|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2012. 01. 18. 19:49:48 | #18615 |
Karakter: Akai Satoshi
Megjegyzés: (Lawlietnek) VÉGE!
Közös megegyezéssel.
|
| Andro | 2011. 05. 09. 10:38:59 | #13512 |
Karakter: Akai Satoshi
Megjegyzés: (Nishi-sannak)
- Akkor... egy kólát szeretnék kérni – feleli halkan, én pedig mosolyogva bólintok, majd indulok el visszafelé.
Hamar megvagyok, közben érzem, hogy a munkatársaim éberen figyelnek. Vak vagyok, de nem hülye, viszont azt is tudom, hogy nem ártanának nekem szánt szándékkal. Blacky is felvakkant, talán megérezte az ismerős embert, mire elkuncogom magam. Mikor kitöltöm neki a kólát, visszasétálok az asztalhoz és leteszem elé. Tudom, hol ül, a legszélső sarokban, belül.
- Tessék – mosolygok rá, ő pedig valami köszönésfélét motyog. Mintha feszélyezve érezné magát mellettem. Már fordulnék vissza, amikor érzem, hogy megfogja a karom. Önkéntelenül rezzenek össze a váratlan és hirtelen érintéstől.
- Sajnálom – nyögi kissé ijedten, mire értetlenül fordulok felé.
- Mit? – mosolygok rá kedvesen. Nem értem, mit sajnál, mi a baj, hiszen nem tett semmi rosszat.
- Hogy ide jöttem...
- Én hívtalak, és örülök, hogy itt vagy – nevetek fel őszintén és szívből. Tényleg örülök, hogy eljött, habár nem lehet egy társasági ember a modorát tekintve. - Sajnos munkaidőben nem ülhetek le veled beszélgetni, inkább te ne haragudj emiatt.
- Holnap... elmehetnénk valahová sétálni? – kérdi halkan, szinte már bocsánatkérően.
- Rendben, elmehetünk – felelem boldogan. Olyan ritkán van alkalmam bárkivel is kimozdulni Blackyn kívül. Elkéri a címem, és megbeszéljük, hogy mikor jön értem. Nagyon boldog vagyok, bár nem is értem, miért. Hiszen még nem is ismerem.
~*~
Másnap délelőtt suliban vagyok, hajtás van, mert egy hónap és jönnek a vizsgák megint. De nem is bánom. Délután pedig dolgozom. Blackyt is megfuttatom az ebédszünetben, meg munka előtt, így szegény nagyon ki van dögölve. A többiek is megkérdik, mitől vagyok ilyen feldobott, meg is gyanusítanak, hogy randim lesz, de én csak mosolygok rájuk. Lehet, hogy randi, habár Nishi-sannal még nem is ismerjük egymást. Kiváncsi vagyok, hová akar engem vinni és mit fogunk csinálni. Alig bírok magammal egész délután, és hazafelé rendesen megfuttatom Blackyt, és csak otthon veszem észre, hogy nagyon fáradt.
- Ne haragudj! – simogatom meg a fejét. – De még lesz egy sétánk Nishi-sannal. Nem baj? – kérdem, mialatt ő a szőnyegén fekszik.
Blacky vakkant egyet, és tudom, hogy fáradt, de nem akarom a botot vinni. Blacky megbízhatóbb és szükség esetén meg is tud védeni minket, ha kell. Enni adok Blackynek, majd én is bekapok pár falatot. Aztán megfürdöm és összekészülődöm. Épp végzek, amikor megszólal a csengő. De még korán van, a beállított órám nem szólt. Az ajtóhoz megyek, majd kinyitom, és egyből megérzem, hogy ő az.
- Nishi-san, korán jöttél! – nevetek rá boldogan. - Örülök, hogy itt vagy, egy perc és én is jövök, várj!
Felkapom a kabátom, és megfogom Blacky hámját is, mire Nishi-san érintését érzem magamon. Értetlenül fordulok felé.
