- Nem csibe, semmi, csak gondolkodtam – mosolyog rám, de nem igazán sikerül megnyugtatnia. - De ne félj, nem lesz gond, megoldok mindent – kacsint rám, de nem sikerül lepleznie az aggodalmát. Ráadásul megkéri Rant, hogy hozza át Swannt, ami szintén nem túl gyakori, ha minden rózsás.
Míg Ran elmegy a másik vámpírért, mi a konyhába telepszünk le. Én grillázst szopogatok, õ pedig bort iszik. Némán figyelem a vörös folyadékot, és felteszek egy elég hülye kérdést, vámpír létemre. De én mondjuk a bálon agyalok közben.
 - A vámpírok mindig vért isznak?. 
- Alapesetben igen. De a Tanács ünnepségein néha elég perverz dolgokat tudnak mûvelni – érkezik a halk, szisszenõs válasz. Meglepetten kapom fel a fejem, és nem igazán akarok belegondolni mirõl is beszél. Csakhogy a kíváncsiság nagy úr… 
- Milyen dolgokat? – bukik ki belõlem, ám ekkor Ran és Swann toppan be. 
- Elfognak néhány halandót, kifeszítik õket a terem közepére és egész éjszaka lakmározni lehet belõlük, hajnalban pedig csak kidobják a hullájukat valahol – közli az utóbbi tárgyilagosan, mintha csak azt mesélné, hogy rágta szét a szomszéd kiskutya a lábtörlõjét. A szám elé kapom a kezemet, és kissé lesápadok. Eh… legyünk túl rajta gyorsan, mi? mint mikor letépjük a ragtapaszt. Kár, hogy ettõl még ugyan olyan vacakul érint a dolog. Én nem akarok ilyet látni! - De kérvényeztem, hogy ezt a szép, de kellemetlen hagyományt az üdvözlésed éjszakájára tekintsék semmisnek, így tálakban lesz tálalva a vér. – Most mondjam azt, hogy sokkal jobb? Talán az…. de akkor is, nem hoz lázba a véres vámpír buli gondolata. Még hogy szép hagyomány…
- Az igazsághoz hozzátartozik, sõt, tudnod is kell, nehogy ott szembesülj vele – sóhajt fel Astra, és ebbõl már tudom, hogy az újabb infónak se fogok örülni. - Voltak alkalmak, mikor vámpírokat feszítettek ki, meztelenül, így inni és szexelni egyszerre lehetett velük, hiszen tele voltak tömve élvezeti cikkekkel, a farkuk folyamatosan állt s állandóan el voltak lazulva. – Elfojtok egy elgyötört nyögést, és tágra nyílt szemekkel, döbbenten pillantok rá. Ne máááár… - Az egyik én voltam, olyan háromszáz éve az elnök születésnapi bálján. – Enyhe sokkhatás alatt fixírozom tovább az asztal lapját. Tudtam, hogy csinált hasonlót, de hogy kikötözve, meg egyebek… hogy csinálhatnak ilyet? Ez borzasztó! Szegény Astra.
Elé is sétálok, és ujjaimmal az arcát simítva, vigasztalóan pillantok fel rá. Már úgyis kettesben vagyunk, Ranék kimentek.
- Ez nem számít, ugye tudod? – suttogom halkan. - Én akkor is szeretlek.
- És én még mindig nem értem, hogy mit eszel rajtam ennyire – sóhajt fel. - De köszönöm, és én is szeretlek, ezt tudod. 
- Mit eszek rajtad? – nevetek fel csendesen. Ó, nagyon sok mindent, de… -  Az legyen az én kicsi titkom – vigyorgok rá, majd nyomok egy gyors csókot a szájára, és átlibbenek a nappaliba.
 - Mit szerettél volna? - kérdezi Swann Astrát, mikor õ is belép, kezében két pohárral, és az egyiket neki nyújtja, borral telve. 
- Kérdezni. Mi lesz, ha bajt okoz Lothar?
Felkapom a fejem, de nem szólalok meg. Azt nagyon is jól tudom, én mit fogok csinálni, ha beszól. Még akkor is, ha ebbõl bajom lesz.
- Akkor kivégzik – érkezik a válasz, közönyös egyszerûséggel. - Robin most elõkelõbb személynek számít, mint én, hiszen hosszú idõ óta az elsõ fióka, nagyon büszke rá mindenki, és elmondtam, hogy mennyire különleges. Az, hogy pont te változtattál át valakit, neked jelent rangot, Astra – Pillant kedvesemre jelentõségteljesen, bár én egy kukkot se értek a dologból. - A tény, hogy egy hozzád hasonló, huszad osztálybeli változtatott át valakit, azt mutatja, hogy méltó vagy a nemesek közé emelkedni, és szerintem a beiktatásodra sort fognak keríteni.  
- Kérvényezted? – nyög fel Astra meglepetten, nagy szemeket meresztve Swann-ra.. 
- Hogyne kérvényeztem volna, és rá is bólintott mindenki. Lothar nem, de õt leszavazta a Tanács. Szóval úgy készülj... és ne aggódjatok, nem lesz semmi baj. Beszéltem a Tanácsnak Robinról, arról, hogy nem egy vérengzõ vadállat, így azt mondták, hogy szolid keretek közé szorítják majd a bált. – Meggyõzõnek hangzik, de vajon mit jelent vámpíroknál a szolid keret?Swann kortyol még egyet a borból, majd feláll. - Megyek. Készülnöm kell nekem is, ti is csinosak legyetek - kacsint rám, én pedig hirtelenjében nem tudok más tenni, csak bólintok, õ pedig Astrához fordul. - A Tanács nagycsarnokában leszünk, este hatra gyertek oda. – Aztán el is tûnik. 

***Két nap múlva, este fél hatkor ***

Említettem már, hogy semmi kedvem bálba menni? Nem? Dehogy nem, már vagy százszor. Legalábbis Ran, aki a vörös öltönyt segít felhúzni, látszólag már nagyon unja. Így egészen megkönnyebbül, mikor végzünk, és én elindulok lefelé. Hát igen… innen már nem szökhetek, Astra lent vár.
 - Gyönyörû vagy – suttogja, ahogy megpillant, és máris jobban érzem magam. - Lélegzetelállító – nyög fel, én pedig közelebb lépve, végigsimítok az õ hófehér zakóján. 
- Te sem vagy semmi – hajolok közelebb, apró csókot nyomva a szájára. - Jól megy a fehér a hajadhoz – jelentem ki, csillogó szemekkel. 
- Neked is szépen kiemeli a szemed a vörös – bólint mosolyogva. Oh… most vörös lenne éppen a szemem? Hát, nem lepõdnék meg, borzasztóan ideges vagyok az este miatt, talán azért. - De csibe, akkor ahogy megbeszéltük. Akármi van, nem szakadhatsz le tõlem, és ha baj van, azonnal elhúzzuk a csíkot. – Bólintok, ezen már átrágtuk magunkat. - És senkinek nem szólsz vissza, értetted? – kérdezi szigorúan. Elhúzom a számat, és eszembe jut, a reggeli vitánk. Megértettem, hogy mekkora veszélybe sodorhatom magunkat, és megígértem, próbálok majd viselkedni. De ha valaki elveti a sulykot… én se fogom bírni.

Éééés, nem hiszem el, rögtön hogy megérkezünk, kibe botlunk? Ez valami felsõbb hatalom próbája lehet… De az azért mekkora már, hogy a két õ meg meghajol. Ha nem lenne itt Lothar, idõm is volna büszkének lenni a dologra.
- Nahát, errõl a fehér öltönyrõl eszembe jut, amikor egy fehér lepel takart csak, aztán durván véresre baszta a segged az egyik vámpír úr – köt belénk a szemét kis dög, ahogy elhaladunk mellette. Nem tehetek róla, hogy kapásból felmegy bennem a pumpa, és vetném is rá magam, ha Astra nem rántana vissza, és lépne közénk. 
- Még egy szó, és kitépem a nyelved – sziszegi neki fenyegetõen. Na azért, én is ezt akartam mondani… kicsit megspékelve némi fizikai figyelmeztetéssel… Látom, hogy vágna vissza, de ekkor megjelenik mellettünk egy új arc, mire benne reked a levegõ. Oké, és õ ki? 
- Sir Eliot – szólal meg mellettem Astra, és meghajol. Mi? Még ha fejes is, minek hajlongani? Én aztán nem fogok… oké, fogok… Ugyanis Astra a tarkómra csúsztatott kézzel, kényszerít, hogy megtegyem, hiába morgok, és fenyegetem magamban szex megvonással. Talán ha hallaná…
 - Hát igazak a pletykák - nevet fel a fejes. - Ez egy igazi kis ördög. – Eh… én? Még nem is látott semmit! Mégis hallom a hangján, hogy mosolyog, és közelebb lépve, elõször Astrának ad engedélyt, hogy kiegyenesedjen, majd végre nekem is. - Szépséges vagy, akárcsak Astra – simít végig az arcomon, majd villámló pillantást vet Lotharra. - Ha hozzájuk szólsz, megöllek - jelenti ki, ezzel visszavonulásra késztetve a dögöt. Hehe, mégis kezdem megkedvelni a fazont. - Astra, a fiókád bemutatása a szokásos keretek között zajlik. Kilép a terem közepére, bemutatkozik és meghajol. A te nemessé avatásod is a hagyományoknak megfelelõ lesz – közli még velünk. - A véredet belecsepegtetjük a többi nemesét tartalmazó kehelybe, és megkapod a nemesi leveledet. Az asztalotok a miénk mellett van, ott - mutat a terem közepe felé. - A vér ott van felszolgálva, két fõs, oda üljetek le – fejezi be, és megfordulva belép a terembe, Astra pedig rám pillant. 
- Na, kész vagy, csibus? – ölel magához.

