Astra nem reagálja le, amit Rotiról tudott le, csak megbeszéljük, mikor jön értem, meg még pár infót, és már el is tûnik. Én még tartozom némi magyarázattal Speednek és Menyétnek, majd mikor ezzel is végzek, elsietek, hogy beérjek a kötelezõ óráimra.

Mikor visszaérek, Roti a szobámban vár, és egy nem túl kellemes vitát folytathatok le vele. Próbálom vele megértetni, hogy igenis szeretem Astrát, de valahogy újra és újra azt hajtogatja, hogy biztos zsarol valamivel, vagy a vérem szívása miatt, irányítani tud.

Egyik ötlete nagyobb hülyeség mint a másik, és egyre elkeseredettebben hozakodik elõ velük, végül szomorúan gyõzködni kezd, hogy küldjem el a francba, és legyen minden úgy, mint régen.

Végül dühösen, és csalódottan viharzik ki, de úgy érzem, már részben sikerült vele megértetnem, hogy ez nekem nem csak szórakozás. Nagyon nem, ezek valódi érzelmek! És remélem idõvel elfogadja.

Végül én is elkezdek gondolkodni az érzelmeimen, és egyre vidámabban állok neki pakolászni, ahogy tudatosul bennem, mennyire igaziak. Már csak egy döntés, és…

Végül mire Astra betoppan, már lassan költözés méretû táskát pakolok össze, és végül a laptopomat is a kupacra pakolva, késznek nyilvánítom magam. Elbúcsúzunk Speedtõl, aki kötelességtudó apuciként szép kis kiképzésben részesít, és Menyéttõl. Roti nem jelentkezik, és ez részben bánt, másrészt aggaszt, de mikor megérkezünk Astrához, és Ran úgy fogad, mintha hazamennék, olyan jólesõ érzés száll meg, hogy pillanatnyilag elfelejtem bajos barátom.

 - Menjünk, szelj nekünk, addig mi felvisszük a táskát – kéri Astra Rant, miután õ közli velünk, hogy tortát sütött, majd felvisszük a cuccaimat az emeletre, egyenesen az õ szobájába.
- Ugye nem zavar, ha egy szobában lakunk majd, csibém? – kérdi, magához húzva. - És majd ugye elmondod, hogy mi volt Rotival?

- Nem is tudnék máshol normálisan aludni! – közlöm vele, szorosan hozzábújva. Majd kissé hátrébb húzódok, és sóhajtva nézek magam elé. – Nem tudom mit mondhatnék Rotiról. Dühöngött egy sort, és nagyon fúj rád. De azt hiszem, valójában fõként aggodalomból viselkedik így, csak éppen másképp fejezi ki, mint például Speed.

- Aggodalom? – horkant fel, kié megvetõen. – Csibe, szerintem ez egyértelmû féltékenység. Beléd van esve, de ha…

- Nem – vágom rá gyorsan. – Talán érez irántam valamit, de ez csak túlzott ragaszkodás! A szerelem más… - halkul el a hangom, és felmosolyogva rá, csókot nyomok a szájára, majd kibontakozva a karjai közül, a táskámhoz lépek.

Elégedetlenül morog valamit mögöttem, de rögtön elhallgat, mikor némi kutatás után megfordulok, és visszapattanok elé, egy kis csomaggal a kezemben.

- Te is adtál – nyúlok a nyakamban függõ nyaklánchoz, amit még mindig hordok. –, én is adok! – A kezébe nyomom, mire meglepetten pillant rám, de csak vigyorogva várom a reakcióját. Szép lassan bontogatni kezdi, majd hamarosan, egy egyszerûsége miatt szép, fekete ónix nyakláncot tarthat az ujjai között.

- Tudom, hogy nem olyan nagy szám, meghát medált is akartam, csak fogalmam se volt, milyen tetszene, így úgy gondoltam, majd együtt elmegyünk és majd úmpf… - Nem tudom befejezni, mert hirtelen a számra tapadva, belém fojtja a szót.

Magához ölel, és vadul csókol, szinte falja az ajkaimat, a birtokló ostromtól, még lábon maradni is nehezemre esik, így pár pillanat múlva, az ágyra döntve találom magam, õ pedig fölém kerekedve, egy pillanatra hagy levegõhöz jutni.

Majd újra lecsap, én pedig összeszedve minden erõmet, próbálok lépést tartani vele, de hamar feladom, és hagyom, hogy õ irányítsa nyelvünk csatáját. Teljesen magával sodort, és érzem, hogy a vágy kezd megint elönteni, és ha nem tudnám, hogy Ran minket vár, még elébe is mennék.

- Váh… várj – nyögöm halkan, mikor egy pillanatra elszakad tõlem. Vágytól örvénylõ tekintettel néz le rám, én pedig pirulva csusszanok ki alóla. – Ran minket vár, szegény ne dolgozzon hiába – szólalok meg, de látva, kissé elbizonytalanodó tekintetét, gyorsan hozzá teszek még valamit, nehogy azt higgye, csak le akarom rázni. – De miénk az egész este! – súgom, a szájához hajolva, majd felpattanva, szökdécselve indulok meg az étkezõ felé.

- De nézd Ran, a csoki öntettel még arcot is rajzolhatsz! – tolom a srác keze ügyébe a tubust, mire bizonytalan pillantást vet rá, majd a tejszínhab felé fordul.

- De a szakácskönyvben azt írták, tejszínhabbal ajánlják! – motyogja újra, én pedig makacs képpel megrázom a fejem.

- A szakácskönyvesek, még nem próbálták csokival! – jelentem ki magabiztosan, és ezúttal a kezébe is nyomom.

- És ha tennék rá mindkettõt? – néz rám tétován, mire szélesen elvigyorodok.

