- Kapsz másikat – jelenti ki, mire majdnem nyelvet öltök rá, csak még idõben rájövök, ennyire talán nem kéne visszafejlõdnöm. - Öltözz, lent leszek a haverjaiddal. De igyekezz, tervem van – teszi hozzá, és már el is tûnik.

Oké… Ez most fura volt! Nem kéne legalább egy pöpet megbánást mutatnia, hogy majdnem kifilézett? Vagy túl nagyok az elvárásaim? Jaja Robin, ne légy telhetetlen! Elfintorodok, majd megcélzom a fürdõszobát, hogy úgy ahogy, rendbe szedjem magam egy alapos zuhannyal.  

Végül nem is olyan sokára kicsorgok a fürdõszobából, és bekapok egy vértablettát, hátha szerzek némi életerõt tõle. Be is jön, jóval élénkebben robogok le a lépcsõn, hogy kapásból belerohanjak a felfelé igyekvõ Rotiba.

Lepattanok róla, és kis híján leseggelem a padlót, de idõben elkap, és visszahúz egyenesbe. A tekintete rögtön a nyakamra siklik, amit kivételesen egy divatkendõ takar. Õ is tudja, hogy nem szoktam ilyet hordani túl gyakran, el is húzza a száját.

- Csak nem a boltba készülsz? Mert nagyon hálás lennék, ha az édesség készletüket felvá…

- Nem – vág a szavamba. – Hozzád indultam.

- Minek?

- Hogy megnézzem, élsz e még! – feleli mogorván, mire nagyokat pislogva nézek fel rá. Ebbe meg mi ütött? Már kérném számon, mikor mögötte megpillantom Speedet és Menyétet is, komoly hadrendbe állva.

- Öööö… oké… És most elmagyarázná valaki, mi folyik itt? Hol van Astra?

- Elhúzott – feleli Menyét, majd visszahátrálnak az alagsorba, beengedve végre engem is.

- De miért? Az elõbb mondta, hogy jöjjek le, van terve!

- Igen? És te mióta engedelmeskedsz bárkinek is? – morran fel Roti, és a vállamat megragadva maga felé fordít. – Mit mûvelt veled az az állat, Robin?

- Megõrültél? – csapom félre a kezeit, felháborodottan. – Tudod mi a tét, ne sértegesd!

- De hát nincs itt! Miért véded azok után, amit mûvelt veled?

Jó, ez jogos, és ettõl csak én érzem vereséget szenvedettnek magam. És hát mit csinál egy magam fajta, ha legyõzik? Sértõdötten lebiggyesztem az alsóajkam, és tüntetõleg elvonulok a gépemhez. Nem szólnak semmit, de aggódó pillantásukat érzem magamon. A délelõtt nagy részét végig duzzogom, de végül sikerül kiengesztelniük, egy méretes csoki adaggal, így mikor Astra délután befut, már velük együtt tervezem a festményrablást.

Speedek kissé ellenségesen morognak valamit, de oda se figyelve pillantok a megjelenõre.
- Merre voltál? – kérdezem kíváncsian, hátha van elõrelépés az ügyben. Megrántja a vállát, és érzem, hogy valami baja van.
- Semmi közöd hozzá, Robin. – Elkerekedett szemekkel, meghökkenve nézek rá. A nevemen se szólít túl gyakran, hát még ilyen…nyersen. Közben pedig belekortyol valami üvegbe, és mivel a fogai megnyúlnak, nem nehéz kitalálni mit szürcsöl. De miért? - A terv: lebonyolítjátok az üzletet Nosttal, de nem hívjuk ide, én viszem el neki a cuccot. Én megszerzek mindent, odamegyek, megölöm Nostot, mire a bandája szétszéled és kb ennyi. Utána nem is kell látnunk egymást.
- Ez nem sikerülhet - sóhajt fel Speed, miközben én még mindig ott vagyok leragadva, hogy kezdek féltékeny lenni egy nyavalyás üvegre. Áh, nem lehetek hülye, biztos csak attól félek, hogyha már nem kellek neki, bontja az alkut, és Luke-nak baja esik. Biztos…
- Kussolj. Sikerülni fog, tekintve, hogy semmiben nem kell rátok számítanom. Bérgyilkos vagyok, egyedül megoldom. – Ezen máskor én háborodnék fel a legjobban, most mégis, ahelyett, hogy robbannék, barátaim kitörését megelõzve kérdezek rá az elsõ eszembe jutó dologra.
- Miért széledne szét a bandája?
- Mert kiderült, hogy mennyit kapok én, és mennyit õk. Fel vannak háborodva nekem csak annyi a dolgom, hogy eltávolítom a fõnöküket, és egyiket sem látjátok többé.

Feláll, és indulna is el.
- Ha megvan a cucc, emlegessetek, hátha megjelenek. Vagy idézzetek meg – fordul hátra, és maró gúnnyal folytatja. - Az ilyen dögökkel úgyis azt szokták, nem? – Ezen alaposan meglepõdök, de úgy tûnik, barátaim veszik az adást, ingerülten fordulnak vissza a papírok felé.
- Astra... várj – szólok a távozni készülõ után.
- Mi a bajod? – morog rám, mire meglepetten hátrálok pár lépést. Mi van vele?
- Nem... nem akarsz ma... mármint... – Elharapom a kérdésem, elégé égõ a dolog, ráadásul haverjaim elégedetlenül kezdenek mocorogni mellettem.
- Nem, nem akarok. Köszi, de nem érdekel egy olyan kis segg, aki nem bírja felfogni, hogy mit akarok tõle, és olyanokat mond az idióta haverjainak, hogy én csak vérbaknak használom! – vágja a fejemhez hidegen, és megszeppenve hallgatom, fogalmam sincs, mirõl beszél. - Tudod mit?! Beszéld meg velük, aztán kukázd ki a kibaszott epres csokit a szobádban, amit neked hoztam este – ordítja végül, és pillanatok alatt eltûnik.

Nagy szemekkel nézek utána, és egyszerre vagyok rémült, dühös és tanácstalan. Rémült, mert ha bontja az alkut, a bátyámnak baja eshet. Dühös, mert semmit se tettem, amivel ezt érdemeltem volna. Mindent igyekeztem úgy csinálni, ahogy õ mondta, és hagytam, hogy megcsapoljon.

És tanácstalan, mert nem értem, mi ütött belé, és azt se, miért érzem pocsékul magamat amiatt, amit mondott. Nem bírom felfogni, mit akar tõlem? Nem csak vért, meg… Áh, mit mondhattak neki reggel a többiek?

Gyanakodva fordulok az említettek felé, akik töredelmesen bevallják a reggeli diskurzus menetét, világossá téve számomra, hogy miért vágta Astra a fejemhez a vérbankos dolgot. Pedig én nem is mondtam olyat, talán csak gondoltam. De hát mit kéne hinnem?

Fúú… Olyan hisztit csapok, amilyet barátaim legutóbb akkor láttak tõlem, mikor az orvosok azt hitték, allergiás vagyok a kakaóbabra, és eltiltottak a csokitól. Egy hétig nélkülöznöm kellett, mire kiderült a tévedés. Egy hét, maga volt a pokol, fõleg a környezetemben tartózkodóknak.

Na most is hasonlót produkálok, csakhogy nem sokat érek vele, megvannak róla gyõzõdve, hogy nem vagyok normális, hogy kitartok Astra mellett. Tök mindegy, nem hallgatok rájuk, és dúlva-fúlva vonulok k az utcára, hogy kivételesen ne édességgel, hanem terepfutással nyugtassam le magam.

