- Kicsim! Hidd el, hogy jobb ha látsz! Nem néz ki a társadalom, és nem leszel olyan magatehetetlen, aki védelemre szorul. –magyarázza nekem kérlelõ hangon a telefonba.

- Anya! Nem vagyok magatehetetlen most sem! –válaszolom neki, de hát úgy se fogja megérteni az igazi okát, miért nem akarom a mûtétet.

- De Elion, miért nem akarod ennyire, hogy újra láss?

- Anya azért, mert mikor láttam egy hárpia voltam és félek újra az-az elkényeztetett nõt faragnátok belõlem, mint akivé eredetileg neveltetek. Nem akarok újra az a basáskodó, minden lében kanál hiszti gép lenni, aki voltam. –mondom el újra, és újra az okomat.

- Elion! Az-az igazi természeted! Úgy vagy a mi kislányunk ahogy voltál! –vágja rá. Igen errõl beszéltem, hogy sose fogja megérteni, hogy én már nem akarok az lenni.

- Én már nem akarok az lenni…

- Akkor nem fogsz nekünk más választást adni! Nem fogunk pénzzel támogatni. Nem fogjuk fizetni a rezsidet, sem a szolgálót, ki melletted van! –jön a fenyegetés, amire felsóhajtok.

- Akkor kénytelen leszek abból a pénzbõl gazdálkodni, amit félre tettem abból amit nekem adtatok nem kis összeget. –jegyzem meg ugyanis én erre már felkészültem. Minden pénzt amit nekem adtak vásárlásra meg egyéb dolgokra azt felraktam a saját bankszámlámra és az azóta is kamatozik. Nem sokat vásároltam belõle. Nincs egy rakat ruhám és cipõm, mint a hozzám hasonló elkényeztetett gazdag lányoknak. Épp csak annyi, ami szükséges.

- Makacs vagy! –vágja a fejemhez.

- Volt kitõl örökölnöm…- sóhajtom, és erre csak lecsapja a telefont. Õ is makacs… õ se tudja elfogadni ha valami nem úgy van, ahogy õ elképzeli.

Ezek után csak összeszedem a fõiskolán a dolgaimat és szépen elindulok az iskolába, ahol tanítok.

~*o*~

Már egy ideje érzem, és hallom is hogy valaki követ és figyel engem, bár ebben teljesen nem vagyok biztos. Vannak az iskolában látó gyerekek is, akik rendszerint mondták, hogy látnak egy idegen bácsit, aki nagyon figyeli az iskolát. Egyre közelebbrõl, és lassan egyre feltûnõbb nekik, hogy engem figyel, bár úgy gondolom, hogy ez paranoia a részemrõl, és a gyerekek részérül is.

Kicsengetnek és most is érzem, hogy itt van a közelben a férfi. A gyerekeket kiengedem szünetre, így összepakolnak és ki is mennek az udvarra játszani, ami mindig nagy öröm a számukra. Ilyenkor a felügyelõ tanárok figyelnek rájuk, na meg persze egymásra.

Mikor kiürül a terem akkor szólalok meg csak az idegen felé, miközben én is összepakolom a tanszereimet, melyekbõl tanítok.

- Meddig akar még ott bujkálni? – Teszem fel neki a kérdést, melyre nem kapok választ, de halom, hogy mozdul.. – Magához beszélek, kérem legyen oly kedves és válaszoljon. Vak vagyok és nem ostoba. Tudok valamiben segíteni?

- Nem tudom, hogy tud e – végre jön a válasz érces férfias hangján. Haloványan mosolyodom el, s intek neki, hogy jöjjön közelebb és szerencsére meg is teszi öles lépteivel. Az íróasztalom figyelem mindeközben.

- Milyen magabiztosak a lépései! Igaz, kicsit nehezek is… - jegyzem meg.

- Ha ennyi fém lenne magában, higgye el, hasonlóan dörömbölne maga alatt a padló. Antonio vagyok. – válaszol, s végre be is mutatkozik.

- Örvendek Antonio! Én Elion Maxcurent vagyok – mutatkozok be én is illedelmesen és a hang irányába fordulva teljes testemmel, nyújtom felé a kezemet. Viszonozza szerencsére, s megérzem benne a hideg fém és a meleg bõr keverékét. Furcsállom eme egyveleget, hiszen ilyennel még nem találkoztam. Nem értem, hogy fém kesztyû lenne rajta, s megjegyzése is szöget üt a fejembe, miszerint ennyi fémmel a testében.

- S miben segíthetek magának? – teszem fel a kérdést miután elengedtük - A diákjaim szerint már látták egy párszor erre.

- Mondanám, hogy iskolát keresek a lurkómnak, de nem igaz – feleli. – Az épületet mérem fel. – Kezd bele a dolgokba, ami koránt sem tetszik. Tehát igaz… el akarják adni az iskolát, hát idáig süllyedt anyagilag. Szegény gyerekek. Mi lesz velük, ha eladják…

- Oh, szóval igaz… mégis eladják – sóhajtok fel kissé csalódottan. – Mennyi eddig? –kérdezek rá, hogy mennyire értékeli az iskolát pénzösszegben, de nem kapok hamar választ, így pontosítom kérdésemet.– Mennyire értékelte fel az iskolát, mit mond és gondol róla?

- Ha jól hallottam a tartozást, nem elég – válasza igen csak lesújt, s egy lemondó sóhajjal ülök vissza a székembe. Nem fordulok el azonban tõle. – Sajnálom.

- Oh, ugyan. Felesleges. Tudja… ismerem az igazgatót. Én is jártam ide, nagyon régen. Akkor még jól ment, igen jó magániskola volt aztán… történt egy baleset, ami után az összes pénzes diák elment innen, a híres tanárokkal együtt. Végül a közeli gyerekek pénztárcájára szabták a tandíjat. Én gyakorlatra járok ide, s mivel nincsenek anyagi gondjaim nem kérek fizetést.

- Milyen nagylelkû! – füttyent egyet, amire én csak érzelemmentesen elmosolyodok. Ez semmiség ahhoz képest, hogy miket mûveltem gyermekként, és mit tehetnék az iskoláért, de nem engedte az iskola igazgatója.

- Azonban mint láthatja, ez sem elég.

- Ne haragudjon meg ezért, de a maga kis gyakorlati fizetése ilyen esetben már nem elég max egy kis rezsicsökkentésre.

- Tudom mennyi az adósság, azonban nem mondta még mindig el mennyire értékelte az épületet – szólalok meg sürgetõen és kissé akaratosabban, mert ha már az iskolát méri fel akkor tudni akarom mennyire. Más nem megveszem az iskolát.

- Fele az adósságnak – vágja rá habozás nélkül, ami igen csak elszomorít. Jó igen eléggé rossz hírnevet szerzett az iskola a volt igazgatónak köszönhetõen.

- A fele? Csak a fele? – kérdezek vissza nagyot sóhajtva.

- A telek sokat ér, nagy – kezd bele a válasza részletezéseibe. - A tornaterem is egész jó, azonban az iskolára két lehetõség várna: vagy bontják vagy felújítják. Utóbbi költséges, eléggé kopottas már – adja meg teljes válaszát az elemzésrõl. Azért szó, mi szó nagyon is jól adja elõ az épület felmérõt. Ért hozzá úgy látszik. Igaz lehet tényleg az és csak ismét a gyanakvásom szól közbe.

- Értem… - felelem halkabban. Nem jó ezt hallanom, mert az igazgató nem is akar hallani arról, hogy én a saját pénzembõl újíttassam fel és fizessem ki az adósságokat. Még tovább ecseteli a dolgokat, ami még inkább csak azt erõsíti bennem, én vagyok a paranoiás. Eléggé rosszul érint a dolog és azon gondolkodom, miként segíthetnék az iskolán.
 
- Kérdezhetek valamit? – szakítom félbe a mondandóját.

- Ne kíméljen – válaszolja kíséretképpen fejének mozgásán, amit igazából hallottam, de nem akarom elkeseríteni azzal, hogy tudtára adom.

- Ha vevõ van az iskolára, szólna nekem? Tudja… nem is tudom mi jár a fejemben. Van egy kis félretett pénzem és…

- Ennyi? – kérdez vissza, mire felsóhajtva emelem fel a fejemet irányába és komolyan nézek felé. Legalábbis arc mimikám és hangom is teljesen megkomolyodik, de egyben aggódó is.

- Ezeknek a gyerekeknek nincs sok lehetõségük arra, hogy egy távolabbi iskolába menjenek. Sokuk nehézkesen tudja ezt a tandíjat is fizetni, és rozoga biciklivel jár be. Nem hagyhatom, hogy eladják és bezárják! Értse meg. Szóval kérem, ha bármi van, szólna nekem? Olyan rendesnek tûnik a hangja alapján – mondom ki õszintén, s komolyan. Még ha tényleg engem jött megfigyelni, akkor is rendesnek tûnik számomra, így elsõ beszélgetésre. Felhorkan azonban erre a megjegyzésemre. -, örülnék, ha ennyivel megtisztelne.

- Tudja mit? Nem bánom – válaszolja egy bólintás kíséretében, ami miatt nagy kõ esik le a szívemrõl. Legalább tudni fogok róla, ha akad vevõ, ha csak nemén leszek az. – Azonban most mennem kell s magának se ártana kicsit pihenni és gondolkodni. Viszontlátásra Elion!

- Viszlát Antonio és elõre is nagyon köszönöm! –köszönünk el és hagyom elmenni. Hallom a lépteit, ahogy eltávolodik, majd ki megy a terembõl.

Magam maradok a teremben és az asztalra támaszkodva kezdek el agyalni azon, amiket mondott. Nem könnyû helyzet és koránt se rózsás. A kilátások eléggé szûkek, de a gyerekek sorsa fontos a számomra. Nem hagyhatom annyiban, hogy eltûnjön. Ha más nem kénytelen leszek megvenni az iskolát és felújítatni, bár nem tudom, hogy elegendõ lenne-e rá a pénzem.

~Ha legközelebb összefutok a férfival jó lenne neki megadnom a számomat, és elkérni az övét, hogy könnyebben elérjük egymást.~ Fut végig a gondolat a fejemben. Végül becsengetnek és a gyerekek újra jönnek befelé a terembe. Félre rakva minden egyéni problémámat mosolyogva fogadom õket és folytatjuk a tanulást közösen.

A nap így telik el, hogy míg nincsenek bent a gyerekek, az iskola sorsán gondolkodom, és mikor óra van, vagy a gyerekek a közelemben velük foglalkozom. Az óráim végeztével kissé fáradtan megyek ki az iskola épületébõl. A mai napom igen csak hosszú volt és agyilag igen csak kimerített, de még mindig fokozottan figyelnem kell a környezetemre, hiszen vakon azért nehezebb tájékozódni és közlekedni. Mivel fáradt vagyok, így inkább felhívom a sofõrömet, aki egy félóra elteltével már ott is van az iskola kapujában értem. Addig pedig a padon ülve szívtam egy kis friss levegõt.

Haza menve leültem vacsorázni. Kedves szolgálóm mellettem maradt, bár ilyenkor beszélgetünk, most túlzottan kattogott az agyam az iskolán. Felsóhajtva piszkálom az ételt.

- Nem ízlik kisasszony? –kérdezi kicsit aggódón, s ezen kérdése ráz vissza a valóságba. Felkapva a fejem fordulok felé.

- Jaj, szó sincs ilyenrõl. Bocsánat csak elgondolkodtam. –mondom elmosolyodva keserédesen.

- Min gondolkodott el annyira kisasszony, hogy még elõzõ kérdésemre se felelt? –kérdésére felsóhajtok gondterhelten.

- Az iskolát, ahol dolgozom, elakarják adni, hogy abból rendezzék a tartozást, de a felbecsülõ szerint nem lesz elég arra, hogy rendezze azt. Azon gondolkodtam, hogy megveszem az épületet és felújítatom, csak nem tudom, mennyibe kerülne. Szeretném megõrizni az iskolát a vak gyermekeknek, akik oda járnak. –sóhajtom.

- Ez egy nagyon nemes lelkû dolog öntõl kisasszony, de biztos megengedheti magának? –kérdez vissza.

- Én nem… viszont apám igen. –vallom be. Azonban tudom, hogy ha ilyet kérek tõle, valamit adnom kell érte cserébe, és tudom, hogy õ mit kérne.

- De az apja koránt se egy nagylelkû férfi. –hangjában érzem az aggodalmat felcsendülni.

- Magam is tudom…

~*o*~

 A hetem is sok gondolkodással telt és egyre többször fordult elõ, hogy aludni se igazán sikerült, a gondolataim miatt. Az igazgató nem mond nekünk semmit ezen ügyben, hogy mi lenne a haladás, de nem merek apám elé állni sem, hogy vegye meg nekem az iskolát. Nyúzott vagyok és ezt már a gyerekek is látják rajtam. Az iskolából lépek ki tanítás után mikor meghallom az öles léptek hangját. Felkapom a fejem és annak az irányába nézek, mire hallom megáll.

- Jó napot. –köszönök oda.

- Szint úgy kisasszony. –hallom meg az ismerõs hangot. Igen jól hallottam, hogy Antonio az. Félve fordulok teljes testemmel felé.

- Akadt vevõ az iskola épületére? –kérdezem megremegõ hangon, hiszen kértem, ha igen szóljon nekem.

- Nem, csak most jöttem leadni az igazgatónak a becslésem végeredményét. –magyarázza, miért van itt az iskolában. Táskám igazítom meg a vállamon.

- És mennyi lett a végösszeg? –érdeklõdöm tovább és nem igazán tudom, hogy miként fog rá reagálni, de mindent meg kell próbálnom.

- Hát mint mondtam… nem elegendõ az adósságra. Itt már csak az iskola bezárása és minden ingóságának eladásával lehet segíteni. Maga az épület sem ér már sokat, hiába a nagy telek. –válaszolja, ami igen csak feszélyez, hogy az összeg érdekelt volna. Alsóajkamba harapok. Nem fogok így itt faggatózni.

- Értem… ahm.. nem éhes esetleg? –jövök akkor hátulról. Hirtelen testváltásából azonban arra következtetek kérdésem meglepte.

- De igen éhes vagyok, de miért kérdezi? –kérdez vissza és hangjában is hallom a döbbenetet. Akaratlanul is elmosolyodom.

- Mert épp ebédelni indultam és az jutott eszembe, hogy velem tarthatna. –mondom kedves lágy hangon. –Közben talán beszélgethetnénk az iskoláról, hogy mit tud a megvételérõl. Talán kellemesebb is lenne a téma egy jó étel közben. Jöjjön, én fizetem. –mondom mosolyogva felé fordított fejjel.

- Ohh ez igazán nagylelkû öntõl, de milyen férfi lennék, ha hagynám, hogy egy nõ fizessen. –mondja, miközben lassan közelebb jön hozzám.

- Én hívtam meg, szóval errõl nem nyitok vitát. Ha úgy jobban érzi magát, ez egy üzleti ebéd. –mondom komolyra fordítva a szót. Végül sikerül meggyõznöm és mellé szegõdve sétálunk az utcán. Egy különleges ám koránt sem puccos helyre megyünk el. Nem is drága és nem is mondható a szegények éttermének. Olyan közép ár kategóriás.

