|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Sofy | 2014. 06. 06. 21:03:53 | #30097 |
Karakter: Tenmaso
Megjegyzés: ~Naukinak
-Nem.Köszönöm,nem érdekel.-mordultam fel,mire a hölgy letette a telefont.Megint valami pihe-puha matracot akartak ránk tuszmákolni.Eleve egy hidegvérű ember vagyok,de ezek fel tudnak hozni.Lassan sétálgattam két szoba között.Korán reggel volt,indulnom kellett volna iskolába.Benyitottam barátnőm szobájába.Felébresztettem,vagyis szerintem ébredt fel.Bementem saját helységembe,és átöltöztem iskolai egyenruhába.Lófarokba fogtam a hajam,majd bevártam,amíg ő is elkészülődik.Felfogtam a táskámat,és elindultunk.Tavaszi reggel volt,mi sem lehetett volna kellmesebb ennél.Lágy szellő,csivitelő madarak..Egy elf vagyok,a természet gyermeke.Az elfek imádják az anyaföldet,és magát a természetet.Néhány szót váltottunk,de egészen bejegeltük beszélgetésünket.Sosem tudtam semmit sem hozzáfűzni.Tudtam volna,de biztos hogy jobban lefárasztottam volna a monológokkal.Rápillantottam az órámra,és kétségbeesetten kezdtem lábaimat szedni.
-Elkésünk! Siess!-szólaltam meg,bár válaszát nem nagyon hallottam.Mikor a kapu elé értünk,pont akkor szólalt meg a csengő,s rengeteg diák özönlött be a hatalmas épületbe.Elköszönés nélkül vágtattam el.Gyorsan mentem végig a folyosón,majd a kilincsre téve kezem,bementem az osztályba.Nagy volt a nyüzsgés,még szerencsémre,tanár sehol sem volt.Leültem a padomba,és átismételtem az anyagot.Néhány agyament megdobált papír galacsinnal,de különösebben nem nagyon zavart.Hirtelen síri csendre lettem figyelmes.Mr.Schwiz megérkezett.Elkezdte az órát,amit elképedve hallgattam végig.
~*~
Az órák sokasága után a könyvtárba igyekeztem.Levettem a könyveket a polcról,és kinyitva a füzetemet,írni kezdtem.Elégedett mosolygással tettem vissza a súlyos darabokat.Felcuccoltam,és elindultam,amikor neki ütköztem valakinek,vagy valaminek.Lehuppantam a földre,és a kezemben szorongatott jegyzetek,papírlapok szerte szét szálltak.Buksimat kíváncsian fordítom mindegyik irányban,de nem látok senkit.Egy nagy sóhaj közepette,összeszedem elszállt jegyezeteim.Végre készen lettem vele,és elindulhattam.A nap lemenőben volt,s a felhők rózsaszín ruhát öltöttek.Gyönyörű,s elmondhatatlan látvány.Leírhatatlan,az az érzés,amit ilyenkor érez az ember..Vagyis,elf.Barátnőm biztos mérges lesz,amiért későn érek haza.De ez nem zavart.A lágy szellő belekapott hajamba,úgy vitte a lábam haza....
|
| timcsiikee | 2011. 07. 19. 21:06:17 | #15200 |
 Karakter: Kuroi Koji
Megjegyzés: ~ Ciccemnek
Koji:
Megáll a mozdulatban, és hirtelen nem értem, rossz érzés fog el.
- Cica… - sóhajtja halkan. Rosszat érzek. Most mondja el, hogy nem is szeret, és… és hogy - Én is téged, kicsim. Én is szeretlek – té…tényleg? Számra teszi ujját, így nem jutok szóhoz amúgy sem - De nem kell ilyen hamar kimondani, édes. – Én ezt nem igazán értem. Nem mindegy, hogy… hogy mikor mondom?
- Miért... mikor szokták kimondani?
- Ez amolyan... hülye dolog, tudod. – magyarázza türelmese, halkan. - Akkor szokták mondani, amikor megtörténik az első alkalom a pároddal. – Oh… értem már. Zavaromban megmarkolom ruháját, lesütöm szemeimet.
- De... én azt még...
- Tudom, kincsem. Nem is erőltettem, igaz? – igen, igaz viszont tudom, hogy neki ez nem volt olyan jó. Érzem, hogy szerette volna, mégsem teszi. Miért? - Akkor fog megtörténni, amikor akarod, hogy megtörténjen. – Csak miattam teszi? Tényleg?
- És... És ha te épp nem akarod majd akkor? – az olyan rossz lenne, el sem tudom képzelni igazán.
Mocorogni kezd alattam, mélyen szemembe néz és fura, kellemesen fullasztó érzést érzek meg először.
- Érezted? – kérdezi, de nem tudom mire gondol, még egyszer, erősebben lendíti meg felém csípőjét, és felsikkantok a meglepettségtől. Ez… ez az ő… - Most is kész lennék rá – vigyorától arcomra ég a pír - De nem fogom erőltetni, ahogy semmit sem- Kazue…
Végre ad nekem egy finom csókot, forróság vesz körül már ennyitől, viszont eszembe jut, hogy miért is kerültünk ide, ebbe a helyzetbe.
- Verus elment?
- Persze.
- És visszajön?
- Igen. Ide fog költözni. Yuu miatt is fontos, hogy a közelünkben legyen valaki, aki olyan erővel rendelkezik, mint ő, hiszen akármi történhet. – Yuu… talán hallottam már ezt a nevet, de lehet csak képzelődöm, olyan furcsa.
- Ez a Yuu... ennyire gonosz? Tényleg? – hisz ha egy druida segítsége kell hozzá, akkor nagyon erős is lehet.
- Nos igen – válaszol kelletlen sóhajjal, majd elmeséli milyen múlt is tartozik e mögé a név mögé. Valóban egy gonosz ember, és meg akarja ölni Kazue-t. De… nem értem, hogy miért akarja, hogy miért teszi. Mit ártott neki? Amikor azt hallom, hogy Mizukinál is sokkal fontosabb vagyok neki, megint úgy érzem ki kell mondanom, de visszafogom szácskámat. Azt mondta, nem ilyenkor kell, ezért nem fogom mondani.
A hosszú, szörnyű történet után pár, hosszú pillanatnyi csend következik.
- És... Gondolod, meg fognak támadni minket, rövidesen?
- Ha Ann a kém, akkor mindenképp. Erős nőstény, tudom, hogy mindig eléri, amit akar.. de egyszerűen nem tudom, mik a céljai. Imádja Mizukit, emlékszem, miatta hagyott ott egy másik falkát. Azt, amelyikben született. Nem értem a szándékait és az indítékait. – furcsa… miért fordulna az ellen akit szeret? Szerintem nem fogja megtenni, én nem lennék rá képes.
Ujjaimat arcára simítom, lágy tekintettel néz fel rám, és elvarázsol, mint mindig. Olyan szép az arca, és a szemei hihetetlenül csillognak, amikor rám néz, olyan mit két mágikus kő, amely csak rám néz így.
- Nem lesz baj. Tudom, hogy nem lesz semmi baj.
~*~
A druida rosszabb, mint akit én is mertem. Vagy csak elszoktam volna tőle? Az lehetetlen, ez még annál is rosszabb, mint amire emlékszem.
De Kazue mindenért kárpótol, sőt észre sem veszem már utána a morcos „varázsló” jelenlétét.
Egyik éjszaka, egyszerre riadunk fel álmunkból, ő hirtelen felül és követném, de morogva szólít vissza.
- Koji, maradj itt – átalakulva veti már ki magát az ablakon, ösztönösen szaladok én is az ablakhoz, és látom, ahogy valaki hátulról döfi le.
- Ne! – sikoltom olyan erővel, hogy majdnem berekedek, olyan hirtelen forr fel a vérem, hogy agyam kikapcsol, nem tudom mit cselekszem, átalakulva vetődök ki. Páran az előbb észrevettek és felém rontanak, de még röptömben tépem szét őket, majd Kazue teste felé vetem magam, védelmezőn veszem körbe, és karmolni, hörögve fújni kezdek azokra, akik letámadták.
- Ez az! Fogjátok el, de élve kell! – Miért? Mit tettem? Csak azért mert.
Felém nyúlna valaki, de ösztönösen odakapok, belemarok a karjába, de visszatápászkodom Kazue felé, rálapulok testére. Nem nyúlhatnak hozzá! Miért kell élve? Azt mondta hogy meg akarják ölni.
Hirtelen hatalmas erőhullám csap le, mindenki lekushad a földre, de én ellenállva tartom magam. Nem… túl erős, nekem sem megy. Teljesen Kazue testére simulok. Résnyire nyitom a szemem, és látom hogy a Druida az. Miért késett ennyit? Neki már nem elejétől fogva védenie kellett volna az egész falurészt? ha ilyen erős, egy védőpajzsnak kellett volna lennie.
- Mentsd… meg – nyöszörgöm halkan dacolva az erejével, alig jön ki hang a torkomon. Nem tudom mit tettek Kazueval, de ha baja esik darabokra török.. – Kérlek – testem még hozzá, lenéz rám végre, mint aki értette minden szavamat, tisztán, talán biccent is, de lehet csak az ereje miatt hullámzik a kép előttem.
Hallom hogy valaki hörögve felém támad, visszacsapnék de ekkor, amint elengedem a földet sodor magával az erő, majd egy erős ütés fejemen, és elsötétül minden.
Kazue…
~*~
Mikor felébredek hatalmas, visszhangzó terem kacagástól cseng, egy rusnya férfi ül valami trónus félén, körülötte rengeteg átalakult, vagy emberi alakú vérlény. Érzem a szagukon, mert nekik nem illatuk van.
Nagy nehezen feltápászkodom ülő helyzetbe, a fejem kótyagos és lüktet, minden tompa és homályos, addig míg nem veszek pár mély levegőt, és meg nem dörzsölöm szemem és arcomat. Valami csilingel. Lenézek magamra, egy súlyos vas nyakörv, vastag láncokkal lóg rajtam.
- Nézzétek, a kicsike felébredt. – Hol van Kazue? Hol vagyok én? Mi történt?
Körbenézek és ekkor minden kitisztul. Elraboltak… de hol van Kazue? Annyira fáj a szívem, érzem hogy távol van tőlem, és belül, lelkem mélyén erősen szenvedek, legszívesebben nyüszíteni volna kedvem. Kazue… érezni akarom. Az illatát, a közelségét, a hangját. Hol vagy?
- Látom érzi a telihold hatását. – Telihold? Már? Azt hittem addig még van pár nap. Gondolkodni is alig van erőm, belül fáj mindenem, a gyomrom görcsben van, és könnyek gyűlnének a szemembe de száraznak érzem. Bizsereg a bőröm, a létező összes kellemetlen érzés tódul a testembe. Hányinger, szédülés, hiány, fojtogató gombóc a torkomban. Valahogy muszáj lesz összekaparnom magam.
- Miért? - nyögöm ki halkan – Miért akarsz bántani? Miért akarod Kazuét bántani? Kazue… Kazue hol van? – mióta aludtam? Olyan mintha még most is ólomsúlyú lenne a testem.
- Kis édes – kuncog a nő, aki még Kazue falkéjéból ismerős. Ann azt hiszem.
- És te… miért bántottad Mizukit? Hát nem szereted? Akkor miért? – arcán megrökönyödést látok, amit lassan felvált a harag.
- Fogd be a szád – pár lépéssel terem mellettem, és olyan pofont csap le, hogy karmolás csíkok csípik arcomat. Dacos szemekkel nézek fel rá.
- Gonosz vagy… elárultad akit szeretsz – dühösen újra felém csapna, összerezzenek, de valaki lefogja a csuklóját és hátrarántja. Az a rusnya pasi az, aki olyan büdös, mint a kétnapos halak.
Arcomat erősen fogja közre egy kezének ujjaival, erőszakosan nyomja meg, így ajkaimat összeszorítom, közelről néz a szemembe.
- Hogy miért? Úgy sem értenéd kölyök – olyan erővel lök vissza a földre, hogy hátraesek, és majdnem a falba verem a fejem, a láncok csak úgy csörögnek fagyosan. Páran kuncognak a háttérben és ajkukat nyalogatják, engem méregetve. Kiráz a hideg… de ami ennél is rosszabb, az a férfi pillantása, ami mindjárt felfal.
- Te vagy… Yuu? – kérdem remegő hanggal.
- Jól látod picinyem – vigyorodik el. Hajamba mar, előre rántja fejemet, majd nyakamról elsimítja a tincseket tarkómnál. – Igazad volt Ann, még nem jelölte meg.
