http://www.youtube.com/watch?v=6wVdQPL35h0 (meg a többi Lacuna Coil)

Asmodeus… Miért utálsz ennyire? Miért?! Ennyire megvetsz? Ennyire, hogy muszáj volt megaláznod. Végre összeszedtem annyi erõt, hogy megcsókoljam, erre ennyire semmibe veszi az érzéseimet. Miért?! Pedig én bármit megadnék neki! Ha ennyire zavarja a létezésem, még a halálomat is neki adnám! Szívemet ezüsttálcán kínálnám föl neki, hogy döntse el, mit akar vele, de érzem, az sem hatná meg.

Isten miatt utál ennyire? Mert annak az istennek voltam a szolgája, aki az õ halálát akarta? De hát ha még a szolgája volnék, bármennyire is akarta volna Lilith, nem mentem volna le. Harcoltam volna ellene. De nem vagyok isten szolgája. Már nem. Még ha Asmodea halála után az is lettem volna, akkor, amikor megtudtam, hogy Asmodeus él, már biztos, hogy nem. Hiszen nem isten érdeme, hogy Asmodeus még él, hanem az anyjáé, Lilithé.

-Uram, jól van? – kérdezi egy vékony, fiatal hang, mire fölemelem a fejemet. Mikor csuklottam össze? Mikor estem össze, és kezdtem el a hajamat tépkedni? Nem tudom… Mindegy is.

A fiúcska elég fiatal lehet, de már egyedül vezeti a tehenét. Olyan… Békés ez a kép. Egyedül a fiú arcán látott aggódó arckifejezés rontja az összhatást. Nem kell értem aggódni. A szerelmi bánatba nem lehet belehalni, vagy igen? Hát… Ha megjelenne egy démon, vagy egy angyal, aki meg akarna ölni, akkor természetesen de. De így…? A fiú csak egyre jön felém, én meg megint összesek.

Ráz a hideg, érzem, hogy az arcom fal fehér, és úgy érzem, mintha egyszerre égetne szénné a Pokol tüze, és fagyasztana meg a sarkvidékek jeges lehelete. Nem is tudtam, hogy a szerelmi bánatba bele lehet betegedni… Pedig úgy látszik, igen. Heh… Hogy lehetek ennyire szerelmes egy olyan lénybe, aki nem is akar rólam tudni? Ez már túl megy a viszonzatlan szerelem keretein… Az emberek, mikor szerelmesek –még ha viszonzatlan is az a szerelem -, legalább láthatják szerelmük tárgyát. Én nem. Nem, mert Asmodeus utál engem, és én semmit sem tehetek, hogy belém szeressen. Úgy érzem magam, mint… Nem is tudom. Nincs erre jó szó. Még az elsõ szerelmem halálakor sem voltam ilyen rosszul. Még Asmodea halálakor sem. Akkor még úgy gondoltam, velem vannak. Csak a jó dolgokra emlékezve velem maradhatnak, a szívemben. Most Asmodeusnak ezt a reményemet is össze kellett törnie. Mert most már nem tudnék csak a jóra emlékezni. Fõleg, mikor már harmadszorra törik össze ripityára a szívem. Van még egyáltalán ép darabja?

Gondolataimból, és a magány szorította mellkasom kaparásából a fiú rángat ki.

-Uram, kérem, jöjjön velem. Ha rosszul van, segítek Önnek elmenni az orvoshoz! – mondja. Hát… így legalább lesz valami szállásom… Meg talán az embereknek van valami orvosságuk a szerelmi bánatra…

- Kö-köszönöm – mondom és megpróbálok föltápászkodni a földrõl. Nehezen sikerül, így a gyerek is segítségemre siet, és így már föl tudok kelni. Köszönet helyett csak biccentek neki, és követem a falucska felé. A fõutcára érve, bármennyire is kicsi a falucska, látom, hogy elég sokan laknak benne, mert szinte mindenki most intézni a vasárnapi bevásárlást a piacon. Az emberek tömegétõl csak még rosszabbul leszek, fõleg, mert ha ránézek valakire, mindenki arcában csak Asmodeus arcát látom.

- Ne… - suttogom gyönge hangon,majd elhagy a maradék erõm is, és a fiú támogatása ellenére is összeesek. Szemeim lecsukódnak, de utolsó pillantásként a tömegben meglátok egy ismerõs arcot. Lilith… - gondolom még mielõtt elájulnék, majd magába szippant a sötétség.

---*---*---*---*---

Hol vagyok? Mi történt? Ki vagyok? Miért van ilyen sötét? Talán… Be lenne csukva a szemem? – kérdezem magamtól, és igen. Be van csukva. Mikor megpróbálkoznék a kinyitásával, egybõl eszembe jut minden. Az életem. A pálfordulásom. A szerelmem halála. A szerelmem elvesztése. A szerelmem utálata. Minden. Nagy nyögéssel konstatálom, hogy nem volt kellemes így hirtelen emlékezni a dolgokra.

-Holdfényes szép estét! – hallok meg egy ismerõs hangot magam mellõl, mikor magamhoz térek annyira, hogy megint megpróbálom a szemem kinyitását. Pillanatokon belül fölismerem a hangot, és megmerevedek. Mit keres itt Lilith? Megint vissza akar vinni Asmodeushoz, hogy aztán õ kinevethesen, megkínozhasson és megalázhasson? NEM!

Minden erõmet abba fektetem, hogy sikerüljön kinyitnom a szemem, és végül sikerül is. Egybõl meglátom Lilithet, aki fura mosollyal az arcán figyel.

-Látom, Asmodeus nem volt épp kíméletes… - kezdi. Nem válaszolok, csak elfordítom a fejem. Hagyjon békén! Hagyjon engem magamra. Ne legyen itt, mert ez csak Asmodeusra emlékeztet. – A fiam nem épp a leg… profibb az érzelmek kifejezésében – Szerintem viszont tökéletesen sikerült velem megértetnie, hogy utál, gyûlöl és megvet. – Tudom, hogy úgy gondolod, hogy utál, pedig ez nem igaz – Persze, Isten meg imádja Asmodeust… - szeret téged. Hogy ne szeretne, hiszen te vagy a Párja! – mondja, mire ledöbbenek. Hogy… mi? Én? Asmodeus Párja? De hát…! Én nem lehetek! Nem lehetek a Végzete! Akkor szeretne engem, nem pedig utálna! Lehet, hogy nálunk fordítva mûködik, mint másoknál… Én örökké szerelmes leszek belé, õ viszont bármikor megunhat, és eldobhat. Azt nem bírnám ki! Akkor inkább az azonnali Purgatórium, mint hogy Asmodeus eldobjon magától. Megint.

De… Mikor Asmodea volt, úgy viselkedett velem, mint aki szeret. És… Elmondta a történetét. Az IGAZI történetét, pedig hazudhatott volna. És amikor meghalt… Mikor majdnem meghalt. Asmodeusként szembe szállhatott volna vele! Hacsak nem gyengült le… Már pedig egy olyan Ördög, akinél éppen kialakul a kapocs, a leggyengébb démonnál is erõtlenebb, és mégis sokkal erõsebb. Lehet, hogy mégis szeret engem?

De akkor miért viselkedett úgy velem?! Miért üldözött el? Mikor megcsókoltam, és visszacsókolt… Mintha a mennyben lettem volna. A pokolbéli mennyben. Aztán meg elküldött. Miért tette? Ennyire nem akarja, hogy én legyek a Párja?! Persze, nem csodálom. Hiszen szabad akarata nélkül kell szerelmet éreznie irántam. Attól még gyûlölhet, hogy én vagyok a Párja, mert biztos csak azért szeret, mert én vagyok a Végzete. Ezt pedig nem õ választja meg, hogy ki lesz.

Gondolataim közt úgy elveszek, hogy észre sem veszem, hogy Lilith idõközben az ágyamra ült, csak arra riadok föl, hogy megsimogatja a fejemet. Mit csinál?! Megsimogatja a fejemet?! Lilith?

-Nagy fájdalmat okozott a fiam, igaz? – kérdezi lágyan – LÁGYAN -, miközben szomorú mosollyal figyeli a véresre szétkarmolt mellkasomat. – Ne aggódj, beszéltem vele, és viselkedni fog. – mondja, majd föláll.

- Én… Szeretem õt. De… Hogy bízhatnék meg benne? – kérdezem suttogva. Egy anyai mosollyal figyeli kétségbeesett ábrázatomat.

