- A felderítõk biztosak a jelentésükben – feleli Aidan, a legjobb emberem és barátom, aki az elsõ hadnagy szerepét tölti be mellettem, bár anya szerint a dadám is néha.
- Mit kerestek Vincék Wingaron közelében? Gondolod, hogy a jó kocsmáját keresték fel? – vigyorgok rá barátomra, de nem tudom kizökkenteni komorságából, és sóhajtva jelzem, hogy értem, nekem is komolyan kéne vennem.
Holnap van a Szakadás sokadik évfordulója. Engem nem hoz lázba, nem fogok tõle magamba zuhanni, és szerintem a legtöbb skumyrt is hidegen hagyja, kivéve a fanatikusokat. Az olyanokat, mint a Végrehajtók… Abban se vagyok biztos, hogy az ikeriorok nem terveznek valamit.
- Holnap egész nap járõrözni fogunk Wingaron környékén, és a városba is benézünk, hogy minden rendben van e. Attól tartok, hogy a két nappal ezelõtti incidens mindkét félben szította a tüzet, és csak elõjáték volt az igazi balhé elõtt – jelentem ki, majd kényelmesen hátradõlök a székemen, és elégedett óvódás fejjel pillantok fel mellettem szobrozó társamra. – Mit mond a tanár úr? Jól feleltem?
- Csak tudnám, miért követünk téged… - sóhajtja szórakozottan, majd elindul, hogy tájékoztassa a többieket is a menetrendrõl, de az ajtóból még visszafordul. – Az elõbb érkezett hírek szerint, erõsítés érkezett az ikeriorok határnál állomásozó osztagához. Morokuth is köztük van.
Nem felelek, de kissé komolyabbá válnak a vonásaim. Én is tudom nagyon jól, hogy mit jelent az egyik legerõsebb harcosuk jelenléte. Nem cselekedhetek kedvem szerint, és ha arra kerül sor, meg kell ölnöm az ellenfelem, különben kellemetlen helyzetbe kerülhetek.

~oOo~

- Megtennéd, hogy kiköpöd? – morran rám Aidan, ahogy elhagyjuk a hegy belsejében húzódó rejtekhelyünket, és nekem meg még mindig egy nyalókapálca lóg ki a számból. Alig 12 fõs az osztagom harcban is bevethetõ része, és mindegyik tagját a barátomnak tartok. Mi nem kifejezetten nagy harcok lebonyolítására lettünk idevezényelve, felderítõk és rendfenntartók vagyunk. Ha bevetésekre kerülne sor, pillanatok alatt küldenek erõsítést, akiket szintén én ugráltatok, de velük nincs olyan kapcsolatom, mint a saját osztagommal.
- Nem terveztem – felelem gyászos képpel, és mikor nyúlna felém, hogy kihúzza a számból, kitérek elõle.
- Ace! Legalább fûszál lenne, ami nem akad a torkodon, ha lenyeled! – kezd bele a szokásos fejmosásba, mire a többiek felröhögnek mögöttünk. Már megszokták a komolytalan hangulatot, én pedig tudom, hogy ha arra kerül sor, egy pillanat alatt tér vissza az éberségük, és feltételek nélkül teljesítik az utasításaim, így nem játszom meg magam elõttük.
- A sok aggodalomtól hamar megöregszel, anyu – vigyorgok rá barátomra, aki lemondó sóhajjal legyint, és megigazítja a fegyvereit.
Egy darabig jármûvekkel haladunk, de aztán Wingarontól nem messze, átváltunk talpalásra. Ekkor már jóval komolyabb mindenki, és éberen figyelünk a környezetünkre. Egy darabig nem is érzékelünk semmi gyanúsat, de aztán csatározás zaja üti meg a fülünket. Beljebb hatolunk az erdõbe, ahol a Vörösgárdások jellegzetes öltözetében ikeriorok csapata küzd a Végrehajtókkal.
- A francba! – morgom magam elé, majd embereim felé fordulva, kézjelekkel kettéosztom õket. Nagyobb részüket a harcolók felé küldöm, hogy fedezzék a mieinket, a többiekkel pedig a város felé indulok. Van egy olyan érzésem, hogy a két oldal vezetõit arra találom.

Nem is kell csalódnom, egy gyanús kupac tetején bátyámat pillantom meg, kezében valami vezérlõfélével, elõtte pedig az ikeriorok nagy harcosa, Morokuth áll. Öh… azt mondtam volna, hogy nagy? Oké, talán nem most kéne elcsodálkoznom rajta, hogy milyen kis cuki, pedig társaim közt én se vagyok túl méretesnek mondható.
Gondolataimból tevékenysége zökkent ki, ugyanis idõközben sikerült bátyám kezébõl kiverni a vezérlõt, és tûzindákat tekerni a teste köré. Vinc persze már át is vált folyékony halmazállapotba, ami segítségére lenne, ha Morokuth nem próbálná meg tûzgömbbe fogni. Ez nem lesz jó, ha elpárologtatja a bátyámat, akkor durván vér fog folyni!
Nem szeretek senkit hátba támadni, de most nincs más lehetõségem. Intek társaimnak, hogy vegyék körbe a helyet, amennyire négyen képesek rá, majd kardjaimat elõhúzva, támadásba lendülök. Talán most meg is tudnám ölni, mert nem figyel, de csak a vállába szúrom az egyik pengém, mire nyögve ejti el a kapcsolót, amit idõközben megkaparintott.
A gömb megszûnik bátyám körül, de nincs idõm rá figyelni, mert Morokuth se hazudtolja meg a hírnevét, gyorsan reagálva rúg hátra. Kitérek elõle, pengémet kirántva a vállából, és hátrébb ugorva készülök fel az újabb támadásra.

Dupla pengéim egyikét a kezével fogja fel, amit vékony, de erõteljes lángréteggel vont be, a másikat pedig kikerüli, csak egy adag ruhától tudom megszabadítani. Hihetetlen, hány réteg van rajta?! Hogy lehet ebben a göncben mozogni, és harcolni?
Na jó, már tudom mi a haszna, a következõ pillanatban ugyanis az arcomban landol a lemetszett rész, és míg elvakít a félresiklott divat maradványa, kapok egy nem túl kellemes rúgást. Hátraesem, de feleslegesen helyezkedem kapásból védekezõ fekvésbe, nem érkezik újabb csapás. Feltápászkodva látom, hogy Morokuth valószínûleg a vezérlõt keresi, de az már az egyik közeli fán álldogáló bátyám kezében van. Ezek szerint az a kupac tényleg robbanóanyag lenne? Azt a ku… Hát az nagyot szól, ha nem akadályozzuk meg!
- Csak nem ezt keresed? – csendül fel testvérem hangja, de a következõ pillanatban majdnem elsodorja egy méretes lángcsóva, éppen csak sikerül meglógnia elõle.
Azt viszont már nem hagyom, hogy Morokuth utána lendüljön. Gõzzé válva suhanok mögé, és pengémet a nyakához szorítva válok ismét szilárddá.
 - Jobb, ha megadod magad, s lemondasz a robbantgatásról is! – figyelmeztetem fenyegetõen. Nem szeretek ölni, de megteszem, ha szükséges. Bátyámra pillantok, jobb lesz ha a Végrehajtók lassan felszívódnak, már sikerült körbevennünk a helyet. - Bátyám, te pedig tedd szépen le azt a vezérlõt! A Külsõ Osztag igazán hálás, de jobb, ha most a Végrehajtók visszavonulnak! Innentõl átvesszük az ügyet!