- Ez egy király ötlet, hamar rájöttél! – nevetek fel, és a saját csokis szeletemre is nyomok egy adag tejszínt. – Kiváló tanítvány vagy! Nem úgy, mint õ! – bökök a másik oldalamon ücsörgõ Astrára, aki némi gondolkodás, és minden rábeszélés ellenére, végül egyikbõl se tett rá. És a tortából is alig eszik, mondván, hogy pazarlás, meghagyja nekünk.

- Ugyan, inkább örülnél, hogy több jut neked! – kacsint rám, mire a kisvillával a számban, megrázom a fejem.

- De így lemaradsz egy kulináris élményrõl! – jelentem ki, és egy újabb adagot tennék a számba, csakhogy kissé elvétem a célzást, és összekenem magam. És ahogy az a sablonfilmekben lenni szokott, mielõtt letörölhetném, Astra hozzám hajol, és lenyalja a szám szélérõl.

Pirulva kapom hátra a fejem, õ pedig elégedetten elvigyorodik, és a saját száját is megnyalja.

- Így tényleg igazán ínycsiklandó! – jelentik ki, én pedig magam elé motyogva fordulok vissza a sütimhez, és tovább magyarázni, a kíváncsian minket bámuló Rannak.

- Ez jól esett! – terülök el az ágyon, egy alapos fürdés után, majd felülve, várakozóan pillantok az elém lépõ Astrára. – Reggel azt mondtad, enned kell!

- Úgy van – duruzsolja a számra, lehajolva hozzám, majd végigdönt az ágyon, és fölém mászik. Kezd leereszkedni szemem elé, a kéjes köd, ahogy forrón megcsókol, majd a nyakamat végigízlelve, egyre lejjebb halad, de a kulcscsontomnál visszafordul, hogy a szokásos helyen mélyeszthesse belém a fogait.

Halkan felnyögök, de ezt egy sokkal hangosabb követi, mikor egyik kezét hirtelen az alsómba dugva, rámarkol félkemény farkamra, és masszírozni kezdi. Levegõ után kapkodva remegek meg alatta, és ösztönösen lököm feljebb a csípõm, mire halkan felmorran, és miközben tovább iszik, lerántja rólam az alsómat, és egyik ujjával már bennem is van.

Sokkal sietõsebben tágít, mint tegnap, de még így is figyel, hogy szándékosan ne okozzon fájdalmat. Nyögdécselve markolok a lepedõbe, õ pedig elszakadva a nyakamtól, a számhoz hajol, hogy megcsókoljon, miközben már három ujjal dolgozik bennem.

- Eszméletlen vagy, csibém! – leheli a számra, én pedig kába tekintettel felnézve rá, elmosolyodok, és a nyakát átkarolva, magamhoz ölelem.

- Szeh…szeretlek! – pihegem neki, ahogy ujjait kihúzva, merevedését illeszti a helyükre, majd lendületesen elmerül bennem. Felsikoltok a testemen végigszántó kéjtõl, és lábaimat széjjelebb húzom, majd a derekára kulcsolom, így biztosítva neki, mélyebb hozzáférést.

Egy pillanat erejéig mozdulatlanul vár, majd ahogy ellazulok kissé, a tegnapinál hevesebb mozgásba kezd. Már tudja, hova célozzon, hogy a legnagyobb gyönyört nyújtsa nekem, és hamarosan nem is lehet mást hallani, csak szenvedélyes sikolyaim, és egymáshoz csapódó testünk zaját.

Erõsen kapaszkodok belé, nyakamon érzem forró leheletét, míg merevedését, mélyen magamban. Ahogy közeledek a csúcshoz, egyre erõteljesebben remegek, és még erõsebben szorítom magamhoz. Mikor aztán egyik kezét közénk vezeti, és elhanyagolt merevedésemet a kezébe véve, ránt rajta párat, nem bírom tovább. Hátam ívbe feszül, és fejemet a párnába fúrva felsikoltok, és a kettõnkre élvezek.

Felmorran, és még lök egyet, majd mély nyögéssel elengedi magát, forrósággal árasztva el a bensõmet. Rám nehezedik kissé, majd mellém hengeredve kihúzódik belõlem, és szembõl, magához ölel.

- Én is szeretlek – lihegi nekem, felhúzva a fejemet egy mély csókra. Szememet lehunyva, hozzásimulva élvezem, majd pár pillanat múlva, eltolom kissé magamtól.

Pihegve, fáradtan, de határozottan nézek a szemébe, ujjaimmal a nyakában függõ, tõlem kapott láncot birizgálva.

- Veled akarok maradni örökre, azt szeretném, ha vámpírt csinálnál belõlem! – jelentem ki, ujjaimat az arcára siklatva, majd kissé halkabb, és bizonytalanabb hangon folytatom. – De akkor ugye te is mellettem maradsz? És ugye továbbra is tudsz belõlem táplálkozni? Mert én azt akarom, hogy én legyek az egyetlen, akibõl iszol! – jelentem ki, gyerekes daccal, majd hozzáteszem a legvilágrengetõbb kérdést is, mélyen a szemébe nézve. – És ugye vámpírként is ehetek édességet?

A nevemet sóhajtja, ahogy elmerül benne, én pedig a vállába marva nyögök fel. Fáj… Õ viszont türelmes, és az ölébe vonva, kivárja, míg ellazulok. Ez így olyan más, még mélyebben érzem, és ahogy csillapítva, szavai nyomán felsejlõ riadalmam, megcsókol, szinte elveszek.

Mozogni kezd, közben pedig az ajkaimat szívja, merevedésemet kettõnk egymáshoz préselõdõ teste kényezteti, én pedig nem tudok mást tenni, csak kapaszkodok belé, fejemet a vállára hajtva élvezem.
Hirtelen eltalál bennem egy pontot, amitõl csillagokat látva sikoltok fel, és hátravetem a fejem. Mikor megtorpan, magam kezdek tovább mozogni, többet és többet követelve. Éget belülrõl, úgy érzem, csak õ szolgálhat gyógyírral. Ismét lökni kezd a csípõjével, újra és újra ugyan azt a helyet célozva. Ha így folytatja, el fog menni a hangom!