- Szerintem ő most maradhat, végül is én kísérlek majd – egy kicsit habozok, majd bólintok. Blacky úgyis fáradt, ráfér a pihenés. Bezárom az ajtót, majd lemegyünk az utcára, ahol Nishi-san belém karol. Egy pillanatra meglep, de nem engedem el, nagyon jó vele. - Hová menjünk? – kérdi végül.
- A parkba – mondom mosolyogva. – Ettél már? Van ott egy kedves kis étkezde, és nem kell félned, a tulaj nagyon diszkrét, nem kérdez semmit. Én is sokszor járok oda.
- Rendben – válaszol Nishi-san, bár érzem a hangján, nem nagyon szeretne emberek közé menni.
- Ilyenkor kevesen vannak, ne félj! – nyugtatom meg, mialatt elindulunk. – Mellesleg, tényleg jobb, hogy nem hoztuk Blackyt. Szegényt kissé megfuttattam ma, szóval fáradt, de olyan boldog voltam.
- Miért? – kérdi Nishi-san.
- Mert… - érzem, hogy elpirulok – mert elhívtál. Tudod, én nagyon ritkán mozdulok ki másokkal. Randira pedig nemigen hívnak, mert nem sokan randiznak szívesen egy fogyatékossal – mosolygok, de belül fáj.
Nishi-san nem szól semmit, és azt hiszem, jobb is, mert nincs is mit mondani. Ő is átmehetett jó pár dolgon, elég ha az arcán levő sebekre gondolok. Még mindig borzongok, ha eszembe jut, milyen volt őket megérinteni. Hamarosan megérkezünk a parkbeli kis étkezdéhez. Ahogy hallom, alig páran vannak, ők is kinn ülnek, hiszen szép idő van, de mi inkább bemegyünk és egy hátsó sarokasztal felé vezetem Nishi-sant. Tudom, milyen kellemetlen ez neki, hogy bárki megláthatja, de Kuroki-san, a tulaj nagyon kedves és diszkrét ember. Hamarosan elő is kerül, üdvözöl, megdorgál, amiért mostanában annyira elhanyagolom, majd megkérdi, hogy a szokásosat kérem-e.
- Igen, a szokásosat – nevetek. – És te, Nishi-san? Vagy inkább rám bízod magad?
- Válassz te – válaszol dörmögve, a sál teljesen mássá teszi a hangját.
- A barátod? – kérdi Kuroki-san. – Ön szerencsés ember, Nishi-san. Satoshi jó gyerek, arany szíve van – mondja, mire érzem, hogy vörösödök.
- Ne hozzon zavarba! – mondom. – Nos, akkor mindkettőnknek azt, amit én szoktam enni, rendben van? És kólát kérünk hozzá – adom le a rendelést.
Kuroki-san nevetve eldöcög, én pedig a kezembe temetem az arcom. Mindig leéget ez az ember, de nem rossz szándékból. Ő már csak ilyen, főleg, mióta a fia rákos és kiderült, csak pár hónapja van hátra. Sajnálom szegényt, mert hiába próbál vidámnak látszani, neki is megvannak a maga gondjai. Talán ezért is diszkrét annyira, mert tudja, hogy mindenki életében vannak szörnyűségek, ha nem is akarja azokat elmondani.
Nem telik bele sok idő, és már meg is érkezik az étel. Steak jól átsütve, mellé burgonyakrokett és uborkasaláta. Nagyon szeretem. Kuroki-san mindig ugyanúgy rendezi el az ételt, így ha nem is látom, meg tudom mondani, mi hol van. Leteszi elénk, majd meghajol és már csak a lépteit hallom, amik távolodnak.
- Remélem, ízleni fog – mosolygok Nishi-sanra. – Mindig ezt kérem. Igazi házikoszt, nem az a förtelem, amit a szupermarketben kapsz készkajaként. Jó étvágyat!
- Jó étvágyat! – a hangja már normális. – Ez tényleg finom! – hallom a hangját.
- Tudom – nevetek halkan. – Imádom a steaket és itt készítik a legjobban egész Tokióban.