Kipattannak szemeim. Honnan tudta? Talán… máris eltűntek a foltok? Vagy…
- Még szép, hogy igazam volt. Ehhez nő létemre csak értek. Még az illatuk sem volt olyan erős, mint kellett volna. – ilyen sokat tudna? De miért teszi? Nem értem… semmit nem értek.
- Akkor minden tökéletes… - nagy szemekkel nézek fel rá.
- Mi… miről beszéltek? – újabb kegyetlen vigyor, hirtelen a szorongást idegesség váltja fel nyomromban, a hiányérzet csökken, a feszültség nő.
- Szeretnél életben maradni kiscica? – arcomat próbálja finoman simítani, de elfordítom arcomat. Kegyetlenül csillogó szemekkel méreget. Egyedül a szeme szép rajta… szerintem, de a közelébe sem ér Kazue gyönyörű szemeinek… Kazue… megint úgy érzem ég a szemem ahogy sírnék, de nincsenek könnyeim.
- Én csak Kazuét akarom. – felkuncog, majd nevetés válik belőle, ami undorítóan jóízű.
- Miért koslatsz utána ennyire? Még meg sem jelölt, hogy megvédhessen, pedig már lett volna alkalma rá… A társa vagy egyáltalán? Vagy csak a szép pofid miatt hazudta ezt?
- Soha nem hazudna – felé csapok karmommal, de nem érem el, mert torkomnak feszül a lánc és visszaesek. Egyre jobban ég a szemem. Miért hazudott volna? Az lehetetlen. A kedvemért fogta vissza magát. Éreztem amit Ő… megtanított dolgokra, befogadott és… és… - Ő szeret… - tudom… Megjelennek az első égető könnyeim ahogy összeroskadok és arcomat a tenyereimbe temetem. Csak most veszem észre, hogy hiába emberi alakban vagyok, hosszúak a karmaim. Szeretem én is… és tudom hogy ő is szeret… Mi másért hiányozna ennyire? Miért tett volna értem annyi mindent? Nem… tudom, hogy soha nem hazudna.
- Régebb óta ismerem Őt, mint te, picinyem… Szerintem jobban is, mint te. Ő egy kegyetlen és brutális vad fékezhetetlen gyilkos hajlammal. Eddig egy olyan hozzád hasonló finom falat sem került ki az ágyából élve egy jó kis kufirc után. – remegő tekintettel meredek fel rá.
- Hazudsz… Soha nem tenne ilyet – hangom is remeg megint homályosan látok. De szagát érzem, ahogy megint közelebb hajol.
- Jártál a tónál igaz? – szólal meg Ann – nem volt különös számodra, hogy a környékén különös a szag és a föld felülete? – Soha nem figyeltem meg… nem értem mire gondol. Nem, az nem lehet.
- Nem… tudom, hogy nem tenne ilyet.
- Majd elmondja Ő maga – válaszol a hosszú, fekete hajú férfi. Mi? Kazue? Hol? – Mivel te férkőzhetsz hozzá a legközelebb, így ajánlatot teszek neked. Ha megölöd, életben maradsz. – elkerekednek szemeim, és fájdalom nyilall szívembe. Mégis miért tenném meg? Azért mert hazudott valamit?
Épp hogy befejezi mondatát, hirtelen erős energia csap fel, de nem csak egy, hanem rengeteg. Berobban a hatalmas faajtó úgy, hogy egy része szilánkosra törik. Le kell hunynom a szemem egy pillanatra, míg a törmelékek földet érnek.
- Kazue – sikkantom de szinte alig vesz észre, állati alakban tör be és látszik, mennyire nehezére esik visszavenni emberi formáját. Felém közelítene de elém áll Yuu.
- Már vártalak, Kazue – morogja elégedetten. Megint hányingerem támad, de erősebben érzem Kazuét mint eddig valaha, eltűnt a fojtogató hiányérzetem. Ez azért lett volna, mert távol voltam tőle? Ha jól tudom a telihold egy fontos dolog.
- Ha egy ujjal is… - kinézek a lábai mögül, ekkor megpillant, és szemei vérben kezdenek forogni. Olyan… olyan félelmetes. – Ereszd el Yuu… - A férfi csak felkacag.
- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz téged idecsalogatni. Az évek alatt elvesztetted volna az eszed, Kazue? – nem… értem jött, érzem. De nem lett volna szabad. Bár… nem is tudom igazán, hogy mi lenne a helyes, minden olyan kusza. – Az én terepemen vagy… túlerőben vagyok… és azt akarod, hogy szabadon engedjem a kicskét?
Olyan rideg és… félelmetes. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Most pont úgy néz ki mint… mint… mint egy gyilkos.
Kiráz a hideg.
- Alábecsülsz, Yuu… - morogja kissé még állatias hangon.
- Egyáltalán honnan tudod, hogy a kicsike veled akar menni, hm? – érzi… érzi, hogy meginogtam – de tegyünk egy próbát – válaszolja Kazue-nak, és könnyedén lepattintja nyakamból a vasat. Felállok, lassan, erőtlenül totyogok kettejük közé. Megállok félúton, jó pár méterre vannak tőlem. Nagy szemekkel nézek fel rá.
- Kincsem… - halkabban, kedvesebben suttogja, mint ahogy eddig beszélt, látom benne azt akit megismertem.
- Kazue… igaz amit mondtak rólad? – megrökönyödik, én pedig nyelek egy nagyot. – Azt, hogy sok más embert gyilkoltál meg, aki… aki… - még a levegő is elakad a torkomon, nem bírom befejezni.
- Igaz… - mondja halkan. Nem… ez nem lehet. Lesütött szemeimet ismét felé terelem, és olyan hitetlenkedő pillantással nézek rá, mint még sosem. Épp várnám hogy csak viccelt, de nem… a helyzet, az arca és a pillanat túl komoly hozzá. Szemeim megtelnek könnyekkel.
- Az nem lehet… - kicsit elvékonyodik a hangom – Velem miért voltál olyan kedves? Vagy majd engem is… - nem bírom kimondani. Nem… ez csak egy rossz álom.
- De mindez az előtt volt, hogy megismertelek Koji. Cicám… Te más vagy. Te a társam vagy, és egy életre magamnál akarlak tudni… Ők senkik nem voltak.
- De mégis megölted őket… - csak orrom alatt mormolom. Mégis… a szavai hatnak rám. Érzem belőle a szeretetet, az aggodalmat. Ezt nem lehet színlelni, ezt nem lehet ennyire megjátszani, ráadásul ilyen sokáig. Azt mondta szeret… én is szeretem. Ezt nem lehet hazudni. De olyan rossz ezt így megtudni róla. Igaz nem kérdeztem soha, de mégsem mondta el.
- Koji – lágyan ejti nevem.
- Akkor… miért nem jelöltél még meg? Lassan itt a telihold is – azt sem tudom, milyen napszak van. – kezeimből lassan ismét karmok nyúlnak ki.
- Nem akartam fájdalmat okozni neked, amíg nem készültél fel rá – igen tudom… de mégis hallani akartam.
Egy teher vagyok számára. Miattam támadták meg, miattam sebesült meg, miattam vesztette embereit, miattam történt minden. Ha én nem lennék… nem esett volna baja. Szörnyű vagyok.
Még nem jelölt meg… talán még nem késő… talán még nem lenne rá hatással, ha ezt megtenném.
Tudom, hogy Yuu felkészülten várta. Túlságosan is magabiztos volt, azt is tudja, hogy van egy druida a klán mellett. Mindent tud… azt is tudta, amit én nem.
És azt kéri öljem meg…
Nem tudom megtenni, lehetetlen.
- Tudod mit kell tenned – sulykolja a tengermély hangú férfi. Beleborzongok hangjába fagyosan.
- Tudom – motyogom halkan, könnyes szemekkel felnézek Kazue aggódó arcára. Mindenki minket figyel és csak arra várnak, mikor esek neki, vagy hogy mi történik. Tudom mit kell tennem, hogy mindenkinek jobb legyen. Csak tátogom az utolsó szavakat – Még most is szeretlek – majd karmaimat mellkasom felé irányítom, és lassan belemélyesztem.
|
| Rauko | 2011. 07. 07. 16:41:39 | #14873 |
Karakter: Hirohito Kazue
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Miután sikerül Kojival megértetnem, hogy Verus csak egy druida, és akármilyen dögös, semmit nem akarok tőle és ő sem tőlem, valamivel nyugodtabban rohanok a szöszi után, mikor ellátja az embereinket, és kiront a házból. Biztosít minket, hogy nem lesz bajuk a többieknek, de nem vagyok nyugodt. Haragszik Kojira, le sem tudná tagadni.
Aztán persze rámegy a napom Verusra.
- Mi bajod Kojival? - kérdezem tőle.
- Baj? Mi bajom lenne? - kérdez vissza flegmán.
- Tudod, hogy beléd látok - sóhajtok fel. - Kímélj meg a tiszteletköröktől.
- Rendben. Tudni akarod? - fordul felém. - Idegesít, hogy egy olyan likantrópot, mint te, egy olyan kis semmi varázsolt el ennyire, mint ez a Koji - mondja gúnyosan. - Egy kis, szánalmas cica.
- De nekem pont ezért kell - nézek rá idegesen. - És azt hiszem, ezt túl is tárgyaltuk, ha bántani mered, darabokra szedlek.
- Azt sem tudod, hogy kell - szegezi rám tekintetét.
- Ugyan, kérlek, ne nézz le - nyalom meg ajkaimat. - Szóval... az itteni druidánk elment...
És kezdődök a móka. Győzz meg egy csökönyös, röghöz kötött barmot, hogy jobb neki, ha költözne.
Néha persze odapillantok kincsemre, aki láthatóan feszült és Mizukival beszélget, de ami aztán jön...
- Nyugodj meg, ideköltözök - teszi a vállamra a kezét Verus, és már érzem is a bajt a levegőben. Cicám vetődik, és akár egy féltékeny vadállat, leterít, és szinte morog Verusra.
- Khhhhh – fúj és morog Koji, akár egy nagyvad.
- Cica… - Próbálnám megnyugtatni., a végén Verus gondol egyet és megöli, vagy megbénítja.
- Ne rendezz féltékenységi jelenetet, nem akarok tőle semmit. – Hah... utálom, mikor játssza a rideg jégcsapot. De sikerül megnyugtatnom a kicsimet, aki viszont túlságosan zaklatott, és el is rohan.
- Menj utána - néz rám Verus.
- Aggódsz a kapcsolatunkért? - kérdezem, kissé gúnyosan.
- Nem. Felesleges lenne - néz még rám, aztán elindul, ahogy ígérte, elmegy a holmijaiért, és visszatér.
Amikor beérem, egy fa tövében ül, a parton, és sír.
- Hát itt vagy… Mi a baj cica? – Hirtelen rám néz, és már ugrik is. Ölel, és tudom, hogy ettől kicsit neki is jobb.
- Miért? Miért nem szeret engem? Mit tettem?
- Ő mindenkivel ilyen – mondom neki az őszintét-. Mert tényleg... még Mizukival is ilyen fölényeskedő szokott lenni. Lenéző és gúnyos.
- De veled nem ilyen.
- Mert már régóta ismerjük egymást.
- De… Miért beszéltél vele egész nap? Felém sem néztél – kér számon. Áhh, innen fúj a szél... hát persze!
- Mit mondtam cica? Azt mondtam, hogy nem érdekel Verus hogyan néz ki… nekem egyedül csak te vagy… érted? – És azt hiszem, megérti... legalábbis hiszek benne, hiszen Koji nem buta cica, csak még
- Kazue… szeretlek.
Ahogy kimondja, picit összerezzenek. Most... miért,
- Cica... - sóhajtok fel, mire hatalmas, könnyes szemekkel néz rám, és már nyitná a száját, de elé teszem az ujjamat. - Én is téged, kicsim. Én is szeretlek - suttogom. - De nem kell ilyen hamar kimondani, édes. - Rámosolygok.
- Miért... mikor szokták kimondani?
- Ez amolyan... hülye dolog, tudod. Akkor szokták mondani, amikor megtörténik az első alkalom a pároddal. - Látom, ahogy elpirul, de azért közelebb bújik, és elkezdi a felsőmet markolászni.
- De... én azt még... - Megint elhallgattatom.
- Tudom, kincsem. Nem is erőltettem, igaz? - kérdezem, mire felnéz, picit elmosolyodik és bólint. - Akkor fog megtörténni, amikor akarod, hogy megtörténjen.
- És... - pillant rám elbizonytalanodva. - És ha te épp nem akarod majd akkor? - kérdezi elpirulva, mire felnevetek, és picit megmozdítom a csípőmet, hogy a most is félkészen henyélő farkam a combjához érjen.