- Édes a naivságod, öcsém! – nevet fel Vinc a fejét rázva, és mikor értetlenkedve húzom össze a szemem, nemes egyszerûséggel megnyomja az indítógombot. A kis szerkezet pittyegni kezd, õ pedig nemes egyszerûséggel felszívódik. Mi a…?
Pillanatnyi leblokkolásom elég ahhoz, hogy az általam sakkban tartott ikerior gyomorszájon vágjon, és ahogy lazul a szorításom, kitörjön. Azt viszont nem igazán értem, hogy miért a bombák felé indul el, és nem az ellenkezõ irányba.
Döbbenten figyelem, ahogy a bombák fölé lendül, és óriási lángcsóvákat lövellve a tenyereibõl, kupolát képez a pillanatokon belül kitörõ robbanóanyag fölé. 
- Aidan, vissza! – ordítom társaim felé, akik szintén megtorpantak egy pillanatra, de most felocsúdva húzódnak minél messzebb, én pedig fogaimat összeszorítva figyelem, ahogy Morokuth nagyjából sikeresen akadályozza meg a pusztítást. Csak egy lángcsóva szabadul oldalra, de még mielõtt lángra kapna az erdõ, leguggolva, tenyeremet a talajra fektetve fagyasztom meg a föld és a növények felszínét, elvéve a tûz elõl a táplálékot, így az kihuny.
Morokuth fájdalmas, dühös ordítására kapom fel a fejem, és még épp látom, ahogy a végsõkig sikerül fenntartania a kupolát, viszont amint nincs rá szükség többé, az szertefoszlik, õ pedig zuhanórepülésbe kezd. Nem hezitálok, rögtön cseppfolyóssá alakítom a testem, hogy aztán sárkányformában szilárduljak jéggé, és a levegõbe lendülve célzom meg. Sikerül idõben elkapnom karmos mancsaimmal, és kényelmes szárnycsapásokkal egy helyben lebegve, haragosan figyelem a méretes fekete krátert a földben, majd a fák közül elõbukkanó embereim felé veszem az irányt.
- Õ most… - kezdi Aidan, ahogy óvatosan leteszem az ikeriort a földre, és visszavedlek emberivé.
- Igen… Megmentett egy skumyr várost – fejezem be helyette, majd elkomorodik a hangom. – A támadók pedig a Végrehajtók voltak!

* * *

Rosszkedvûen meredek a még mindig megíratlan jelentésre, amit két nappal az eset után se sikerült helyreraknom magamban. Vinc nem jelentkezett, a feletteseim nem tudnak még semmit. Se azt, hogy a nagy (annyira nem nagy) Morokuth náluk „vendégeskedik”, se azt, hogy a Végrehajtók majdnem felrobbantottak egy egész várost, hogy kirobbantsanak egy még több áldozattal járó háborút.
- Nem fogod megírni. Jól sejtem? – pillant fel a könyvébõl Aidan, aki az egyik kényelmes bõrfotelban ücsörögve, fél szemmel már a küszködésemet figyeli egy ideje.
- Ha jelentem, hogy itt van, odavitetik velünk a központba, és mivel nem örvend túl nagy népszerûségnek, nem várna rá könnyû idõszak – kopogok ingerülten a tollal a lapon, ismételten nyalókát, vagy legalábbis a megmaradt pálcikáját rágcsálva. – Megmentett egy várost, de ez a fejesek szemében elhanyagolható tény lesz ahhoz képest, hogy milyen pozícióban van az ellenségnél, és hogy mennyi kárt okozott nekünk. Nem fogják lazán szabadjára engedni, mint anyámat.
- De vissza se engedheted az övéihez – mutat rá barátom fedõen, én pedig bólintok.
- Tudom! Mégis csak ellenség…  Napolom a döntést! – jelentem ki, mire szemforgatva felsóhajt. Két napja napolok, és egy darabig még biztos fogok.
- És Vinc? – hozza fel a másik kényes témát.
- Ha összefutunk, szerzek neki pár nehéz percet! – ropogtatom meg az ujjaim.
- Sejtem… De a jelentés?
- Most írjam meg, hogy a Végrehajtók, akikre sokan hõsként tekintenek, képesek lettek volna beáldozni egy teljes várost, hogy kirobbantsanak egy háborút? Szerinted mit szólna hozzá a közvélemény? A feletteseink meg úgyse tennének semmit, köztük is van, akinek érdeke a két nép összecsapása… Spórolok a papírral! – vonom meg a vállam.
Erre már nem is mond semmit, csak lemondó sóhajjal fordul vissza a könyvéhez, mikor kivágódik az ajtó, és egyik emberünk jelenti, hogy a fogoly szökésben van.
Most arról a fogolyról beszélünk, aki két napja húzza a lóbõrt, és úgy néz ki, mint egy múmia, a kötésektõl? Remek…

Felpattanok, és Aidannel a nyomomban, elindulok a szobája felé, de a következõ kanyarnál belém is fut az illetõ, és visszapattanva rólam, a hátsójára ül. Nincs jobb állapotban, mint mikor reggel ránéztem, de a tekintetében ég a dac, és a mindenre elszántság. Egészen addig, míg a szemembe nem néz, mert akkor letörtté válik kissé.
Ennek ellenére felpattan, és viszonylag fürgén lendíti mellkasom felé a kezét, mágikus tõrt idézve bele. Nem kell lángésznek lennem hozzá, hogy lássam, ezzel nem fog ártani nekem. Igazam is van, mert még azelõtt eltûnik, hogy elérné a ruhám, és csak üres ökle csapódik nekem, a kötéseit pedig már áztatja is át a vére. Hitetlenkedve mered a saját kezére, gondolom megdöbbenti az erõtlensége, és tudatosul benne a helyzete is, mert úgy pillant fel rám, mint aki felkészült a halálra.

- Szép próbálkozás, de azt hiszem neked jobban fájt, mint nekem – jegyzem meg könnyedén, mire egy pillanatra felvillan szemeiben a düh, hogy aztán ismét átvegye az uralmat a kimerültség. Csak tudnám, mit szambázik ilyen állapotban a folyosókon, és hogy jutott ki Caleb mellett a szobából. Mögötte pedig szép számú kíséret csörtet. A Külsõ Osztag dicsõséges napja, mikor egy sérült, végletekig kimerült ellenfelet se tudnak bent tartani a szobájában.
- Jobb, ha megölsz, mert semmit se fogok elárulni népemrõl! – sziszegi hirtelen Morokuth, és nem törõdve fájdalmával, melyet az arcán megjelenõ fintor árul el, igyekszik magát büszkén kihúzni.
- Nem rémlik, hogy kérdeztem volna bármit is – vonom meg a vállam közönyösen, majd intek a megtorpanó katonáknak, hogy elmehetnek. Aidan figyelmeztetõen oldalba bök, mert érzi, hogy már állnék is neki a komolytalankodásnak. Elégedetlen fintorral jelzem, hogy nincs ínyemre a merev énem felvétele, de azért visszafogom magam.  – A lakosztályodba viszont visszakísérnélek, engedelmeddel. – Aidan nem panaszkodhat, ez nem is volt olyan idióta.
Morokuth összeszorított szájjal bámul fel rám még egy darabig, de valószínûleg arra a következtetésre jut, hogy jelen helyzetében nem tud sok mindent tenni a dolog ellen, és jobb, ha önként megy. Végül megfordul, és a nyomában kettõnkkel, gyanakvóan vissza-visszanézve ránk, elindul.
A szobához érve azonban megtorpan, és mikor már vonnám kérdõre, Caleb robban ki belõle, cifra káromkodással küldve melegebb éghajlatra az egész ikerior társadalmat, és fõleg egy bizonyos tagját, akit rögtön meg is pillant.
- Te kis köcs… - Ekkor tûnök fel neki én is, és benne reked a folytatás. – Ka… Kapitány… Én…
- Ne akard, hogy kimondjam, ami most megfogalmazódott a fejemben – szólalok meg, mellkasom elõtt összefonva a karjaimat. Ismerem õt, és fájdalmas fintoraiból, különös lábtartásából azt se nehéz kitalálni, hogy milyen eredménnyel végzõdött az idiótasága.
- Sajnálom, de õ… - Villámló tekintettel bök Morokuthra, aki makacs büszkeséggel néz farkasszemet vele. A vádját viszont beléfojtom egy intéssel, úgyis tudjuk mindketten, hogy nincs „õ”.
- Úgy tûnik megint forrt a véred, és fájdalmas következményekkel járt a dolog – szólalok meg drámai sóhajjal, és közvetlenül elé lépek, kikerülve az ikeriort is. Caleb is magasabb nálam, ahogy minden emberem, de ennek ellenére félve húzza be a nyakát. Nem mintha bántanám az embereimet, de na. Tisztelnek.
- Kapitány? – préseli ki magából kérdõn, de jobb ha nem reménykedik, nem ÚGY fogok könnyíteni a helyzetén. Egy szempillantás alatt vonom jégbe a kezemet, majd leválasztva róla a hûvös páncélzatot, nemes egyszerûséggel a nadrágjába dugom. Kikerekednek a szemei, és halkan felnyüszít, de többet nem enged meg magának, visszafogja a hangját.
- Jegeld magad – paskolom meg az arcát vigyorogva, majd arrébb tolom, és intek Morokuthnak, hogy fáradjon a lakosztályába. Úgy látom, egy vigyort próbál elrejteni, és nagyjából sikerül is neki, majd belép a szobába. – Szólj neki, hogy át kéne kötni a sebeit! – fordulok vissza az ajtóból Aidan felé, aki bólintva elsiet a folyosón, majd Caleb felé fordulok, aki még mindig összeszorított szájjal álldogál, ott ahová toltam. – Vedd ki a gatyádból, az ég szerelmére, mielõtt használhatatlan lesz! – utasítom sóhajtva, mert képes lenne, és addig hagyná benne, míg el nem olvad. Megkönnyebbült nyögéssel engedelmeskedik, én pedig bezárom magam mögött az ajtót.