 – Most adok egy kis idõt, hogy megemészd – int egyet, és eltûnik.

… Megemészteni? Idõt? Mégis mennyit? Ezer évet? Hátha azalatt rájövök valamire, mert hogy most nem tudok semmit az biztos.

Hogy szerethetne, ha egyszer el… nem is küldött, hanem elzavart. Mint egy kutyát.

Most mégis mi van?! – zavarodok össze, és hajamat tépve könnyek közt, kétségbeesett kiáltásba török ki, mire pár köpenyes ember rohan be hozzám, egy tûvel az egyik kezében. Meg fogok bolondulni! –jut eszembe utolsó gondolatként, majd testem és elmém is pillanatok alatt elernyed.

---*---*---*---*---

-Fölkelni! – kiált rám egy határozott hang. Zavarodottan megugrok, és fölpattannak a szemeim. Kezeimet gyorsan a szemem elé kapom, mert a fény majdnem megvakít, de nem tudom, mert egy kéz gyorsan megakadályoz benne. Hunyorogva próbálom kivenni, hogy ki lehetett az, aki fölzavart eszméletlen állapotomból, majd mikor meglátom azt a kék hajzuhatagot, ami egyetlen embernek – démonnak – a sajátja, még a vér is megfagy az ereimben. Mit keres itt Leviathan?! – Mondom fölkelni! – szól rám megint, és mikor látja, hogy nem fogok megmozdulni, fogja magát, és fölrángat. Csak egy nadrág van rajtam, de ez nem zavarja Leviathant. – Nem tudom, mit csináltál te a Királlyal, de most azonnal vissza jössz a Pokolba, és vagy visszacsinálod, amit csináltál vele, vagy ott maradsz, és mellette leszel, de egy biztos: itt nem maradsz! – morogja, és még tiltakozni sem tudok, már a Pokol Tornácán vagyunk. Leviathan magabiztosan elindul egyenesen, és maga után rángat, mint egy rongybabát. Talán az is vagyok… Talán nem vagyok semmi más, csak egy darab rongy, amivel mindenki azt csinál, amit csak akar. Talán sohasem volt szabad akaratom, még ha úgy is tûnt, akkor sem. Túl soka „talán”… De még mindig jobb ezen gondolkozni, mint azon, hogy vajon Asmodeus most mit fog kitalálni a megalázásomra.

Lábaim egyre kevésbé bírják a tempót, és a menetelést, egyre többször botlok meg a sima földön, amit Leviathan megelégel, és fölkap a vállára. A szememet sem bírom már nyitva tartani, érzem, hogy még mindig munkálkodik bennem az emberi nyugtató, amit az ottani orvosok adtak nekem. Még annyit hallok, hogy megérkezünk Leviathan úti céljához, és átad Asmodeusnak, majd ismételten magával ragad a sötétség.

Ennyire gyenge lennék?

Istenem! Asmodeus! Hát él? Hogy lehet? Én láttam… Éreztem, hogy kiszakadt a testébõl a lelke! Istenem, hogy élhette túl? Heh, Istenem… Az az Isten, aki ezt tette vele?! Nekem már nem istenem. Egy olyan lény, aki képes ártani Asmodeusnak, nem Isten. Tény, hogy nem épp jó, és rettegtem tõle, de… Isten kezdte! Õ miatta lett ilyen, és most õ miatta halt meg majdnem Asmodeus!

Hogy miért féltem ennyire? Miért aggódok érte? Miért szakadt meg a szívem, amikor láttam meghalni? Miért simogatom most, hogy ne legyen rémálma? Mert szeretem. Szerelem… Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még magába, a nagy Asmodeusba fogok beleszeretni…

De hogy is gondolhattam volna? Régen elviseltem, mert a Királyom volt, aztán rettegtem tõle, mert nem akartam, hogy visszahozzon ide, most meg…? Most meg beleszerettem. De nem ám Asmodeába. Nem, nekem Asmodeusba kellett. Bár lényegében mindketten ugyanazok, de mégis mások. És nekem Asmodeusba kellett beleszeretnem. Ami ha belegondolunk, vicces, mert még a halott lánynál is több esélyem lenne a viszonzásra, mint az itt fekvõnél…

A nagy gondolkozás közben észre sem veszem, de önkéntelenül is a haját simogatom, úgy, mint azon a bizonyos napon. Most valamivel jobb állapotban van, hiszen több mint fél éve volt a gyógyulásra, de most is aggasztó a látványa. Fekete haja élettelenül ragad izzadó, sápadt arcához, szemei körül nagy karikák látszódnak. Kisimítom haját az arcából, és kicsit rámosolygok. Legalább életben van.

Mellé guggolva cirógatom a haját, és várom, hogy fölébredjen végre. Bár kicsit aggódok, hogy mi lesz a reakciója, de nem futamodok meg. Látni akarom a szemeit. Tudni akarom, hogy tényleg szerelmes vagyok-e belé.

Kicsit mozgolódni kezd, aminek örülök, mert úgy tûnik, mindjárt fölébred, de aggódok is, hogy mit fog szólni, hogy itt vagyok. Mikor megérzi a simogatásomat, pillanatra megdermed, majd oldalra fordítva a fejét, szemembe tekint.

Igen. Szerelmes vagyok belé.

Még akkor is, ha egy pillanat döbbenet után gyûlölet gyúlik azokban a gyönyörû szemekben.

- Mit keresel itt? – szûri fogai közt dühösen. Gyûlölete felkészületlenül ér, hiszen mikor legutóbb találkoztunk, még kedves, és õszinte volt. Vagy ennyire megjátszotta volna magát? – gondolkozom. Szemeimet hajam mögé rejtem, nem akarom, hogy észrevegye, mennyire megbántott ezzel. Azzal csak még nagyobb lenne az elégedettsége. Hisz sikeresen átvágott egy hívõ démont, aki aztán teljesen beleszeretett. Tökéletes végkifejlet számára, nem? Mindig is kegyetlen volt. Ha így akart bosszút állni azért, mert elhagytuk õt, akkor büszke lehet magára. Bosszút állt.

- Talán mégsem volt olyan jó ötlet – suttogom, bár akartam kimondani. Lilith… Mindig is csak jót akart a fiának. Asmodea is mondta: az anyja imádta az elsõ perctõl kezdve. Most is csak jót akart neki. Biztos azért hozott ide, hogy megmutassa a fiának, hogy mennyire belézúgott ez a szánalmas démonka, és ezzel örömöt okozzon a fiának. De most nem jött össze.

– Mirõl beszélsz, Retsuga? – kérdi összehúzott szemöldökkel. Semmirõl. Semmirõl az égvilágon. – mondanám, de azzal csak még jobban magamra haragítanám. Egy kérdés viszont az eszembe jut. Tudom, hogy õ volt, de teljesen biztos akarok benne lenni.

- Te vagy… voltál Asmodea, igaz? – kérdezem, bár inkább állításnak tûnik. Hiszen biztos, hogy õ volt. Nem tudná letagadni. De miért is tagadná? Hiszen ez volt végig a célja, hogy tönkretegyen minket, démonokat, akik elhagyták õt. Hát… Sikerült. Csak gratulálni lehet. Bár nem tudom, megérte-e neki az az ár, hogy majdnem meghalt. De ki tudja?

Mindegy. Nem érdekes. Már nem.

- Mm. Mindegy is – mondom lehajtott fejjel. Veszek egy mély lélegzetet, hogy ne kezdjek el bõgni elõtte. Nem érdemli meg. Nem adom meg neki azt a kéjes örömöt, hogy sírni lásson. Inkább elmegyek, és eltûnök, hogy soha többet ne találkozzunk. Talán egy angyal megtenné azt a szívességet, hogy a Purgatóriumba küld. Hisz oda kerülök, nem? – Én akkor… megyek – mondom, és ágya mellõl fölállva, kifelé indulok. Már majdnem elérem az ajtót, amin túl már nyugodtan bõghetek, de keserû hangja megállít.

- Miért vagy itt? Meg akartál gyõzõdni arról, hogy a te drágalátos angyalaid mennyire jó… esetedben elég rossz munkát végeztek? – Hogy… Mi? Azt hiszi, hogy azért jöttem, hogy megnézzem, él-e még? Vagy hogy bevégezzem, amit az a… az angyal tett vele?! Ezt hiszi? Rólam?!