Engem enged elõre és egy kétszemélyes asztalnál foglalunk helyet és ahogy a pincér odalép, kedvesen és közvetlenül köszönt.

- Szia Elion! Örülök, hogy megint nálunk ebédelsz! Hogy megy a suli? –kérdez egybõl. Mosolyogva fordítom felé a fejem.

- Szia! Köszönöm megyeget. Kicsit nehéz jegyzetelnem, de haladok. Szerencsére a tanáraim teljesen megértõk és kedvesek velem. bátorítanak is, hogy ne adjam fel, azonban ha nem bánnád, inkább majd máskor beszélgetnénk, most eléggé fontos vendéggel jöttem. –mondom kicsit zavartan, mire a férfi felé fordul jól halhatóan.

- Jaaaj! Bocsánat! Akkor nem zavarom meg a kis randidat, csak míg leadjátok a rendelést. –mondja cinkos mosollyal arcán és sokat sejtetõ hangon.

- Nem randi! –morran fel a férfi. –Üzleti ebéd. –vágja rá egybõl láthatóan nem tetszik neki a dolog. Felsóhajtok.

- Így van… - erõsítem meg a szavait, mire csak egy helyeslõ válasz és el is megy, de hangjában hallatszott, hogy nem hiszi el. –Elnézést kérek. Még nem láttak férfitársaságban. –sóhajtok.

- Semmi baj Elion kisasszony. –mondja és halhatóan az étlapot böngészi. Alsóajkamba harapok, és én már tudom, mit fogok magamnak rendelni, milyen itallal. Mikor neki is sikerült választani intettem a pincérnek és sikeresen leadjuk a rendelést, majd én töröm meg a csendet.

- Nézze… mióta beszéltünk azon gondolkodom, hogy tudnám megmenteni az iskolát. Az aki megveszi, biztos, hogy nem fogja megtartani, a gyerekeknek viszont csak ez az intézet van mint remény sugár. –mondom ki õszintén a véleményemet. –Kérem, mondja el, hogy mennyire becsülte fel az épületet pénzösszegben. –mondom ki komolyan és határozottan kérésemet.

- Valahogy gondoltam, hogy kérni fogja ezt tõlem, hiszen már akkor láttam önön, hogy nagyon szívén viseli az iskola sorsát, azonban ennek mi az oka? Hisz gazdag a családja. Nincs másik olyan vezetéknevû család, mint az önöké… akkor miért? –kérdez bele eléggé gyenge pontomba.

- Ezt szeretném önmagamnak megtartani, ha nem bánná. –válaszolom. –Legyen elég annyi, hogy meg van rá az okom.

- Oké! Nem erõsködöm. –válaszolja én meg türelmetlenül hallgatom az összeget. – 10 millió… - mondja ki a lesújtó hírt. Jó persze nem az összeg sok a számomra, könnyedén kifizetem, hanem az iskola tartozását illetõen tényleg nagyon kevés. Alsóajkamba harapok.

- Köszönöm, hogy elmondta. –sóhajtom és hajam igazítom meg. –Esetleg tudna nekem egy gyors becsült összeget mondani, hogy mennyibe kerülne az épület teljes felújítása? –kérdezem érdeklõdve, amire felhümmög.

- Még egy 20 millió a vételen felül. –válasza igen csak mellbe vág, azonban ha leromboltatom, és újra építtetem se, lenne olcsóbb. Gondolom én.

- És ha leromboltatom és újat építtetek a helyére? –folytatom faggatózásomat.

- Az is annyi, azonban akkor tényleg olyanná lehet tenni az iskolát, amilyenné ön szeretné. Akadálymentessé. –teszi hozzá, ami azonban valóban kecsegtetõbb, de eléggé nagy befektetés lenne, aminek a pénz összege nem hiszem, hogy visszajönne. Nagyobbat nyelek.

- Értem… - suttogom, és közben végre kihozzák az ebédünket. –Jó étvágyat hozzá. –mondom és én elkezdem enni, az igazán finom ebédemet.

- Miért érdekli ennyire ez a dolog? Talán csak nem megvenni szeretné? –kérdez érdeklõdve majdnem teli szájjal.

- Gondolkodtam rajta igen, azonban az iskola adóssága is az én nyakamba esne akkor és az sem kis összeg, mint tudja. A három együtt már meghaladja a megtakarított pénzemet. –sóhajtom lemondóan.

- És miért nem fizeti ki az adósságot akkor? - Jogos a kérdése, de erre csak az a válaszom van, mert hülye az igazgató…

- Mert az igazgató úr koránt sem engedi nekem, hogy kifizessem… mert nem akar felém tartozni, pedig egyáltalán nem tartozna ezért nekem… nem kellene visszaadnia a pénzt. –hajtom.

- Adományozásról hallott?

- Próbáltam…

- Makacs egy igazgató akkor… névtelenül adományozni? –láthatóan próbál segíteni nekem, ami nagyon is jól esik. Megmosolyogtat próbálkozása, de átcsap keserûre, mikor válaszolni kezdek.

- Azt is próbáltam és visszaadta a pénzemet. Ha nem vettem el tõle, akkor a számlámra rakta fel… Azzal meg semmit nem érek el, ha felújítatom és eladják. Akkor is ott leszek, ahol a part szakad. Nem mellesleg ahhoz is az engedélye és az aláírása kell. –kapok be még egy falatot és a tányérom felé hajtom fejem.

- Igen ez valóban így van. –teszi hozzá és szinte hallom, ahogy a fogas kerekek most neki is forognak. –Hát akkor nincs más hátra, mint hogy az apjától kérnem pénzt.

- Nekem is megfordult a fejemben, hogy kérek tõle kölcsön, azonban õ olyan ember, hogy ha kérek valamit, akkor adjak érte cserébe valamit. –hunyom be a szememet.

- És mégis mit kérne öntõl, hogy nem igazán fûlik hozzá a foga? –Egyre több kérdést tesz õ fel nekem, mint én neki, mintha egy vallatáson lennék, kezdem úgy érezni. Lehet még sem volt jó ötlet ez az ebéd?

- Azt, hogy mûtessem meg a szemem és menjek hozzá egy számomra tök idegen férfihoz. –sóhajtom, beadva a derekam a faggatózásának. –Bár ez eléggé személyes dolog. –teszem hozzá.

- Az üzleti részét lezártuk az ebédnek nem? –kérdezi vigyorgó hangon. –Megmondtam, amit tudni szeretett volna, a kérdéseire válaszoltam, azonban velem nem tudja megkötni a vételi szerzõdést, vagy alkudozni. – ebben sajnos igaza van. Bólintok szavaira.

- Igen igaza van. –mondom elmosolyodva. –Akkor beszélgessünk, azonban akkor ehhez talán tegezõdhetnénk is. –teszem neki az ajánlatot.

- Ez egy remek ötlet. Szóval miért is nem akarod megmûtetni a szemed? Hisz így vakon védtelenebb az ember nem? –kérdez hangjában hallom az érdeklõdést.

- Mert nem szeretném… azonban térjünk akkor ki rád is. Honnan van ez a sok fém a szervezetedben.

- Balesetem volt, de ennyi elég is errõl a témáról. –morran fel láthatóan igen csak érzékeny pontja és megpróbálja újra feltenni nekem a kérdést. – De nem válaszoltál a kérdésemre. Miért nem?

- Nem szeretnék errõl beszélgetni. – mondom kelletlenül. Szerencsére ejti a témát. –Van családod? –kérdezek érdeklõdõn.

- Nincs. Egyedül élek egy kis lakásban és végzem a munkámat. – mondja büszkén. Az ebéd nagyon is kezd jól alakulni és egyre kötetlenebbül beszélgetünk azonban már általános témákról, mert a család mind a kettõnknek érzékeny pontja.

Fõként a mai világról és a nézeteinkrõl beszélgetünk, amik ugyan eltérnek, de mégis közel állnak egymáshoz. Meg is nevettetjük egymást szerencsére. Már épp jól érzem magam végre valakinek a társaságában, mikor szóba kerül hazánk egészség ügye, ismét visszakanyarodunk a kellemetlen mûtét témához is.

- Sose kellemes egy mûtét én úgy gondolom. Én igyekszem kerülni az orvosi beavatkozásokat és nem minden aprócseprõ dologgal szaladni hozzájuk. –mondom ki a nézetemet ezzel kapcsolatban.

- Ezért nem akarod a szem mûtétet sem? – Nah helyben vagyunk.

- Nem, nem ezért.

- Akkor? –nem hagyja a témát, amire én magam már nem bírom tovább. Hirtelen állok fel és veszem fel a táskámat és belõle a tárcámat.

- Köszönöm a kellemes idõt, mindaddig, míg az volt. –mondom és lerakok egy bizonyos összeget. –Ennek fedeznie kell az ebédet. A visszajárót meg hagyja itt. –mondom mire láthatóan ledöbbentem ismét.

- Megsértõdtél? –kérdezi szinte ártatlan hangon.

- Megkértelek, hogy ne firtassuk ezt a témát. Nem rád tartozik, hogy mi okom van, arra, hogy ne menjek bele a mûtétbe. További kellemes napot! –mondom mire elsietek onnan csapot papot ott hagyva sietek el. Persze a táskámat sikeresen otthagyom benne minden iratommal és a telefonommal.

Gyalogosan indulok el haza és már csak otthon veszem észre, hogy a táskám hiányzik a vállamról. A tárcám a kezemben volt, így a pénz és a kártyáim mind itt vannak nálam, szerencsére.

- Nem igaz! Ez nagyon nem az én napom! –sóhajtok fel elkeseredetten és a nappalimban a kanapéra zuhanok le felismervén, hogy ott hagytam a táskámat az étkezdében.

- Itt Antonio s ha lehet gyorsan mond mert meg fogok halni… a picsába! Mindegy. Meghaltam – sóhajtok fel, mivel pár dög épp az elõbb szedte szét a hõsnõmet. – Igen?

- Edward Knight vagyok, s egy megbízással kerestem fel – szólal meg a vonal másik végén egy középkorú férfi hangja.

- Oh, ne kíméljen, csupa fül vagyok! – vigyorgom.

- Úgy hallottam, hogy épp elfoglalt…

- Mondtam, már mindegy. Meghaltam, leállítottam, mondja csak, a magáé vagyok! – dõlök hátra a székembe s rakom fel az asztalra.

- Nos… amint említettem, egy megbízásról lenne szó. – Széles mosolyra húzódik a szám. Szeretem, ha új meló van, mindig leköt. Emellett bevételem is van, van mibõl költekeznem és lustálkodhatok nyugodtan. Tökéletes!

A meló nem tûnik túl bonyolultnak, azonban sokat fizet. Egy gazdag apuci kisfiát hozzá akartak adni egy gazdag anyuci kislányához, s nekem az volt a dolgom, hogy az elsõ kérésére a másodikat megfigyeljem. Röviden: a leendõ férj ki akarja nyomoztatni a menyecskét, mert valami biztosan gyanús neki. Egy kis fotózás, járkálás és egyéb dolog, ugyan! Mi az nekem? Bõven pihenhetek mellette, szerelhetem a motoromat és még busásan meg is fizetnek érte.

¤×¤×¤×¤

Hamar megtalálom a lányt, egyetlen egy testõr sem õrzi. Fõiskolára jár, minden tárgyát tudom mikor s hol van. Sõt! Mellékállása is van, pedig van pénze apuéknak. Abban is fürödhetne, ha akarna. Már lassan három napja jegyzetelek róla, mikor egy délutáni külön órájánál történik valami különös. Tudom a lányról, hogy vak, mert egy lovasbalesetnek köszönhetõen elvesztette a látását. Pontosan ezért nem várom, hogy a többi rézéke eme rövid idõ alatt felerõsödött. Ezért ér oly furcsán, mikor a falnak dõlve figyelem, ahogy a gyerekeket szélnek eresztvén az íróasztal pakolása közben egyszer csak megszólal.

- Meddig akar még ott bujkálni? – Nem szólok semmit, csak szemöldökömet felvonva szorosabban összefonom a mellkasom elõtt kezeimet. – Magához beszélek, kérem legyen oly kedves és válaszoljon. Vak vagyok és nem ostoba. Tudok valamiben segíteni?

- Nem tudom, hogy tud e – felelem õszintén. Halvány mosoly ül ki az arcára, majd int nekem, hogy menjek közelebb.

- Milyen magabiztosak a lépései! Igaz, kicsit nehezek is… - jegyzi meg.

- Ha ennyi fém lenne magában, higgye el, hasonlóan dörömbölne maga alatt a padló – vigyorgom. – Antonio vagyok.

- Örvendek Antonio! Én Elion Maxcurent vagyok – a kezét közben a hangom irányába nyújtja, én pedig egy széles vigyorral fémmel díszített kezemet adom oda. Látom arcén a döbbenetet, s egészen addig nem szólal meg, míg vége nincs ennek az alapvetõen felesleges illemdolognak.

- S miben segíthetek magának? – teszi fel a kérdést, amit már egy ideje vártam. - A diákjaim szerint már látták egy párszor erre.

- Mondanám, hogy iskolát keresek a lurkómnak, de nem igaz – felelem. – Az épületet mérem fel. – Kezdek bele. Tudom, hogy el akarják adni az iskola épületét, s van egy olyan sanda gyanúm, hogy eme kisasszony ki fogja húzni a kedvenc intézményét a kutyaszorítóból. Bár csodálkozom, hogy eddig miért nem tette meg.

- Oh, szóval igaz… mégis eladják – sóhajt fel. – Mennyi eddig? – kérdez rá, de én nem felelek elég gyorsan neki. – Mennyire értékelte fel az iskolát, mit mond és gondol róla?

- Ha jól hallottam a tartozást, nem elég – felelem. Újabb nagy sóhaj, míg õ leül a székébe. – Sajnálom.

- Oh, ugyan. Felesleges. Tudja… ismerem az igazgatót. Én is jártam ide, nagyon régen. Akkor még jól ment, igen jó magániskola volt aztán… történt egy baleset, ami után az összes pénzes diák elment innen, a híres tanárokkal együtt. Végül a közeli gyerekek pénztárcájára szabták a tandíjat. Én gyakorlatra járok ide, s mivel nincsenek anyagi gondjaim nem kérek fizetést.

- Milyen nagylelkû! – füttyentek, mire õ mindenféle érzelem nélkül elmosolyodik. Legalább egy pirulást vártam volna, nem teszem így magamat mindenkinek! Bár tény és való, hogy csinos lány.

- Azonban mint láthatja, ez sem elég.

- Ne haragudjon meg ezért, de a maga kis gyakorlati fizetése ilyen esetben már nem elég max egy kis rezsicsökkentésre.

- Tudom mennyi az adósság, azonban nem mondta még mindig el mennyire értékelte az épületet – hangjában akarat csendül, én pedig egy gyors szemlét tartok a kopottas tanszerekre s a koszos falra.

- Fele az adósságnak – vágom rá gondolkodás nélkül. Én is értek ehhez, s kicsit kutattam erre meg arra, a tartozásról is tudok, az összeget is nagyjából s egy ilyen régi, nagy hírnévvel ellátott sulinak eléggé sok, fõleg, hogy már a lejtõn gördül lefelé. Az igazgatóváltás nem tett jót, ahogy az sem, hogy az elõzõ megölt egy kislányt, miközben próbálta elhallgattatni, míg megerõszakolta. Giccses hely, elkényeztett kölyköknek, akiket én magam is utáltam mindig, de ezt még én is undorítónak találtam. Ilyen a gazdagok világa, mocskos és gusztustalan. Nem számít semmi.

