Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

A kisasszony (kislány…) ruhája szélét felemelve, bájosan fut hozzám, majdnem, mintha aggódna. Bár miért ne tenné? A nõkre jellemzõ, hogy olykor az arra érdemtelenekért is aggódnak. Nevetséges. Ha tudná, hogy mennyire nem érdemlem meg, sírva fakadna a kis gyönge virágszálam.

– Megsérült? – néz rám elõször ijedten, s finom kezeivel egybõl a sebet keresi… Csak késõbb eszmél rá, hogy mit is csinál, s gyorsan el is rántja, mint aki forró vasat markolt. Érthetõ. Bestiákat ugyanúgy nem óv az ember, mint ahogy nem nevel tigrist az ágya alatt. És ugyanúgy fél tõle, mint a kisgyerek a sötétben a rémtörténet után.

– Ugyan, hová gondol? – Nem tudok megállni egy halk nevetést. Minden beképzeltség nélkül biztosan állíthatom, hogy egy fiatal, sebesült vérfarkas akkor sem gyõzhetne le egy nemes vámpírt, ha az kétszer olyan súlyos sebektõl szenvedne. És ezt a farkas is tudta. Világos, hogy nem volt magánál. De mégis… mi vonzhatta ide? Magával ragadta volna a magamfajták iránt érzett évezredes gyûlölet? Vannak csapattársai a közelben? Hogy sérült meg? Vámpírszagot éreztem. Ez csak egyet jelenthet. Jonas… Gondolom, nem okozok meglepetést azzal az ünnepélyes kinyilatkoztatással, hogy õ sem a szívem csücske, mint a kollégáim többsége, õ is inkább valahol a hátam közepén tanyázik. De nincs mit tenni… ha jól sejtem, hamarosan meglátogat a vén lovag.

Mindeközben Adachi próbál kilesni a vállam fölött. Vajon mit kereshet? Legjobb lesz, ha visszatérünk a kastélyba. Nem lenne szerencsés, ha hölgyem összefutna Jonas töketlen bandájával. Nem hogy hölgyeknek, de kutyáknak sem való társaság. Kiborítanak, mielõtt észrevennéd, hogy ott vannak, velük is csak a baj van, nyögök egyet magamban.

– Azt hiszem, ideje mennünk, hölgyem – nyújtom a karomat Adachinak, elvonva a figyelmét a további kukkolástól. Csúnya dolog az ilyesmi és nem kislányoknak való.

Visszaúton lassú andalgás helyett normál tempóban haladunk az épület felé, ami nekem még így is bosszantóan lassú. Nem szeretem én elsietni a dolgokat, de átaludni se, hogy õszinte legyek a kedves hívekhez.

A kastélyban kimentve magamat elvonulok zuhanyozni hosszú, tömött sorban, s erõsen vakarom magamról a gusztustalan farkasszagot, és ó, mily meglepõ, elsõre nem sok jött le belõle… Olyan négy zuhanyzást igazán könnyedén átvészel. Rejtély, hogy miért nem használta fel eddig a parfümgyártás. A világ legtartósabb illata, merengek el a habok között. Egyre fáradtabban pislogok nagy laposakat. Ha tudnék aludni, már biztosan elterültem volna, mint pusztán a furulyaszó, de az élet eme élvezetétõl már megfosztattam nyolcszáz évvel ezelõtt, a születésemkor. Hál istennek a semmittevés örömeit még mindig élvezhetem, s ezzel élve jó háromnegyed órát bámulom a plafont a kádban ülve. Az akcióig már csak egy-két hét. Nem lesz így elég az az idõ… Nincs más hátra, ideje begyorsítani, hacsak… hacsak nem változik a helyzet. Igen… vagyis… nem, nem lehet probléma… csak a fáradság játszadozik velem, ha ilyen ostobaságok játszanak elvesztettem zsebkendõmet-et a fejemben. Tervre sincs szükségem. A vadászat izgalma több, mint amit a világ legjobban kidolgozott terve nyújthat. Mert az, szállok ki a kádból kis mosollyal, kimondhatatlanul unalmas.

Miután hanyagul magamra kapom az elõre odakészített ruhát, már indulok is a szalonba, ahol esetleg olvashatok egy keveset. Már rég nem volt idõm a hobbijaimra, vadászni sem voltam, ami kissé nyûgössé tesz… nem hibáztathat senki, ha az este kicsit morcos leszek.

Meglepetésemre a szalont nem találom üresen, Adachi azt szemelte ki felmelegedése helyszínéül. Jim meg szokása szerint körülötte sündörög, mint légy a hatnapos maradék körül.

– Jim, hozz nekem is egy teát – lépek be a szobába, elõzékenyen nyitva hagyva neki az ajtót.

– Igenis – ugrik neki hirtelen felbukkanásomtól kissé ijedten, mire kis híján hanyatt esik, majdnem leverve a kétszáz éves teáscsésze készletet, ami a kerámiamûvészet egyik legszebb alkotását. Az Adachival szemben lévõ fotel felé tartva jókora csepp csúszdázik lefelé a homlokom felõl… Mielõtt leülnék, gyorsan rendezem vonásaimat, s teámra várva lazán keresztbe teszem lábaimat, ami tulajdonképpen nem illendõ, de én olyan természetességgel teszem, hogy akár illendõnek is vehetõ.

Már készülök, hogy mondjak valami értelmeset és lehengerlõt, amikor csodák-csodájára õ kezdeményez beszélgetést.

– Régóta öné a kastély? – kérdezi, látszólag mert feszélyezi a csend. Azt hiszem, rendelhetem a tûzijátékot. Miközben röviden, de kedvesen elmagyarázom neki, Jim vissza is ér a teával, amibe egybõl belekortyolok. Nem is rossz, állapítom meg elégedetten. Az elõzõ lakájom, Jackson szörnyû teát csinált, már ha nevezhetem így azt a löttyöt, amit alkotott a kis alkimista… Részben ezért is váltunk meg egymástól. De ez egy másik, más korosztálynak való történet. Ekkor arra leszek figyelmes, hogy Adachi leteszi a csészéjét és indulni készül.

– Köszönöm a varázslatos estét. Jó éjszakát! – hajol meg illedelmesen, s kecsesen kilibben a szalon díszes ajtaján.

– Jó éjt! – búgom utána, majd módfelett elegánsan belevihogok a teámba. Ez most annyira… Mint egy Vass Virág regény… Vagy mint egy Miley Cyrus film… Már félre ne értsétek, nem nézek vagy olvasok ilyeneket! Bár lehet, hogy ezt már nem magyarázom ki, süppedek vissza lapos tekintettel a fotelba.