Éjjel akció, elviekben mindent megterveztünk hozzá, már csak az kéne, hogy összeszedjem magam.

Vagy egy órája futkorászok már, mikor hirtelen a kétesebb negyedben találom magam. Nem mintha nem jártam volna már erre párszor, de éppen ezért nem kéne itt lennem. Beszóltam pár alaknak régebben…

Fel kéne jutnom megint a tetõkre, mielõtt…

- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim! – hallom meg hirtelen a hátam mögül, és megfordulva, Nost jobb kezével találom szembe magam. Nem szimpi az ipse, túlontúl olyan a kisugárzása, mint egy… Francba, még egy vámpír!

- Örvendetes infó, hogy nem vakultál meg – vigyorgok rá a szõke vámpírrá bájosan, mire összehúzza a szemét, és közelebb lép.

- Jobban tennéd, ha visszafognád magad, kölyök! – áll meg közvetlenül elõttem. Hátrálnék, de a fal utamat állja. Leplezetlenül végigmér, majd ujjai a nyakamra siklanak, és a ruhám alól elõhúzza a nyakláncot, amit Astrától kaptam, és gúnyosan elvigyorodik.

- Hoppá… Magának akar? Ezek szerint, alkut kötöttetek. Nézzük csak, vajon õ mivel tud szolgálni neked? – izzik a tekintete, és egyértelmûnek tûnik, hogy rájött a dologra. Összeszorítom a szám, és félrefordítom a fejem. Felkuncog, és az államat megragadva visszafordít maga felé.

- Mond csak Stuart. Mit szólnál egy újabb alkuhoz? – Megdermedve pillantok rá, míg õ az arcomat cirógatja. Miért tudja az igazi nevem? És mi a francot akar õ is tõlem? Akármi is legyen az, nekem nem kel újabb alku, én csak… nekem csak Astra kell! Ebben a pillanatban nagyon!

- Azt hiszi ezzel elrettenthet? – zökkent ki gondolataimból az elõttem álló, és megpöcköli a láncot. Elhúzom a számat, a következõ pillanatban pedig, radikális megoldáshoz folyamodok. Nemes egyszerûséggel, tökön rúgom a férfit. És aztán… FUTÁS!

Míg összegörnyed, kiugrom az árnyékából, és fürgén meglódulok az orrom után. Rohanok ahogy csak tudok, mégis csak egy vámpírral van dolgom. Feljutok a tetõre, és ott folytatom a menekülést, és majdnem leesek a következõ párkányon, mikor valaki mögém toppan.

Az illetõ elkapja a karom, és visszaránt, így a mellkasának csapódok, de meg se kottyan neki. Lihegve nézek fel, és megkönnyebbülés vágtat végig rajtam, mikor Astra közönyös tekintetét pillantom meg.

- Uh… Jobban örülök neked, mint egy kétemeletes csoki tortának! – fújom remegve, és eszem ágában sincs eltávolodni tõle.

- Mit mûvelsz erre, és minek hívtál? – kérdezi halkan, de nem tol el.

- Futottam, és nem hívtalak – felelem, végre elhúzódva kisé tõle.

- Erõsen rám gondoltál, azért jöttem ide. De akár mehetek is, ha nem kell segítség! – morogja csípõsen.

- Ne! Ne hagyj itt… kérlek! – nyüsszenek fel hirtelen, belékapaszkodva. Meglepetten vonja fel a szemöldökét, majd végre elvigyorodik.

- Csak nem hiányoztam, csibém?

- Csak… Vigyél innen, mielõtt belebotlok még pár ismerõsbe – sóhajtok nagyot. Gyanakvóan várja a bõvebb mesét, de csak fáradtan a mellkasának dõlök, így végül vállat von, és a kezemet megragadva, igazodva a tempómhoz, hazavezet.

- Komolyan gondoltad amit mondtál? – pislogok fel rá fáradtan az ágyamról, ahová nem rég ültem le.

- Mit?

- Hogy… Hogy már nem kellek? – fordítom el zavartan a fejem. Egyszerûen nem tudom mire számíthatok tõle. – Mert én nem mondtam semmi olyasmit, hogy vérbank vagyok. – Beharapom az alsóajkam, majd bûnbánóan nézek fel rá. – Talán gondoltam rá, de most õszintén, te mire gondolnál, ha valaki a véredet kérné valamiért cserébe?

- Ch. Tehát mégiscsak így gondolod? – húzza el a száját, és ellöki magát a faltól, aminek eddig támaszkodott. – Még hogy zseni? Azt se veszed észre, ami nyilvánvaló!

- Hogy meg akarsz dugni? – nézek fel rá nagy, ártatlan szemekkel, mire meghökkenve torpan meg elõttem. Féloldalasan elvigyorodok, és feltérdelek az ágyon, hogy kissé közelebb kerüljek hozzá. – Ugyan. Nem vagyok én olyan vak, mint hiszed!

- Kis vadmacska – húzza ragadozó mosolyra az ajkait. – Nem menekülsz? Ellenkezel? Küldesz el a francba?

- Még nem tettél semmit, minek küldjelek? – vonok vállat, és visszahuppanok az ágyra. Arra azonban nem számítok, hogy a következõ pillanatban már hátradönt, és fölöttem is van. Nagy szemekkel pislogok fel rá, de nem rúgom le magamról.

- Ha meg is gondolnád magad a késõbbiekben, már késõ lesz! – leheli forrón a fülembe. A hangja egyszerre figyelmeztetõ, és vággyal telt. Feldübörög a szívem, és remegés fut keresztül a testemen.

- Nem szokásom… visszakozni! – bököm ki elfúló hangon, mert közben a fülemet kezdi rágcsálni. Bizonyítékként, félrehajtom a fejem, felkínálva neki a nyakamat.

Tisztán érzem, hogy feltámad a vérszomja, és a következõ pillanatban, már belém is vágja a fogait. Felnyögök, és megkapaszkodok a vállaiban, ám szerencsére ezúttal képes uralkodni magán, hamarosan elválik tõlem.

Keveset ivott, mégis elégedettnek tûnik, és meglepetten nyekkenek egyet, mikor a száját lenyalva, az enyémekre tapad. Nem ellenkezek, sõt, visszacsókolok, ettõl pedig felbátorodik és egyik keze már a pólóm alá siklik.

Nem tudom meddig ment volna el, ha hirtelen nem csapódik ki a szobám ajtaja, és vágtat be rajta Roti, nyomában Speeddel!

- Mássz le róla! – morran rá Astrára, aki nem zavartatja magát, meg se moccan, csak gyilkos pillantással díjazza a közbelépést. Barátom tekintete elsötétedik, de mielõtt bármit is mondhatna megint, Speed félretolja.

- Idje indulni, különben el kell halasztani a rablást!

- Igaz – fújom ki a levegõt, majd addig fészkelõdök, míg Astra morogva le nem mászik rólam. – Mindjárt megyek, csak felveszem a fekete szerkót.

Két barátom kelletlenül veszi az adást, és kicaplatnak, míg én egyedül maradok Astrával.

- Nost jobb keze, nem emlékszem a nevére, de szintén vámpír, és tud az alkunkról! – hadarom el gyorsan Astrának, aki meghökkenve pillant rám, majd gyanakodva összehúzza a szemét.

- Honnan tudja?

- Rájött. Nem tudom pontosan hogyan, csak… mikor elkapott… - Kezeim akaratlanul is a nyakláncra siklanak, ami szerencsére még mindig meg van. Vajon mi történt volna, ha a szõke vámpír elveszi? – Ráhibázott – fejezem be végül. – Szóval minél hamarabb le kell zárnunk a dolgot!