A szobában egy ellenséges szempár fogad, és a hozzá tartozó, közvetlenül a legtávolabbi sarokba húzódott ikerior. Némán farkasszemezünk egy darabig. Én tökéletesen ráérek, és szórakoztat a helyzet, õ viszont egyre jobban feszeng, és végül félrenéz.
- Mit akarnak tõlem, ha nem információt? – préseli ki magából sziszegve a kérdést. Nos, azt tudom, hogy Caleb mit akart. Azt is, hogy feletteseim mit akarnának, ha átadnám nekik, de arról halvány hupilila gõzöm sincs, hogy én mit akarok.
- Látod, ez egy remek kérdés! – vágódom le a fal mellé elhelyezett asztal egyik székére. Most nincs itt Aidan, hogy normalizáljon. Úgy tûnik azonban, hogy Morokuth csak még gyanakvóbb lett a viselkedésemet látva. Na igen, én elvileg véreskezû gyilkos vagyok, lehet úgy is kéne viselkednem, de nincs hozzá kedvem.
- Hol a kövem? – vált témát, mikor rájön, hogy az elõzõ kérdésére nem fog választ kapni.
- Az irodámban – felelem õszintén, majd egyre inkább átázó kötéseit kezdem figyelni. Jó lesz, ha Aidan siet, nem vagyok jó ápolónõnek. – Jobb lenne, ha visszatelepednél az ágyra, mielõtt kidõlsz – jegyzem meg, de csak azért se moccan a sarokból.
- Meddig leszek itt? – érkezik az újabb kérdés, valószínûleg õ is arra számít, hogy a fõhadiszállásra kerül, azt pedig a vak is látja, hogy ez itt nem az.
- Amíg át nem költözöl egy másik sarokba – felelem szórakozottan, mire ingerülten villan a tekintete, azt hiszem, kezd odalenni a higgadtsága.
- Ne játssz velem, Félszemû Démon! Nem vagyok vevõ a fajtád ostoba szórakozására, megvetem a játékot, amit ûzöl! – morranja, büszkén húzva ki magát. Lehet nem kéne kiábrándítanom, hogy tényleg ilyen vagyok, és nem belõle akarok hülyét csinálni?
- Ez kegyetlen – könyökölök az asztalra. – Nem vagyok félszemû!
Összepréseli dühében a száját, és valószínûleg vágna még hozzám pár nem túl kedves megjegyzést, mikor halkan kopogtatnak az ajtón, és a következõ pillanatban anyám lép be rajta, egy halom elsõsegélyes cuccal. Lerí róla, hogy ikerior, drága vendégünk alaposan meg is lepõdik, majd vad harag lobban a szemeiben, ahogy rám mered.
- Hogy merészelitek cselédként dolgozatni Isten egyik áldott gyermekét?! – csattan fel, de még mielõtt kifejthetném a véleményem az õ nagy Istenérõl, meg az áldott csemetéirõl, anya nyugtatóan beáll közénk.
- Nyugodj meg kérlek, Morokuth – mosolyog rá kedvesen. – Nem akaratom ellenére itt. A skumyrok közt élek ár hosszú évek óta. Most pedig ülj kérlek le az ágyra, hogy elláthassam a…
- Ne merészelj hozzám érni, tisztátalan lélek! – üti félre a kezét, mikor nyúlna felé, hogy az ágyhoz terelje. Ezt látva elsötétedik a tekintetem, és bár sejthettem volna, hogy így fog reagálni rá, ha megtudja, hogy nem fogoly, attól még kezdek ingerültté válni. Hát még mikor folytatja… - Hogy hagyhattad, hogy megfertõzzön egy ilyen faj? Már nem vagy több, mint elveszett, mocskos lélek a skumyrok közt!

Itt telik be nálam az a bizonyos pohár, és sebesen mozdulva termek elõtte, egészen a falnak préselve perpillanat igen csak legyengült testét. Összerezzen, de kapásból feszül nekem ellenkezésként, és látom, hogy igyekszik a mágiáját is használni. Engem is körbeleng az enyém, a szoba hõmérséklete kapásból le is esik.
- Nem érdekel, ha leszólod a skumyrokat. Engem is annyit ócsárolsz, amennyit jól esik. De ha még egy rossz szót szólsz rá, oda a vendégszeretetem! – sziszegem neki, és most igazán megmutatom, miért van hírnevem, és hogy az idiótaságom csak az egyik oldalam. – Most pedig odakacsázol a ágyhoz, és hagyod, hogy ellássa a sebeid!
- Ace! – csap fejbe anya egy ronggyal, mire rögtön hátrébb lépek a szaporán levegõ után kapkodó, konok dühvel rám meredõ ikeriortól. Látom rajta, hogy sok mindent vágna a fejemhez, de most elé tártam az erõviszonyokat, és perpillanat egyetlen látható szememmel figyelmeztetõen meredek rá, mutatván, hogy csak megkaptam valamiért a démon megnevezést is.
Végül igen csak kelletlenül ül le az ágyra, és makacsul a velük ellentétes irányba meredve hagyja, hogy anya sóhajtva nekiálljon a kötéscserének. Én visszaülök a székre, és szép lassan levedlem az elõbbi hangulatom, visszatérve a jóval gondtalanabb idiotizmusomhoz. Ha nem szólta volna le az anyámat, nem történt volna semmi.
- Kész is vagyunk! – jelenti ki anya kis idõ múlva, megtörve a csendet, majd az eszközeit visszapakolja a kosarába, és felállva mellém lép, de szavait neki intézi. – Ne erõltesd meg magad, és ha újra véreznének, vagy bármire szükséged lenne, üzenj értem.
Morokuth nem mond semmit, összeszorított szájjal bámulja továbbra is a falat, mire anya szelíden elmosolyodik, majd beletúr a hajamba, és utána távozik.
- Úgy látom a határ isteni oldalán nem fekszik a hála – jegyzem meg, majd felállok, és én is az ajtóhoz lépek. – Ami viszont minket illet… Köszönöm – préselem ki magamból kissé nehézkesen, de õszintén. – Valószínûleg nem skumyrszeretetbõl tetted, de megmentetted az egyik városunk, és megakadályoztad a háborút. Ezért hálával tartozunk, így nem akarlak bezárni egy cellába. Kapsz egy kísérõt, és szabadon mozoghatsz a bázisunk azon területein, ahová õ enged. Olvasnivalót is kérhetsz tõle, ajánlom a képregényeket! – Ezzel magára hagyom, majd a szobája elõtt tájékoztatom a már ott szobrozó Kylert a feladatáról.
Õ nem olyan mint Caleb, képes lesz higgadtan kezelni az ikerior megjegyzéseit is akár, és visszafogni is tudja, ha szökni próbálna.