- Nem, úgyhogy mi lenne, ha én most huss, meg pás, és eltûnnék? – nyögök fel, és már fordulnék is meg, csakhogy Astra szelíd erõszakkal tol a terem felé, így végül sóhajtva adom meg magam.
- Ne aggódj, nem lesz baj – suttogja a fülembe bátorítóan. – Nem kell félned tõlük, nem bántanak.
- Hé, ki mondta, hogy félek? Én aztán nem rettenek meg tõlük, csak… - Egészen felháborodva kezdek neki, de a végére elhalkul a hangom, ahogy belépünk a vámpírokkal teli helyiségbe, és szinte mindenki ránk pillant. Na ez már kicsit sok nekem, és úgy kapok Astra keze után, mint egy fuldokló, de igyekszem más jelét nem adni megszeppenésemnek. Úgyse szólhatnak be, ugye? Hisz az elnök még Lothart is leállította…
Rögtön az asztalunkhoz megyünk, és lehuppanva, kényelmetlenül kezdek fészkelõdni, ide-oda pislogva a méretes teremben, makacsul állva azok pillantását, akik leplezetlenül bámulnak.
Oké, elhiszem én, hogy egy fióka nagy szám, de utálok látványosság lenni. Arról nem is beszélve, hogy egy csomóan, kifejezetten éhesen méregetnek. Eh… új csemege, mi?
Sóhajtva hagyom abba a szemlélõdést, és fordulok az asztal felé, amin tényleg ott van a vér. Bódító illata van, elismerem, nem véletlenül vált át teljesen vörösre a szemem, de én még mindig nem vagyok hajlandó, Astráén kívül más vérbõl inni.
Rápillantok a mellettem ülõre, és kissé bizonytalanul veszem tudomásul, hogy mint szinte mindenkinek a teremben, meg vannak nyúlva a fogai.
- Ne aggódj, nem fogok más vérébõl inni, tartom magam az alkunkhoz – mosolyog rám, szinte kitalálva a gondolataim. Zavartan sütöm le a tekintetem, majd némi hezitálás után közelebb csusszanok hozzá.
- Ha éhes vagy, itt vagyok, csak szólnod kell – jelentem ki, félrehajtva kissé a fejem. Közelebb hajol, de csak azét, hogy az ingem felsõ gombjait is begombolja.
- Ne légy ennyire felelõtlen Robin, eszemben sincs téged itt megharapni. A vámpírvér mindig értékesebb, mint egy emberé. Ha ezek itt megérzik körülöttünk, még a végén részt követelnek, és bevadulnak. Fõleg a fiatalabbak, akik még nehezen fékezik magukat – sóhajt fel, kissé fedõ hangon. Megcsóválom a fejem, és legalább a két legfelsõ gombot kigombolom, mert megsülök. Ennyire már csak nem gerjednek, más vámpír is van lengén öltözve, fõleg a nõk.

Végül elérkezik Astra nemessé avatásának ideje, és míg õ kimegy, és vért ad, én feszengve ücsörgök tovább. Bezzeg õ vérezhet, mi? Pedig látom ám, hogy a vérének illatára, jó páran felkapják a fejüket! De nem moccannak, így miután megkapott valami papírost is, visszasétál mellém. Büszkén mosolygok fel rá, és hozzábújva csókolom meg, mikor leül az oldalamra.
Csakhogy nem tudom sokáig élvezni a testének melegét, következik a  bemutatkozásom ideje, és Astra bátorítására, felszegett fejjel lépek középre. Fogcsikorgatva meghajolok, hagy örüljön drága vámpírom, na meg a többiek, bár az õ véleményük vajmi keveset számít nekem.
- A nevem Robin, Astra Cromwell fiókája vagyok, és…ennyi – fejezem be, mint egy rosszul betanult szöveget, és már sietnék vissza a helyemre, mikor az egyik fejes megállít.
- Ha jól tudom, a Robin csak egy becenév. Milyen nevet hagytak rád, a felmenõid? – Berosálok, ezt a fellengzõs megfogalmazást. Miért nem elég egy egyszerû, „lökd a neved” felszólítás?
- A valódi nevem, Stuart Hazel, de nem használom, mert… - bennem reked a folytatás, mikor a teremben többen is felhördülnek, és a családnevemet ismételgetve, idegesen mozgolódni kezdenek.
Tekintetem a Tanács tagokra siklik, akik jóval fegyelmezettebbek maradnak, de arcukon váltja egymást a döbbenet, az ingerültség, és a harag. Most mi van?
Hirtelen Astra terem mellettem, és szorosan magához húzva, védelmezõen megölel, csakhogy így semmit se látok.
- Tudom, hogy most azt gondolják, egy vadászból lett fióka, csak bajt hozhat ránk, és csak azért volt hajlandó vámpírrá válni, hogy a közelünkbe férkõzve végezhessen velünk – szólal meg, még inkább magához szorítva. Mintha érezné, hogy kitörve a karjai közül, rögtön lerohannám a kérdéseimmel. Merthogy semmit se értek! – Csakhogy Robin nem volt sose vadász, még ha a családneve mást mond is – folytatja, mielõtt kiszabadulhatnék. – Luke Hazel a bátya, de eddig a pillanatig, én se voltam biztos benne, hogy õ vadász.
- Azt állítod tehát, hogy úgy csináltál vámpírt az egyik leghírhedtebb vadász öccsébõl, hogy fel se ismerted õt? – érkezik a kimért, hûvös kérdés a fejesek asztala felõl. Nekem viszont itt lesz elegem a dologból, és minden erõmet összeszedve, ellököm magam Astrától.
- Mi a francról beszélnek? A bátyám nem lehet vámpír! Ekkora baromságot, még életemben nem..hmpf… - Nem tudom befejezni a méltatlankodásom, mert Astra mögém lépve, a számra tapasztja a kezét. Felháborodottan villantom rá a tekintetem, de õ rám se néz, az idõseket figyeli.
- Sajnálom. Ha elõbb utánajárok a dolognak, és kiderítem pontosan ki is Luke, figyelmeztetem a tanácsot, hogy az öccse a fiókám. Robinról viszont semmiképp se mondtam, vagy mondanék le! – jelenti ki, eltökélt, de feszült hangon.
Dühösen konstatálom, hogy még mindig nem kapok szólásjogot, és egy gyerekes módszerhez folyamodva, megnyalom Astra tenyerét. Összerezzen, és hirtelen kap levegõ után, ezzel jelezve, hogy egészen más hatást váltottam ki belõle, mint gyerekkoromban a bátyámból, mikor ezt alkalmaztam.
Na igen, a bátyám… Mégis hogy lehetne õ vadász? Az… lehetetlen…
- Nem igazán tudom, mi most a teendõ – szólal meg hirtelen, az Eliot nevezetû. – Tény, hogy az egyik legfontosabb szabályunk kimondja, hogy vadászt nem változtatunk át, de ahogy mondtad, Robin, vagy Stuart, nem volt az. A felmenõi mind azok voltak, de a nagyapja szakított a hagyományokkal, és az apja is. Luke Hazel viszont tudomást szerzett a múltról, és felkeresve õket, belépett a vadászok közé.
- Annyira megszoktam, hogy Robin nem használja a valódi nevét, hogy nem gondolkodtam el mélyebben a Hazel néven – sóhajt fel Astra. Egész eddig próbáltam lehámozni magamról, de most megtorpanok. Érzem a feszült félelmét, valószínûleg nagy bajt csináltam.
- Akkor is egy vadász klán leszármazottja a kölyök! – zendül fel hirtelen Lothar hangja, és jó pár helyrõl érkezik helyeslés. – Astra törvényt szegett, ezt nem nézhetjük el neki csak azért, mert végre van egy fiókánk! Az a minimum, hogy a fiút elvesszük tõle, és más gondjaira bízzuk. Az õ múltjával úgyis kétes, mennyire tudná bevezetni a vámpírtársadalomba.
Összerezzenek, és még a dühömnél is erõsebben lep el a riadalom. Rettegve nézek fel Astrára, aki idõközben elhúzta a kezét a számról, látva, hogy már nem küzdök. A szemeiben izzik a gyûlölet, ahogy Lotharra pillant, és erõsen magához húz, jelezvén, hogy esze ágában sincs elengedni.
Fordulnék a Tanács tagjai felé, hogy akár kitöréssel, akár fogcsikorgatós megalázkodással, de elérjem, hogy eszükbe se jusson elvenni Astrától, de Eliot elõbb szólal meg.
- Fájjon bármennyire, részben igazat kell adnom Lotharnak. Viszont számos dolog szól Astra mentségére, így meg kell tárgyalnom a Tanáccsal, mit tegyünk. Addig mi visszavonulunk, Astra és Robin pedig várjon a kastélyban . – Azzal fel is állnak, és elindulnak kifele.
Több se kell nekem, kiszakítom magam Astra kezei közül, és elébük kerülve, elállom az ajtót.
- Kérem! Tudom, hogy tiszteletlen vagyok, hogy nem ismerem a vámpírszokásokat, és elismerem, hogy marhára nem tetszik a hajlongás, de bármit megtanulok! Azt viszont nem fogom elviselni, ha elvesznek Astrától! – jelentem ki, remegõ, de eltökélt hangon. Érzem az erejüket, amivel arra akarnak figyelmeztetni, hogy túl messzire megyek, de ezúttal nem akarok megalázkodni, minden erõmet összeszedve tûröm. Ekkor azonban Astra és Swann lép mellénk. A rám nehezedõ hatalom, megszûnik, én pedig meginogva esek Astra karjaiba. Eh…ezt nektek, nem hulltam térdre!
- Menjetek az egyik lakosztályba, és várjatok – szólal meg, meglepõen szelíden az elnök, majd elsétálnak mellettünk, én pedig hagyom, hogy Astra a karjaiba véve, elvigyen valahová.
- Hiú ábránd volt, hogy veled balhé nélkül ússzuk meg ezt a bált – sóhajt fel Astra, fáradt hangon.
Elõször fel akarok háborodni, mondván, hogy a bátyám hobbijáról nem én tehetek, de végül csak egy halk sajnálom-ot suttogok el. Amíg nincs ítélet, izgulhatok… remek…