- A fele? Csak a fele? – kérdez vissza nagyot sóhajtva.

- A telek sokat ér, nagy – kezdek bele a válaszomba, hogy még hitelesebben adjam elõ magamat. Sose tudják, hogy hazudom. Régen is nehezen jöttek rá, azonban mióta félig gép vagyok teljeséggel lehetetlen, fõleg, hogy mostanában szarakodik az egyik szívbillentyûm, amit beépítettek. Sose veszi fel a gyors tempót, olyan lusta már mint én.

- A tornaterem is egész jó, azonban az iskolára két lehetõség várna: vagy bontják vagy felújítják. Utóbbi költséges, eléggé kopottas már – felelem, míg nekitámaszkodom az íróasztalnak. Ez a szerep piszok jól jön, mert így nem csak külsõ elemzést tudok adni a leendõ férj uracskájának. Simán  a képébe tudnám mondani, hogy egy picsát készül elvenni, azonban eddig egész szimpatikus kis bige ez az Elion.

- Értem… - feleli halkabban. Én ecsetelem tovább mit s miért, mi rossz, mit kell újítani, mik a várható következmények. Látom rajta, hogy nem ezt szeretné hallani, ahogy azt is, hogy járnak a fogaskerekei.

- Kérdezhetek valamit? – szakít egyszer csak félbe, mire én bólintok egyet, teljesen elfelejtkezve arról, hogy nem láthatja.

- Ne kíméljen – teszem gyorsan hozzá, hisz kicsit kínos a szituáció.

- Ha vevõ van az iskolára, szólna nekem? Tudja…  nem is tudom mi jár a fejemben. Van egy kis félretett pénzem és…

- Ennyi? – kérdezek vissza rá, mire õ felsóhajt és komolyan felnéz rám. Vagyis arra, amerre sejt.

- Ezeknek a gyerekeknek nincs sok lehetõségük arra, hogy egy távolabbi iskolába menjenek. Sokuk nehézkesen tudja ezt a tandíjat is fizetni, és rozoga biciklivel jár be. Nem hagyhatom, hogy eladják és bezárják! Értse meg. Szóval kérem, ha bármi van, szólna nekem? Olyan rendesnek tûnik a hangja alapján – itt sikerül majdnem felröhögnöm, de sikerül egy csuklásnak beadnom -, örülnék, ha ennyivel megtisztelne.

- Tudja mit? Nem bánom – bólintok. úgyis hamar megtudom ha akad vevõ és ez az egész piszkosul a malmomra hajtja a vizet. – Azonban most mennem kell s magának se ártana kicsit pihenni és gondolkodni. Viszontlátásra Elion!

- Viszlát Antonio és elõre is nagyon köszönöm!

 Oh, ha csak sejtené… jelenik meg egy nagy vigyor a képemen. Mázlista disznó vagyok!

- Kincsem… - suttogja mellettem, én pedig részben megkönnyebbülve fókuszálok rá. 
- Jól vagy? – kérdezem azonnal, és igyekszem közelebb mocorogni hozzá, bár a kezünk összeér, az kevés. 
- Fergetegesen érzi magát – érkezik a válasz, bár nem éppen attól, akit jelen helyzetben szívesen látok. - Én viszont értékelném, ha nem mocorognál, amikor most ébredtél csak fel. 
Hasonlóan kedves stílusban reagálok, ahogy õ megszólalt, vagyis nemes egyszerûséggel rámorgok, fogaimat is kivillantva figyelmeztetéskén.  
- Szerinted ilyen állapotban mennyire vagy félelmetes? – reagál gunyorosan, de mielptt visszavághatnék, Astra veszi kezébe az irányítást. 
- Jól van, be kellene fejezni. Max, hogy vagyunk? 
- Te tényleg rengeteget javultál. Úgy néz ki, hogy a vírus eltûnt, de azért majd visszajárhatnál kezelésekre, és a szervitorodra is figyelj, rajta elõbb látszik minden. 
- És Robin? – Az engem cseppet se érdekel, teljesen megkönnyebbültem, hogy õ jól van, és nagyon boldog is vagyok.
- Õ is jól van, Eszik majd egy kicsit, ha te erõsebb leszel, addig még mindketten kaptok vérpótlót.  Haza is mehettek körülbelül holnap reggel. – Azt se tudom, hova legyek örömömben, de nincs is idõm kipréselni magamból bármit is, ezúttal Ran szólal meg:
- Gazda… beszélhetünk?  
- Baj van? – pillantok rájuk riadtan, de Ran nemet int, majd leülve az ágy végébe, felvátlva néz Astrára és rám.  
- Én csak… az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha elköltöznénk a kastélyból? - kérdezi félénken. - Oda annyi rossz emlék köti Astrát is, és már Robint is. Mi lenne, ha összepakolnánk és elköltöznénk valahova, ahol több a halandó és a vámpírok kisebb eséllyel mernek ennyiszer felkeresni minket? 

Elgondolkodom, de be kell ismernem, hogy ez igen csak jó ötlet. 
- Igazából… már nekem is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha lecserélnénk azt a tipikus vámpír-dizájnt, és valami modernebb, szebb házba költöznénk – mondja Astra, majd felém fordul. - Csibus? 
- Tudod, hogy én mindig is jobban szerettem volna valahol, olyan helyen élni, ahol több a technika, mint nálad – mosolygok rá. - És van is egy ötletem. Ran, kérlek, kérj Maxtól egy laptopot – kérem tõle, és hamarosan elém is pakolja szerzeményét.
Gyorsan üzenetet írok Speednek, melyben megkérdezem, hogy tudja-e mi a helyzet a közelünkben nem rég még eladó házzal. Szinte rögtön érkezik a válasz, képpel együtt, én pedig felnevetve fordítom Astráék felé.

http://kp.hu/wp-content/uploads/2012/02/lovelli1.jpg

- Ez hol van? – kérdezi párom. 
- Nem messze onnan, ahol a fiúkkal laktunk, már ha nem baj neked, hogy ott lesznek a közelben. – Felsóhajt, és elgondolkodik, én pedig izgatottan várom a választ.  
- Rendben, nem gond. 
- Igazán? - csillannak fel a szemeim. Tudom, hogy ez nem egy szokványos vámpír ház, de szerintem nagyon jól néz ki, és illik hozzánk. - Nézd, milyen szép ház! 

http://kp.hu/wp-content/uploads/2012/02/lovelli2.jpg

- Nos, rendben, meg vagyok gyõzve – nevet fel. - Ha Ran elmegy a fiúkhoz, akkor el tudják intézni a  dolgokat?
- Megvétel, költöztetés, ilyesmik? Persze. – Megint írok  fiúknak, mert idõközben a többiek is beszálltak a társalgásba, és hamarosan közlöm az eredményt hangosan is. - Akár most azonnal is mehet, Roti várja, õ megy majd vele. 
Astra bólint, és Ranhez fordul.
- Ran, menj a kastélyba, és vegyél ki minden pénzt a kincstáramból, és Rotival vegyétek meg ezt a házat - mutat rá a képre. - Aztán a te dolgod hogy összepakolj mindent, elvidd a házba, ott a srácok segítenek kipakolni. 
- De nem muszáj, kipakolok egyedül - ellenkezik azonnal. 
- Tudom, de nekik fontos lenne, hogy segíthessenek. Ez ilyen halandó szokás, mi nem érthetjük – mosolyog rá. Ran viszonozza, én pedig boldogan felnevetek, majd kérdéssel fordulok hozzá, amint kettesben maradunk. 
- Mikorra mehetünk oda?  
- Akár holnap, ha kiengednek, Ran a pakolást elintézi maximum két óra alatt – mosolyog rám, majd elkomolyodik.  - Robin. Be szeretnék vallani valamit.
- Hallgatlak – fordulok felé aggodalmasan.
- Én… én nagyon szeretlek. És mindent megteszek, hogy helyrehozzam, ami miattam romlott el. Van még egy pici türelmed, hogy megszokjam újra, hogy állandó párom van, akitõl nem kell félnem, és akit úgy szeretek, ahogy akarok?

Bosszankodva fújtatok egyet, majd kissé sértetten pillantok rá.
- Hányszor mondjam még el, hogy elhidd, történjék bármi, melletted maradok?! – kérdezem, és jelentem ki háborogva, mire pár pillanatig meglepetten pislog, majd boldogan elmosolyodik.
- Még mindig édes vagy, mikor duzzogsz – jegyzi meg, mire még inkább felfújom magam.
- Ne mosolyogj, nem vagyok édes! Én most határozott és bosszús vagyok! – vágok vissza, de csak azt érem el kifakadásommal, hogy jókedvûen felnevet. Látva sértett arcomat, békítõen húz közelebb magához, és nem hosszan ugyan, de melegen megcsókol.
Megnyugodva bújok hozzá, minden hátsószándék nélkül, és mélyet szippantva az illatából, elfészkelem magam az ölelésében. Átkarol, és engedi, hogy belé kapaszkodjak, szinte egészen átmászva az õ ágyára.
- Fáradt vagy? – kérdezi lágyan. Megingatom a fejem, de szinte ugyan abban a pillanatban, nagyot ásítok.
- Na jó, picit kimerült vagyok – vallom be kelletlenül, mire megsimogatja a fejem, és ad rá egy puszit. Kissé elhajolok a mellkasától, és felpillantok az arcára. Magabiztosnak akartam látszódni, de a gyengeség elõhozza a sebezhetõ énemet is, és kicsúszik belõlem a félõs kérdés: - Ugye mellettem leszel, mikor felébredek? Nem válunk el többé?
- Persze, hogy melletted leszek! – feleli, szorosabban ölelve magához. – Nem válunk el soha többet, még ha akarnád se engednélek el!
- Nem akarom – kuncogok fel, és megnyugodva süllyedek vissza a pihentetõ álomba, a biztonság teljes tudatában.

***
- Úúú, ez jól fog esni! – jelentem ki lelkesen, majd a boxeremen kívül mindent ledobálva, nekifutásból ugrom bele a medencébe, beborítva a parton ácsorgó barátaimat egy adag vízzel.
- Mint egy óvódás... – morogja Roti, ázott felsõjét csavargatva. – Még csak most érkeztél meg, ráadásul Lappföldrõl... Mit vagy úgy oda a melegtõl?
- Te is tudod, hogy sose bírtam – prüszkölöm, majd lemerülök a víz alá, hogy csak a túlpartnál bukkanjak fel, ahol Astra álldogáll, befelé nézelõdve az erkélyrõl.
- Bemehetsz ám – vigyorgok fel rá. – Nem templom.
- Vicces... – forgatja meg a szemeit. – Veled akartam megnézni, de ha így mész be, vehetünk is új szõnyeget.
Kilököm magam a partra, és valóban folyik rólam a víz, de szerencsére Speed már vág is hozzám egy törülközõt. Gyorsan szárazra törlöm magam, és felkapom a pólóm, bár boxerem továbbra is vizes, így már be tudok menni.
- Nagyon szép! – jegyzi meg Astra elismerõen, ahogy bejárjuk a méretes ház minden szegletét. Nem akkora, mint a kastély, de szerintem már ez is hatalmasnak számít, ráadásul a moziszobától kezdve, minden van benne. Akár mind beköltözhetnénk egy külön szobába, de én ragaszkodom hozzá, hogy Astra mellett legyek, akkor is, ha nem történhet köztünk semmi.

Hamarosan már a medence mellett felállított asztalnál ücsörgünk mind a hatan, és a Ran által készített édességet, és koktélokat fogyasztjuk. Semmiségekrõl társalgunk, de élvezem a nyugalmat, amiben már rég volt részem.
Tudom, hogy barátaim is megkönnyebbültek, hogy újra a régi vagyok. Még mindig forr a vérem, ha a többi vámpírra gondolok, de agresszíómat és vérszomjamat mélyre zártam. Nem szabadultam meg tõle, mert ha ismét fenyegetné valaki a szeretteimet, még szükségem lehet rá.
- Robin – szólal meg halkan Speed mellettem, mire felé pillantok. – A bátyád keresett pár napja. Nem tudom honnan, de megtudta az egyik bázisunk helyét, és odajött. Azt mondta nem tartóztat le minket, de jobb lesz, ha felkeresed.
Egy pillanatra ledermedek, és elkomorodva fordulok a tányérom felé. Mióta vámpír lettem, nem rémlik, hogy túl sokat jártam volna otthon. De régebben lehettem távol bármennyit, bátyám sose kutatta fel egyik bázisunk se. Remélem ennek se ahhoz van köze, hogy õ vadász.
- Ne keresd fel – szólal meg a másik oldalamon Astra, aki ezek szerint mindent hallott. – Veszélyes lehet, hisz vadász.
 - De a testvérem is – felelem halkan. – Vérbeli rendõr, de annak ellenére se tartóztatott le, hogy tudta mit teszek. Ezt is meg kell értenie...
- Ha nem tudja, és bántani fog? – jegyzi meg Astra elsötétedõ tekintettel. – Képes leszel megvédeni magad akkor is, ha ezért meg kell sebezned?
- Nem fog bántani! – jelentem ki határozottan, de mivel nem akarok vitázni vele, békítõbb hangon folytatom. – Gyere el velem te is, meg a fiúk is, és lerendezzük a vadászos ügyet is egyszer, és mindenkorra. Ha tõlük se kell többet tartanunk, tényleg élhetünk békében!

- Persze, hogy szeretlek! Már annyiszor elmondtam neked, hogy történjen bármi, az érzéseim nem változnak! Mikor fogod elhinni végre?
- Robin… - suttogom. Nem akartam megbántani, hiszen én is szeretem.
- Minden rendben van… Meg fogsz gyógyulni, én tudom! Utána pedig… utána visszamegyünk a kastélyba, és ha már nem is vágysz rám, én akkor is melletted leszek!
- Még mindig nem érted! – nyögök fel idegesen. – Mindennél jobban vágyom rád kicsim, csak…
- Tudom! Tudom… És megértem, türelmes leszek, nem teszek semmit, ami neked rossz lenne…
Feláll, az ajtóhoz megy, de szinte körbelengi a szomorúság, ahogy engem is.
- Megyek vért adni, aludj csak! – mosolyog vissza. Már épp szólnék, de folytatja. – Ne aggódj, itt leszek, mikor felébredsz.
Elmegy, és nem tudom, mennyi idõ telik el. Tényleg sikerül elaludnom, de aztán arra kelek, hogy megint nem kapok levegõt. Fulladozni kezdek, és kitapogatom az orvoshívó gombot, jelezve Maxnak és a nõvéreknek, akik percekkel késõbb be is futnak, de arra nmár nem emlékszem, mikor ér be Max, mert elájulok.