~oOo~

- Nem tarthatod itt a végtelenségig! – figyelmeztet Aidan sokadszorra, és nem úgy tûnik, mintha a közeljövõben lenne más témája. Még csak két órája hagytam ott Morokuthot, de egyelõre nem mozdult ki a szobájából.
- Tudom – felelem, megforgatva mindkét kezemben a kardjaimat, és elrugaszkodva ugrom neki. A hegy mélyében van egy hatalmas barlang, amit küzdõtérré alakítottunk át, elõszeretettel gyakorlok itt barátommal, aki könnyebben tartja velem a lépést, mint a többiek. – De váltsunk témát, ezt már unom!
Fintorogva védi ki a csapásom, majd hirtelen körbevesz a másolataival. Délibábok, illúziók keltésében rejlik az ereje, de ha már õ mágiát használ… Kardjaimat a földbe szúrva, méretes jégszilánkokat zúdítok a másolatokra, úgyis tudom, hogy nincs köztük. Ilyenkor szokott felülrõl támadni… Nem is kell csalódnom, amin felemelem a fejem, már látom is közeledni, így félreugrom, szép jégpályát hagyva ott, ahol az elõbb álltam.
Káromkodva csúszik meg rajta, ahogy földet ér, de már lódul is ismét felém, nem igen ad idõt a kárörvendésre. Egy pillanatra se lassítunk, és hamarosan az egész barlangot jégcsapok, havas és deres felületek borítják, elõttem meg már izzott láva, robbant bomba, sõt még fürdõruhás csajok is elszambáztak. Hirtelen azonban megtorpan, és a hátam mögé bámul. Egy pár pillanatig gyanakodva figyelem, nem egy trükk e, de mikor valaki a torkát köszörüli, megfordulok.
Kyler áll az ajtóban, õ hívta fel magukra a figyelmet, ott van ugyanis mellette vendégünk is. Morokuth már nyitná is a száját, hogy közölje jövetele okát, de találkozik a pillantásunk, és döbbenetében benne reked a mondandó.
Banyek! Gyakorlásnál többnyire leveszem a szemkötõm, így tettem most is, úgyhogy valószínûleg feltûnt neki, hogy nem csak, hogy nem vagyok félszemû, de a másik ráadásul még elég tisztán kék is. Azt pedig mind tudjuk, hogy ez mit jelent…
- Félig ikerior vagy… - suttogja maga elé, én meg rezzenéstelen arccal lépek a fal mellé ledobott ingemhez, és miután felhúztam, a kardjaimat is a helyére rakom.
- Ja, az vagyok. Érdekes világban élünk, nem de? – pillantok rá. – Minden erõnkkel küzdünk valaki ellen. Megvetjük, elpusztítanánk, aztán kiderül, hogy nem is különbözik olyan sokban tõlünk. Igaz?

- Egy fürdõ jól esne.

Feláll, forró magom végig is folyik belsõ combján. Isteni látvány… maga a menny. Vigyorogva figyelem, ahogy belevörösödik, de ekkor megkérdezi:

- Akkor nem jössz fürdeni? –nyújtja felém kezét. Felállok, majd megfogom kezét és a fürdõbe megyünk. Ott leveszi maradék ruháját és a zuhany alá áll. Én magam is levetkõzök, majd belépek mögé. Kezét végigsimítja mellkasomon, és a csempének lök.

- Meg fogok tõled szabadulni, ha elszökni nem tudok, valahogy akkor is elérem, hogy elmúljon az irántam érzett beteges vágyad. Egy idõ után, úgyis rám unsz, és talán könnyebben fog menni, ha nem ellenkezem… -mondja, majd nyakamon végignyalva harapja meg a fülemet. - De az is lehet, hogy én foglak megölni. –suttogja és lenyalja lecsöppenni készülõ vérem.

- Akkor ölj meg. –vigyorodom el. Mintha nem habozna sokáig, letérdel elém, és munkálkodásától ismét megkeményedem. Élvezésig szopik, majd be is nyeli az egész cuccot.

- Élvezed te állat? Engem akartál nem? Hát ilyen egy igazi vámpír, a vérnek nem tud ellenállni. –kissé ismét bágyadok a vértõl, melyet vesztek, de még tartom magam.

- Ettõl… nem foglak… megutálni. –suttogom egyre erõtlenebbül.

- Most talán még nem, de idõvel, unalmassá fogok válni, és ha mégsem, akkor megöllek, vagy te ölsz meg engem. A vége úgyis az lesz, hogy megszabadulok tõled. –morogja halkan, majd ellök és én le is csúszok a kád aljába. Szédülök, és folyamatosan fáradok. Nem bírja sokáig, megszán, és lehajol hozzám, mire kezét elkapom. Gyûlölöm, ha valaki sajnál.

- Nem te döntöd el, hogy mikor unok rád, vagy dühítesz annyira fel, hogy megöljelek. Több kell az én halálomhoz, mint némi vérveszteség, ez csak legyengít. –morgom. Kihúzza kezét, majd megölel, és felsegít. Lefekszünk a hálóba. Szép nagy ágya van… felállna, de én magamhoz szorítom.

- Ne szórakozz velem… engedj el, nem megyek sehova, hisz úgyis fölösleges lenne. –felül és magunkra húzza a takarót, majd elfekszik mellettem és hasamat cirógatja.

- Beteg egy állat vagy… de nem számít, mert én is az vagyok, már évszázadok óta képtelen vagyok emberként viselkedni. Miért is menne, hisz nem vagyok ember. Majd meglátjuk, meddig fog mûködni és melyikünk adja föl elõbb, de talán mégis elõnyömre válhat a veled való kapcsolat. Te megkapsz engem, és én minden szex alkalmával megcsapollak, amire szükségem van. Így nem kell majd embert ölnöm… -adja elõ monológját. Ahogy akarod végül is… elalszunk mind a ketten, szokatlan, hogy ilyen hamar elfáradok. Az éjszaka közepén riadunk fel hangos dörömbölésre.

- Ki lehet az? –nyüszögi.

- Talán nézd meg, ez a te lakásod. –felelem gúnyos vigyorral. Lemászik, majd magára kap egy köntöst és kimegy. Végülis egy magamra csavart törölközõ kíséretében utána megyek. Azt látom, hogy valakik az ajtóban állnak, majd arra eszmélek fel, hogy hasba szúrták.

- Ne öld meg õket… -ennyit hallok, ezután agyamat elborítja a méreg.

Nem vagyok olyan állapotban, hogy egy csapat emberke ellen harcoljak. De mikor tõrt mélyesztnek a drágám hasába, na akkor felkapom a vizet. Habár õ kérlel, hogy ne öljem meg õket, én mégsem tudok uralkodni magamon. Erõm a végsõ határait súrolja, felveszem igazi, démoni alakom. Rájuk morranok, mire máris ijedten futkorásznak mindenfelé. Azonban nem hagyom ennyiben. Utánuk rohanok, majd egyesével ölöm meg õket, mindegyiket különbözõen. Ezután emberi alakomat felvéve rohanok vissza a kis vérszívómhoz. Ömlik belõle a vér, gyorsan a fürdõbe viszem, és lemosom, majd kezemet hasára téve forrasztom össze a sebét. Bekötözöm, majd magamat megvágva adok a szájába vérembõl. Lassan felnyílnak pillái, és riadt tekintettel néz rám. Nem csodálom. Velem szemben a csempe jól tükrözi mostani, teljesen elborult fejem. Jaj, ezzel a tekintettel már régen találkoztam.

Felkapom, majd visszaviszem õt a szobába, és az ágyra fektetem. Rámnéz.

- Ugye… nem ölted meg õket…? –kérdi még erõtlenül.

- Dehogynem. Mindegyik különbözõ módon könyörgött a haláláért.

- Miért…? –kérdezte.

- Mit miért…? Nem fogom hagyni, hogy bárki kárt tegyen benned. Azt csak én tehetem. –mosolyodok el. Õ is halovány mosolyra húzza száját. Megcsókolom, majd fülébe súgok.