Miután eleget agonizáltam és a teámat is elfogyasztottam, egy könyvet veszek a kezembe, amit már régóta el akartam olvasni. Úgy a harmadik fejezetnél tarthatok, s a kastély halálos csendjét ajtócsapkodás, dörömbölés és Jim sipítozása veri fel, ami, mivel vámpír vagyok, igencsak bántja nemesi füleimet. Mikor elhallgat a dolog, annyiban hagyom, s nyugodtan lapozok, de úgy öt perc múltán újra kitör a hangzavar. Morcosan csapom be a könyvet és suhanok fel Louise de Lorraine fekete szobája elé, ahol kedvenc púpom csinálja a fesztivált. Morcos tekintettel állok meg az ajtóban, s vádlón meredek a párocskára. Virágszálam éppen hátrál kifelé, mikor mellkasomnak ütközik, de ahelyett, hogy elugrana, szorosan hozzám simul, s tõlem várja a védelmet. Dawe arcát elnézve, akár a tükörképem is lehetne. Nekem a nyugalmamat, neki meg a játékát zavarták meg.

– Á, Aiden – húzza a száját gúnyosan. – Csá, csumi, csá, csõtészta!

– Nagy örömömre szolgálna, ha elárulnád, mit mûvelsz, csokoládéspalacsinta…– válaszolom lapos tekintettel, mire már nem is próbálja palástolni dühét.

– A kis lotyód eltörte az orromat! – hisztizi tüsszentõszervére mutogatva, mire Adachi csak fúj, mint a kismacska. – De utána meg is gyógyítottam! – vág vissza, de nem mozdul elõlem. Nekem meg csak egy kedélyes, lágy mosoly terül szét az arcomon.

– Dawe, Dawe… – ingatom a fejem rosszallóan. – Te bárdolatlan, ordenáré paraszt…

Ez betalált. Dawe feje rohamosan kezd vörösödni, mintegy szemléltetve következõ pattogását:

– Vigyázz a szádra, Aiden! Különben is, nemes vagyok! – fordul hisztizésbe kis rohama, mire én unottan elfordulok.

– Hölgyem… hadd mutassam be Lord David Alexander Christian Camridge-et, helyesebben szólva, Cambridge grófját…

– Na igen – húzza ki magát Dawe (aki egyébként nemesi származásának hangozgatásaként írja w-vel a nevét…). – Egy kis tiszteletet, ha lehet!

– Szegény apád… ha tudta volna, hogy téged jelölnek ki ide, biztos nem ment volna olyan sietõsen Szentpétervárra – jegyzem meg gúnyosan, majd oltalmazón átkarolom Adachit. – Hölgyem, nem említette, hogy ilyen félelmet érez a patkányok iránt…

Tudtam, hogy nem úszom meg Jonas látogatását. Mire végre valahára visszatérhettem volna megkezdett olvasmányomhoz, Jim jelentette, hogy újabb tagok érkeztek, így a még mindig kissé sértett Dawe társaságában lelibbentünk a galériába, ahol Jonason kívül még hárman vártak. Mind kissé dühösnek tûntek, ami módfelett mulattatott. Na de inkább bemutatnám a jelenlévõk közül a három érdemdús férfiút, s a velük lévõ tiszteletreméltó hölgyet.

Jonathan Aleister Jonas Glasgow, Glasgow grófja Lester testvére, szóval nem kell magyaráznom nagy sasorrát, prémes, hegyes füleit, fekete szakállát, hórihorgas termetét. Mögötte az említett Lester áll. Lester és Jonas. Elég rossz kombináció, tekintve, hogy jellemük is hasonlóan gyáva és pukkancs, akár csak Dawe-é. Az egyik székben lábát elegánsan keresztbe téve Christina Elizabeth Diana Lillian, Norfolk grófnõje vagy közismertebb nevén Piroska ül. Szõke, loknis haját, vérvörös rúzsát mintha most készítette volna egy mesterfigaro és egy sztársminkes. Zöld macskaszemei szokás szerint tussal kihúzva, öltözete pedig vérvörös, oldalt magasan felsliccelt kisestélyi vérvörös magas sarkú cipõvel. Kezében szokás szerint elegáns szipka, amit szokás szerint szexisen a szájában forgat és piszkálja vele husis ajkait. Az egyik ablakfülkének dõlve pedig… végre valaki, akivel szót is lehet érteni, nem csak az ostobaságán a markunkba kuncogni. Ez veszélyes, ugyanakkor csodálandó dolog, amit nem árt megbecsülni, jobban, mint Dawe a hölgyeket. Christian Edward Percival, Dover grófja hosszú, szõke, hullámos hajának rejtekébõl elgondolkodó pillantást vet rám szürke szemeivel. Elkapom a tekintetét, de ekkor Jonas testvérével elõre lép és fogát csikorgatva böfögi: – Aiden, beszédem van veled!

– Nem. Magától nem, de a szenvedéstõl igen – feleli Adachi, mire nem tudok elfojtani egy halk nevetést. Ez a nõ… Hogy a szenvedéstõl? Milyen édes… Az ilyen gyenge lelkû emberek élete csak szenvedésbõl áll. Ha nem képesek túllépni kicsinyes kis gondjaikon, akkor örökké csak azt fogják érezni, hogy szenvednek. Igen, az emberek buták. Már-már szánalmasan buták.

– Akkor hogy mer élni? – kérdezem leplezetlen jókedvvel, s egy hajtincsével kezdek lassú játékba.

– Akkor tegye csak meg, én nem bánnám – sóhajt Adachi lemondóan, mire unottan hátrálok egy lépést. Ilyen nincs. Muszáj ennek a nõnek minden mulatságot elrontania? Sóhajtva nyúlok egy újabb cigaretta után, mire a hölgy udvariasan meghajol és visszatér lakosztályába. Ahogy akarja, hölgyem.

A következõ pár napban Dawe még felhívott párszor, ugyanis a fõnök ennek a tökfilkónak a nyakába varrta az akció szervezését. Az én nyakamba pedig a bájos Adachit, de igazán nem panaszkodhatok, hiszen jóval csúnyább és otrombább hölgyek társaságával is vert már meg a sors. (Meg a fõnök.) Esténként vele vacsorázom, de pár illedelmes mondatnál nem nagyon váltunk többet. Egyszer ugyan felhoztam neki, hogy milyen nagyszerû koncerten voltam, de az arckifejezésébõl ítélve vagy méreg volt az ételben, vagy még az életben nem hallott Beethovenrõl.