* * *

Hirtelen tisztul ki minden, és fogalmam sincs, mi történt, de csak annyit látok, hogy Robin az ágyam mellett ül, és már halálosan sápadt.
- Robin! - szólítom meg, de nem reagál, csak Max hangját hallom, hogy Robint le kell szedni a géprõl, mert meghal.
Nem nagyon értem, mi történik körülöttem, csak abban vagyok biztos, hogy én jól vagyok, Robin viszont elég vacakul fest.
- Max, mi történt? - kérdezem.
- Robin kitalált egy módszert, vérátömlesztést alkalmaztunk és úgy látszik, sikeres volt a dolog, hiszen jobban vagy. Neki viszont pihennie kell, és hozok neki mindjárt vérképzõt, hogy hamarabb helyre rázódjon. - Már épp lázadnék, de inkább csak felsóhajtok.
- Lehet itt, velem? - kérdezem.
- Elvadult, nem hagyom másra, csak rád - mondja okoskodva, majd elrendeli a másik ágyat, a gyógyszereket, és Robin nem sokkal késõbb mellettem fekszik, karnyújtásnyira, szuszogva. Beadták neki a vérpótlót, én meg csak reménykedhetek, hogy minden rendben lesz vele.
Közben, mivel úgysem tudok mást csinálni, csak fogom a kezét, fekszek és gondolkodom. Annyi minden jut eszembe… annyi elmulasztott pillanat, amikor vele kellett volna lennem, és az egész hiba az volt, hogy elmentünk arra a rohadt bálra.

Elegem van.
Muszáj lenne valami megoldást találni mindenre, hogy kicsit könnyebb legyen az életünk, a nemesek nélkül, vámpíroktól mentesen, egy kis világ, ahol csak azok élnek, akik fontosak neki. Mert nekem csak õ és Ran fontos.
Ran, aki lassan javulni kezd, ahogy én is egyre erõsebb vagyok, és õ, akinek a vérpótlótól kezd visszatérni kicsit a színe is.
Valamit tennem kell. De egyszerûen fogalmam sincs, hogy mit is tudnék, vagy mit kellene. Komolyan.

* * *

Pár óra múlva ébredek fel. Kint isméét éjszaka van, a szobában épp Ran tesz-vesz, belép Max is, és ekkor nyitja ki Robin a szemecskéit.
- Kincsem… - suttogom.
- Jól vagy? - kérdezi azonnal, és kicsit ficánkol, hogy még jobban összeérhessen a testünk.
- Fergetegesen érzi magát - morran azonnal Max. - Én viszont értékelném, ha nem mocorognál, amikor most ébredtél csak fel.
Robin nem felel neki, csak jelentõségteljesen morran egyet, megcsillogtatva szép fogacskáit.  
- Szerinted ilyen állapotban mennyire vagy félelmetes? - kérdezi Max felvont szemöldökkel.
- Jól van, be kellene fejezni. - Max, hogy vagyunk?
- Te tényleg rengeteget javultál. Úgy néz ki, hogy a vírus eltûnt, de azért majd visszajárhatnál kezelésekre, és a szervitorodra is figyelj, rajta elõbb látszik minden.
- És Robin? - kérdezem.
- Õ is jól van, Eszik majd egy kicsit, ha te erõsebb leszel, addig még mindketten kaptok vérpótlót.  Haza is mehettek körülbelül holnap reggel - mosolyog rám, majd kisétál.
- Gazda… beszélhetünk? - kérdezi Ran.
- Baj van? - kérdezi azonnal Robin, de kicsi szervitorom nemet int, és leül az ágyam végébe. Felváltva néz rám és Robinra, majd lassan megszólal.
- Én csak… az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha elköltöznénk a kastélyból? - kérdezi félénken. - Oda annyi rossz emlék köti Astrát is, és már Robint is. Mi lenne, ha összepakolnánk és elköltöznénk valahova, ahol több a halandó és a vámpírok kisebb eséllyel mernek ennyiszer felkeresni minket?
Okos gondolat. Hümmögve nézek Robin felé, aki épp ugyanúgy el van gondolkodva, mint én.
- Igazából… már nekem is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha lecserélnénk azt a tipikus vámpír-dizájnt, és valami modernebb, szebb házba költöznénk - mondom. - Csibus?
- Tudod, hogy én mindig is jobban szerettem volna valahol, olyan helyen élni, ahol több a technika, mint nálad - mosolyog rám. - És van is egy ötletem. Ran, kérlek, kérj Maxtól egy laptopot - szól szervitoromra, aki bólint, és megy is, majd pár pillanattal késõbb a kezében egy laptoppal ér vissza.
Robin csinál valamit, aztán íyrni kezd, végül felnevet, és már elém is tol egy képet.

http://kp.hu/wp-content/uploads/2012/02/lovelli1.jpg

- Ez hol van? - kérdezem.
- Nem messze onnan, ahol a fiúkkal laktunk, már ha nem baj neked, hogy ott lesznek a közelben. - Felsóhajtok elgondolkodva. Bajnak nem baj, és tudom, hogy neki mennyire fontos lenne, hogy ott legyenek vele, ahogy eddig.
- Rendben, nem gond.
- Igazán? - csillannak fel a szemei. - Nézd, milyen szép ház!

http://kp.hu/wp-content/uploads/2012/02/lovelli2.jpg

- Nos, rendben, meg vagyok gyõzve - neteke fel. - Ha Ran elmegy a fiúkhoz, akkor el tudják intézni a  dolgokat? - kérdezem.
- Megvétel, költöztetés, ilyesmik? Persze. - Megint ír valamit. - Akár most azonnal is mehet, Roti várja, õ megy majd vele.
Bólintok.
- Ran, menj a kastélyba, és vegyél ki minden pénzt a kincstáramból, és Rotival vegyétek meg ezt a házat - mutatok rá a képre. - Aztán a te dolgod hogy összepakolj mindent, elvidd a házba, ott a srácok segítenek kipakolni.
- De nem muszáj, kipakolok egyedül - ellenkezik azonnal.
- Tudom, de nekik fontos lenne, hogy segíthessenek. Ez ilyen halandó szokás, mi nem érthetjük - mosolygok rá, mire elmosolyodik õ is, Robin felnevet és végül kettesben maradunk.
- Mikorra mehetünk oda? - kérdezi.
- Akár holnap, ha kiengednek, Ran a pakolást elintézi maximum két óra alatt - mosolygok rá. - Robin. Be szeretnék vallani valamit - nézek rá.
- Hallgatlak - fordul felém.
- Én… én nagyon szeretlek. És mindent megteszek, hogy helyrehozzam, ami miattam romlott el. Van még egy pici türelmed, hogy megszokjam újra, hogy állandó párom van, akitõl nem kell félnem, és akit úgy szeretek, ahogy akarok?

- Astra, azonnal visszamész a szobádba – dörren egy idegen hang, mire felkapom a fejem, és könnyektõl homályos, vérvörös tekintetem az idegenre függesztem. Kieresztem fogaimat, és ellenségesen fújok a férfira, ha Astra nem fogna vissza, ösztönösen nekiugranék.

- A fiókád elvadult - morogja az idegen. Talán igaza van, de csodálkozik? Azt se tudom hirtelenjében hol vagyok, csak annyit érzékelek, hogy a mesteremet, a szerelmemet utasítgatja.
- Robin, õ az orvosom – suttogja nekem Astra. Erre már csillapodok kissé, és visszahúzom fogaimat. Persze nem lett kapásból szimpatikus, gyanakvó pillantásommal továbbra is mérgesen méregetem. Ám ekkor eszembe jut valami, és felpattanva ugrom Ranhoz. Egy puszit nyomok az arcára, õ pedig halkan nyekken, de nem menekül el elõlem.
Melegség önti el kihûlõ félben lévõ szívemet, és csillogó szemekkel vetõdök Astra karjaiba. Már nem húzódik el tõlem!

- Szeretlek – suttogom boldogságom könnyeivel, és megcsókolom. Mélyen, minden szeretetemet és hiányomat belesûrítve, azt se tudom a lendülettõl, õ mennyire viszonozza.

- Menjünk a szobába – suttogja, mikor elválok tõle. El is indul, én pedig most látom csak, hogy mennyire legyengült. Párszor el is kell kapnom, mikor megtántorodik, de végül elérjük a szobát, és lefekszik az ágyra.

- Hol vagyunk? – kérdezem, miközben felmérem a terepet. - A kórházban... Lappföldön?

- Igen – feleli halkan. - Kaptam egy fülest, miszerint meg akarod öletni magad, és azt szûrtem le a dologból, hogy megbántál mindent – vált témát. Összerezzenek, és elpirulva bólintok. Már akkor megbántam, mikor elment. De mielõtt ezt elmondhatnám, ismét megjelenik az orvosa.

- Astra. Kérlek, ha már úgyis itt van a kedves fiókád – pillant rám lenézõ, dühös szemekkel, mire felforr a vérem, de kontrollálom magam Astra miatt -, legalább annyi hasznát vegyük, hogy adjon neked vért - morogja, majd kilép.

- Õ az orvosod? – kérdezem utána nézve. Mire Astra felé fordulok, már eltûntettem szemembõl az ellenséges szikrákat.

- Igen, Max. Többek között õ is a seggemre pályázik – sziszegi, ezzel még inkább táptalajt adva ellenszenvemnek.

- De már itt vagyok – szusszanom, a magam nyugtatására is, és fejemet a mellkasára hajtva hunyom le a szemem.

- Azt hittem, nem látlak többé – mondja csendesen, és hallom, ahogy Ran kimegy.  

- Visszajöttem volna... – Miért nem hisz ennél erõsebben bennem? A szerelmemben?

- Meghalhattam volna, mire visszajössz – suttogja, mire összerezzenek. - Ha nem Max, már rég halott lennék.

- De õ is csak azért segített, mert akar téged – csattanok fel, de tudom, hogy nem rajta kéne levezetnem a feszültséget, így bûnbánóan hajtom le a fejem. - Bocsánat.

- Figyelj – kezdi, nem sok jót ígérõen. - Nem azért, mert imádom magamat, de nem véletlenül voltam én nyolcszáz éven át a vámpírvilág ribanca, Robin. Az én seggemért öltek is. Az, hogy nálunk én duglak téged meglepõ és hihetetlen mindenkinek, sõt, egyeseknek a jelenléted semmit sem jelent. Úgy vannak vele, hogy attól, hogy benned van a farkam, a seggem még szabad, remélem érted. Az, hogy eldöntötted, hogy igazságot szolgáltatsz és megöletsz engem, Rant, magadat és Swannt, nem engedem, mert idióta, felelõtlen és gyerekes ötlet. – Rá kell harapnom az alsóajkamra, hogy visszatartsam ingerült válaszomat, de szerencsére sikerül, viszont a nyers szavak így is mellbevágnak. - A vadászok ránk fognak akadni elõtt-utóbb, így ezt... – Elveszi a CD-t, és egy mozdulattal kettétöri. - Nem adhatod oda nekik. Ha eljön az ideje, segíteni fogok neked fellépni ellenük, de fontosabb, hogy ha meggyógyulni nem is fogok, legalább stabilabb legyen az állapotom.
Nem tudok hirtelenjében mit mondani, túl sok ez így nekem egyszerre. Elõször is, kétlem, hogy a vadászok jelentik ránk a legnagyobb veszélyt. Én a vámpírtársadalmat gyûlölöm, és ennek a forrása mondandójának egy másik része. Ribancnak nézik… és amit tettek vele… sose fogom megbocsátani!
Végül szemeimben a szomorúság kerül elõtérbe, mikor betegségének gondolata is megvilágosodást nyer.

- Nem gyógyulhatsz meg teljesen? 

- Nem tudom – vallja be. - Max szerint sem tudni, mi lesz. Lehet, hogy sikerül stabilizálni annyira az állapotomat, hogy százévente egyszer kellesz csak befeküdnöm, lehet, hogy három nap múlva meghalok. Képlékeny a dolog. De az, hogy itt vagy, sokat segít. De elõbb innod kell – simít végig az arcomon. - Sápadt vagy és fogytál. Gyere – hajtja oldalra a fejét, de én nem akarom megharapni, nem akarok még több erõt elvenni tõle. Szemfogaim mégis reflexszerûen megnõnek, mikor orromat megcsapja illata. Ráadásul friss vért, azóta nem ittam, hogy elment.
Nyakához hajolok, de ahogy fogaim megkarcolják a bõrét, hirtelen visszahúzódom.

- Nekem is bajom lesz a véredtõl? – kérdezem kíváncsian. Nem igazán izgat, ha igen, szívesen osztozok vele a fájdalmában.
- Hogy te is megbetegedj, olyan ötszáz évig folyamatosan csak az én, állandó fertõzéssel bíró véremet kellene innod, és ebbõl még egy év sem volt meg – mosolyog rám, én pedig biccentve mélyesztem fogaimat a nyakába. Halkan felnyög, én pedig közelségét keresve, teljesen hozzásimulok, vigyázva rá, hogy ne nyomjam meg. Viszont így nem tudom elrejteni éledezõ vágyamat.

- Robin... – suttogja rekedten, én pedig hangjára ösztönösen lökök egyet csípõmmel. Nem olyan hatást érek el vele, mint máskor. Szemeibe könnyek gyûlnek, én pedig riadtan szakadok el tõle.

- Astra...  Mi történt? Megnyomtalak valahol? Fájt valami? - kérdezem aggódva.

- Nem. Csak... – Elfordítja a fejét, nekem pedig összeszorul a szívem. - Csak szeretnék veled megbeszélni valamit, Robin.

Leszállok róla, visszatelepszem a székre, és igyekszem elrejteni elõtte merevedésemet. Pedig máskor erre sose volt szükség… Máskor õ is hasonló állapotba került.

- Miért.... miért nem izgultál fel? Mindig felizgatott, ha a véredet szívtam... – nyöszörgöm kétségbeesetten. Már nem is kíván? Nem is vagyok elég jó neki?

- Sajnálom, Robin – pillant rám. - Nekem idõ kell.

- Szóval még mindig... – lehelem, de mielõtt befejezhetném, leint.

- Nem, szó sincs arról, hogy ne akarnék hozzád érni. Csak a szex... most olyan, hogy... kicsit undorodom tõle, tudod? Engem többször keféltek véresre, mint neked arról fogalmad lenne, vagy amennyit gondolni mernél. És ez így... kellemetlen rád nézve. Ha hozzám ér a farkad, csak arra tudok gondolni, ahogy az a vérfarkas a seggemben volt, és fájt... feszített. És akaratlanul is eszembe jut, hogy vajon neked is ennyire fáj? És képtelen vagyok felizgulni – suttogja a végét. - Mert belehalnék, ha fájdalmat kellene neked okoznom.
Nem értem… egyáltalán nem értem… Hisz eddig gond nélkül hozzám ért, pedig az emlegetett ügyeinek többsége elõttem volt. Tudom, hogy azokat se õ akarta igazán, vagy egyáltalán, de mikor én vele vagyok, az a saját kívánságom! Szeretem õt…
Visszanyelem ezúttal a könnyeimet, és igyekszem úgy elhelyezkedni, hogy egyre lanyhább vágyamat így se szorítsa a nadrágom. Úgyis kezd elmúlni.

- De... de nekem nem fáj, mikor belém hatolsz – szólalok meg halkan.