- Mirõl beszél? – szólalok meg halkan Astra mögött. Van sejtésem, mintha mondott volna errõl valamit. 
- Elmondom, ha ez a rohadék lelépett, rendben? – kérdezi, majd visszafordul az említett felé, aki hirtelen közelebb lép hozzá. Aztán olyat tesz, amiért legszívesebben a szemét kaparnám ki. Letapizza Astrát, majd beléharap, csak akkor húzódva el, mikor vámpírom belévájja a körmeit.

 - Aljas ribanc – sziszegi dühösen, de az õ haragja semmi, az enyémhez képest. - Ha nem a tanács küldött volna, akkor már te is, és a kis fiókád is halott lenne, és... – Ran lép mellénk, mielõtt még én ugorhatnék neki a nem szívesen látott vendégnek. 
- Nem tudom, ki maga, de menjen el - szólítja fel, és közelebb lép. Az idegen meglepõdik, de én is, mikor Rant elég nagy erõ kezdi körüllengeni. Kissé megszeppenve húzódok be Astra mögé ismételten, Õõ pedig visszafogja Rant. 
- Ran, elég – szólal meg, ezzel megnyugtatva a szervitort. - Lothar, mond, mit akarsz és tûnj innen – sziszegi utána a másik vámpírnak. 
- Ezt hoztam, kurva – dob elé egy meghívót, megszólításával ismét feldühítve. Astra azonban nyugodt marad. 
- Köszönöm – mosolyog rá. - És Lothar. Ne rám legyél ideges amiatt, hogy sosem voltál elég jó ahhoz, hogy a szeretõm legyél – szól utána, mielõtt távozna. 

- Ran, kérlek... akármi történik, ne zavarj minket, a könyvtárszobában leszünk – kéri Rant, majd felém fordul. 
- Azt hiszem, magyarázattal tartozom neked. – Némán pillantok fel rá. Elsõ kérdés: Uátna mehetek, és kikaparhatom a szemét? De hallgatok, így követem. - Gyere, megválaszolok mindent – mosolyog rám, de mintha valami nem stimmelne.

- Mint azt tudod, majdnem nyolcszáz éves vagyok – kezd bele, mikor felérünk. - Még így is fiatal vagyok a többiekhez képes. 
- Térj a lényegre – kérem remegõ hangon. Mi jöhet még? Hogy ûrlény?
- Félsz attól, amit hallani fogsz? – néz rám kérdõn, óvatosan.
- Attól félek, hogy mivé fogsz válni a szememben – felelem némi töprengés után. Egy-két dolgot már tudok. Mi lehet annál… kellemetlenebb? 
- Amikor átváltoztattak, tél volt, a tizennegyedik századi Angliában, ahol éltem, akkor már árvaként. A szüleim nem sokkal az elõtt halkak meg a pestis idején, így utcakölyök voltam. Azzal kerestem a pénzt, hogy mutogattam magam idõsebb férfiaknak vagy nõknek, aki sokat fizetett, még meg is érinthetett – kezdi halkan, a lényeget emelve ki. - Aztán egy férfi az egyik éjszaka véresre harapta a nyakam. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz... rettegtem és féltem, de nem tudtam tenni semmit, gyerek voltam még, lehettem vagy tíz éves. Amikor már éreztem, hogy minden tagom nehéz és talán meg is halok, a férfi elhajolt a nyakamtól, megharapta a saját ujját és a számba csepegtette a vérét és magamra hagyott – mondja, mire megrezzenek. Elképzelni is szörnyû, a másik mód… - Igen, ez a másik mód volt. Kiszívta minden csepp vérem és a sajátjából adott. Napokig üvöltöttem, de senki sem jött. Letéptem magamról a bõrt, de mindig visszanõtt, és én újra letéptem, annyira fájt – pillant ki az ablakon elmerengve. - Aztán megjelent egy másik férfi, aki magához vett. Nem volt rossz sorom, meggyógyított, segített nekem, cserébe annyit kért, hogy fizessek a testemmel, és én megtettem. Innentõl sodródtam az árral. Gazda, gazda után, mindenhol szexelnem kellett valakivel, valakikkel, valamivel, valamikkel... és mindig jól megéltem ebbõl. Aztán felbukkant Swann és megpróbált segíteni nekem. Elõször nem engedtem neki, de amikor egyszer majdnem belehaltam egy túlvilági lénnyel való szexbe az akkori gazdám, és közel száz fõs vendégserege elõtt, és Swann gyógyított meg, beláttam, hogy váltani kell. Akkor öltem meg azt, akié ez volt – tárja szét a karját, magára utalva. - És akkor lettem bérgyilkos. Lothar ott volt akkor éjszaka, amikor majdnem meghaltam, azóta zaklat engem. De sikerült bizonyítanom, rajta kívül senki sem emlegeti fel a múltat. De kincsem... talán Rotinak volt igaza és nem lenne szabad velem lenned, viszont tudom: késõn mondtam ezt el. De annyit kérek... próbáld megérteni és elfogadni, hogy akkor is téged szeretlek, ha ez a test mocskos és undorító. – Nem hajlandó rám nézni, pedig láthatná a szememben, hogy cseppet se bánom mindezt. Megszólalni viszont nem tudok Az átváltozásáról most mesélt elõször. Elég sokkoló, összeszorul a szívem tõle. - Képes vagy szeretni engem ezek után is? – Miért indul az ajtó felé? Ne… nem akarom! Csak erõm nincs utána lépni. - Ha döntöttél, a pincében megtalálsz.

Teljesen összezavarodva nézek utána, és csak azért nem ugrok rögtön, hogy utolérjem, mert túl kimerült vagyok hozzá, ma még nem ettem semmi táplálót. Vért.

Nem értem, hogy miért reagált így, miért vár tõlem hatalmas kibukást, hisz ezt már elmondta nekem, ha nem is ilyen bõven. Én meg valami újabb eget rengetõ vallomásra számítottam.