Ezt leszámítva minden ment a normális kerékvágásban. Most éppen vadászatról tértem vissza, s elégedett arckifejezéssel ülök le zongorázni egy keveset indulás elõtt. Ugyanis ma érkezett el a napja, hogy Chenonceaux-be menjünk, s a kastélyban töltsük az elkövetkezendõ egy hetet, amennyi körülbelül vissza van az akcióig. Jimet már leküldtem, hogy szóljon Adachinak. Miután végzek a Schumann darabbal, átöltözöm, s a hallban várom be szolgámat és hölgyemet. Mivel õk még nem érkeztek meg, gyorsan elszívok egy cigit. Tegnap üzentem ottani szolgámnak, hogy készüljön fel fogadásunkra, s estére legyen meleg étel Adachi számára. Mivel én most vadásztam, egy ideig nem lesz szükségem vérre, csak pár palack vörösbor beszerzésére küldtem parancsot.

Mikor hölgyem megjelenik Jim oldalán, a cigit elnyomom, s felállva karomat hölgyem felé nyújtom.

– Indulhatunk, hölgyem? – kérdezem, mire õ bólintva belém karol. Furcsa módon tartja tõlem a távolságot, holott gyûlöletet nem vettem észre rajta. Inkább csak sanyarú sorsa fölött bánkódik szegénykém, amire minden oka meg is van.

A kastélyhoz kisebbfajta fekete limuzin visz minket, melynek sötétített ablakai mögött tágas és kényelmes utastér rejtõzik. Adachi mellém száll be, míg Jim elöl utazik. Elméletben itt akartam hagyni a manót, de mivel Adachival annyira összebarátkoztak, megengedtem, hogy velünk tartson, mint hölgyem személyi lakája.

Az autóút alatt kedvtelve szemlélem a hirtelen hideg által fehér csipkébe öltöztetett tájat és az ódon városokat. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy miért szeretek annyira itt lenni. Alig van a világon hely, ahol ennyire látszana a történelem. A történelem, amiben éltem.

Chenonceaux sokat változott, de a kis, 16. században épült kastély ugyanaz a kis ékszerdoboz maradt, mint „megboldogult ifjúkoromban”. Méla nosztalgiával pihentetem tekintetemet az ismerõs, kaviccsal felszórt úton, ahol a limuzin befordul, s teljes szépségében tárul elénk a hófehér épület, a Cher csillogó hullámai és a kastély két híres asszonya, Medici Katalin és Diane de Poitiers kertje, melyek még télen is méltók a királyi otthonhoz. A kastély most a vámpírok tulajdona, de amint tehetem, megveszem. Hiszen rengeteg emlék fûz ide.

Mikor kiszállok az autóból a gyorsan sötétedõ égbolt alá s megkerülöm a jármûvet, hogy kisegítsem bájos útitársamat, egy-két szikrázó hópehely kezd kósza táncba, majd lassan több száz társuk követi õket.

– Hölgyem… üdv Chenonceaux-ben – intek a kivilágított kastély felé, majd megfordulok és kényelmesen sétálok végig a hídon, el a bástya mellett és lépek be a több száz éves ajtón. A sofõr és Jim kérés nélkül hozzák utánam a csomagokat és kísérik Adachit. Én egybõl a telefon felé veszem az irányt, de még hallom, ahogy a sofõr hölgyemhez beszél:

– Kisasszony, az öné a felsõ emeleti szoba, ha óhajtja fel is kísérem önt. Valamint ma is Lars úrral vacsorázik a galériában. Amíg itt tartózkodik, Jim mindenben a rendelkezésére áll.

A többit már nem hallom, hiszem az ajtó becsukódott, s én a szalonon átlépve helyet foglalok Medici Katalin egykori apró könyvtárszobájában. Adachi ironikusan Louise de Lorraine felsõ emeleti szobáját kapja. Emlékszem az özvegy királynéra, aki férje halála után már csak a gyásznak élt. A szobában a drapériák nagy része feketére lett festve, a plafonnal együtt, a kilátás viszont csodálatos. Ha hölgyem kitekint az ablakon, szeme elé tárul a hullámokon megcsillanó holdfény minden varázsa. A szoba már készen áll fogadására, s már lobog a tûz régi kandallójában. Régen nem volt szokás, de a múlt században fürdõszobát is alakítottak ki a lakók kényelméért, így Adachi semmiben sem fog hiányt szenvedni. Ha minden igaz, már a kastély legnagyobb terme, a galéria is készen áll a vacsorára.

Már nyolc óra is elmúlt, mikor végre elindulok. Nem egy telefont kellett elintéznem és több utasítást is kaptam, kábé plusz három púp a hátamra. A galéria puha fényû lámpák világában úszik, valahonnan lágy zene szól. Ez a vacsora is olyan lesz, mint a többi és mégis más. Más lesz, mert hazatértem.

Messze kószáló gondolataimból az ajtó halk nyikorgása riszt fel, mire én kissé kelletlenül fordítom el tekintetem az ablakokon túli hóesésrõl és nézek érkezõ hölgyemre. Meg kell hagyni, ez az ezüstszínû, finom anyag gyönyörûen fest törékeny, kecses alakján, jó választás volt. Ezen kívül több ruhát is küldettem neki, hiszen nem lehet hetekig ugyanabban. Bár az is igaz, hogy mindegy, miben lesz akkor…

– Szép estét, hölgyem. Kérem, foglaljon helyet – invitálom a szokásosnál talán halkabban, mire õ szokás szerint helyet foglal. Üdv Chenonceaux-ben.

– Jó estét – köszön illedelmesen, ahogy szokta és helyet foglal velem szemben egy díszes csillár alatt. Amíg õ vacsorázik, én csak bort kortyolgatok és elmélázva fürkészem a hölgyet. Még mindig nem valami jó evõ, és ez valószínûleg nem is fog változni. Nekem viszont lassan el kellene ugranom vadászni, s holnap meg is teszem. Sok ideig nem szólunk egymáshoz, míg végül én töröm meg a csendet.

– Mondja, hogy tetszik Chenonceaux? – Mikor felnéz rám, elmosolyodom és felemelem a poharamat. – Gyönyörû kastély… illik egy olyan bájos hölgyhöz, mint ön – hunyom le a szemeimet is hozzá.

– Nagyon szép… – feleli lassan. – Varázslatos hely és a kilátás is csodás.

Ragyogó szemein látom, hogy csakugyan tetszhet neki a hely. Ki tudja, talán ugyanúgy elvarázsolta, mint annyi hölgyet ezelõtt. Nem lennék meglepve.

– Reméltem, hogy tetszeni fog önnek – hunyorgom neki kedvesen. – Azt hiszem, nem véletlenül nevezik a hölgyek kastélyának. Történelme során mindig hölgyek lakták, de ez a hagyomány lassan megszakadni látszott… de aztán jött ön.

– Nem hiszem, hogy olyan sok ideig leszek itt – mondja kissé szomorúan (keserûen…?) a tányérjának.