Ujjaimmal a hajába túrva, a nyakamhoz húzom a fejét, és miután belém harap, nem kell neki sok, elszakadva tõlem a nevemet sóhajtva élvez belém, és pár pillanat múlva, engem is elér a forróság, és beterítem mindkettõnket gyönyöröm bizonyítékával.
Amikor lefektet, és húzódna el, utána kapok, és visszahúzom magam mellé. Már csak hangfoszlányok jutnak el hozzám, a gyönyör amit nyújtott, minden erõmet leszívta, és már csak kába tévképzet minden körülöttem. Ahogy magához ölel, már alszom is.

***
Elõbb ébredek, de nincs idõm gondolkodni a történteken, már fenn is van. Megcsókolom, õ pedig mélyíti. Annyira jóóó! Élvezem, hogy mellette kelhetek, és így tényleg nem volt ijesztõ a ház! De mikor megkomolyodik, riadtan gondolkodok el rajta, mit csinálhattam rosszul.

De csak az ölébe húz, hogy megnyugtasson, majd elõjön a fontos témával.
- Az a gond, hogy véleményem szerint beléd estem. Mármint... eddig akárkivel dugtam, szimpla dugás volt, de veled most másnak éreztem. Fura volta mellkasom, és azt hiszem, ez az. És a gond az, hogy vámpírrá akarlak változtatni, hogy örökre velem maradj – jelenti ki, és én még ott le vagyok maradva, hogy belém esett, így mikor tudatosul bennem mit is mondott, megremegve nyekkenek egyet. - Csak a vérembõl kell innod pár napig reggel és este és három nap alatt édes vérszívó lennél – hajol el, és végigsimít az arcomon. - De ha nem akarod, akkor nem kell – mosolyog rám, és a szemembe nézve, várja a választ.

Kissé lefagyva ücsörgök az ölében, fogalmam sincs, mit is kéne reagálnom. Az ember nem minden nap kap ilyen felajánlást. Viszont… Mi jutott volna elõször az eszembe, ha valaki mondjuk egy hónapja megemlíti a vámpírokat? Vér.

És én nem szeretem a vért, én az édességet szeretem!

De mi jut eszembe, ha most gondolok rájuk? Astra… Azt hiszem szerelmes vagyok. Pedig én még sose éreztem ilyet ezelõtt, úgy igazán. Tehát akkor most mit is kéne tennem?

- Astra – sóhajtom halkan, és felé fordulva, a nyakába csimpaszkodom. – Én szeretlek… azt hiszem szerelmes vagyok! – mekegem zavartan, mire érzem, hogy megdermed kissé, és szorosabban karolja a derekam. – De… de ehhez idõt kérek. Kérlek…

- Amennyit csak szeretnél, én ráérek! – feleli fojtottan, de kiérzem a reményt a hangjából. Eltol magától, és visszadöntve az ágyra, fölém hengeredik. Hálásan nézek fel rá, és lehúzom magamhoz egy csókra, ami már épp kezdene szenvedélyesre váltani, mikor meg kordul a hasam, elrontva a pillanatot.

- Fene… - morgom halkan, Astra pedig vidáman felkuncog, és lemászva rólam, engem is ülõhelyzetbe húz.

- Menjünk le, enned kell valamit! – simít végig sebes nyakamon, majd úgy ahogy van, ruhátlanul megáll az ágy mellett. Enyhén elpirulok, mikor tekintetem akaratlanul is végigsiklik rajta, és inkább arra koncentrálok, hogy ne essek le a földre.

Enyhe fintor kúszik az arcomra, mikor egész testemmel a fenekemre nehezedek, de végül magamtól mászok ki az ágyból, és ha nem is túl elegánsan, de megindulok a fürdõ felé. Hupsz… rajtam sincs ruha!

Jólesõ remegés fut végig a testemen, ahogy a meleg víz alá állok, és lehunyt szemmel élvezem, ahogy minden gondolat kiröppen a fejembõl. Csakhogy ez nem tart sokáig, ugyanis hamarosan újra az ajánlatán kezdek agyalni.

Én mint vámpír? Akaratlanul is a szemfogamhoz nyúlok, ami ugyan éles, de közel sincs az õ agyaraihoz. Tuti a saját számat sikerülne megharapni a legtöbbször! De ez még csak a kisebbik gond, sõt, ez nem is gond.

Bajosabb, hogy mit mondanék a srácoknak, a családomnak? Sóhajtva döntöm a fejem a hûvös csempének, mikor hirtelen egy forró test simul hozzám hátulról, és átkarolva, magához húz.

Engedelmesen simulok hozzá a mellkasához, és a fejemet hátradöntve nézek fel rá.

- Neked nem hiányzik a családod? Nyolcszáz év… hosszú idõ…

Nedves tincseim közé temeti az arcát, és egy darabig, mintha gondolkodna. Már kezdem azt hinni, hogy nem is fog felelni, mikor végre megszólal.

- Most arra vagy kíváncsi, neked meddig hiányoznának? – pillant rám. Nem kerüli el a figyelmem, hogy nem válaszolt a kérdésemre, de nem faggatózom, biztos történt valami olyan a múltjában, amirõl nem szívesen beszél. Vagy már nem emlékszik rájuk.

- Lehet – motyogom halkan.

- Azt csak te tudhatod. Viszont, én ott leszek neked…

Felkapom a fejem, és ahogy a szemébe nézek, látom, hogy komolyan gondolja. Tényleg ennyire fontos lennék neki? Úgy tûnik…

Megfordulok, és így szembõl bújok hozzá, majd a nyakát átkarolva nyújtózkodom kicsit, hogy megcsókolhassam. Hamar átveszi az irányítást, és elmélyíti, én pedig teljes mértékben átadom magam neki.