Felfutok a ház falára, és elkapom az ablakpárkányt, majd felhúzom magam, átugrok a szomszédos épület tûzlétrájára, és onnantól már szabad az út a tetõig. Lelkesen veszek egy mély levegõt, majd nekilódulok, és házról-házra szökdelve, célba veszem a kedvenc helyem. Nagyon, nagyon jól fog esni most, egy forró csoki, némi süteménnyel, talán még fagyival is, szóval… cukrászda!

Mimimimiiii? Ilyen nincs, nem lehet igaz! Elkámpicsorodva szemlélem az üvegajtón díszelgõ kiírást. Karbantartás? Minek az? Hogy gondolják, hogy pont akkor tartják, mikor ÉN jönnék sütizni?!

Duzzogva veszem az irányt a fõhadiszállás felé, ismét szabadfutást alkalmazva. Remek, ha nem találok otthon valami nagyon édeset, kibírhatatlan leszek. Mióta reggel Astra lelépett, nem igen tudtak beszélni velem a többiek, és úgy tûnik, ez nem változik. Azért örülök, hogy a vészipkázást viszonylag jól kihevertem, habár tény, hogy közel se bírom olyan sokáig a futkorászást, mint általában.

Sóhajtva nyitok be a alagsorba, és rögtön megcsapja az orromat a karamellás fagyi öntet jellegzetes illata. Mint valami kiéhezett vadmacska, vetõdök az asztalomra halmozott édesség felé, ügyet sem vetve a mögöttem felhangzó kuncogásra.

- Imádlak titeket! – biztosítom barátaimat feltétlen szeretetemrõl, miközben neki állok eltûntetni a fagyit. Kár lenne érte, ha megolvadna.

- Naná! – nevet fel Speed, elém rakva egy köteg papírt is. – Vagy mondjuk úgy, imádod, hogy tudjuk, mit imádsz!

- Ahogy tetszik – vigyorodok el, majd sokkal élénkebben állok neki átnézni a múzeum alaprajzát. Nem telik bele sok idõbe, már van is konkrét ötletem a bejutáshoz, de mielõtt közölhetném velük, Astra befut.

Elõbb érzem meg, mint a többiek, õk már csak a kopogására figyelnek fel, amit kissé helytelenül, belülrõl ejt meg.

Sóhajtva nyugtázom, hogy valószínûleg, nem etikett órán töltötte a délelõttjét.
- Én is örülök nektek, csibe, és csibe bandája – vigyorog ránk, majd az asztalra dob egy táskát. Rögtön feléled a dedós kíváncsiságom, és még a becenévért se kezdek nyafogni. - Nézzük, mit hoztam nektek.

Nagyon nekikészül, majd elõkap három nyakláncot, és minden barátom kezébe nyom egyet.
- Mi ez? – kérdezi Speed, ujjai közt forgatva a szépen megmunkált ékszert.
- Elég ha annyit tudsz, hogy hord – érkezik a nem túl informatív felelet, de aztán mégis folytatja. - Egyébként meg egy olyan kütyü, ami majd elriasztja a csúnya vámpírokat a csúnya nyakatoktól.
- Én? – érdeklõdök reménykedve. Talán ellene is használ… Bár annyira nem volt vészes, csak hát… A büszkeségem, na!
- Neked ilyen nem kell, rád figyelek egyébként is – pillant rám, meglepve, és zavarba is hozva. Tényleg figyelne rám? Nem csak vérbank vagyok? Habár a vámpírok talán az olyanjaikat is nagy becsben tartják, mint valami tulajdon… - Ezzel pacsmagoljatok, ha megoldható – tesz következõnek négy üveget az asztalra, kizökkentve engem a gondolataimból. - Ezt használhatod, cica.

Cica, csibe… Kész állatkert!  
- És ez mi? – szagol bele Roti kíváncsian, és mivel nem húzza el az orrát, olyan rossz nem lehet.
- Nostnak sok aljas görénye van. Aljasabbak és görényebbek, mint szerény személyem, így ezekkel kivédhetitek a nem-halandó dögöket.
- Akkor te sem jössz majd a közelünkbe?
- Idióta – sóhajt fel, pedig személy szerint úgy gondolom, ez egy jogos kérdés volt. Csak akkor nekem nem adna, az tuti. - A vérembõl is van benne dögivel, rám nem hat. Hordjátok szépen amiket adtam.
- Terved is van, nagyokos? – Hoppá, Roti látszólag megsértõdött kicsit.
- Hogyne lenne – vigyorodik el a kérdezett. - Nost egy mocskos halandó. Fogom, átvágom a torkát és gond letudva.
- És hogy gondoltad? – akadékoskodok én is. Ha valóban van még ott vámpír, több is, mit ér egyedül ellenük? Csak megvonja a vállát. Oh, remek!
- Azok csak részletek. – néz a szemembe, majd hirtelen mögöttem terem, és a fülembe suttog. - A szobádban várlak, most – utasít, majd el is tûnik.

Felsóhajtok, és már állok is fel. Né már, még csak eszembe se jut ellenszegülni, ez már kissé ciki. És más is így gondolja.

- Mit képzel magáról, hogy így kihasznál téged? – pattan elém Roti, én pedig meglepetten nézek fel rá.

- Ez van, ezt kell szeretni! – jelentem ki vállat vonva, és félre tolva, kikerülöm. Morog valamit, és nem igazán boldogítja a válaszom, de Speed leállítja, így otthagyhatom õket.

 
 - Máris új adag kell? – kérdezem kissé fáradt melankóliával, mikor belépek az elsötétített szobába.

- Nem – feleli tömören, mire meglepetten kapok tekintetemet, az ágyon ülõ alakja felé. - Csak ez olyan, ami nem tartozik a haverjaidra. – Megütögeti maga mellett az ágyat, én pedig némi habozás után, leülök mellé.
- Akkor mirõl van szó? – kérdezem érdeklõdve, hisz eddig nem volt rá jellemzõ ez a türelmes, már-már kedvesség féleség.
- Adni akarok neked pár cuccot. – Ajándék! De jó, én is kapok valamit, és… Na jó, most kéne leállítanom magam, mielõtt a nyakába vetõdök örömömben. Pedig tényleg nagyon szép a nyaklánc, amit elõszed, majd átkarolva engem, a nyakamba akaszt. Nem, nem kezdek el pattogni örömömben! Bár nem egyszerû visszafognom magam, szeretek ajándékot kapni! És belecsókol a nyakamba… Jó, erre pedig nem tudom mit kéne reagálnom, fõleg, hogy meglepõen jól esett.

- Ez a lánc és a medál csak a fajtámnak mond valamit – simít végig a nyakamon. - Azt, hogy te az enyém vagy – jelenti ki, mire felháborodottan nyekkenek egyet, oda az elõbbi varázs. Pattannék fel, hogy szépen érvényesítsem önállóságomat, de nesze nekem akarat, lazán maga alá dönt és fölém mászik.

