sem tud. Talán egy azok közül a fajok közül, amik érdekelhetik a szicíliait, aki pedig rengeteget fizetne egy ilyen lényért.

Ezerrel pörögnek a gondolatok a fejemben, mérlegelve, számolva. Több milliót ér… egy ismeretlen faj. Tele lenne vele a sajtó, ezért nem tudhatja meg senki. De mihez kezdjek vele? A gépem fél óra múlva indul, de nem hagyhatom itt. Ki van zárva, hiszen egy aranybánya.

- Igen. – mosolyog, majd kifelé úszik a partra – Megmutatom jó? De ne húzogass meg semmit. – pillant rám komolyan, majd kisétál a partra.

Bennem reked a levegõ is a látványra, mert deréktól lefelé, apró, bõrszerû pikkelek borítják, kék, rózsaszín és zöld színekben. Itt-ott további uszonyok, mikor pedig felém fordul és meglátom azokat a vágásokat az oldalán… hirtelen semmi más nem jut eszembe azon kívül, hogy ez milyen undorító.

Kopoltyúk vannak a bordáinál. És mozognak miközben levegõt vesz, mintha a bõr hullámzana egy seb szélen, ez egyszerûen gyomorforgató. Elfordítom a tekintetem, kutatón vizslatom tovább, lejjebb haladva. A nemi szervi alig változtak, csupán annyiban, hogy zöld színû, mint a bõre deréktájon és lefelé.

- Mi-miért bámulsz így? – kérdezi hirtelen.

A szemébe nézek, ugyanazok a gyermeki csillogó smaragdszemek, de ez itt nem ember. Egy mutáns, egy másik faj, ami kitudja, hogyan jött létre. Nem éppen a legszebb látvány, de sokat ér és ez a lényeg. Ennyit megér az, hogy bajlódjak vele.

Elmosolyodom és megingatom a fejem miközben újra végigmérem kikerülve a kopoltyúkat, amik egy szempillantás alatt el is tûnnek a furcsa bõrrel együtt és marad egy telesen emberi kinézetû egyén, néhány karmolásnak tûnõ heggel a bordáin.

- Ez… lenyûgözõ. – sóhajtom – Még sosem láttam ilyet. - az biztos, hogy egy egész vagyon érsz te gusztustalanság és eszemben sincs elszalasztani a lehetõséget. – Mit szólnál, ha egy kis kókusztej mellett elmesélnéd, kik is azok a korall lények?

– Mi a francot csináltál azzal?!- mordul rám, majd kikapva a kezembõl a fürdõ felé indul. Nézegeti, próbálgatja, de úgy tûnik nem tudja megjavítani. Én közben földre szegezett tekintettel állok mögötte és az ingem alját gyûrögetem... ezek szerint most rosszat csináltam?

A víz továbbra is ömlik, fröcskölve folyik egyenesen a fehér kagyló szerû izébe, néha eltalál engem is, mire halkan felszisszenek. Ennél jóval hidegebb vízhez vagyok szokva.

- Ne nyúlj semmihez, érted? – fordul vissza hozzám idegesen – Ez a ház csak bérelve van, nem szándékozok rákölteni a javításra. Felfogad?- csak bólintok, remegve és elõ bújó könnyeimmel küszködök. Õ csak a hajába túr, majd szemét behunyva próbál lazítani.

- Figyelj én… Hé! – nem várom meg, hogy újra kiabáljon, inkább elindulok a kijárat felé. Jobban járok, ha inkább haza megyek... szemmel láthatóan rosszul viseli a jelenlétem.

Már majdnem elérem az ajtót, mikor utánam nyúl és felkap, mint valami kisgyereket. Könnyeimmel és a szorításával küszködök, szabadulni próbálok, de nem ereszt, így jobb híján csak kapálózni tudok. Végül inkább feladom, hisz úgyse szabadulhatok, erre, legnagyobb meglepetésemre, a szorításon is lazít kicsikét.

- Miért nem engedsz haza? – kérdem nyöszörögve.

- Reggel hazamehetsz, de a sötétben el fogsz tévedni és megint elkaphatnak azok a fickók.

- Megint zsákba tesznek és lökdösnek? – fordulok felé, mire letesz a földre és maga felé fordít.

- Valószínû. – néz rajtam végig még egyszer...csak tudnám, mi olyan érdekes... most még uszonyaim sincsenek... – Ide valósi vagy, vagy turista?

- Most itt lakom. – bólintok széles vigyorral

- Értem, akkor ülj le oda és kapsz valamit enni. – mutat az egyik bútorra, ami tele van pakolva mindenféle kütyüvel... azt hiszem...asztalnak nevezik...

Az egyik szekrényhez lép és kutakodni kezd. Egy nagy marék gyümölccsel, meg még pár dologgal tér vissza, leteszi, majd vissza lép. Az egyik jól megtermett gyümölcsöt veszem a kezembe, majd kezdem el forgatni, nézegetni, szaglászni. Mi lehet ez? Az illata jó, de... úgy néz ki, mint egy apró, színes tengeri sárkány tojás.

Kiveszi a kezembõl, majd egy éles késsel ketté vágja... azt hittem kis sárkány pottyan ki belõle, de ehelyett csak a gyümölcs sárga leve folyik végig a pengén és az alkarja egy részén. Meghámozza, majd felém nyújtja a levágott darabot.

- Tessék, ezt edd meg.

- Köszönöm…- bátortalanul veszem el, majd szagolom meg még egyszer. Így sokkal intenzívebb, édesebb és van valami furcsa is az illatában. Lassan bele harapok, majd rágni kezdem, alaposan megforgatva azt a számban. Az édes lé vízesésként folyik le a toromon, ahogy szétrágom a gyümölcs húsát. Külsõre elég bizarr, de az íze nagyon ó, így pár harapással be is tuszkolom a számba, majd nyúlok is a következõért. Õ csak kuncog, majd elkezd még egyet megpucolni.

- Nem ettél még mangót? – kérdi szórakozottan, mikor a második gyümölcs is eltûnik a hasamban.

- Nem, de nagyon jó! – vigyorgok teli szájjal, és most már a nevét is megtudtam... mangó... érdekes név. Mikor lenyelem körül nézek, hogy van-e még belõle – Kaphatok még?

- Még egynek kell lennie a hûtõben. Hozd ide.- adja ki az utasítást, én meg boldogan pattanok és megyek az elõbbi szekrényhez. Kinyitom az ajtaját, mire hideg levegõ csap meg. Jéé...az emberek itt tárolják a telet? Vagy az északi sarkot?... nem szeretek arra felé úszni. Hideg van, és sok az undok és éhes fóka. Egyszer az egyik leharapta az egyik uszonyom végét, vagy két év volt, mire vissza nõtt!

- Hé, csukd be a hûtõt, mert azt is tönkreteszed! – szól rám, ezzel visszarántva a gondolataimból. Kikapom a mangót a szekrénybõl, majd becsukom és vissza megyek hozzá.