- Azt hittem – suttogom magam elé. Nem akarok bõgni. Nem akarok bõgni, ezért inkább a másik lehetõséget választom. – AZT HITTEM, HOGY MEGHALTÁL! – kiáltom megpördülve, és szabadjára eresztem e démoni erõm, amit már rég tettem meg.

- Akkor most biztos nagyon csalódott lehetsz – suttogja gúnyosan. Luciferre! Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen?! Bõgni akarok, törni, zúzni! De nem tehetem meg. A bõgést legalábbis nem. Akkor még inkább lenézne. Most is lenéz. De ha bõgnék, még ki is röhögne. Kiröhögne, majd odadobna pár démonnak, hogy csináljanak velem, amit akarnak. Ezt nem engedhetem! Inkább sértegetem, mint hogy elõtte bõgjek!

- Agh! Hülye, ostoba… - teszem azt, amit eldöntöttem, de nem folytathatom a sértegetését, mert feldühödik.

- Be ne merd fejezni! – üvölti, és közben fekete démoni ereje lángol körülötte. – Ne merj sértegetni! Még mindig én vagyok itt a Király, még mindig hatalmamban áll egy szempillantás alatt a Purgatóriumba küldeni! – mondja dühödten, de végére szinte elcsuklik a hangja. Tehát… Tényleg meg akar ölni. Tényleg csak azért „változott meg” Asmodeaként, mert bosszút akart állni rajtunk. Én… Ez… Még gondolkozni sem bírok. Nem akarok bõgni. Nem fogok elõtte bõgni! Ezért is veszek megszólalás elõtt pár mély lélegzetet, hogy ne hallatszódjon remegõ hangom.

- Ez tényleg nem volt jó ötlet Lilith részérõl… - motyogom. Lehet, hogy neki tényleg jót akart, de hogy nem jött össze, az is biztos.

- Asmode… - szólítanám meg. Hogy miért, ha egyszer meg akar ölni? Mert olyan sebezhetõnek tûnik. Bár errõl nem kell tudnia…

- Menj innen – suttogja erõtlenül. Én… nem akarok! Meg akarom beszélni a dolgokat!

- De hát… - mondanék neki ellent, de meg sem hallgatva a szavamba vág.

- Az anyám keresett fel, igaz? – kérdezi, de választ sem várva folytatja. – Tudta, hogy veled van elszámolni valóm és sosem tesz semmi olyat, aminek ne lenne haszna.

- Mirõl hadoválsz itt? – Mi van? Mirõl beszél? – Ne komplikálj!

- Nem. Érdekel. Szabad vagy a bandáddal együtt. Most pedig takarodj innen! – sziszegi az ajtóra mutatva.

- Asmodeus, én…

- KIFELÉ! – ordítja átváltozva a démoni alakjába. Én… Értem. Nem akar engem. Tényleg nem akar engem. – gondolom, és megpróbálva visszatartani a zokogásomat – legalább addig, amíg egy helyiségben vagyunk -, kisietek a szobából.  

Én ezt nem bírom! A régi szerelmem – aki miatt hívõ lettem – meghalt. Most meg, akibe beleszerettem – és meggyûlöltem Istent – utál, gyûlöl és megvet engem. Én ezt nem bírom… Mit tehetnék? Hiszen miután meghaltak, legalább volt mit tennem. Igaz, Asmodea halála után csak muszájból tettem, de legalább akkor is tettem a dolgomat. De most… Miután láttam Asmodeus, és rájöttem, hogy beleszerettem, nem tudnék még csak bemenni sem a templomba, hiszen már nem tartozom oda. De a démonok közé sem. Nem csak azért, mert évtizedeket töltöttem „isten bárányaként”, hanem azért is, mert megismertem az embereket, és nem tudnám õket bántani. Nem tudnám õket bántani. Nem tudnék senkit sem bántani. Mindenkinek joga van az élethez. Még a démonoknak is… Fõleg a félvéreknek.

Tényleg nem tudom, hogy mit tegyek! Menjek vissza az emberekhez, és segítsek nekik, ahogy tudok? Vagy… Maradjak itt? Itt, ahol ki tudja, hogy hogy viszonyulna hozzám a többi démon? De itt legalább mellette lennék. Tudnám, hogy hogy van. De õ is tudná, hogy velem mi van, pedig biztos nem akarná tudni.

Mit tegyek? Hallgassak a szívemre, ami azt mondja: Maradj!, vagy az eszemre, ami inkább úgy vélekedik: Menj innen olyan messze, ahol egyedül élhetsz, álmodozva és szerelmesen.

Talán az eszemre hallgatok… De… Elõtte teszek egy végsõ próbát.

Összeszedem minden bátorságomat, elszántságomat és szerelmemet, és benyitok Asmodeus szobájába. Az ajtó nyitódására fölemeli a fejét, és mikor megpillant engem, szemei kikerekednek, és meg sem tud szólalni. Ezt a kis idõt kihasználva gyorsan az ágyánál termek, és lehunyt szemmel ajkaira illesztem a sajátomat. Finoman bebocsátást kérek, amit engedélyez is. Hogy a sokktól, vagy mástól, azt nem tudom, de most nem is érdekel. Végre érezhetem ajkait az ajkamon! Nyelvemmel táncra hívom az övét, és lassan õ is visszacsókol. Nem bírom tovább, és egyre mohóbban csókolom, amit õ is viszonoz. Hirtelen én találom magam az ágyon, és fölöttem térdepel Asmodeus, és most õ veszi át az irányítást. Sokáig csókolózunk, de lassan elfogy a levegõm, így óvatosan elválok tõle. Szemeimet az övébe mélyesztem, és próbálok belõle kiolvasni valamilyen érzést, vagy valamilyen gondolatot, de semmi. Olyan a tekintete, akár egy feneketlen kút, amibe könnyen bele lehet esni, de többet nem lehet belõle szabadulni. Én beleestem. És már nem is szabadulok.

Hirtelen ellök magától, így leesek az ágyról, majd dühösen így szól:

- Tünés innen! – mondja, amit nem értek.

- Hogy mi? – kérdezek vissza, de õ dühösen az ajtóra mutat, és elfordul tõlem. Egy szót sem bírok kinyögni, így amilyen gyorsan csak tudok, távozok. Eddig bírtam visszatartani a könnyeimet, de most szabad utat engedek nekik. Tehát… tehát tényleg utál. Értem én… Végül is õ Asmodeus, én meg csak egy alantas démon, aki ráadásul abban az istenben hitt, aki miatt õ majdnem meghalt.

Gyorsan eltûnök a pokolból, mert senkivel sem akarok találkozni, és egy hegyi falucskába teleportálom magam. Itt jó helyem lesz, ugye? Segítek az embereknek, és… és közben próbálom majd összeforrasztani az immár harmadszorra ripityára tört szívemet. Vajon össze fogom még tudni forrasztani, vagy ez már sosem fog beforrni?

Nem tudom… De az élet majd eldönti, mit akar velem kezdeni.

- Mi történt? – kiáltom idegesen, mikor beérek a templomba, és látom, hogy Asmodea a földön térdel, és vérkönnyek csorognak szemébõl.

- Nem tudjuk! Egyszer csak elkezdett könnyezni, és térdre rogyott. Olyan, mintha valaki megtámadta volna – mondják a démonok, és mind vádlón néznek rám, mintha az én hibám lenne. De ez most nem érdekel. Asmodea… Asmodeus most fontosabb. Próbálok lenyugodni, hogy kitaláljam, mi történhetett, de semmi. Nem látni semmilyen támadót, csak egy furcsa, megmagyarázhatatlan, dühös energiát érzek. Talán a támadója láthatatlan? De akkor hogyan segíthetnék?!

Nem akarom, hogy meghaljon. Ha meghal… Még meg sem változhat, egybõl a Purgatóriumba kerülne. Pedig… Pedig már kezdem megérteni õt. És kezdek nem rettegni tõle. Még megváltozhat! Ha egy kis idõt még nõi alakban töltene, vagy a akár az igazi alakjában lenne, de itt, velünk, akkor még akár...

Valaki… valaki szét akarja választani a lelkét a testétõl, és el akarja pusztítani azt.