- Én nem vagyok tárgy, nem leszek a tiéd – szögezem le dacosan, de a közelsége valamiért pirulásra késztet.
- Nem is úgy értettem – sóhajt fel. - Figyu. Nem vagyok olyan szemét, mint amilyennek gondolsz. Ez pusztán arra kell, hogy Nost többi vérszívója lássa, hogy te az enyém vagy. Nem kínoznak majd meg, nem isznak a véredbõl, csak bezárnak amíg nem jön a parancs, hogy öljenek meg. De addig meg megtalállak, ha ilyen van – vigyorog rám biztatóan, így elrejtem az enyhe megszeppenésem. Kínzás, mások szipolyozása…
- Hogyan találnál meg?
- A véred bennem van, cicus – nyal végig az ÉN ajkimon, nem kis meglepetést okozva, és kicsikarva belõlem egy döbbent nyögést. - És még... – Benyúl a zsebébe, és egy fiolát lobogtat meg az orrom elõtt, amiben vörös tabletták zörrennek meg.
- Mik ezek? – érdeklõdök gyanakodva. Ha drog, lenyomom a torkán! Vagy nem… Erõsebb nálam…
- Szeretném, ha naponta egyet bevennél ezekbõl – pillant rám szigorúan.
- Mi...mire valók ezek? – a majd beveszem anélkül, hogy tudnám mi a fene az!
- Vértabletta, de nem a klasszikus értelemben. Ez arra van, hogy az állandó partnerem ne betegedjen le. Pótolja a vért, amit kiszívok, eltúlozni meg nem tudod tekintve, hogy naponta többször meglátogatlak majd. De ha velem történik valami, állj le ezekkel.
- Miért adod ezeket? – Ez elég fura. Ha csak a vérem kell neki, mit érdekli az én állapotom? Ez figyelmesség… Kellemes meglepetés, hogy ilyet is tud, talán mégse olyan szemét. Sõt, biztos nem az!
- Mint mondtam, nem vagyok annyira görény, mint gondolod. Te meg édes vagy, tetszel nekem és a véred is pont jó. nem akarom, hogy bajod legyen – vallja be, úgy tûnik teljesen õszintén, és a nyakamhoz hajolva, végig nyal rajta. - Most nem iszok... de este te leszel a vacsi, cicus, szóval dobj be egy tablettát, és várj itt majd. Nekem még dolgom van – kacsint rám, majd lemászik rólam, és ismét eltûnik.

Nagyokat pislogva nézek utána, közben pedig a nyakamba akasztott ékszert birizgálom. Olyan gyorsan lelépett, idõm se volt közölni vele, hogy amint már említettem, este jelenésem van az õsöknél. Remélem nem kapja majd fel a vizet, ha kisé késõn futok be. Habár az is lehet, hogy még elõtte visszaérek.

Feltápászkodok, és a fürdõbe battyogva, megszemlélem a tükörnél a láncot. Sose szerettem ékszert viselni, de ettõl valamiért, nem szívesen válnék meg.

Mi a csuda? Mikor lettem én ilyen nyálas? Mármint anélkül, hogy édesség került volna a képbe? Azt hiszem, kissé sokkolt a kedvesség félesége!

Megrázom a fejem, és a kezemben szorongatott fiolából, engedelmesen bekapok egyet, és gyorsan lenyelem. Hirtelenjében semmit se érzek, majd mintha kissé felélénkülnék, és hevesebben dobogna a szívem. Pumpálja a vért.

Rendbe szedem magam, és fél órával késõbb, már haverjaimnak szólok le, hogy elmentem, majd igyekszem vissza.

A családi vacsora, viszonylag zökkenõmentesen zajlik. Luke ugyan párszor szúrós pillantást vet rám, mikor anyáék az újabb foglalatosságaimról kérdeznek, én pedig részletes leírást tartok nekik a programjaimról, amiken mostanában dolgozok. Tudja jól, hogy ezek pusztán poénból legyártott dolgok, nekem nem kihívás egyik sem, sokkal másabb munkák kötnek le.

Viszont azt is érzékeli, hogy most más vagyok, mint általában.

A kekeckedéseim életlenebbek, és mikor egy-egy újabb ügye szóba kerül, aggódva pislantok rá. Féltem, na! Mégis csak a bátyám, aki testvéri szeretetbõl, még mindig nem vart be, pedig, ha nincs is bizonyítéka, tudja, hogy sok lopás köthetõ hozzám.

Végül késõbb végzünk, mint amire számítottam, ráadásul indulás elõtt, még muszáj kettesben beszélnem a bátyámmal!

- Luke – lépek elé a nappaliban, míg anyáék a konyhában pakolásznak. – Beszélnünk kell!

- Ezt én is így gondolom! – vágja rá fedõ hangon. – Kiderült, hogy a fõpolgármester gyémántját, a közelmúltban ellopták, és hamisítványt hagytak ott helyette. Nem tudsz róla véletlenül valamit?

- Fogalmam sincs, hol van most – jelentem ki, az igazsághoz híven. Ki tudja, Nost mit csinált vele… - De most ennél fontosabb, hogy nagyon vigyázz magadra, Nost kipécézett magának.

- Honnan tudod? – pillant rám meglepetten.

- Nem fontos – hajtom félre a fejem, és ujjaim akaratlanul is, a nyakamon található két kis sebre siklanak. – Csak vigyázz magadra, mindig nézz a hátad mögé, és lehetõleg, ne menj terepre!

- Tudod, hogy ez lehetetlen! – ingatja meg a fejét. – Mégis milyen ürüggyel kerülhetném el? Hogy a bûnvilágban jártas kisöcsém figyelmeztetett? – húzza el gunyorosan a száját. – Inkább neked kéne vigyáznod, ilyen emberekkel körülvéve! Stuart, hagyd magad mögött azt az életet, és legyél tisztességes!

- Az uncsi lenne! – vigyorodok el, majd elindulok a konyhába, és elköszönök anyáéktól. – De azért tényleg légy óvatos! – mondom Luke-nak búcsúzóul, majd sietve kilépek az ajtón.

Már itt van, érzem a jelenlétét. Fenébe, pedig azt reméltem, elõbb érek vissza, erre most már hajnali kettõ! Lassan nyitok be a szobámba, de rögtön észreveszem, ugyanis az ablaknál álldogál, és a hold ezüstös fénye, kiemeli az alakját.

- Azt mondtam, este! – morran fel halkan, és az ösztöneim rögtön jeleznek, itt most baj lesz. Mégis… Milyen lapon kér számon?

- Nem mondtad, hogy melyik este – bukik ki belõlem, ahelyett, hogy elmagyaráznám késésem okát. Na, ezt nem kellett volna!

Megpördül, majd olyan hirtelen terem elõttem, hogy ijedtemben hátrahõkölök. Elkapja a torkom, és a csukott ajtónak nyomva, az arcomhoz hajol.

- Utálom, ha átvernek, cica! Fõleg miután olyan figyelmes voltam – sziszegi halkan a számra, majd megnyúlt fogaival, beleharap az alsóajkamba. Megremegek, és felnyögve próbálom félrekapni a fejem, de csak annyit érek el vele, hogy fogai nyomán, még inkább kibuggyan a vérem.

- Várj… ne! – nyekkenek nagyot, mikor a következõ pillanatban az ágyra vág, és már fölöttem is van. Megpróbálom elõször a kezeimet a mellkasának feszítve eltolni, de miután így meg se moccan, lábaimat vetem be.

Ez se használ, csak ingerültebbnek tûnik tõle, és rám nehezedve hajol a nyakamhoz. Ne! Most nem akarom, most túl idegesnek tûnik, félek, hogy fájni fog.

És fáj is, pedig egyenlõre még csak a kezeimet szorítja oldalra.

- Remélem, legalább a vértablettát illetõen hallgattál rám, különben ez igen kellemetlen lesz! – mormolja a nyakamba, majd olyan hirtelen mar belém, hogy felsikoltok a fájdalomtól.