Egy ideig csendesen eszegetünk, nem sok szó folyik köztünk. Közben néha behallatszik a kinti vendégek beszélgetése. Jól érzem magam Nishi-sannal, nem is tudom miért, de soha egy emberrel sem éreztem magam még ilyen biztonságban. Aztán Nishi-san egy olyan kérdést tesz fel, amire nehéz felelnem.
- Akai-kun! – szólal meg, mire azonnal rá figyelek. – Ami a szemedet illeti… nos, nincs valami mód, hogy láss?
- Itthon nincs – mondom. – Svájcban meg tudnának műteni, de ahhoz rengeteg pénz kéne és a biztosításom nem fedezi. Plussz iskolába kell járnom, fizetni a számlákat, és arra majdnem minden pénzem rámegy. Egy ilyen műtétet álmomban sem engedhetnék meg magamnak.
- Nincs családod, rokonod, aki segíthetne? – kérdi kíváncsian, mire megrázom a fejem.
- A szüleim kétéves koromban meghaltak, amikor leégett a házunk. Én is akkor vakultam meg. Azóta egy intézetben éltem és egy éve jöttem el onnan – mesélem. – Nem tudok róla, hogy lennének rokonaim, mert soha senki sem keresett, ha jól emlékszem. De miért kérdezed?
Szerkesztve Andro által @ 2011. 05. 09. 10:41:24
|
| Andro | 2011. 02. 02. 13:44:05 | #11026 |
Karakter: Akai Satoshi
Megjegyzés: (Nishinek)
- Csúnyán lehorzsoltad a lábadat. Itt lakom a közelben, ha gondolod átjöhetsz, és kitisztítom a sebet, nehogy elfertőződjön - ajánlja fel. A hangja kedves, én azonban bizonytalan vagyok. Nem szeretném rátukmálni magam valakire.
- Én igazán nem szeretnék... alkalmatlankodni. Nem olyan súlyos... - mentegetőzöm, hiszen nem várhatom el tőle, hogy egyből kezelésbe vegyen egy idegent.
- Ugyan már! Ez a legkevesebb – erősködik, majd csak azt érzem, hogy megfog a ruhámnál fogva, és húzni kezd.
Megfogom Blacky hámját, és elindulunk. Nem tudom, jó ötlet-e, de nem akarom felmérgesíteni. Nemsokára a kapunál vagyunk, ahol az öreg jegyszedő bácsi is áll. Már messziről megismerem a helyet, sokszor járok ide.
- Viszontlátásra! - köszönök el vidáman, majd kilépünk a kapun a járdára.
- Te merrefelé laksz? - kérdi, én pedig meglepődöm, mert a hangja olyan, mintha eltakarta volna az arcát. De nem teszem szóvá, nem akarok udvariatlan lenni.
- Három buszmegálló, meg egy kis séta – mosolygok, miközben a lámpa kakukkolni kezd jelezve, át lehet menni.
- És Blacky mennyi idős? - jön az újabb kérdés.
- Öt éves, még fiatal. Nagyon jó kutya, és nagyon jó barát is- simogatom meg Blacky fejét. - És te hány éves vagy? - érdeklődöm, miközben felé fordulok. Nem lehet sokkal magasabb nálam, de mivel nem tudom milyen magas, inkább csak jelzem, hogy figyelek rá.
- Tizenkilenc, nem rég volt a születésnapom – mondja artikulálva, mire elnevetem magam, és megfogom a vállát. Érzem, hogy összerezzen, mire elengedem. Talán nem szereti, ha hozzáérnek. Vannak ilyen emberek, de én csak így látok. Kellemes érintése van a kabátjának, finom puha.
- Ó, hát akkor utólag is boldog születésnapot! - vigyorgok boldogan. Ő nem válaszol.