NEM! Nem hiszem el, hogy akármelyik angyal is ezt tenné. De mi más magyarázat van rá?! Mindjárt meghal! Egy templomban. Hívõk között. És vele egy démon sem bírna, még nõi alakban sem. Egyetlen egy megoldás van – egy angyal. Egy erõs arkangyal, akivel nem tudok mit kezdeni, mert legyek bármilyen erõs, ha nem látom, és nem érzékelem, akkor nem tudok ellene mit tenni. Csak nézni tudom, ahogy Asmodeus a kezeim közt, üvöltve hal meg.

Az élet furcsa fintora… Ha ezt két héttel ezelõtt mondja valaki, hogy aggódni fogok Asmodeusért, és nem akarom majd, hogy meghaljon, akkor azt mondom neki, nézesse meg valakivel a fejét. És most meg pont ez van.

Szerencsétlen, lány testbe bújtatott Király kínok közt vergõdik, miközben sír, és zokog. Mellkasa testi és lelki síkon is fölnyílik, és érzem, hogy kiszakad belõle a lelke.

Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy egy utolsó üvöltéssel kihuny belõle az élet, és nem mozdul többet. Nem figyelek a külvilágra, még arra sem, hogy egy horribilis energiájú démon jelenik meg itt, láthatatlanul, csak nézem még halálában is szenvedõ arcát. Bár tudom, hogy teste nem változott meg, mégis olyan, mintha Asmodeust látnám Asmodea helyén. Szemembõl egyetlen könnycsepp gördül le arcomon, majd mit sem törõdve a mellettem lévõ, ideges démonokkal, fölemelem Asmodeus nõi testét, és az egyik padra helyezem.

- El kéne temetni – jut el hozzám Justice hangja. Eltemetni? Szentelt földbe? Mikor épp egy angyal ölte meg a Pokol Királyát? Nem hinném, hogy túlságosan örülne neki… De mit is mondhatnék a többieknek? Hogy az a terhes lány, akit úgy megkedveltek, az igazából Asmodeus, a Pokol Királya, aki elõl mind ide menekültek? Úgyse hinnének nekem. És igazából a testének meg már úgyis mindegy… A föld – akár szentelt, akár nem – csak föld.

- Igen. A templom kertjében jó helyen lesz? – kérdezem, mire bólint.

Tudtam volna tenni valamit érte? Ha igen, mégis mit? Ha esetleg használtam volna az erõmet, meg tudtam volna állítani azt az… angyalt? Nem tudom.

És azt sem tudom, mégis… hogy lehet az, hogy Isten, és az õ angyalai ilyeneket tesznek? Minden lénynek meg van a joga az élethez. Ráadásul, ha félig angyal, akkor miért nem vették magukhoz? Vagy miért nem adták az embereknek, hogy vigyázzanak rá, és neveljék hívõnek? Ennyire veszélyes lenne? Vagy csak különleges? Nem tudom elhinni, hogy Isten engedélyez ilyet! Bár… Visszagondolva az elsõ évszázadokra, amikor még tényleg démon voltam… Akkor az angyalok mindig megtámadtak minket. De azt megérdemeltük, hisz bántottuk az embereket, és bûnösök voltunk. De Asmodeust az angyalok már születésekor nem szerették. Tényleg ilyenek lennének Isten angyalai?! Ha igen… én…

- Tsukikage! – lengeti Justice a kezét a szemem elõtt. Fölemelve a fejem ráfókuszálok, és látom, hogy annyira elgondolkoztam, hogy már itt van pár fekete ruhás férfi, ásókkal a kezükben. Máris eltemetjük?

Ez is egy jel? Az elsõ szerelmem halála volt a jel, hogy hívõ legyek, Asmodeus halála meg arra jel, hogy Isten nem is az a jóindulatú mindenható, akinek képzeljük? Vagy jel arra, hogy nem érdemlem meg a szerelmet, ezért kellett még a kezdõdõ szerelmemnek is meghalnia? EZÉRT?! Nem tudom… Nem tudom.

A templom kert hátsó részébe vezetem a férfiakat, akik ásni is kezdik azt a rész, amelyet mutatok nekik. Egy szép szomorúfûz alatt lesz a sírja, szemben a templommal, ahol életét vesztette. A többi démon közben a koporsót, és a sírtáblát intézik, én meg, letelepedve Asmodea testével a templom tövébe, a lány haját simogatom, és nézem, hogy dolgoznak a munkások azzal a gödörrel, ami a – démonok és angyalok közti – végsõ összecsapásig, a Föld pusztulásáig a sírhelye lesz.

Pár óra múlva készen is lesz a gödör, és a többiek is meghozzák a koporsót, meg a sírkövet. Óvatosan belefektetjük ezt a törékeny nõi testet, majd leszögeljük a fedelét. A démonok várakozóan rám néznek, hogy mondjam el az ilyenkor szokásos misét. Nem nagyon akaródzok most misét mondani, pláne nem Asmodeusért Istenhez imádkozni, de… Mi mást tehetnék? A pokolba vissza már nem megyek, nem is mehetnék. Isten, a menny, és az angyalok viszont már nem… nem bírom elviselni õket. Hogy lehetnek ennyire… ennyire… ennyire kétszínûek?!

De azért elmondom. Imádkozok is érte. Imádkozom azért, hogy a Purgatóriumban ne szenvedjen jobban, mint kellene. Mert kell. Nem csak azért, mert az a Purgatórium, hanem azért is, mert nem volt jó… démon? félvér?. Kezdtem beleszeretni, az igaz. De attól még nem felejtettem el a tetteit. Azokat a tetteket, amiket velem, más démonokkal, vagy emberekkel tett meg.

Mise után szépen a sírásók beleengedik a földbe a koporsót, majd rálapátolják a földet. Érzelemmentes arccal figyelem, ahogy eltûnik a koporsó a földben, majd azt is, ahogyan ráteszik a sírra a követ. Nem akarok többet érezni. Nem akarok szerelmes lenni. Nem akarok hinni egy ilyen Istenben. Nem akarok visszamenni a pokolba. Nem akarok élni… Meg akarok szûnni létezni.

De nem lehet.

Miért nem lehet?

Csak. Mert érzem, hogy még élnem kell. Hogy miért?

Fogalmam sincs. De érzem.

---*---*---*---

Már több mint fél éve, hogy meghalt. Ez idõ alatt, ha muszájból is, de maradtam papnak. Olyan képmutatónak érzem magam, hogy hirdetem az igét, imádkozom a hívõkért, miközben már egyáltalán nem tudok hinni Istenben, meg a hozzá tartozókban. Asmodeus halála után túlságosan sokat hallottam az angyalokról – ahol nem épp jó színben tüntették föl õket. Nem csak démonoktól, emberektõl is. Olyan emberektõl, akik hozzám járnak templomba, ezért mindent elmondanak nekem. Igazából azokat, amiket meséltek, egy éve le sem hittem volna. Ma már igen, miután láttam, mi történt Asmodeussal.

Egyik nap, mise után, egy nagyon erõs, kendõzetlen démoni energiát érzek meg. Nem tudom, ki lehet az, mert a Király halála óta senki sem zargatott minket, és most meg egy hercegi energiájú démon közeleg. Tudom, hogy õk be tudnak jönni a templomba, elég erõsek hozzá, de nem akarom megvárni, amíg bejön az energia gazdája, én magam megyek ki elé. Asmodeus sírja elõtti térre érkezik a tulajdonosa, és amikor meglátom, és felismerem, hogy ki az, egybõl rájövök, miért jött. Megbosszulni a fiacskája halálát. Ugyanis maga Lilith jött föl az emberek világába, látogatásra.  Hosszú, fehérszõke haja kavarog a széltõl, és az energiától, testét csak egy testhezálló, bõr ruha fedi. Arcvonásai szépek, látszik kitõl örökölte Asmodeus a kinézetét. Nehéz olvasni bármit is arcáról, így nem tudom eldönteni, hogy ténylegesen miért jött. Hiszen ha a fia halála miatt, akkor fél éve kellett volna, és akkor tajtékzana. De akkor ha nem azért, akkor miért?

- Retsuga! – mondja elém érve. Rég hallottam már ezt a nevet…

- Lilith… - mondom enyhén meghajtva magam. Nem kellene meghajolnom, mert már nem az úrnõm, de illik. Nem azért, mert magasabb rangú nálam, mert ez azóta, hogy nem vagyok pokollakó, nem érdekel, hanem azért, mert õ Asmodeus anyja.