Könny szökik a szemeimbe, és vergõdésbe kezdek alatta, de mivel ez csak nekem fáj jobban, szép lassan ráveszem magam a moccanás mentességre, és csak szakadozott levegõkapkodásom, és heves szívdobogásom jelzi, hogy mennyire zaklatott vagyok, hogy fáj.

- Ha…hagyd abba… kérlek – lehelem elhalóan, mikor már tényleg kezdem pocsékul érezni magam. Gyengülök, és a szemeim csukódnának le, minden egyes kortyával, közelebb kerülök az eszméletvesztéshez, és még ki tudja mihez… - Sajnálom… - nyüsszenem halkan, majd hagyom, hogy a sötétség elkezdjen magába szippantani.

Ebben a pillanatban megmerevedik, és elválik tõlem. Pihegve, kábán nézek fel rá. Már nem tûnik olyan idegesnek, de a harag még mindig ott örvénylik kissé a tekintetében, magyarázatot követelve.

- Próbálok kedves lenni, de te lazán átversz, kihozva belõlem az állatot! Mond csak csibém, te élvezed ezt? – suttogja összehúzott szemekkel, és közben erõsen rászorít a csuklóimra. Felnyögök, és mivel heves fejrázásra már nem telik az erõmbõl, csak megingatom kissé.

- Én akartam mondani… én mondtam, hogy ma… ma családi vacsorára kell mennem – zihálom halkan, kényszerítve magamat az eszméletnél maradásra.

Ettõl, mintha kissé lenyugodna, és lazul a szorítása is. Egyik kezemet elengedve, kezét a nyakamhoz emeli, és végigsimít a meggyötört bõrfelületen. Ott harapott, ahol ért…

Végül lenyalja ujjairól a vérem, és sóhajtva kiegyenesedik. Elveszi az éjjeliszekrényemrõl a tablettás fiolát, és egyet a kezébe önt.

Bedugja a számba, de túlságosan ki vagyok száradva, képtelen vagyok lenyelni. Ezt látva, kortyol egyet a szekrényen árválkodó vizespohárból, majd a számhoz hajol, és ajkait az enyémekre tapasztva, megitat.

Elkerekednek a szemeim, és miután lenyeltem a vizet, elnyílt szájjal hagyom, hogy csókkal folytassa, sõt, talán én kezdeményezem, habár ebben jelenlegi állapotomban, nem igazán vagyok biztos.

Hála ugyan a tablettának, már nem érzem úgy, hogy mindjárt kilehelem a lelkem, de továbbra sem vágyok másra, mint az alvásra. Habár, a vele való csók se utolsó…

Végül elválik tõlem, én pedig szememet lehunyva, pár pillanat múlva, már alszok is. Remélem, már nem haragszik rám, mert még pár ilyen vacsora a részérõl, és semmi se marad belõlem.

Másnap reggel kábán, és kótyagosan ébredek, alig aludtam négy órát, ne csodálkozzon senki. Nyújtózok egyet, majd fintorogva veszem tudomásul, hogy a nyakammal együtt, a felsõm is véres lett. Felsóhajtok, és lehúzom magamról a pólómat, de csak ekkor veszem észre, a szoba másik végében ácsorgó vámpírt, és elpirulva húzom magamra a takarót.

- Ugyan kérlek, ne zavartasd magad! – kuncog fel, ezzel csak még inkább zavarba hozva.

- A te hibád – morgom magam elé, ledobva a földre a véres cuccot. – Komolyan mondom, te fogsz mosni!

- Nahát, milyen kis heves vagy, cica – nevet fel, és pofátlanul beleharap az ÉN csokimba. Elborul az agyam, és lendületbõl vágódom felé, csakhogy könnyedén elkap, és magához ránt, csak úgy koppanok a mellkasán. Ez kemény… - Milyen jó, hogy ilyen kicsi vagy, könnyebben elkaplak – röhög tovább, egyre feljebb lökve bennem a pumpát. Mindjárt robbanok, és annak nem lesznek éppen katasztrófa mentes hatásai.  
- Oké, oké, elég lesz – szólal meg hirtelen Speed, csitító hangon. - Kedves...öhm... Astra. Beszélhetünk? – fordul az ipse felé, de nem bírja ki, hogy ne szóljon rám. - Robin, te meg nyugodj meg.
- Robin a neved? – reagálja le fogvatartóm suttogva a dolgot, és elvicsorodik, vagy mit csinál. - Cuki név – kuncog fel. Nem, nem rúgom tökön, vagy lövöm ki a Holdra, csak szépen nyugodtan!
- Jobb, mint az Astra – morgom azért halkan, ne legyen már teljes a sikere.
- Ezt könnyebb nyögni szex közben, csibe – pillant rám, félreérthetetlen célzást téve. Ledermedek, majd akaratlanul is elpirulok. Mi a fene?! - Mirõl akarsz beszélni? – néz hirtelen Speedre, és közben elenged végre.
- Miért bízott meg téged Nost Rock? – teszem fel én a kérdést, hagy tudjuk már meg, mit kell megcsinálnunk.
- Ti tényleg komolyan akartok beszélgetni – pillant felénk sóhajtva. Mégis mit hitt? Hogy bájcsevej lesz teasüteménnyel? Habár süti van… - Elõre tisztázzunk valamit. Nekem nem érdekem belemászni ebbe, nem érdekeltek sem ti, sem Rock, sem az, akit ki kell csinálnom.
- Kit kell kicsinálni? – kérdezi Roti kíváncsian. Talán õ az, akinek a legkevésbé okozna gondot, ha a saját érdekében, le kéne lõnie valakit.
- Ez a Nost nem olyan régen keresett meg – dobja le magát egy székre… az enyémre, de kivételesen nem teszem szóvá. - Azt mondta, hogy eleget fizet és nekem kell a pénz, de kinek nem. A lényeg. – Rám pillant. - Luke Hazelt kell kicsinálni.

A többiek meglepetten felnyekkenek, én elsápadva lépek elé. Az nem lehet! Nem teheti meg! Lehet, hogy ellentétes oldalon állunk a bátyámmal, de szeretem, a testvérem. Nem hagyhatom, hogy…
- MI... miért mondod ezt el? – kérem számon remegõ hangon. Nem igazán vagyok képben, még azt is épphogy csak érzékelem, amint a kezembe nyom egy szelet csokit.
- Nyolcszáz éve ezt csinálom, nem most kezdek el jó szolga lenni, amikor szabad vagyok – vigyorog rám. Hirtelenjében nem tudok mit felelni, majd leesik mit is mondott. Nyolcszáz év? Az képtelenség!