Végül a számomra fellépõ levegõ hiány elválaszt tõle, és pihegve kapkodok levegõ után, miközben a meleg víz, még inkább tüzeli a testem.

- Éhes vagyok – nyekkenem panaszosan, mikor ismételten reklamálni kezd a hasam. Astra felnevet, majd elzárja a csapot, és kisegít a padlóra. Gyorsan megtörölközöm, majd megint tõle kapok ruhát.

- Sajnos még nem vásároltam be, így el kéne mennünk valahová enni – szólal meg, mikor már az ágyon ücsörögve várom, hogy õ is elkészüljön.

- Menjünk hozzánk, a konyha mindig tele van – vigyorgok rá, és mikor bólint, gyorsan összeszedem a cuccaim. Már rá se merek nézni a mobilomra, mennyi nem fogadott hívásom lehet.

***

- Robin! Hol a francban voltál! – csattan Roti rögtön, ahogy belépünk a konyhába. Mind a hárman ott vannak, és ahogy meglátnak, mintha megkönnyebbülnének.

- Astránál – felelem könnyedén, és a hûtõhöz lépek, hogy elõhalásszak valami kaját.

- Egész éjjel?! – hördül fel Roti, majd félszemmel látom, ahogy végigmér. Nem a saját felsõm van rajtam, ez rögtön szemet szúr neki. – Hagytad, hogy megdugjon? – szisszen fel, mire hirtelen kiegyenesedek, és dühös pillantást vetek felé.

- Igen srácok, szeretkeztem vele! – nyomom meg erõsen a szeretkeztem szót. – Mégpedig azért, mert SZERETEM! – jelentem ki, és a feszült Astra mellé lépve, átkarolva megcsókolom. Ellazul, és egyik kezét a derekamra fonva, közelebb húz magához. Mikor aztán elenged, és újra a barátaimra pillantok, majdnem felröhögök a hatást látva.

Roti szinte belesápad, Speed gyümölcsleve, a szája helyett a gatyájára folyik, míg Menyét továbbra is az egyik kütyüjén írtja a zombikat.

- Gratulálok! – töri meg hirtelen a csöndet, játékmániás haverom, és egy pillanatra elszakadva a ketyerétõl, felmutatja a hüvelykujját. Hálásan rámosolygok, és a többiek is magukhoz térnek.

- Nem házasodik, idióta! – morogja Roti dühösen, majd a kajáját felkapva, kiviharzik mellettem az ajtón.

- Tehát szereted – sóhajt fel Speed beletörõdõ hangon. – Akkor az más… asszem. Roti meg majd megbékél, csak…

- Féltékeny – szólal meg mellettem Astra hûvösen. – A vak is látja.

- Robin szervezte be, kihúzva ezzel jó pár kétes ügybõl – von vállat barátom, a gyümölcslevét törölgetve. – Még pár hét, és vagy a rendõrség kapta volna el, vagy kinyírták volna. Alap, hogy ragaszkodik hozzá!

Astra nem felel, de látom a tekintetén, hogy nincs meggyõzve. Én pedig némán, elgondolkodva állok neki, hogy fõzzek egy tejbegrízt. Tisztáznom kell ezt Rotival, mert ha tényleg elfogadom Astra ajánlatát, nem akarom, hogy õ utáljon miatta. Egyébként se akarom, õk itt mind a barátaim, de meg kell érteniük, hogy nekem már Astra is fontos!

- Rendben csibus, gyere – vigyorog rám. - Bár nem a te világod – húzza el a száját, mire felé fordulok.
- Hogy érted? – kérdezem értetlenül, mire magához húz, én pedig tök természetesnek veszem, eszemben sincs ellenkezni. Ajaj, ez már ijesztõ!
- Tartsd észben, hogy ez egy múlt századi kéró, én meg egy nyolcszáz éves rém vagyok – simít az arcomra, de már nem igazán akadok fenn a korán. - Nem lenne az igazi, ha telepakolnám olyan dolgokkal, ami nálatok is van.
- Nincs... nincs semmid? Mármint... – Na jó, ezen már ki bukok. Semmi technika?
- Se számítógép, se semmi ilyesmi – bólint egyszerûen. - De szép a könyvtárszobám, imádnád – mosolyog rám, de ezért elhúzom kissé a szám. Jó, persze, szépek a könyvek meg minden, na de hacker vagyok, vagy mifene!  
- Legalább laptopot hozhatok majd?
- Ha neked attól jobb – von vállat, majd elindul felfelé, én pedig felélénkülve követem. - A második lépcsõ nyikorog, de ne félj, nem szakad be – pillant vissza, errõl pedig eszembe jut valami.
- Van olyan hely, ahova ne menjek?
- Figyelj... majd valahogy csinálunk neked utat ide egyébként is, de többségében velem leszel. Ha én mégsem leszek, itt lesz Ran, ha õ sem, akkor a padlásra és a pincébe ne menj, oké? – fordul felém komoly képet vágva. - Nem esne komolyabb bajod, de nem akarom...
- Mi van ott, amit nem láthatok? – bukik ki belõlem kapásból. Naná, ha nekem valamit tiltanak, csak jobban érdekel! De megpróbálom megemberelni magam…
- A padlás õsöreg, majd Rant megkérem, hogy csinálja meg és takarítson ki, ott még én sem jártam vagy hatvan éve. A pince meg... egy kicsit... vad – nyögi ki kelletlenül, rögtön felkeltve még inkább az érdeklõdésem.
- Vad?
- Vér, kínzóeszközök, csontok, csak a szokásos – jelenti ki, én meg válaszként elsápadok. - De szellemeim nincsenek. Már ha ez baj. De ha akarsz, csinálok párat.
- A kínzóeszközöket... majd láthatom? – kérdezem kissé tétován, habár inkább szellemek, mint kínzóeszközök.
- Majd persze. Legközelebb, ha jössz, kitakaríttatok Rannal ott is, és lemegyünk, oké?