Lehunyom a szemem, és pár mély lélegzet után, fáradtan elindulok lefelé, majdnem átesve Ranon. Ügyesen elkap, és a talpamra állít, így láthatom, hogy könnyesek a szemei.
- Ran…? – nyekkenek fel döbbenten. – Mi a baj?
- Hát nem nyilvánvaló? – szipog halkan. – Meg fogod utálni Astrát, és akkor…
- Héhéhé! – vágok közbe hevesen. – Elõször is, én errõl már tudtam. Másodszor: Komolyan ilyennek ismersz engem? – kérdezem kissé elszontyolodva, mire pislog párat, majd halványan elmosolyodik, és megrázza a fejét.
- Te kedves vagy Robin, de tényleg nem zavar téged Astra múltja?
-  Az a múltja! – jelentem ki magabiztosan. – Sokkal inkább zavar az az ipse, aki felemlegeti ezt neki. Ha legközelebb találkozunk, komolyan mondom, beolvasok neki! Most pedig Astrának! – azzal már lódulok is tovább lefelé, összeszedve magam kissé.
Még mindig nem kedvelem a pincét, de ha egyszer Õ oda ment duzzogni, hát nekem is ott van dolgom. Sóhajtva lépdelek lefelé a félhomályos lépcsõkön, ám a vámpírság elõnye, hogy tökéletesen látok. Hamar megtalálom, némán ücsörög a lépcsõ legalján, de felkapja a fejét, mikor mellé érek.
- Komolyan azt hiszed, hogy ilyen könnyû engem lerázni? – toppanok elé csípõre tett kézzel, mire elkerekednek a szemei. – Tisztázzunk valamit! Most már örökké veled leszek, akár tetszik, akár nem! Amúgy is meséltél már, a kissé… öh…szaftos múltadról, és mint mondtam, nem érdekel. Az már más lenne, ha most is hasonló munkát végeznél, de ez ugyebár nincs így! – teljes hittel jelentem ki, és látom a tekintetében, hogy így van.
Már nyitnám a szám, hogy makacsul folytassam, mikor halovány mosollyal feláll, és elém lép. Bennem reked a szóáradat, mikor egyik kezét, az arcomra simítja, és némi vizsgálgatás után, a tarkómra csúsztatja, és magához húz. Ösztönösen karolom át a nyakát, és mikor szenvedélyesen megcsókol, gondolkodás nélkül viszonzom.
-  A legmakacsabb, legostobább kis fióka vagy, akivel valaha találkoztam! – szólal meg halkan, mikor végül elválunk. – De csak az enyém! – teszi hozzá halkan.
-  Azért az ostobaságot cáfolnám! – motyogom durcásan, halk kuncogást váltva ki belõle. – De arra mérget vehetsz, hogy a látogatónkat nem kedvelem! Ha még egyszer megkörnyékez, én…
- Robin, ne kezdj ki Lotharral! – állít le elkomolyodva. – Hidd, el, én is gyûlölöm, de attól még erõs! Erõsebb nálad, nekem se lenne egyszerû eset. Ígérd meg, hogy nem mész a közelébe!

Nem felelek semmit, csak lehorgasztom a fejem, majd némi hezitálás után felkapom, és hirtelen témát váltok.
- Éhes vagyok! – jelentem ki nyûgös hangon. Fáradtan hunyja le a szemét, pontosan értve az elkerülési hadmûveletet.
- Robin… - De végül nem mond mást, ismer már annyira, hogy tudja, nem szed ki belõlem olyan ígéretet, amit nem akarok megadni. Márpedig én nem fogok kerülni valakit, akit utálok. Ó, dehogy! Én szépen elébe vágok, és beolvasom neki a véleményem, ha még egyszer megbántja Astrát!
- Te is éhes vagy, ugye? – pillantok rá ártatlanul. Félrehajtom a fejem, és ahogy kivillan a nyakam, vonzza a tekintetét, és már meg is nyúlnak a szemfogai.
- A megtestesült kísértés vagy, angyalbõrben! – morogja halkan, majd a nyakamra tapad, mélyen belém vájva a fogait.
Jólesõen felnyögök, és hozzábújva lehunyom a szemeim, hallgatva, ahogy a vérem átáramlik belé. Nem iszik olyan veszett sokat, de nem szakad el tõlem teljesen, mikor végez, hanem szorosan ölel még egy darabig. Aztán megetet, és mikor én is jobban vagyok, felmegyünk.
- Nem szeretem azt a pincét! – közlöm vele fintorogva. – Olyan rossz emlékeket õriznek az ottani dolgok.
-  Akár kellemesebb emlékké is tehetnénk azokat! – mosolyodik el csábítóan, mire elkerekednek a szemeim.
- Te komolyan csinálnád ott? – nyekkenek fel, de be kell valljam, valahol izgatónak hangzik a dolog. Megvonja a vállát, majd lehajolva hozzám, szelíden megcsókol.
- Veled bárhol – suttogja halkan. Elpirulok, de kissé hátrébb húzódok, mikor Ran toppan elénk. Sugárzik a boldogságtól, és mielõtt bármit is mondhatnánk, már közli is, hogy csokis piskótát fog sütni este, majd elviharzik.
- Asszem megnyugodott – állapítom meg nagy bölcsen.
- Ahogy én is – szólal meg Astra. – Csak nem szívesen viszlek el a két nap múlva esedékes bálba.
- Akkor ne menjünk.
- Neked rendezik, ha nem jelenünk meg, magunkra haragítjuk az idõsebbeket – sóhajt fel, majd rám pillant, és végigmér. – Ha még csak szép lennél… De túl éles az eszed, és csípõs a nyelved!
- Most változzak meg? – kérdezem durcásan, de rögtön nemet int.
- Eszedbe se jusson, én így imádlak! Csak nehogy másnak is megtetsszen a hevességed! – Ezt már szinte csak magának motyogja, így nem tulajdonítok neki túl nagy jelentõséget. Engem jobban zavar, hogy Lothar Astrát nézte ki magának.

Mikor hazaérünk, felriadok, és elégedetten fogadom el a vért Astrától, de utána teli hassal is ugyan olyan kimerült maradok, így szépen be is alszom.  

Ahogy felébredek, rögtön keresem magam mellett Astrát, de még csak a jelenlétét se érzem a közelben. Riadtan pattanok fel, és rögtön letámolygok a konyhába Ranhoz, aki egészen túlzásba vitte a kaja készítést, ráadásul még ki is csípte magát…

- Ran. Hol van Astra, - térek rögtön a tárgyra.

- Elugrott valamiért, de azt mondta, nem sokára jön, ne aggódj!

Duzzogva ülök le az asztalhoz, és bánatomban az elém tolt karamellt kezdem majszolni, hálás pillantással köszönve meg Rannak.

Már épp kezdenék megint nyafogni, mikor érzékeim jeleznek, és én felpattanva rohanok az ajtóhoz. Szinte feltépem, és már vetem is magam Astra karjaiba.
- Hol voltál? – kérdezem szomorúan, kissé talán szemrehányóan. - Felkeltem, és nem voltál ott.
- Hoztam vendégeket – mosolyodik el, én pedig meglepetten húzom fel a szemöldököm. - Nem akarom, hogy eltávolodj tõlük – jelenti ki, és letéve engem, arrébb lép.

Elkerekednek a szemeim, mikor megpillantom a srácokat, de ugyan akkor, borzasztóan örülök nekik.

- Robin!- Speed már elõttem is terem, és aggódva vizsgálgat, majd kissé zavartan enged el. – El se hiszem, hogy ilyet mondok egy fiúnak, de te tényleg gyönyörû lettél!

- Ugye? – vigyorodik el mellettem Astra, és büszkén átkarol.

- Nem csak a te érdemed! – fújom sértõdötten, mire mosolyogva hajol hozzám, hogy megcsókoljon. Ettõl már Speed megszeppen kicsit, és elengedve hátrébb lép.

Mikor Astra elenged, félve vezetem tekintetem arra, akinek a reakciójától a leginkább tartok. Roti elmerengve vizslat, de mikor tekintetünk találkozik, elfordítja a fejét. Felsóhajtok, majd némi habozás után, sziszegve kifújom a levegõt, és felé lendülök. Felkészületlenül éri a dolog, de még így is megtart, ahogy a nyakába ugrom, és nem esünk hátra.

- Köszönöm, hogy eljöttél! – motyogom a vállának. Összerezzen elõször a közelségemtõl, majd felsóhajt, és karjai megszorulnak körülöttem.

- Te tényleg nem változtál! – állapítja meg, a hajamba temetett arccal.

- Oké, oké, két lépés távolságból is békülhettek! – morran fel Astra, nem messze tõlünk. Érzem, ahogy Roti elvigyorodik, és még egy darabig szorongat, mire hajlandó elengedni. Viszont azt is tudom, hogy ez már az elfogadás jele. Beletörõdött abba, hogy Astrát választottam, és abba is, hogy vámpírrá váltam. Ennek pedig tényleg borzasztóan örülök.

- Azta, ez a kastély jobban nem is illhetne a vámpírokhoz! – szólal meg hirtelen Menyét, teljesen más irányba terelve a témát. Elvigyorodok, és kocka barátom mellé lépve, élénken kezdem ecsetelni neki, hogy bent még páncélok, meg régi fegyverek is vannak, meg minden egyéb.

Végül szép lassan elérjük az ajtót, ahol már Ran vár minket. Kissé félszegen méri végig a többieket, de mivel látja, hogy Astra se megkínozni hozta ide õket, teljesen barátságossá válik. A konyhába vezet minket, ahol már vár a sok kaja. Megoldódott a rejtély.

Vidáman esek neki az édességeknek, a normális kajákat szépen figyelmen kívül hagyva, mire Speedtõl megkapom a szokásos fejmosást, miszerint a zöldséget is meg kell enni.

- Nekem már nem! – jelentem ki magabiztosan. – Nincs szüksége a szervezetemnek zöldségre!