- Retsuga, azonnal vissza kell jönnöd a pokolba! – parancsolja. Miért? – kérdezném, de már nincs idõm, ugyanis megfog, és egy szempillantás múlva már egy pokolbéli folyosón vagyok, ahonnét látni a rég nem látott vörös holdakat. Lilith még mindig fogva a karomat, maga után húz, be, az egyik szobába. Nem is kell körülnéznem, hogy lássam azt, ami miatt valószínûleg itt vagyok.

- Asmodeus… - suttogom.

Miután egyedül maradtam a templomban, Asmodea keresésére indulok. Magyarázatot akarok tõle. Honnan tud ilyen dolgokat, honnan tudta, hogy hova kell jönnie, és miért gondolják azt a démonaim, hogy molesztáltam õt? Milyen lehet a családja, honnan jött? Nem is tudok róla szinte semmit… Mióta itt van, minden… olyan más lett. Én is. A démonok is. Mitõl? Talán attól, hogy már nem vagyok magányos. Van itt valaki, akire vigyáznom kell…

A lányra a templom elõtti egyik padon találok rá, és mellé sétálok.

- Zavarok? – kérdezem ideges mosollyal. Válaszként csak megrázza a fejét, és helyt ad nekem. – Tudod, sosem meséltél nekem a családodról – jegyzem meg. Kérdõn néz rám, hogy mégis mire akarok kilyukadni, ezért kifejtem bõvebben.

- Ismered a démonokat. Pontosabban azt az orvost. Miért? Honnan tudod, hogy egy angyal volt a szeretõd? Egyáltalán, errõl a templomról – intek a hátam mögött levõ templom felé – honnan szedted, hogy démonoké is? Ráadásul a neved, Asmodea. Annyira alvilági – húzom össze a szemöldökömet. Nem is. Nem alvilági. Ördögi. Egyetlen lénynek van hasonló neve… Akkor hogyan lehet egy – elvileg – ember lánynak Asmodea a neve?! – Furcsa és különös energiák vesznek körül, bár ezt be lehet tudni a babának. Elvégre egy angyal fia – teszem hozzá kicsit gúnyosan. Tettemre a lány hátrahõköl, és könnyek jelennek meg a szemeiben. Bízhatok benne? Elhihetem, hogy tényleg igaz, amit mond? Tudom, nem Istenhez méltó cselekedet a bizalmatlanság, és hitetlenkedés, de ez túl sok. - És arról még nem is szóltam, hogy amióta itt vagy, felettébb érdekes dolgok történnek – teszem hozzá. Hogy tudnék benne bízni? Akarok. Isten látja lelkemet, hogy meg akarok benne bízni. Hinni akarok neki. De nem megy. De ezt nem kell neki tudnia…

- Én… nem értem mirõl beszélsz, Atyám – kezdi sírva. Kezdem megbánni, hogy így rázúdítottam gondjaimat, és meg akarom simogatni a fejét, hogy megnyugodjon, de ellöki. Nem tudom, mit higgyek. – Ha ki akar dobni, csak rajta. De ne ilyen gonoszan tegye. Mondja ki! – zokogja átkarolva magát. Persze, hogy nem akarok kidobni! Akkor sem dobnám ki, ha maga Lilith, vagy Asmodeus lenne! Bár elõtte kétszer is átgondolnám tetteimet…

- Ne haragudj, leányom, csak…

- Csak? – kérdez vissza szipogva.

- Semmit sem tudok rólad.

- Kíváncsi vagy, Atyám? – néz bele szemeimbe. Annyira… Lehetetlen belõle olvasni. Nekem nem nehéz olvasni a szemekben. De ennek a nõnek… Nem is tudom. Ha a szem tényleg a lélek tükre, azt mondanám, nincs lelke. De van. Tudom, hogy van, hisz mindenkinek van. Még Asmodeusnak is. Kérdés, hogy ki mennyire törõdik vele… – Hát jó – sóhajt fel és lehunyja szemeit. Percekig csönd van, de én türelmesen várok. Egyszer csak elkezd mesélni, de tekintetemet kerüli. Nem hinném, hogy azért, mert hazudik…

- Az anyám egy démon, apám pedig angyal. A szüleim, mondhatni szerették egymást. Ám amikor megszülettem, valahogy minden megváltozott. Nemzõm undorodott és félt tõlem, ellenben anyám imádott – Hogy… Mi?! – rökönyödök meg. Erre nem gondoltam. Hogy is gondolhattam volna?! Ilyenrõl még nem is hallottam soha. – Apám elhagyott, de õ velem maradt. Mindig azt mondta és még mondja ma is, hogy mennyire hasonlítok rá, és hogy egyszer még biztosan sokra viszem. Azonban – sóhajt egy nagyot. -… azonban nem vettem számításba, hogy félvérként más vagyok, mint a többi – ugyanis nincs még egy hozzám hasonló lény a földön. Megismerkedtem Senereallal, egy egyszerû arkangyallal, aki csak a földi teendõit végezte barátnõm, Emily körül. Ugyanis – arkangyal? Egy ember körül? Pró… próféta lenne a lány? – Emily egy próféta. Ha jól tudom, már amennyit elárulhat az egészbõl, a Pál fordultak evangéliumát írja, vagyis a te és a hívõid történetét. Véletlen volt a találkozás, de én elsõ látásra beleszerettem. Anyám óvva intett, mondta, hogy az angyalok csalfák, ha egy démoni lényrõl van szó, de én nem hittem neki. És most itt tartok, ahol tartok. – Mi? Én… ezt nem értem. Én.. Nem. Gondolatok ezre futnak át agyamon, de egyszerûen nem tudok mit mondani. Hogy történhetett ez?! Egy félvér… Akit elakarnak kapni az angyalok? Hogyan? Miért? Mit ártott az angyaloknak? Vagy akár Istennek?

- Hogy érted azt, hogy félvér? Mi abban a különös? – kérdezem rekedt hangon, egy jó hosszúra nyúlt hallgatás után. Arcára nézve látom, mennyire szomorú is. Most a szemében is látom, még ha próbálja is eltakarni a szempilláival, akkor is. Szerencsétlen gyermek…

- Azt, hogy az Apokalipszis gyermeke vagyok. Ergo, az angyalok a véremre pályáznak. Én hülye pedig azt hittem, hogy tényleg szeret – morogja. Szemei hirtelen vörös árnyalatot vesznek föl, ami még jobban megmutatja az érzelmeit – szomorúságát és dühét. Mérhetetlen dühét. Vörös szem. – nyugtázom magamban, és lehunyom a szemem. Nem kell, hogy tudja, hogy démoni lett a szeme. Még a végén… Lebukna.

Ó, te jó ég! – kiáltom magamban, még mindig csukott szemekkel. Remélhetõleg nem látszódik rajtam, hogy épp most jöttem rá valami nagyon-nagyon-nagyon fontos dologra. Remélhetõleg csak úgy látszik, mintha az elõbb hallottakon töprengenék, és nem azon, amit jó pár száz éve hallottam.

Egy sikeres, megerõszakolásokkal egybekötött gyilkolászásos nap után a szálláshelyemre száguldottam. Az egyik sarkon viszont beszélgetés hangját hallottam, és - mivel melyik pokollakó bírja megállni kémkedés nélkül? - kíváncsian csöndesedtem el. Egy nõi, és egy férfi hang hallatszott ki az egyik szobából. A nõit egybõl fölismertem, de a férfinek még most sem tudom, hogy ki volt a tulajdonosa. Igazából az õ mondandóját nem is tudtam rendesen kivenni, csak a nõét – Lilithét.

- Félvér.

- …

- Igen, meg kell óvni õt az angyaloktól! Nem szabad, hogy fölfigyeljenek a rá az angyalok. Kérlek, ne engedd! – könyörgött Lilith, az a büszke nõ. Akkor nem értettem, kirõl volt szó, de most már tudom. Asmodeusról. Hiszen ki másról lehetett volna szó, mint a fiáról, Asmodeusról? Istenem… Ha õ tényleg Asmodeus… Nem szabad megtudnia, hogy rájöttem! Ha rájön… Kéjes örömmel fog megtenni mindent, amitõl rettegek. Nem szabad megsejtenie.

Akkor nem is folytathattam tovább a hallgatózást, mert fölfigyeltek a jelenlétemre, és másról kezdtek el társalogni, de ennyi épp elég volt, hogy a félvérek után kezdjek kutatni, mindenfelé. Ez azóta sem hagyott nyugodni, és amikor megtértem, a Bibliában is utánanéztem, de semmit sem találtam róla. De most… Most az egyetlen félvér szájából hallottam az egész történetét.