- De én nem tudom megtenni – csattan fel, majd sóhajtva halkul kicsit. Éppen idõben ahhoz, hogy ne zokogjak fel. - Képtelen lennék a farkam körül érezni a tested szorítását, kicsim. Szeretlek, és az életemet is odaadnám érted, de egyelõre nem tudok felizgulni semmire, amit tennél vagy tettél velem régebben. Így is szeretsz még? - kérdezi. - Így is velem akarsz maradni és szeretni engem?

- Persze, hogy szeretlek! – szipogom könnyes szemmel, de közeledni már nem merek felé. Rettenetesen fáj, amit mond, de szeretem! – Már annyiszor elmondtam neked, hogy történjen bármi, az érzéseim nem változnak! Mikor fogod elhinni végre? – Könnyeim egyre inkább elerednek, de gyorsan letörlöm õket, majd térdeimet felhúzva a székre, elrejtem mögéjük arcomat.
- Robin… - suttogja halkan, szomorúan, mire felkapom a fejem, és arcomat megtörölve, magamra erõltetek egy mosolyt.
- Minden rendben van… - préselem ki magamból. – Meg fogsz gyógyulni, én tudom! Utána pedig… utána visszamegyünk a kastélyba, és ha már nem is vágysz rám, én akkor is melletted leszek!
- Még mindig nem érted! – nyögi lemondóan, tekintetét a plafonra függesztve. – Mindennél jobban vágyom rád kicsim, csak…
- Tudom! – vágok közbe, nem akarom ismét hallani. Tudom, hogy nem hibás azért amit érez, nem is haragszom rá, de akkor is fáj. Képtelen vagyok eltûntetni magamból a kínzó magány érzését. – Tudom… És megértem, türelmes leszek, nem teszek semmit, ami neked rossz lenne…
Ahogy befejezem, lassan felállok, és az ajtóhoz lépek. Szükségem van magányra, hogy kiadhassam magamból valódi keserûségem. Nem azért, mert nem szexelünk, sokkal inkább a helyzetünk bánt. A boldogság hiányzik, melyet elvett a vámpírtársadalom.
- Megyek vért adni, aludj csak! – mosolygok vissza rá halványan. Mondana valamit, de megelõzöm. – Ne aggódj, itt leszek, mikor felébredsz.
Azzal kilépek, és becsukom az ajtót magam mögött. Kint aztán kihuny szemembõl a meleg fény, melyet Astra jelenléte ébreszt, és a vörösben újra a hideg harag veszi át az irányítást.
Már lassan egy hete nem vált át az eredeti szemszínemre a vörös, ami eleinte megijesztett, de most már úgy vagyok vele, hogy ez sokkal jobban tükrözi érzelmeimet.
Elég jól kiismertem már ahhoz az elmúlt három hétben a vámpírerõm, hogy követni tudjam az orvos szagát. Felõlem annyi vért vesz tõlem, amennyit csak akar, de Astrát nem kapja meg! Azt hiszem, ezt nem árt közölnöm vele. Az ingerküszöböm jelenleg az asztenoszférában hömpölyög, ami valljuk be, elég mélyen van. Elég tõle egy rossz szó, és kirobbantja a balhét!
Szerencsénkre azonban, nincs a szobában, ahová elsõ körben érzékszerveim vezetnek, így van idõm lenyugtatni magam. Talán tényleg elvadultam…
Már épp sóhajtva fordulnék ki a helységbõl, mikor a bent villogó monitorok egyikén, ismerõs képeket látok meg. Egyszer-kétszer Speed-nél lehetett ilyet látni, mikor biológiai kísérleteket végzett. Megtanította, mi mit jelent, én pedig tökéletesen elboldogulok már az egyszerûbb vérképletekkel. Olyanok, mint a gépek. Kell megfelelõ alkatrész, annak helyes karbantartása, néha frissítés, és minden klappol.
Elgondolkodva ülök le a gép elé, és átnézem a kutatást. Nem nehéz a rejtett mappák tartalmát se elõszedni, és hamarosan már egész jól meg is értem, mirõl van szó. Ha úgy állok hozzá, mint egy programhoz a gépen, még ötletem is van a betegség ellen. Viszont ebben nem vagyok biztos, de tudok valakit, aki leellenõrizheti…
Sóhajtva nyitok meg egy párbeszédpanelt, és ahogy sejtettem, Speed gép elõtt van. Csatlakoztatom mikrofonhoz, és a kutató szoba eszközeit használva, igyekszem vele beszélni.
- Nocsak, Robin… - morogja sértõdötten.
- Speed… - kezdem tétován, bár hirtelenjében fogalmam sincs, mit mondhatnék. Nagyon csúnyán viselkedtem velük. – Én… sajnálom… - préselem ki magamból, és igyekszem elrejteni hangom remegését. Nem akarok megint sírni!
Pár percig csend van a vonal másik végén, majd barátom fáradtan felsóhajt.
- Tudom – feleli egyszerûen. – És már egyikünk se haragszik. Te viszont jól vagy? Elgyötört a hangod, és jó ideje nem hallottunk felõled.
- Lappföldön vagyok – szipogom halkan.
- Astra hogy van? – kérdezi, mindent értve, erre pedig eltörik a mécses. Habár még mindig ég bennem a harag, barátom aggodalma ideiglenesen félresöpri, és gyengébb énem kerül elõtérbe.
- Nem jól – nyöszörgöm kétségbeesetten. – És nem csak testileg… Speed, ez az egész az én hibám, ugye? Ha én nem lennék neki, ez meg se történik…
- Robin…
- De ki fogok találni valamit! – váltok át eltökélt hangra. – Megtaláltam a kutatási anyagokat, és kezdem átlátni. Túlzottan mélyen próbálták eddig megoldani a dolgot szerintem, és egy felszíni vírusirtással helyre lehetne hozni a rendszert…
- Robin, várj! Az oké, hogy az élõlények is mûködnek, meg egyebek, de azért nem gépek…
- Átküldöm az anyagot, nézd át légyszi!
- Rendben… - sóhajtja végül, és miközben megy át az anyag, átadja Rotit és Menyétet is. Mindkettõjüktõl elnézést kérek. Utóbbi kapásból megbocsát, Roti azonban biztosít, hogy fogok még kapni a fejemre az aggódásért, amit okoztam nekik. Ez már békülés nála…

- Mi a csudát mûvelsz te itt? – dörren hirtelen a doki hangja. Számítottam rá, már rég hallottam, hogy jön, így teljes higgadtsággal, közönyös képpel fordulok felé.
- Megmentem a páromat! – nyomom meg szándékosan az utolsó szót. Persze veszi az adást, ingerült arcán lenézõ félmosoly jelenik meg.
- Ugyan mit akar egy hisztis kiskölyök a kutatási anyagokkal? Nem mész velük semmire picúr! – közli, nyugalmat erõltetve magára.
- Majd meglátjuk! – sziszegem dühösen, de ahogy lépne a géphez, kivillantom fogaimat, és fenyegetõen rámorranok. – Két perc múlva meg van az eredmény, ha addig nyúlsz a géphez, annak sérülés lesz a vége! Részedrõl!
- Te kis… - Összehúzza a szemét, és látom rajta, hogy az erõkülönbséget méregeti kettõnk között. Nem tudom, hogy egy félvér erõsebb lehet e egy vámpírnál, fióka korában, de nem is akarom kipróbálni, csak ha muszáj. – Ugye tudod… Robin, hogy elég azt mondanom, hogy rossz hatással vagy a beteg gyógyulására, és kivágnak innen! – folyamodik aljasabb módszerekhez.
Mielõtt visszavághatnék, vagy akár nekieshetnék, Speed izgatott hangja térít magamhoz a fülesen keresztül.
- Robin, te vagy minden idõk legidiótább zsenije! – lelkendezik, és már küldi is vissza a kijavított anyagot. – Az ötleted alapnak tökéletes! Ha minden jól megy – és miért ne menne? -, akár teljesen meggyógyulhat! Viszont ugye nem magaddal akarod…?
- Késõbb az a vér erõsíti majd a legjobban, amibõl az átömlesztést kapta, nem?
- De igen… viszont ha nem bírod… Robin, ez veszélyes!
- Tudom, de ne aggódj, nem lesz bajom! Köszönök mindent, majd jelentkezek – búcsúzom el gyorsan, mielõtt folytatná a lebeszélést, és Max-hoz fordulva, a hátam mögé bökök a monitorra.
- A megoldás! Át vannak írva a mennyiségek, a vérképek, és csak egy felszínes vérátömlesztésrõl van szó… fogjuk rá, hogy felszínes. Mindenesetre frissíti a rendszert, törli a hibás elemeket, ha a kapott vér egészséges!
Egészen ledöbbenve figyeli a monitort, majd egy fiolákkal teli asztalhoz lép, és valamit matat. Csendben figyelek, amíg Astrának akar segíteni, nem fogom szekálni.
Mikor viszont hirtelen mellém lép, és figyelmeztetés nélkül belém nyom egy tût, azért kis híján a torkának ugrom. De csak vért vesz, majd folytatja a kísérletezést az új kutatási adatok szerint.

Fél óra múlva, még mindig dolgozik, én pedig álmosan figyelem. Kezdek fáradni, most jön ki rajtam az elmúlt három hét kialvatlansága.
- Doktor úr! – toppan be hirtelen egy nõvér. – Astra állapota romlott!
Riadtan kapom fel a fejem, és elrobogok a nõ mellett. Szinte beesek szerelmemhez, aki sápadtan, levegõ után kapkodva hever az ágyán, szinte mozdulatlanul.
- Astra! Astra! – nyögöm kétségbeesetten, az ágy mellé rogyva. Ahogy Max belép az ajtón, rögtön felpattanok és elé ugrom.
- Csináld meg a kezelést, most!
- Bele halhatsz, ha túl sok vért veszünk el tõled – közli nemes egyszerûséggel.
- Nem érdekel! – nézek fel rá könnyes szemekkel.
- Rendben – vonja meg a vállát, és intézkedni kezd.
Nem értek az orvososdihoz, így annyit tudok Speed fejtegetésébõl, hogy most lecsapolnak tõlem egy halom vért, azt pedig átömlesztik Astrába. Mivel az én vérem egészséges, a vámpírságnak köszönhetõen, egyszerûen bekebelezi a beteg vérsejteket. Így ugyan Astra elvileg teljesen meggyógyulhat, de késõbb talán csak az én vérem veszi majd el az éhségét. Már csak ezért se szabad belehalnom a vérveszteségbe.
Ahogy Max elkezdi a kezelést, letelepszem Astra mellé, de emlékezve a legutóbb történtekre, nem érek hozzá. Nem akarom, hogy rossz legyen neki, még ha most alig van is magánál. Ám ahogy egyre több vérem kerül át belé, annál jobban kezdi visszakapni a színét.
Én pedig egyre vacakabbul vagyok.
- Mûködik, tisztul a vére! – hallom meg kábaságomon át Max hangját. Megkönnyebbülten hunyom le a szemem, de nem bírom tovább tartani magam, lecsúszom az ágy mellé.
- Robin! – Most vagy képzelõdöm, vagy magához tért. Nincs már erõm felnézni, és megtudni az igazat, kezdem elveszteni az eszméletem.
- Astra kész van, szedjétek le a kölyökrõl a gépet, mielõtt meghal! – kiáltja még Max, mire felhorkannék, ha lenne erõm. Mióta aggódik õ értem? Ám végül teljesen elnyel a sötétség.

Látom, hogy ledöbben és térdre esik. Tudom, mennyire rossz neki, de annyira görcsben van a gyomrom, hogy... most nincsenek plusz tartalékaim arra, hogy elviseljem az érintését.
- Betegség? – kérdezi, és rám pillant
- Az. Valószínûleg a testem eddig bírta, hogy az évszázadok során, annyiféle vér jutott a szervezetembe. - Igen... ez a nagy helyzet... egyszer az én testem is bemondja az unalmast, hiszen olyan lényekkel kellett kefélnem, akiknek a létezése is bizonytalan volt.
- Nem… Te nem lehetsz beteg! – kiabálja sírva, majd elém ugrik. Nincs idõm vagy erõm elugrani, vagy leplezni a félelmemet, így õ is könnyen észreveszi.
- Nem akarod, hogy érintselek… - suttogja, majd, gondolom ezt akarván tesztelni, Ranhoz ugrik, aki viszont pánikba esve, majdnem felordítva menekül elõle. Én is valahogy úgy érzek, de Ran képtelen elrejteni az érzéseit. - Ha Lappföldön van gyógymód, menjetek oda. Gondolom most Ran vére neked a legjobb, mert az tiszta és belõled származik, így elég ha õ kísér… - Olyan rideg a hangja... és nem értem. Nem tudja átérezni, ez a legkomolyabb gond. Fogalma sincs, mit érzek most, hiszen sosem volt ilyen helyzetben.
- Robin! – szólok rá, de teljesen hatástalan. Egy pillanatra elbizonytalanodik, aztán... – Mi ütött beléd? Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem akarom! Csak… - Végig sem hallgat.
- Csak az érzelmeid egy kalap alá vesznek azokkal, akik miatt szenvedned kellett!
Ebbõl elegem van!
Elé lépek, és hatalmas pofont keverek le neki. Idióta barom! Komolyan... szánalmasan viselkedik!
- Hihetetlenül gyerekesen viselkedsz, és meg se próbálsz megérteni – jelentem be a tényt, és várok. Várok valamire...
- Amíg Lappföldön vagy, visszamegyek a fiúkhoz . - Olyan ridegen közli a tényt... és én nem erre vártam. Nem ezt akartam hallani.
- Szedd össze magad, és egy kicsit nõj fel, mire visszajövök! – Ranhoz lépve megfogom a kezét. – Remélem visszajövök… - mondom, majd eltûnünk Rannal, és legközelebb csak akkor látok rendes tájat, amikor egy lappföldi, havas kis kertben érünk földet.
Azonnal összeesek, de rögtön megjelenik pár ápoló, akik felkarolnak és elvisznek egy szobába.
- Astra Cromwell - sóhajt fel a belépõ orvos. Fiatal, helyes félvér, ember és vámpír korcs, iszik vért, de nincsenek hozzá fogai. - Sokat hallottam rólad és csodálkozom, hogy csak most kerültél hozzánk - mosolyog rám keserûen. Ran persze azonnal felpattan, és vicsorogva ugrik az orvos elé, de az csak elmosolyodik. - Kicsi szervitor... mennyire hûséges vagy - suttogja, majd finoman egy székhez vezeti az elég rossz állapotban levõ Rant, és rám mosolyog,
- Rendbe fogok jönni? - kérdezem suttogva.
- Nem hiszem - vallja be. - Kitolhatom az elmúlásod idejét, de meggyógyulni nem fogsz tudni. Ahhoz csoda kellene - mondja szomorkásan, majd mellém lép, és egy tablettát nyom a számba. - Nyeld le - utasít, mire engedelmeskedem neki. - Az elkövetkezendõ három hétben azon leszek, hogy ne halj meg rögtön, és megpróbálom átmosni a véredet, amennyire ez lehetséges. Fiókád van? - kérdezi. - Úgy értesültem... - Lehajtom a fejem , és nem szólok.
- Robin nem jött velünk. Nem szereti a gazdámat - suttogja keserûen Ran.
- Ez nem igaz - szólalok meg. - Szeret, csak... kicsi még. Gyerek.
- Miért nem kezdesz ki egy hozzád illõvel? - néz rám sokatmondóan. Ez nem az a helyzet, hogy flörtöljön velem, ezt õ is tudja. - Ha gyerek, nem tudná elviselni, amin te mentél keresztül.
- Emberi mércével mérve sem gyerek már. De a lelke olyan gyermeteg, hogy sírni lehetne miatta - motyogom, és oldalra fordítom a fejem. A doki mellém lép.
- Max a nevem, Astra - feleli, és beletúr a hajamba. - Akármi van, veled leszek. Lesz idõd átgondolni az életedet.