Nem hiszem el, mégis riadtan hátrálok pár lépést.
- Mi van nyolcszáz éve? – értetlenkedek, mire felpattan és elõttem teremve kivillantja a fogait. Azok ott tényleg… Vámpírfog! Ráadásul a szemem elõtt nyúlnak meg, biztos, hogy nem mû! Megremegve teszek még pár lépést hátrafelé, de õ csak felröhög, jól szórakozik rajtam, és társaim ijedtségén.
- Nyugi csibe, ha ki akarnálak nyírni, már halott lennél – kacsint rám, de valahogy nem érzem jobban magam.
- Te...te...
- Igen, Astra Cromwell, szolgálatotokra – hajol meg színpadiasan. - A tizennegyedik századi Anglia felhõs ege alatt láttam meg a napvilágot. És világ életemben rohadék voltam – húzza ki magát büszkén, bõszen vigyorogva, majd hirtelen végigpillant rajtunk. - Oké, fogjuk rövidre, mert ehetnékem van – sóhajt fel, mire Menyét is megtalálja a hangját, dermedten felnyögve. - Nem, nem titeket, buta - nevet fel.
- Miért kell megölnöd a testvéremet? – firtatom tovább, az engem érdeklõ témát, aminél már jó ideje le vagyok ragadva.
- Tényleg nem tudom. Én annyi infót kaptam, hogy nyírjam ki, és valahogy vonjalak be titeket – vonja meg a vállát, mint akit nem igazán izgat a téma. - De lásd, milyen jó fej vagyok, alkut ajánlok neked – jelenti ki, és elém lépve, addig kényszerít meghátrálásra, míg falnak nek ütközöm. Itt aztán bekerít a kezeivel, a falon támaszkodva. - Ha akkor veszem a véredet, amikor akarom, megkímélem a testvéredet – suttogja a fülembe, társaim számára nem hallhatóan, majd valami forró és nedves siklik végig a nyakamon. Most… most komolyan megnyalt? Ráadásul mi az a hülyeség? Hogy bármikor a véremet veheti… - Nem foglak megölni, ettõl ne félj. De Luke-nak nincs ilyen mázlija, ha ellent mondasz - kuncog fel. Összerezzenek.
- Miért mondod ezt? – kérdezem meghökkenve. Miért pont én?
- Mert helyes a pofid, baba, és mert rég óta nem volt már senki, akibõl kedvemre falatozhattam volna – súgja még mindig, alig hallhatóan. - Gondold át, pár óra múlva jövök, és megkereslek. – Ellép tõlem, majd olyan hirtelen tûnik el, hogy semmi kétségem nem marad, az e világiságát illetõen.

- Mi a tököm volt ez? – hördül fel Menyét, én pedig tágra nyílt szemekkel rogyok le a székembe, és oda se figyelve bontom ki a csokit, és kezdem majszolgatni. Ez nem lesz elég, muszáj csinálnom valami töményebb édességet. Puding! Mondjuk csokis, meg vaníliás, epres, karamellás, puncsos, meg…

- Robin… - Mintha az én nevem lenne… - ROBIN!

- Wáh! – Majdnem hátraesek a székkel. Igen, ez határozottan az én nevem volt, és Speed hangereje nem semmi. – Mi az? – csattanok fel, mikor kissé összeszedtem magam.

- Mit akart tõled?

- A véremet – közlöm velük tompán. – A bátyám életéért cserébe.

- Basszus! Ti elhiszitek, hogy vámpír?

- Láttad a fogát, nem? Csak úgy elõhúzta!

- Lehetett valami trükk!

- Bazdmeg, majd ha visszajött közelítsd meg egy foghagyma koszorúval, meg kereszttel, és meglátjuk menekül e visítva! – mordulok fel. Nincs rózsás hangulatom, inkább fel is tápászkodok, és elindulok felfelé. – Mentem pudingot fõzni.

Nem tartóztatnak, tudják, hogy most erre van szükségem, hogy összeszedjem magam, és szülessenek jó ötleteim.

 
***

Némán álldogálok az itteni szobám ablakában, és úgy teszek, mint akinek nagyban forognak az agykerekei. Valójában tök üres a fejem, még nem hûlt ki a puding, nem tudtam enni. De végül is, a cukorka se olyan rossz, amit éppen bõszen szopogatok. Holnap el kell mennem futni, nehogy már most kezdjen el meglátszani rajtam az édesség, ha már huszonegy évig nem tette.

Egyszer csak megérzem, hogy valaki figyel, és nem sokkal késõbb a jelenléte a szobámban is feltûnik. Felkapom a fejem, de már mögöttem is van, és halkan köhint egyet, hoy felhívja magára a figyelmem.
- Mielõtt döntesz, jó ha tudod, hogy a munkát végig fogom csinálni, ha nemet mondasz. – Megdermedek, de nem vágok közbe. -  Nem öllek meg, csak elnémítalak majd. Kivágom a nyelved, vagy valami okosság. De ha belemész a játékba, kicsinálom Nostot és se neked, se a bandádnak, sem a testvérednek nem lesz baja – jelenti ki.

- Miért bíznék benned? – akadékoskodok halkan. Hisz akárhogy is nézzük, csak egy bérgyilkos, semmi oka rá, hogy megkönyörüljön a bátyámon.
- Mert te édes vagy, Robin – érkezik a meglepõ felelet. - Helyes vagy, és minden bizonnyal imádnám a véredet is. Nekem ez többet megér, mint a pénz.

Halkan felszisszenek, de nem tudok mit mondani hirtelenjében. Elég egyértelmû, hogy nem hagyhatom meghalni a bátyámat. És végül is mit kér cserébe? A véremet. Nem nagy szám az, ugye? Olyan lehet, mint egy egyszerû vérvétel, azt csá!

- Rendben – motyogom magam elé halkan, majd megpördülve a szemébe nézek. – De ha átversz, és bárkinek baja esik aki fontos nekem, véget vetek a hosszadalmas életednek, kerüljön bármibe! – Hát… valójában kissé túlzásba viszem a dolgot, de nem kell tudnia a feltétlenül, hogy nem vagyok a legerõszakosabb személy a földön.

- Helyes döntés, csibém! – vigyorodik el, és derekamat átkarolva, közelebb ránt magához. Ez kissé lesokkol, nem számítottam rá, hogy most rögtön.

- Már most? – nyüsszenem halkan, mire felkuncogva bólint, és a nyakamhoz hajolva végignyal az érzékeny bõrön. Remélem nem szereti a csokit, mert nem rég zuhanyoztam, és csoki illatú a tusfürdõm.

- Készülj picinyem, mert elég gyakran megéhezek – közli velem elégedett hangon.

- De hát most voltál… enni, nem? – Vagy vadászni… de ezt nem szívesen mondanám ki. – Akkor mire kellek én?

- Desszertnek! – érkezik a válasz, mintha teljesen egyértelmû lenne, és már húzna magához még inkább, mikor hirtelen mozdulva, kiszabadítom magam a kezei közül, az ajtóhoz ugorva.

- Desszert? Van ám nekem sokkal jobb! Kérsz pudingot? Csoki? Vanília? Eper? Van rá tejszínhab, meg csoki reszelék, vagy fahéj, vagy amit akarsz! – hadarom el egy szuszra.

Ingerültség suhan át az arcán, nem igazán tetszik neki a szökési kísérlet, de mielõtt felelhetne, megint megszólalok.

- Jó, akkor hozok mindegyikbõl, maradj itt! – Azzal már ott sem vagyok, kihasználva a szabadfutási gyakorlatom, szinte egy ugrással termek a földszinten, és vetem be magam a konyhába. Elõhalászok mindent a hûtõbõl, és csigatempóban kezdem összerakosgatni õket, egy díszes pudingcsodává.

Már összefolyik a nyál a számban, mire végzek, és hát nem is én lennék, ha nem döntenék úgy, hogy ez a finomság csak engem érdemel meg. Szerencsére a többiek már alszanak, így nyugodtan ülhetek le az asztalhoz elcsámcsogni a pudingot.

Astra meg… Upsz, Astra! Míg megdekoráltam a pudingot, elfelejtettem. De õ nem engem, ugyanis a következõ pillanatban megérzem a konyhában, és ahogy felpattanok, már mögöttem is terem.

- Nem szép dolog megváratni egy vendéget, nem gondolod? – súgja halkan a fülembe, és kissé megrágcsálja, halk nyekkenést váltva ki belõlem. – Fõleg, ha éppenséggel akarsz valami az illetõtõl. Például, hogy ne ölje meg a testvéred…

Megdermedek, és ahogy közelebb hajol, semmit se teszek, hogy távolabb kerüljek tõle. Igaza van, nem játszhatok a bátyám életével! Felé fordulok egész testemben, majd szomorú pillantást vetek az asztalon hagyott édességre. Na majd utána!