De… Asmodeusnak mégis mi jutott eszébe, hogy nõi alakot vett fel?! Lehet, hogy úgy jobban sajnáljuk õt, fõleg terhesen, de nem tudja, hogy ha hosszabb ideig nõi testben tartózkodik, teljesen megváltozhat?! Bár az nekem csak jó…

Igazából már azért megértem, miért lett olyan, amilyen. Féldémonként, egy angyal által becsapva… Persze, hogy ilyen lett. Mert nem hiszem, hogy EBBEN hazudott volna. Túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy hazudjon.

Úgy elvesztem a gondolataimban, hogy észre sem veszem, eltûnik mellõlem Asmodea/Asmodeus. Csak akkor észlelem, amikor kiabálást hallok a templom felõl, és nem látom magam mellett a félvért.

- Atyám! – rohan felém Justice. – Asmodea… Asmodea rosszul lett! – lihegi nekem, mire elfog a rémület. A lány felé rohanva eszembe sem jut, hogy õ igazából Asmdeus, csak arra tudok gondolni, hogy ne legyen semmi baja. Valahogy már nem tudom gyûlölni Asmodeust…

A tûzeset után összegyûlnek a hívõk, és imádkozunk egyet közösen a tûzben elhunytakért. A démonokkal mi meg azért is imádkozunk, hogy ne a pokolba kerüljenek vissza, akiken nem tudtunk segítni. Asmodeus… Igen kegyetlen tud lenni, még egy ördöghöz képest is, ha valami nem úgy történik, ahogy õ akarja. De ide nem ér el az õ keze. Hacsak nem õ veszi kezébe a dolgokat, itt biztonságban vagyunk. A démonok nem tudnak ide belépni, hacsak nem hívõk. Isten kegyelmébõl a hívõ démonok kibírják hogy belépjenek, és sok idõt eltöltsenek Isten házában, míg a hitetlenek nem bírják elviselni a templom szent légkörét, így teljesen biztonságban vagyunk itt.

Az imádkozás és a rögtönzött mise után egy erõteljes energia közeledét érzem meg az erõsebb démonokkal együtt. Mikor kinyílik a templom kapuja, minden fej arra fordul, és egy pillanatnyi vakság után, amit a kintrõl beáramló fény okozott, megpillantunk egy szép, fiatal lányt, akinek e keze domborodó hasán nyugszik.

Szerencsétlen leány. Ilyen fiatalon teherbeesett… Mély fájdalma tisztán kivehetõ az arcáról, a sírás nyomokkal egyetemben.

Félénk járással elindul felém, de nem várom meg, míg ideér, inkább elé sietek. Aggódok, mert igazán rossz bõrben van. Szegényke remegõ lábakkal megáll, és könnyezni kezd.

- Mi történt, leányom? – kérdezem halkan. Nem kell, hogy sokan hallják szegény gyermek gondját.

- Én… - hüppögi. – Atyám! – zokogva borul a nyakamba, ami nem mondhatnám, hogy meglep. Hátára teszem kezeimet, és egy intéssel megkérem az embereket, hogy hagyjanak magunkra. A démonok maradnak, mert bár aggódnak a lány miatt, nem bíznak meg benne teljes mértékben, hiszen elég furcsa energiát áraszt magából. A leány még erõsebben szorít magához, és nem sok kell, hogy rátörjön a nõkre oly jellemzõ hszitéria.

- Ssh – csitítom. – Mi történt?

- Én… - kezdi újra. – Én szerelmes lettem egy angyalba… és most a szívem alatt hordom ennek a gyümölcsét – zokogja keservesen. Hogy… mi?! Egy angyal?

- Ne aggódjon, kisasszony – nyugtatja Kaspar. – Mi majd megvédjük – jelenti ki, mire egy erõtlen mosoly a jutalma. A lány a mosoly után újra zokogni kezd, így a paplak felé vezetem. A démonok nem jönnek velünk, õk az új lakásuk fölépítésében segédkeznek.

A paplakot egy folyosó köti össze a templommal. A folyosó két oldala üvegbõl van, így rálátni a kertre. Meg is állunk egy kis idõre, hogy a leány összeszedje magát, és közben nézhesse a kertet. Kicsit nyugodtabban folytatjuk az utunkat. A paplakhoz érve a fürdõszobába segítem, ahol hagyom, hadd mosakodjon le. Mikor végez, segítek neki lefeküdni, és ott hagyom, hogy elõkészítsek számára egy helyet, ahol ellakhat.

---*---*---*---

- Atyám… - kezdi Asmodea habozva. Szerencsétlen lánynak nehéz megszoknia, hogy mellettem nem kell félnie, nem olyan vagyok, mint a családja, aki elhagyta õt, csak azért, mert terhes. Milyen szülõk az ilyenek?! Isten nem ilyennek teremtette az embert. Bár megadta nekik a szabad akaratot, de az szeretetet is! – Szeretnélek megkérni, hogy jöjj el velem az orvoshoz. Én… félek egyedül elmenni – mondja félénken. Fejére teszem a kezemet, és elmosolyodva beleegyezek. Úgy érzem, hogy Isten adott egy lehetõséget arra, hogy boldogságot szerezzek ennek a leánynak. Bár nem mozgat meg bennem semmit ez a lány, gyermekét úgy fogom szeretni, mint a saját gyermekemet. Hisz József is úgy szerette Jézust, mint a saját gyermekét.

Csak azt nem értem, hogy Isten egyik angyala miért tette ezt? Tönkretette szerencsétlen lány életét, és még el is hagyta? Biztos, hogy nem egy démon ejtette teherbe, aki azt mondta magára, hogy angyal? Elképzelhetõ. Egy démontól bármi kitelik. De Isten angyalaiból…

- Persze, szívesen. De… Milyen orvos? Egy emberi orvos nem biztos, hogy megfelelõ lenne… - gondolkozok hangosan. Mintha kicsit elgondolkozna, de aztán magabiztosan közli, hogy az õ orvosa egy alsóbb rendû démon, aki itt lakik, az emberek világában, és már régóta nem érintkezik más démonokkal. Kicsit furcsállom, hogy ennyi mindent tud a démonokról és az angyalokról is, de ha jól feltételezem, és egy démon ejtette teherbe ezt a lányt, akkor nem csodálom, hogy ennyit tud rólunk.

De… Egy démon orvos? Még ha alsóbb rendû is… Nem hinném, hogy hívõ, mert arról tudnék. Biztos, hogy jó ötlet elmennem hozzá?

Igen! Megfogadtam, hogy megvédem ezt a lányt. Ebben még a félelmem sem akadályozhat meg! Ha Jézus már az elsõ megpróbáltatásnál megtorpant volna, nem tudott volna megváltani minket. De nem torpant meg! És én sem fogok.

- Akkor elkísérnél? Mostanra van idõpontom… - kérdezi még egyszer Asmodea. Asmodea… Érdekes név, egy embernek. De amikor ezt megemlítettem neki, azt felelte, hogy az Angyala adta neki ezt a nevet, és azért használja ezt. Szép név, csak kár, hogy túlságosan hasonlít az Asmodeushoz… Igazából az ókori Rómában ez az Asmodeus nõi alakja lett volna… Nem! Nem gondolok ilyenekre! Az a múlt. Én meg paranoiás vagyok. Isten megvéd minket, hívõ démonokat a pokoltól!

Gondolkozás közben el is indulunk az orvoshoz. Asmodea belém karol, és csacsogni kezd. Érdekes, hogy a nõk mennyire... Szeszélyesek. Egyik pillanatban a hiszti határán vannak, másikban félénkek, a harmadikban meg már boldogan csivitelnek.

- Atyám, akkor elkísérsz majd a babának ruhát venni is? – érdeklõdik Asmodea közel hajolva az arcomhoz. Kicsit hátrébb hajolok, mert bár az, hogy ilyen közvetlen, nem zavar, de az, hogy ennyire közel jön hozzám, az igen. Megbántottan engedi e a kezemet, és szomorú arcot vág a reakcióm miatt.

- Bocsánat… Kicsit még hozzá kell szoknom, hogy valaki ennyire közvetlen velem. – kérek bocsánatot. – Szívesen elkísérnélek. De elõtte tudjuk meg, hogy milyen nemû lesz! – mondom, mire szinte felragyog az arca, és újból belém karol.