Kisétál... és elkezdõdik a Pokol.

***

Pár nap múlva a Tanács tagjai jelennek meg, és eldöntik, hogy el kell venni tõlem Robint. Nem tudnék szólni, ha akarnék sem, hiszen enni sem tudok egyedül, Ran etet reggel, délben és este. Ellenkeznék, de nem is akarok. Robinnak nem vagyok fontos.
Ezt azonban cáfolja az, amit hallottam a Tanácstól. Robin nem engedi magát új mesterhez és eltûnt. Foglalkoznék vele... el akarnék menni hozzá, hogy beszéljek vele, de képtelen vagyok mozogni is.

- Astra - suttogja a fülembe Max. - Aggasztóan lesoványodtál két hét alatt. Enned kell... itt vagyok én is. Nem tudsz csak emberi ételekkel életben maradni. - Nem figyelek rá. Oldalra fordítom a fejem. Nem akarom... nem tudnék mást megharapni.
Aztán úgy döntenek, hogy a helyzet tarthatatlan, és Ran vérét veszik, hogy azt igyam, hiszen annak semmi baja nincs.
Így pár napon belül felgyógyulok annyira, hogy tudjak mozogni, és viszonylag jobban is érzem magam.
- Astra, van itt valaki, aki látni akar - lép be szomorkás arccal. Majd, ahogy belép Nova, Ran kérdés nélkül vetõdik rá, és ha nem lépnék utána, megölné.
- Elég legyen  morgom. - Mit akarsz itt, te alávaló, mocskos féreg? - kérdezem sziszegve vendégemet.
- Jöttem beszámolni neked arról, hogy a fiókád elvesztette az eszét - mondja ki a súlyos szavakat, és mesélni kezd arról, amit a Tanács Robinról megtudott, és felhívja a figyelmemet a tényre: ha nem teszek valamit, meg fogják ölni. Vagy maga a Tanács, vagy a vadászok.
- Max... elmegyek - szólalok meg.
- Megtiltom - villannak a szemei.
- Akkor csak annyira, hogy idehozzam Robint - suttogom kérlelõn. - Nem akarom, hogy baja essen, meg kell értened - lépek elé, megragadva a köpenyt a mellkasán.
- Ennyire fontos neked egy fióka? - kérdezi.
- Az én fiókám - javítom ki. - És a kedvesem is... nem hagyhatom veszni... és ha a Tanács ellen szegül, megölik. Kérlek... hadd menjek el érte! Visszajövök, esküszöm!
- Menj - sóhajt fel. - De felszeded, és jösztök is vissza! A kezelésed nem játék, kicsúsztam így is a három hétbõl - morogja, és kisétál. Novára nézek.
- Hol van?
- A Vadászok búvóhelyénél - mondja, mire összerezzenek, és már el is tûnök, hogy legközelebb ott bukkanjak fel.
Épp idõben sikerül érkeznem, ugyanis el tudom kapni a karját, mielõtt kilépne a bokrok takarásából.
- Basszus, és én még azt hittem, sikerül felnõnöd! – morgom idegesen, de mielõtt folytathatnám, elcsukló hangon belekezd.
- Astra… - Nem sír... szinte üvölt, úgy zokog, így egy megoldást látva, azonnal a kórházba viszem magunkat, hogy ott, az aulában ülve, térdelve és ölelve folytathassa, a mit elkezdett, de õ ebbõl minden bizonnyal semmit sem vett észre.– Sajnálom… annyira sajnálom… az egész az én hibám… ne haragudj a viselkedésem miatt… csak mond… csak mond, hogy jól vagy… hogy nem akarsz eldobni… kérlek… nélküled én…

- Psssszt - suttogom neki megnyugtatóan. - Nem lesz baj,csak hagyd abba a zokogást, kérlek. - Nem reagál, csak sír és szorít. Nem fáj, csak szeretnék vele beszélni. Közben megjelenik Max és Ran is.
- Astra, azonnal visszamész a szobádba - dörren a hangja, de ahogy meghallja Robin az idegen hangot, kiereszti fogait és könnyes, vörös szemekkel pillant rá, fújva, akár egy macska. Alig sikerül visszafognom.
- A fiókád elvadult - morogja Max.
- Robin, õ az orvosom - suttogom kincsemnek, mire végre megnyugszik kissé, visszahúzza a fogait, és még mindig mérgesen, gyanakodva pillant Max felé. Nem szól, egy szót sem szól, csak hirtelen elenged, és Ranhoz lépve nyom egy puszit az arcára. Kicsi szervitorom felnyög, nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, de ahogy csibe észleli, hogy nem húzódott el tõle, csillogó szemekkel pislog rám, és szinte a karjaimba repül.
- Szeretlek - suttogja, ismét könnyes szemekkel, és megcsókol.
Átadom magam neki. Bár félek, tartok tõle még mindig, tudom: ha most nem hagyom neki, hogy szeressen, el fog hagyni, így csak engedem, hogy öleljen, csókoljon és könnyeivel sós ízt adjon csókunknak.
- Menjünk a szobába - suttogom, mikor elválnak ajkaink, és elindulok, fogva a kezét. Néha meg-megtántorodom, de mindig elkap és egyenesben tart.
- Hol vagyunk? - kérdezi, mikor már a szobámban vagyunk. - A kórházban... Lappföldön?
- Igen - suttogom. - Kaptam egy fülest, miszerint meg akarod öletni magad, és azt szûrtem le a dologból, hogy megbántál mindent - mondom neki, mire picit elpirul, de aztán bólint.
- Astra - lép be Max. - Kérlek, ha már úgyis itt van a kedves fiókád - néz Robinra villogó szemekkel -, legalább annyi hasznát vegyük, hogy adjon neked vért - morogja, majd kilép.
- Õ az orvosod? - kérdezi.
- Igen, Max. Többek között õ is a seggemre pályázik - sziszegem.
- De már itt vagyok - szusszan fel, és a fejét a mellkasomra hajtja, ahogy fekszem az ágyon.
- Azt hittem, nem látlak többé - ismerem be. Ran ekkor megy inkább ki, tudja, hogy ezek komoly dolgok.
- Visszajöttem volna...
- Meghalhattam volna, mire visszajössz - suttogom. - Ha nem Max, már rég halott lennék.
- De õ is csak azért segített, mert akar téged - csattan fel, majd lehajtja a fejét, és elhalkul a hangja. - Bocsánat.
- Figyelj - sóhajtok fel. - Nem azért, mert imádom magamat, de nem véletlenül voltam én nyolcszáz éven át a vámpírvilág ribanca, Robin. Az én seggemért öltek is - nézek rá. - Az, hogy nálunk én duglak téged meglepõ és hihetetlen mindenkinek, sõt, egyeseknek a jelenléted semmit sem jelent. Úgy vannak vele, hogy attól, hogy benned van a farkam, a seggem még szabad, remélem érted. Az, hogy eldöntötted, hogy igazságot szolgáltatsz és megöletsz engem, Rant, magadat és Swannt, nem engedem, mert idióta, felelõtlen és gyerekes ötlet. - Látom, hogy kicsit ideges õ is. - A vadászok ránk fognak akadni elõtt-utóbb, így ezt... - Elveszem a CD-t, és egy mozdulattal töröm ketté. - Nem adhatod oda nekik. Ha eljön az ideje, segíteni fogok neked fellépni ellenük, de fontosabb, hogy ha meggyógyulni nem is fogok, legalább stabilabb legyen az állapotom.
Percekig csend van, majd fészkelõdni kezd, és szomorú szemekkel néz fel rám.
- Nem gyógyulhatsz meg teljesen? - A hangja szomorú.
- Nem tudom - ismerem be. - Max szerint sem tudni, mi lesz. Lehet, hogy sikerül stabilizálni annyira az állapotomat, hogy százévente egyszer kellesz csak befeküdnöm, lehet, hogy három nap múlva meghalok. Képlékeny a dolog. De az, hogy itt vagy, sokat segít. De elõbb innod kell - simítok végig az arcán. - Sápadt vagy és fogytál. Gyere - hajtom oldalra a fejem, mire, bár a szemében egy kicsi vonakodás látszik a fogai az illatomtól is megnõnek. Nem tud ellenállni, tudom én is, hiszen három hete nem ivott.
Ahogy a fogai megkarcolják a bõmet, hirtelen visszahúzódik.
- Nekem is bajom lesz a véredtõl? - kérdezi. Meglep, hogy nem aggodalom van a hangjában, hanem kíváncsiság. Azt sem bánná, ha megfertõzõdne...?
- Hogy te is megbetegedj, olyan ötszáz évig folyamatosan csak az én, állandó fertõzéssel bíró véremet kellene innod, és ebbõl még egy év sem volt meg - mosolygok rá, de fel is nyögök a következõ pillanatban, ahogy belém mélyeszti fogacskáit. Ezzel szinte egy idõben fekszik rám teljes testtel, mégis figyelve arra, hogy a saját súlyát a lábai és a karjai tartsák, és ne én. Ennek ellenére mégis megremegek, ahogy hozzám ér a farkincája is.
- Robin... - suttogom rekedtesen, de õ csak szürcsöl és lök egyet. Nem tudom visszatartani magam, és könnyek szöknek a szemembe, és ahogy ezt megérzi, azonnal elhajol.
- Astra... - Teljesen ledöbbenve néz rám. - Mi történt? Megnyomtalak valahol? Fájt valami? - kérdezi aggódva.
- Nem. Csak... - Elfordítom a fejem. - Csak szeretnék veled megbeszélni valamit, Robin.
Leszáll rólam, de látom, hogy szinte liheg, és áll a farka. Az enyém viszont nem...
- Miért.... miért nem izgultál fel? Mindig felizgatott, ha a véredet szívtam... - nyöszörgi.
- Sajnálom, Robin - nézek rá újra. - Nekem idõ kell.
- Szóval még mindig... - szólna közbe, de leintem.
- Nem, szó sincs arról, hogy ne akarnék hozzád érni. Csak a szex... most olyan, hogy... kicsit undorodom tõle, tudod? - kérdezem. - Engem többször keféltek véresre, mint neked arról fogalmad lenne, vagy amennyit gondolni mernél. És ez így... kellemetlen rád nézve. Ha hozzám ér a farkad, csak arra tudok gondolni, ahogy az a vérfarkas a seggemben volt, és fájt... feszített. És akaratlanul is eszembe jut, hogy vajon neked is ennyire fáj? És képtelen vagyok felizgulni - suttogom a végét. - Mert belehalnék, ha fájdalmat kellene neked okoznom.
Nyel egyet, és látom, hogy próbál úgy helyezkedni, hogy ne súrolja a nadrágja a merevedését.
- De... de nekem nem fáj, mikor belém hatolsz - szólal meg halkan.
- De én nem tudom megtenni - csattanok fel, majd sóhajtva lentebb veszek a hangerõbõl. - Képtelen lennék a farkam körül érezni a tested szorítását, kicsim - nézek rá. - Szeretlek, és az életemet is odaadnám érted, de egyelõre nem tudok felizgulni semmire, amit tennél vagy tettél velem régebben. Így is szeretsz még? - kérdezem. - Így is velem akarsz maradni és szeretni engem?

- De a véred neked kell most – ellenkezek kapásból.
- De te még fióka vagy, a fenébe is, a vérveszteségbe meghalsz. – Kikerekednek a szemeim, és nem is igazán az életem féltése miatt, sokkal inkább a hangjában rejlõ érzelmek hatására, engedelmeskedem. kieresztem fogaimat, és inni kezdek, de gyorsan leállok. Még így is majdnem összeesik, mikor elhajolok, rajtam pedig végigszánt a rémület.

- Astra – sikkantok fel ijedten, de csak sóhajtva leint.

- Nyugi – mosolyog rám. - Csak ültess le, kérlek.
A nappaliba kísérem, és a kanapéra ültetem, majd letelepszem elé. Adnom kéne a vérembõl, de tudom, hogy most úgyse fogadná el.

- Utálom ezt az egészet – döntöm fejemet a térdére, és hagyom megeredni könnyeimet. Mintha összerezzenne, így félve, hogy fájdalmat okozok neki, igyekszem kevesebb súlyommal ránehezedni.

- Ki nem? – sóhaj fel.

- Nem tehetünk ellene? Nem léphetünk ki ebbõl az egészbõl?

- Sajnos nem. Nem így mûködik. Ha úgy alakulna, hogy mégis, akkor el kellene hagynunk a barátaidat és a családodat. Engem nem köt semmi, csak te. De te erre nem állsz készen – figyelmeztet csendesen, nekem pedig sóhajtva, igaza kell adnom neki. - Na látod. Ha egyszer úgy alakul, elmegyünk innen – ígéri mosolyogva.

- Mikor?

- Õk nem halhatatlanok – komolyodik el. Lehorgasztott fejjel, fáradtan hunyom le a szemeim. Tudom jól…

***

Nem tudom pontosan mióta ücsörgünk némán, mikor hirtelen Ran jelenik meg. Ramaty állapotban van, tükrözve Astra helyzetét, de amit nem értek, az a távolságtartása irányomba.

- Ran... – pillantok rá aggódva.  - Mi történt...?

- Õ is átérzi, amit én – emlékeztet Astra csendesen. Szomorúan horgasztom le a fejem, de nincs idõm jobban belegondolni a dolgokba, Swann is befut.

- Astra... - kezdené, de a szólított hidegen leinti, ezzel még engem is meglepve. Ráadásul a hangja… Swannal még sose hallottam így beszélni.

- Van pofád idejönni? – kérdezi, szinte sziszegve, mire összerezzenve, kérdõn pillantok rá. - Eszedbe nem jutott volna, hogy közbelépj, amikor engem egy vérfarkas baszott a terem közepén, vagy mikor majdnem kinyírták a kedvesemet. - Alávaló, mocskos féreg vagy, takarodj - sziszegi.
 - Astra, ezt nem kellene – próbálkozok, hisz végül is õ segített nekem a végén, hogy elhozzam onnan. És addig se láttam a teremben a nézõk között.

- Szerinted nincs igazam? – villan felém a tekintete, mire megszeppenve ugyan, de rávágnám, hogy nincs, de Swann védekezés helyett, témát vált.

- A Tanács küldött – szólal meg, még inkább felhúzva Astrát, aki felpattan, kis híján elsodorva engem is, és kivillanó fogakkal, vörös szemmel terem egykori barátja elõtt.

- Van képed idetolni magad, van képe azoknak idetolni téged! – üvölti.

- Fejezd be, bajod lehet.

- Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni, amikor végignézted, hogy majdnem meghaltam?! – ordítja, magából kikelve.