Azt hiszem, megérkezhetünk, mert hirtelen megállunk. Aztán már csak a zár kattanását hallom, majd az ajtó nyitódását, és előre enged. Blacky bevezet, Nishi-san pedig elmondja, hová pakoljam a kabátomat és a cipőmet. A kabátot segít levenni is, pedig nem is kértem. Ez kedves gesztus tőle. Bevezet a nappaliba, majd magamra hagy. Körbejárok a szobában, mindenen végighúzom a kezem, mígnem a kezembe akad egy szobor. Nagyon szép, igazi remekmű. Végigfuttatom rajta az ujjaimat újra és újra.
- Kérsz valamit inni? - kérdi Nishi-san, én pedig ásványvizet kérek. Hamarosan meg is hallom a lépteit, majd meghallom a hangját is. - Tetszik? - kérdi.
- Nagyon szép! Nagyon jó munkát végzett az, aki csinálta – mondom vidáman, mialatt az asztalhoz evickélek és leülök. Poharat érzek a kezemben, és egy szívószál csiklandozza az állam. Igen figyelmes.
Aztán valami csípős és hideg ér a sebemhez. Akaratlanul is felszisszenek, de nem adok több hangot a fájdalmamnak. Nishi-san a sebemet tisztogatja.
- Még a nagymamámé volt, tőle kaptam mielőtt meghalt – magyarázza, mikor befejezi a sebkezelést.
- Tudod... rossz olyannal beszélni, akit nem látok. - kezdem felé fordulva. - Nem tudom megérted-e. Én tapintással látok, és szeretnélek téged is „megnézni”. Tudom... vagyis láttam, hogy nem szereted ha hozzád érnek, de kérlek, most az egyszer megengednéd? Ígérem többet nem foglak ilyen ostobaságokkal zaklatni, csak rossz a sötétben hangok után tapogatózni. Szeretnék a hangokhoz arcot is kapcsolni - fejezem be bizonytalanul, és remegve várom a választ.
- Rendben, de kérlek csak óvatosan – adja meg halkan az engedélyt, és szinte érzem, mennyire ideges.
Kezét érzem a kezemen, ahogy az arcához vezeti azokat, majd elenged, én pedig óvatosan kezdem őt feltérképezni. Formás orr, szűk szemek, puha bőr, a haja is selymes, mint a selyem. Igazán csinos lehet az arca, ahogy így "megnézem". Lassan kezdem megismerni az arcát, majd ahogy ajkaihoz érek érzem, hogy enyhén összerándul. Furcsa hegeket érzek a szája két oldalán, mire megmerevedek, majd még az előbbinél is óvatosabban futtatom végig ujjaimat a hegeken. Mintha be lennének varrva. Szörnyű lehet, már értem, miért nem akarta, hogy hozzáérjek. Végül leteszem a kezem. Szinte hallom, hogy megkönnyebbül.
- Ezt... hol szerezted? - kérdem meglepetten, de igyekszem tapintatos lenni, hogy ne sértsem meg. Nem lehetek követelőző.
- Régi történet, majd egyszer elmesélem, rendben? - válaszolja, mire bólintok. - Nem szeretek róla beszélni. Rossz emlék.
- Megértem. Nekem is vannak rossz emlékeim - halványan rámosolygok, majd felveszem a poharam és kortyolok egyet a vízből. - Mindenkinek vannak. Engem mindig megbámulnak, a hátam mögött összesúgnak, lesajnálnak, amikor azt hiszik, nem tudok róla. Lehet, hogy vak vagyok, de nem hülye. Tudom, mit gondolnak az emberek a fogyatékosokról.
- Undorítónak tartasz, ugye? - jön a következő kérdés, mire elkerekednek a szemeim. Hogy gondolhat ilyet?!
- Természetesen nem - rázom a fejem. - Nekem nem számítanak a külsőségek, hiszen nem látok úgy, mint a többi ember. Nem ítélek el valakit, aki nem szép. És te szerintem egészen csinos vagy - próbálok bátorítóan mosolyogni. - A lelked szép, a többi nem számít.
Hallom, hogy halkan kuncog. Remélem, nem engem nevet ki. Csak kimondtam, amit gondoltam. Persze, tudom én, hogy néha jobb kussban maradni. Azt hiszem, hülyét csináltam magamból. De már mindegy, megszoktam. Végül Nishi-san nagy sokára abbahagyja a kuncogást, és megszólal.