- Ahogy édességre sem! – vigyorodik el mellettem Astra, és húzná el elõlem a sütis tányért, de olyan kétségbeesett pillantást vetek rá, hogy végül nevetve elengedi.

Teljesen el vagyok foglalva az evéssel, így csak akkor veszem észre, hogy valami más, mint szokott, mikor már a végéhez közeledek.

Mi is más? Ja igen, Roti nem veszekszik Astrával! Elgondolkodva kapom fel a fejem, és az említettet kezdem keresni a pillantásommal. Majdnem kiköpöm a számban himbálózó villát, mikor észreveszem, hogy a konyhapultnál segít mosogatni Rannak.

- Jól látom, hogy azt látom, hogy Roti MOSOGAT? – fordulok Speed felé, aki látszólag már egy ideje tud a dologról, mert nem ismerteti meg a poharával a padlót.

- Jaja, én is meglepõdtem, de magától ajánlotta fel a srácnak. Ráadásul szó nélkül megevett mindent, pedig általában csak akkor nem volt finnyás, ha te raktál elé valamit – érkezik a felelet, és hülye lenne, aki nem értené a rejtett utalást.

Astrára pillantok, aki elégedett vigyorral húz magához, ezzel bizonyosságát adva, hogy ebben benne van a keze.

- Ezt te találtad ki? – kérdezem tõle, hagyva, hogy lenyalja a maradék csokit a szám szélérõl.

- Mondjuk úgy, hogy ki akarom iktatni a riválisaim! – feleli elégedetten.

- De neked nincsenek olyanok! – biztosítom õt szemrehányóan. Megvillan a szeme, és úgy vigyorog, mint egy jóllakott kisóvódás.

A fiúk itt töltik a nap további részét is, és még a pincébe is lemegyünk, amit látszólag Ran már teljesen kitakarított, mert nyoma sincs a vérfoltoknak, amiket említett. Mégse vagyok lent szívesen túl sokat, így hamar felmenekülök Astrához, hagyva, hogy a többiek még nézelõdjenek Rannal. Látszólag tényleg beválik Astra terve, mert Ran és Roti jól kijönnek, barátom szeme még akkor is csak szolidan kezd villogni, mikor vámpírom elõtte csókol meg. Ezért régebben ugrott, vagy bosszút állt.

Mire este lesz, én már elégé elfáradok, és éhes is kezdek lenni, mivel a többiek elõtt, nem voltam hajlandó enni napközben.

- Visszaviszem õket, és jövök – szólal meg Astra, mikor már az ajtóban állnak. Elbúcsúzok a fiúktól, és ahogy elmennek, álmosan fészkelem be magam a hatalmas nappali egyik karosszékébe.

- Robin – szólít meg hirtelen Ran. Felpillantok a zavartan toporgó fiúra, és biccentek, hogy figyelem. – Tudod… vagyis… honnan tudod, ha tetszik neked valaki? Mi az egyáltalán?

- Juuuuj, tényleg tetszik neked Roti! Igaz? Igaz? – pattanok fel élénken, csillogó szemekkel. Ran megszeppenten, zavartan szegi le a fejét, mire halkan felkuncogok.

- De hát nincs ezen mit szégyellni. Ráadásul ha ilyeneken agyalsz, akkor már azt is tudod, mi az!

- Ez nem volt valami tiszta magyarázat – mutat rá a dologra. Zavartan túrok a hajamba, és esetlenül megvonom a vállam.

- Nem véletlenül nem írok meghatározásokat Wikipédiára.

- Az mi?

- Öh… honlap – makogom egyre zavartabban, majd megrázom a fejem, és visszaterelem az eredeti mederbe a beszélgetést. – Tehát Roti bejön neked! És biztos vagyok benne, hogy te is neki, õ ugyanis csak akkor ilyen kedves valakivel, és…

Kopogás szakít félbe, és Rannal együtt, meglepetten kapjuk fel a fejünket. Astra nem szokott kopogni, hisz hazajön. De akkor ki lehet az ilyenkor…? Itt…?

- Robin, talán nem kéne… - szól utánam Ran, mikor az ajtóhoz lépek.

- Talán csak Swann az – vonom meg a vállam, és kitárom az ajtót. Hát, nem nyert! Az ajtóban egy magas, feketehajú alak áll, aki szépségét, és kisugárzását nézve, szintén vámpír lehet. Leplezetlenül végigmér, és mintha elégedettséget látnék megvillanni a szemében.

- Izé… nem mondta a mamája, hogy nem illik bámulni? – csúszik ki, kissé meggondolatlanul, mikor már kezd irritálni a pillantása. Meglepetten vonja fel a szemöldökét, majd gunyorosan elmosolyodik, kivillantva agyarait.

Ajaj… Mit is mondott Astra? Hogy csak akkor húzzam elõ a fogaim, ha éhes vagyok. Vajon most õ is…?

- Nos, az évszázadok illemtana még hiányzik belõled, de a szépségeddel már felérsz az idõsebbekhez!- szólal meg hirtelen, és végigsimít a arcomon. Riadt dühvel hátrálok el. Érzem, hogy nagyon erõs vámpír, de egyáltalán nem szimpatikus.

- Ki maga és mit akar?

- A mesteredet keresem, kicsi fióka.

- Megtaláltad – szólal meg hirtelen mögötte Astra, és ellépve mellette, besétál az ajtón. Megáll elõttem, én pedig rögtön a hátához simulva keresek menedéket. Na jó… mikor lettem én ilyen gyáva? És miért érzem úgy, hogy Astra se örül a jövevénynek? Pedig egyértelmû, hogy ismerik egymást. Még le is tegezte.

Sok sikert holnap!

Mondta valaki, hogy könnyû lesz? Nem. Figyelmeztettek, hogy fájni fog? Igen. Vacakul és pocsékul érzem most mégis magam, és hisztizek, mint egy óvodás? Naná!

Eleinte még nem volt annyira vészes, még a mesteréhez is hagytam magam elcipelni, ahol kiderült, hogy Astra vérére már tökéletesen reagálok. De mikor visszaértünk a kastélyba, kezdtem egyre rosszabbul lenni, folyton Astrán lógtam, és mivel saját erõbõl már nem igen ment a séta, de vele akartam lenni, cipeltettem magam. Hát igen… elég ciki, de mit lehet tenni?

A második nap… Na igen, ha az elsõn azt hittem fáj, hát akkor azon a napon egyenesen ordítanom kellett volna a kíntól, csakhogy túl tompa és fáradt voltam hozzá. Inkább csak szipogva, és pityeregve kerestem Astra közelségét, és ezúttal még a csoki torta se kellett.  
Szerencsére nem akarta, hogy elmenjünk otthonról, inkább áthívta Swannt, én meg nagyjából fel se fogtam semmit, amirõl szó volt aznap.

Kivéve az estét… Az teljesen tisztán megmaradt, minden kéjes pillanatával együtt, de levonva a tanulságot: Meg kell tanulnom visszahúzni a karmaim!

A harmadik napon, mindenki körülöttem van, vért akarnak belém tuszkolni, de engem folyton elkap az undor, ha arra gondolok, hogy nekem elvileg embert kéne bántanom… Vámpír lettem, vagy mi? Nem igazán tudok magamról, teljesen kivetkõzök az eredeti viselkedésembõl, és ha Astra nem lenne mellettem, még az okokat is elfelejteném. De õ itt van, és ahogy a szemébe nézve, tompa fájdalmat és kérlelést pillantok meg, rögtön észhez térek, és megnyugodva, engedelmesen hajolok a nyakához. Tétován, de belé mélyesztem a fogaim, egyre mélyebben, mígnem megérzem a vérét a számban. Egészen jólesõ érzés jár át, és végül teljesen átadom magam neki, erre az estére is, de utána kidõlök, mint akit fejbe vágtak.

Ahogy ébredezni kezdek, és próbálom megszokni a kiélesedett érzékszerveim nyújtotta benyomásokat, Astra jelenik meg az ajtóban. Még nem nyitom ki a szemeim, csak a lépéseibõl tudom, hogy õ az. De király!

Mikor mellém telepszik, kinyitom a szememet, és rápillantok.
- Akkor most már vámpír vagyok? – kérdezem elgondolkodva, habár élesen érzem megnyúlt szemfogaimat is a számban.
- Az vagy, csibe – kacsint rám. - De a fogaddal vigyázz, csak akkor szabad kieresztened, ha éhes vagy – teszi hozzá, és közelebb hajolva megcsókol, hagyva, hogy megharapjam, kevéske vérét véve.
- Akarsz... menni a barátaidhoz? – kérdezi szuszogva, mikor elválunk egymástól.

Összerezzenve húzódok hátrébb, és hajtom le kissé a fejem. Ösztönösen végignyalok szemfogaimon, majd némi hezitálás után, megpróbálom visszahúzni õket, de nem nagyon akar sikerülni, bele telik némi idõbe, mire végül magamtól meg tudom csinálni.

