Karakter: Minami Keizo
Megjegyzés: (haaaanimnak)
Mint minden este, ma is remek forgalom van. A pult mögött álldogálva, műmosollyal szolgálom ki a vendégeket. Általában szeretem a munkám, a kollégáim társasága is nagyon jó, de most kifejezetten fáradt vagyok. Ma még a nyomulások kikerülése is idegesítő, pedig máskor lazán megoldom, és jót szórakozok rajta.
Gyorsan kiszolgálom a pultnál ücsörgő, egyik bámulómat. Bocsesz öreg, de naaagyon nem vagy az esetem. Nem mintha tudnám, hogy milyen az ideálom. A saját nememmel csak egyszer volt dolgom, de az irányító szerep nem jött be, az meg, hogy behódoljak… gáz a javából.
Egy újabb vendég telepedik a pulthoz, és miután megkaptam a fizetséget, nem kis borravalóval, felé fordulok.
- Jó napot, mit adhatok? – pillantok rá. Még komoly negyedóráig ’napot van, majd hatot üt az óra, és csiripelhetem az ’estéteket. Előkapja a cigis dobozt, és még nem is felel egy ideig, így van időm szemügyre venni. Nem sokkal lehet idősebb nálam, fura fazonú és színű haj, és olyan szemek, melytől, ha nem én lennék én, biztos becsinálnék. Látszik rajta, hogy hozzászokott a parancsolgatáshoz, és keményen tud torolni.
Ráérősen rágyújt, én meg rögtön tolom is elé a hamutálat. Fene se fog itt takarítani utána. Kifújja a füstöt, és végre méltóztatik válaszolni.
- Egy whiskyt, sok-sok jéggel – adja le a rendelést, majd erotikusan, kihívóan végignyal a száján. Nem Keizo, nem rúghatod le a székről, nem húzhatsz be neki, és nem tehetsz hashajtót a piájába!
- Máris – vágom rá könnyedén, majd elfordulva előkapok egy poharat, és dühömet szerencsétlen jégkockákon levezetve, alaposan belevágom őket, majd rálöttyintek egy jó adag whiskyt.
- Tessék – teszem elé az italt, mézes-mázas hanglejtéssel. - Sok-sok jéggel.
Már hozzászoktam a fajtájához, csak sosincs kedvem hozzájuk.
Lazán felhörpinti egy korttyal a piát, majd visszalöki a poharat. Könnyedén elkapom, majd vulkánfagyasztóan rámosolygok. Ha ettől nem lohad le a kedve, akkor szolgálhatok még jégkockával a gatyába.
- Köszönöm az italt – szólal meg, jó nagyot szívva a cigiből. Le se veszi rólam a szemét, de már megtanultam figyelmen kívül hagyni. Elég, ha csak magamban fortyogok.
- Kér még valamit? – kérdezem udvariasan, egy pohár törölgetése közben. Sorra érkeznek az újabb rendelések, nincs időm vele foglalkozni.
- Téged – vágja rá túlfűtött hangon. Wooow… ez egyenes volt a javából!
- Nem eladó – kacsintok rá, egy hasonlóképp köntörfalazás nélküli válasz kíséretében, majd a mellette ülőhöz fordulok, hogy az ő rendelését is felvegyem.
- Raul, mennünk kell – hallom meg hirtelen, és oldalra pillantva, egy kétajtós szekrényt pillantok meg, whiskys vendégem mellett.
- Mi a faszért? – morran fel a szólított, és most tudok örülni, hogy a gyilkos pillantásai nem engem céloztak meg.
- Az apád hívott, a többit a kocsiban - érkezik a felelet, mire a Raul nevezetű feltápászkodik, majd némi zsebben való kotorászás után, egy köteg pénzt dob az asztalra. Elkerekedett szemekkel pislogok párat, majd kérdőn nézek fel rá.
- Gondold át, kinek mondasz nemet. Még látjuk egymást – Ezt most vegyem fenyegetésnek? Hanyagul hátat fordít, meg se várja a reakcióm. Jobb is, mert…
- Mi a fenét képzel magáról? Láttok rajtam árcédulát? Eladó vagy kiadó táblát? Kikezdtem vele? Naná, hogy NEM! Egy ezerpontos, száz voltos, neon zöld, nem! Minden kérdésre! – Jó, talán túlzásba viszem a dühöngést, és társaim vigyorgó arca is ezt bizonyítja, de alaposan berágtam, és kész!
- Azt hiszi pénzzel bármit elérhet? Milyen nyelven kellett volna közölnöm vele, hogy a nem, az nem?! - Duzzogva vetem le magam a pihenőszoba egyik kényelmes kanapéjára, befurakodva legjobb haverom Harasu, és a szintét itt dolgozó Murasa közé.
Egymásra vigyorognak a fejem felett, mire kedvem támad lelökni őket az ülőalkalmatosságról, csak valószínűleg nem járnék sikerrel. Túlerő…
- Ezt nevezem Kei! – nevet fel Harasu a hasát fogva. – Jó páran bepróbálkoztak már nálad, de még sose buktál ki ennyire!