- Épp emiatt jöttem sóhajt fel. A véred megvizsgáltattam, keveredésed van - sóhajt fel szomorúan. - A Tanács állja minden költségedet, emiatt el kell utazz. A Lappföldi kutatóink már dolgoznak a kezeléseden, azonnal indulnod kellene. Robin nem köteles veled menni, mint fióka sem, mert nem tudjuk, mennyire sínylette meg a kapcsolatotok a bálon történeteket. Ha elkészültél és indulni akarsz, csak oda kell teleportálnod. Rant vidd, ha javasolhatom - hajol meg, és minden további nélkül eltûnik.

- Gazda... – suttogja Ran, még vacakabb állapotban, de mikor segítenék neki, elhúzódik.

- Mit jelent, hogy keveredés?

- Hogy mi a keveredés... – kezd bele, felém se fordulva. - Halálos betegség a vámpírok körében, de állítólag már gyógyítható – feleli halkan, és végre rám pillant, így pont láthatja, ahogy minden szín kifut az arcomból.

Megszédülök, és a testemen végigszántó remegés miatt, képtelen vagyok állva maradni, térdre rogyok, és kezeimet az ölembe ejtve meredek magam elé. Halálos… betegség…? Lehetetlen… Egy vámpír, hogyan lehetne beteg? Ez csak egy rossz vicc. Annak kell lennie!
- Betegség? – ismétlem meg színtelenül, épphogy csak lehelve a szavakat. Erõvel veszem rá magam, hogy felemeljem a fejem, és a szemébe nézzek.
- Az. Valószínûleg a testem eddig bírta, hogy az évszázadok során, annyiféle vér jutott a szervezetembe – feleli szárazon, de csak nem mozdul el az eddigi helyérõl.
- Nem… - rázom meg hevesen a fejemet, meg se próbálva visszatartani könnyeim újabb áradatát. – Te nem lehetsz beteg! – kiáltok fel, és sebesen felpattanva, elõtte termek.
Belekapaszkodom a felsõjébe, és úgy nyújtózkodom, hogy közelebb kerüljek az arcához, de mikor sikerül, megbánom az elhamarkodottságom. Olyat pillantok meg a tekintetében, amit az elmúlt egy napban párszor már láttam felvillanni, de most színtisztán süt belõle.
Félelem, és távolságtartás, mégpedig az irányomba…
Megdermedek, hangom és könnyeim elapadnak egy pillanatra, hogy aztán utóbbi újult erõvel kezdjenek rá, amint hátrálok pár lépést.
- Nem akarod, hogy érintselek… - motyogom kábán, mire összerezzen, és már nyitná a száját, hogy ellenkezzen, de megelõzöm. Hirtelen ugrom Ranhoz, és csak egy puszit készülök nyomni az arcára, de már pánikszerûen elhúzódik. Keserû fájdalom hasít a szívembe, és ezzel együtt valami hideg nyugalom is megszáll. – Ha Lappföldön van gyógymód, menjetek oda – szólalok meg csendesen. – Gondolom most Ran vére neked a legjobb, mert az tiszta és belõled származik, így elég ha õ kísér…
- Robin! – kapja fel a fejét, szemében õszinte döbbenettel és fájdalommal. Egy pillanatra megingok, tekintetembe kiül belsõ vívódásom, keserûségem és kínom, de összeszedem magam, és próbálok ismét higgadt maszkot ölteni. – Mi ütött beléd? Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem akarom! Csak…
- Csak az érzelmeid egy kalap alá vesznek azokkal, akik miatt szenvedned kellett! – csattanok fel, félredobva nyugalmamat. Arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy elõttem terem, és ha nincs is teljes erejénél, azért jelentõs pofont kever le.
Megtántorodom, egyik kezemet égõ arcomra tapasztom, és könnyektõl homályos tekintettel meredek rá. Nyugodtan áll elõttem, de teste remegése elárulja a benne dúló érzelmeket.
- Hihetetlenül gyerekesen viselkedsz, és meg se próbálsz megérteni – mondja halkan. Földre szegem a tekintetem, mert tudom, hogy részben jogos, amit mond. Ugyanakkor mérhetetlenül fáj nekem is, hogy legszívesebben elhúzódna az érintésem elõl.
- Amíg Lappföldön vagy, visszamegyek a fiúkhoz – jelentem ki, kerülve a tekintetét, de mikor nem érkezik rögtön válasz, rápillantok. Kifejezéstelen arccal, mereven áll elõttem, szája ugyan keserû fintorba fut egy szemhunyásnyi idõre, de végül az is eltûnik.
- Szedd össze magad, és egy kicsit nõj fel, mire visszajövök! – reagálja le a dolgot hûvösen, és Ranhoz lépve, megfogja a kezét. – Remélem visszajövök… - teszi hozzá. és a következõ pillanatban eltûnik. Utolsó szavait hallva, kitágul a szemem, és riadtan rezzenek össze.
Hogy én mekkora egy seggfej vagyok!
Remegve rogyok a földre, szabad utat engedve újabb könnyáradatomnak. Vajon mikor fogynak végre el? Mikor apad ki a forrásuk? Miért kell egyáltalán ilyen gyengének lennem, hogy folyton hagyom elõtörni õket?
Bár… ha jobban belegondolok, nem is a gyengeségem, hanem az ostobaságom tehet errõl az egészrõl. Igaza van, gyerekes vagyok, mindig is az voltam. Eddig csupán nem figyeltem fel arra, hogy igenis van vesztenivalóm. Most pedig, hogy egész életem legfontosabb személye életveszélyben van, engedtem a hisztis önzésemnek, és csak magamra gondolva számon kértem egy olyan dolog miatt, amit az én hibámból bevállalt eset váltott ki belõle.
Egy seggfej vagy Robin… egy érzéketlen tuskó… Ugyanakkor túl mélyen sebzett, hogy ezt felvállald, igaz? Hagytad így elmenni, mikor ki tudja viszont látod e még…

***
Másnap már a fiúknál vagyok, akik õszinte döbbenettel fogadnak, és rögtön rájönnek, nem egyszerû baráti látogatásról van szó. Estig azonban nem faggatnak, de végül gyõz a kíváncsiságuk, és aggodalmuk. Harapófogóként húzzák ki belõlem a történteket, figyelmen kívül hagyva bunkó viselkedésem, és a lerázásukra tett számtalan kísérletem.
- Ez nem vall rád, Robin! – ingatja meg a fejét Speed rosszallóan. – Teljes szívedbõl szereted Astrát, ezt a vak is látja, mégis hagytad, hogy halálos betegen, nélküled menjen el.
- Nem kell a fejmosás! – sziszegem összehúzott szemmel. – Tudom mit tettem, ott voltam!
- Kapj a fejedhez, nem volt jogos teljesen a kibukásod! – vág vissza barátom sértõdötten. Menyét hümmögve bólogat, Roti pedig némán figyel, de még õ se ellenkezik. – Egyértelmûen felesleges egymásnak esnetek, hisz a hibások a vámpírok voltak!
Erre bennem reked a visszavágás, és eszembe jut, hogy ezt mintha már én is említettem volna. Tekintetemben lázas fény villan, amit észrevéve, Speed halkan felnyög. Egyszer látott eddig ilyet, és nagyon is jól tudja, hogy ez nálam nem jelent jót.
- Robin, bármit is forgatsz a fejedben, verd ki belõle! Minden bizonnyal csak magadat sodrod veszélybe, és semmit se oldasz meg vele! – próbál lehûteni, de már késõ.
- Igazad van, minden miattuk volt! Astra a hülye játékuk miatt beteg, és amiatt fél tõlem! Tönkretették a boldogságunk! – Mindezt, tõlem teljes mértékben szokatlan nyugalommal, és jegességgel mondom, olyannyira, hogy még Roti is idegesen moccan.
- Robin, ugye nem…?
- Bosszút állok! – pattanok fel az ágyról. – Megmutatom nekik, hogy nem basszhatják el az életemet, se más életét büntetlenül!
- ROBIN! – kiáltanak utánam mindhárman, ahogy kiviharzom az ajtón, de esélyük sincs utolérni, egyre jobban használom a vámpírképességeim, és hamarosan már egy másik rejtekhelyünkön vagyok. Nem fogom belekeverni õket is.

Mikor másnap visszamegyek a kastélyba, hogy összeszedjem pár cuccomat, követség fogad. Gyûlöletem rögtön az egekig csap, de moderálom magam, tervemet tartva szem elõtt. Ráadásul, ha híreket hoztak Astráról…
- Stuart Hazel – kezdi egyikük, elõrébb lépve. Felismerem benne a szõke vámpírt, aki a bál estélyén megsebesített. Megrándul a szám széle, és kis híján rávicsorgom, de Swann, aki szinte a semmibõl bukkan elõ, vállamra tett kézzel visszafog.
- Mi… dolgotok erre? – préselem ki magamból, érzéseimhez mérten kedvesen. Marcus – ha jól emlékszem így hívják -, arcán gunyoros mosoly suhan át, látva a bennem tomboló ingerültséget.
- Nos, a Tanács úgy látta jónak, ha a helyzetre való tekintettel, új mester gondjaira bíz, és a jelöltek már az Elnök rezidenciáján várnak!
- A helyzetre való tekintettel…? – ismétlem meg elfúló hangon. Ugye nem? Nem… azt éreztem volna.
- Astra állapota romlott az elmúlt pár napban, így felkészülve a legrosszabbra, ez a döntés született. Még szükséged van mesterre… És még az is lehet, hogy már õ sem akar téged…
- Nem! – sikítok fel, beléfojtva a szót, de az utolsó szavaival, mégis mély sebet ejt. – Az én mesterem csak Astra lehet! Vigyetek el hozzá! – követelem, könnyes szemekkel, szinte már tombolva.
Csakhogy kérésemet lazán elutasítják, és Swannak kell visszafognia, hogy ne ugorjak neki egyiküknek se. Õ az, aki végül kialkudja, hogy ideiglenesen had vigyázzon õ rám. Azt azonban õ se érti, miért nem engednek Astrához, de ebben már nem tud segíteni, nem tudja pontosan hol van.
Fogcsikorgatva, izzó haraggal lépek le tõle is, lehetõleg semmiféle nyomot se hagyva, amin megtalálhat, vagy megtalálhatnak…

A következõ pár napom a gyötrõ aggodalom, és a lelkemet emésztõ düh között õrlõdve telik, miközben minden tudásomat bevetve, adatokat gyûjtök a fõbb vámpírokról. Az elnöktõl kezdve, mindenkit rosta alá veszek, Marcust se kifelejtve, na meg Lothart se. Ha nem engednek Astrához, aki már lehet halálán van, hát oda küldöm õket is, és úgy megyek a páromhoz! Ha pedig nem kellek neki… ha tényleg nem akar már… Abba bele se akarok gondolni!
Szépen gyûlnek róluk az adatok, hamarosan már mappákat tudok megtölteni a gyengeségeikkel, hobbikkal, való és vámpír életben betöltött szerepükkel. Hogy pontosan mit is akarok csinálni, azt még nem tudom, de igyekszem erre nem gondolni, és csak a kémkedésre, és adatgyûjtésre figyelni.
Speedek ugyan hamar rájöttek, melyik rejtekhelyünkön vagyok, de mivel elég bunkón küldtem el õket, pár napja távol vannak.
Ami viszont még problémát jelent, és kezd lelassítani, az az éhség.
Astra négy napja ment el, és azóta nem ittam. Tudom, hogy ha kezdeni akarok valamit a megszerzett tudással, akkor erõre is szükségem lesz, márpedig ahhoz vér kell.
Hamarosan sikerült szereznem az egyik kórházból, de a mirelit vér közel se ad annyi erõt, mint mesterem, vagy akár egy élõ ember vére.
A semminél mondjuk ez is jobb, vadászni úgyse fogok, még a bosszúm érdekében sem.

Végül Astra távozása után, majdnem három héttel, az ágyon kiterülve bámulom a plafont. Teljes mértékben üres a fejem, legalábbis szeretném ezt hinni. Valójában azonban túl sok minden van benne, de minden gondolatom egy személy körül forog.
Felemészt az aggodalom, és bár könnyeimet erõvel, de elapasztottam már vagy két hete, szemem mégis szúr, jelezvén, hogy még mindig vannak. Sose fognak elfogyni… Talán ettõl érzem magam még mindig embernek, szemfogaim, és néma szívem ellenére? Talán...
Mindenesetre emlékeztet rá, hogy mekkora idióta vagyok. Hihetetlenül hiányzik! A jelenléte, az illata, hangjának tónusa, az érintései. Még mindig nem tudom hol van, de legalább érzem, hogy még él.
Lehunyom égõ szemeim, és megpróbálom elképzelni, ahogy mellettem fekszik, a fülembe suttog, kezeivel pedig a testemen barangol közben, lángra gyújtva minden porcikámat. Csakhogy az egyedüli, ami ismét felrémlik elõttem, fáradt tekintete, és a kérlelõ távolságtartás.
Szemeim kipattannak, és felizzik bennük a maró düh. Kiugrom az ágyból, és egy CD-t felmarkolva kivágtatok a házból, az ajtó elõtt azonban egyenesen Rotiba ütközöm.
- Hova mész? – kérdezi csendesen. Még mindig neheztel, de nekem most semmi kedvem vele lelkizni.
- A vadászokhoz, átadom nekik az összegyûjtött információt, és felajánlom a segítségem – felelem õszintén, hogy minél elõbb utamra engedjen.
- Megõrültél? – kerekednek el a szemei. – Elõször is, téged is ki fognak nyírni, ha odamész! Másodszor, ha nem õk, akkor majd a vámpírurak, akiket elárulsz ezzel! Térj már észhez, és ahelyett, hogy a halálba hajszolod magad, menj Astra után!
Egy pillanatra meghökkenve nézek rá, ez már szinte áldás a kapcsolatunkra a szájából, de aztán megrázom a fejem, és eltolom magam elõl.
- Addig nem élhetünk nyugodtan, míg minden tettünknél, miattuk kell aggódni. Egyedül valóban nincs esélyem ellenük, de ha a vadászok is beszállnak… - Hûvösen elmosolyodom, mire Roti ciccegve elfintorodik.
- Kifordultál önmagadból! – ragadja meg a vállaimat, és erõteljesen megráz. – Ez nem te vagy Robin! Te soha semmit se akartál vérontással megoldani!
- Semmi közöd hozzá, hogy most mit akarok! – csapom el magamtól a kezét. Látom a megbántottságot az arcán, és feléled a lelkiismeret furdalásom, de gyorsan elnyomom, és kilövöm magam barátom mellõl.