Na, kicsim, ne szomorkodj… Hát még mindig bánt a sorsod? Együtt érzõn nézek rá hosszú ideig, de azzal õ nem sokra megy. Inkább felállok és a kezemet nyújtom felé.

– Nincs kedve egy holdfényes sétára a kertben?

Kissé talán megütközve néz rám, mire nem tudok megállni egy halk nevetést.

– I-igen, persze – pattan fel, miután rájött, hogy komolyan gondolom. Szólítom Jimet, aki gyorsan lehozza a kabátjainkat, így már el is indulhatunk. Mielõtt kilépnénk a szállingózó pelyhek közé, karomat nyújtom neki, s õ illedelmesen belém karol.

Diane kertjében friss szellõ fogad minket. Hideg van, de én nem fázom, ahogy egy vámpírhoz illik. Ami meg Adachit illeti, elõször kissé megremeg, de aztán õ is kíváncsian nézegeti a folyót és a kertet.

– Bárcsak nyáron látná… – nézek a szépen nyesett bokrokra, ahogy végigsétálunk a növények között.

– Biztosan gyönyörû. – Látom, szereti a virágokat. Mondjuk nem is csoda, hiszen egész lénye olyan, mint egy ókori nimfáé, csak sokkal szelídebb… De mi ez a szag? Miközben válaszolok valamit, gyorsan a fák felé pislantok, amerre éppen tartunk. Hm…

Lassan andalogjuk körbe a kertet, mígnem már el is hagyjuk a birtokhatárt, s a folyó partját követjük. Itt kell lennie valahol… De közben kedvesen beszélgetek bájos társammal, míg az elõbb említett fák felé terelgetem. Mesélek neki a kastély történetérõl és a hölgyekrõl, akik itt laktak, a kertekrõl és Chenonceaux-rõl. Már jó egy órája kint vagyunk és még semmi. Hol lehet?

– Személyesen ismerte Medici Katalint? – kérdezi éppen hülgyem, mikor a bûz, amit eddig éreztem, szinte elviselhetetlenül kezdi facsargatni tüsszentõszervemet. Eh, pajtás, hogy lehetsz ilyen undorító?

– És nem is csak õt – mosolyodom el, mikor végre megtalálom. Hölgyemet villámgyorsan magamhoz húzom, testemmel védve a mellénk becsapódó bûzbombától.

– Excuse moi – hajolok meg egy aprót Adachi felé, aki még fel sem fogta, hogy mi történt, de már ugrom is az éppen feltápászkodott lucskos színben pompázó vérfarkas után. A kis dögnek fogalma sincs róla, hogy mit csinál… szánalmas egy alak, ha hagyja, hogy az ereje így elvegye az eszét. Szeretné magát Adachira vetni, de abból nem eszik… nem tudom, hogy miatta van-e itt vagy a vámpírok iránti gyûlölete vonzotta ide, az biztos, hogy sok ész nem szorult a buci fejébe. Egy lökéssel métereket zuhan hátra, s ekkor látom, hogy meg van sérülve. Világos… Sebzett vadállat nem tudja, hogy mit csinál. Nem hiszem, hogy a mi falkánkhoz tartozna, de nem kell nekem új háziállat – morfondírozom, miközben hölgyemtõl egyre távolabb kerülünk. Farkasom bordájánál tépett seb vérzik. Hm, talán Dawe-vel is összefutott volna? Õ végez mindig félmunkát – ragadom torkon és szorítom egy fának, mire az fájdalmasan reccsen, mármint a fa, nem a farkas. Õ csak ezután vonít hatalmasat és hörög fel , mikor mellkasán sebet ejtek, és végül torkát vágom el, mire üvöltése megszakad, s élénkvörös vér fröccsen vadiúj olasz öltönyömre, mire csak a szememet forgatom. Már megszokhattam volna. Kedvetlenül engedem a földre zuhanni a vadállatot és megyek vissza hölgyemhez, akinek az arca már megért egy misét, ahogy meglát kócosan, vértõl csöpögve.

Semmi válasz. Sejtettem. Tényleg fáj neki valami, de hogy mi, az lényegtelen. Próbál uralkodni magát, amivel mindkettõnk dolgát megkönnyíti.

- Rebeca… - leheli barátnõje nevét bizonytalanul. Várható volt, hogy elõbb-utóbb számon kéri rajtam. Felesleges hazudnom, nekem nem érdekem, hogy esetleg felkösse magát a baldachinnal.

- Miatta ne aggódjon. Nem esett bántódása – felelem higgadtan, majd továbbra is a lassan alvadó vért szemlélem. Nem tudom, hogy kié, de igazán ízletes. Máskor is a családjából kellene hozatni…

Mikor felnézek, látom, hogy Adachi ahelyett, hogy némiképp megnyugodna, inkább magába roskad, s szemében mintha kihunyt volna a ragyogás. Jaj, édesem, hogy lehetsz ilyen önzõ? Hát már a barátnõd élete sem érdekel? Szegénykém… Naaa, csak nem fogsz sírni? Dehogynem… Tisztán látom, hogy egy könnycsepp gördül le az édes kis arcán. Hölgyem, nem szabad az ilyet így mellre szívni…

- Engedelmével... – hajol meg, majd távozik zaklatottan az én kis madárkám. Hát… nincs mit tenni, nézek utána kissé lapos tekintettel. Bár azt meg kell hagyni, hogy nem nagyon hagytak még így faképnél… Nekem mindenestre semmi okom a sietségre. Kényelmesen iszogatom meg a maradék palack vért, majd felsétálok a szalonba és lustán dobom le magamat a fotelba, majd arcomat öklömre hajtva bámulok ki az ablakon… a semmibe. Nem is tudom, hogy meddig ültem így. Talán percekig… talán órákig. Vannak pillanatok, mikor a vámpírok álmodnak. Aludni ugyan nem tudunk, de emberi életünk jelenetei éber álomként kúsznak tudatunkba, és nem tehetünk ellene semmit.

Már hosszú órák óta állok a teste felett. Fogalmam sincs, hogy mi tart itt, mert nem érzek semmit. Hosszú haja lágyan simul angyali szépségû arcára, mely vértõl mocskosan nyugszik a jéghideg földön. Kezem váratlanul szorul ökölbe, arcom önkéntelenül rándul össze. Mindegy, csak innen el. Dühösen fordulok el és indulok el a semmibe. A méreg úgy mar, hogy üvölteni tudnék, de én valahogy csak a dühöt érzékelem. Gyûlölöm. Gyûlölöm… Nem érdekel, hogy õ is gyûlölt. Nem érdekel, hogy vége. Nem érdekel, hogy apám holtan fekszik a sárban. Nem érdekel, hogy anyám sikít a fájdalomtól. Nem érdekel az egész világ. Nem akartam tõle soha semmit. Nem akartam, hogy az enyém legyen akármi is, nem akartam, hogy szeressenek. Csak Õt akartam… De õ sincs többé. Mintha az elõbb láttam volna egy kardot… hol lehetett…? Áh… ne… ne most… Érted?! NE!