- Miért van benne olyan hideg? – átadom a mangót, majd feltérdelve hajolok közelebb hozzá.

- Azért mert az egy hûtõ. – csak nézzük egymást, én a folytatást várva, õ a reakciót. – Hidegen tartja a kaját. – folytatja. Ezt nem értem. Nyilván azért tartja hidegen, hogy ne romoljon meg... de akkor mért nem eszik meg? Mielõtt megszólalhatnék és kérdezhetnék egy újabb darab gyümölccsel hallgattat el.

Seperc alatt elpusztítom ezt is, majd forgolódni kezdek, újra. Degeszre ettem magam, de olyan finom, hogy legalább ennyit megennék még, még akkor is, ha beteg leszek utána.

Látom, hogy nincs több belõle, így inkább nem is kérdezem meg, talán jobb is...végre meg kellene már tanulnom, ne szólj szám, nem fáj fejem... de egyszerûen nem bírom ki!

Pakolás után a mosdóba megyünk vissza, majd vizet enged. Hiába próbálok közelebb menni, átlesni a válla fölött, nem enged oda, csak mikor már végez.

- Fürödj meg, mert mindened ragadni fog. – tényleg... eddig észre sem vettem, de mindenem csurom ragacs a mangótól...

– Ezt használhatod, de ne nyúlj semmi máshoz érted?- mutat fel egy újabb puha anyagot, amit aztán jól látható helyre tesz, hogy megtaláljam.

- Haragszol? – kérdem értetlenül.

- Igen, szóval ne törj el semmi más. Ha készen vagy, menj aludni, én a szomszéd szobában leszek.

Percekig nézek utána még, miután elhagyja a kis szobát. Az emberek mégsem olyan kedvesek, mint ahogy azt hittem. Na mindegy, reggel úgyis elmegyek, és talán nem is látom többé.

Mikor a kezem a vízhez ér felszisszenek. Ez forró! Körül nézek, hogy biztosan elment-e, majd miután errõl meggyõzõdtem, a víz felszínéhez érintem a kezem. Apró, hajszál szerû fonalak hálózzák be a felszínt, majd kezdenek el kéken ragyogni. Hamarosan a vízbõl áradó gõz is alább hagy, majd a szálak is eltûnnek, jelezve, hogy biztonságos a víz.

Bele mászok, majd elterülök a víz fenekén. Igen... itt simán el tudnék aludni. Lassan kinyílnak a kopoltyúim és az uszonyaim is elõ bújnak. Kár, hogy ez a tisztított víz ennyire oxigén hiányos... nem bírnám itt 3-4 óránál tovább.

Csak fekszem a vízben, elmélkedve, forgolódva, vagy épp a kötél ejtette sebeket nézegetve. Elképzelem, hogy nincsenek körülöttem falak és a zátony puha homokján fekszem éppen... ahogy a nap átszûrõdõ sugarai csiklandozzák a hasam és az arcom... csodás érzés...

Rémülten pattanok fel, nem is tudom mennyi idõ múlva. Remek... naná, hogy elaludtam! És még a víz is kihült...

Kimászok a kádból, szokás szerint megint beszédülök az elején, míg hozzá nem szokok a hirtelen váltáshoz, majd azzal a lendülettel, a törölközõrõl szépen megfeledkezve kóválygok ki a fürdõbõl. Tudom, hogy a kanapén kaptam helyet, de semmi kedvem egyedül aludni... éppen eleget leszek még egyedül, most, még ha nem is örül neki, ki szeretném élvezni, hogy van mellettem valaki.

Halk léptekkel lépek be a szobájába.

- Hé... bácsi...- most jut eszembe... még a nevét sem tudom- bácsi...ébren vagy?

- Mi van? Aludnék, ha nem tûnt volna fel. Ha fázol, a szekrényben van még takaró- fordul át a másik oldalára

- De... aludhatok veled?- térek a lényegre- nem akarok egyedül lenni... mindig egedül maradok...- lépek kicsivel közelebb.

- Ha itt alszol, annak az lesz a vége, hogy egyikünk sem fog tudni aludni...

- Ígérem csendben leszek! Légyszííí...

- Jól van!- mordul fel felemelve a fejét is.- de egy hangot ne halljak, különben...- vissza esik az ágyba, én meg fülig érõ mosollyal bújok a takaró másik vége alá. Persze sikerül mindent össze vizeznem, és a pikkelyeim is végig csúsznak a lábszárán, amirõl megrándulva csúszik arrébb, majd felmordul, de nem mond semmit.

Egy ideig még fészkelõdök, eléggé szokatlan ez a közeg, de mikor újból rám szól nyugton maradok és nem mozdulok többé.

A takaró alatt összegömbölyödve ébredek reggel, bár ruha nélkül, de szerencsére volt idõm megszáradni, így a pikkelyek és uszonyok is eltûntek.

Kimászok, és az elsõ dolog amit meglátok, az az õ arca. Még alszik. A derekára ülök és ujjam hegyével kezdem finoman böködni az arcát, egészen míg fel nem ébred. Szemei lassan nyílnak ki, és mivel a szemkötõjét levette, végre az is kiderül, miért volt bekötve

- Fehér..- suttogom kikerekedett szemekkel, majd hajolok hozzá egészen közel. - De érdekes!..

- Mi a..- kiált fel, majd kis híján átbucskázok az ágyon, akkorát dob rajtam.- Te jó ég... kölyök...- kapja a mellkasához a kezét.

- Merro... - javítom ki durcás fejjel- és a te nevedet még nem is tudom.

- Daviel... ne ijesztgess.. és igazán felvehettél volna valamit... ahogy látom, a törölközõrõl is szépen megfeledkeztél...- húzza arrébb a takarót, így láthatóvá válik néhány halvány vizes folt az ágyon.

- Bocsánat... csak... - hajtom le a fejem

- Mindegy... meleg van, megszárad- felkel, majd hátát végig ropogtatva nyújtózkodik és elindul kifelé- Nem jössz? Adok valamit enni, aztán mehetsz, hisz eddig is haza akartál menni- bólintok, majd az ágyon végig bucskázva megyek utána.

A reggeli sajt, hideg sült hús és kenyér. Egyet készít nekem is és magának is.

Az övé már szinte el is fogyott, míg én a kenyér szélén nyammogok.

- Már megint mi a baj, mért nem eszel? Ha az a baj, hogy nem mangót kaptál, sajnálom, elfogyott

- Nem.. nem az a baj...- teszem le a tányérra- Én ezt nem tudom megenni...

- Ezt meg hogy érted?- vonja fel a szemöldökét

- Beteg leszek az ilyesmiktõl...- tolom arrébb az ételt

- Ha ez valami kifogás arra, hogy nem szereted, egyszerûbb lenne azt mondanod

- Nem, tényleg! Nézd...- erõt veszek magamon és akkorát harapok belé, hogy a húsból és a sajtból is jusson egy kevés a számba. Rágni kezdem, majd nagy nehezen ráveszem magam hogy le is nyeljem. Nem kell hozzá sok, a fejem elzöldül és már rohanok is, hogy ne itt mocskoljak össze mindent.