- Bocs – motyogom halkan, és mély levegõt véve hajtom félre a fejem, hogy hozzáférést biztosítsak neki a nyakamhoz.

Elégedetten felmorran, majd olyan hirtelen mozdul, hogy nincs lehetõségem felkészülni, tûhegyes fogai máris a nyakamba mélyednek. Felnyögök a hirtelen jött fájdalomtól, és szemeimet lehunyva kapaszkodok meg a vállaiban. Sose éreztem még ilyet ezelõtt, olyan, mintha minden korttyal szívná ki belõlem az erõt, az életet.

Hamarosan kezdek teljesen elgyengülni, és ha nem tartaná a derekam, valószínûleg már rég összeestem volna.

- E… elég… - nyöszörgöm elhaló hangon, mikor már a szememet se tudom kinyitni. Mintha kissé lelassulna, szív még párat, majd elszakad a nyakamtól. Forró nyelvével végignyal a seben, és mikor kábán rápislogok, elégedett, jól lakot fejjel találom szemben magam.

- Eszméletlenül finom véred van, Robin. Ennyi édesség mellett mondjuk, meg se lepõdök rajta – nevet fel, majd látva, hogy alig állok a lábamon, a karjába kap, és elindul velem a szobám felé.

- Várjvárjvárj! – kezdek erõtlen mocorgásba, és mikor kérdõn megtorpan, kiskutyaszemekkel mutatok az asztalon árválkodó édességcsodára. Elvigyorodik, majd visszalépve a kezembe nyomja, de mire felér velem az emeletre, engem már elnyomott a kimerült álom, így rámaradt a puding. Fõleg szegény epresbõl hagytam meg a legtöbbet!

***

- Megmondtam, hogy ott bemenni a legkockázatosabb! – morran fel Speed, már nem tudom hányadára a megbeszélés során, mivel Roti még mindig nem tett le róla, hogy szembõl érkezzen a múzeumba.

- Éppen ezért õrzik a legkevésbé, és számítanak tolvajokra onnan! – vág vissza a barnahajú srác, miközben magamon érzem furcsálkodó tekintetét. Na ja, általában az én felszólalásom szokta eldönteni az ilyen vitákat, mert nekem vannak a legésszerûbb ötleteim.

De most csak nyalókával a számban bambulok magam elé, még az elõttem villogó monitor se köti le a figyelmem. A múzeum alaprajzát rejtõ mappa kódja, még mindig feltöretlenül neonozik a szemembe, de olyan kimerültnek érzem magam, hogy még egy értelmes mondatot se tudok összerakni.

- Robin? – bökdös meg Menyét, hátha visszatérek a földre. – Mi van ma veled?

- Kicsit elvetettem a sulykot elsõre, talán túlzottan megcsapoltam a drágát – hangzik fel a kuncogás a sarokban terpeszkedõ Astra felõl. Már nyitnám a szám, hogy kissé felélénkülve, dühösen visszavágjak, fõleg mert megette a pudingom, mikor Speed egy fél tábla csokit nyom a kezembe.

Õket is sokkolta kissé a dolog, hogy egy valódi vámpírral van dogunk, de próbálnak napirendre térni a dolog felett. Habár Rotit kifejezetten idegesíti, hogy Astra nem lett rosszul a foghagymafüzérétõl…

- Próbálj meg koncentrálni Robin, fontos lenne! – sóhajt fel barátom kérlelõen, én pedig összeszedve magam, a gép felé fordulok és fél perc alatt feltöröm a biztonsági kódot.

- És most – fordulok az árnyékban gubbasztó alak felé. -, mond el szépen, hogy tervezed megóvni a bátyám életét? Én teljesítettem az alku rám esõ részét!

- Ne légy naiv, cicám! – nevet fel. – Egy szeri alkalom, közel se elég!

Elhúzom a számat, sejtettem.

- Mindegy. De Nostot nem tudod olyan könnyen kiiktatni, ahhoz õ túl okos! De a bátyámnak nem eshet baja! Szóval mit akarsz tenni? Mi megszerezzük szépen a festményt, amit ma reggel kért, de figyelni fogok, hogy a bátyám sose legyen a közelben. Ma úgyis családi vacsora, beszélek vele. Te meg adj be valamit Nostnak, hogy miért él még mindig, vagy nem tom…

Visszafordulok a géphez, és kissé még mindig kimerülten próbálok kezdeni valamit az alaprajzokkal, mikor hirtelen hátulról hozzám hajol.

- Nagyon felélénkültél, csibe, ha már így osztod az észt! Amikor nyögdécselsz a harapásomtól, az jobban tetszik! – leheli a fülembe, de mikor hajolnék félre, a karjába ütközök. Ugye nem akarok már most megharapni, ráadásul a többiek elõtt?!

De nem akar, csak elvigyorodik és kiegyenesedve indul el kifelé az alagsorból. Remélem egy darabig hanyagol majd engem.

Erõsen koncentrálok, és úgy vizsgálgatom a talajt, nyomok után kutatva. Tudom, hogy erre kellett mennie, kiszámítottam a lehetséges útirányokat, mégse bukkantam még rá. Pedig a határidõ közeleg, és nem lenne szerencsés közölni a megbízónkkal, hogy szélnek eresztettem a célpontját.

Megforgatom a nyalókát a számban, majd a hajamba túrva kiegyenesedek, mikor meghallom magam mögött barátom lépteit.

- Robin, mi a fenét csinálsz? Mindjárt itt a megbízó! – faggatózik gyanakodva, látva, hogy még mindig a földet bámulom. Na ja, nem véletlenül Speed a csapat másik legnagyobb agytrösztje.

- Hát az úgy volt – kezdek bele, mire rögtön elsötétedik világoskék tekintete. -, hogy azt mondtad, rakjam el biztos helyre a gyémántot, ami lehetõség szerint, nem mozdul el, mint az utóbbi. – Hát igen, az poén volt, mikor a kukás elvitte a pénzzel megtömött szemetesünket, és szedhettük össze a money-t a szeméttelepen.

- Ne mond nekem, hogy a gyémántot keresed! – csattan fel. Megrázom a fejem, és a nyalókát kihúzva a számból, végigmutatok a földön.

- A csigát keresem!

- Csigát?

- Csigát.

- A csigát… - úgy motyogja maga elé, mint valami megszállott, majd megrázva fekete tincseit, éles pillantást vet rám. – Robin… Miért keresed azt a csigát?!

- Lenyúlta a gyémántot! – jelentem ki felháborodottan, majd leguggolva, ismét az áttetszõ csíkot kezdem követni a tekintetemmel. – Én csak ráragasztottam a házára a követ, gondolván, hogy ez úgyse megy sehová, és senki se keresné nála, de a kis genyó elcsúszkált vele.

- Robin… - Aggódva nézek fel rá, hallva az elhaló nyögését. Hoppá, mintha kissé ideges lenne.

- Hé, srácok, itt van az ipse a kavicsért! – vágódik ki hirtelen az egyik rejtekhelyünk ajtaja, aminek most a kertjében biológiai felfedezést készülök tenni. Speed egészen belesápad a mellénk lépõ Menyétke hírét hallva.