- Érezted? - kérdezem, de először nem érti, majd, amikor második alkalommal csinálom, felsikkant. - Most is kész lennék rá - vigyorgok rá. - De nem fogom erőltetni, ahogy semmit sem- búgom, és magamhoz húzva csókolom meg. Amikor szétválunk, megint hozzám bújik, és kérdezget.
- Verus elment?
- Persze.
- És visszajön?
- Igen - mondom neki. - Ide fog költözni. Yuu miatt is fontos, hogy a közelünkben legyen valaki, aki olyan erővel rendelkezik, mint ő, hiszen akármi történhet - okítom csendben, miközben a víz hullámzását figyelem.
- Ez a Yuu... ennyire gonosz? Tényleg? - kérdezi, és ekkor jut eszembe, hogy igen... azon kívül, hogy ő sebezte meg Mizukit, és hogy az ellenségem, semmit sem tud róla.
- Nos, igen. - Felsóhajtok. - Régebben, mielőtt ide kellett jönnünk, a városban éltünk, ami nem messze van innen. - Bólint, hogy tudja, merre van. - Én voltam a város első számú ura, mindenki fél tőlem és behódolt nekem, de akkor jött Yuu. - Elsötétülő tekintettel nézek az égre, ahogy eszembe jut, mennyiszer alázott meg, hogy mennyire lenézett. - Nagyon rossz volt a viszonyunk. Én utáltam őt, ő pedig minden alkalmat megragadott, hogy a földbe döngölje a tekintélyemet. Aztán oda fajult ez az egész ellenségeskedés, hogy végül megtámadtak minket. Nem voltunk felkészülve, nem adták jelét, hogy harcolni akarnak. Akkor sérült meg Mizuki, és akkor kellett elköltöznünk onnan. - Sóhajtok. - De nem volt ennyivel vége. Tudtuk, hogy üldözni fog minket, hiszen megmondta, hogy meg akar ölni engem, mert túl nagy kockázat vagyok, ha életben maradok. Addig viszont nem volt gond, amíg nem volt párom - nézek rá jelentőségteljesen. - Nem tudott volna kivel megfenyegetni. Tudta, hogy még Mizuki élete sem fontosabb nekem, mint a falka jövője, de azóta jöttél te. - Megremeg. - Ha a fülébe jut, és már minden bizonnyal tud arról, hogy szeretlek és a kedvesem, a párom vagy, akkor te leszel a célpontja. Mindenképpen téged akar majd elkapni, hogy nekem fájdalmat okozzon, majd magához csaljon és mindkettőnket megöljön. Mert akármennyire erős a falkám, akármennyire önállóak a többiek, ha nem lennék, szétesne az egész... atomjaira. - Megint felsóhajtok. - Ezért fontos, hogy sose kószálj el, ne akciózz önállóan, és nélkülem, vagy Mizuki nélkül az ágyból se kelj ki. - Pár percnyi csend telepszik ránk. Azt hiszem, ő most emésztgeti, amit hallott, én meg nem tudom, mit mondhatnék neki még.
- És... - töri meg a csendet. - Gondolod, meg fognak támadni minket, rövidesen?
- Ha Ann a kém, akkor mindenképp - bólogatok. - Erős nőstény, tudom, hogy mindig eléri, amit akar.. de egyszerűen nem tudom, mik a céljai. Imádja Mizukit, emlékszem, miatta hagyott ott egy másik falkát. Azt, amelyikben született - sóhajtok fel. - Nem értem a szándékait és az indítékait. - Apró ujjakat érzek meg az arcomon. Lágyan simogat, majd közelebb hajol, és ajkaimra csókol. Milyen édes csók... mennyire kellemes.
- Nem lesz baj - suttogja ajkaimra, mikor elválunk. - Tudom, hogy nem lesz semmi baj. - Belenézek azokba az égszín szemekbe, és elhiszem. Ha ő mondja, akkor nem lehet baj.
*** néhány nappal később ***
Verus már visszatért, és nem messze telepedett le, a város, és a mi tanyánk között. Azt mondja, tetszik neki, de persze ezt csak nekem, a többiek előtt morog, hogy milyen terméketlen vidékmennyi a vidék, és mennyi az állat errefelé, akiket sosem szeretett volna a kertje közelében látni. Parádésan morcos...
Viszont a helyzet Yuuval egyre aggasztóbb. A minap elfogtuk az egyik emberét, aki, bár előre meg volt mérgezve, hogy ne hallgathassuk ki, és egyébként is meghalt, elnyekeregte, hogy Yuu készül valamire, hogy már nem kell neki sok, hogy elérje a céljait, hogy mennyire, de mennyire szeretne végre engem holtan látni. És ekkor hallottam a legaggasztóbb mondatot, amit mostanában...
- És mennyire szeretné véresre kefélni a te szűz kis fekete macskád seggét - vigyorgott rám, de mondani nem tudott többet, mert eltörtem a nyakát, Kojiról senki nem mondhat ilyesmit!
Cicám persze ezt nem láthatta. Mizukival kellett elvonulnia a szobámba, hogy ne legyen gond. Verus szerint viszont baj közeleg.
... és én barom, megint nem vettem elég komolyan egy druidát.
Az egyre fezsültebb légkörben egyedül Koji és én voltunk azok, akik felhőtlenül turbékoltunk továbbra is. Ő félt, én ideges voltam, de amikor együtt voltunk, csak a pillanat létezett, semmi más. Viszont a baj megérkezett.
Éjszaka volt. Mizuki ordítását hallottam meg elsőnek, majd több őrét is.
- Koji, maradj itt - ordítok én is, majd átalakulva rontok ki a házamból, egyenesen tömegbe, és benn reked a tüdőmben a levegő, amikor meglátom a támad sereg élén Annt és Yuut.
- Szóval megvagy végre - vigyorog rám Yuu, de nem emlékszem többre... hátulról eltalált valami, és minden elsötétült...
|
| timcsiikee | 2011. 05. 30. 08:55:40 | #13959 |
Karakter: Kuroi Koji
Megjegyzés: ~ Rauciccemnek
Koji:
Mizuki zavarja meg a kellemes idillt, legszívesebben fújtatnék rá, de még kicsit mindig félek tőle, de amikor közli, hogy miért jött, teljesen elhűlök.
Az őrök… nem kelnek fel. Ez… ez mind az én hibám. Ha nem makacskodom, akkor nem jött volna utánam, nem kellett volna hogy ez megtörténjen. De… én nem tudtam, hogy bántani fogja őket, nem… nem tudtam, hogy képes lenne. Én nem ilyennek ismertem meg, én nem… nem akartam… Én tehetek róla… Szörnyű vagyok.
Beszélnek valami másik druidáról, csak fülelek minden szavukra, bár belül fagyosság mardos tettem miatt.
Él a környéken egy másik is? Nem is tudtam róla. Soha nem mesélt róla… De akkor azt jelenti, hogy van remény a meggyógyításukra?
- Azt hiszem, neked kellene. De Koji miatt nem lehet. Ha itt hagyod és egyedül mész, mindketten szenvedtek hat napig, ha persze azonnal el tudtok indulni a druidával. De ha magaddal viszed, nyílt terepen ki vagytok szolgáltatva Yuunak, hiszen a mezőn kell átmenni. – mi… miért lenne szenvedés egymástól távol lenni? Bár… ahogy visszaemlékszem még egy nap is megviselt kicsit, mikor először találkoztunk. És most hat nap… Nem, nem tudnám elképzelni. De én miért nem tarthatok vele? Lassú vagyok? És ki az a Yuu? Már megint én hátráltatom őket… még csak most döntöttem úgy, hogy szeretnék vele maradni, máris úgy érzem, hogy teher vagyok a számukra. De Kazue megold mindent, s habár kis belső szégyenérzettel, de boldogan elfogadom, bármit mond. Persze tudom, hogy soha nem mondana nekem olyat, amivel megbánthat… ezért is szeretem.
~*~
Kazue-vel alszom, mindig forróság ölel körbe, de nem tudom, hogy mit is tehetnék. Lehet, hogy Ő nem is érzi? Csak én nem vagyok hozzászokva, hogy valakivel aludjak, Olyan ritkán történik ez, ráadásul… A lábam között is bizsergek. Lehet, hogy megint az…? Amikor még csak alig párszor találkoztunk.
Olykor nehezen tudok éjszaka aludni, de nem mocorgok mert nem akarom felkelteni Kazue-t. Minden nap sok dolga van, biztosan fáradt lehet, és most már én is a nyakán vagyok. De amíg azt mondja, hogy boldog ettől, vele maradok örökre.
Minden reggel azzal kezdődik, hogy kiszívja a nyakamat, ilyenkor pár pillanatra sokkal erősebb testemben az a forróság, amit éjszaka érzek, s míg Kazue fürdik a tóban, én figyelem, vagy beszélgetek másokkal. Egyik alkalommal vele akartam tartani, de amikor csak ujjacskámat érintettem a vízbe, nagyon hideg volt, főleg reggel így meggondoltam magam.
- Ő nem gonosz?
- Nem cica, ő jó. Segített már nekünk, ismer minket. Remélem, ha lehet, ide is költözik most, hogy felszabadult a terület Jó lenne a közelben egy druida, sok baj leselkedik még ránk mostanában. – nos… a druidák elég makacsok és sosem azt csinálják amit elvárnának tőlük.
- Meglátjuk, hogy mit szeretne
Egyik nap, az ígért időpontban megérkezik Mizuki egy gyönyörű férfival. Olyan… olyan az arca mint egy angyalé, olyan a megjelenése mint egy káprázaté. Teljesen más, mint akit én ismertem Druidát. Annyira más, hogy először el sem hiszem, hogy Ő az, de amikor Kazue-vel beszélni kezdenek, elhiszem. Kazue nem hazudna nekem.
Milyen szép… nehezen tudom levenni rólam a szemem mindaddig, míg el nem tűnik a függöny mögött. Kicsit különös érzés fog el. Egyszer sem néz rám, mintha itt sem lennék.
Kazue beszél vele végig, nem is hallom igazán a beszélgetést, de tudom, hogy miről van szó. Vagyis hogy miről volt szó. Amikor eltűnik a szobában, Kazue mellém lép.
- Kicsim... ugye tudod, hogy te vagy nekem az egyetlen, és nem érdekel, hogy Verus hogy néz ki? Sőt... senki sem érdekel, csak te. – hm? Nem értem miért mondja ezt. Kicsit értetlen pofival nézek fel rá.
- Szerintem Ő nagyon szép. – jegyzem meg halkan – Először el sem hittem, hogy druida.
- Pedig elég nagy ereje van – vállamra simítja kezét, közelebb bújok.
- Igen, éreztem.
~*~
Amíg nem végez velük, mármint a gyógyításokkal nem akarok tágítani a szoba elől, Kazue is csak pár pillanatra szakad el mellőlem.
Amikor kilép Verus – ha jól emlékszem ez a neve – hirtelen pattanok fel a földről, lenéző pillantással néz felém, majd tovább lép, szóra sem méltatva. Miért nem mond semmit? Épp akkor jön vissza Kazue, és előtte áll meg.
- Jól vannak, holnapra semmi bajuk nem lesz – bár nem nekem mondja, de elmosolyodom és messziről megköszönöm neki, majd besietek a szobába és aggódva mérem végig őket. Sokkal másabbak, mint eddig voltak. De holnapra, már semmi bajuk nem lesz így megnyugodhatok. Majd bocsánatot kérek tőlük, hogy miattam kerültek ilyen helyzetbe, lehet valamivel kedveskednem is kéne, de nem tudom mit szabad tennem és mit nem. Lehet, hogy elég, ha hozok nekik ide egy kis virágot, hogy jobb illat legyen? Később majd szedek.
~*~
Szinte egész nap… igaz Kazue közelében vagyok, de nem teljesen hallótávolságban. Csak néha kapok el egy-egy szót, amikor Vele beszélget. A komor arc lágyabb vonásokkal néz rá. Rám miért nézett olyan megvetően? Olyan fagyos volt… nem vagyok neki szimpatikus? Mit tettem? Hisz nem is ismer.
Kazue is olyan sokat beszél vele. Persze sosem vagyunk egymástól távol, de az hogy most csak vele foglalkozik, valamiért… összeszorul a szívem. Folyton őket figyelem.
- Unatkozol? – ül le mellém egy alak, s Mizukit látom meg mikor felé fordulok. Bárcsak így lenne.
- Hát… nem is tudom. – összekuporodom a fűben, míg őket figyelem. – Miről beszélgetnek ennyit? – valamiért… olyan mintha bosszantana, hogy nem velem foglalkozik, pedig eddig…
- Próbálja meggyőzni arról, hogy költözzön közelebbre. Nincs egyszerű dolga. – ezt megértem, de… még felém sem néznek egész idő alatt. Vagyis… Néha Kazue a szeme sarkából figyel, érzem. De én többet akarok. Önző lennék? Igazából nem tudom, hogy mi ez, de kellemetlenül szorít valami belül a mellkasomban.
- Féltékeny vagy? – ijedten kapom a tekintetem Mizuki felé, aki csak mosolyogva néz rám. Felülök, és teljesen felé fordulok.
- Az mi? – kérdezem közelebb hajolva.
- Nos… jó kérdés – akkor meg minek mondta, ha nem tudja? Lehet, csak ő találta ki? – ez olyan dolog amikor… nem kapsz meg valamit, amit szeretnél, viszont látod, hogy más igen… - most hogy belegondolok… ez lenne az az érzés, Még sosem találkoztam vele… főleg nem ilyen erősen.
- Azt szeretném, ha rám figyelne. – sütöm le szemeimet, lábaim közé támaszkodva a fűben. – Tudom, hogy egy ideje nem találkoztak… azt hiszem, és hogy sok mindent kell megbeszélniük, de… egész nap…
Most legszívesebben egy ölelésre vágynék, de Mizukihoz nem merek érni. Nem csak azért, mert még mindig tartok tőle kissé, hanem mert pontosan tudom mi lenne Kazue reakciója.
- Hidd el, a te érdekesben teszi. – Az enyémben? De akkor is… olyan önzőnek érzem magam, hogy ilyet érzek… még így is.
Visszanézek feléjük, s ebben a pillanatban látom meg, hogy Verus a vállára teszi kezét, szemeim hatalmasra kerekednek, észre sem veszem, hogy mit teszek, máris rugaszkodom el a földtől, ember alakban futok felé párducként.
- Koji! – kiált utánam Mizuki, de nem érdekel… Ne… ne érj hozzá! Ő az enyém!
Ahogy meghallják a kiáltást mindketten felém néznek, de épp ekkor vetődöm el a földről, és leterítem Kazue-t, elmarva Tőle, majd a földről felé fordulva fújtató hangot adok ki.
- Khhhhh – ne érj hozzá! Nem! Ezt nem akarom.
- Cica… - átölel, kicsit nyögve szólal meg, így gyorsan lemászom róla.
- Ne rendezz féltékenységi jelenetet, nem akarok tőle semmit. – Olyan komor és fagyos ez a hang, ahogy felnézek rá, a tekintete is pont ugyan ilyen. Miért? Mit tettem, hogy ilyen ellenszenves velem?
- Nyugi cica – Kazue mosolyogva borzol hajamba, de szemembe könnyek szöknek.
- Bo-bocsánat – szipogom halkan, majd kiszakítva magam tenyere alól, sietve kezdek el futni a tó felé. Ott ilyenkor nincs senki.
Mellkasom most sokkal erősebben szorít, mint az előbb, de az érzés nem ugyan az mint az előbb. Most sokkal jobban fáj, szúr a mellkasom.
Gyorsan elérek és a fa tövébe bújok, a tó felé figyelő oldalon. Lekuporodok, és összekucorogva kezdek sírni. Nem tudom miért, de csak úgy záporoznak a könnyek. Miért fáj? Pedig nekem az is elég lenne, ha csak Kazue szeretne… Ráadásul itt mindenki olyan kedves, kedvel… ezt tapasztaltam az elmúlt napokban. Akkor ez miért zavar ennyire? Nem értem.
Talán azért mert csak velem ilyen?
- Cica… - ez… ez Kazue… nem láthat így meg. gyorsan lekezdem törölgetni arcomat, de mikor elém térdel mindhiába, csak úgy jön az utánpótlás. –Hát itt vagy… Mi a baj cica? – felpillantok rá, de a következő pillanatban ellököm magam a fától, nyakánál karolom át és szorosan ölelve közel bújok testéhez, a fűben térdepelek, s már csak az illata és ölelése is megnyugtat… Olyan jó érzés, hogy ilyen jó hatással van rám.
- Miért? Miért nem szeret engem? Mit tettem? – hátamat simítgatja, hangom remeg, nem tudom hallotta e azt, amit mondtam.
- Ő mindenkivel ilyen – válaszol halkan, s kicsit elhajolok tőle, hogy lássam arcát, de nem akarom, hogy elengedjen. Egyik kezével letörölgeti könnyeimet, boldogan törleszkedem tenyerébe. Erre vágytam egész nap… az érintésére.
- De veled nem ilyen – sütöm le szemeimet kipirulva.
- Mert már régóta ismerjük egymást. – csak ennyi lenne az oka? De ez olyan… furcsa nekem.
- De… - nem is tudom, hogy mit akarok már mondani, nehezen szedem csak össze a gondolataimat. – Miért beszéltél vele egész nap? Felém sem néztél – érzem ahogy ég az arcom, ujjai szinte hidegek mellette.
- Mit mondtam cica? – maga felé fordítja tekintetemet, így mélyre ható szemeibe nézek. Olyan szépek… úgy szeretem. – Azt mondtam, hogy nem érdekel Verus hogyan néz ki… nekem egyedül csak te vagy… érted? – nyakamat simítja meg finoman, hajamba túr, és most boldog könnyekkel mosolyodom el.
Hiszek neki… Miért is ne hinnék? Hisz ő egyszer sem ért hozzá, csak hozzám… Az enyém, és én az övé vagyok.
Finom csókra húz magához, de mielőtt még éppen elérné ajkaimat, a vad és éhes csók előtt még bőrére tudok suttogni.
- Kazue… szeretlek.
|
| Rauko | 2011. 05. 20. 11:31:28 | #13705 |
Karakter: Hirohito Kazue
Megjegyzés: ~ Timcsimnek
Eldönti, hogy nálunk marad, de nem tudom rávenni, hogy menjen haza, így feladom. Talán ha várunk pár napot, akkor könnyebb lesz. Beszélnie kell vele, nehogy baja legyen.
Aztán kiülünk a partra. Már akkor fura érzésem van,. de megmagyarázom azzal, hogy a kölyök Kojihoz ér. Senki ne érjen hozzá. Ő. Az. Enyém.
Aztán hatalmas erő süvít végig mindenen, elvesztem az őreim szagát és megjelenik a druida. Mérgemben kiengedem én is az erőmet, de Koji végül visszalép hozzá. Tudom, hogy velem akar maradni, és csak miattam teszi ezt, de akkor is. Viszont mielőtt reagálhatnék, ez az aljas dög majdnem megfojt az erejével.
Innentől kicsit elhomályosul minden, hiszen arra próbálok figyelni, hogy ne törje el a nyakam. Ha negyedennyire kevesebb figyelmet tudnék erre fordítani, már holtan hevernék az avarban... így azt sem nagyon fogom fel, amikor Kojit simogatja. Látom, de nem jut el tökéletesen a tudatomig. Ha így lenne, minden bizonnyal valami hirtelen dolgot tennék, amivel csak a saját halálos ítéletemet írnám alá.
Akkor már inkább nem is akarom hallani a beszélgetést, amikor elenged ez a dög. Félek... valahol belül rettegek, hogy el fog hagyni, és minden esélyem megvan rá. De végül nem... mire összeszedem magam és rendezem az erőmet, addigra elillan, és csak annyi időm van, hogy Kojit a karjaimba zárjam, és próbáljam megnyugtatni. Ha biztos az, amit hallottam, sosem látjuk többé.
Órákig sírdogál, de amikor megnyugszik megtudom, hogy nem bánt meg semmit és látom, mennyire sajnálja, hogy majdnem megölt az a rohadék. Hát... na mindegy, nem az ő hibája volt, de ezt úgysem tudom a tudtára adni, nem fogadná el, így nem beszélek erről, csak belefeledkezem a csókjába és a simogatásaiba.
Mizuki áll meg mellettünk nem sokkal később. Érzem az illatát.
- Kazue - szólít meg, majd cicám felé fordul mosolyogva. - Koji - biccent felé is, amit viszonoz is.
- Mi történt? - kérdezem.
- A druida - sóhajt fel, mire Koji összerezzen az ölemben.
- Azt mondta, hogy senkit sem bántott - néz kétségbeesve cicám Mizukira.
- Nem is bántott senkit - nyugtatja meg azonnal. - Mármint nem halt meg senki. De az őreink rossz állapotban vannak - mondja szomorúan. - Valami varázst bocsájthatott rájuk, mert nem tudjuk felkelteni őket semmivel, se gyógyfüvekkel... semmivel.
Dühösen rezzenek össze, amit cica is megérez, mert rögtön rám néz. Szemei ijedtek, tudom, hogy önmagát okolja mindenért, de ezt nem szabad. Tudom, hogy nem az ő hibája.
- Mizuki... a másik druida hány napi járásra lakik?
- Három, átalakulva. - Igen, lakik a környéken egy másik is, valamivel kedvesebb, fiatalabb, szép férfi. Láttam is már, bokáig érő, hosszú, tejfölszőke a haja, zöldek a szemei, és nagyon szép alakja van.
- Nekem kellene elmennem, vagy elég, ha te mész és elhívod? - nézek rá.
- Azt hiszem, neked kellene - sóhajt fel Mizuki. - De Koji miatt nem lehet. Ha itt hagyod és egyedül mész, mindketten szenvedtek hat napig, ha persze azonnal el tudtok indulni a druidával. De ha magaddal viszed, nyílt terepen ki vagytok szolgáltatva Yuunak, hiszen a mezőn kell átmenni. - Igen, ebben teljesen igaza van. Ha Anne tudatja Yuuval, hogy elindultunk, haza már nem érünk, az tuti. De nem áldozhatom fel Kojit az őreimért. Abba belehalnék...
- Menj te - szólalok meg. - Menj, és mond el Vesurnak, hogy miért nem én magam mentem, de csak öt napod van - villantom rá a szemeimet.
- De azt mondtátok, hogy hat nap minimum - szólal meg kicsim az ölemben.
- De Mizuki ügyes és gyors - nézek az említettre, mintha csak azt akarnám neki mondani, hogy vagy ez, vagy elvágom a torkát. Tudja, hogy megteszem.
- Négy és fél nap múlva itt vagyunk. - Kojin látszik, hogy aggódik, így Mizuki felé fordul, majd letérdepel elénk. - Ne félj, Koji, ez nem a te hibád - mosolyog rá, de nem érinti meg, tudja, hogy arra allergiás vagyok. - Ez egyébként is megtörténhetett volna, ne félj - mondja megnyugtatóan, kicsim pedig bólint.
***
Négy és fél nap telt el. Koji is meglepően jól helyt áll, a nőstényekkel ismerkedik, látszólag mindenki befogadta. Akinek viszont rohadtul nehéz ez, az én vagyok. Minden reggel azzal nyitunk, hogy kiszívom a nyakát, ami persze láncreakciót indít el bennem. Legszívesebben ledönteném az ágyra, és olyan hatalmasat szeretkeznék vele, hogy legalább egy napig ne tudjon felkelni a kábulattól. Akarom... kell és szükségem lenne rá, de próbálom magam türtőztetni. Az, hogy máson éljem ki magam, nem is opció. Belegondolni sem vagyok hajlandó abba, hogy valaki mást kell érintenem. Csak ő kell. Nem testre van szükségem, őt akarom. A nyögéseit, az érintéseit, a remegését, az ízét és az illatát. Pláne, hogy azt sem tehetem meg, hogy ne legyek vele. Mindig látótávolságon belül kell lennie, de ha karnyújtásnyira van, annak jobban tudok örülni. Rettegek, hogy el fogom veszíteni. Yuu képes rá. Sajnos tudom. Elrabolná, és megölné. Ha egyszer ráteszi a kezét, sosem látom újra.
Minden napunk ugyanúgy telik, amíg Mizuki Vesurért van. Felkelünk, a nyakkiszívás, nekem utána egy hideg vizes fürdő a tóban, mert kell, és mert ellazít. Aztán elmegyünk a két őrhöz, és mindig elgondolkodom, hogy miért teszem értük ezt. De ahogy Koji sürög-forog körülöttük, rájövök. Neki fájna, ha nem mentenénk meg őket. Önmagát okolná az élete végéig. Annyira kis gyenge a lelke. Féltem.
Az ígért időben végül megérzem Vesur erejét. Koji is érezheti, hiszen rögtön hozzám lép és a karjaimba bújik.
- Ő nem gonosz? - kérdezi félve.
- Nem cica, ő jó. Segített már nekünk, ismer minket. Remélem, ha lehet, ide is költözik most, hogy felszabadult a terület - mondom elgondolkodva. - Jó lenne a közelben egy druida, sok baj leselkedik még ránk mostanában.
- Meglátjuk, hogy mit szeretne - jegyzi meg mosolyogva. Milyen kis tanulékony. A nőstények sokat segítenek neki beilleszkedni és hála a szagomnak, sokkal, sokkal elfogadóbb vele mindenki.
Percek múlva elém ugrik Mizuki átváltozott alakban, biccen, majd eltűnik, hogy felöltözhessen. Mögötte érkezik a druidea. Még Koji is megremeg a szépségétől, ahogy engem is minden alkalommal újra elvarázsol. nem szebb, mint Koji, hiszen nekem ő a tökéletes lény a világon, csak... Vesur különlegesen fura.
- Nem lep meg, hogy bajban vagy - veti oda nekem félvállról. - Miatta? - biccent Koji felé.
- A modorod nem változik - sóhajtok fel. - Üdv itt.
- Miért változna, mikor a vacsora mellől rángat el egy likantróp, és ki sem tudom szedni belőle, hogy miért? - morogja. - Mi történt? - Vázolom neki az eseményeket, de közben már haladunk a két őrhöz. - Nos, remélem boldogok lesztek - mosolyog végül ránk, mielőtt belépne. - De ha most bárki is megzavar, megölöm - mondja vidáman, mire felnevetek. Ahogy bemegyek, Kojira nézek, úgy érzem, tisztáznom kell ezt vele.
- Kicsim... ugye tudod, hogy te vagy nekem az egyetlen, és nem érdekel, hogy Verus hgy néz ki? Sőt... senki sem érdekel, csak te.
|
| timcsiikee | 2011. 05. 07. 01:42:04 | #13444 |
Karakter: Kuroi Koji
Megjegyzés: ~ Raucicnek
Koji:
Hosszan csaj bújok mellette, élvezem az ölelést, a cirógatását ami egyre bizonytalanabb és a belőle áradó komor gondolatok aurája engem is megérint. Valami nincs rendben kissé hűvösebbé válik a levegő, de amikor újra nevén szólítom egy pillanat alatt illan el mindez, s visszaköltözik a kellemes langymeleg.
- Kazue – nyávogom halkan – Mi lesz most? – vajon ezen gondolkodott eddig is?
- Nem tudom, kicsim, nem tudom – ha még ő sem tudja, akkor… akkor ki? - Haza foglak kísérni. De ha eszembe jutna valami megoldás, akkor nem kellene azonnal indulunk – vállamba temeti arcát, boldogan forró érzések cikáznak végig testemben. - veszett érzés nélküled felkelni, ugye tudod? – isztenem… nem is tudja, hogy ezzel most mennyire boldoggá tett.
- Nyaú~ - belecsókol nyakamba és teljesen beleborzongok.
- Cica?
- Nyau~ ez most olyan jó volt – fel sem merek szemébe nézni úgy érzem mindjárt elsüllyedek emiatt a pár szó miatt.
- Cica… van itt egy másik út, ami ideiglenesen talán jó lenne – tényleg? Juuj… nyúúúú.
- Mire gondolsz? – nézek fel rá lelkesen, teli kíváncsisággal.
- Kiszívom a nyakad – vigyora egyszerre elrettentő mégis vonzó. Olyan mintha félnék tőle de ez csak még jobban tetszik, mint eddig. Nyaú~
Válaszolni sem hagy időt, újra megtámadja nyakam, de most sokkal intenzívebben, s ösztönösen karolom át mintha egyszerre akarnám magamra szorítani és elhúzni magamtól, de nem bírom. Nyáh… ez… ez… Nyaúú…
- Kazue – nyögve siklik ki számon neve, teljesen ég az arcocskám mikor erre rájövök, s épphogy nevén szólítottam már el is hajol tőlem.
- Elég lesz, kincsem. Ez egy napig elég, így valamennyire érzik rajtad. Mond kincsem, meddig szeretnél itt maradni? Mikorra kellene visszamenned a druidához? – ahogy finoman cirógat lassan lecsillapodik a hév, de fejemben azóta is szavai kavarognak.
„Veszett érzés nélküled felkelni, ugye tudod?”
Dübb…
- Nem akarok visszamenni – suttogom halkan, mire nagy szemeket mereszt rám keze megáll a cirógatásban majd lassan újra mozdul ezzel kellemes érzéssel árasztva el testemet. Megnyugtat.
- De nem lesz gond ebből? Mármint… a druida nem fog…
- Nem érdekel – vágok szavába hirtelen, majd mély szégyenpírral arcomon bújok hozzá olyan közel, hogy miközben átölelem ruhájába fúrom arcomat úgy, hogy egy centit se láthasson. – Én… veled akarok maradni. Azt akarom, hogy mindig boldogan ébredj… nem akarom, hogy rosszul érezd magad – dünnyögöm ruhájába, még az sem zavar ha így kevesebb tiszta oxigénhez jutok pár pillanatig.
Én… én nem akarom azt érezni. Látni… tudom milyen lenne. Hideg, szomorú és bús. Nem akarom, hogy ilyen legyen. Azt akarom, hogy mosolyogjon. Azt akarom, hogy jól érezze magát. ha szomorúnak látnám, attól… attól én is szomorú lennék.
- Koji – ismerem ezt a hangot.
- Nem! – dünnyögöm erősen ruhájába, szoros ölelésem közben ruháját markolva görcsösen.
Halk sóhajt hallok tőle, kissé kelletlen, de… de tudom, hogy csak az ellenkezésem miatt. Nem akarom itt hagyni és ebből nem engedek.
- Majd… majd valamikor haza látogatok. De azt szeretném, ha mostantól ez lenne az otthonom – halkabban, nyugodtabban duruzsolom még mindig a ruhába, teljesen felforrósodik a puha anyag leheletemtől. Fincsi meleg.
Elkezd újra simogatni, fejemet majd hátamra csúszik keze, és ellazulnak karjaim is, elernyed szinte egész testem.
- Erre majd visszatérünk jó? – nem mondom semmit. Én… én már eldöntöttem. – Koji – unszolva simít felfelé, s ennek hatására lassacskán feltornázom magam és ölébe támaszkodva felülök újra az ágyon. Kedves tekintetével találkozom és egy kisebb mosolyt csal az arcomra.
Óvatosan simítok végig nyakamon, ahol az előbb állítólag egy nyomot hagyott rajtam.
- Akkor… így most már nyugodtan kimehetek? Nem lesz semmi baj? – nagy szemekkel kíváncsian pillogok fel rá. Lágy mosollyal bólint, és én ujjaimra simítja kezét.
- Igen, még mára jó lesz, nem kell aggódnod – megnyugszom, most már teljesen. Belül teljes bizsergés öleli körbe testemet.
- Akkor szeretnék kimenni – mondom halkan, mosolyogva, s csak egyetértve biccent. Most újra ráugranék örömömben, de visszafogom magam mert már biztosan unhatja. Mrr~
Maga elé engedve tessékel ki, mellettem halad, s lesétálunk, vissza a szép tájon keresztül a tóhoz.
~*~
Olyan kedves szinte mindenki,hogy úgy érzem magam, mint egy nagy családban. Egy nagy, kedves család aminek sok jó és pár rossz oldala van de ez így tökéletes. Volt egy tőlem kisebb fiú, aki átalakult előttem, és úgy dörgölőzött, mint egy kölyökcica. Nem is meglepő. Felkuncogva vakartam meg a füle tövét, és már szinte a tenyeremből evett. Azt hiszem el tudnék itt velük élni, és… és úgy érzem, be tudnék illeszkedni. Hihetetlen… egy olyan kis falu szerű helység, ahol nem kell rejtegetnem magam és a képességem, mert mindenki rendelkezik vele, mintha ez lenne a normális, mert… mert itt az is.
Egy álmom vált volna valóra, vagy álmodok? Nem… túl sok része élethű ahhoz, hogy most már azt higgyem, hogy ez álomvilág.
Hirtelen hatalmas erő csap végig az egész utcán, a kisfiú észveszejtő loholással tűnik el szemem elől az egyik ház sarkában, vállam fölött nézek körbe, de az egyre erősödő erő aurájától teljesen összekucorodom. Ismerős… túlságosan ismerős ahhoz, hogy nem tudjam ki ez. Miért? Miért jött most ide?
Alkonyodik… ilyen hamar visszaért? Azt hittem, hogy dolga lesz még. De miért ilyen erős? Dühös? Nem akarom.
Kazue elém lép, és ruhájába kapaszkodva mellette lesek előre.
Itt van. Mikor ért ide? Remegnek a térdeim, és ha nem lenne a ruha, össze is koccannának.
- Remélem nem bántottad őket – Kazue ereje is fellángol, szinte perzseli bőrömet, de tőle nem félek… annyira. Félelmetesen nagy ereje van, neki is.
- Nem esett bajuk, ne aggódj – lágy mégis sejtelmesen veszélyes hangon duruzsolja a szavakat. Vajon kikről van szó?
- Ren… - nyikkanok halkan, Kazue válla fölött néz rám, majd egy nyugattó mozdulattal terel vissza maga mögé.
- Koji… gyere ide – sosem volt még ennyire komor és fenyegető, mégis annyira nyugodt és komoly. Semmi kérés, hanem… hanem parancsnak érzem. Újra kibújok kicsit Kazue mögül, karját szorítom meg és mellé lépek. Hálásan ugyanakkor magabiztosságot sugallva nézek fel rá.
- Ne légy szomorú, visszajövök – fejemet karjához dörgölöm, ujjai hajamba bújnak még utoljára végigsimít fejemen, majd elsétálok mellőle, kicsúszva ujjai alól. Ahogy Ren felé sétálok, csillapodik ereje, meghunyászkodva mégis nyugodtan állok meg előtte. Nem mozdulok, csak ujjaimat birizgálom, majd nagy szemekkel nézek fel rá.
- Tudtad, hogy mérges leszek. – csak óvatosan biccentek, s mikor újra felnézek rá, látom hogy szemeiben mérhetetlen düh és harag lángol fel, ereje újra kicsap, s pislogni is alig van időm már csak azt látom, hogy egy markával majdnem a levegőben tartva torkára feszülnek ujjai.
Fagyos félelem terjed szét ereimben, kitágult szemekkel pár pillanatnyi sokkba zuhanok, de a következő pillanatban ösztönösen esem neki. A hatalmas felém csapó erő megakadályozza hogy átalakuljak így szinte lepattanok róla, sőt a porba zuhanok. Lehet, hogy Kazue is pont ezért nem tudott átalakulni? Pedig… pedig ő is nagyon erős. Nem hagyhatom hogy bántsa… nem
- Engedd el – morgom vékony de annál ingerültebb hangon, felpattanok és lebegő ruháját kezdem el rángatni addig míg nem figyel rám. – Ereszd el! Azonnal ereszd el! Ne bántsd!
Fenyegetően lassan néz le rám, szabad kezével felém nyúl a rettegéstől nem tudok megmozdulni, de fojtogatásom helyett csak tincseimbe bújnak lágyan ujjai, amitől Kazue őrültebben kezd morogni és feszengeni markában.
Hajamból nyakamra csúsznak a fagyos ujjak melyektől kiráz a hideg, majd a ruhát elhúzva mereszti szemeit a foltra.
- Mikor tette ezt veled? Ha bántott, megölöm – könnybe lábadnak szemeim, és megcsóválom a fejem.
- Nem bántott – reszketeg hangom szinte elhalványul erejének sistergése mellett, ami folyamatosan csillapodik ahogy engem figyel. – Én hagytam, hogy csinálja, de semmi rosszat nem tett velem. Megvédett… megtámadtak és ő megvédett. Ren… Engedd el kérlek.
Pár pernyi hatásszünet után végre elengedi és odasietek hozzá, de mintha mi sem történt volna úgy kel fel, mereven figyel rá de hagyja, hogy karját finoman simítsam meg.
- Mit akarsz mondani? – megáll kezem minden mozdulatban. Tudtam, hogy rá fog jönni egyhamar. Visszafordulok felé először leszegett fejjel majd ahogy remegő gyenge öklöcskéimbe erőt gyűjtök ismét rá tudok nézni.
- Szeretnék itt maradni. – mondom halkan. Nem… egyáltalán nem tudom, hogy mit fog mondani. Szeretem őt is, de… de ez teljesen más.
- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? – kérdez vissza légy hangon, ami meglep és kicsit kellemes bizsergéssel, sőt reménnyel tölt el.
Biccentek összefonom ujjaimat magam előtt és mellkasom elé emelem őket.
- Én… én úgy érzem megtaláltam a helyemet. Veled is nagyon szeretek élni, de itt olyanok vannak, mint én… sok olyan lény, és… - Kazue felé nézek aki mellém lép, majd vissza rá. – Szeretnék vele lenni – erőtlen mosoly kúszik ajkaimra, és próbálom a lehető legerősebb magabiztosságomat felé mutatni. Szeretném most látni a saját arcomat.
- Úgy gondold meg, hogy engem többet nem fogsz látni, se a házat, ahol eddig éltél – elhűl arcom, a vér megfagy ereimben, és sápadtan figyelem komoly arcát. Tényleg? Vagy csak el akar rettenteni? De… de én azt nem akartam, hogy teljesen eltűnjön az életemből. De ahogy látom valóban így gondolja. Mit kéne tennem? A legjobb az lenne, ha vissza tudnám tartani, de lehetetlen. túl jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam a válaszait.
- A… akkor is… szeretnék mostantól itt lenni – nem hagyom hogy könnybe lábadjon a szemem de a gombóc feszegeti torkomat s termelné a könnycseppeket. Reszket a hangom.
- Rendben… elfogadom a döntésedet. Akkor ezennel elbúcsúzom – megmozdulnék hogy megölelve köszönjek el, de egy hatalmas kört rajzolva a levegőbe falevelekké válva tűnik el. Ne… Csak így ennyi szóval itt hagyott? Miért?
Most már nem tudom megállítani a könnyeimet, és akkor törnek fel igazán, amikor Kazue átkarol.
Nyugtató szavakat suttog a fülembe, de csak a hangosabbakat hallom ahogy a halk sírás megrázza testemet.
Később… később meg akarom nézni, hogy valóban eltűnt-e a házunk.
~*~
Órákat ültünk a kis tavacska melletti parton, délutáni szundim alatt végig fejem simította nyugtatólag. Azt hiszem… sokkal jobban érzem magam hogy a közelemben van és vígasztal.
Felnyitom lassan szemeimet, fejemet felemelem combjáról, és feltámaszkodva dörgölőzöm hozzá.
- Remélem nem bántad meg – mondja halkan, és komolyan figyel rám. Megrázom fejemet, tincseim homlokomat cirógatják. Nyugodtan veszem a levegőt hogy ne remegjen meg a hangom.
- Egyáltalán nem… bár… azt nem hittem, hogy így eltűnik. – csalódottan sütöm le a szememet és amikor újra ránézek meglátom nyakán a nyomokat. Ijedten meresztem rá szemeimet, vele szembe fordulva mászom fel és az ölébe ülök, majd átkarolom. – Sajnálom, hogy miattam bántott… - nyávogom halkan.
- Ugyan, nem történt semmi – hiába nyugtat, akkor is tudom, hogy az én hibám.
Közelebb hajolok és a csúnya nyomokra hintek apró puszikat, mintha ezzel csillapíthatni tudnám a nyomokat vagy a fájdalmat rajta.
Egy idő után csak azt veszem észre, hogy szorosan ölel át, ruhán keresztül simít, finoman markolja meg fenekemet, és cseppet elmosolyodom. Szeretem ha ezt csinálja, nagyon kellemes.
- Ugye nem haragszol rám? – kérdezem halkan, elhajol tőlem, hogy a szemembe nézhessen, egyik kezét arcomon keresztül picit hajtincseim közé simítja.
- Nincs miért haragudnom… sőt. Boldog vagyok, hogy engem választottál. – lágy mosolyt látok az arcán? Igen, azt hiszem igen.
Felém hajol, mosolyogva én is ezt teszem mert tudom, hogy finom csókjával fellegekbe repülök, mindet elfeledtető kellemes borzongással tölt el, s úgy érzem mellette megtaláltam életem legjobb helyét… Vajon ez jelenti azt, hogy tényleg nagyon szeretem?
|
| Rauko | 2011. 04. 05. 18:35:23 | #12790 |
Karakter: Hirohito Kazue
Megjegyzés: ~ Timcsinek
- De akkor hogyan kell? Én… én nem tudom – kérdezi édesen, és hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak neki, vagy hogyan. Olyan ártatlan… és annyira nem szeretném megijeszteni, de tudnia kell. Mizukira nézek, és nem is kell mondanom semmit, bólint, és hang nélkül elhagyja a szobát.
- Azt párzás közben kell.
Remeg. Tudom, sokk lehetett neki ez a hirtelen infó, de tényleg jobb, ha tőlem tudja.
- Az… az azt jelenti, hogy… hogy… - Érzem rajta, hogy most hiába nyugtatgatnám… de nem adom fel, kitartóan simogatom a hátát.
- Ne aggódj cicám, amíg nem szeretnéd, nem fogom megtenni – vallom be őszintén. Tényleg nem akarom megerőszakolni. Elveszteném…
- Szeretném, ha elfogadna a klánod…
- Én is…
- Hová lett? – kérdezi Mizukira utalva , mire elmondom, hogy kiküldtem, és azt is, hogy a szoba, ahol vagyunk, véletlenül pont a sajátom. Persze azonnal nézelődni, szaglászni kezd. Érzem rajta, hogy valamennyire megnyugodott. Akármennyire is miattam lett ideges, nem tudja tagadni: a párom, a közelemben sokkal nyugodtabb.
– Szabad? – kérdezi, ahogy az ágyamhoz ér, és ahogy engedélyt kap, már bele is vetette magát. Fájóan jól mutat az ágynemű között… nehéz visszafogni, hogy ne csak mellé üljek, hanem azonnal bele is döngöljem az ágyba. Hah. De végül csak leülök, és hagyom, hogy az ölembe bújjon. Mióta van nekem ekkora önmegtartóztató képességem? Hah…
- Olyan jó itt lenni… - suttogja, nekem meg mosolyogni támad kedvem. Örülök, hogy jól érzi magát a jövendőbeli otthonában.
- Örülök, hogy minden tetszik.
- Mondd kicsim.
- Szeretnéd, hogy itt éljek veled? – kérdezi, mire megdermedek a mozdulatban, Hogyne akarnám? Az egész életében velem kell lennie… De… – Mert… ahhoz meg kéne jelölnöd igaz?
- Igen – felelem egy halk sóhajjal.
- Kicsit félek – mondja, és még jobban az ölembe bújik.
- Mondtam, hogy nem kell. Nem teszek semmit, míg nem engeded.
- Éppen ezért. Ha nem jelölsz meg, akkor a falkád nem fog elfogadni, viszont annyira… annyira szeretnék veled lenni. És szeretnék barátokat is… és még több itt lakót megismerni. Én csak… én csak szeretnék beilleszkedni. Azt hittem könnyű lesz. – Halkan felsóhajtok. Az ilyesmi sosem könnyű. De én akkor is örülök, hogy nem egy olyan fajtársam a párom, aki már megvolt a fél környéknek. Sokkal érdekesebb így még akkor is, ha neki ez félelmetes. – Pihenhetek egy kicsit? Sok volt ez az izgalom.
Már fekszem is le, és húzom magammal. Nekem sem árt egy kis gondolkodás.
- Persze – felelem neki.
Kell lennie másik megoldásnak.
Dühös vagy, de nem rá. Ő nem tehet semmiről… ez inkább.. bár nem tudom, hogy én mennyiben tehetek erről. Lehetnék erőszakos, megtehetném azt, amit Yuu. Fogom, és elveszem, ami nekem jár, nem érdekelve, hogy akarja-nem akarja, fáj neki-nem fáj neki. Der ha ezt megteszem, elveszítem. Egy életre megutál, rettegni fog tőlem és minden sanszomat elbukom arra, hogy boldog legyek. Helyesebben én boldog tudnék lenni akkor is, ha erőszakkal szerezném meg. De nem lenne olyan felhőtlen, ha nem látom az arcán a mosolyt, ha nem érzem, hogy ragaszkodik. És ha megerőszakolom, akkor minden bizonnyal falat emel maga köré: megjegyzem, jogosan.
Felsóhajtok, mire ő is mocorogni kezd. Nem tudom, alszik-e, de talán jobb is, ha most hagyom kicsit a gondolataival, ahogy ő is engem. Ki kell találnom valamit, amivel érzik rajta, hogy az enyém, de nem okozok neki olyan fájdalmat, amire nincs felkészülve. nem akarom bántani. Eszembe sem jutna elmarni magam mellől az egyetlen lényt, aki fontos. Mióta velem van, alig van vérszomjam, nem érzem azt az erős kényszert az ölésre, mint eddig. Ez pedig rendkívül fontos… végre le kellene nyugodnom, különben innen is tovább kell állnunk. A falka pedig nem visel el újabb költözést pláne így, hogy áruló van köztünk.
De aggasztóbb a helyzet azért is, mert ha Yuu kéme elért ide, és Anne a besúgója, akkor pici cicám is veszélyben van. Viszont ezt úgysem értené meg. Nem azért, mert buta hozzá… csak a druida olyan burokban nevelte fel, hogy nem tudnám neki úgy elmagyarázni, hogy ne bántsam meg. És ki tudja mióta figyelnek: biztosan tudnak róla is. Az ilyesminek gyorsan híre megy, tekintve, hogy nem gyakori, hogy egy alfa nem nőstényt, hanem subhímet választ párjául. Helyesebben ki választotta? Jött és lehengerelt mindent.
Mosolyogva simítok végig hátán, mire még szorosabban bújik. Igen. Jött, és lerombolta a jelenemet és a múltamat és valami sokkal szebbet mutatott helyette. Ezek a nagyonkék szemek, ez a bőr… ez a selymes haj…. meg tudnék veszni érte… Hihetetlen, hogy létezik valaki, akinek nem a teste érdekel inkább. A hangja is borzasztóan izgató, az illata meg… ahh. Teljesen elgyengültem mellette, legalábbis önmagamhoz képest. De nem érdekel. Ha neki jót teszek a kedvességemmel, akkor nem érdekel senki más.
- Kazue - hallom meg a gyenge hangocskát, és azonnal rá pillantok. - Mi lesz most?
- Nem tudom, kicsim, nem tudom - sóhajtok fel. - Haza foglak kísérni. De ha eszembe jutna valami megoldás, akkor nem kellene azonnal indulunk - fúrom arcom nyakhajlatába. - veszett érzés nélküled felkelni, ugye tudod? - kérdezem, és belecsókolok a nyakába, mire felnyávog. És milyen fura hangon. - Cica?
- Nyau~ ez most olyan jó volt - mondja és el is pirul.
Hirtelen ugrik be az ötlet, ezért gyorsan magamra is rántom.
- Cica… van itt egy másik út, ami ideiglenesen talán jó lenne - mondom, és a nyakához hajolok. Már az illata is elég, hogy teljesen felizgasson.
- Mire gondolsz? - suttogja, de a szeme kíváncsi.
- Kiszívom a nyakad - vigyorgok rá, de meg sem várva a választ, azonnal oda is hajolok, és ajkaimat bőrére tapasztom. Egyik kezével a fejem mellett támaszkodik, a másikkal a hajamba túr. Milyen kis édes, ahogy halkan dorombolni kezd… ahh. Ha ezt fogja csinálni szex közben, bele fogok őrülni. Ilyenkor úgy érzem, hogy direkt ő kellett, hogy a párom legyen: egy olyan vadállatnak, mint én, egy olyan kis édes cicus, mint ő, hogy türelmet tanuljak.
- Kazue - nyög fel, így el is engedem. Nem akarom, hogy akármerre is sodorjon minket a hév, amíg nem áll készen. Mert most biztos, hogy nem elégedné meg annyival, amennyit eddig kaptam.
- Elég lesz, kincsem - suttogom a fülébe. - Ez egy napig elég, így valamennyire érzik rajtad - morgom, majd magamhoz ölelem. - Mond kincsem, meddig szeretnél itt maradni? - kérdezem. - Mikorra kellene visszamenned a druidához? - simogatom meg a hátát.
|
| timcsiikee | 2011. 02. 24. 19:16:04 | #11665 |
Karakter: Kuroi Koji
Megjegyzés: ~ Raukonak
Koji:
- Ügyes voltál cicám – válaszolja duruzsolva, és belecsókol nyakamba, mire felnyivákolva feszülök meg kissé. nyaú… ha most a párduc alakomban lennék, akkor biztosan ide-oda csapkodna farkacskám.
- Kazue, beszélhetünk? – kérdezi hirtelen a már alig ismeretlen férfi, de ahogy ránézek még mindig kiráz a hideg. Pedig… próbál kedves lenni, és talán az is, de… olyan félelmetes. majd később biztosan megbarátkozom vele.
Érzem, hogy Kazue hangulata kissé megváltozik, ridegebb lesz, és ez még rám is kihat. Olyan… érdekes… mintha nem hallanám, de érezném a gondolatait.
