Sokáig hallgattam a csetepatét Keiko, és egy bizonyos Jenna nevû lány között. A lány sírva is fakadt, miközben Keiko sértegette. Nem tudom, mit mûvelt, de én nem akarom így kihozni Keikot a sodrából.
- Elég lesz Jenna, vendégünk van. - Észrevettek? Pedig a lehetõ leghalkabban vettem a levegõket. - Gyere be, Amice.
Nem is kellett több, bementem az irodába, ami a tegnapi állapotokhoz képest sokkal nagyobb rendben volt. Jenna egy magas, vékony lány volt, mogyoróbarna hajjal, türkiz szemekkel. Csodálatosan szép, bár szemei alatt hatalmas karikák húzódtak.
Hírtelen a könnyáztatta szeme mintha felszáradt volna szempillantás alatt, és rám nézett. Szikrázott belõle a düh, de õ csak kelletlenül húzta el a száját.
- Ó, szóval õ az új kis kedvenced. Remélem, sok pénzt, meg hírnevet hoz majd neked.
Kiskedvenc? Ez a lány nagyon rosszindulatú, de tényleg.
- Többet, mint te valaha. - Vigyorodott el, mire nekem hatalmasat dobbant a szívem. Nem is tudom miért, de nagyon boldoggá és izgatottá váltam. Ezek szerint Keiko tehetségesnek tart! 
- Viszlát, Jenna. - a lány még jobban elhúzta a száját, de egy szó nélkül kisomfordált.  - Nos, a party mindenféleképpen szombaton lenne. - kezdett azonnal másik fejezetet - Van valami programod? Mindegy, lemondod. Ez most sokkal fontosabb.
- Ami azt illeti, lett volna egy... - Hagut állatorvoshoz kellene vinnem, este hatra. De így ez bukta. Pedig a drágaságomnak nagyon fáj a mancsa, mióta, telibe beletenyerelt eg zsákvarró tûbe...
- Mindegy-mindegy. Megoldjuk! Be foglak mutatni az édesapámnak, a tervezõ társaidnak, a varró részlegnek és mindenkinek, aki kíváncsi rád. Nagy visszhangja szokott lenni az ilyesmiknek, de nem kell puccos ruha, nem az a milliódolláros parti lesz, ne félj. Nem doblak bele a mély vízbe elsõre. - Kacsintott rám, és az asztalához lépve felkapta a mobilját. Fogalmam sincs mit, de valamit nagyon pötyögött, és miután letette a szerkentyût, papírt és tollat ragadt a kezébe. Pontosítva szerzõdéseket.
- Szóval a tegnapi szempontok alapján, meséld el, mit szeretnél, édesem.
Miközben elrakott egy pakkot, összeszedtem gondolataimat, majd a lehetõ leghallkabban közöltem azokat. Nem szeretek kérni senkitõl semmit.
- Nem kell túl nagy mûterem… csak legyen hely benne mindenhez. Segítõbõl elég lesz egy is, azt hiszem... Az anyagokat pedig nagyker áron be tudom szerezni egy kedves ismerõsömtõl.

- Ez remek! Ügyes lány vagy, megoldod te. Megkapsz mindent.

Mosolyodott el, majd az orrom alá dugta a szerzõdéslapot, amint azt kitöltötte, ahol neki kell. Olvasgatni kezdtem, miközben leültem a kényelmes bõrszékbe, amit kínált.
Tudom, hogy húzom az agyát, de bevett és idegesítõ szokásom az, hogy az ételek összetételétõl kezdve mindent A-tól Z-ig elolvasok.

- Gyerünk, ez életed lehetõsége. - Lefagytam erre a kijelentésre. Igaza van. Itt a nagy lehetõség, hogy önálló legyek, esetleg elérhessek valamit az életben. Nem olyan kötött a munka, be tudok járni a fõsulira mellette. És...azt csinálhatom, amirõl egész életemben álmodtam.
Aláírtam a papírt, ezzel kitárult elõttem egy új kapu, egy teljesen új élet felé.
- Nos, üdvözöllek a cégnél! - Boldog nevetését, egy hatalmas ölelés koronázta meg amire õszintén szólva, nem számítottam.
Ahogy sikerült, szegrõl-végrõl én is visszaöleltem. Miután elengedtük egymást, eg pillanatra az ujjaink összeértek. Õ semmilyen nagy rituálét nem nyílvánított ennek, de én megjegyeztem. Ugyanis meglepõen puha, bársonyos keze van.
- Ha nem jelentene problémát, és esetleg van ideje, körbevezetne az irodaépületben?
- Tegezõdés! És persze. Gyere! - Belémkarolt, és kihúzott az irodából. Elkezdtünk jobbra-balra tekeregni ebben a hatalmas épületben, a dolgozók igen csak érdekesen meredtek rám. Halkan sutyorogni véltek valamit, de nem csak hogy nem hallottam, nem is izgatott.
- Egyébként említetted, hogy volt programod szombat estére. Mi lett volna az?
- A cicám beletenyerelt az egyik tûbe, amit leejtettem, és átnyomódott a mancsán. Eleinte nem nyávogott érte, gondoltam, olyan éles volt, mintha fülbevalót lyukasztottak volna: Vagyis hogy azonnal beforrt. De az utóbbi napokban nyöszörög nagyon, és szombat este érne rám az álaltorvos ismerõsöm, aki Hagut ingyen kezeli.
- Értelek. Ha gondolod, megkérem a titkáromat, hogy vigyel el abba a magánrendelõbe a cicát, ahova én is járatom a saját cicusomat.
- Megtenné...megtennéd értem? - Kicsit izgatottá vált a hangom, amit egyáltalán nem szerettem volna. Talán megérezte, és egy kicsit el is mosolyodott ezen.
- Természetesen. Egy ilyen édes kislánynak mint te, természetesen.