Nem láthattam, de tudtam, hogy üvöltve rogyok a földre, s szertefoszlik minden, amit valaha igaznak hittem…

Lesütött szemeim hirtelen pattannak fel, ahogy a telefon éles hangja szilánkokra töri az elmémben fakuló valóságot. Kissé kábán nézek a telefonra, majd vetek egy gyors pillantás az ablakon kívüli éjszakára. Három utcával odébb van a temetõ… De a telefon egyre csak csörög. Magamat kissé kihúzva nyúlok érte és gyújtok rá gyorsan egy szál cigarettára.

- Itt Lars – szólok bele a tõlem megszokott higgadt hangnemben, majd lassan kifújom a füstöt. Kavargó gondolataimat igyekszem kissé odébb terelgetni, s teljesen a hívóra koncentrálni.

- Üdvözletem, kegyes úr! – hallom Dawe könnyed gunyoros hangját a vonal másik végén.

- Mit akarsz ezen a kései órán? Gyerekeknek ágyban a helyük – felelem lapos tekintettel. Ennek aztán felesleges komolykodni.

- A karikatúra utasított, hogy adjak át neked pár információt az akcióval kapcsolatban, mert õ nem hajlandó neked a száját tépni…

- Adachiról? – érdeklõdöm, figyelmen kívül hagyva a gúnyos hangnemet, miközben tekintetem röpke pillanatig a résnyire nyitott ajtón idõzik, anélkül, hogy arra fordulnék. Már érdekelne, hogy meddig tart mégis ez az egész elõkészítés, mert ha valamiben, abban biztos lehetek, hogy hölgyem nálam marad egészen a végsõkig. A fõnök nemigen szeret foglyokkal bajlódni, s ha teheti, más nyakába varrja az ellátásukat és elhelyezésüket. Fõleg ha neki személyesen semmi dolga vele.

- Ühüm – hallatszik, ahogy Dawe éppen az asztalán kotorászik, ami finoman szólva is olybá szokott tûnni, mintha tehénlepénnyel borították volna be. – Felírtam valahová… Áh, igen, itt van. – A túloldalról egy kisebb hegyomlás zajai hallatszódnak. Kezemmel az asztalon dobolva várom, hogy kiszabadítsa magát a papírkupac alól, ami bizony beletelik egy kis idõbe.

- Khm, szóval… Ha minden jól megy, még olyan két hét, és Woodék elérnek Chenonceaux-ig. Addigra nem ártana, ha valahogy odaédesgetnéd a csajt. Szóval ajánlom, hogy elõtte élvezd ki a dolgok elõnyeit, mielõtt jelet adunk az akció megkezdésére…

- Dawe – kezdem, miközben ujjaim egyre erõsebben dobbannak az asztalon -, van neked bármi fogalmad arról, hogy hogy illik viselkedni az áldozatokkal?

Dawe hangján hallatszik, hogy ajka élveteg mosolyra húzódik:

- Mindent szabad, kivéve, ami ellenkezik a paranccsal. De hogy jön ez ide?

- Úgy, hogy esetleg elleshetnéd, hogy hogyan illik bánni a hölgyvendégekkel – felelem húzott szájjal, majd még hozzáteszem: - Az más téma, hogy mi történik velük a fogságuk után.

Dawe hirtelen hatalmas hahotába kezd a másik oldalon. – Tudod, hihetetlenül kegyetlen tudsz lenni, ember!

- Dawe – veszem a számba újból a cigit -, ha esetleg elfelejtetted volna, nem vagyok ember – mosolyodok el sejtelmesen, majd egy laza mozdulattal leteszem a kagylót és elégedetten fújom ki a füstöt. Mosolyom egy kicsit mintha még szélesebbre húzódna, felállok és elnyomom a cigarettát a hamutartóban, majd az ajtó felé fordulok.

- Nem fáradna be, hölgyem? – kérdezem hívogatón. S lám, az ajtó kitárul, s szépséges foglyom alakjára hullik a sötét szalonba besütõ holdfény. Kis félelem, s zavarodottság bújik meg ragyogó tekintetében, de halálos rettegésnek semmi nyoma. Nagyon helyes, nem én leszek a hóhérod. Én tûnõdésemben kissé oldalra döntöm a fejemet, úgy fürkészem vonásait.

- Legnagyobb sajnálatomra értesítettek, hogy nem élvezhetem már sokáig üdítõ társaságát – kezdem elgondolkodva, miközben elmémet ismét megrohanják a telefoncsörgés elõtti zavaros emlékek. Zavaróbbat el sem tudnék képzelni.

- Kinek passzol le? – kérdezi Adachi kissé ijedten, s talán sejtve a választ. Erre én csak nyugtatón (gonoszul…) elmosolyodom, s teszek felé egy lépést, mire õ ugyanannyit hátrál, s így háta finoman a falnak ütközik. Mikor lassan fölé hajolok, kissé megremeg, s látom szemében a félelmet: mi lesz most…?

- Naaa – susogom csitítón, arcán végigsimítva. Arcom egyre csak közeledik az övéhez, mígnem csak centik választanak el bársonyos bõrétõl. A válla fölé hajolva finoman cirógatom az arcát. Szinte minden érzékemet csábítja a finom ívû nyaka alatt pulzáló vér…

- Csak nem fél tõlem? – búgom mézesmázosan a fülébe.

Mielõtt a telefon után nyúlnék, töltök egy korty bort, majd miután kiélveztem az illatát és megízlelgettem, a poharat az asztalra teszem és rágyújtok egy szál cigarettára. Lustán terpeszkedve pöfékelek egy darabig, majd kezembe veszem a régimódi vezetékes telefont és tárcsázni kezdek a körbefordulós számlapon. Mikor a búgás hirtelen megszakad, egybõl a lényegre térek:

– Lenne szíves felvilágosítani, hogy miért kell fogságban tartanom ezt a hölgyet?

kérdezem, miközben lepöccintem a hamut az asztalon lévõ kristály hamutartóba.

– Szép jó estét, Aiden! HÁT MIÓTA MAGÁZOL TE ENGEM?! – visít bele valaki a

kagylóba max hangerõn, ami kissé átrendezi a frizurámat. (Értsd. összes hajam egy oldalon.)

– Õfelsége hol van? – kérdezem lapos tekintettel, miközben sikertelen próbálkozást

teszek arra, hogy fejemet kissé emberibb formába hozzam.