- Nem tudom… - felelem aztán halkan, és közelebb csusszanok Astrához. – Mármint el kéne mennem, de valahogy nincs erõm hozzá, hogy lejátsszak még egy meccset Rotival.

- Csak egy szavadba kerül, és…

- Nem – vágom rá gyorsan, szelíd kuncogással. – Nem akarom, hogy elintézd.

- Kár – morogja, mire mosolyogva nyújtózok kicsit, hogy felérjem, és most anélkül csókoljam meg, hogy megharapnám. Irtó különös vámpírnak lenni. Azt élvezem a legjobban, hogy kiélesedett érzékeimnek hála, sokkal jobban érzem Astra közelségét.

Befészkelem magam az ölébe, és a mellkasához simulva, tincseivel kezdek játszadozni, kiélvezve, hogy szorosabban húz magához, akárhányszor, „véletlenül” megcirógatom. Hehe, megnõtt az önbizalmam, most, hogy már tényleg hozzá tartozom.

- Robin – leheli a fülembe forrón. – Ha tovább játszadozol, tuti, hogy nem megyünk sehova! – jelenti ki, mire vigyorogva fordulok felé, és kipattanok az ölébõl, miután nyomtam egy gyors csókot a szájára, végignyalva megnyúlt szemfogain.

- Menjünk el a fiúkhoz, és utána a szüleimhez is be kéne ugrani, nem hallottak már rólam egy ideje – közlöm vele az ajtóból, majd kissé még bizonytalanul ugyan, a megújult testemnek hála, de viszonylag gyorsan spurizok le a konyhába.

- Á, Robin! Jobban vagy? – pillant fel Ran a fõzésbõl, és mikor bólintok, mosolyogva áll félre, hogy lássam, éppen pudingot fõz. Felcsillan a szemem, és rögtön mellé lépek, egészen addig sertepertélve körülötte, míg el nem készül az édesség.

- Astra merre van?- pillant rám, miközben kiönti a gõzölgõ krémet, az elõre odakészített tálakba. Vidoran megvonom a vállam, de a következõ pillanatban felkapom a fejem, még azelõtt megérezve a közeledését, hogy felbukkanna az ajtóban.

- Tudod csibus, most megérdemelnéd, hogy miután ennyire megkívántad a pudingot, elvegyem elõled! – dõl az ajtófélfának komoly képpel, de látom a szemén, hogy legszívesebben vigyorogna. Meg is teszi, mikor látja, hogy riadtan húzom magam elé a tányért, és védelmezõen átkarolva nyelvet öltök rá.

Felnevet, majd mellém telepszik, én pedig némi gyanakvó fixírozás után, végül az édességnek szentelem a figyelmem, és jóízûen kanalazni kezdem, meg se várva, hogy kihûljön. Örülök, hogy nem kellett lemondanom az édességrõl a vámpírrá válás miatt, és annak is, hogy nem kell embereket bántanom, mert Astra itt van nekem.

- Váááh! – Szolid felkiáltással esek be az asztal alá, mikor a zsebemben megcsörren a mobilom, amit kábé tíz perce kapcsoltam be, miután három napig végig élettelenül lapult a szoba egyik sarkában. De miért ilyen hangos eeeez? Asszem most, hogy szuper hallásom van, vagy meg kell tanulnom figyelmen kívül hagyni, vagy kénytelen leszek lehalkítani a telefont.

Nyöszörögve kaparom elõ, miközben Astra kuncogva kihúz az asztal alól, és ahelyett, hogy visszarakna a székemre, az ölében helyez el.

- Bátyóóóó! – nyafogok bele a telóba, mikor végre fel tudom venni, de a következõ pillanatban el is ejtem, mikor Luke lendületesen belekiabál.

- Stuart! Mit képzelsz?! Három napig se kép se hang! Mi történt? Jól vagy? Megint bajba keveredtél és bujkálnod kell? – és csak sorolja, sorolja, én pedig jó kartávolságra tartva magamtól a készüléket, magam elé húzom a pudingot, és elkényelmesedve Astra ölében, tovább eszegetem.

- Semmi bajom, ma megyek haza anyáékhoz, és ne aggódj, nem keveredtem bajba, csak sok volt a dolgom – szólalok meg, mikor végre elhallgat, majd mielõtt megszólalhatna, elbúcsúzok, és leteszem gyorsan.

- A bátyád igazán aggódik érted – szólal meg Astra halkan.

- Nos… õ tudja, mi a hobbym, még ha nem is árult el eddig. Hálás vagyok ezért neki, habár sose kértem, hogy tartsa nekem a hátát. Már kiskorunkban is folyton úgy éreztem, hogy azért húz ki a bajból, hogy késõbb tartozzak neki. Most is így érzem, de még sose tett semmit, ami igazolná a megérzésem. Egyszerûen csak túl mélyen van bennem néha a bizalmatlanság – vonom meg a vállam, és addig fészkelõdök, míg nem sikerül szemben elhelyezkednem vele.

- Bennem megbízol? – kérdezi kíváncsian. Habozás nélkül biccentek.

- Nem azt mondtam, hogy a bátyámban nem, csak hát… eléggé a társadalom két végére kerültünk – próbálom elmagyarázni neki mit is érzek. – Most meg… izé… eléggé másvilágba csöppentem, mint amit õ ismer – kuncogok fel, és a nyakát átkarolva, lehúzom magamhoz.

Elvigyorodik, és megnyalja az ajkait, na meg az enyémeket is, köszönhetõen a kis távolságnak. Megremegek, és ösztönösen kapok a szája után, hagyva, hogy utána átvegye a vezetést, és õ mélyítse el a csókot.

Kipirulva, lehunyt szemmel élvezem a forró kényeztetést, és mikor végül elenged, pihegve hajtom a fejemet a vállára.

- Sose fogom megbánni a döntésemet! – jelentem ki suttogva, de körém szoruló karjai biztosítanak róla, hogy így is hallotta.

- Ezt mertem remélni! – dörmögi a fülembe, majd bele is nyal, de ezúttal nem megy tovább, csak föláll, majd letesz a földre. Megvárja, míg megállok a saját lábamon, és elenged.

- Menjünk elõbb a családodhoz, mit szólsz? – simít végig az arcomon. – Még elég ingatagon menne neked a rohanás, továbbra is vinni foglak, és majd megvárlak a közelben.

- A-a – ingatom meg a fejem határozottan. – Gyere be te is, bemutatlak a szüleimnek. Csak apummal meg bátyámmal vigyázz majd, mert a zsaru vér gyanakvóvá teszi õket – nevetek fel, majd felhúzok az emeletre, hogy egy gyors zuhannyal és tiszta ruhákkal, rendbe szedjem magam. Nagyjából egyszerre végzek Astrával, és kissé izgatottan hagyom, hogy magához húzzon, és útnak induljon.

Három napja, most elõször megyek majd emberek közé, ráadásul egybõl a családommal kell szembenéznem. Nem tervezem, hogy már most elárulom nekik, de az biztos, hogy néhány változást, tuti ki fognak szúrni.

Végül az instrukcióimat követve, elérünk a szüleim házához, ahol én is töltöttem a gyerekkorom.

- Nah, most ugrik a víz a majomba! – sóhajtok fel, ahogy becsöngettem. Magamban számolok vissza, és nagyjából zérónál kivágódik az ajtó, és Luke-ot pillantom meg. Kapok tõle egy újabb fejmosást, de most szerencsére jóval fojtottabb hangon, hogy anyáék ne hallják meg. De jó, nem leszek halláskárosult.

Végül a pillantása Astrára siklik, és valami fura kifejezés suhan át az arcán, amiben keveredik a döbbenet, a düh és a riadalom. Hékás, eddig is tudta, hogy meleg vagyok, nem kell így meglepõdni! Ha meg más oka van, akkor azt majd kihúzom belõle.

- Stuart, drágám, örülök, hogy végre ránk is szakítottál idõt! – bukkan fel anya is, és Luke-ot félretolva, betessékel minket az ajtón. Vidáman és kedvesen fogadja Astrát is, aki mintha kisé fel is oldódna ettõl, majd mikor kettesben maradunk az elõszobában, a fülemhez hajol.

- Már eddig is akartam kérdezni… Stuart, mi? – kuncog halkan, de még mindig érzek némi feszültséget. Nekem kéne izgulnom hé, nem neki!

- Ha így mersz hívni, mosolyszünetet tartunk majd! – morgok vissza, majd behúzom a konyhába. Az este további része viszonylag normálisan telik, mintha egy teljesen átlagos család lennénk. Kérdezgetik Astrát a munkájáról, a megismerkedésünkrõl, én meg hagyom, hogy õ találjon ki mindent. Egyedül Luke ücsörög némán, és a vacsora végén rögtön felpattan, hogy neki mennie kell.

Némán nézek utána, valami nagyon nem stimmel a bátyámmal. De végül is mindegy, nem sokkal utána mi is elbúcsúzunk anyuméktól.

- Menjünk inkább haza! – nyuffogom Astrának, mikor újra felvesz. – Elfáradtam – vallom be õszintén. – Azt hittem a vámpírok nem fáradnak el, és álmosak se lesznek!

- Ne légy elégedetlen csibe! – kuncog fel, panaszkodásomat hallva. – Még csak fióka vagy, alap, hogy hamar kimerülsz, fõleg, hogy nem ittál túl sokat. Hazamegyünk, és akkor majd megint kapsz a vérembõl! – jelenti ki, én pedig laposakat pislogva biccentek, és ahogy meglódul, már el is nyom az álom.

Nem szól semmit, csak hirtelen magához von, és vagy percekig meg se moccan. Ugye nem most akar hullát játszani?
- Astra... – szólítom halkan.
- Csak egy kicsit maradjunk Így még – suttogja, és a nyakamba csókol. Megborzongok a jólesõ érzéstõl, de kérése szerint, nem moccanok, türelmesen várok.

Nagy levegõt vesz, majd lassan kifújja, és végre a szemembe néz.
- Rendben csibe – mosolyog rám. - Remek mestered leszek, de elõtte szeretném, ha beszélnél a barátaiddal és a családoddal. – Ezen elgondolkodok, és fejemet a mellkasához hajtom, nem nézek rá.
- Szükséges ez? – kérdezem kelletlenül, de gyorsan kifejtem, miért is ódzkodok.  - Mármint tudom, hogy igen. De én ezt akarom. Nem akarok lassan csúnya és öreg lenni, miközben te mindig ilyen maradsz, mint most – sóhajtom el magam. - Veled akarok lenni, örökre. De õk úgy, ahogy azt sem értik meg, hogy én szeretlek, azt sem értenék, hogy miért akarom ezt tenni. De nem akarok örökké haragban lenni velük – jelentem ki határozottan, és rá nézek. - Szeretnék veled élni. De õket sem veszíthetem el, viszont ha most elmondom és nem hagyom magam lebeszélni errõl, akkor örökre el fogom veszíteni õket.
- Ahogy akkor is, ha csak utólag mondod el – figyelmeztet.
- Akkor nem mondom el egyelõre – vágom rá gyorsan.
- Csibe, beszéljünk meg valamit – tol el magától kissé, ami nem igazán tetszik, de hagyom neki. - Ha vámpír leszel, a külsõd és a szervezeted is megfagy ezen a szinten, ahol most vagy. Ilyen leszel örökké. Elõbb, vagy utóbb fel fog nekik tûnni, hogy nem öregszel, kincsem – pillant rám, az arcomon végig simítva.
- Akkor majd elmondom, ha elég erõs leszek ehhez – mosolygok rá eltökélten. El fogom mondani nekik, de idõ kell hozzá. Azt hiszem… - Inkább arról beszélj, hogy hogy változhatok át – váltok témát, õszinte kíváncsisággal.
- Hát, ennek két módja van – kezd bele. - Az egyik a klasszikus, amit látsz és olvasol mindenhol. Jön a vámpír, kiszívja a halandó utolsó csepp vérét is és ad neki a sajátjából. Ez egy iszonyatosan fájdalmas és nagyon gonosz módszer. Mármint... ha így alakulnál át, ki kellene, hogy kösselek, mert ahogy a tested átalakul, letépnéd magadról a bõrt, hogy a karmod kinõ.
- Karom? – Olyan is van neki? - Neked is van? – Mosolyogva nyújtja ki a kezét, és kiengedi a karmait. Megszeppenve figyelem õket, majd felbátorodva kezdem nézegetni, és simogatni. Azért örülök, hogy Astra még sose akart bántani!
- Ez éles – állapítom meg nagy bölcsen, rámosolyogva.
- Egy vámpíron minden éles, cica, a fogunk is, a karmaink is. De a másik módszer... – sóhajt fel, visszatérve az eredeti témához. - Az kevésbé fájdalmas, ne olyan embertelen, mert nem annyira hirtelen.
- Az milyen?  
- Három napig minden reggel és este adok neked egy csepp vért az enyémbõl. Helyesebben elmegyünk a mesteremhez, aki majd megmondja, hogy elég erõs-e a vérem, vagy tõle is kell egy csepp.
- Mestered? – pillantok rá meglepetten. Talán csak az fura, hogy nyolcszáz éves, és még mindig van mestere, vagy nem tudom mi.
- Igen, nekem is van – bólogat. - Fogadott mesterem, mert aki átváltoztatott, azt nem ismerem. De Swann sokat segített már nekem, és kérte, hogy mielõtt belefogunk ebbe, már ha igent mondasz, akkor vigyelek el hozzá, amit meg is teszek majd reggel – kacsint rám, és lehúz magához.

Egy darabig nyugton fekszem mellette, a hallottakon agyalva, majd gondolok egyet, és kissé feljebb tornázva magam, a nyakához fúrom a fejem, és gyengéden beleharapok.

- Csibe – suttogja meglepetten. - Engedj el, csibus – simít végig a hátamon, mire lazítok, de mielõtt elengedném, még morogva szívok egyet, halk nyögést váltva ki belõle. Hehe…
- Gyakoroltam – jelentem ki büszkén, felé támaszkodva, mire felnevet és magához ölel.
- Nagyon ügyes kis vámpír leszel – helyesel halkan, és magához húz. - De most aludj, kicsi vámpírom – suttogja a fülembe. Még mocorgok egy darabig, hogy minél kényelmesebb, és hozzá közelebbi pózt vegyek fel, majd hagyom, hogy elnyomjon az álom.

***

Másnap megint én kelek elõbb, és élvezem, hogy a közelében lehetek, hogy õt figyelhetem. Még sose volt ilyenben részem, hogy valaki mellett ilyen jó legyen ébredni. De még így is felvagyok pörögve, és egy csók után már pattanok is ki, és sürgetem õt is.

Döntést hoztam, most pedig izgalommal tölt el, még ha kissé félek is. Amíg itt van mellettem, úgyse lehet baj.

Persze azért kikövetelem az este elmaradt válaszokat, és megnyugtat, mikor kijelenti, hogy csak belõlem fog táplálkozni, én pedig belõle.

És ehetek édességet! Ha pedig nem laktat, az csak jó, mert még többet nyomhatok be belõle. A torna pedig… Vele bárhol, bármikor! Így mikor végignyal ajkaimon, kuncogva döntöm le az ágyra, hogy aztán átadjam neki az irányítást.

***

Végül nem teper le, vagyis nem egészen. Csak kielégítjük egymást, ami nem olyan fergeteges ugyan, mint a szex, de én ettõl is boldog vagyok.

Attól ugyan kissé megszeppenek, mikor leérünk, és a szakácskönyvet taulmányozó Ran megemlíti a pincét, meg az odaszáradt vért, de Astra megnyugtat, hogy azzal nekem nincs dolgom. Majd elbúcsúzunk Rantól, és irány a mestere.

- Astra, kedves - lép elé a férfi, mikor megérkezünk. - Hát te itt, micsoda öröm – vigyorog rá, majd felém pillant, és közelebb lépve, végigmér. - Õ csibe? Nagyon dögös kis fiú ez, Astra, és ha itt vagy úgy vélem, jól alakulnak a dolgok - hümmögi, és elindul. Kis fiú? Na jó, nem morgok. Egy mit tom én hány száz éves vámpírtól még nem annyira lenézõ megjegyzés. Ránézek Astrára, aki mosolyogva fogja meg a kezem, és utána megyünk.

Kényelmes nappaliba érünk, ahol az asztalon, tippem szerint vér, és tea vár.
- Mire végzünk, kicsi Robin, te is ezt fogod inni – szólal meg a házigazda, és önt Astrának, aki bezsebelhet tõlem egy rosszalló pillantást. Csak belõlem!
- Ez nem embervér. Olyasmi, mint a tablettás bor – magyarázza gyorsan.
- Akkor ez miért jó? – húzom el a számat. Nem mintha egyelõre jobban vonzana az embervér.
- Mert valamivel koccintani kell, csibus – jegyzi meg, mire a másik felnevet. Durcásan fújom fel az arcom, de nem vágok vissza, inkább kíváncsian figyelem az eseményeket.
- Na, jó. Szóval a három napos átváltoztatást választod? – fordul a házigazda Astra felé, mire õ bólint. - Akkor gyere, hadd kóstoljalak meg. – És meg is teszi, elkapva Astra csuklóját. - Tökéletes, az én vérem sem kell - nyalja meg a száját, miután elengedte. - De azért naponta gyertek el, megnézném, hogy hogy alakul.

Annyira nem tetszik, hogy úgy beszélnek rólam, mintha itt se lennék, de rájuk hagyom, és türelmesen várok, míg Astra elém nem lép, amíg mestere kaját csomagol.
- Ha most szeretnél, menjünk haza, mert három napig nem szívesen hozlak ki a kastélyból – szólal meg, az arcomat simogatva.

Belesimulok a tenyerébe, és pár pillanatig gondolkozok, majd halk sóhajjal bólintok.

- Jó, de… de nem akarok még beszélni nekik róla – motyogom magam elé, lehajtott fejjel. Közelebb lép hozzám, és magához ölel, én pedig készségesen bújok.

- Pedig hidd el csibe, hogy könnyebben vennék, ha elmondanád nekik azelõtt, hogy átváltozol. Nem éreznék magukat becsapottnak – súgja a fülembe, majd kissé eltol magától, hogy megcsókolhasson.

Mikor elenged, az alsóajkamat rágcsálva nézek magam elé. Tudom, hogy igaza van, mégis félek a reakciójuktól. Szerintem ezen még Menyét is fenn akadna, Speed leszedné a fejem, Roti pedig… El nem tudom képzelni, hogy reagálna. Végül felsóhajtok, és beleegyezõen biccentek.

- Rendben, a fiúknak elmondom, de anyáéknak nem. Õket sokkolná a dolog, ebben biztos vagyok, és nem akarom megijeszteni õket – jelentem ki határozottan.

- Ahogy akarod – mosolyodik el, majd átveszi mesterétõl a csomagolt cuccokat, és miután elbúcsúztunk, magához von, hogy hamarosan már a szobámban engedjen el.

- Én is tudok majd ilyen tempóval közlekedni? – nézek fel rá csillogó szemekkel.

- Némi gyakorlás és erõsödés után, minden bizonnyal – vigyorodik el, majd a cuccokat lepakolja, és elindul lefelé. Látszólag minél hamarabb túl akar lenni ezen, amit én megértek, de én meg ösztönösen húznám az idõt. Végül sóhajtva követem, és a lépcsõnél utol is érem, így együtt lépünk be a konyhába, ahol most csak Speed tevékenykedik.

- Robin! – pillant rám megkönnyebbülten. Tényleg azt hitte, hogy Astra meg akar enni, vagy mi?

- Hali Speed! – köszönök vissza mosolyogva. – Hol vannak a többiek?

- Menyét a szokott helyén, megint valami csoportos online játékon lóg, Roti pedig… - kissé elsötétül a tekintete, de végül folytatja. – Hajnalban jött meg, és nem nézett ki valami fényesen, szerintem megint bunyózott. Most meg fejhallgatóval a fején döglik a szobájában, és ordíttatja a zenét.

- Értem – hajtom le szomorúan a fejem. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Mindenesetre, elmondom most Speednek, és ha vele sikerül elfogadtatnom a dolgot, talán segít majd, hogy a többiek is megértsék a döntésem. Vetek egy pillantást, a mellettem álldogáló Astrára, aki kissé feszülten támasztja a pultot, mint mindig, ha Roti kerül szóba. Remélem, egyszer majd legjobb haverok lesznek! Komolyan, hisz ha jobban belegondolok, személyiségileg õk állnak a legközelebb egymáshoz.

- Speed, valamit el kell mondanom! – fordulok barátom felé, aki rögtön felkapja a fejét, és gyanakvó pillantást vet rám.

- Mégis házasodtok? – bukik ki belõle az abszurd kérdés, mire akaratlanul is felkuncogok.

- Nem – rázom meg a fejem, majd kissé komolyabban folytatom, hogy gyorsan túl legyek rajta. – De Astra át fog változtatni, az én kérésemre!

Hopp, mínusz egy tányér, plusz Speed megállt a fejlõdésben. Párszor nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de végül pár pillanatnyi néma tátogás után, mindig becsukja. Türelmesen várok, ám hirtelen éktelen csörömpölés hallatszik a konyhaajtóból, és mikor odapördülök, Rotit pillantom meg, aki nagy valószínûség szerint, felrúgta a folyosón lévõ szekrényt.

- Stuart Hazel! – sziszegi dühösen, mire összerezzenek. Barátaim csak akkor használják az igazi nevem, ha tényleg nagyon, nagyon mérgesek.

- Roti, talán nem most kéne… - nyekken fel mögöttem Speed. Felkapom a fejem, és így én is rájövök, mire gondolt. Nem józan, egyáltalán nincs beszámítható állapotban, habár ez csak a pillantásán látszik, egyébként mindig is jól tudta palástolni ha ivott.

- Nem lehetsz ilyen idióta! – kiált rám dühösen. Basszus, tehát hallotta. – Mit tett veled ez a rohadék? – bök az egyre jobban fortyogó Astrára, majd elém toppan, és a vállamat megragadva, közelebb húz magához.

- Roti, hagyd abba! – kérlelem halkan, ahogy megcsap a pia szag. – Részeg vagy! Majd megbeszéljük, ha kijózanodtál!

Hiába próbálok hatni rá, látszólag nem jut el hozzá amit mondok, vagy nem akarja tudomásul venni. Talán inkább az utóbbi. Felsóhajtok, és hámoznám le magamról a kezét, de erõsen tart.

- Nem teheted… nem hagyhatom… - nyöszörgi egyre kétségbeesettebben, kezd megmutatkozni az alkohol.

- Roti kérlek, én… - Bennem reked a folytatás, mikor hirtelen lehajol, és követelõzõen megcsókol, durván a számba törve. Kitágulnak a szemeim, és riadtan lököm el magamtól. Ezt ne, csak ezt ne!

De a következõ pillanatban, barátom már a konyhaasztalnak csapódik, és egy dühtõl remegõ vámpír már elõtte is terem, kieresztett karmokkal. Ettõl féltem!

- Astra, ne! – ugrok melléjük, és hátulról átkarolom õt, hogy visszafogjam. – Részeg, fogalma sincs, hogy mit csinál!

- Annyira pont józan volt, hogy betaláljon a nyelvével! – sziszegi haragosan. – Megnézzük legközelebb, hogy intézi ezt nyelv nélkül!

- Oh, most vagy tényleg szereted, vagy csak félsz, hogy Robin kikerül a hatásod alól! – szólal meg gunyorosan, a kissé szédelegve talpra kecmergõ barátom.

- Roti, állj le! – lép mellé Speed, hogy visszatartsa, én pedig továbbra is Astrán lógok.

- Sze-re-tem! – szótagolja Astra feszülten, de ahogy szorosabban bújok hozzá, mintha engedne benne a düh, visszahúzza a karmait, és felém fordul. Megkönnyebbülve mosolygok fel rá.

- Köszönöm – sóhajtom fáradtan, majd barátaim felé fordulok. – Kérlek, értsétek meg. Én tényleg mindennél jobban szeretem Astrát, ezért szeretnék vele maradni!

- És mi? – hördül fel Roti, de látom, hogy Speed fejében is hasonló gondolatok járnak. – Már mióta együtt van a banda! Erre jön egy vérszívó dög, az ujjai köré csavar, és képes vagy itt hagyni minket!

- Errõl szó sincs! – vágom rá rögtön. – Ugyan úgy a barátaim lesztek, és ugyan úgy folytatjuk amit eddig csináltunk, csak bõvül a csapat! – jelentem ki, szorosan Astrához simulva.

 - Nekem nincs szükségem új csapattársra! – morogja Roti. – Csak te gyere vissza!

- Három nap múlva visszajövök – sóhajtok fáradtan. – Addig döntsétek el, hajlandóak vagytok e elfogadni, vagy sem!

- Nekem nyolc, amíg nem az én véremet szívod, és továbbra is játszol velem – szólal meg hirtelen, a konyhába lépõ Menyét, és egy tábla csokit nyom a kezembe. – ezzel lógok, mert a múltkor legyõztél. De legközelebb nem lesz olyan szerencséd!

Muszáj vigyorognom barátom abszurd idõzítésén, és legnagyobb meglepetésére, a nyakába vetem magam.

- Köszönöm. – Elengedem, majd Astra mellé lépek, aki még mindig izzó szemekkel méregeti Rotit, az pedig viszont. Kellemes bájcsevej lenne, ha kettesben maradnának.

- Akkor én mentem, majd jövök! – fordulok Speed és Roti felé. Elõbbi tétován biccent, utóbbi pedig csak Astrát figyeli. – Vigyázzatok rá! – bökök a makacs idióta felé, majd kihúzom magam után a konyhából Astrát.

- Még egy ilyet csinál, és neki vége! – sziszegi, ahogy felérünk a szobámba.

- Ha józan lett volna, biztos nem csinál ilyet – jelentem ki határozottan. – De majd jobban lesz. Ezen is túlteszi majd magát!

Elhúzza a száját, de végül nem firtatja tovább a dolgot, inkább gyorsan magához húz, és a cuccokat felkapva, elindul velem a kastélyhoz.

- Ma este, megkapod az elsõ adagot – szólal meg, mikor már a konyhában lógázom a lábam, és a Menyéttõl kapott tábla csoki egy részét diktálom Ranba.

- Oké – vigyorgok fel rá izgatottan. Kicsit félek ugyan, de már döntöttem, és ezen semmi se fog változtatni. Abba egyelõre bele se akarok gondolni, bátyámnak hogy adom elõ a dolgot. Mert ha anyáéknak nem is, neki muszáj lesz.