- Te vagy az első, aki hosszú évek óta fel tudott vidítani. Na és, mit csinálsz, ha nem az Arborétumban sétálsz? - kérdi.
- Egy vakoknak fenntartott gimnáziumban tanulok, és mellette a Sweet Afternoon kávézóban dolgozom mint részmunkaidős - válaszolom. - Kell a pénz, mert a suli ugyan ingyenes, de a lakbért meg az ellátásomat fizetnem kell. Így is mindig megbámulnak, ha meglátnak, de a személyzet, meg a törzsvendégek rendesen. Ha van kedved, egyszer benézhetnél.
- Talán - hagyja rá, de úgy veszem ki a hangjából, sosem fog oda betérni.
Még egy ideig beszélgetünk, de aztán egy idő múlva muszáj mennem. Nishi-san segít felvenni a cipőm és a kabátom, majd lekísér az egyik buszmegállóba és a buszt is megvárja velem. Ennek módfelett örülök, mert nélküle eltévednék. Még mielőtt a buszra felszállnék, egy kis kártyát veszek ki a kezemből és a kezébe nyomom. A kávézó címe van rajta, remélem eljön és nem dobja ki a kártyát. Csak szeretném neki jelezni, hogy szívesen látom. Mikor felszállok a buszra még integetek neki, holott azt sem tudom, ott van-e még. Nem kell látnom hogy tudjam, az emberek megbámulnak, mikor tapogatózva elindulok helyet keresni. Nem érdekel, hiszen ők nem látnak úgy, mint én és Nishi-san.
~*~
Másnap délután iskola után szinte robogok a kávézóba. Imádok ott dolgozni, a személyzet kedves, a vendégek is türelmesek, és megértik, ha néha nem vagyok olyan villámgyors, mint látó társaim. A főnökasszonynak sem volt semmi baja eddig, amiért vak vagyok. Mikor belépek, két hangot hallok beszélgetni. Azonnal megismerem őket. A két másik pincér, Akira és Yuka az. Együtt járnak, ez nyílt titok, talán ezért is dolgoznak itt. Blacky a helyére fekszik, egy puha szőnyegre, mialatt én átvedlek a munkaruhámba. Majd bemegyek a konyhába.
- Sziasztok! - köszönök a párosnak, mire abbahagyják a trécselést. - Megzavartam valamit?
- Egyáltalán nem - nevet fel Yuka. Ugyanolyan örökmozgó, mint én. - Üdv, Satoshi!
- Hogy vagy, haver? - kérdi Akira, miközben odajön hozzám és vállon vereget. - Indulhat a muri?
- Felőlem mehet - kuncogok.
Felkapom a jegyzettömböm és a tollam, meg egy vonalzót. Általában meg tudom jegyezni, amit a vendégek kérnek, ez a jegyzettömb csak a biztosíték miatt van nálam, ha egyszerre ötnél több mindent kéne megjegyzenem. De van, hogy a vendégek kérik el, és írják rá, mit szeretnének. Na igen, mivel én különleges vagyok, ők is segítőkészek. Annyit hallok, hogy alig néhány asztalnál ülnek. Yuka elmondja hová kell mennem, így kapom magam, és már húzok is. Ügyesen kerülgetem az asztalokat, nem okoz nagy nehézséget, egy éve dolgozom itt, tudom, hogy mi hol van.
Körülbelül egy órája dolgozom már, amikor nyílik az ajtó, és ismerős lépteket hallok. A szívem a torkomban dobog, és az arcom széles mosolyra húzódik. Habár csak tegnap hallottam ezeket a lépteket, mégis ezer közül is felismerném őket. A léptek megállnak, majd elindulnak egy sarokasztal felé. Én utána indulok, megvárom, míg elhelyezkedik hátul, és csak akkor lépek oda hozzá.
- Nem gondoltam, hogy eljössz, Nishi-san! - nevetek rá.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok? - kérdi meglepett hangon.