Leérkeztünk a varró részlegre. El voltam ámulva a varrógépektõl, hiszen nekem...mechanikus, vagyis nem elektromossággal, hanem pedállal mûködõ varrógépem van. Másrészrõl pedig megdöbbentett, hogy ennyi tervezõ van az irodában.

- Ennyi tervezõ dolgozik a cégnél?
- Dehogyis! Minden tervezõhöz, ha jól tudom, hat varrónõ tartozik. És ne aggódj, neked is fog jutni 6, vagy ha kelendõbbek a ruháid, több varrónõ.
- Én szeretek varrni, ezért ezt a fázist mindig én szeretem csinálni.
- A cég általában hordható ruhák termelésére szakosodott. Kevesebb az olyan holmi, ami kifejezetten couture bemutatókra szánunk. Tehát egyedül nem tudsz annyit megvarrni.
- Én mégis szeretnék varrni, legalább egy keveset.- Ahogy érzed. – Ennyiben tudtuk le a dolgot. Felinvitált a 23., vagyis a legfelsõ szintre. Itt az összes fal üvegbõl volt, tehát a fény, és a kilátás meseszép volt.

- Na, itt dolgoznak a tervezõk. – Kávéautomata, kisbüfé. Ez fogadott a lift mellett. Ahogy mentünk szobáról szobára, igencsak érdekes fogadtatás ért: Ahova beköszöntünk, csak a fõnökasszonynak köszöntek, annak ellenére, hogy mindenkinek bemutatkoztam. Voltak olyanok is, akik sokkal mérgesebben néztek rám, mint egy órával ezelõtt Jenna. Keiko megérezte rajtam a bántódottságot, és a vállamra helyezte a kezét.

- Rá se ránts. Konkurenciát látnak benned, már a kisugárzásodból is. Te mûvésznek születtél, az önéletrajzodat olvasva csak fél évet tanultad a szakmát, amióta egyetemre jársz. Ez sokakat bánt, mert vannak a tervezõk között dupla annyi idõsek is, mint te, és sokkal tehetségtelenebbek is. Meg kell szoknod, hogy ez a hely nem a barátságról, és a kedvességrõl szól, mint a divatvilág úgy általában sem. Ezért szántam neked ezt a mûtermet. – A folyosó legeslegeldugottabb szegletébe érkeztünk. Kinyitotta azt az ajtót, ami abba a szobába vezet, amit már a folyosóról is láttam, hogy itt nincsenek üvegfalak. Benyitunk, és csodálkozásomban pislogni is elfelejtek: A teremben összesen csak 1 ablak található, de az a Tokió-körnéki hegyekre néz. Egyáltalán nem néz az ablak sem a városra, sem pedig a többi mûteremre.

- Hogy tetszik? Ez a terem a legkisebb, és szerintem a legszebb is. – A falak hófehérek, a padló ébenfa. A hatalmas ablak a mennyezetig ér, és nem lehet kinyitni. Nincsenek sem ablakkeretek, sem függöny. Egy asztal, egy varrógép, egy csap, egy vitrin és két próbababa áll csupán az egész szobában.

- Gyönyörû… - csak úgy kibukott belõlem életem talán legnagyobb dicsérete. Találtam volna Keiko nyakába ugrani, de inkább moderáltam magam. Elvégre a fõnököm, és nem a cicám!

- Ennek örülök. És bevallom, ezt a termet még tegnap választottam, édesapáddal. – Az utolsó szóra azonnal lekókad a boldogságom. Már megint apa. El sem hiszem, hogy…

- Nem kell aggódnod, nem vagy protekciós. A protekciós embereket kifejezetten utálom. Csupán tudta, hogy te most fogtad magad, felmondtad a munkahelyed, és beadtad ide az önéletrajzodat. Egyébként nagyon aranyos volt, már ha ilyen szót lehet alkalmazni egy középkorú férfira. Úgy be volt zsongva, mint egy kislány. – Még mindig nehezemre esett kommentálni ezt az új fejleményt. – Tehát Lovecraft úr nagyon büszke rád, Amice. Tényleg, egyébként hol dolgoztál?

- Um… - A másik tabum, az elõzõ munkahelyem.  – Apa cégénél voltam titkárnõ. De bevallom, nem sûrûn dolgoztam, mert lefoglalt az iskola, és hogy behozzam a fõtantárgyakból lévõ tetemes lemaradásom.

- Értem. Semmi baj.  – Elmosolyodott kicsit, mire én is megerõltettem magam, hogy mosolyogjak.

Hírtelen csörögni kezd Keiko telefonja. Egy szó nélkül felkapja, és fél perc fagyás után elkezd ordibálni.

Csináltam valamit?

- Hogy érted azt, hogy szombatra kiadták a hotelt egy esküvõnek?! – Szemeit forgatta, fel-alá járkált. – Mi? Csak ma este jó?! Az isten verjen az összesbe ménkût! – És lecsapta a telefont. