Dühösen rúgok bele az elsõ elém kerülõ kavicsba, majd elmerengve figyelem, amint pattogva lekacsázik a sziklás peremrõl, egyenesen lefelé, a fenyõkkel tarkított, meredek lejtõn.

Mióta elszöktem otthonról, baj bajt követ. Nem elég, hogy bátyáim a nyomomban vannak, még a legutóbbi városban is átvertek.

Rávettek, hogy adjam el nekik pár tõrömet, és cserébe adnak ételt. Azt persze elfelejtették megemlíteni, hogy a kaja olyan ehetetlen lesz, hogy egy harapás után, nincs, aki megegye a maradékot. Meg veszettül sós volt, és most majd meghalok a szomjúságtól, ugyanis még a kulacsom is elveszett.

A mögöttem caplató lovam, szelíden megböködi a vállam, mire egy fejsimogatással jutalmazom. Nem õ tehet róla, hogy ezen a talajon nem ülhetek rá. Eladni viszont nem volt szívem. Mégis csak õ az egyetlen, aki már az utam kezdete óta, hûen mellettem maradt.

Felsóhajtok, és tovább vezetem a keskeny peremen, mélyeket lélegezve, hátha az átható fenyõillaton túl, vizet is megérzek. Mégis Ilzor az elsõ, akinek feltûnik a távoli víz illata. Izgatottan felnyihog, én pedig elengedem, had vezessen.

Hamarosan el is érünk egy tisztavizû folyót, csakhogy az túl mélyen van, fogalmam sincs, hogy juthatnék le.

Megragadom Ilzor kantárját, és a folyó vonalát követve, elkezdem vezetni a perem mentét. Egyre közelebb jutok a vízhez, és legnagyobb örömömre, hamarosan találok egy megfelelõ helyet a leereszkedéshez. Megállok a víz mellett, és hagyom, hogy lovam csillapítsa elõször a szomját, majd én is letérdelek, és kis híján belefejelek nagy buzgalmamban.

Szitkozódva hámozom le magamról az ingem, így csak a vékonyabb felsõ marad, ez hamarabb megszárad. A másikat ledobom magam mellé, és alaposan megmosom az arcom. Elnyúlok a folyó partján, és már épp bóbiskolnék el, mikor Ilzor izgatottan kaparni kezdi a földet, és mereven egy pontra kezd figyelni.

Feltápászkodom, és ingemrõl megfeledkezve, elindulok, hogy megkeressem, mi nyugtalanítja lovamat. Jó pár métert mászok felfelé, rendesen el is távolodok Ilzortól, aki horkantgatva próbál más ösvényt keresni felfelé.

Némi idõ után elérek egy méretes sziklaszirtre, melyrõl ösvényszerûség nyúlik le a másik oldalon. Kis híján felkiáltok, mikor egy hatalmas, fekete sárkányt pillantok meg. Bikasárkány, ez egyértelmûen látszik hatalmas szarvaiból. Szájtátva, lassan lépek közelebb hozzá, de jól tudom, hogy ha felébred, nekem végem.

Veszek egy mély levegõt, és miután jól megnéztem, némán elsétálok mellette, hogy elérjem a lefelé vezetõ ösvényt. Ekkor azonban valahol alattunk, Ilzor hívó nyerítése zeng fel. Még a szívverésem is megáll, mikor az alvó sárkány szemei felpattannak, és mancsa már vágódik is felém.

Félreugrok, és pánikszerûen megiramodok lefelé az ösvényen, nyomomban a haragosan üvöltõ sárkánnyal. Fene, fene, fene! Nova, ezt remekül megcsináltad! Gyorsítok, és a sziklák között szlalomozva, jó párszor megcsúszva rohanok tovább. Még jó, hogy az egyensúlyérzékem kiváló, különben már rég pofára estem volna, és folytathattam volna gurulva az utat.

- Állj! – dördül hirtelen a felhívás, egy szikla mögül kiemelkedõ férfitól. Állj? Normális ez? Ráadásul miért kell neki is a szívbajt hoznia rám?

- Neki mond! – kiáltok vissza, de ez a pillanatnyi félrefordulás elég hozzá, hogy orra zúgjak a kõtörmeléken. A talaj is beleremeg, mikor mögöttem feltûnik üldözõm is. http://i1181.photobucket.com/albums/x423/azajtonkivulallo/Bikasrkny.jpg?t=1293924706 

Felnézek a vállam fölött, és hiába vagyok a halál torkában, ámulva figyelem a hatalmas, szárnyait kitáró teremtményt. Elképesztõ!

- Fuss már! – jut el hozzám a figyelmeztetés, és hirtelen magamhoz térve, bukdácsolva próbálok haladni és lábra állni. A talaj azonban remeg alattam, naná, hogy folyton visszaesek.

- Ide! - int az idegen, aki idõ közben kisétált a sziklák pereméhez.

Meglódulok felé, hisz akárki is, minden bizonnyal jobban ismeri nálam a hegyeket, talán tudja, mit csinál. A sárkány felemelkedik mögöttem, hátamon érzem az apró kövek heves ostromát, melyeket szárnyai kavarnak fel.

A férfi felránt maga mellé a sziklára, majd csuklóimat egy kézzel összefogva, fejem fölé emeli õket.

- Mit… - kezdenék faggatózni, de bennem reked a levegõ, mikor hatalmasat ugorva, leveti magát a peremrõl, magával rántva engem is. Ösztönösen kapálózok és kiabálok, mikor hatalmas mélységben, megpillantom az alattunk elterülõ tavat. Megõrült?!

A becsapódás elõtt, veszek egy mély levegõt, de még az is kiszökik a számon, a mérhetetlen erõtõl, amivel vizet érünk. A fájdalomtól és hidegtõl, rögtön elernyedek, minden erõm elveszik, amivel eddig hadakoztam.

Minden homályba burkolózik körülöttem, és csak tompán érzékelem, hogy valaki magához szorít, majd úszni kezd. Egyre jobban feszít a levegõhiány, és a jeges víz se dob túlélési esélyeimen. Végül feladom, és hagyom, hogy a jótékony sötétség magába szippantson. Mielõtt azonban végleg elnyelne, levegõt érek. Szemeim kipattannak, és az engem tartó férfi izmos testébe kapaszkodva, köhögve, sípolva nyelem az oxigént. A part felé löki magát, majd elérve azt, kitesz egy lapos sziklára.

Igyekszem minél távolabb csúszni a jéghideg víztõl, miközben megmentõm is kinyomja magát a tóból, majd hosszú, fekete copfját kicsavarva, feltápászkodik. Egy sziklának vetett háttal, nagy szemekkel bámulok fel rá, teljesen átfagyva, vacogva a hidegtõl. Füttyent, mire a távolban patadobogás hangzik fel. Ez nem Ilzor.

- Te vagy Tiamos mester tanítványa? – fordul felém. Megszeppenve nézek rá, fogalmam sincs, kirõl beszél. Mégis, ha az kell, hogy az legyek, hát leszek, így bólintok. - Magadra haragítottál egy bikasárkányt kölyök. Most buktál meg minden tárgyból. – fejezi be, mire kissé elhúzom a számat. Kellett nekem bólintanom.

Mikor megjelent a lova, és lazán a hátára dobott, elnyomott az álom. Csak akkor ébredtem, mikor becipelt egy takaros faházba, és lenyomott a melegen lángoló kandalló elé. Vállamra dob egy igazán meleg bundát, én pedig hálásan pillantok fel rá, minél jobban összehúzva magamon a bõrt. Még egy tányér ételt is a kezembe nyom, amit lendületesen elpusztítok, miközben õ letelepedik velem szemben.

Lopva igyekszem megvizsgálni a vonásait, de arcáról semmiféle érzelmet nem tudok leolvasni. Közönyös és csöndes, de hozzám képest, hatalmas. Látszik rajta, hogy hozzászokott a hegyi élet megpróbáltatásaihoz. Talán…

- Maga a druida? – kérdem reménykedve. Bólint, én pedig megkönnyebbülten engedek kicsit, feszült tagjaimból. - A nevem Nova E… Brooks – Nem jó ötlet elárulnom a családom nevét, akik elég ismertek, és köztudottan kerestetnek. Muszáj hazudnom, ha azt akarom, hogy kiképezzen. - Tiamos mester tanítványa. Én lovas szeretnék lenni.

- Túl fiatal vagy még – vágja rá kapásból.

- 25 éves vagyok! – háborgok lendületesen. Mintha meglepõdne, ami nem csoda. Mindenki így reagál. Lebecsülnek, aztán nagyot néznek.

- Mit kerestél ott fönt?

- Eltévedtem. Elindultam fölfelé az ösvényen, de elhagytam a kulacsom, amit még a városban vettem és letértem, hogy igyak, mert nagyon szomjas voltam, mert valami szar sós kaját adtak enni a városban, és megtaláltam a folyót, de nem tudtam lemenni és kerestem gázlót, de közben eltévedtem és követtem a folyót, de – elmesélek mindent, szokásomhoz híven, nem tudok lakatot tenni a számra. Legnagyobb meglepetésemre, türelmesen végighallgat, habár arra már nem vennék mérget, hogy figyel is. - és akkor ott volt az a sárkány. Én nem akartam, hogy megharagudjon, csak meg akartam nézni közelebbrõl – fejezem be végül, bûnbánóan lehajtott fejjel.

- Ilyet többet nem csinálsz – jelenti ki egyszerûen.

- Nem.

- Hol a papír?

- Papír? – pillantok rá óvatosan.

- Amit Tiamos küldött.

- Ja az. Hát, azt elvesztettem – motyogom magam elé, de ha rá is jött a füllentésre, nem mutatja, csak bólint.

- Menj aludni, holnap beszélünk – utasít halkan, majd egy ajtó felé bök. – Az ott, a tanonc szobája.

Felcsillanó szemmel pillantok fel.

- Tehát tanítasz? Sárkánylovas lehetek? – pattanok fel élénken. Felsóhajt, és õ is feláll.

- Meglátjuk, megfelelsz e. – Mintha próbálna lehûteni kicsit, de egyáltalán nem szegi kedvem. Kiskorom óta erre vágyok, ezért edzettem és tanultam. Mindent el fogok követni, hogy sikerrel járjak.

- Menj aludni! – vált szigorúbb hangra, el is indulok, de az ajtó elõtt megtorpanok.

- El kell mennem, megkeresni a lovam! – pördülök meg hirtelen, és már lendülök is a kijárat felé, de elkapja a csuklóm.

- Megörültél? Sötétedés után nem kóvályoghatsz a hegyekben. A függõhídon meg amúgy se tud átjönni a lovad. Miért nem adtad el a faluban? – Aszta! Ez volt a leghosszabb egybefüggõ beszéd, amit eddig hallottam tõle. De mégis…

- Ilzor el van egyedül a fák között, ha tudja, hogy merre vagyok, és le van nyergelve. De most biztos aggódik, és elveszetten kóborol, és nem tudja biztonságban vagyok e, és talán megtámadják a farkasok, vagy a bikasárkány, és…mpf .. – Megelégelte a szóáradatomat, és tenyerét a számra tapasztva, belém fojtja a további mondandómat.

Szemrehányó pillantást vetek rá az ujjai felett, de csak rendreutasítóan viszonozza.

- Ha a tanítványom akarsz lenni, tanulj meg, szót fogadni. Ha a lovad ilyen okos, akkor elboldogul, de, hogy megnyugodj, megkérem Aaront, hogy keresse meg és maradjon mellette.

A lovát? Végül is nagyon okosnak tûnt. Bólintok, és végre elenged. A szoba felé bök, én pedig kelletlenül elindulok, de megint megtorpanok, mikor kezem már a kilincsen van.

Visszafordulok, õ pedig felsóhajt.

- Mi az? – kérdezi lemondóan.

- Ümm… köszönöm, hogy megmentettél! – bököm ki végül zavartan. Mintha enyhülne kissé a pillantása, biccent, én pedig gyorsan félrefordulva, eltûnök a szobában.

Ledobálom nedves ruháimat, majd az ágyon elhelyezett, és a kapott bundákba temetkezve, levetem magam a fekvõhelyre. A következõ pillanatban, már alszok is.

Ahogy világosodik kint, már talpon is vagyok. Más ötletem nem lévén, a tegnapi ruháimat kapom magamra, kissé megborzongva, hisz azok még mindig nedvesek. Talán meg is fáztam kicsit tegnap, mert furán tompának, és fáradtnak érzem magam.

De nem lustulhatok tovább, megmutatom, hogy lovasnak való vagyok, ráadásul Ilzort is meg kell találnom.

Kilépek az apró, de barátságos kis szobából, viszont a kandallót tartalmazó helyiség üres, a druida nincs itt. Upssz, még a nevét se tudom. Elindulok a kijárat felé, és mikor becsukom magam mögött az ajtót, nagyot szippantok a friss, hûvös levegõbõl.

Szájtátva mérem fel a terepet, a hegyekkel körülölelt ház mellõl. Elképesztõ a kilátás. Hegyek, fák és sziklák mindenütt, mélység és magasság szöges ellentéte, hatalmas tér. A sárkányok otthona.

A ház mögül csattogás üti meg a fülem, és mikor a hang forrását követem, a fát vágó druidát pillantom meg.

Rögtön felfigyel az érkezésemre, és a munkát félbehagyva, rám néz. Nem szól, csak figyeli, ahogy errõl az oldalról is megszemlélem a kilátást.

- Gyönyörû! – lehelem elragadtatottan. Bólint, és a fejszét letámasztva közelebb lép. Felé kapom a fejem, kizökkenve álmélkodásomból.

- A lovad a híd túl végén, nem messze vár, Aaron tisztásán.

- Jól van? Nem esett baja? Biztos nagyon megrémült! – hadarom el aggódva, és már indulnék is, de vállamra téve a kezeit, torpanásra késztet.

- Tudod, merre kell menni? – kérdezi halkan. Zavartan rázom meg a fejem. – Sejtettem. Gyere!

Elindul elõttem, én pedig fellelkesülve követem. Miközben átsétálunk a hídon, még a folyamatos beszédre se futja, elképedve forgolódok jobbra-balra, csoda, hogy nem botlom meg egyszer se. Kissé kóvályog a fejem, talán a lázam is felment, de eszem ágában sincs kimutatni, még gyengeségként értelmezné.

- Ööö… hogy hívnak? – szólalok meg hirtelen, bizonytalanul a hátára pillantva.

- Rh’engar – feleli tömören.

- Holló? – pislogok fel rá. Nem reagál, csak megy tovább, én pedig vállat vonva, követem. Nem egy beszédes típus, az egyszer biztos. Mondjuk egyedül a hegyekben, nem sok emberrel beszélhet, a sárkányok pedig olyan õsidõk bölcsességét hordozzák, hogy tuti nem a mai divat a beszédtéma.

Ahogy kivehetõvé válik elõttünk az ösvény, elé rohanok, és kõrõl-kõre ugrálva, igyekszem mindent jól az eszembe vésni. Meg akarom ismerni a hegyeket, hogy ne kelljen mindig kísérgetnie.

- Milyen sárkányod van? Hogy hívják? Hol van most? – darálom le neki, a hirtelenjében eszembe jutó kérdéseket.

Nem felel, és én már kezdem azt hinni, hogy nem is fog, mikor végül megszólal.

- Bölcs, és tiszteletet parancsoló, a neve Lahel, és a saját dolga, hogy most éppen hol van.

- Biztos gyönyörû – lelkesedek, majd gyorsan összeszedem magam, miután egy hirtelen rám törõ szédüléshullámtól megbotlom, és majdnem orra esem.

Megvillan a szeme, de nem szól egy szót se, én pedig nem panaszkodom, továbbra is töretlenül tartom a tempót és ugrándozok a köveken.

Hamarosan sûrûn álló fák közé érünk, és mikor meghallom Ilzor nyerítését, a nevét kiáltva, futásnak eredek. Egy kis tisztásra lyukadok ki, ahol kistermetû, deres lovam, a tegnap látott, gyönyörû fekete mellett álldogál.

Mellé lépek, és alaposan szemügyre veszem, de semmi sérülést nem fedezek fel, így megnyugszom. Gyorsan leszerszámozom, és nyeregtáskámtól is megszabadítom. Rh’hengar is a tisztásra lép, és megsimogatja saját hátasát, majd felénk fordul.

- Szép jószág – jegyzi meg elismerõen, mire büszkén elvigyorodok.

- És hûséges! Még kiscsikó korában kaptam, és azóta velem van. Õ az egyetlen, aki elkísért, mikor… - hirtelen elharapom a mondatot. Majdnem kicsúszott a számon, a szökésem.

Elgondolkodva figyel, de mikor látja, hogy nem folytatom, nem faggatózik.

- Menjünk vissza – szólal meg végül, én pedig bólintok, és felnyalábolom a nyerget és egyéb cuccokat. Most sokkal nehezebbek, mint lenni szoktak… vagy én gyengültem le, az egyre biztosabban érzõdõ láztól. Fene!

A visszaúton, szokásomtól eltérõen csöndben vagyok. Néha rám pillant, de tudom, hogy amíg nem kérem, nem segít. Márpedig vagyok annyira büszke, hogy egy egyszerû cipekedéshez, ne kérjek segítséget.