A fürdõben aztán vissza is jön az egész.

- Allergiás vagy valamire?- kérdi a hátamat veregetve

- Mondhatni... igazából... csak a vízi állatok húsát tudom megemészteni, a sajtot meg nem szeretem...- mosom le a szám szélérõl a maradékot.

Rágyújtok egy szál cigire vezetés közben, az ablakot nyílásra eresztem, hogy kipöccinthessem a hamut és a füst is kiszellõzzön. Néha jólesik a mentolos cigaretta, fõleg ilyen meleg helyen, ahol egyszerre hûsít és ellazít.

- Ha forró, és nem tudod megenni, mért nem vársz míg kihûl? – szólal meg a gyerek, mire oldalasan rásandítok - És mire jó az, ha füstölgõ fadarabot eszel?

Jézusom, ennyire elmaradottak még a helyiek sem lehetnek!

- Ez cigaretta – tájékoztatom - Nem láttál még ilyet?

Megrázza a fejét. Nos, ezen annyira nem lepõdöm meg, az itteniek fõleg maguknak sodorják kitudja mibõl, gyárit elég ritkán látni, mert az itt drága.

Kifordulok a járda mellõl az útra és elindulok a tengerparti viskó felé, közben már a kényelmes házamra gondolok Miamiban, minden luxussal és drága dologgal felszerelve, amit csak akarok. Menny és pokol a különbség az ottani és e-között a ház között.

- Ciga… retta... az meg mire jó?

Rásandítok. Látom, hogy feljebb húzta a pokrócot, majdnem a fejére, majd a kis kezeit elõre nyújtva elkezdi tapogatni a mûszerfalat, mire kap egy szúrós pillantást tõlem. Szerencsére nem annyira értetlen, hogy ne fogja fel, ez itt nem valami szimulátor, sem egy makett és nem szeretném ebben a porfészekben itt hagyni a fogam csak mert nem tudta visszafogni a kíváncsiságát.

Az út hátralévõ részében csendesen bámul kifelé az ablakon az elsuhanó tájat nézve, amit csak a kocsi fényszórói világítanak meg. Hamarosan elérünk a partra, egy pálmafa alá leparkolva kiszállok és várom hogy a fiú is kövessen, de nem teszi. Végül bosszúsan felsóhajtok, már bánom hogy idejöttem és a nyakamba szakadt ez a kis nyûg, aki még a biztonsági övét sem tudja kikapcsolni.

Miután kiszállítottam bezárom a kocsit és elindulok a ház felé, de hátrapillantva ismét csak azt látom, hogy lecövekelt.

- Nem jössz? - mintha meg sem hallaná elindul egyenesen a víz felé. Az ingerültség újabb forrón hulláma önti el az agyam - Ne most állj neki pancsolni, ha belefulladsz a vízbe nem megyek utánad!

Elegem van! Menjen haza, ússzon, bánom is én!

Megfordulok és betrappolok a házba, magam után felkapcsolom a lámpákat, majd a konyhapultra ledobom a kocsi kulcsot és a pénztárcámat, aztán a fürdõszobába megyek, hogy megmossam az arcomat egy kis hideg vízzel. Jól esik a hõség után, iszom is egy keveset, majd egy puha törölközõvel letörlöm a vízcseppeket és visszamegyek a kis nappaliba.

A fiú a könyvespolc mellett áll és egy könyvet lapozgat éppen, de nem is az lep meg, hogy végül bejött, hanem a haja.

Milyen eszement szülõ festi ilyen lilára a gyereke haját!? És nem csak lila… van abban rózsaszín, meg narancssárga. Atyaég! Miamiban sok mindent lát az ember, de még én sem találkoztam olyan punk-kal, aki tinédzser kor alatt volt.

- Legalább sikerült lekötnöd magad valamivel. – mondom miután túljutottam a külsején - A szétpakoláson kívül. – felhúzom a szemöldököm a körülötte szétszortírozott kötetekre - A szüleid nem tanítottak meg arra, hogy ne nyúlkálj mások cuccaihoz?

Megrázza a fejét.

- Nagyszerû... – és már megint nem hajlandó megszólalni.

Az ideiglenesen ruhásszekrénynek használt tárolóból elõveszek neki egy inget és egy alsót. Mindkettõ nagy lesz rá, de nincsen gyerekméretû ruhám. Odaadom neki, õ pedig lassan magára is veszi. Az ingem combközépig takarja, az alsó pedig fogalmam sincs, hogy megáll-e egyáltalán rajta, de mindegy is.

Azon kezdek gondolkodni, hogy kellene valami vacsora is mikor elém toppan a kezében tartott könyvvel.

- Nem tudom elolvasni.

- Melyiket? – veszem ki a kezébõl, hogy megnézzem mit hozott.

- Ezeket – a betûkre mutat - Mit jelent?

Nem tud olvasni? Ez egy angol nyelvû könyv, ha beszéli akkor a korához képest már olvasni is tudnia kéne. Ennyire aluliskolázott lenne? Vagy nem is járt iskolába?

- Mond, hány éves vagy te?

- 250 leszek a következõ holdtöltekor. És te? – mosolyog rám szélesen, nekem pedig megrándul egy izom az álkapcsomon.

- Szóval 250? Ez valami 'ki mond nagyobbat' játék? – meg sem várom mit válaszol - És honnan jöttél?

- Onnan – mutat a tenger felé lelkesen - Most már hazamehetek?

Hát hogyne! Ez a pillanat remek emlékeztetõ arra, hogy miért is nem akartam soha gyereket.

- Inkább mosakodj meg, egyél valamit és irány aludni, akkor legalább nem vagy útban. – elrakom a könyvet, amit a kezembe adott, majd ismét a tárolóhoz lépek, hogy elõvegyek egy tiszta lepedõt - Megágyazok neked a kanapén, kaját meg a hûtõben találsz.

Rámutatok a kopott hûtõre, hoztam valamennyi ételt az árusoktól, elég lesz kettõnknek, holnap délután meg úgy is hazamegyek. Elkezdem leteríteni a lepedõt, majd felveszem a földrõl a szürke pokrócot és elõbb kirázom, majd azt is oda teszem.

Hallom a vízcsobogást a hátam mögül, aztán egy éles sikítást, amire összeszorítom a szemem és a fogim is. Csak reggelig kell elviselnem, akkor hazamegy – nyugtatom magam.

- Hogy kell ezt leállítani?

- Csavard az ellenkezõ irányba – válaszolom, majd megérzem, hogy ismét az ingemet húzgálja. Sóhajtva felé fordulok, egy pillantást vetek az átázott ingjére, majd a kezére siklik a tekintetem és fõleg a benne szorongatott alkatrészre. – Mi a francot csináltál azzal?!

Kikapom a kezébõl és idegesen a mosogatóhoz lépek, de látom, hogy a csavaros része teljesen tönkrement, hasznavehetetlen. A víz csak ömlik kifelé a csövön, még szerencse, hogy itt korlátozott a vízkészlet, így körülbelül harminc liter után el fog állni, mert addig elzárni sem tudom. A fiú pont a forró vízre állítva törte el a csavarót.

- Ne nyúlj semmihez, érted? – fordulok vissza hozzá, most már idegesen – Ez a ház csak bérelve van, nem szándékozok rákölteni a javításra. Felfogad?

Reszketegen bólint, majd egy pillanat múlva megjelennek a könnyek a szemében, valósággal elárasztják a smaragdszín íriszeket. Idegesen a hajamba túrom, majd a tarkómat masszírozva veszek pár nyugtató lélegzetet és mikor úgy érzem nem fogok felrobbanni, megfordulok.

- Figyelj én… Hé! – az ajtó felé iramodik, de még azelõtt kapom fel, hogy elérné a kilincset. Kalimpál a lábával és szipog, de aztán mikor rájön, hogy nem bántani akarom megnyugszik és nem küzd tovább.

- Miért nem engedsz haza? – kérdezi hüppögve.

- Reggel hazamehetsz, de a sötétben el fogsz tévedni és megint elkaphatnak azok a fickók.

- Megint zsákba tesznek és lökdösnek? – pillant rám, ezért leteszem a földre, hogy a lábaira állhasson.

- Valószínû. – ezzel a külsõvel csoda, hogy nem adták el – Ide valósi vagy, vagy turista?

- Most itt lakom. – bólint újra mosolyogva pedig az elõbb még pityergett.

Gyerekek…

- Értem, akkor ülj le oda és kapsz valamit enni. – mutatok a reggelizõ asztalra, majd a hûtõszekrénybõl elõveszek néhány friss gyümölcsöt, kenyeret és sajtot.

Az asztalra helyezek egy vágólapok a késsel és két tányért is. Mikor leülök vele szemben már el is vette az egyik mangót és maga elõtt forgatja, szagolgatja.

Kiveszem a kezébõl és kétfelé vágom, hogy ki tudjam venni a magot és lehúzzam a vékony héját. Inkább megpucolom neki, mert ha elvágja az ujját és még azzal is nekem kell bajlódnom, hogy ellássam.

- Tessék, ezt edd meg. – nyújtom neki.

- Köszönöm…

Megszagolja, majd lassan beleharap és rágni kezdi az édes gyümölcsöt, de mire meghámozom a másik felét is már szinte kikapja a kezembõl és betömi a szájába.

Kuncogva nyúlok egy újabbért, csupa ragacs lesz, de majd bepakolom a kádba ha végzett. Egy életre elég gyerekfelügyeletben lesz részem egyetlen éjszaka leforgása alatt.

- Nem ettél még mangót? – kérdezek rá, mikor a másodikat is elpusztítja.

- Nem, de nagyon jó! – lelkendezik, majd körülnéz – Kaphatok még?

- Még egynek kell lennie a hûtõben. Hozd ide.

Addig magamnak is szeletelek egy kevés sajtot a kenyérre és enni kezdek, de hamar kiszúrom, hogy már megint elkalandozott.

- Hé, csukd be a hûtõt, mert azt is tönkreteszed! – szólok rá, mikor csak bámul befelé. A hangomra kikapja a mangót a polcról és gyorsan visszazárja a hûtõ ajtaját.

- Miért van benne olyan hideg? – adja át a gyümölcsöt és kíváncsian térdel fel a székére.

Felsóhajtok. – Azért mert az egy hûtõ. – nézek rá, de semmi felismerést nem látok rajta. Ez nem lehet igaz! Biztos látott már hûtõt! – Hidegen tartja a kaját. – fûzök hozzá még egy kis magyarázatot, majd mielõtt újra kinyitná a száját a kezébe nyomom a gyümölcsöt.

Gyorsan elpusztítja ezt is. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogyan és hová fért bele három hatalmas mangó abba a vékony kis testébe, de mindegy is, legalább reggelig kitart vele.

Miután mindent elpakoltam az asztalról,  a fürdõszoba felé terelem és gyorsan teleengedem neki a kádat, szigorúan távol tartva õt a csapoktól.

- Fürödj meg, mert mindened ragadni fog. – elõveszek egy törölközõt – Ezt használhatod, de ne nyúlj semmi máshoz érted?

- Haragszol? – pislog rám.

- Igen, szóval ne törj el semmi más. – még jó hogy a kádra külön tartáj van, mert máskülönben nem lenne víz. – Ha készen vagy, menj aludni, én a szomszéd szobában leszek. – mutatok még az ajtóra, majd egyedül hagyom õt és a hálóba megyek, hogy keressek egy alsót az alváshoz. Majd megfürdöm reggel miután elment, most már csak le akarom tenni a fejem a párnára és aludni végre…

A gyéren kivilágított utcán sétálva sok emberbe botlok. A legtöbbjük egyszerûen átnéz felettem, észre sem vesz, aki pedig igen, azt is egyszerûen csak arrébb rúg, vagy kis híján eltapos.

Végül aztán ismerõs alakba botlok. Egy kivilágított út szélén, egy hatalmas, sötét fém valami mellett áll az a férfi, aki nem is olyan rég útnak eresztett. Bár a fény elég gyenge, szinte azonnal felismerem õt. Lelkesen futok oda hozzá, majd kapaszkodok az ingébe és rántom meg annak alját. A férfi megpördül, majd egy kést szegez rám. Meglepettség süt le róla, nyilván másra számított. Ami azt illeti nem is csodálom. Ezen a környéken elég sok az utcagyerek, az elõbbi férfi, aki majdnem eltaposott is nyilván koszos zsebtolvajnak hitt, csak azt nem értem miért. Nem ártottam neki.

Felismert, meg is lepõdtem rajta, de valahogy örültem is. Talán mégsem olyan gonosz, mint amilyennek mutatta magát. Õ csak felsóhajt, majd elteszi a kését.

- Te hogy kerülsz ide? – kérdi, miközben végig mér jó alaposan. Én végig csak a szemét nézem, azt amelyik nincs eltakarva. Különös férfi, emlékeztet õrá, pedig annak már vagy 100 éve, hogy meghalt. – Hallasz engem? Érted amit mondok?-talán csak véletlen hasonlóság, vagy az is lehet, hogy rokonok...ki tudja...

- Érted amit mondok? – kérdi újra, mikor látja, hogy nem reagálok a kérdéseire. Csak bólogatok, hisz gondolataim még másutt járnak, messzi földeken, ahol jártam, s ahonnét hosszú évek után végre vissza tértem ismerõs vizekre. – Remek. És beszélni is tudsz?- újra csak bólogatok, mire õ csak a csillagokat kezdi nézni, mintha abban rejlenének a válaszok.

- Akkor megszólalnál végre? Hogy kerültél ide?

- Nem találok haza.- nyögöm ki végül. Sosem jártam még itt, ilyen mélyen a szárazföldön, és már kezdek kicsit félni. Az ingét persze még mindig szorongatom, így legalább egy kicsit biztonságban érzem magam. Emlékszem, anyukám mindig azt mondogatta, ha eltévedsz, kapaszkodjak valaki uszonyába, és csak akkor eresszem el, mikor ismerõs vizekre érek... nos, neki nincs uszonya, így hát jobb híján kénytelen vagyok a ruhájába kapaszkodni.

- Tudod merre van? Elviszlek, ha akarod. – ajánlja fel. Meg is meglepõdök, de valahogy jó érzéssel tölt el. Éreztem én, hogy nem egy szívtelen. Nem olyan, mint õk.

- A tengernél… - suttogom – Oda tudsz kísérni engem?

- Tudod fiú, a tenger hatalmas, a part pedig hosszú. Mégis hol tegyelek ki? – azt nem mondhatom meg neki, hogy a vízben, a zátonyok közt. Ki tudja, mit tenne velem...pedig talán tetszene neki a hely, talán levihetnél õt a partra, megmutathatnám neki a teknõsfészkeket és a cápák kedvenc helyeit is.

- Bárhol… kérlek, csak vigyél vissza a vízhez! – nyöszörgöm egyre elkeseredettebben.

Kezdek legyengülni... sajnos ahhoz nem vagyok elég erõs, hogy sokáig kibírjam víz nélkül. Érzem, hogy a lábaim megremegnek.

- Rendben, elviszlek csak ne kezdj el sírni. – adja be a derekát végül. – Gyere velem.

Elindul a nagy doboz felé, én pedig szó nélkül, megszeppenve követem. Vajon mi ez, és mire jó neki?

Mikor odaérünk kinyitja a dobozt, majd felkap egy szürke, puha anyagot és a kezembe nyomja.

- Takarózz be. Majd adok valami ruhát amiben hazamehetsz.- adja ki az utasítást

- Kösz-köszönöm…- magamra csavarom, így legalább már nem fázom. Mikor végzek felnézek rá, õ a szemkötõjével babrál. Nem értem, ha zavarja, mért nem veszi le?

Kinyitja az ajtót, gondolom azt akarja, hogy bemásszak. Oda, abba sötét valamibe... félelmetes. Hirtelen felkap és berak, még megnyikkanni sincs idõm. Valami vékony és lapos kötelet húz át a derekam fölött, majd egy kis fekete valamihez rögzíti. Kíváncsian nézem õt, mikor megismétli ugyanezt magával, de nem mond semmit.

Valamit csinál az elõtte lévõ kerékkel, mire a doboz hangosan zúgni kezd. Ijedtemben majdnem felsikítok, majd a kezei után kapok, hátha amiatt adja ki ezt a furcsa hangot.

- Ülj nyugodtan, mert a végén még neki megyünk valaminek. – tolja vissza a kezeim.

- Mi ez a zúgás? Miért zúg? – kérdem rémülten. Egyszerre érzek kíváncsiságot és félelmet, csak azt nem tudom egyelõre, melyik a nagyobb.

- A motor zúg, ne aggódj. Dõlj hátra és pár perc múlva otthon leszel.- hirtelen egy kis, színes, hosszúkás kavicsot vesz a kezébe, megnyom rajta valamit, mire az hirtelen tüzet köp. Felé nyúlok, hogy megnézzem, már majdnem el is érem, de õ megint csak hátra tol – Ne nyúlkálj, mert baj lesz!

- Milyen baj?- kérdem értetlenül. Azt tudom, hogy a tûz veszélyes, de egy kavics? Hogyan?

- Mondjuk leégeted a bõrt az ujjadról. – sóhajt, majd mielõtt újra kérdezhetnék csak legyint egyet – Ne kérdezd miért.

*

Végül egy kicsi, fehér botot gyújt meg és vesz a szájába. Ezek az emberek furcsábbak mint hittem. Mért esznek égõ fát? Mi a jó abban? Mikor kiveszi a szájából füstöt fúj, ezek szerint forró.

- Ha forró, és nem tudod megenni, mért nem vársz míg kihûl?- Kérdem értetlenül- És mire jó az, ha füstölgõ fadarabot eszel?

- Ez cigaretta- mondja unott hangon- Nem láttál még ilyet?- csak a fejem rázom.

Hirtelen elindul a doboz. Ijedtemben az agyag alá húzom a fejem. Te jó ég...ez mozog! Lassan végül kidugom alóla a fejem, hogy lássam mi történik odakinn. A fák és a házak eszeveszett tempóban kezdenem futni, talán félnek a doboztól. Közelebb hajolva rendesen ki tudok nézni. Ja nem, csak a doboz ilyen gyors.

- Ciga..retta...az meg mire jó?- kezdek el újra nyúlkáni, de ezúttal csak egy szúrós tekintetet kapok válaszul.

Vissza húzódom inkább, és csak bámulok kifelé. Talán rossz kedve van, vagy nem akar velem beszélgetni. Kár, pedig olyan sok mindent akarok kérdezni és mesélni.

.oOo.

Hamarosan elérünk egy kis, part menti házhoz. A gépezet megáll, õ pedig kioldja köteleit és kimászik. Én csak figyelem õt, majd próbálom leutánozni, de nem megy. Türelmetlenül toporog odakinn, majd miután megelégeli a várakozást kinyitja az ajtót és egy könnyed mozdulattal kipattintja az enyémet. Nem mondok semmit, csak kikerekedett szemekkel nézem õt. Ingerültnek tûnik. Az emberek vajon mint ilyenek?

- Nem jössz?- kérdi miután elindult a ház felé. Végül is, hazahozott, szóval akár el is mehetnék.

Elindulok a víz felé, mire õ értetlenül néz rám

- Ne most állja neki pancsolni, ha belefulladsz a vízbe nem megyek utánad!- meg sem várja a válaszom, bár nem hinném, hogy tudnék erre mit mondani. Belefulladni nem fogok, de nem értem, mért ne mehetnék be, hisz ott lakom. Végül elindulok utána.

A házikóban fény és valami forgó lapátos izé fogad, ami hideg levegõt fúj. Csak állok a szoba közepén és nézem a sok ismeretlen holmit. Hát igen...mióta utoljára emberek közt jártam sok idõ telt el. Õ az egyik kis szobában tûnik el, majd egy kis csõbõl varázsol elõ vizet és kezd el mosakodni. Én inkább körbe járom a házat és alaposan szemügyre veszek mindent.

Mikor kijön, én az egyik könyvet kezdem nézegetni...azt hiszem így hívják azt, ami kinyitható, papírból van és betûk vannak benne... vagy lehet, hogy az a saláta?

- Legalább sikerült lekötnöd magad valamivel. A szétpakoláson kívül- szemöldökét felhúzva néz körbe, majd fintorodik el, mikor látja, hogy pár dolgot szétpakoltam.- A szüleid nem tanítottak meg arra, hogy ne nyúlkálj mások cuccaihoz?- csak a fejem rázom. Nem tanítottak õk semmit, mivel egészen kicsi koromtól fogba egyedül élek.