- Semmi baj, megértem! – válaszolja a bocsánatkérésemre. Útközben elég sokan megnéznek minket. Elég érdekesen nézhetünk ki… Én, reverendában, mellettem meg egy feszülõs nadrágú, lenge pólójú, dudorodó hasú lány. Remélem, nem értik félre az emberek, mert az nem tenne jót Isten házának.

Odaérve az orvoshoz elõször Asmodea megy be, majd pár egy kis idõ múlva engem is beengednek. Gondolom, nem akar közönséget, amikor megvizsgálják…

Bent, a rendelõ egy teljesen normális emberi rendelõ kinézetû. Egyetlen, ami nem emberi, az a köpcös, valamilyen rágcsálóra hajazó, remegõ, félõs-vizenyõs tekintetû orvos. Gondolom, mivel tudja, hogy én is démon vagyok, leengedte az álcáját. Legalábbis remélem, mert az emberek közül nem tudom, ki jönne hozzá. Mi, démonok igen, de emberek? Az emberek nagy többsége túl felszínes. De nem Asmodea. Õ valamilyen oknál fogva nem fél tõlünk.

- Gra… gra… gratulálok… Kis… kisfiú lesz – dadogja az orvos. Félelemmel teli szemekkel pillant Asmodeára. Most vagy mindig ilyen félõs ez a férfi, vagy… Félre ismertem volna Asmodeát?

Nem. Nem hinném. Különben is, amíg nem tudok biztosat, nem gondolhatok rosszat Asmodeáról. Ne ítélj, hogy ne ítéltessél! Ahogy az Evangélium is mondja.

- Gratulálok! – mondom én is mosolyogva, mire egy káprázatos vigyort kapok. Ennyire csak nem ismerhetek félre valakit, nem igaz?

---*---*---*---

A démonok mostanában valamiért kevésbé járnak ide, közös imádkozásra, de biztos vagyok benne, hogy a sok munkájuk miatt nem jönnek, otthon viszont minden nap imádkoznak.

Most, mise után megint nem maradnak a szokásos imánkra, egyedül Kaspar az, aki visszamarad.

- Én bízok benned. Te mentettél meg attól, hogy olyan maradjak, mint a többi démon. Barátok vagyunk évek óta, így kérlek, nyugtass meg, hogy a többiek csak félreértettek valamit! – kezdi. Értetlenkedve nézek rá, és tekintetemmel kérem, hogy folytassa. – Elissa egyik nap látta, ahogyan te szexuálisan zaklattad szegény Asmodeát. Ugye rosszul látta? – kérdezi, én meg ledöbbenek. Hogy mi?! Ez… Mi?!

- Már évtizedek óta szigorú cölibátusban élek. Nem szegném meg Istennek tett fogadalmamat senki miatt! – jelentem ki, mire szemmel láthatóan megnyugszik. – Ez mégis hogyan jutott az eszébe?! – kérdezem, de erre nem válaszol, csak bólint egyet.

- Akkor jó – mondja mosolyogva és kisétál. Ez meg mi volt? Mégis miért közeledtem volna a felé a lány felé? Én csak Istené vagyok!

-Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében:

- Ámen – mondják a hívõk a mise végén. A vasárnap reggeli misén mindig sokan szoktak lenni, így megemlítem az adományozás lehetõségét is a híveknek, akik közül páran adományoznak is. Pénz, az emberek megrontója… Az egyik megrontója! Ha nem lenne fontos a templom fönt tartásához… Biztos nem fizettetnék velük egy garast sem. De sajnos ilyen az emberi világ…

---*---*---*---

Mi Atyánk, ki a Mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a Mennyben, úgy a Földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg bûneinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsõség, mindörökké. Ámen. Istenem, kérlek, ne engedd, hogy elkárhozzak! Kérlek, védj meg engem a démonok kísértéseitõl! – imádkozom, mint minden egyes nap a megtérésem óta. Az imádság segít. Bár Isten még nem talált engem méltónak arra, hogy közvetlenül szóljon hozzám, mégis eddig minden nap megvédett a kísértésektõl. Hálával tartozom annak a férfinak, aki megmutatta nekem Isten igazságát. Szeretem az embereket, és szeretek nekik segíteni. Most már ez az életem.

- Atyám, kérem, segítsen! – jön be az egyik ministráns fiú ijedten, ami nem tetszik nekem. Már napok óta rossz érzésem van, néha mintha erõteljes démoni energiát érzékeltem volna. Nem biztos, hogy Kevin ijedtségének és a rossz elõérzetemnek közük van egymáshoz, de sehogy sem tudom kiverni a fejembõl, hogy valami nagyon rossz történt. Így mindent magam mögött hagyva sietek a fiú után. Kiérünk a gótikus stílusú templom elé, aminek a papja vagyok, és egybõl meglátom, hogy mi a gond. Az egyik nem messze álló épület lángokban áll. Az az épület a templom egyik része, ahol azok a hívõk vannak elszállásolva, akik nem éppen emberek. Én bocsátottam a megtért démonok rendelkezésére, akiknek ugyan úgy nem volt semmijük a világon, mikor hátat fordítottak a pokolnak, mint nekem. Én segítettem rajtuk, és most ez a katasztrófa sújtotta õket.

Véletlenek nincsenek. Isten szabad akaratot adott nekünk, de egyfajta útmutatást is, hogy hogyan éljük az életünket. Mi, megtért démonok változtattunk. De azok, akik fölgyújtották az épületet, nem. Igen, démonok voltak. Érzem az energiájukat. Azt a kegyetlen, halált hozó, förtelmes energiát.

Gyorsan odasietek a tûzesethez, és még mielõtt a tûzoltók ideérnének, én magam megyek be a bent ragadt társaimhoz. Sokakat segítek kimenteni, mikor már a tûzoltók is ideérnek. Akik megmenekültek, azokat a templom felé terelgetem, és meghagyom a ministráns fiúnak, hogy ahol talál helyet a templomban, oda szállásolja el az „embereket”. Jó fiúként meg is teszi, és elvezeti õket. Én közben belehallgatok a tûzoltók beszélgetésébe, akik nem tudják kitalálni, miért nem terjedt át a másik házakra a tûz, és miért olyan nehéz eloltani. Én tudom, de nem hinnének nekem. Õk nem hívõk. Nem tudják, milyen az igazi világ. Hogy mennyi halálesetet, katasztrófát okoztak a démonok. A démonok, akik közül páran még mindig itt vannak a gyújtogatás után is, és éppen engem mérnek föl. Elõlük nem tudom titkolni az, hogy egy fajtából származunk.

Hirtelen eltûnnek, de tudom, még vissza fognak térni. Csak az a gond, hogy biztos vagyok benne, nem csak ezek a kis gyenge démonok.

Isten meg fog védeni. Nem fogja engedni, hogy hû szolgája ismét a démonok karmai közé kerüljön. Vagy ha mégis, ez egy próba lesz. Jézust is kitette az ördög, és az emberek csábításainak, és mégis ellen tudott állni. Én is ellen fogok állni a kísértésnek!

Csak az a kár, hogy nem érzem magam ilyen magabiztosnak… Fõleg akkor, ha belegondolok, hogy akár Asmodeus is meglátogathat.

Ásítok egy hatalmasat, és mellettem lévõ vértócsát kezdem kavargatni. Az asztalomon egy pasi, a földön meg egy csaj fekszik, a pasit épp most ettem meg, de a csaj él még, legalábbis asszem.

Felállok a székrõl, amin eddig ültem, majd a szobámba megyek, és hozok valami kötelet, amivel odarögzítem a csajt az egyik fékhez. A száját is felpeckelem, hogyne legyen kellemetlen meglepetés a szomszédoknak, mert akkor õket is meg kellene ölnöm, de ma már eleget ettem.

Miután ezzel megvagyok, a pasit a hátamra veszem, és az ablakon keresztül távozom vele. A közeli erdõbe megyek vele, levágom a földre, aztán kifekszek az egyik ágon, és a Holdat kezdem bámulni. Ilyenkor a legszebb, de a város fényei miatt egyáltalán nem látni, és ezért utálom azt a szar helyet. Egy darabig nézem, aztán megunom, és elindulok lefelé a fáról. Útközben elhaladok egy alvó harkály mellett, gondolok egyet, és belé harapok. Desszertnek jó lesz a pasi után.