Elhúzom a szám, és inkább nem felelek. Tényleg népszerű vagyok, de többnyire tudom kezelni a nyomulókat. Ez a pasi azonban nem tűnt olyan egyszerű esetnek. Ráadásul az a köteg pénz… Meg se mertem számolni.
Persze az én családom is bővelkedik benne, de mivel tudom, hogy mivel szerzik, okkal tartok a kanapé előtti kisasztalon heverő kupactól is.
- Nekem nem kell! – jelentem ki, és haverjaim meglepett pillantása kíséretében, felpattanok, és zsebre vágom a zöldhasúkat. – Kiderítem ki a fene volt az, és visszaadom neki!
- Megörültél? – zendülnek fel egyszerre. – Borravaló, már a tiéd!
- Jaja, könnyen beszéltek. Nem a ti hátsótokat várja el cserébe – morgom veszett ölebként, majd a szekrényemhez lépek, és gyorsan lecserélem a felsőm. Mára végeztem a melóval, szerencsére korábban, mint szoktam. Meglátogatom anyámékat, hátha apám tudja, ki lehetett a pénzes pacák.
- Nem vagy normális Kei! – sóhajt fel Murasa, heves fejingatás közepette. – Lehet, hogy sose jön ide többet, meg úgy sincs sok esélyed, hogy megtaláld. Inkább bulizzunk a pénzből. – Elvigyorodik, de én csak nyelvet öltök rá, majd sötétkék ingemet félig begombolom, és előkapom a gördeszkám a szekrény alól.
Murasa se tudja, mikor kell feladni. Már ő is bepróbálkozott párszor nálam, és még ő is bizonyult a legnormálisabbnak, de nem akarom elveszteni, mint barátot.
- Gommen, én most léptem. Csak azért is megkeresem, és a képébe vágom a zsozsóját! – Kijelentésemet követően, búcsút intek, majd kiviharzok a hátsó, személyzeti ajtón.
Gördeszkámat a kezembe lökve, fintorogva torpanok meg családom hatalmas birtokkapuja előtt. Ritkán járok haza, ugyanis anyám retteg a gondolattól, hogy én is belekeveredhetek az alvilági ügyekbe. Azonban minden héten, minimum kétnaponta megjelenik a bárban egyik bátyám, az ellenőrzésem gyanánt, és anyám is gyakran látogat a lakásomban.
Apámat ritkábban látom, szinte csak akkor, ha idejövök. Viszont tudom, hogy szeret. Még a hülyeségeimet is elnézi, ha itt vagyok, velem foglalkozik, és csak a nagyon fontos ügyeket intézi.
Ahogy benyitok a házba, egy szolgálólány már siet is elém, és szélesen rám mosolyog. Az itt dolgozók kedvelnek, mert sose viselkedek felsőbbrendűen velük szemben. Abból már kinőttem. Az, hogy néha kamatyolok egy-egy lánnyal, egészen más tészta…
- Keizo-sama, örülök, hogy látom, de talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, ha az apját keresi – szólal meg a lány zavartan, de csak rávigyorgok, jelezvén, hogy nem igazán izgat. Majd megcélzom a tárgyalóteremként is funkcionáló, nagyobb nappalit, nem foglalkozva a szolgáló ellenkezésével.
Megtorpanok a dízses faajtó előtt, hogy hallgatózzak kicsit. Ha ismerős van bent nála, benyitok, ha viszont új üzlet, megvárom, míg végeznek.
Most épp apám beszél, majd idősebb bátyám, Kuu hangját is felismerem. A válaszolót meghallva azonban, alaposan felmegy bennem a pumpa, és a várakozás helyett, berobbanok az ajtón.
- Te! – kiáltok fel vádlón, egyenesen a kanapén terpeszkedő whiskysre bökve. Még a hirtelenségem miatt felém szegeződő fegyverektől se szeppenek meg különösebben, amik családom oldaláról rögtön le is eresztődnek, mikor felismerik a berontót.
- Keizo! – csattan fel apám hirtelen, felpattanva a helyéről. – Mit képzelsz magadról, fiam? Csak így betörni, és…
- Nemnemnemnem… Inkább ő mit keres itt? Ki ez egyáltalán, és mi a fenének tár…mpf… - Hangomat Kuu zárja el, nemes egyszerűséggel, befogva a számat. Dühösen lökném el a hátam mögül, de magasabb és erősebb nálam. Kiskorunkban is mindig én veszítettem, mindkét bátyám ellen.
Duzzogva nyugton maradok, míg apám a vendég felé fordul.
- Sajnálom a fiam viselkedését, Mr. Rossi – vált át európai megnevezésre. Remek, tehát olasz az ipse. – De mégis honnan ismerik egymást?
- Jártam a munkahelyén – vigyorodik el a kérdezett, aki azóta is nyugodtan ücsörög a helyén, és le se veszi rólam a szemét. Héhéhééé! Ez miért csak nekem tűnik fel? – Igazán jól keveri az italt.