– Naaa, Aiden, csak nem máris szabadulni akarsz tõlem?Dawe a hangokból ítélve

fellendítette a lábát az asztalra. Nem gondoltam volna, hogy ez a komplett idióta veszi fel a telefont… De ha már így alakult, megpróbálok kiszedni belõle valamit.

– Ha már a karikatúra nincs bent, akkor légy szíves magyarázd el te, hogy mihez kell

kezdenem a hölggyel.

– Még kérdezed? – hallatszik Dawe kajánkodása. – Ha jól láttam, tegnap nem nagyon

kérdezgetted, hogy mihez kezdj vele…

– Úgy érted, amíg a barátnõjét szórakoztattad? – kérdezem lustán, míg lassan kifújom a

füstöt és újabbat szippantok a cigibõl. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy tette a szépet a nõnek, mikor megérkeztem az estélyre. A zavart nevetésbõl (meg Dawe jellemébõl) ítélve nem semmi dolgokat susoghatott a fülébe.

– Hmm… nem semmi a csaj, nem? Ha nem nyírtad ki, szívesen randiznék még vele…

Képzelem… ami azt illeti, sosem tudta, hogyan kell bánni a hölgyekkel. Nem csodálom, hogy senkivel sem jött neki össze… amint felkér valakit táncolni, az a szteppelés egybõl elûzi a romantikus varázst.

– Még él… – felelem. Szemeim hirtelen összeszûkülnek, de ennek ellenére teljesen

közömbös hangon folytatom. – De ha nem vagy hajlandó beszélni, akkor nem sokáig fog.

Szinte látom magam elõtt, ahogy kaján mosolya durcás fintorba fordul.

– Emlékszel még a glasgow-i falkára? – vesz erõt magán és vált komolyabb hangnemre.

– Úgy tûnt, hogy a brit szigeten maradnak, amíg nem csatlakozik hozzájuk a walesi

csapat, de nem így történt. Az itteni bandájuk ahelyett, hogy visszatért volna, keresni kezdte ezt az Adachit, akirõl rengeteg pletyka keringett a környéken. Már a kezdetektõl maguknak akarták az erejét.

– Az erejét? – dõlök elõre érdeklõdve. Szemeim kissé összeszûkülnek a figyelemtõl.

– Ja – érkezik a tömör válasz. – A kis kalitkába zárt madárkád ugyanis messze földön

híres gyógyító. Világos, hogy a farkasoknak miért kell annyira. Egy érintés és ismét harcra képesek.

Világos. A vérfarkasoknak nem olyan ellenálló a bõrük, mint a vámpíroknak, könnyebben szereznek felszíni sérüléseket.

De mi a szösz? Hm… nem gondoltam volna, hogy hölgyem ilyen értékes lenne… vajon mire lehet még képes?

– A farkasoknak információkat hintünk el a hollétét illetõen, anélkül, hogy megtudnák,

hogy nálunk van. Majd két hét múlva Párizs környékén kitesszük a csalit és elintézzük a bandát.

– Vagy úgy – mosolyodom el halványan. –További szép estét! – teszem le a kagylót,

majd elnyomom a cigarettát és kezembe veszem a boros poharat. Tûnõdve szemlélem a mélyvörös italt, melybõl saját tükörképem néz vissza rám mélázva.

– Jim! – szólítom itteni szolgámat, mire hamarosan nyílik az ajtó és Jim a szobába

lép. Egy hosszú pillanatig még a poharatszemlélem, majd lassan felnézek. – Szólj a hölgynek, hogy nyolckor szívesen költeném el vacsorámat a társaságában.

– Igenis! – bólint a manó szaporán, majd el is indul, hogy teljesítse kérésemet.

Fél nyolckor már teljesen készen voltam. Vettem egy forró zuhanyt, majd tiszta ruhát húztam. Egy fekete nadrágra esett a választásom, melyhez fekete bõrcipõt és fehér inget választottam, majd arra egy fekete mellényt. Egy hölggyel elköltött vacsorának illik megadni a módját. A hajamat is kiszabadítottam a Dawe által alkotott frizurakölteménybõl és lazán hátrafésültem, hogy ne hulljon a szemembe.

Mikor a kivételesen kivilágított, tágas és díszes ebédlõbe érek, nyugodtan konstantálom, hogy minden a lehetõ legtökéletesebb. Egyébként mindig így italozom, hiszen ennem nem kell, de az idõmet szívesen töltöm a helyiségben.

Helyet foglalok a megterített asztal egyik végén és töltök magamnak egy pohár, kivételesen nem bort, hanem vért. Mostanában nem volt idõm vadászni, így gyorsabban tudom kissé felfrissíteni magam.

Jim már elment hölgyemért, s ahogy hallom, már közelednek is. A manó szélesre tárja Adachi elõtt az ajtót, így a szemük elé tárul az étkezû minden pompájával együtt. Nem vagyok híve a giccsnek, de megérte hölgyemnek elegáns ruháért küldeni. A mélylila suhogó selyem lágyan emeli ki karcsú alkatát, de nem hivalkodó, inkább elegáns és arisztokratikus.

Ahogy leül, látom arcán a visszafojtott izgatottságot és a kis zavarodottságot, az ártatlanul börtönbe küldött emberek tipikus érzelmeit. Nem tudom elfojtani a talán kissé fensõbbséges (és sunyi…), de visszafogott mosolyt, mely arcomra kúszik, de nem is akarom. Ha már így alakult, kiélvezem a helyzetet.

– Szép estét, hölgyem! Reméltem, hogy eleget tesz meghívásomnak. Bízom benne, hogy

mindent kielégítõnek talál majd. Lásson hozzá a vacsorához és érezze otthon magát! – invitálom kedvesen, de a sejtelmes félmosoly még mindig ott tündököl a képemen.

– Jó estét! – üdvözöl õ is egy pillanatnyi habozás után. Látszólag még vannak kétségei

szándékaim tisztességességét illetõen… Nagyon okos.

– Köszönöm a szíves vendéglátást! – teszi még hozzá egy apró nyelés kíséretében. De

kis aranyos. Utána elnémul és csak a tányért szemléli kissé bizonytalanul.

– Egyen nyugodtan. Ön szerint lenne szívem bármibe is mérget tenni? – nevetem el

magamat halkan, lehunyt szemekkel, majd hogy megnyugtassam, vágok magamnak egy falat sültet és lassan ízlelgetve megeszegetem, mire õ is felbátorodik, s bár lassan és óvatosan, de csipeget valamicskét, pedig (ha szabad dicsérnem), remek itt a konyha. Bár a legutóbbi vendégem sem akarta elhinni, hogy nincs arzén az ételben és a konyhában sem áll kilós púpokban a cián.