Mikor végzem a madárral, a pasi hullája mellé dobom. El kéne földelni õket, de annyira nincs kedvem hozzá… a végén úgy döntök, hogy felhívom Ushert, hogy intézze el helyettem, õ úgyis baszottul jól elvan a Nightclubomban. Elõ is kotrom valahonnan a mobilom, és Usher számát beleütve a fülemhez emelem. Meg sem várom, hogy beleszóljon, már mondom is.

- Csá Ush. Van itt egy pasas meg egy csõrös. El kéne tûntetned õket.

- Viccelsz? Éppen egy nagyon fontos beszélgetés közepén vagyok!

Na ja, meg ahogy a hangokból hallom, más közepén is…

- Akkor hagyd abba a baszást, és gyere ide. Vagy különben kinyírok még pár ember, mondjuk a polgármester lányát, vagy…

- Küldök oda valakit - vág a szavamba.

- Jó fiú - gügyögöm bele a mobilba, aztán elemelem a fülem mellõl. - Na csá! - kinyomom, és visszacsúsztatnám a zsebembe, de… most veszem csak észre, hogy tiszta vér lett. Oppá. Na nem baj, ha elromlik is, szerzek egy másikat.

Ismét az ég felé pillantok, és ásítok egy nagyot. Asszem ezt az éjszakát inkább otthon fogom tölteni, lefárasztott ez a sok hülye korcs. Mért kell annyira ellenkezni, ha a vámpírja szeretne egy kicsit enni? Igaz, talán elõtte nem kellett volna vagdosni õket, de nem bírtam ki… olyan jó illata van a vérnek.

Miután ezt ilyen jól megtárgyalom magammal, elindulok haza, hogy pihenjek egy jót. Remélhetõleg semmi sem fog majd felébreszteni. És senki…

Arra ébredek, hogy valaki felkapcsolta a villanyt.

- Bazdmeg, kapcsold már le, mert megöllek! - ordítom, de semmi reakció. Morgom egyet, és kinyitom a szemeim. Akkor esik le, hogy ami rám világít, az a Nap. Fújok egyet, és egy rántással lehúzom a redõnyt. Baszki, melyik idióta húzta ezt szét? Jah, már emlékszem, én voltam. Miután hazaértem elfelejtettem visszacsukni az ablakot. Így most rendesen ki van szellõztetve a ház, hehe. Azért remélem, csajszikám nem fázott meg. Beteg vért inni közel sem olyan jó, mint egészségeset.

Lassan fel is tápászkodom az ágyról, és kimegyek a konyhába, hogy megnézzem, él-e még a szöszi. Él. És már visítana is, ahogy meglát. Mosolyogva megyek elé, majd lehajolok hozzá, és felemelem az állát, hogy megnézzem, begyógyult-e a tegnapi harapásom nyoma. Még látszik kicsit, de az pár óra alatt be fog gyógyulni. Bár nem is értem, minek tartogatom a drágát, konzerv kaját három napnál tovább nem tudok enni. De néha tartalékolni is kell, ugye? Az ínséges idõkre…

Errõl jut eszembe. Éhes vagyok.

A szám gonosz mosolyra húzom, majd leguggolok, és felhúzom a lány combján a szoknyát. Mivel a nyakába nem haraphatok, más helyet kell keresni… ez lesz a legjobb.
A szemeim feketébe váltanak, és már vámpír fogaim is elõtûnnek, mikor a zsebem csörögni kezd. Mérgesen földhöz vágom azt a kibaszott mobilt, de sajnos nem törik el, így kénytelen vagyok felvenni.

- Ki vagy bazdmeg? - szólok bele kedvesen, talán kicsit meglátszik, hogy ideges vagyok.

- Neked is jó reggelt - hallom Usher hangját a túlvégrõl, mire megint morgok. Ajánlom neki, hogy fontos legyen!

- Mondjad, mert még reménykedni kezd a reggelim - kacsintok a kiscsaj felé, õ meg gyilkosan néz rám, de a gyilkos itt én leszek, nem õ.

- A reggelid? Kicsoda is? - kérdi Ush, mintha köze lenne hozzá, pedig rohadtul nem.

- Valami csaj - válaszolok, hadd örüljön a fejének.

- Gondolom nem tudsz róla semmit.

- Kéne?

- Ja. Mivel ma reggel bejelentették, hogy az elnök lánya eltûnt. - Belekuncogok a mobilba. Lehet ez ekkora irónia?

- Asszed, nálam van? - kérdem gúnyosan, mire csak egy sóhaj hallatszik.

- Biztos, hogy nálad van. Nézd meg az igazolványát. - Mit utasítgat ez itt? Tudtommal én vagyok itt a fõnök, és nem õ.

- Nincs kedvem.

- De legyen.

- De nincs, cseszd meg! Gyere ide, és nézd meg te, ha ennyire érdekel - éppen nyomnám ki a mobilt, mikor végre meghallom, amit akarok.

- Légyszi…

Óóóó. Gúnyos vigyorra húzódik a szám. Imádom, mikor megalázkodik elõttem. Már csak az arca kéne, és kész lenne a mozi!

- Jajj, ha már ilyen szépen kérted - szólok vissza a telóba cuki hangon, aztán a csaj felé pillantok, és kutatni kezdek a cucc után. Igaz, közben olyan helyeket is megtapizok, ahol aztán tuti, hogy nincs semmi, de végül is ez az én szórakozásom… és tetszik ahogyan nyög a drága.

Végül megtalálom az igazolványt, és megnézem.

- Ja. Ez télleg az elnök lánya - ismerem el, mire Ush megint sóhajt. Baze, ez mindig szexel?

- Ez nem jó. Õt nem ölheted meg. Az elnök nem állna jót magáért.

- Leszarom - dobom le magam a nappaliban lévõ kanapéra, a csajt otthagyva.

- Inkább ne tedd. A legokosabb, amit csinálhatsz, az-az, hogy elviszed dokihoz, aztán leütöd, és visszacsempészed az apjához. Akkor nem lesz balhé. - Megint okoskodik. Feketepont.

- Én szeretem a balhékat.

- Jól van - egyezek végül bele.

- Köszi. Asszem van egy vámpír doki a közeli kórházban, hozzá vidd a csajt. Tudni fogod, ki az. - Nem reagálok rá, csak kinyomom a mobilt. Vámpír doki. Ez azért vicces. Pont egy vámpír, mint doki? Heh. Hogy nekem ez mért nem jutott eszembe.

Este aztán elindulok a csajjal a dokihoz, de mivel az utcán fogunk menni, kénytelen vagyok eloldozni. Elõtte viszont közlöm vele, hogyha szökni próbál, vagy segítséget kérni, meghal. Hat a dolog. Már látta, milyen vagyok. Hamar megtaláljuk a nagy fehér neonvilágítással körbevont kórházat, így be is megyünk. Szag alapján tájékozódom, nagyon is jól érzem, hogy van itt még vámpír rajtam kívül. Egy ajtó elõtt aztán megállok, és szépen benyitok, nem törõdve a mögöttünk lévõk óbégatásával.

- Jó estét - köszön a bent lévõ kék hajú doki, akirõl biztosan tudom, hogy vámpír. - Segíthetek valamiben? - De õ úgy látszik, nem tudja, hogy én az vagyok.

- Ja. Helyre kéne rakni ezt itt - lököm el magamtól a megviselt lányt, akinek a nyakán még mindig látszanak a harapásnyomok. Talán kicsit durva voltam tegnap. De így legalább dokikám is jól láthatja, kivel van dolga. Rám is pillant. Az arca komoly. Én csak vigyorgom. Leesett neki.

- Értem - mondja halkan, aztán magához hívja a lányt, és a sebeit kezdi nézni. Én közben a falnak dõlök, ásítozom, meg ilyesmik, mivel nem nagyon tudok mit kezdeni magammal.

Arra eszmélek csak fel, mikor a doki elém jön, gondolom, hogy mondjon valamit. Ilyen közelségbõl már ki tudom olvasni, mi van a névtábláján. Toru.

- A lány ritka betegségben szenved, amire itt nincs gyógyszerem. El kellene mennem érte, de… - ajtócsapódás hallatszik a háta mögül. Morgom egyet. A prédának lába kélt. Indulnék is utána, de Toru hirtelen elém áll, és visszatart.

- Majd én utána megyek - mondja, és el is indul. Elgondolkodva nézek utána. Valahogy nem bízom meg benne. Egyébként senki másban sem. Így hát, miután kilép az ajtón, nagy alattomosan utána indulok.