- Nagyszerû...-dünnyögi, majd elindul az egyik szekrény felé és kutakodni kezd benne. Végül egy inget, meg egy alsót dob oda hozzám. Felöltözök, majd felkelek a földrõl, ahol eddig üldögéltem és a könyvet felé tartva elé állok.

- Nem tudom elolvasni...

- Melyiket?- veszi ki a kezembõl

- Ezeket- mutatok a betûkre- Mit jelent?

- Mond, hány éves vagy te?- kérdi össze font karokkal.

- 250 leszek a következõ holdtöltekor. És te?- kérdem fülig érõ mosollyal. Nem tudom mennyi lehet, de évek számában én nyertem. Ha jól tudom, az emberek nem élnek olyan sokáig.

- Szóval 250? Ez valami 'ki mond nagyobbat' játék? És honnan jöttél?

- Onnan- mutatok a víz felé. Pedig már mondtam neki.- Most már hazamehetek?

- Inkább mosakodj meg, egyél valamit és irány aludni, akkor legalább nem vagy útban.- felkel és lerakva a könyvet újra a szekrényhez megy.- Megágyazok neked a kanapén, kaját meg a hûtõben találsz.- elindulok a mutatott irányba.

Ha jól emlékszem, ebbõl a csõbõl kell valahogy vizet fakasztanom. De hogyan?

Percekig csak nézegetem, bökdösöm, majd az egyik tekerõ részét kezdem el forgatni. Hirtelen rengeteg víz jön ki a csõbõl, és ráadásul forró!

Ijedtemben felsikítok. Mindenem csurom víz lett, amitõl máris kezdenek látszódni a pikkelyeim.

- Hogy kell ezt leállítani?- állok meg elõtte csurom vizesen, kezemben a csap mûanyag részével.

- Csavard asz ellenkezõ irányba- nem is néz rám elõször, csak mikor elkezdem ismét az inge alját szorongatni.

Malajzia forróbb mint gondoltam. Rengeteg helyen jártam már, de még mindig ez a hely a legforróbb. A párától szinte levegõt sem lehet kapni és akkor is csak a trópusi gyümölcsök és virágok illatát érzem.

A légkondi legalább tíz éves ebben a szegényes tengerparti viskóban, amibe csakis azért voltam hajlandó megszállni, mert a férfi, aki az árut hozza nem akart közönséget az átvételkor, a turista negyedben pedig ahol tisztességes méretû házak lennének a megkívánt luxussal, elég nagy feltûnést keltene egy sellõ.

Már türelmetlenül várom hogy megérkezzenek, a horizonton éppen lenyugvó nap narancsos fénye beragyogja a fehér homokos tengerpartot és az azúrkék vizet. Fantasztikus látvány. Míg várok komolyan elgondolkodom hogy úszom egyet, de inkább máskorra halasztom. Bemegyek az egyszintes fából készült házba, harmadjára is átszámolom a pénzt, hogy véletlenül se essen tévedés, de mind megvan. Mind a tízmillió dollár készpénzben.

Természetesen senki sem tud a vételi szándékomról, sem a pontos összegrõl, de Szicíliában egy vagyonos férfi bármennyit megadna egy sellõért és ezek itt azt állítják, hogy szereznek egyet. Jómagam elég szkeptikusan állok az e-félékhez. Kínáltak már nekem egyszarvút is, a végén pedig egy fehér albínó bikát akartak rám sózni, aminek csak egy szarva volt, mert a másikat letörte.

Elhúzom a szám az emlékre és felhörpintem a kávémat, ami sokkal erõsebb itt, mint amit Amerikában boltokban kapni lehet. Mint a fekete méreg, de kíváncsi voltam az ízére.

Még néhány percig ülök a teraszon elhelyezett hintaszékben, ötpercenként az órára pillantva mikor végre meghallom a patkódobogást a kavicsos úton, a kocsi kerekeinek csikorgását.

Újabb érv, hogy miért ne akarjak sokáig itt maradni. A helyiek annyira visszamaradottak, hogy még mindig lovas kocsin zötyögnek autók helyet. Még csak két napja vagyok itt, de már hiányzik a BMW terepjáróm, ami kényelmes és nem mellesleg jó benne a klíma. Ahelyett pedig hogy azt élvezném, itt kell megdögleni a melegtõl és az átkozott szúnyogoktól.

A rozoga kocsi megáll tíz méterre a kivilágított háztól és két ápolatlan kinézetû férfi ugrik le a bakról, hogy a kocsin ficánkoló zsákot lerángassák a helyérõl. Nekem háttal állnak így nem láthatják, hogy közeledem feléjük és durván bánnak az áruval. Nem jó…

- Óvatosan! A fõnöknek élve kell!

- Élve kapja, csak maximum sántán! – hahotázik az esztelenebb.

- Ez volna az? – kérdezem a zsákra bökve, bár erõsen kétlem, hogy így van. Egy sellõt nyilván nem lehetne megsántítani. Csak bólintanak. - Pia szagú népség, hordjátok el magatokat, különben nem állok jót magamért!

Ostobákkal vagyok körülvéve! Ki bízna ilyen alakokra egy milliókat érõ szállítmányt?

Mikor azok elkotródna a szekerükkel együtt, a nadrágom zsebébõl elõhúzok egy összecsukott kést és kipattintom a hegyét. Óvatosan végigvágom a vászonzsákot, a lámpa halvány fényében azonnal meglátom a sápadt bõrt, a következõ pillanatban pedig két hatalmas smaragdzöld szempár szegezõdik rám. Valóban olyan, mint a legnagyobb smaragd, amit Nigériában vásároltam.

Ez viszont nem változtat a tényen, hogy fölöslegesen repültem át a fél világot, csak azért, hogy egy meztelen gyereket kapjak, félig hínárba tekerve és ijedten reszketve. Lábai vannak, nem uszonya.

- Ezt nevezik õk nagy fogásnak? Egy gyereket?! – egy sellõ az lenne, na de ez?! Én nem vagyok embercsempész! Ez sértés!

Kirántom alóla a zsákot és elhajítom, majd dühösen fordulok egyet. A megrendelõ csalódott lesz. Túlságosan is bízott abban, hogy egy sellõt talált, de mégsem.

Lehajolok és megragadom a gyerek karját, majd az ellenkezést elsöpörve felrántom a földrõl, hogy ne remegjen már úgy, mint a nyárfalevél.

- Menj... nem hallod? – csak bámul rám - Tûnés! – még rémültebb lesz, ezért nyugalmat parancsolok magamra és egy sóhajjal kieresztem a feszültséget és sokkal lágyabb hangom próbálok meg hozzá szólni - Veled nincs dolgom, menj haza!