- Megismertem a lépéseidet. Tudod, a hallásom nagyon jó, és mikor hallottalak belépni, tudtam, hogy te vagy az. Hozhatok valamit?
|
| Andro | 2010. 12. 27. 11:06:58 | #10046 |
Karakter: Akai Satoshi
Megjegyzés: (Nishinek)
Az óra csörgésére ébredek fel. Kinyitom a szemem és megdörgölöm. Hallom, hogy Blacky már fut is felém, és megérzem nedves orrát, ahogy bököd, majd a nyelvével is megnyalja az arcom. Elnevetem magam és megsimogatom puha bundáját. Mindig így kelt, és ráadásul ma sétálni megyünk az Arborétumba. Szeretem a növényeket, a sétát, és hála égnek oda vakvezető kutyákat is beengednek. Ma dolgoznom sem kell menni, így ez a nap kiváló alkalom egy sétára.
- Jól van na, kelek már! – nyomom arrébb Blacky fejét, de ő igen nehezen tágít, sőt, a takarót is lehúzza rólam, így tényleg fel kell kelnem. – De nyugtalan vagy ma. Örülsz, hogy megyünk?
Válaszként csak egy hangos vakkantást hallok, és ismét muszáj elnevetnem magam. Blacky nagyon izgatott, pedig nem is tudja, hová megyünk. Habár néha úgy érzem, megérti, amit mondok. Okos kutya. Kimegyek a mosdóba, megmosom az arcom, aztán visszatérve a szobába a szekrényben kezdek turkálni. Valami ruha kéne. Kora ősz van, ilyenkor még nem olyan hideg az idő, így egy farmert és egy hosszúujjú pólót vadászok ki. Azt hiszem zöld, mert nagyon sima anyaga van. Felöltözöm, aztán rendbeteszem az ágyam és készítek magamnak egy kis reggelit. Persze Blackyt is megetetem, aki már ugrál és ugat mellettem.
- Jól van, tudod, hogy nekem kissé lassabban megy – nyugtatom meg mosolyogva, miközben a szekrényben tapogatózom a konzervek után. – Na, meg is van! – mutatom fel neki a megtalált konzervet. – Hazafelé majd veszünk, úgy érzem elfogyott a kutyakaja.
Kikotrom neki a reggelit, és az én kajám is elkészül. Rántottát csinálok. Sokan azt hiszik, mert vak vagyok, nem vagyok jó semmire és mindig segíteni kell nekem. A szomszéd néni is folyton átkopog reggelente, meg este, hogy nem kell-e segítenie, és néha több lakó is megjelenik. Nem értik meg, hogy jól vagyok, és attól, hogy nem látok, még el tudom látni magam. És az érzéseim megint beigazolódnak. Alig ülök le reggelizni, máris kopogást hallok a bejárati ajtónál. Sóhajtok egyet és felállok. Ez biztosan Mariko-san lesz, a szomszédnéni. Kinyitom az ajtót.
- Jó reggelt! – szólok ki. Meg sem kell mukkannia, megérzem, hogy ki az. Mariko-sannak jellegzetesen kissé öreges káposztaszaga van. – Miben segíthetek, Mariko-san?
- Jó reggelt, Satoshi-kun! – leplezni igyekszik a meglepettséget, hogy megismerem. – Jól vagy? Minden rendben? Nem kell segíteni? Tudod, a te állapotodban…
- Nem, köszönöm – rázom a fejem és mosolygok. – Remekül vagyok. Épp reggelizek. Bejön?
- Nem, nem kis drágám – hallom, hogy hátrál. – Csak benéztem, nem kell-e segíteni valamiben. És ma itthon leszel?
- Sétálni megyek Blackyvel – mondom, mire a kutyám vakkant. – Az Arborétumba megyünk.
- Aztán vigyázz magadra! Nem mindenki olyan jóindulatú, mint mi itt a házban. A külvilág veszélyes egy magadfajtának. Na, én megyek is, minden jót!