Adachi pár percig küszködik a maga elé vett étellel, majd leteszi kését-villáját és egy pillanatig csendesen néz maga elé, majd hirtelen felemeli a fejét.

– Kérdezhetek valamit? – kérdezi. Éppen csak ránézek a talpas pohár pereme fölött, de

választ sem várva folytatja. – Mit követtem el?

Ha eddig leplezte is valamelyest, most tisztán látom, hogy riadtság, félelem csillog a szemében… és még valami. Fájdalom? Igen. Sok vámpírt láttam meghalni, s többségük arcán ott volt ez az érzés, melyet magukban hordoznak. Nevetséges és talán kissé mókás is.

– Ön, hölgyem? – kérdezem sejtelmesen mosolyogva, miközben poharamat a számhoz emelem. – Tudtommal az égvilágon semmit.

Hm, a kishölgy igazán szépen táncol, nem úgy, mint egyes társai. Bár a hölgyek itt mind elõkelõ nevelést kaptak, de a múltkor is sikerült összeakadnom valami botlábú némberrel, aki egy életre elintézte az új olasz cipõmet…

Mikor a dallamok elhalkulnak, illedelmesen hátralépünk. Felesleges luxus lenne elrejteni a kilétemet, hiszen úgy sem találkozunk többet, így be is mutatkozom, ahogy a protokoll kívánja.

– A nevem Aiden Lars. Önben kit tisztelhetek? – érdeklõdöm a szinte védjegyemmé vált

– Örülök, hogy megismerhetem – biccent udvariasan. – A nevem Adachi.

Milyen jól nevelt… végre nem egy vihorászós liba. Bár a neve elég érdekes. Vajon milyen nemzetiségû lehet?

Ekkor lép hozzánk egy lány, akivel hölgyem távozni készül. Úgy tûnik, mást kell keresnem, hogy elüssem a hátralévõ perceket.

– Örülök, hogy megismerhettem – mondja hölgyem ismét, majd egy udvarias pukedli után

barátnõjével távozik. Most mit csinálhatnék? Egy kis ideig fürkészõn nézek a hölgyek után. Tekintetem végigkíséri õket, ahogy végigmennek az emberekkel teli hatalmas elõcsarnokon, melynek kétszáz éves csillárai vonzzák a mûkedvelõk tekintetét… Kellemes nézelõdésembõl ismerõs arc zökkent ki. Na, már csak õ hiányzik, húzódom vissza a sarokba lapos tekintettel.

Reever megállás nélkül, céltudatosan vág át az elõcsarnokon, egy pillantást sem vetve a csodálatos freskókra vagy a táncolók színes tömegére. Ilyen nincs, ez komolyan bevette… De még ha ennyire el is szánta magát, tudhatná, hogy Lester nem valami megbízható… magyarán egy igazi szélhámos. A kutyámat nem bíznám erre a trógerre… gyávaságában mindig az erõsebbre hallgat.

Mindeközben követni kezdem Reever fekete kabátos alakját, aki nyílegyenesen tart Lester magánlakosztálya felé. Majd a folyosón elintézem a dolgot, aztán húzok haza.

Puha léptekkel követem a csarnokon kívülre a drága festményekkel teleaggatott, kárpitozott falú folyosóra. Nincs értelme utána sokáig sunnyogni, minél elõbb végzek, annál jobb.

– Reever! – lépek ki elé, nyájas fogadtatásban részesítve. Ez az arc… ezért már megérte eljönni!

– Lester, te dög! – üvölti el magát õrjöngve, amint rájön, hogy bizony itt õt árulták el, nem

– Bizony, Lester nagy dög tud lenni – susogom neki mézesmázosan. – Ha gondolod, utólag szívesen adok neki egyet, nehogy véletlenül megbosszulatlanul maradj… – Kényelmes mozdulattal zárom össze ujjaimat a torkán és szorítom a falnak. Keze ökölbe szorul, finom vágású arca eltorzul a dühtõl és a kétségbeeséstõl. Keményen markolja meg a csuklómat.

– Gyûlöllek! – sziszegi izzó tekintettel. – Gyûlöllek mindannyiótokat! Te is csak egy kis

rongy talpnyaló vagy! Neked aztán teljesen mindegy, hányan halnak meg, csak ûzhesd a mocskos kisded játékaidat! Nem igaz, Aiden Lars? – hirtelen rántja el a kezemet, míg szemeim rosszallóan szûkülnek össze. Nincs nekem erre idõm. Adja elõ a szánalmas pátoszát annak, aki érdekli. Egyesek még mindig nem hajlandók felfogni, hogy a világot nem lehet megváltani… Vicces, hogy az ilyen alakok mennyire komolyan tudják venni magukat. Nem tudok elfojtani egy mosolyt, ahogy a felemelt karomba ütközik és kezemet a hasába mélyesztem. Szegény Reever… sosem tudott uralkodni az érzelmein, nem csoda, hogy néha istenesen elpáholták. Teste halkan puffan a földön, ahogy eszméletét veszti. Egy ideig mélázva állok teste fölött, mielõtt bármit is tennék. Ha nem jelöli magát második Jézusnak, még sokat elérhetett volna, hiszen a fõnemes vámpírok kegyeltje volt. De õ választotta ezt az utat. Nem irigylem, a vallatása nem lesz kellemes.

Ekkor suhanó léptek zajára leszek figyelmes, s a szemem sarkából látom, hogy Lester érkezik sietve. No lám, a zajok az õ prémes fülébe is képesek behatolni…?

– Kész vagy? – kérdezi kissé talán idegesen, de válasz helyett hagyom, hogy Reever teste

tegye meg a hatást. Egy pillanatig furcsa fintorral szemléli az alig pár másodperces harc eredményét, majd lassan felém kezd fordulni.

– Nem, nem halt meg – adom meg a választ a kimondatlan kérdésre, majd kedvetlenül

kezdem szemlélni a Reever kemény bõre által szétroncsolt kesztyûmet. Ennyit nem ért meg, az biztos!

– Lars! – szól hirtelen, mint aki most kap észbe.

– Hm? – kérdezem oda sem figyelve.

– Van még valami! – kezd sietõsen magyarázni, figyelmen kívül hagyva vasvillaszerû

tekintetemet, amit most még félig-meddig komolyan is gondolok.

– Egy fejvadász most szólt nekem, hogy a tanács egy Adachi nevû nõ után küldte és a

kapumig követte, de nem tudott utána jönni, mert harcba keveredett Reever kebelbarátjával, még most is pofozzák egymást a narancslugasban – teszi hozzá fájdalmas fintorral. – A fõnök üzeni, hogy keresd meg!