- Mondd szépen, áá. –így tesz. Látom beletörõdött a gondolatba, hogy bármit tesz, nem szabadul meg tõlem. De érzem, hogy még nem törtem meg. Vérzõ kezemet megszorítva nyomom azt a szájára, melybõl szívni kezdi a vért, de egy kis idõ múlva elenged.

- Elég lesz? –kérdem.

- Nem, de ezzel meg pihenéssel kihúzom egy ideig. –elmosolyodok. Kikötöm köntösét, majd fölé térdelek, de lejjebb csusszanok ékességéhez. Megfogom és masszírozni kezdem, majd számba veszem. Erõtlenül nyög fel, de lassan megtellik energiával. Szopom tovább, mélyeket nyelve, mindaddig, amíg el nem élvez. Forró magját lenyelem, ennyit igazán megérdemel. Mellé fekszem, és õt figyelem, õ pedig engem, de ekkor valami megfogalmazódik bennem.

- El kell innen mennünk. Üldözni fognak, veszélyben vagy.

Vére, édes íze, akár a nektár, megszédít és teljesen elbódít. Minden egyes korty új életre kelti fáradt és megkeseredett testem.
- Jó étvágyat. De... nem tudom mit kell tenned, hiszen még én magam se jöttem rá. –pár korty után, hangja térít némileg észhez. Riadtan kapom el fejem és próbálok ellépni, de szorításából nem enged. Nem állítom, hogy nem esik jól, testének melegsége, vagy, hogy ennyire ragaszkodik, de amit azt õ is mondta, ez csak egy beteges függõség, nem igazi érzés.
- Neharagudj. Nem bírtam magammal. – suttogom halkan, mire vállat von. Miért nem érdekli, hogy mi történik vele, és miért vágyik a fájdalomra? Talán, hogy érezzen valamit? A fájdalom, nem kellemes, de ez is egy érzés, talán, csak az érzéketlensége miatt, úgy érzi a fájdalom az ami neki jutott, ahogy én ugyan ezt érzem a magánnyal kapcsolatban.
- Nem érdekel. Egy kis fájdalom már nem oszt, nem szoroz... – felnézek rá, azokba a bánatos szemeibe. Annyi fájdalom és magány van benne, akár az enyémben. Talán pont ezért szeretném ezt a bánatot, megszüntetni, ha már magamét nem, tudom csillapítani.
- Miért lettél ilyen pesszimista? – kérdésemre felnevet, mintha bármi vicceset mondtam volna, pedig szerintem nem.
- Miért ne? – erõtlenül kérdez vissza és elenged, kellemes szorításából, majd térdre rogyik. Ez miattam van, tudom, hisz nem veszíthet vért, ilyenkor gyûlölöm magam leginkább, mikor elveszítem a fejem. Az is csoda, hogy most a szavára megálltam. Talán azt is hagyta volna, hogy megöljem, de miért?
- Meg akarok szabadulni ettõl az érzéstõl... – suttogom, lehajtott fejjel.
- Nem mondod... akkor nem jöttél volna ide... – ez igaz, titkon vágyom rá, bár azt is meg kell hagyni, nincs is sok választásom, hisz a világ végére is követne, ez nem vitás. Talán, ha neki adnám magam, akkor rám unna. Nem vagyok érdekes, sem különleges, lehet egy két hét alatt rám is unna. Gondolkodom el. Teljesen elmélázom és már csak arra eszmélek, hogy kezét nyújtja felém.
- Kérsz még? – felemelem tekintetem és megnyalom kezét. Nagyon finom, de nem veszíthetem el fejem, le kell állnom.
- Nem... – rázom meg a fejét erõtlenül. - Ki kell bírjam ennyivel.
- Kell? – kérdezi újra, miközben felhúzza szemöldökét. Kezemmel karom simogatom és õt nézem. Én is letérdelek és egyre gyöngébbnek érzem magam.
- Kell. –Felelem halkan és röviden, mikor megérzem érintését, és lassan közel húz magához. Csókját, fogadom és lágyan viszonzom. Nem ellenkezek, minden küzdõszellem elszáll belõlem és átadom magam neki. Ennek a démonnak, aki olyan betegesen ragaszkodik, amit az én pici agyacskám fel sem tud fogni, de mindegy, hisz úgysem tudok tenni ellene. Lassan ledönt a földre és tejes egészében birtokba veszi ajkaim. Keze pólóm alá siklik, ami nagyon jó érzés. Istenem, miért ennyire jó? Odalenn kezdek életre kelni érintésétõl és csókjaitól. Annyira vágyom az érintésére, de ezt a világért sem mondanám ki neki. Nem vágyhatok, ez van benne a fejemben. Nadrágom alá siklatja kezét, felfedezve, merevedõ hímtagom.
- Annyira azért mégsem gyûlölhetsz... – szólal meg, kissé gúnyosan, de igaza van, ha annyira gyûlölném, mint ahogy állítottam nem kívánnám õt meg, de kívánom, sõt vágyom ölelésére, még ha fojtogató is. Halkan felnyögök, ahogy elindul lefelé, majd mikor ajkai közé fogja férfiasságom, egy nagyobb nyögés hagyja el ajkaim. Hajába túrok és lábaim még jobban szétteszem, már gondolatban sem ellenkezek, csak az érzésre koncentrálok. Mikor fölém magaslik és belém hatol, testem megfeszül, és kezemre harapok, kis vér csordul ki, de nem említésre méltó. Fejem hátra vetem, és karjába markolva élvezem mozgását. Ahogy tempóján gyorsít és hajamba markol, fájdalom hasít testembe, hisz nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. Nyögésem fájdalommal telik meg és betölti a kicsi szobát. Tempója egyre vadabb és a fájdalmam is egyre erõsödik, mégis élvezem. Szinte vele együtt élvezek el és kimerülten pihegve hagyom, hogy átölelje testem.
- Egy zuhany? – kérdezi, de nem válaszolok, csak a plafont figyelem és gondolataimba mélyedek, majd lassan ölelésébõl kikászálódom és felülök. Visszanézek rá lágy tekintetemmel, ami mint mindig, most is fájdalomtól és magánytól ködös. Hiába van velem, hiába ölel, amit elenged, ismét magányos leszek, de valójában vele is magányos vagyok. Fájdalmas mosoly jelenik megy ajkaimon, és odahajolva megcsókolom.
- Egy fürdõ jól esne. – suttogom és felállok. Pólóm még rajtam van és egyik lábamon alsóm fityeg, ezt egy mozdulattal lerúgom, és ahogy megmozdulok, magja megindul bennem és belsõ combomon végig folyik. Kicsit belepirulok az érzésbe, de visszanézek és látom, hogy neki tetszik a látvány, mivel sejtelmesen nyal végig ajkain és beteges vigyor jelenik meg arcán. Hát, ha tetszik neki legyen, végül is eldöntöttem, hogy megpróbálok a kedvére tenni, ha már meglépni nem voltam képes. Benyúlok lábam közé és ujjammal letörlöm magját majd végignyalok ujjaimon és közben a szemébe nézek.
- Akkor nem jössz fürdeni? – nyújtom ki kezem.
- De, megyek. – válaszolja és felállva megfogja kezem. A fürdõben leveszem maradék ruházatom és a zuhany alá lépek. Megnyitom a vizet és alá állva nézem ahogy teljesen levetkõzik. Mikor belép hozzám, kezem végigsiklatom mellkasán és a csempének tolom.
- Meg fogok tõled szabadulni, ha elszökni nem tudok, valahogy akkor is elérem, hogy elmúljon az irántam érzett beteges vágyad. Egy idõ után, úgyis rám unsz, és talán könnyebben fog menni, ha nem ellenkezem… - közel hajolok és nyakán végignyalva fülébe harapok.
- De az is lehet, hogy én foglak megölni. – suttogom és lenyalom a kicsöppenõ vért. Nagyon elszánt vagyok, és kicsit vadabb, mint amúgy. Igyekszem kihozni magamból a maximumot.
- Akkor ölj meg. – vigyorog betegesen. Ez beteg, tényleg meg akar halni. Bár néha én is érzek így. Legyen, ahogy õ akarja, akkor nem fogom vissza magam, és, ha bekívánom a vérét, legközelebb nem állok le. Gondolkodom el, majd észbe kapok. Uram miket gondolok? Én nem vagyok ilyen, ez a démon elveszi az eszem. Vadul megcsókolom, és nyakán végignyalva elindulok lefelé, mindenhol bele harapok kicsit, de tényleg csak fájdalmat okozok neki, és élvezetet. Elérve farkához, végignyalok rakta és már ez is elegendõ, hogy a vad menetünk után újra megkeményedjen. Ajkaim közé fogom és jó mélyre nyelem farkát, majd hevesen szopni kezdem, miközben karmaimmal végighasítom oldalát, kezdem újra elveszíteni az eszem és elválva farkától lenyalom isteni vérét, majd ismét farkára térek vissza. Egészen addig szopom, amíg el nem élvez. Magját mind lenyelem, majd felállva elmosolyodom, de ez most gonoszkás mosoly.
- Élvezed te állat? Engem akartál nem? Hát ilyen egy igazi vámpír, a vérnek nem tud ellenállni. – suttogom ajkai közé, kissé el van gyengülve a vérveszteség miatt, de most nagyon be vagyok indulva és, ha akarnám sem tudnám leállítani magam. Talán nem is akarom, meg akarom magam utáltatni vele, és ennek érdekében mindent elkövetek.
- Ettõl… nem foglak… megutálni.  – suttogja erõtlenül.
- Most talán még nem, de idõvel, unalmassá fogok válni, és. ha mégsem, akkor megöllek, vagy te ölsz meg engem. A vége úgyis az lesz, hogy megszabadulok tõled. – sziszegem és ellököm magamtól. Mosdani kezdek, miközben õ újra a padlóra csusszan a csempe mentén. Lenézek rá és felsóhajtok. Belül, nem akarom ezt tenni vele, de muszáj, hogy megszabaduljak tõle. Egy idõ után, mégsem bírom nézni, megfordulok és letérdelek elé, arcán végigsimítok, mire hirtelen megragadja kezem és ismét elvigyorodik, majd végignyal tenyeremen.
- Nem te döntöd el, hogy mikor unok rád, vagy dühítesz annyira fel, hogy megöljelek. Több kell az én halálomhoz, mint némi vérveszteség, ez csak legyengít. – suttogja mire, kihúzom kezem és megölelem. Nem szólok semmit, csak felsegítem és kimegyek vele a szobába, majd elterítem az ágyon. Fel akarok állni, de nem enged szorításából, sõt még inkább megszorít, amitõl felsikkantok.
- Ne szórakozz velem… engedj el, nem megyek sehova, hisz úgyis fölösleges lenne. – morgom, mire elenged. Felülök és magunkra húzom a takarót, miközben hozzá simulok és hasát körmeimmel cirógatom.
- Beteg egy állat vagy… de nem számít, mert én is az vagyok, már évszázadok óta képtelen vagyok emberként viselkedni. Miért is menne, hisz nem vagyok ember. Majd meglátjuk, meddig fog mûködni és melyikünk adja föl elõbb, de talán mégis elõnyömre válhat a veled való kapcsolat. Te megkapsz engem, és én minden sex alkalmával megcsapollak, amire szükségem van. Így nem kell majd embert ölnöm… - suttogom, majd mellkasára hajtom fejem és lehunyom szemeim. Nagyon ki vagyok merülve, hisz még mindig nem veszek magamhoz annyi vért, mint amire szükségem lenne. Elég gyorsan bealszom, de valószínûleg õ is.  Az éjszaka közepén riadunk mind a ketten, veszett dörömbölésre. Álmosan ülök fel és Damonra nézek.
- Ki lehet az? – nyöszörgöm erõtlenül.
- Talán nézd meg, ez a te lakásod. – feleli gúnyosan, mire lemászom róla és egy köntöst kapok fel, hogy ajtót nyissak. Ahogy kinyitom négy dühös, fegyverekkel felszerelkezett srác áll elõttem. Az egyik a munkatársam, akit hazafelé, halálra rémisztettem.
- Most, megölünk, te szörnyeteg!! – ordítja el magát az egyik és nekem rontanak. Védekezni esélyem sincs, egy nem kisméretû tõrt szúr az egyik a hasamba, mire felkiáltok, és odakapva térdre zuhanok. Még látom, hogy Damon, kipattan az ágyból.
- Ne öld meg õket… - suttogom, de utána minden elsötétül, és elveszítem eszméletem. Álmodom, egy csodaszép mezõn sétálok, teli kellemes illatú mezei virágokkal és egy patakkal. Pont, mint régen, odahaza, mikor még testvéreimmel játszottunk és nem volt semmi gondunk. Nem akarok megválni ettõl az álomtól. Vérem eközben patakokban folyik.