Már pár napja tudom, hol a vadászok székhelye, elég volt megfigyelni kikkel érintkezik a bátyám, és követni õket. Luke-kal ugyan egyszer se beszéltem, de azt is tudom, hogy nem vett észre, se õ, se a társai.
Most pedig a központjuk mellett húzódó erdõ szélén gubbasztok egy bokorban, és annak ellenére, hogy minden jól elterveztem, most kissé bizonytalanul fészkelõdöm. Mi van, ha tényleg kinyírnak? Vagy ha eszük ágában sincs a tervemet követni?
Felsóhajtok, és fejemet megrázva kiegyenesedem, hogy kilépjek a bokrok takarásából.
Csakhogy tervemet nem sikerül kivitelezni, épphogy csak emelném a lábam, és valaki karomat megragadva ránt vissza.
Kemény mellkasnak ütközöm, és az ismerõs illat rögtön megcsapja az orromat. Pupillám kitágul, és óvatosan fordulok meg, hogy nehogy álomnak bizonyuljon, és eltûnjön.
- Basszus, és én még azt hittem, sikerül felnõnöd! – morogja ingerülten, és tekintetében is rosszallás villan, mikor végre a szemébe nézek.
- Astra… - lehelem remegõ hangon, és hetek óta elfojtott fájdalmam és könnyeim, most áradatként törnek elõ, elemésztve a gyûlöletem állította gátat. Nem érdekel, ha még mindig fél tõlem, se az, hogy itt észrevehetnek, felzokogva bújok hozzá. – Sajnálom… annyira sajnálom… az egész az én hibám… ne haragudj a viselkedésem miatt… csak mond… csak mond, hogy jól vagy… hogy nem akarsz eldobni… kérlek… nélküled én… - Hangom egyfolytában elcsuklik, összezavarodom, és elvesztem a fonalat, de továbbra is úgy kapaszkodom belé, mint fuldokló a mentõövbe.
Az is voltam… fuldokló. Nélküle az a veszély fenyegetett, hogy magával ránt a magány rémítõen erõs örvénye.

A lakosztályban terhes csend honol, kivételesen nekem sincs kedvem beszélni. Nem igazán értem, miért ez a nagy felhajtás, azt meg pláne nem, hogyan lehetne a bátyám vámpírvadász. Ezt képtelen vagyok megemészteni, és száz, meg száz kérdésem lenne, de végül Astrát hátulról átkarolva, csak egyet teszek fel. Olyat, aminek közvetlenül nincs is köze Luke-hoz.
- Van esélyünk?  
- Nincs – feleli színtelenül, teljes meggyõzõdéssel. - Nem fognak kedvezõ döntést hozni – sóhajt fel. Elengedem, és összeszorult szívvel lépek hátrébb. Nem szabadna így gondolnia! Lennie kell megoldásnak! Ha a bátyám valóban vadász, még akkor se vonhatnak felelõsségre minket emiatt! Keresek egy széket, és lehuppanva rá, némán a földet kezdem bámulni.

***

- Astra... – lép be egyszer csak egy idegen vámpír. - Bizonyára tudod, hogy semmi jóval nem kecsegtet a Tanács. – Ökölbe szorul a kezem, számító vigyorát látva, de szerencsére nem jön közelebb. - Ellenben én tehetek valamit - szólal meg mézes-mázos hangon. Rosszul leszek tõle, komolyan mondom! 
- Takarodj, nem vállalok semmit – jelenti ki Astra ellenségesen, én pedig felkapom a fejem. Vállalni? Gyanakodva szûkítem résnyire a szemem, és erõvel kényszerítem magam egyhelyben. 
- Ugyan már, te is tudod, hogy ha nem segítek, nem juttok ki élve - nyalja meg ajkait, bennem pedig még inkább felmegy a pumpa, de mielõtt visszaszólhatnék, Astra felém fordul. 
- Itt maradsz - morranok rám keményen. - Megtiltom, hogy kilépj ebbõl a szobából. – Még visszavágni is elfelejtek a parancsot hallva, és kábán bólintok. Kilépnek a szobából, én pedig egyedül maradok. Legalább Swann itt lenne, de neki is dolga akadt.
Térdemet felhúzva, és átkarolva ücsörgöm a széken, amire ki tudja hány órája ültem, és üres tekintettel bámulok magam elé.
Szörnyû gyanú fojtogatja a torkomat, mikor arra gondolok, mit vállalhat el Astra. Nem is bírok sokáig nyugton ücsörögni. Felpattanok, és kiszáguldva az ajtón, egyenesen a díszterembe vágtatok.
Arra azonban nem vagyok felkészülve, amit belépve megpillantok. Megtántorodok, de képtelen vagyok elkapni a tekintetem, a terem közepén felállított elemvényrõl, amin Astra… és egy… vérfarkas talán… éppen… Neh… nenene… NE!
Zihálva kapok levegõ után, felhívva ezzel magamra a körülöttem lévõk figyelmét, és könnyes tekintetem hamarosan Astráét is magához vonzza. Szám elé kapott kézzel, teszek pár tántorgó lépést hátra, mikor vérének illata is megcsap.
- Robin, kérlek... menj el – üvölt rám, de a következõ pillanatban a „partnere” durván  a nyakába mar, átlökve ezzel az eszméletlenségbe.
Itt szakad el nálam a cérna, és egy szempillantás alatt termek mellettük, és egy jól irányzott mozdulattal lerúgom páromról a fenevadat. Még magamat is meglepem a sebességemmel, és a bensõmet elöntõ hideg gyûlölettel, a teremben tartózkodó vámpírokkal szemben.
- Mit képzelsz magadról?! – morran fel az egyikük felháborodottan, és jó páran csatlakoznak hozzá. A vérfarkas is sértett ellenségeskedéssel méreget, mire vörösen felizzó szemmel, vadul rávicsorítok, kivillantva tûhegyes szemfogaimat.
Nem hátrál meg, sõt, mikor a vámpírurak folytatást követelnek, tekintettel Astra kihullására, velem, felém vetõdik. Csakhogy a cseppet se könnyû életmódom már rendesen megedzett, így hiába az erõfölénye, méltóellenfele vagyok, hála a reflexeimnek és gyorsaságomnak.
Kitérek elõle, és megpördülve megint a lábammal mérek rá csapást, egyenesen az ágyékát célozva. Gól! A férfi felnyögve rogy térdre, és gyûlölködõ pillantást vet rám. Hasonló szeretettel viszonzom, Astra ernyedt testéhez hátrálva.
Meg kell néznem, jól van e! Biztos helyre kell vinnem! Felé pillantok, de túl korai az óvatlanságom, mert a vérfarkas kiesése, még inkább ellenem hangolta a mûsorra vágyó vérszívókat, és az egyikük sebesen elõttem terem.
Végigszánt a mellkasomon, mély sebet ejtve, és ahogy felnyögve, ösztönösen ugranék hátra, módosítanom kell a dolgon, hogy ne lökjem meg Astrát, és okozzak neki nagyobb fájdalmat. Így azonban idõt adok támadómnak, hogy újabb csapást mérjen rám, és földre küldjön.
Pattannék fel, de a férfi a mellkasomra lépve, megakadályoz benne, cseppet se kímélve a sebeimet. Levegõ után kapkodva nézek fel a fiatal férfira, és próbálom lelökni magamról, de csak azt érem el, hogy még jobban rám nehezedik.
- Ha ennyire félted a mestered, vedd át a helyét! – vigyorog le rám gunyorosan, leplezetlenül végigmérve. – Mindenki elégedett lenne veled is, azt hiszem – kuncog fel halkan, mikor rávicsorgok.
- Elég! – dörren hirtelen az elnök hangja, a terem ajtajából. – Marcus, szállj le a fiúról, elmehetnek!
A szólított csalódott képpel, de engedelmeskedik, én pedig vérzõ mellkasomra szorított kezekkel, sziszegve állok fel rögtön. Össze kell szorítanom a fogaimat, hogy ne nyögjek a fájdalomtól. De Astra mérföldekkel rosszabb állapotban van, mint én. Lerogyok mellé, és könnyes szemekkel rendezem vissza a ruháját, amennyire szétszaggatva tudom, és ráterítem a saját zakómat is.
- Majd én viszem – lép mellénk Swann. Felpillantok rá, és szomorú tekintetét, és õszinte sajnálatát látva, biccentek. A karjába veszi Astrát, én pedig kissé akadozva talpra kecmergek. Nem nézek senkire kifele menet, mert a tekintetemben izzó düh és bosszúvágy, valószínûleg nem tenne jót friss szabadságunknak… vagy tudom is én minknek.

***

- Kérlek, kelj fel – ismétlem meg, már ki tudja hányadszorra a nap folyamán. Már délelõtt is elmúlt, és Astra még mindig nem tért magához, pedig Swannal éjfél elõtt nem sokkal értünk haza. Ran azonnal elkezdte lekezelni a sebeit, én csak akkor hagytam, hogy megnézze az enyémeket, mikor végzett. Csakhogy amíg fel nem ébred, nem tudok neki rendesen vért adni, hogy erõre kaphasson.
Mikor végül ébredezni kezd, megkönnyebbülten törlöm le a könnyeimet, és hajolok fölé, de egyáltalán nem az következik, amire számítok. 
- Tûnj el innen – üvölt rám, és durván eltaszít magától. Megtántorodok, fõleg, hogy pont a sebembe sikerült tenyerelnie, de fizikai fájdalmamnál, sokkal nagyobb a lelki. - Mint mestered, megparancsolom, hogy takarodj innen! – Elõször megdermedek, de aztán kipislogva szemeimbõl a könnyeket, szipogva rohanok ki a szobából.
Hogy mondhatott… hogy tehetett ilyet?! Miért?! Tudom, hogy én vagyok a hibás a történtekért… talán ezért? Végül is, miattam vállalta a dolgot, és csinált ismét olyat, amit már rég aga mögött hagyott.
Az én hibám… Miért kell nekem Hazel-nek lenni? Basszus, ez már lassan Rómeó és Júlia feeling, de nem hagyhatom, hogy olyan véget is érjen!
Elkeseredetten törlöm le a könnyeimet, de jönnek a helyükre újjak, és a ruhám ujja, már teljesen el van áztatva.
Végül a konyhában kötök ki, és egyenesen a méretes csoki torta elé huppanok le, amit Ran ünneplés gyanánt készített. Kár, hogy a hangulat szerint, inkább illene halotti torra… De kárba veszni nem hagyom, meg kell is a boldogsághormon, így nekiesem, és könnyeimmel együtt, keserûen nyelem az édességet. 

- Robin – szólal meg hirtelen mögöttem Astra, én pedig összerezzenve fordulnék rögtön felé. Elmerültem a gondolatimban, nem éreztem, nem halottam, hogy jön. Talán most akarja a fejemhez vágni, hogy minden az én hibám… - Ha most rám nézel, nem tudom végigmondani – állít meg a mozdulatban. Megdermedek, és bólintva, továbbra is a hátamat mutatom neki. - Nem várhatok ezek után semmit tõled. Ha akarsz, elmehetsz, hiszen megértem, hogy undorító féregnek tartasz, de érted tettem mindent. Ha nem teszem, megöltek volna, és így megmenekültél. – Hallom, hogy nyel egyet, de még nem igazán sikerült felfognom mindent. Nem dühös rám, hanem attól fél, hogy megutáltam? Ezt nem értem… hisz tudom, miért tette, és egy percre se gondoltam, hogy undorodnom kéne tõle! Nem, azt másoktól kell! - Nem kérhetem, hogy bocsáss meg nekem, de nem akarom, hogy így láss, így... elmehetsz. Visszaköltözhetsz a fiúkhoz.

- Utállak! – perdülök hirtelen felé, patakzó könnyekkel. Megrezzen, mintha legalábbis megütöttem volna, és keserûség villan a szemében, de mielõtt beletörõdve elfordíthatná tõlem a fejét, elõtte termek, és dacosan meredek rá. – Annyira utállak, mikor ilyen vagy! – vágom hozzá, elcsukló hangon, de összeszedem magam, és folytatom. – Hányszor kell még elmondanom, hogy felfogd, nekem semmit nem jelent a múltad! Márpedig ha az nem érdekel, annak ellenére, hogy akkor még önszántadból tetted, mégis hogy gondolhatod, hogy az éjjelért majd felelõsségre vonlak, mikor tudom, mi forgott kockán?!  - A végén már kissé a hangomat is megemelem, így kevésbé tartok tõle, hogy elfullad.
Astra döbbenten néz a szemembe, úgy tûnik egyáltalán nem számított ilyen heves reagálásra, vagy legalábbis nem ilyen formában.
- Robin… én…nem akartam, hogy így történjen… Nem szabadott volna odavinnem téged… Tudnom kellett volna, hogy egy vadász család leszármazottja vagy… Ha figyelmeztettem volna a Tanácsot…
- Nem tök mindegy? – vágok a szavába. – Ez nem a te hibád! Ami történt, nem téged terhel felelõsséggel, hanem az egész gyûlöletes, szabályokkal teli vámpírtársadalmat, a sok begyepesedett, kéjenc vérszívóval!
Egészen lesápad, a szavaimat hallva, még jobban is, mint ahogy a vérveszteségtõl eddig volt.
- Robin… Veszélyes így beszélned róluk, kérlek ne tedd! – szólal meg komolyan. Ráharapok az alsóajkamra, de még így se sikerül visszafognom kikívánkozó véleményem.
- Azok után, hogy ezt tették veled, hogy védheted õket? – fújtatok dacosan, mereven a falat bámulva.
- Téged védelek! – fordítja maga felé a tekintetem. – Nem tudom milyen feltételekkel engedtek most el minket, de elég egy apró hiba, és újra nagy szarban találjuk magunkat! – jelenti ki halkan. – Éppen ezért is érteném meg, ha inkább elmennél, és…
- Ennyire azt akarod, hogy elmenjek? – pillantok fel rá riadtan. Hevesen megrázza a fejét, amitõl enyhén megszédül, de tartja magát.
- Csak biztonságban szeretnélek tudni – suttogja halkan, és szorosan magához von. Remegve bújok hozzá, arcomat a felsõjébe temetve, ismét megeredõ könnyekkel. Pár percig csendben állunk, de végül összeszedem magam, és eltolom kissé, hogy a szemébe nézhessek.
- Ha még egyszer ilyet tesznek veled, nem érdekel mennyivel erõsebbek, nem érdekel mennyivel idõsebbek, és nem érdekel mennyivel többen vannak, nem érem be egy vérfarkas tökönrúgásával! – jelentem ki eltökélten, villogó szemekkel.
Gondterhelten felsóhajt, de látom rajta, hogy jólesik neki a ragaszkodásom. Viszont megragadja a figyelmét is valami.
- Tökön rúgtad a farkast? – kerekednek el a szemei. Felszisszenek, ezt nem kellett volna elárulnom. Swann is azt tanácsolta, hogy a harcot inkább hallgassam el Astra elõl, így is eléggé vacakul lesz érzelmileg. Viszont hazudni nem tudok neki…
- Egy picit – csücsörítem a számat, és kerülöm a tekintetét. Õ azonban maga felé fordít, és a szemében ellentmondást nem tûrõ parancs villan.
- Mi történt még?
- Lerúgtam rólad, ennyi! – Próbálom eltolni magamtól, de hiába a vérvesztesége, erõsebb, mert az nekem is volt. – Jól van na! Összeverekedtem vele, és elintéztem, hogy egy darabig ne használhassa a farkát. De aztán az egyik vámpír is beszállt, és földre küldött, de nem történt semmi baj, az elnök leállította – hadarom el sietve, de már így is elsötétedett a pillantása.
- Megsérültél?
Nem felelek, és nem nézek rá, de a kezem akaratlanul is a mellkasom felé fordul, még mielõtt visszafoghatnám. Pillanatok alatt húzza le rólam a pólómat, így megpillanthatja az egész mellkasomat átszelõ, és az ellentétes lefutású kisebb vágást. Az elsõ, és a második csapás.