Nem akarok belegondolni, mit kell eltakarítani onnan, így inkább a kastélyt figyelem. És wooow! Ez nem semmi kéró, itt aztán lehetne jó kis kísértet filmet forgatni. Habár anak ellenére, hogy nincs számítógép, áram meg egyebek van. És még így is olyan érintetlennek tûnik.
Astra szobáját össze se lehetne hasonlítani az enyémmel, egész más világba tartoznak, de az övé is tetszik. Fõleg az ablakok. De szééép!
- Ha hozod azt a laptopot, majd ott hagyhatod – mutat az asztalra.
- O... oké – hebegem, még mindig a látottak hatása alatt.
- Na gyere csibe, megmutatom a könyvtárszobát és a teraszt – kacsint rám, és el is indul, én pedig élénken követem. Hajt a kíváncsiság, mindenhová benézek, várva, hogy mikor szól rám, de nem teszi, így vidáman fedezem fel az egész helyet. Hamarosan elérjük a könyvtárat, és ámulva nézek körbe, mikor belépünk.
- Saját könyveim is vannak itt, sok a tizennegyedik századból, kicsit késõbbrõl is – meséli büszkén, én pedig nagyot nézek a korukat hallva. - Ott vannak a képeskönyvek balra, mellette a regények, onnantól meg vegyesen. Azt olvasod, amelyiket akarod – mosolyog rám. - És az ott a terasz – bök egy ajtó felé, majd ki is lépünk rajta. Nyááá! Ilyen nekem is kell otthonra, ez a kilátás nagyon király!
- Ez nagyon szép – sóhajtok fel, mikor szóhoz tudok jutni, õ pedig magához húz, és lágyan megcsókol. Uh… ez is van olyan jó, mint a kilátás, de lélegezni kell. - Milyen messze van a város? – kérdezem elgondolkodva, miután elereszti a számat. Õ pillanatok alatt itt volt, pedig nem látok házakat a környéken.
- Ha körbenézel látod, hogy eléggé. De a mögött a hegy mögött van – mutat egy méretes kis „dombocska” felé. - De a barátaiddal majd tisztázd, hogy ne induljanak el ide nélkülem, mert ha eltévednek, még elfelejtem megkeresni õket és itt tele az erdõ farkassal – teszi hozzá, de nem szólok rá az ellenséges megjegyzés miatt. Joga van hozzá… - Szóval te se kószálj el – pillant rám mosolyogva. Szóval…
- Akkor... ha mégis bántani akarnál nem tudnék elmenekülni? – nézek fel rá a szemem sarkából.
- Nem, cica, nem tudnál – nevet fel, de nincs benne gúny, csupán megállapította. - De sosem bántanálak – suttogja hirtelen, és megint megcsókol, közben pedig visszahúz a szobába. Tényleg, ha van némi igazság a vámpíros sztorikban, nem kedvelheti a napot. - Mond... hozol át holmikat? Mármint lenne kedved berendezni magadnak az egyik hálót? – kérdezi egyszer csak.

Meglepetten kapom fel a fejem, és nagy szemekkel bámulom, hátha csak viccelt. De egész komolynak tûnik, így én is komolyan veszem a dolgot, és elgondolkodok rajta. Elég ritka nálam, hogy bármin is felnõttként agyaljak, viszont most…

Beharapom az alsóajkam, és az ablakon kezdek kifele bámulni. Némán lép mögém, és hátulról átkarolva, a nyakamhoz fúrja az arcát. Nem harap meg, csak vár, én pedig hevesen dobogó szívvel döntöm hátra a fejem.

Lehet, most meg túl komolyan veszem a dolgot, hisz csak pár cucc áthozásáról van szó, nem a kezemet kérte meg.

- Rendben! – vágom rá pár perc múlva, mire elégedetten felmorran, majd megpördítve, mélyen megcsókol. Halkan felnyögök, és addig mocorgok, míg fel nem sérti fogaival véletlenül az ajkaimat. Nah, ezt akartam!

Összerezzen, mikor megérzi véremet, de ne hagyom, hogy elhúzódjon, a nyakát átkarolva csimpaszkodok belé, õ pedig veszi az adást, lassú csókkal tisztítja le elõbukkanó véremet.

Végül arcomat csókolja végig, egészen a nyakamig, ahol pár forró nyalintás után, belevájja fogait az érzékeny bõrbe.

Lehunyom a szemem, és míg táplálkozik, saját szívverésemet hallgatom, közben pedig a szemhéjam belsõ felén táncoló program kódokat tanulmányozom. Mielõtt elkezdenék szédülni, elválik tõlem, és mikor kinyitom a szemem, már egy vértablettát tart az ujjai között.

- Rossz íze van, nem szeretem – motyogom durcásan magam elé.

- Nincs is íze! – kuncogja el magát, de azért szigorúan felvonja a szemöldökét, és a számhoz tolja a tablettát.

- De van! – vágom rá. Habár tényleg nincs túl sok, egyszerûen csak bosszant a tudat, hogy magamtól nem tudok elég erõs lenni, hogy akkor adjak vért, amikor akarok. Böki az egómat!

- Robin – sóhajt fel kérlelõen, mire kisé meglepetten kapom felé a tekintetem. De rendes, aggódik értem?

Végül kifújom a benntartott levegõt, és mintha én tennék neki szívességet, kinyitom a számat, majd lenyelem a tablettát, miután beletette. Ahogy húzza el a kezét, végigsimít a számon, majd arcomon, én pedig hirtelenjében magam se tudom miért, úgy törleszkedek a tenyerébe, mint egy hízelgõ macska. Pedig most nem akarok kérni tõle semmit.

Elvigyorodik, és visszaránt magához egy heves csókra, én pedig nem ellenkezek. Tök felesleges lenne. Élvezem.

- Enned kéne valamit, az is segít, hogy pótold a vért! – súgja végül a számra, mielõtt elengedne. Engedelmesen bólintok, majd elõkapok egy szelet csokit a számos zsebem egyikébõl, és csillogó szemmel beleharapok.

Elmosolyodik, majd elindul lefelé, én pedig követem.

- Juj! – kiáltok fel hirtelen, mire rögtön visszafordul, és rám pillant. – Ran még nem evett csokit! – közlöm vele az újabb, számomra sokkoló tényt, és elszáguldva mellette, leszökdécselek a lépcsõn, a srác nevét kiabálva.

Épp az utolsó három lépcsõfokot ugrom át egyszerre, mikor már fel is bukkan. Kérdõn pillant rám, mintha utasítást várna tõlem, de fõként a komótosan mellém lépõ Astrától.

- Tessék! – nyomok a kezébe egy fél csokit. – Ez jobb, mint a cukor! És becsüld meg, nem osztozkodok ám bárkivel! – teszem hozzá, büszkén felszegett fejjel.

- Köszönöm – böki ki végül, némi gondolkodás után, majd tétován beleharap.

- Nah, finom? – faggatom kapásból.

- Úgy gondolom, igen – érkezik a kimért válasz, mire elhúzom a számat.

- Ne mááár! Muszáj neked ilyen hivatalosnak lenned? Na jól van, tanítok majd neked „normális” dumát, meg némi szlenget! – Mondjuk remélem, mindez nem lesz Astra ellenre, ugyanis egyenlõre még nem szólalt meg, csupán némán álldogál mellettem, és türelmesen figyel.

Ran biccent, és ismét megköszöni – naná, hogy tök hivatalosan -, majd elmegy, hogy folytassa a munkáját.

- Örülök, hogy jól kijössz vele! – vigyorog rám Astra, majd kissé elgondolkodik, de végül megszólal. – Maradj itt éjszakára, majd holnap visszaviszlek! – Rám pillant, várja a beleegyezésem.

- Oké, de holnap már muszáj lesz benéznem az egyetemre, nem voltam bent már majdnem egy hete! – egyezek bele könnyedén, mire elégedetten elmosolyodik.

- A szobák már tiszták, bármelyiket választhatod!

Bólintok, habár van egy olyan érzésem, a lefekvés után fél órával, már nála fogok kikötni, ugyanis új helyen, ilyen kísérteties díszlettel, kétlem, hogy túl nyugodt éjszakám lenne. Meg hát amúgy is, mostanában sokkal jobban élvezem, ha mellette aludhatok. Szeretem, mikor érint és csókol, csak a fene se fogja ezt hangosan kimondani. Halál ciki lenne! Fõleg, hogy még mindig nem tudom, neki mit is jelentek.

De Rotiék abban igenis tévedtek, hogy talán csak meg akar dugni, hisz eddig még semmit se erõltetett, és ha nem zavarnak meg minket legutóbb is, magamtól megyek bele!

Uh… azért ha maradok, szólnom kéne a srácoknak…

Felnevet, ezzel oldva a feszültséget, fõleg magában.
- Ilyenek ezek a gyerekek, csak a rosszat tanulják el az embertõl – vigyorog rám, majd mellém dõl, és a csuklómat megfogva, magához húzza a csokimat, és… Beleharap! Elégedetlenül morgok, de nem esek neki. Vele, még a csokimat is hajlandó vagyok megosztani…- Elõtted eszembe nem jutott volna ilyeneket enni - sóhajt fel. - Pedig annyira nem rossz.
- Te sosem ettél elõttem csokit meg sütit? – nézek rá döbbenten. Hogy élhetett csoki nélkül?!
- Nem voltam rászorulva. Mellesleg... a haverjaid nagyon bunkók tudnak lenni.
- Tudom, és sajnálom – sóhajtok fel, kissé az égnek emelve a pillantásom. - Mármint... nehezen bíznak benned, mert azt hiszik, hogy csak arra kellek neked, hogy... – Elharapom a mondandóm végét, és pirulva menekülök az ágy rejtekébe. Nem, ezt nem kellett volna elkezdenem! Alaposan meglep, mikor hirtelen besüpped mellettem az ágy, mellém fekszik.
- És te mit hiszel? – suttog a fülembe, mire remegés fut végig az egész testemen és ösztönösen közelebb simulok hozzá, de inkább nem fordulok felé, elrejtem egyre vörösebb arcomat. Nem tudom mit mondhatnék, de mintha nem is várna választ, átkarol, és fejét a vállamra hajtja. Egyre szaporábban kapkodom a levegõt, és ismét összerezzenek, de nem tesz semmit.

Elaludt volna? Kis idõ múlva, felé fordítom a fejem, és valóban, csukott szemmel, nyugodtan pihen. Tényleg igaz… A vámpírok földöntúlian szépek! Megbabonázva simítom végig a kezemet a hófehér tincseken, de gyorsan észbe kapok mit is csinálok, és gyorsan hátat fordítva neki ismét, az álmok világába menekülök zavaromban.

Reggel én ébredek elõször, és addig mocorgok, míg el nem enged, valószínûleg õt is felkeltettem. Félkómásan eltámolygok a fürdõbe, és kissé csigatempóban lezuhanyozok, majd visszacaplatok a szobámba.
- Jó reggelt – pillantok rá, mire mosolyogva bólint. El se hiszem, milyen kedves mostanában velem. - Kérek neked valami ruhát – teszem hozzá gyorsan, mielõtt ismét zavarba jönnék.
- Legalább alsót és pólót, ha nem gond. Utána úgyis hazamegyek, de ha vendégem lesz, nem akarom meztelenül fogadni – jegyzi meg. Meglepetten kapom fel a fejem, de egyelõre nem kérdezek vissza, csak kisietek.

Leoldalgok a konyhába, ahol már ott vannak barátaim. Veszek egy mély levegõt, és elsietek Roti mellett, aki kissé aggódva, de szúrósan mér végig. Duzzogva húzom fel az orrom, és inkább Menyéthez lépek, aki valószínûleg mindent tud, mégse tesz megjegyzést. Kérek tõle ruhát, amit készségesen ad is, kiváltva Roti szemrehányó pillantását. Csak vállat von rá, én meg egy tányérnyi csoki pudingos gofrival és a ruhákkal felszerelkezve, visszasietek a szobámba. Azt hiszem, lesz még problémám a barátaimmal…

A szobámban az ágyra dobom a ruhákat, majd elfordulok, hogy Astra felöltözhessen.

- Azt mondtad, hogy haza... – kezdek bele, célozva a legutóbbi kijelentésére.
- Igen, mi ebben olyan meglepõ? – kérdez vissza.
- Hát... neked van otthonod?
- Szerinted nincs? – nevet fel. - Egy eldugott helyen van egy kis kúriám.
- Olyan kastély-féle? – érdeklõdök kíváncsian, és megfordulok. Fúúú, szellemek és lovagpáncélok, csupa filmbeillõ dolog.
- Olyasmi. Egy erdõ közepén, megközelíthetetlen helyen – vigyorog rám. - Tudod, mint a rémtörténetekben – nevet fel, mintegy szavakba öntve gondolataimat, mosolyt csalva az arcomra.
- Szép lehet- sóhajtok fel vágyakozva. Imádom a rémtörténeteket, csak éppen lazán beijedek tõlük. - Honnan van? Örökölted?
- Mondhatjuk. Az elõzõ gazdája volt az én elõzõ gazdám – böki ki, talán kissé kelletlenül. - Hé, ülj ide. – Engedelmesen leülök mellé. - Elmondok valamit, aztán ha végeztem, szó nélkül itt foglak hagyni, de késõbb visszajövök, szóval a tablettát szedd.
- Rendben – bólintok határozottan, habár fogalmam sincs, mi ilyen fontos közlendõ.
- Tudod, Astra Cromwell nem volt mindig bérgyilkos. Ez csak olyan száz éve hóbort körülbelül – sóhajt fel, én pedig meglepetten nyekkenek. Még mindig elég fura, hogy ilyen… öreg… - Elõtte a szó legszorosabb értelmében kurva voltam – jelent ki, de nem néz rám, én pedig eltátom a számat, egy hang se jön ki a torkomon. - Halandókkal, vámpírokkal éltem, kiszolgáltam a testi vágyaikat és cserébe vért, pénzt és lakhelyet kaptam. Na, meg az élvezetek. De meguntam.... szóval. Itt egy ok, amiért utálhatsz, de azért visszajövök még – pillant rám, de mielõtt bármit is mondhatnék, kezét az arcomra simítja, és az ajkaimhoz hajolva, lágyan megcsókol, majd eltûnik.

Ledermedve ücsörgök az ágyon, és hirtelenjében fogalmam sincs, mit kéne mondanom… Eh… kinek is mondhatnám? Na jó, ez még egészen megemészthetõ tény a vámpírsághoz képest, nem hiszem, hogy nagyon fen akadok rajta.

Szépen helyre teszem magamban, majd kis idõ elteltével sóhajtva lesétálok. Ki kéne békülnöm Rotival és Speeddel. Csakhogy, nincsenek itthon, Menyét elmondása szerint, Speed csajozik, Roti meg elment kitombolni magát valamelyik utcai bunyóba. Elhúzom a számat, ez nem éppen jó hír. Még baja esik…

 
Épp a konyhában próbálok összehozni egy jó forró csokit, mikor megérzem Astrát.
- Helló, csibe – szólít meg, mire megfordulok, és ahogy végignézek rajta, mélyen elpirulok. Uh… ez nekem túl sok… - Jól áll, tudom – nevet fel magabiztosan. - De hé, azért jöttem, mert... szeretném neked megmutatni a helyet, ahol élek – kacsint rám, és közelebb lép. - Lenne kedved eljönni a kastélyomba?

Nagy szemekkel, meglepetten pislogok rá, majd boldogan elmosolyodom.

- Naná! Szellemek is vannak? Vagy lovagpáncélok? – nézek rá csillogó szemekkel, mire felnevet.

- Amit csak akarsz – vigyorog rám, és a csuklómat megfogva, már húzna is ki, de én megtorpanok, és sóvárgó pillantást vetek a forró csokimra.

- Légysziii! – Lebiggyesztett ajkakkal fordulok Astra felé, aki vállat von és elenged, de ahogy ugranék vissza a bögrémhez, hátulról átkarol, és a nyakamhoz hajol. Nem harap meg, csak a nyakamba csókol, mire megremegve fordulok meg a kezei között, és magamat is meglepve, csókot kezdeményezek.

Elégedetten felmorran, és elmélyítve átkarolja a derekam, én pedig a nyaka köré fonom a karjaim. Kár lenne tagadnom, mennyire vonzódom hozzá… Viszont, a mai csoki adagom még nem volt meg!

- Vá… várj! – szakadok el tõle, és kifordulok az ölelésébõl. – Kell a csoki!

Felhúzza a szemöldökét, és kissé elégedetlenül sóhajt egyet, de végül engedi, hogy rávessem magam az édességre. Pár perc alatt, benyomom, jól megégetve a nyelvemet, amin jót vigyorog.

- Ne röhögj, mert most nem csókolsz meg! – öltöm ki rá duzzogva sérült ízlelõszervem, majd pár dolgot bedobálok a zsebeimbe, és készen pattanok elé.

- Na végre, már azt hittem itt ragadunk éjszakára, hercegnõ! – vigyorog rám, eszembe juttatva valamit. Beharapom az alsó ajkam, és rápillantok az órára. Roti már órákkal ezelõtt ment el!

- Bocsi, még egy pillanat, meg kell kérnem Menyétet, hogy kerítse elõ Rotit!

Elsötétedik a tekintete, de mielõtt bármit is mondhatna, lespurizok az alagsorba, és elkönyörgöm Menyétet, hogy hozza vissza Rotit.

Végül felviharzok Astrához, aki egyre türelmetlenebbül vár.

- Most már megyünk, és kész! – jelenti ki, és magához szorítva, olyan hirtelen mozdul, hogy csak arra eszmélek, hogy megtorpan, nekem meg görcsbe rándul a gyomrom. Szép lassan kinyitom összeszorított szemeim, és félve rápislogok az elõttem magasodó épületre.

- Aztaaa! – marad tátva a szám, és elszakadva tõle, rögtön közelebb pattanok a bejárati ajtóhoz, és épp a díszes kopogtatót szemlélem, mikor hirtelen kitárul az ajtó, én pedig ijedten ugrok hátra, egyenesen Astra mellkasának. Szellemek!

De nem egészen, a bentrõl kiömlõ fényben ugyanis egy áttetszõ kísértett helyett, egy fekete ruhás, fekete hajú srác áll. Hoppá! Õ meg ki?

- Robin, bemutatom neked a szervitoromat, Rant – tessékel kissé közelebb a fiúhoz, a mögöttem álló. Okééé…És az mi?

- Öh… örvendek… gondolom – nyújtom a kezem fekete felé, aki kissé tanácstalanul figyeli egy darabig, majd elfogadja.

- Én is – feleli színtelen hangon. Jó, nem szellem. Akkor biztos zombi!

Mielõtt hangosan is kifejthetném eszmefuttatásom, Astra bevezet az épületbe, én pedig elkerekedett szemekkel pislogok körbe a hatalmas elõcsarnokban.

- Wooow! Itt aztán jó lehet fogóhunyózni! – állapítom meg vidoran.

- És az mi? – érkezik egyszerre két helyrõl a kíváncsi kérdés, mire meglepetten kapom a fejemet Astra és Ran felé.

- Nem ismeritek? Jesszum pepi! A bújócska, és a fogócska keveréke, tehát bújni és futni is kell, marha poén. Milyen gyerekkorotok lehetett már nektek! – sóhajtok fel a fejemet ingatva.

- Nekem nem volt – szólal meg hirtelen Ran, mire meglepetten kapom felé a pillantásom.

- Rant én teremtettem, még csak tanulja az életet – magyarázza meg Astra, és értetlen tekintetemet látva, bõvebben is kifejti. Nagyokat nézve hallgatom, és megsajnálom a feketehajú srácot. Nincsenek érzései? Ráadásul még… csokit se evett!

- Najó, majd én megtanítalak minden fontos dologra! – jelentem ki Rannak, felé fordulva. – kezdésnek – a zsebembe túrok, és elõhalászok egy zacskó karamellás cukrot, és egyet a kezébe nyomok. -, tessék, édesség!

Én is bekapok egyet, majd Astrát is megkínálom, aki csak vigyorogva közelebb hajol, és megcsókolva ízleli meg a cukrot.

- Elõbb körbevezetlek, aztán taníts! – súgja az ajkaimra, miután elválik tõlem, én meg pirulva biccentek. Kár lenne ellent mondanom, és nem is akarok.

Kíváncsi vagyok Astra szobája milyen, van e számítógépe, meg egyebek. Mielõtt elindulhatnánk, a zsebem veszettül rezegni kezd, én meg ijedtemben nagyot ugrok, és mikor meglátom a kijelzõt, akkor se lesz jobb kedvem. Luke?

- Szevasz bátyó! Unatkozol, hogy engem hívsz? – szólok bele erõltetetten laza hangon.

- Ne szórakozz Stuart! – morran fel testvérem szigorúan. – Nost halott. Kész mészárlás zajlott a bandájában! Ha megtudom, hogy közöd volt hozzá…

Nagyot nyelek, és tekintetem Astrára siklik. Végül is… átvitt értelemben volt hozzá közöm.

- Most gyilkosságot akarsz rám kenni? – szisszenek fel, félig õszinte felháborodással.

- Nem! – vágja rá határozottan. – Te nem lennél képes ölni. De tudhatod, ki tette!

- Csak örülj neki, hogy nem kell többé a hátad mögé nézni – motyogom halkan.

- Stuart! Mibe keveredtél? Talán nem fogod megérteni amit mondok, de Nost gyilkosai, nem evilágiak, és itt most nem a kegyetlenségükre gondolok…

- Ne fárassz, bátyó! – vágok közbe, lesajnáló hangon, pedig eléggé megijedtem. Honnan… honnan tud errõl? – Inkább pihend ki magad, agyadra ment a munka! – azzal le is teszem, nem foglalkozva vele, hogy továbbra is a nevemet kiabálva próbálja felhívni magára a figyelmem.

Elég egy pillantás Astrára, hogy tudjam, mindent hallott.

- Na jó, muti a kastélyt! – pattanok elé, gyorsan felejtve a kis közjátékot. Ez nekem nagyon megy, ráérek stresszelni a bátyámon késõbb is!

- Hol kezdjük? – mosolyodik el végül õ is.

- A szobádban! – vágom rá, majd rájõve kissé félreérthetõ megjegyzésemre, pirulva kapom félre a tekintetem. – Vagyis muti, kíváncsi vagyok milyen – magyarázom zavartan, mire felnevet és bólint.