Egyik este álmosan és fáradtan indulok haza a munkából, még vadászni sincs kedvem, így úgy döntök, hogy ma koplalok egyet.  Ezeken a napokon jut eszembe legtöbbször az a bizonyos démon, mikor ki vagyok éhezve. Séta közben az egyik munkatársam utánam rohan, hogy újra és újra bepróbálkozzon nálam. Ember, egy nagyon kedves ember, de nem akarom õt, milyen kapcsolat lenne az, elõbb utóbb megölném, hisz természetem ellen csak egy darabig tudok küzdeni.
- Moríta várj! – Kiállt utánam és, megragadja karom. Felé fordulok és kérdõn nézek rá.
- Mi az? Mit akarsz? – kérdezek vissza, mire lihegve a térdére támaszkodik.
- Úgy rohansz állandóan, gondoltam megihatnánk valamit itt a szemközti kávézóban, még nincs túl késõ. – nincs, legalábbis neki nincs, de én éhezem és kimerült vagyok. Még mielõtt válaszolhatnék, erre a meghívásra, egy ismerõs illat csapja meg az orom. Riadtan nézek a srácra, aki teljesen értetlenül áll elõttem.
- Nem, menj innen, most azonnal… - kiáltok rá, de már hiába, hátulról megragad és magához ölel. Ugyan azaz ölelés, a szorítás. Testem beleborzong és megremegek. Nyakamba nyal és a srácra pillant.
- Ki ez szépségem? Talán nem mondtad el neki, hogy te már az én tulajdonom vagy? – Keze pólóm alá siklik, én meg mozdulni sem tudok.
- Hogyan találtál meg? – kérdezem, halkan.
- Nem volt nehéz… mondtam, hogy bárhová mész én megtalállak. – kuncogja.
- Ki ez az alak Morita? Engedje el, hisz fél magától. – áll ki mellettem a srác lovagiasan. Milyen kis drága, valahogy el kell innen zavarnom mielõtt baja esik, hisz tudom, ha megtalált, akkor képtelenség elfutni elõle, ezt már próbáltam. Akkor sem jött be és most sem fog. Ránézek a srácra és kivillantom, szemfogaim karmom megnövesztem és szemeim is megvillantom.
- Takarodj innen vagy megöllek, én az õ tulajdona vagyok és, ha már a vacsoránál tartunk, mi lenne, ha te lennél az én vacsim? – elég félelmetesen festek, legalábbis egy embernek biztos, mert hátrálni kezd és elrohan.  Üldözõm karja még mindig körbefon, leheletét nyakamon érzem, beleborzongok közelségébe. Kezdek rájönni, hogy a pokol sincs elég messze, vagy mélyen ahová nem jönne utánam. Felemelem kezem és megérintem kezét. Végigsimítok kézfején és kicsit eltolom magamtól kezeit.
- Gyere velem… - suttogom, és mikor elenged, elindulok lakásom felé, alig van bennem élet és erõ, tényleg éheztetem magam, mint általában. Heti egy ember, ennyit vagyok maximum elpusztítani az életben maradásomért, de ez érezhetõ is, épp csak élek. Ha rendesen táplálkoznék, jóval erõsebb lehetnék. Bõröm sápadt és fakó, kezeim hidegek, pedig nincs hideg. Lakásomhoz érve bemegyünk. Lerakom, cuccaim majd megállok vele szembe.
- Ha meg akarsz ölni, csak tessék. Mert én újra elfogok, szökni tõled. Hiába viszel magaddal, vagy zársz be, ahogy lehetõségem lesz, lelépek.  Nem akarok ragaszkodó lenni, mint te, beteges és erõszakos. Nem akarom szomjazni más társaságát, hogy legalább az érzés meglegyen, hogy nem vagyok egyedül. Mégis mit kell tennem, hogy végre megszûnjön a függõséged, ahogy te nevezted? – szemeim már kezdtek vörösen izzani, az éhségtõl, a gondolat, hogy azaz isteni vér, amit ajkaim közt érezhettem, csókjától, most oly közel van, hozzám. Szemfogaim lassan elõjönnek, és szemmel láthatóan kezdem elveszíteni önmagam. Kiéhezetten nézek szemébe, mintha függõség alakult volna ki bennem a vére miatt és most, hogy ennyire éhes vagyok, ez felerõsödik. Nagyot nyelek és közel lépek hozzá, majd mellkasán végig szimatolok egészen nyakáig, amin lassan és érzékien nyalok végig. Karmaim meg nõnek és hirtelen karjába vájom õket, majd nyakába harapok, de nem ütõerét célzom, viszont így elég fájdalmas a harapásom. Mohón inni kezdem vérét, eszembe sem jut, hogy nem veszíthet vért, csak az éhségre és finom vérére koncentrálok. Persze jóval erõsebb nálam így akár meg is állíthat.