- Oh, a bárban. – Naja, apám nem tartja egy Isawához méltónak az állásom. – Nos, mindenesetre még egyszer elnézését kérem. Ha bármivel…
- Kissé megszomjaztam, örülnék, ha keverne nekem valami italt. Ha már ez a munkája… - szól közbe vigyorogva, a szoba egyik felében húzódó bárpult felé bökve. Apám arcán, mintha ingerültség suhanna át, de azért szigorúan rám pillant.
- Keizo, tedd jóvá az udvariatlanságod, és kínáld meg a vendéget! – Tudom, hogy direkt nem a szolgáld ki kifejezést használta, de semmivel se tette jobbá.
El is önt a düh, és kitépve magam a bátyám kezei közül, az ajtó felé iramodok.
- Ha én szolgálnám ki, tuti, hogy belefulladna! – fújom hisztis kismacskaként, majd a gördeszkámra ugorva, elszáguldok a folyosón. Hallom, ahogy apám haragosan utánam kiált, de akárkit is küld a szobából, nem fognak utolérni, ha nem akarom.
Talán csak… paff. Egyenesen nekikacsázok Kohorunak, kisebb bátyámnak, az egyetlennek, aki még nálam is jobban ismeri a házat, és pechemre, gyors.
- Bocsi öcskös, de most szépen velem jössz! – jelenti ki szelíd szigorral, majd kezeimet összefogva magam előtt, visszahúz az éppen csak elhagyott szobába.
- Eressz el! Nem akarok visszamenni! – nem igazán hatom meg, így az utolsó mentőövemet veszem elő. Dedós, de ez van… - Megmondalak anyának!
Ahogy vártam, kissé elbizonytalanodik, de nem eléggé, gyorsan összeszedi magát.
- Találj ki jobbat, Kei, mert te is tudod, hogy anya most pár napig, nincs itthon.
Mi? A francba, tényleg! Kiment a fejemből.
Nincs kiút, behúz a szobába, és bezárja mögöttem az ajtót. Dacosan szegezem apámra a pillantásom, tüntetőleg figyelmen kívül hagyva a vendéget.
- Keizo, a viselkedésedet és okaidat később megtárgyaljuk, most tedd, amire kértelek! – dörren rám az apai szigor, és már nyitnám a szám, hogy tiltakozzak, de aztán visszanyelem a véleményem. Nem célom, hogy keresztbe tegyek apám üzletének, és most anyám sincs itt, hogy szokásához híven, elcsitítsa a kedélyeket, amiket én bolygatok fel.
Összeszorított fogakkal csörtetek be a pult mögé, és szakértő módon előkészítem a jeget, a poharakat, majd Raul felé fordulok.
Szándékosan nem közli mit akar, látom rajta, hogy arra vár, én kérdezzem meg. Marhára jól szórakozhat, én meg majd felrobbanok. Még csak el se tudtam mondani apámnak, hogy mit akart tőlem. De asszem felesleges lenne, és csak újabb fejmosást kapnék, hogy ha nem bírok vigyázni magamra, ne dolgozzak ilyen helyen. Naná, hogy minden az én hibám lenne! Ha arról van szó, hogy itthon kéne a lakom, vagy máshol, mindig a távolmaradásom hátrányára billen a mérlegelés.
- Mit… adhatok? – sziszegem el az udvarias kérdést.
- Maradok a whiskynél, sok jéggel, és ugyan ezt az emberemnek is! – szélesen rám vigyorog, majd visszafordul apámhoz, és folytatják a tárgyalást. Kohoru mellém áll, talán fél, hogy a mérgem valódi formát ölt, és a whiskybe keveredve, kicsinálja az ürgét.
Felsóhajtok, és rekordsebességgel elkészítem az italt, majd igyekezvén nem az asztalra csapva, leteszem elé a poharat, a másikat pedig a mögötte szobrozó szekrény kezébe nyomom.
- Ezzel a küldetést befejezetnek nyilvánítom, és elhúzom a csíkot! – jelentem ki, majd tenném is, de apám hangja megállít.
- Keizo, kérlek szólj a személyzetnek, hogy készítsenek szobát a vendégeinknek, mert itt maradnak éjszakára. Még nem fejeztük be a tárgyalást.
Veszek egy mély levegőt, és bólintok. Nekem aztán nyolc, én megyek haza, a lakásomba.
- Ja, és fiam! – késztet ismét torpanásra. – Ma te is itt maradsz, büntetésben! Holnap beszélünk a magatartásodról!
- Miiii? – háborodok fel kapásból. Nem vagyok már öt éves! Mi az, hogy szobafogság?
- Nem vitázok, menj a szobádba! – Látom rajta, hogy ezúttal tényleg jobban teszem, ha engedelmeskedek. Vetek egy szikrázó pillantást Raul felé, aki félrebillentett fejjel, elégedetten figyel, majd kirohanva a szobából, bevágom magam mögött az ajtót.
|