Egy pillanatig még bámul a csillogó szemeivel majd megfordul és a mutatott irányba elindul. Akkor jut eszembe, hogy ez a gyerek teljesen meztelen, mikor már beér a fák közé és a város felé vezetõ útra lép. Még le is vetkõztették azok a nyomorultak és hínárokat aggattak rá? Ez kész õrület! És most még találkoznom is kell a szállítóval, hogy megköszönjem neki az idõm pazarlását!

Besétálok a házba, majd a fogom a telefonom – mûholdas, mert errefelé még térerõ sincs – és felhívom a szicíliai megrendelõt.

- Üdvözlöm Signore Visconty…

- Megszerezte? Már úton vannak?! – szakít félbe az idõs férfi izgatott hangja.

- Sajnálom, de itt szó sem volt sellõrõl, mindössze egy pénzcsaló gazember hamis állítása.

- Nincs sellõ?

- Nincs. – nem teszem hozzá, hogy szerintem csak az õ képzeletében léteznek sellõk. – Egy gyereket próbáltak eladni hínárokba csavarva.

- Nem lehet, hogy egy szirén volt? Látta az ujjait? Voltak hártyák közöttük?

Mély levegõt veszek. – Nem Signore, sajnálom.

Még néhány perc mire sikerül megnyugtatnom, idõs korára nyilván elment az esze, mert az összes mitológiai teremtmény jellemzõit felsorolja, hogy nem láttam-e a fiú testén és nem lehetett-e valami más tengeri lény, de végül szerencsére letette. Eggyel megvolnék, most jöhet a következõ…

***

Bent a városban alig várom, hogy kilépjek a verejtéktõl bûzlõ bárból és friss levegõt szívhassak magamba. A fickó, aki az állítólagos sellõt szállítatta csont részeg és azt sem tudja hol van, hacsak valaki nem adja a kezébe rumosüveget. Undorító állatok. Ha nem egy évek óta hûséges megrendelõrõl lett volna szó, eszembe sem jutott volna betenni a lábam ebbe a porfészekbe.

Magamban borongva sétálok el az autóig, egy bérelt terepjáró, de jobb mint a lovas kocsi. Még egy éjszaka abban a lepusztult kalyibában és…

Megpördülök és még abban a pillanatban kapom elõ a késem, mikor megérzem a rántást az ingemen. Arra számítok, hogy egy zsebtolvaj, ami nem ritkaság errefelé, ehelyett meglepetten tapasztalom, hogy nagyon is ismerõs a látvány, még abban a minimális világításban is. Visszacsúsztatom a kést a zsebembe.

- Te hogy kerülsz ide? – pillantok a gyerekre, akit pár órája engedtem útjára. Még mindig teljesen meztelen, a hínároktól már megszabadult, itt-ott koszos és sebes az oldala is, valami furcsa vágásszerû nyomok vannak rajta, mintha egy macska végigkarmolta volna. És meg sem mukkan, csak mered rám azokkal a hatalmas smaragdszemekkel. – Hallasz engem? Érted amit mondok?

Én nem beszélem a maláj nyelvet, de az itteniek többségi érti az angolt, hisz Malajzia brit gyarmat volt. Ez a fiú azonban nem tûnik helyinek, ahhoz túlságosan világos a bõre.

- Érted amit mondok? – kérdezem újra, lassan tagoltan, mire végre heves bólogatásba kezd, de az ingem alját még mindig a markában tartja. – Remek. És beszélni is tudsz?

Ismét bólogatás mire felsóhajtok és a csillagos égre pillantok türelemért.

- Akkor megszólalnál végre? Hogy kerültél ide?

- Nem találok haza.

Na, már csak ez hiányzott! Ki tudja honnan szedték össze azok a büdös disznók!

- Tudod merre van? Elviszlek, ha akarod. – ajánlom fel, mert részben miattam hurcolták ide és annyira szívtelen talán még nem vagyok, hogy egy meztelen gyereket az út szélén hagyjak a mocsokban. Volt benne elég részem gyerekkoromban, hogy tudjam milyen érzés az utcán élni.

- A tengernél… - suttogja halkan – Oda tudsz kísérni engem?

- Tudod fiú, a tenger hatalmas, a part pedig hosszú. Mégis hol tegyelek ki? – ugye tudja, hol él? Még szerencse, hogy itt lakik és nem máshonnan hurcolták ide. Az is lehet, hogy turista, vagy európai, mert ezzel a habfehér bõrrel és zöld szemekkel mindenhogy kilóg a helyi lakosságból. A hajszínét nem tudom kivenni a sötétben, talán barnás lehet, nem tudom pontosan.

- Bárhol… kérlek, csak vigyél vissza a vízhez! – könyörög, még a szemei is bekönnyesednek.

- Rendben, elviszlek csak ne kezdj el sírni. – sosem szerettem a könnyeket. – Gyere velem.

A bérelt kocsi felé lépek, aztán felhúzott szemöldökkel hátrapillantok mikor megérzem, hogy nem engedi el az ingem. Õ csak visszapislog rám, ezért úgy döntök feladom, nem próbálom megérteni, biztosan csak valami gyerekes marhaság.

Kinyitom a kocsi ajtaját, a hátsó ülésrõl felkapok egy szürke pokrócot és a kezébe nyomom.

- Takarózz be. Majd adok valami ruhát amiben hazamehetsz.

- Kösz-köszönöm…

Biccentek felé, majd megvárom míg magára csavarja mint egy törölközõt, s közben a szemkötõm alá simítva megdörzsölöm a szemem. Már sötét van, levehetném ezt a vackot, de csak akkor ha hazaértem. Annyira megszoktam hogy csak az egyik szememet használhatom, hogy szinte fel sem tûnik már, kivéve a normális térlátás hiánya miatt.

Kinyitom a másik oldalon is az ajtót, hogy beszállhasson, de mikor lecövekel az ajtó elõtt, türelmetlenül felkapom és beültetem az ülésre. Egy tíz-tizenkét éves gyereknek már tudnia kellene beszállnia egy autóba és bekötnie magát, õ viszont csak bámulja a kezem mikor áthúzom elõtte a biztonsági övet. Mikor beindítom a motort, egy furcsa nyikkanásfélét hallat és ijedtem kap a kezem után a sebváltón és megfogja.

- Ülj nyugodtan, mert a végén még neki megyünk valaminek. – pakolom vissza a kezét az ölébe.

- Mi ez a zúgás? Miért zúg? – kérdezi ijedten.

Majdnem elmosolyodom az arckifejezésén, ami a hangjával ellentétben nem félelmet tükröz, hanem kíváncsiságot. De én nem azért vagyok itt, hogy gyerekeket tanítgassak, arra való az anyja nyilván, bár kit tudja milyen oktatásban volt része, ha nem ismert fel egy autót.

- A motor zúg, ne aggódj. Dõlj hátra és pár perc múlva otthon leszel.

Nem teszi, hanem inkább elõrehajol és az ujjával meg akarja érinteni a cigaretta gyújtót. Még idejében hátranyomom az ülésbe a kezeit pedig az ölébe pakolom. – Ne nyúlkálj, mert baj lesz!