Az egész napot átaludtam, hála a rossz táplálkozási szokásaimnak. Már napok óta koplalok. Ma kénytelen leszek, vadászni. Emberi vérre van szükségem, hogy némi erõt nyerjek. Kikászálódva, ideiglenes fekhelyemrõl, a mosdó felé veszem az irányt. Sápadtabb vagyok a szokásosnál. Egy alapos mosakodás után, felöltözöm, és elindulok. Már szürkül odakinn, és az éjjeli élet, lassan elnyomja a nappalit. Erre vártam én is. Az éj leple alatt, könnyebben akadok, olyan áldozatra, aki kiérdemelte már halálát. Persze, ez csak süket szöveg. Magam nyugtatom vele, de az igazság, hogy utálom elvenni más életét. Az állati vér, viszont nem tart ki addig, mint egy emberé. A sötétbe, sétálok és keresem, azt a bizonyos személyt, akiért talán nem kár. Nem is kell sok idõ, hogy megleljem. Egy férfi, aki lányokat futtat, és nem bánik velük éppen megfelelõen. Az egyik lányt rugdossa. Szegény lány. Gondolom. Lassan közelítek, és hátulról rántom le a halálra rémült lányról. Gyorsan, támadok, és végzetesen. Alig pár perc alatt, a pasas már nem él. Szívverése lelassul és megszûnik dobogni. A lány sikítva, rohan ez az éjszakába. Had menjen. Felállok és nagyot nyelek. Mikor ölésre kényszerülök, mindig bennem van az a mardosó érzés, hogy egy szörnyeteg vagyok. Ezzel az érzéssel lépek ki az utcára. Ajkaim megtörlõm, nehogy vér maradjon rajta. Nem veszem észre a férfit, aki engem figyel. Lakom felé, veszem az utat. Mára elég volt ennyi kint lét. Teli hassal, alvásra van szükségem. Ahogy megyek, fura érzésem támad. Követnek? Nem nézek hátra, de szaporázom lépteim.  A mögöttem, haladó árny egyre közelebb ér, így fejem, hátra fordítom. Meglátva a férfit, még rosszabb érzésem támad, így futni, kezdek. Ha nem engem követ, akkor úgyis megáll, de ha mégis, gyorsan le kell lépnem. A férfi utánam ered, gyors, nagyon gyors. Mikor farkassá, változik, már tudom, mi volt a rossz elõérzet. Minden igyekezetem hiábavaló. Elkap és a falnak nyom. A halál, nem rémít meg, de azért nem adnám, csak úgy oda a bõröm.
 - Szervusz, cica. – Mosolyog, mit, ha már, nyert ügye lenne. A szemébe nézek, és nem mutatok félelmet.
 - Engedj el, te állat! – Üvöltök rá, de arcizma sem rezzen, pedig, még fogaim is megvillantom. Nyílván tudja, mi
vagyok. Ajkaimra tapad, és számba tolja nyelvét. Veszettül küzdõk, de nagyon erõs. Végül csak sikerül megrúgnom. Ebbe, nagyjából, minden erõm beleadom, és elrohanok. Persze, azonnal utánam ered. Mi a fenét akarhat tõlem? Csak nem megdugni? Na, nem, ezt nem hagyom. Agyalok, futás közben. Ezt talán nem épp okos ötlet, de a fejem folyton gondolatoktól hemzseg és képtelen vagyok leállni. Egy idõ után, már nem bírom tüdõvel és ismét elkap. Ezúttal teljesen maga alá gyömöszöl a padlóra. Mozdulni sem bírok.
- Nanana… nem szökünk el édesem, nem-nem… - Vigyorog rám, miközben a szemembe néz. Szívesen megütném, de mozdulni sem bírok, csak ficánkolok, mint egy sajtkukac. Kezd, olyan érzésem lenni, mint egy lepkének, aki a csúnya pók hálójába kerül és menekülés, reményével, vergõdik, de hiába. A háló, ez esetben ennek a farkasnak a karja, egyre inkább ráfonódik.
- Felejtsd el, nem leszek a tiéd! – Morgom, haragosan és elutasítóan. Erre csak szájon csókol. Harapom a nyelvét, de nem is figyel oda. Ez nem érez fájdalmat?
-Ó, dehogynem drágám… dehogynem. – Vigyorog és ismét megcsókol. Testem kezdi feladni a küzdelmet. Letépi felsõm, és én már tényleg csak erõtlenül vergõdöm alatta. Szabadulni szeretnék, csak erre tudok gondolni. Ahogy nyakamon végignyal, felsóhajtok. Eszembe ötlik, hogy talán ez a büntetésem, mert elvettem mások életét. - Gyere, hazaviszlek magamnak. – Kimerülten pihegek, mikor meghallom ezt a kijelentést. Mégis mit képzel ez a farkas? Ezt most úgy mondta, mintha egy jó játékot választott volna a játéküzletben. Most hazavisz és jót játszik velem. Felkap és elindul velem. Még nem adom fel és néha belemélyesztem karmaim, vagy vergõdök, ahogy éppen akad erõm. Persze ez nem hatja meg és végül csak hazaér velem. Az ágyára dob és fölém mászva, letépi maradék ruházatom. Mint ágy állat úgy esik neki testemnek, és egészében birtokba veszi. Nekem ehhez kevés az erõm. Veszettül fáj, ahogy belém hatol és vadul mozog bennem. Néha megütöm, vagy végighasítok karján, éles karmaimmal. Mégis hol van ennek a fájdalomküszöbe? Nemcsak nem mutat fájdalmat, de mintha még élvezné is. Én viszont egyre kevésbé bírom. Miközben, megpróbálom letolni magamról, csak azt érem el, hogy kicsit mozogjak alatta. Így még nagyobb élvezetet adok neki. Nyakamat megragadja. Persze, még levegõt sem ad. Mégis mi a célja? Ami a leg félelmetesebb, hogy bár fáj és menekülni akarok, a sex részét kezdem élvezni. Kéjesen nyögdécselek, de ehhez erõteljes fájdalom is párosul.
- Gyönyörû vagy… - Vigyorog rám ismét, mire igencsak meglepõdöm. Bókra, végképp nem számítottam, mikor elélvez, a forró mag, szétárad testemben. Emiatt testem megfeszül és én is elélvezek. Remegõ testel pihegek alatta. Közel hajol és nyakamba csókol. Lecsillapodott? Talán, de valahogy meg kell lépnem innen minél elõbb.
- Hmm… imádlak. Enyém lettél. Megértetted? – Nevet, mint egy kisgyerek. Kiráz tõle a hideg.
- Ezt… mégis, hogy képzeled? – Kérdezem erõtlenül, és lehunyom kicsit a szemem.
- Egész egyszerûen. – Válaszolja, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Elhozott az utcáról, mint egy batyut és már az övé vagyok. Akár egy használati tárgy. Na ebbõl nem eszik. Szorosan ölel magához, hogy még moccanni se tudjak. Nem, mintha lenne erõm hozzá. Majd, ha elalszik. Aludni, csak szokott. Gondolkodom, és tényleg. Alig telik el pár perc és már békésen szundizik mellettem. Vagyis félig rajtam. Nagyon óvatosan kimászom alóla és egy párnával helyettesítem magam. Ezt ölelgesd. Még, hogy a tiéd mi? Alig birok mozogni, de itt nem maradhatok, ez biztos. Ruhát keresgélek. Csak az övéit vehetem föl, hisz az én ruháim darabokban hevernek, az ördög tudja merre. Egy inget találok, ami elég nagy rám, hogy mindenem takarja. Felveszem és az ajtóhoz lépve, megfordulok. Végignézek rajta. Azért jó érzés volt, hogy kellek valakinek. Kilépek és amilyen gyorsan tudok, lakásom felé veszem az irányt. Hazaérve, azonnal elmegyek fürdeni és felöltözöm, majd a tatyómba pakolni kezdek. El akarom hagyni ezt a várost. Mikor összekészülök, felveszem táskám, de felállva az ablak párkányán guggolva meglátom õt. Vigyorog rám, mire a falig hátrálok. Kezembõl kiesik, táskám.
- Milyen kis elõrelátó… Már össze is pakoltál, hogy hozzám költözz? Nem kellett volna egyedül bajlódnod. Segítek. – Ugrik be a szobába. Alig kapok levegõt. Mégis, hogy talált rám? Ahogy egyre közelít, én úgy próbálok hátrálni. Mozgásom elég korlátozott és egy sarok fog meg.
- Ne gyere közelebb! Hát nem volt elég? – Ordítok rá, és próbálok fenyegetõ lenni. Rendesen kinevet engem, hisz elég bénán festhetek. Akár egy hõscincér.
- Elég? Hisz mondtam. Az enyém vagy. – Lép egyre közelebb. Megragadja karom és magához ránt. A szemembe néz, jó mélyen és megnyalja ajkaim.
- Ha meg akartál lógni, ostoba ötlet volt az én ruhám ellopni. Bár a te szagod is megtaláltam volna. – Kuncogja.
- És most légy jó vámpír, ne ellenkezz. – Nem mehetek vele. Ilyen könnyen nem gyõzhet. Félek tõle, de az ösztöneim, azt súgják, mozduljak. Oldalra nézek, és a telefon ötlik elõször fel bennem. Nem épp az a védekezõ fajta, talán képes vagyok megütni, és egérutat nyerni. Hirtelen felkapom a készüléket és jó nagyot sózok oda neki, amitõl hátralép.
- Soha, nem vagyok, használati cikk, vagy játék! – Kiáltom és felkapva táskám, futásnak eredek. Ismét megpróbálom a lehetetlent, hogy elfussak elõle. Ha több emberi vérrel táplálkoznék, talán lenne erõm, hogy lehagyjam, vagy felvegyem vele a harcot, de így nem igazán. Lefutok az épület elé, és mögém tekintek, hogy követ e, de semmi. Alig egy másodpercre fordulok csak hátra, mikor viszont megfordulok, és ismét futni szeretnék, a hatalmas mellkasába ütközöm. Mégis, hogy lehet ilyen gyors? Vagy én vagyok lassú? Megragadja a karom és felkap. Ismételten kapálózom, esélytelenül. Még a cuccaim is hozza. Visszavisz a lakására és bevág a kanapéra. Felpattanva a kanapéra, veszettül sziszegek rá, mint egy vérbeli vámpír.
- Eressz el. Nem teheted ezt. Mégis mit képzelsz ki vagy te? Csak úgy eldöntöd, hogy itt maradok és kész? Eszemben sincs maradni. Ahogy lehetõségem adódik ismét meglépek. Miért nem keresel, magadnak olyat, aki szívesen fogadja a közeledésed?? – Nézek rá, mikor a veszett külsõ mögött, igazi keserves magányt látok meg. Akár csak az én szemeim. Pont azt tükrözi. Csak játszik velem? Így egész helyes és még meg is sajnáltam. Nem, nem hihetek neki, csak át akar verni. Morita, ne légy ostoba. Elrabolt, megerõszakolt.  Megrázom fejem és felállok.
- Én elmegyek. Majd biztos találsz olyat aki szívesen marad. Nekem inkább a magány a társam. Megkaptál. Kiélhetted magad rajtam, de most engedj el.