Kezemet arcára simítom, ösztönösen megsimítom, remélve, hogy ettől jobb kedve lesz.
- Nem szeretem, ha Kazue ideges – jegyzem meg halkan, elfancsalodva, de mikor meglátom mosolyát a fincsi csók előtt, máris jobban érzem magam.
- Nem vagyok ideges, kicsim. – nyú… azt mondta kicsim… Nyú. De hiába mondja, tudom, hogy nincs rendben valami, viszont ha nem szeretné, akkor nem kérdezgetem, lehet attól még idegesebb lenne. Ran is szokott ilyen lenni, olyankor csendben elkezdek dörgölőzni, és máris elfelejti. - Mizuki, mit szeretnél? – fordul felé engem cirógatva.
- Több dolog is lenne.
- Mondhatod előtte. Jelenleg jobban bízom benne, mint benned. – nyú. Tényleg? Ténylegténylegtényleg?
- Ahogy gondolod. – furcsa társalgás, de próbálom visszafogni izgatottságomat, és élvezni ujjainak lágy simítását. Szinte elálmosodom tőle. - Yuu egyik kémét látták a környéken.
- Ugye tudod, hogy neki köszönheted az életed? Hogy képzelted, hogy bejelented nekem, hogy itt volt Yuu kéme, és nem fogtad el? – habár nyugodt hangon próbál beszélni, hallom heves szívverését, a feszültséget a levegőben pattogni. Olyan… olyan… nem is tudom. Egyszerre fut át rajtam a hideg és a meleg.
- Sajnálom, tudom, hogy helytelenül cselekedtem, de a körülmények számomra kicsit aggasztóbbak, mint gondolnád – nagyon fontos dologról lehet szó, bár nem tudom kiről vagy miről beszélgetnek. - Anne-t látták a kémmel. Beszélni akartam veled, mielőtt bármit is teszek. Ha megölöm Anne-t, és a kémet is, sosem derül ki, hogy mi történt. – ez… ez nekem egyre zavarosabb, és… és zavar hogy nem értek semmit, pedig mindent hallok.
- Igazad van – talán mégis megnyugodott Kazue egy kissé - Ne mutasd, hogy tudnál bármiről is. Figyelni fogok én is. – Figyelni? Akkor… az azt jelenti…
- Baj van? – kérdezem felemelve buksimat – Ki az a Yuu?
- Ő az ellenségem, picim – egy pillanatra megremegek a választól. Boldoggá tesz hogy ilyen nyílt és őszinte, hisz nem lenne kötelessége eleget tenni kíváncsiságomnak, mégis megteszi. - Miatta kellett idejönnünk, és ő bántotta Mizukit is. – Nyúh… amiatt az alak miatt lett ilyen csúnya Mizuki? Akkor már nem is szeretem, pedig azt sem tudom kicsoda. Ráadásul ha Kazue ellensége, akkor az enyém is. Fuj…
Hirtelen több jelenlétet is észlelek mint ők, pár pillanattal később már látom is a jövevényeket, és felcsillan szemem az ismeretlenek láttán. Nyúh… még több idegen, akit remélem végre megismerhetek. Szeretnék sok-sok-sok-sok-sok barátot szerezni.
- Kazue – szólal meg a nő, először úgy téve, mintha észre sem venne engem, majd rám mutat - Ő kicsoda? – rám is néz. Szép szemei vannak, de olyan… furcsa. Olyan hideg. Hirtelen valaki étalakulva fut felénk, csak elkerekednek szemeim a meglepettségtől, de a következő pillanatban már ölbe kap Mizuki, és elszalad velem. Nyaúúú most miéért?
- Kazue! Kazue! – miért visz el tőle? És ő miért nem jön utánam? El akar rabolni? – Eressz el! – kapálózok veszettül – Ne vigyél el tőle! Kazue!
- Nyugodj meg, csak a kérésére biztonságba viszlek. – Kérésére? Biztonság? De… mi történt?
- Miért? Mit akart az a férfi?
- Meg akart támadni.
- De… de miért? – pislogok rá nagy szemekkel, és megérkezünk egy nagyon szép szobába. Nem is figyeltem, hogy merre hozott. Letesz a földre, két lábra, majd hagyja, hogy végre magam mozogjak.
- Új vagy még közöttünk, a szagod is idegen nekik. És amíg nem tudják, hogy Kazue „tulajdona” vagy, vagyis – kissé zavartan próbál mosolyogni, de még ez sem tudja elfedni a sebet az arcán – Amíg nem tudják, hogy hozzá tartozol, addig ez fog történni.
- De miért nem érzik? Ez… nekem olyan furcsa.
- Tudom, de ha mostantól itt fogsz élni, akkor lassan biztos minden rendbe jön.
- Itt… élni? – én… még bele sem gondoltam, hogy ne Ran-al éljek, annyira megszoktam. De vajon megengedné, hogy itt éljek velük? Egyáltalán szeretném?
Hirtelen toppan be Kazue, és rögtön felé sietek. Láttam, hogy átalakult, azt hittem valami baj lesz.
- Azt hittem bajod esett. Mi volt ez? – kérdezem tőle is, és nyakába ugrom, nyüszögve puszilom ahol érem.
- Ne félj cicám, nem lesz több ilyen – tényleg? Az jó lenne… nem akarom, hogy miattam harcolnia kelljen a falkájával. Talán jobb lenne, ha nem is gondolnék arra, hogy velük éljek.
- Meg kellene jelölnöd, Kazue – mondja Hirtelen Mizuki, mire még én is felkapom a fejem. Ezt az előbb miért nem mondta nekem? - Addig, amíg nem lesz egyértelmű jele, hogy a tiéd, ne várd el a többiektől, hogy ne zaklassa fel őket ennyire egy ilyen aranyos subhím. – érzem haigy pofim kicsit égni kezd. Nyaú… azt mondta aranyos vagyok. De… akkor is érdekel.
- Mit jelent az, hogy megjelölni? – remélem nem a lepisilést, mint a kutyáknál, mert akkor eliszkolok mint a nyúl.
- Meg kellene harapnom a nyakadat, hogy mindenki tudja, hogy hozzám tartozol, picim. – válaszol készségesen, lágy hangon, mire megborzong még gerincem is.
Csak ennyi lenne? Azt még túlélem szerintem.
- De akkor tessék – billentem oldalra a fejemet, hogy máris könnyen elérjen.
- Ezt nem így kellene, Koji. Ha szimplán megharaplak, az nagyon fájna. – arcomra siklatva ujjait tereli vissza fejemet felé, hogy megint szép szemeibe nézhessek. Olyan… olyan szép, nem is tudok mit mondani rá.
- De akkor hogyan kell? Én… én nem tudom – szégyenpír terül szép arcomra, szerintem most körülbelül a paradicsom és a cékla között lehet arcom árnyalatának színe. Mellkasára simítom mancsaimat, hogy közelebb bújhassak karjaiba, hátamat simítja meg párszor, de csak sóhajt egyet. Felnézek rá nagy cica szemekkel, hogy kicsaljam belőle a választ.
Már tarkómnál simít, amikor lenézve rám végre kimondja.
- Azt párzás közben kell – hirtelen meghűl bennem a vér, és kikerekednek szemeim, úgy pillantok rá. Párzás? Az… az azt jelenti, hogy… Nyúúúú…
Megremegek még a karjaiban is, de most nem jólesően. Tudom, hogy nem tudok sok mindent, de… ezt talán mégis értem.
- Az… az azt jelenti, hogy… hogy… - akadozva dadogom a szavakat, nyugtatólag simítgatja hátamat, de most valamiért kevesebb hatással van rám.
- Ne aggódj cicám, amíg nem szeretnéd, nem fogom megtenni – egy pillanatra megnyugtatnak szavai, és lehunyom szemecskéimet, úgy hajtom fejemet vállára.
- Szeretném, ha elfogadna a klánod…
- Én is… - válaszol halkan, és közben el is felejtettem, hogy Mizuki még itt van. zavartan fordítom felé fejemet, de nem látom sehol.
- Hová lett? – kapkodom a fejem, de nem látom sehol.
- Kiküldtem – keze a fenekemre csúszik, és megint vér szökik az arcomba. Forró vér. – Nézz csak körbe – mondja halkan duruzsolva fülembe, mire megborzongok.
- Igen, figyeltem, szép szoba. – válaszolom halkan.
- Az én szobám – felcsillannak szemeim a mondatra, még jobban elhajtom tőle fejemet, hogy tüzetesebben is körbenézhessek.
- Tényleg? – kérdezem lelkesen, mire csak bólint. Nyúúú… Kazue szobája. Most kicsit szégyellem magam, mert… ott volt a házban, de én nem mutattam meg a saját szobámat. – Ha visszamentünk, majd én is megmutatom az enyémet – jegyzem meg gyorsan, mielőtt elfelejtem, és kiszakadva karjaiból körbeszaglászok mindent. Csak most veszem észre igazán, hogy mindennek Kazue illata van. És… és teljesen megnyugtat. Megállok az ágy előtt, majd visszafordulok felé, megint nagy szemeket meresztve. – Szabad? – újabb bólintás, és pedig vígan felnyikkanva vetem bele magam az ágyneműbe. Puha és illatos, biztosan nem rég lett mosva, mert ezen nem érzem az illatát. Megdögönyözöm kicsit a takarót, majd elkucorodok és mikor felnyitom pilláimat már látom is, hogy leül mellém, és újabb simításokkal kényezteti fejem és hátam. Dorombolva hajtom fejemet combjára, hogy még közelebb kerüljek hozzá, majd egy hosszú pislogás után felnézek arcára.
- Olyan jó itt lenni… - mondom halkan, s csak szája szegletében látok egy kedves mosolyt. De az enyém. Hihi…
- Örülök, hogy minden tetszik. – megint lehunyom szemem, élvezem cirógatását, amíg lehet.
- Kazue…
- Mondd kicsim.
- Szeretnéd, hogy itt éljek veled? – kérdem halkan, egy pillanatra megáll a keze, de végül mégis folytatja tovább. Viszont nem válaszol. – Mert… ahhoz meg kéne jelölnöd igaz?
- Igen – megborzong bőröm, és még jobban érzem ujjait hátamon.
- Kicsit félek – kisebbre kuporodom össze, lassan ficánkolva még jobban belefészkelem magamat ölébe. Nagyon… nagyon szeretek a közelében lenni, és hozzá bújni. Nem csak megnyugtat, de olyan kellemes érzés, hogy nem is tudom mihez hasonlítani. És ott van még egy kicsi izgalom is, amitől szívecském gyorsabban verdes, mintha futnék egy nyuszika után.
- Mondtam, hogy nem kell. Nem teszek semmit, míg nem engeded.
- Éppen ezért. – válaszolom makacsul mégis halkan. – Ha nem jelölsz meg, akkor a falkád nem fog elfogadni, viszont annyira… annyira szeretnék veled lenni. És szeretnék barátokat is… és még több itt lakót megismerni. Én csak… én csak szeretnék beilleszkedni. Azt hittem könnyű lesz. – hosszú, kínos néma csend következik, már szinte teljesen átölelem testét, de hasam még ölében fekszik. – Pihenhetek egy kicsit? – kérdezem lehunyt szemekkel – Sok volt ez az izgalom.
Fejemre kapok egy puszit, majd elkényelmesedik és engem is magához von, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen.
- Persze – nem… nem vagyok álmos, csak fáradt és… nem is tudom. Bizonytalan. De mellette minden olyan más.
|
| Rauko | 2011. 02. 19. 18:08:56 | #11502 |
Karakter: Hirohito Kazue
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Pici cicám persze nem lehet tisztában a formalitásokkal, ezért én nem is haragszom rá, Mizukinak meg természetesen eszébe sem jut kihívásnak venni, hogy nem hódolt be neki. Addig élne, ő maga is tudja.
- Kazue… - szól rám Mizuki. Igaza van, most jogos a felháborodása. Más falkákban már gondok lennének. Ebben is, ha nem Mizuki az, aki előttem áll.
- Igen, sajnos nem tud szinte semmit - sóhajtok fel, mire picikém persze azonnal kérdezgetni kezdi, hogy mi a gond. Miután egy kis simogatással lenyugtattam, el is magyarázom neki gyorsan a behódolás alapszabályát, azt, hogy mit csináljon és hogyan, ő pedig meg is csinálja.
Hiába tudom, hogy Mizukiról van szó, és semmilyen baj nem lehet, mégis mérhetetlenül ideges vagyok, ahogy látom az ÉN cicámat Mizukihoz dörgölőzni. Ha első indulataimnak engedek, akkor nekirontok, és azonnal megölöm, mielőtt Kojihoz érhetne, de tudom, hogy ez muszáj, és végül nem is történik baj. Koji, a dolog végeztével boldogan repül fel.