– Adachi? Nem ismerem…

– Azt mondta, hogy az ablakon keresztül látta, hogy veled van! – feleli ingerülten a kis

sasorrú. Hopsz, ez nem jött be… Vádlón nézek rá, mire pattogva magyarázni kezd:

– Fogd el, aztán további parancsig ne tégy semmit! És ügyelj rá, nehogy bántódása essen,

különben kitekerik a nyakadat… – jegyzi meg gonoszan, mire felsóhajtok. Már csak ez hiányzik a ma estéhez. Vetek egy búcsúpillantást Reeverre, majd kerülõ úton kimegyek az épületbõl és villámgyorsan a fõbejárat elé suhanok. A tömeget pásztázva pillantom meg a két hölgyet valahol már a kert vége felé. Még jó, hogy nagy erre a tér… Nincs kedvem sokat szöszmötölni a dologgal, így egybõl a hölgyek mögé suhanok. Rebecára nincs most szükség, így hátulról egy könnyed mozdulattal több óráig tartó kábulatba küldöm. Szegény lány egy hang nélkül esik össze. Mielõtt Adachi bármit is tehetne, hátulról befogom a száját és mellé hajolok.

– Hölgyem, szépen kérem, hogy ne sikítson – búgom a fölébe. Szemei meglepetten

tágulnak ki, s egy ideig mintha fészkelõdne, majd erõt vesz magán, és csukva tartja azt az édes kis száját. Nagyon helyes… Nyugtatón (gonoszan…) végigsimítok az arcán, mire finoman összerázkódik. Naaa, nem fog fájni… annyira… Finoman az arcára fújok, mire lassan pislog egyet-kettõt és ájultan hullik a karjaimba. Na, meg is volnánk… Az egyszerûség kedvéért ölbe kapom és repülve száguldunk Párizsig. A hosszú út alatt hölgyem meg sem mozdul, de nem is baj. Legalább nem tud ellenkezni. vagy amit a legjobban utálok, nem tud hisztizni.

Észak-Franciaország sokat változott, mióta legutóbb jártam itt. Hiába, a romlást ez sem kerülheti el, ahogy az egész világ sem. Ez persze semmit nem változtat azon, hogy az egyik kedvenc országom. Kifinomultságával, eleganciájával legfeljebb Anglia veheti fel a versenyt. És sehol máshol nem ragyog ilyen szépen az éj… kár, hogy a ma estét nem szentelhetem annak a fenséges, 87-es évjáratú cabernet sauvignonnak, amit tegnap volt szerencsém megvenni. Helyette bájologhatok a tiszteletreméltó hölgyekkel a még tiszteletreméltóbb Lester estélyén. Kinek van kedve hozzá, amikor annyi mást is csinálhatna az ember?

Majdnem becsúszik egy ásítás, de sikerül visszatartanom. Nem lenne illendõ elaludni, hiszen még a fõkapuig sem értem el. Már innen látom Lester pazar villáját, mely szinte uralja az utcát klasszikus, de díszes formáival és persze mérete sem utolsó…

- Köszönöm, uram – szállok ki a taxiból. – Az apró az öné.

Ahogy belépek, kabátomat leadom a ruhatárban, majd fehér kesztyûimet megizgatva be is lépek a majdnem futballpálya méretû, viktoriánus stílusú, ízlésesen berendezett bálterembe. Franciaország ezen részén még élnek a régmúlt hagyományai, de ezzel együtt is kellemes néha látni, hogy életem legkedvesebb szakaszának árnyéka még nem tûnt el a világból teljesen. A hölgyek estélyi ruhában táncolnak az öltönyös férfiakkal, a vonósnégyes kedvenc keringõmet játssza. Sajnos nekem nincs idõm, hogy elmerüljek a hangok csodás világában, így kezdésnek magamhoz veszek egy pezsgõt és a sarokból figyelem az eseményeket, miközben néha bele-belekortyolok az aranyszín italba. Hm, ha nem is kedvelem kimondottan Lestert (magyarán az agyamra megy), azt el kell ismerni, hogy az italokhoz van érzéke. Bár mindig is szerette megadni a módját a dolgoknak, hogy lássák az emberek, hogy milyen gazdag. Vámpír létére igen lefoglalják az ilyen emberi dolgok.

Ahogy körbenézek, látom, hogy a vendégsereg csupa emberbõl áll, csak néha suhan el elõttem egy-egy ismerõs vámpír.

- Lars! – morrantja valaki a nevemet, amibõl világossá válik, hogy Lester észrevett.

- Lester? – pillantok fel lapos tekintettel, nem leplezve, hogy cseppet sem vágytam

üdítõ társaságára, majd meglepetten kiáltok fel. – Csak nem mentél neki az ajtónak?

- Vegyél vissza, te tróger! – pattog a kis sasorrú figura. – Tudod, hogy csak felsõbb

parancsra tûrlek meg! – Én sem önszántamból jöttem a farsangi bálodra… bár a pezsgõd nem is rossz. Ez az egyetlen ok, hogy a Föld megtûr a hátán…

- Reever mikor várható? – kérdezem, figyelmen kívül hagyva a halálmódot, amit az

imént ajánlott figyelmembe.

- Éjféltájban – feleli kelletlenül. – És a fõnök üzeni neked, hogy jó kutya nem játszik az

étellel – teszi hozzá kárörvendõen.

- Ha már nekem adták, igazán szórakozhatok vele egy kicsit, nem? – teszem fel a költõi

kérdést, majd az üres pezsgõs poharat letéve kellemesebb társaság után nézek. Ezúttal nem horgonyzok le egy sarokban, hanem elvegyülök a vendégek között, míg ki nem szúrok egy helyes, hosszú hajú nõt (lányt?) a sarokban. Ahogy nézem, rajta kívül kevesen vannak, akikkel eltölthetném az estét, a nõk többsége párral érkezett vagy a kis, kerek asztalok egyikénél vacsorázik. Kortyolok egy utolsót a borból, amit körutam alatt szereztem, majd leteszem a kristálypoharat és a nõ felé veszem az irányt. Közben a zenekar ismét egyik kedvenc darabomba kezd, így annyira nem is tûnik unalmasnak az estély. (Pedig tagadhatatlanul az).

Így közelrõl nézve tényleg szép a hölgy, még smink nélkül is, aminek hiánya elég furcsa egy ilyen eseményen. Sosem értettem, hogy az embernõk miért festik magukat. Szerintem csak csúnyítja az arcot.

- Szép estét, hölgyem! Megtisztelne egy tánccal? – hajolok meg kissé felé egy apró félmosollyal. Ahogy felnéz, kissé meg is bánom döntésemet. Nem szerettem volna felhívni magamra a figyelmet egy ilyen szépséggel, de nincs mit tenni…