Éppen a tükör elõtt állva, széles vigyorral gondolkodom. Régi sebek, melyek éppen letargikus hangulatomat tükrözik. Kicsit el vagyok hízva. –gondolkodtam, majd visszavettem ma tökéletesen szolgáló ingemet. Elindultam kifele, neki a városnak. Sötét éjszaka, szebb nem is lehetne. Keressünk magunknak valami kis… szórakozást. Sétálgattam lassan az utcákon, hátha találok valamit. Na jó, valakit. Útközben rengeteg magukat áruló lánykát látok. Kelletek a fenének! –felnevetek, majd sétálok tovább. Bemegyek az egyik kocsmába. Itt sincs semmi… francba. Megint magammal kell elszórakozzak? Nemár. Sétálgatok tovább, mikor meglátok egy éppen (szerintem vadászatból) jövõ vámpírfiút. Óó, de kis csinoska… vörös haj, mely fehérben végzõdik, és azok a szemek… egészen gerjesztõ a kicsike.  Tudnék vele mit kezdeni. Száját megtörli, tehát tényleg vadászatból jött. Jól van, én még úgysem élvezkedtem ma, így ez most meg fog történni. Egy kisebb utcába fordul le. Követem. Észrevett, így gyorsít. Megyek utána. Elkezd futni. Ugyan, ne próbálkozz, semmi esélyed. Kutyává változom, majd futni kezdek utána. Egy ideig üldözöm, mire emberi alakra váltva elkapom, és nekivágom egy elhagyatott ház falának.

-Szervusz cica. –mosolygok. Látom, nagyon nem ijedt meg.

-Engedj el, te állat! –üvölti. Tetszik a kis makacs. Megcsókolom. Hmm, de felpofoznám. Azonban nem hagyja ennyiben, belém rúg, majd elszalad. Meglepõdöm kissé a hirtelen támadáson, de nem adom ennyivel. Utánaszaladok. Megint kitartó, így jóidei üldözés után ismét elkapom, de most leteperem.

-Nanana… nem szökünk el édesem, nem nem… -vigyorgok rá.

-Felejtsd el, nem leszek a tiéd! –morogja hangosan. Megcsókolom.

-Ó, dehogynem drágám… dehogynem. –vigyorgok, majd ismét megcsókolom. Letépem róla a szépen hozzásimuló felsõjét, majd végignyalom a nyakát. Mi ez az erõs bánat a szemében? Az enyémben is szokott ilyen lenni… néha. Eheh.

-Gyere, hazaviszlek magamnak. –vigyorgok, majd felkapom.

~~~~

Pár óra múlva már az ágyamban fekszik, alattam nyögdécselve. Fáj neki? Lehet, kit érdekel. Néha-néha elcsattant egy-két pofon is, na és? Nekem így jó, én így élvezem. Nyakára markolok, közben vonaglok benne. Aahh, de jó vagy édes. Hihetetlen arc, test, szemek. Imádom, imádom! Megmarkolom a nyakát.

-Gyönyörû vagy… -vigyorgom. Igazi, démoni vigyor, kissé látszólag meg is illetõdik. Nyögdécsel alattam még egy ideig, mire nem bírom tovább, beleélvezek. Odahajolok a nyakához, és megcsókolom.

-Hmm… imádlak. Enyém lettél. Megértetted? –nevetek.