Köszönök neki, majd becsukom az ajtót. Mindig ezt mondja. A magamfajtának, mintha nyomorék lennék, valami magatehetetlen ember, aki két lépést sem tehet nyugodtan. De nem tehetek ellene semmit. Nem rosszindulatú emberek, de képtelen megérteni, hogy vak létemre képes vagyok teljes életet élni.
Nyugodtan megreggelizem, majd elmosogatom a tányéromat és Blacky tálját, mindent a helyére teszek, és cipőt, majd egy vékony kabátot húzok. Magamhoz veszem a tárcámat, rákötöm Blackyre a hámot, és már indulunk is.
~*~
Kellemes idő van, ahogy az Arborétum felé utazunk a buszon. Sajnos túl messze van gyalog, és így kényelmesebb is. A gond csak az, hogy a buszon tapintani lehet a feszültséget és szánakozást, amikor emberek között vagyok. Mindig ez van. Sajnálkoznak rajtam, de igyekszem már meg sem hallani, elvégre muszáj optimistán felfogni mindent. Három megálló után szállunk le, és már csak néhány métert kell megtennünk, hogy elérjük a kaput. Ismerem a helyet, jártam már itt, és Blacky amúgyis biztosan vezet. A kapunál annak rendje és módja szerint jegyet veszek. A jegyszedő bácsi hála égnek nem tesz megjegyzést, már ismer, és tudja, hogy nagyon talpraesett vagyok.
- Egy kis séta a növények között? – kérdi nevetve. – Nagyon szép japán nárciaszaink érkeztek a múlt héten. Arrafelé vannak, ott hátul a jegenyefák után – mondja. – Előbb jobbra, aztán a rózsáknál balra, majd egyenesen előre – tájékoztat.
- Köszönöm, Kimura-san! – hajolok meg, majd befelé indulunk.
Lassan megyünk előre, hiszen én mindent meg akarok ismerni. Minden növénynél megállunk, amit még nem ismerek, vagy már régen „láttam”. Végigtapogatom a leveleket, a virágokat. Elvileg nem szabadna, de én csak így látok. Aztán lassan elérjük a nárciszokat is. Édes illatuk van, a levelük és a szirmuk puha, lágy. Leguggolok, hogy megszagolhassam. Blacky mellettem fekszik és a fejét az ölembe hajtja. Megsimogatom a füle tövét. Aztán hangok ütik meg a fülemet. Durva hangok és a kutyám is felkapja a fejét. Morog és vicsorog. Mintha valakik veszekednének. Felállok és elindulunk arrafelé.
Nemsokára már ki tudom venni a beszédet is. Körülbelül négyen lehetnek. Hárman valakit csúfolnak, azt hiszem.
- Mi van, torzszülött? Na gyere, te nyomorék, azt hiszed, erősebb vagy? – egy rúgást hallok, mire Blacky megrántja magát, és kitépi a hámot a kezemből.
- Blacky! Várj! – kiáltom, és indulnék utána, de megbotlom és elesek. – Blacky, vissza!
Feltápászkodom, a térdem sajog, és nem merek megmozdulni. Blacky ugatását hallom, meg rémült kiáltásokat, majd minden elcsendesedik. Előrefelé tapogatózom és lassan teszek egy-két lépést. Aztán léptek zaját hallom, és hirtelen Blacky nedves orrát érzem a kezemen. De újabb lépések közelednek. Kitapogatom Blacky hámját és megállok. Ide-oda forgatom a fejem, aztán amikor az idegen léptek megállnak előttem, rémülten hátrálok egy lépést. Mi van, ha ez az ember bántani akar? Vajon mi lehet azzal, akit csúfoltak? Ő lenne az egyik támadó? Én nem tudom megvédeni magam. Aztán megszólal.
- Aranyos a kutyád – mondja, én pedig felkapom a fejem a hang irányába.
- Blacky a neve – mondom. – Én meg Akai Satoshi vagyok. Örvendek – hajolok meg.
- Ozaki Nishi - mutatkozik be.
|
|