- Milyen baj?

- Mondjuk leégeted a bõrt az ujjadról. – sóhajtom fáradtan és mielõtt újra szóra nyitná a száját felemelem a kezem és leintem. – Ne kérdezd miért.

A tengerpart nincs messze a várostól, de már sötét van és errefelé a nagyvárosokkal ellentétben nincsenek kültéri lámpák az utak mellett. Fogalmam sincs, hogy jó ötlet-e útjára engedni az éjszaka kellõs közepén, vagy reggelig aludjon inkább a kanapémon és aztán menjen. Még a végén felfalja egy tigris ha betéved az erdõbe, vagy megint elkapják.

Kora nyári alkonyat. Milyen szép is az... 
Egy kikötõ sekély vizében úszkálva figyelem a lenyugvó napot, mint ahogy mindig is szoktam. Magam sem tudom, hogy miért, de mindig is megnyugtatott a látványa, a sirályok, vadkacsát és más itteni állatok hangja pedig elengedhetetlen részévé vált ennek a látványnak. A mólókon még javában dolgoznak a munkások, ki éppen árut cserél, ki a hatalmas hordó édesvízre alkuszik. A piactéri halas kofák elégedetten számolgatják a mai keresetet, vagy éppen segédeiket teremtik le, mert a kóbor macska megint ellopott egy pisztrángot. Lovaskocsik jönnek és mennek, persze egyiknek sem tûnik fel egy vízbõl éppen kilátszó fiúcska, de ez így van jól.
Lassan indulnék szállást keresni éjszakára, mikor hirtelen körém csavarodik valami. A fene, megint egy itt felejtett vagy kidobott halászháló? Még mindig meglátszik a múltkorinak a nyoma. Hiába vergõdök és próbálom kivágni magam, csak még jobban bele gabalyodok.
Hirtelen elkezdek emelkedni, ami nem jelent semmi jót. Kidugom a fejem a vízbõl, mire meglátom mi is történik velem. Valóban egy halászháló fogja vagyok, ám ez nem a véletlen mûve. Egy férfi áll a móló szélén, kezébe a kötél másik végével, lábával az egyik oszlop kiálló végén támaszkodik és kezd újra húzni. Ijedtemben megdermedek, mikor tekintete az enyémet keresztezi, majd minden erõmet bevetve kezdek úszni, mikor magamhoz térek.
- Ne! Eresszen el!- sikoltok fel, mikor kiránt a vízbõl és elõször tölti meg levegõ a tüdõm. Egy pár pillanatig még fulladozva kapkodok levegõ után, míg kopoltyúim lezárulnak és képessé válok rendesen, tüdõvel lélegezni. Nem vagyok hozzá szokva a hirtelen váltásokhoz, és amúgy is rég jártam a szárazföldön.
- Ne ficánkolj, te szörnyeteg!- szörnyeteg, hol? Nincs idõm ezen agyalni, egy zsákba gyömöszöl és a hátára kap.
Nem tudom mennyit megyünk, de mikor megáll csak felhajít valami keményre, talán egy szekér lehet az. Felpattan mellém, dünnyög valamit amit nem értek, majd int a kocsisnak, aki azonnal a lovak közé csap. Az ócska, foszladozó zsák falán sikerül lyukat kaparnom magamnak, így legalább némileg képet kapok arról, hol is járok most. Na, szép! Békésen úszkálok, erre elrabolnak... csak tudnám minek, és hová visznek. Remegve fekszem a zsákban, részben azért, mert majd' halálra fagyok, részben pedig a félelemtõl, hogy vajon megérem-e a holnap reggelt. Sok fajtársamtól hallottam már ilyesfajta rémtörténeteket. Elrabolva, éheztetve, megcsonkítva...
Hangos fújtatással állnak meg a lovak. Ezek szerint megérkeztünk...
Nyöszörögve kezdek a zsákban kapálózni, mikor a férfi felemel, majd a földre dob.
- Óvatosan! A fõnöknek élve kell- mordul rá egy másik
- Élve kapja, csak maximum sántán!- hangos nevetésüket egy harmadik fél szakítja meg, nyilván a fõnök, mivel a másik kettõ berezelve húzza be fülét farkát és áll el az útjából
- Ez volna az?- csak bólintanak- Pia szagú népség, hordjátok el magatokat, különben nem állok jót magamért.
Remegve gömbölyödök össze, mikor kivágja a zsák száját, hogy megnézze, mit szedett össze az a két tökkelütött. A zsák tele van hínárral, én pedig mostanra teljesen emberi alakot öltöttem, leszámítva az össze szûkült kopoltyúkat, ám azok is csak sérüléseknek tûnhetnek, mivel a férfi felhorkan, majd oldalra köp.
- Ezt nevezik õk nagy fogásnak? Egy gyereket?!- zsörtölõdik, majd kiborít a zsákból. Most van végre alkalmam alaposabban szemügyre venni. Egy magas, barna hajú férfi, hibátlan vonásokkal, akár egy márványszobor. Jobb szeme hasonló színû, a balt pedig eltakarja, ezek szerint megsérült.
Meredten, tágra nyílt szemekkel figyelem õt, amint idegesen a hajába túr, majd megragadja a karom és felránt. Tiltakoznék, de mikor szóra nyitnám a szám egyszerûen elenged. Mi a...ezek szerint elereszt?
- Menj...nem hallod? Tûnés! - int a karjával- veled nincs dolgom, menj haza!- mondja kissé lágyabb hangon. Meredten nézek rá, majd a mutatott irány felé.
Lassan kezdek el lépkedni, talán a sokk teszi, talán az, hogy vagy 100 éve most járok a szárazföldön elõször. Egyszer még vissza fordulok, de õ addigra már tovább állt.

 Késõ estére járhat. Kóvályogva járkálok fel alá a sikátorok és szûk utcák közt. A városnak csak a víz felõli részét ismerem, itt még nem jártam és kezdek félni. Fázom, kimerültem és éhes vagyok. Hiába találtam egy darab húst, amit valószínûleg a kutyáknak dobtak ki, egyedül a tengeri, vagy legalábbis vízi állatok húsát vagyok képes megemészteni, így miután lenyeltem vissza is jött. Végül egy pékség mellett találok menedéket, ahol a kemencékbõl áradó hõ a halat és a macskaköves földet is felmelegítette annyira, hogy na fagyjak meg rajta így, ruhák nélkül.

Összekucorodva hajtom le a fejem, majd nézek fel a tiszta, csillagos égre. Tudom, nem járok messze, hisz érzem az óceán sós szagát, de ez a hely, fõleg éjszaka, kész útvesztõ egy ilyen lény számára. Talán az a férfi tudna segíteni...talán õ vissza vihet...ostobaság. Elment, és azt sem tudom ki õ...talán rossz ember, talán csak rosszkor volt rossz helyen, vagy rossz csillagzat alatt született...