- Mo mondjátok meg neki, hogy mindjárt megyünk. Addig kínáljátok meg itallal, sütivel…

- De ne az én édességeimmel! – kapom fel a fejem, és beszólásomért cserébe, bezsebelhetek társamtól egy elegáns barackot.

- Minden esetre, foglaljátok le! – fejezi be. Menyét tanácstalanul megvonja a vállát, majd elsorjázik a ház felé. Speed pedig a fejét rázva fordul felém, majd guggol le mellém. – Te pedig most légy zseni, hol az a csiga?!

- Hát ööö… valahol itt! – jelentem ki, széles karmozdulatot téve, leszûkítve a területet… úgy az egész kertre. Felnyög, és tüzetes alapossággal áll neki átfésülni a füvet, míg én továbbra is a nyálkacsíkot követem.

- Robin, ha ezt megússzuk, egy hétig nem kapsz csokit! – érkezik a fenyegetés, valahonnan a kert végébõl.

- Hééé! Így nem játszunk! – kiabálok vissza neki felháborodva, és már pattanok is fel, csakhogy közben valaki elém toppant, így kis híján állba vágom. – Mi a franc! – mordulok fel, végigmérve az elõttem álló, bõszen vigyorgó alakot.

Magas, legalábbis hozzám képest. De a fenébe is, hozzám képest mindenki magas, nõni akarok! Ráadásul, mintha legalább száz éves lenne, tök fehér a haja. Na ilyen frizura nem kell, habár neki kifejezetten jól áll, ahogy a széles, gunyoros vigyor is.

Csak az a felháborító, hogy valószínûleg nekem szól, márpedig az nem buli, rajtam csak ne nevessenek, még akkor se, ha éppen csigahajkurászást tartok a kertben.

Apropó csiga! Éppen vígan zsonglõrködik vele, egyik kezébõl a másikba dobálva szerencsétlen állatot, így a nap fénye újra és újra megcsillan a csigaházra ragasztott, babméretû gyémánton. Hûtlen állat, valami idegennek hagyta, hogy megtalálja, bezzeg nekem nem!

- Csak nem elvesztettél valamit, kölyök? – hajol közelebb, fogvillogtató mosollyal. Valami nem stimmel vele, de hirtelenjében meg nem mondanám mi.

- Nem egészen, megvan az, ott a kezedben! – vágom rá, és megpróbálom elkapni a levegõben a csiguszt, õ azonban gyorsabb nálam. De még mennyire! Alig tudom követni a mozdulatát, a csiga máris a kezében pihen.

- Nem, nem babám, ezt én találtam, ergo az enyém!

Dühösen húzom össze a szemem, és mikor következõnek feldobja, a félig elfogyasztott nyalókámat a tenyerére nyomom, jól összeragacsozva, és míg ezen meglepõdik, gyorsan elkapom a csigát.

- Speed! – rikkantom el magam, és így a fészer mögött tevékenykedõ haverom is elõdugja pókhálós fejét. – Itt a kavicsod. – Gyorsan leszedem, és odadobom neki a követ, így mire a mögém lépõ pacák elkapja a csuklómat, az már üres, pontosabban már csak szerencsétlen csiga van benne.

- Te aztán bátor vagy… vagy ostoba – ránt hirtelen hátra, hogy a fülembe súghassa. Összerezzenek, az ösztöneim jeleznek, hogy a közelségének nem lesz jó vége, ha nem vigyázok.

- Nocsak! Látom Astra, elõkerítetted a két hiányzó láncszemet – hangzik fel hirtelen az ajtó felöl, egy hûvös, kimért hang. Nost Rock! Király, még a megbízónk is elõkerült, teljes a buli emberek! Kár, hogy senki se szerepel a meghívottak listáján.

- Itt a gyémánt, uram! – lép elõrébb Speed, és az ürge kezébe nyomja az említett tárgyat. – Gond nélkül ment a megszerzése, a hatóságok még mindig nem vették észre a cserét, továbbra is kitûnõen szuperál a hamisítvány!

A férfi megvizsgálja a követ, majd elégedetten nyomja, a mögötte álló embere kezébe.

- Remek, ezek szerint, el tudtok ti intézni munkát anélkül is, hogy felforgassátok a fél várost. Akkor nem fog gondot okozni a következõ megbízatás se, ugye?

Speed rám kapja a fejét, mint viszonylagos fõnökre, és rögtön kiolvasom a szemébõl a kérést. Nenenene! És igaza van, nekem se sok kedvem van hozzá, hogy egy újabb feladatot teljesítsek a bûnvilág egyik legnagyobb fejesének.

- Köszke, de inkább hanyagolnánk a témát – felelem jóval megfontoltabb hangon, mint ahogy eddig beszéltem, és közben megpróbálom kiszabadítani a kezem a mögöttem álló szorításából. Bah… mint valami vasbilincs!

- Nem kifejezetten van választásotok! – Felkapom a fejem, a hûvös, érzelemmentes bejelentésre, és mérgesen meredek a férfira. – Vagy megcsináljátok, vagy nem jártok jól! Higgyétek el, egyikõtök se akarja az alvilági tevékenységem és üzlethálózatom szerves részeként végezni. Pedig biztos lenne rátok kereslet!

- Rohadék! – sziszegem gyûlölködve. Prostitúció, drog, feketepiac és fegyver. Ezekben utazik, és õszintén szólva, se szervdonor, se kurva nem akarok lenni.

- Ezt beleegyezésnek veszem – mosolyodik el hideg elégedettséggel. – Astrát azért béreltem fel jó pénzért, hogy hárítsa el elõletek a jelentõsebb akadályokat, és ügyeljen arra, hogy mindent jól csináljatok. Itt marad, amíg nem jártok sikerrel!

- Mi? – most már Speed is hõbörög, és nekem is kezd rossz érzésem lenni… még rosszabb. – Képtelenség, mi nem ölünk embert!

- Majd én elintézem helyettetek, csibém! – nevet fel a mögöttem álló. Megfeszülök, de hirtelenjében nem tudok mivel visszavágni. Ha a hatóságokra gondolt… Basszus, ha a bátyámnak baja lesz… Ez így már nem olyan vicces.

Viszont hál isten, Rock meg a bagázsa végre elhúznak, már csak a fehérkét kellene kirakni, és teljes lenne a boldogságunk, egészen addig, míg bele nem gondolunk, mit is kéne tennünk. Tényleg, mit is?

Elvileg majd üzen, vagy a ránk hagyományozott gyilkoló gép felvilágosít minket, aki most vígan terpeszkedik a nappaliban a kanapén. Mi pedig az alagsorban, a csúcstechnológiával felszerelt gépekkel teli helységben ücsörgünk. Menyét vígan alszik, fején a fülesével, míg Speed még mindig a csigás esetem miatt puffog, amin a negyedik bandatag, a nálam csak kicsit komolyabb Roti jókat röhög.

Egyszer csak Astra, mintha a semmibõl bukkanna fel, elõttünk terem. Majd kiköpöm a cukrot a számból, de miután felépültem az elsõ sokkból, dühös pillantást vetek rá.

- És kopogni ki fog? Meg úgy egyébként is, elhúzhatnál! – morgom neki durcás haraggal.

- Ugyan csibém, mostantól együtt dolgozunk, igazán lehetnétek barátságosabbak! – nevet fel gunyorosan, és az asztalomhoz lépve, elvesz róla egy szelet csokit.

- Ajjaj… - Na ja, Roti már tudja, mi következik.

- Tisztázzunk valamit! – állok fel rezignált nyugalommal, és elé lépek. – EGY UJJAL SE ÉRHETSZ AZ ÉDESSÉGEMHEZ!!