- Jól csináltam? – kérdezi, miután lendületből ledöntött a földre. Kis édes… Hátát simogatom, és mélyet szippantok az illatából. Eszeveszettül szar volt más közelében látni! Nem akarok ilyet, de azt hiszem, nincs választásom. Bár, ha már Mizuki elfogadta, a többiek kötelességből el fogják, még akkor is, ha az első subhím közöttünk.
- Ügyes voltál, cicám - suttogom a fülébe, és nyakába csókolok, mire felnyávog, de most kellemesen.
- Kazue, beszélhetünk? - szakítja szét az idilli pillanatot Mizuki. Dühösen pillantok rá, már küldeném is el valami melegebb helyre, mondjuk a Pokolba, de Koji finom ujjai arcomra simulnak.
- Nem szeretem, ha Kazue ideges - mondja szépségem lebiggyesztett ajkakkal. Mosolyogva csókolom meg.
- Nem vagyok ideges, kicsim. - Mizuki felé pillantok, és felülök Kojival együtt, aki azonban az ölembe fészkeli magát, féloldalasan. Látszik, hogy hiába a behódolás, tart Mizukitól. Mondjuk, nem csodálom. Hiába egy végtelenül kedves és türelmes lény, a külseje miatt sokan tartanak tőle. - Mizuki, mit szeretnél? - kérdezem kicsit szigorúbb hangon.
- Több dolog is lenne. - Kojira pillant, aztán rám.
- Mondhatod előtte - simítok végig picim haján, mire engedelmesen közelebb bújik. - Jelenleg jobban bízom benne, mint benned - morgok Mizukira, aki azonnal lehajtja a fejét. Igaz, nem subhím, de velem szemben alárendelt, ezt ő is tudja.
- Ahogy gondolod. - Felsóhajt. - Yuu egyik kémét látták a környéken - nyögi ki, nekem pedig megáll a kezem a mozdulatban. Megremegek, mire pici cicám félve bár, de teljesen felém fordul, és simogatni kezdi az arcomat, mintha ösztönösen érezné, hogy ettől megnyugszom. Lehunyt szemekkel fúrom arcomat még jobban pici tenyerébe, és amikor rá pillantok, mosolyog.
- Ugye tudod, hogy neki köszönheted az életed? - szegezem pillantásomat Mizukira, aki még jobban összehúzza magát. - Hogy képzelted, hogy bejelented nekem, hogy itt volt Yuu kéme, és nem fogtad el? - Alapesetben már üvöltenék vele, de Koji előtt nem akarok, megrémülne.
- Sajnálom, tudom, hogy helytelenül cselekedtem, de a körülmények számomra kicsit aggasztóbbak, mint gondolnád - mondja, egyenesen a szemembe nézve. - Anne-t látták a kémmel - suttogja, és erre most én sem tudok mit mondani. - Beszélni akartam veled, mielőtt bármit is teszek - sóhajt fel. - Ha megölöm Anne-t, és a kémet is, sosem derül ki, hogy mi történt.
- Igazad van - mondom neki. - Ne mutasd, hogy tudnál bármiről is. Figyelni fogok én is.
- Baj van? - kérdezi vékonyka hangon Koji. - Ki az a Yuu? - Arcom kicsit eltorzul.
- Ő az ellenségem, picim - felelem nyugalmat erőltetve a hangomra. - Miatta kellett idejönnünk, és ő bántotta Mizukit is. - Cicám azonnal az említett felé pislog, aki mosolyogva próbálja oldani a feszültséget. Hatalmas szerencse, hogy épp jönnek a többiek, hiszen ebből most nehéz lenne kimászni mindannyiunknak.
Anne lépked elöl, szokásoshoz híven peckesen, de ez most kicsit megjátszott. Legalábbis annak érzem a dolgok jelenlegi állását ismerve.
- Kazue - lép elém, és kicsit meghajol. - Ő kicsoda? - kérdezi Koji felé pillantva. Beleszagol a levegőbe, és még így, emberként is tisztán érezni az idegen szagát, azaz Kojit keveredni az enyémmel, de úgy látszik van, aki ezt nem veszi észre.
Akira, az egyik szintén erős hím átalakul, és felénk ront. Magam mögé tolom Kojit, akihez azonnal odalép Mizuki, és magához öleli, én pedig átváltozok, elkapom Akirát a nyakánál, és a földhöz szegezem. Érzem a vére ízét a számban, de meg kell tanulnia, hogy nem támadhat Kojira, ráadásul érzem a szagán, hogy nem megölni akarta! Ezt nem hagyhatom, senki nem tehet ilyet büntetlenül. Tekintetemet Mizukira szegezem, aki egy pillanat alatt kapja ölébe picikémet, és elindul vele a ház felé, de Koji csak a nevemet kiabálja, és hogy tegye már le. Milyen édesen harcias…
Amikor már elég messzire értek, Anne és a többiek emberi alakban takarnak minket valamennyire, Akira szemébe nézek. Nem látok benne megbánást, és jelenleg fogalmam sincs, hogy miért akarta. Talán az zavarta meg, hogy Koji subhím, Akira domináns, erős, és nem érezte a cicámon eléggé a szagomat. De ez akkor sem járja. Morranok egyet, mire Akira máris felnyüszít, de már teljesen felesleges, egy harapással roppantom el a torkát.
Azonnal emberré változik, én is. Kiköpöm a számból a vért, és a többiekre nézek. Akira párja sírva rohan előre. Volt neki… de nem is a legszebb nőstény, nem is olyan okos és nem is erős.
- Akinek ez még egyszer eszébe jut, ugyanígy jár - köpöm a szavakat a falka felé.
- Nincs rajta a jel, hogy a tiéd lenne - szólal meg Anne.
- Érezni rajta a szagomat - morgok Anne-ra, és felé lépek, ő pedig hátrál. Fejet hajt. - Takarodjatok a dolgotokra. - Én magam pedig a házba megyek, de előtte leveszem a felsőmet, és megmosom magam a vértől a tóban.
Belépve Koji azonnal a nyakamba veti magát, és csókolja a vállamat.
- Azt hittem bajod esett - nyüszíti. - Mi volt ez? - kérdezi, és ahogy elhajolok, könnyesek a szemei.
- Ne félj cicám, nem lesz több ilyen - simítok most én az arcára, mire kicsit megnyugodni látszik.
- Meg kellene jelölnöd, Kazue - szólal meg Mizuki. - Addig, amíg nem lesz egyértelmű jele, hogy a tiéd, ne várd el a többiektől, hogy ne zaklassa fel őket ennyire egy ilyen aranyos subhím. - Felsóhajtok, de Koji azonnal rám szegezni tekintetét.
- Mit jelent az, hogy megjelölni? - kérdezi.
- Meg kellene harapnom a nyakadat, hogy mindenki tudja, hogy hozzám tartozol, picim.
- De akkor tessék - hajtja édesen oldalra a fejét, és nekem komoly önuralom kell, hogy tényleg ne haraptam meg most azonnal. Rohadtul felzaklatott Akira kirohanása, és nem szívesen öltem meg egy olyan erős hímet, mint ő, de nem tehettem mást.
- Ezt nem így kellene, Koji. Ha szimplán megharaplak, az nagyon fájna. - simítom kezem újra az arcára. Nem akarom bántani…
|
| timcsiikee | 2011. 02. 16. 20:57:05 | #11408 |
Karakter: Kuroi Koji
Megjegyzés: ~ Raukonak
Koji:
Lelököd magáról, ösztönösen nyüszögni kezdek, majd visszaugrom elé.
- Akkor indulunk? Gyorsan átöltözöm – rohanok is, gyorsan valami jobb állapotút kapok magamra, hogy jó legyen az első benyomásuk rólam.
- Kész vagy Koji? – szól be utánam, és én még kapkodósabb leszek.
- Mehetünk – mosolygok fel rá, megfogja állacskám, majd megint egy… egy csókkal kábít el, és nem igazán tudok tiltakozni ellene. nyaú…
- Változz át és kövess.
- De… de mi van, ha elvesztem az illatodat? – múltkor sem sikerült.
- Akkor én is elvesztem a tiédet, és azonnal megkereslek. – hiszek neki… mi mást tehetnék még? Érzem, és tudom, hogy igazat mond nekem. Átalakulunk mind a ketten, majd hozzá dörgölőzöm testéhez. Olyan jó…
~*~
Nagyon gyorsan kell szaladnom, hogy tudjam az iramát tartani, de… de szerencsére mikor észrevette, hogy nem tudok olyan gyorsan menni, inkább megvárt, és az én tempómat vette fel… olyan kedves…
Amikor megérkezünk csak ámulok körbe, el sem hiszem, hogy szinte egy egész falucska bújt itt meg. Ez… ez annyira… más mint az a kis falu, ami csak emberekkel van tele. Teljesen más. És itt mindenki olyan, mint én. Repes a kis szívem. Nem kell félnem végre.
Tovább futunk de már nem olyan gyorsan, inkább csak komótosan. Egy tisztás felé vezet, és egy kis tó mellett állapodunk meg. Ahogy utolérem már majdnem átváltozva vetődöm rá.
- Ez a hely álomszép. Az a sziklaperem… meg itt ez a kis tó, és… - szavakban alig tudom kifejezni, csak összefüggéstelenül hebegek neki minden félét. Csak késve érzékelem, hogy jön valaki.
- Kazue, igazán szólhattál volna, hogy vendéged lesz – nyííí. Kiez? Kiez? Kieeez? nyaú…
- Mizuki… - mizu… ki? De érdekes neve van. De szép… de sajnos az arca nem annyira, vajon mi történt vele? - Ő itt Koji. – nyee… nye egyél meg. Kazue mögé rejtőzöm, de belecsíp a popsimba, így azt dörzsölgetve ugrom elő. nyaú… most miért? Félni sem szabad?
Megpróbálom zavaromat leplezni, elmosolyodom, de érzem, hogy ég a pofim.
- Örvendek – biccenek kicsit előre, majd feszült csend következik. Csak értetlenül nézek körbe. – Mi a baj?
- Kazue… - szólal meg az „idegen”, én pedig izgatottan kapkodom közöttük a fejecskémet.
- Igen, sajnos nem tud szinte semmit.
- Mi? Miről van szó? – kérdem kissé elvékonyodott hangon, majd Kazue-ra figyelek.
- Veled szemben ő itt a dominánsabb fél, ezért be kell „hódolnod” neki – kikerekednek a szemeim.
- Mi? – csak megsimítja felkaromat, és egy pillanatra lenyugszom. Szeretem, ha csak egy pillanatra is simiz.
- Így emberi alakban ereszkedj négykézlábra, és lassan menj a közelébe, ne nézz a szemébe – súgja nekem, és csak bólintok. Nem is tudtam, hogy ezt így kell.
- Oké – válaszolom halkan, és követem az utasításait.
- Lassan közelíts, kicsit dörgölőzhetsz hozzá, és ha a fejedre teszi a kezét, akkor minden rendben – még utoljára megpaskolja a fenekem, de csak felfújt pofival nézek rá… viszont amint meglátom szemében a cseppnyi jókedvet csillanni, ez mind a múlté.
Négykézlábra ereszkedem, lassan közelítek felé, de néha, amikor morog vagy fújtat, akkor megállok. Elérem a lábát, lassan hozzá simulok, kicsit remegek a félelemtől. Körbe járom, Majd mikor megint majdnem elé érek, akkor megérzem fejemen simogató kezét és elmosolyodom. Nyúúú simi…
Kazue kezd morogva fújtatni halkan, s összerezzenve pillantok rá.
- Hagyd csak, ez természetes reakció nála. – tényleg? De… de miért? – Szóval tényleg Ő a társad… örülök… - mondja halkan, s megint nem értek semmit, csak kíváncsi pofival nézem őket, de amikor megint simizni kezdi a fejem, megkönnyebbülök.
- És most? – mondom halkan, mire kicsit lehajol hozzám Mizuki. Azt hiszem így hívják.
- Most menj vissza hozzá – felcsillannak szemeim, majd ahogy vagyok, négykézláb futok felé, és rá ugorva terítem le, együtt zuhanunk a földre, de csak felnevetek. Nyúh, ez izgi volt… szerintem nagyon sok mindent tanulhatok még tőlük, annyira jó érzés.
- Jól csináltam? – kérdezem nyakát átkarolva, hozzásimulva. Sokkal jobb az ő közelében lenni, mint bárki más mellett.
|
|
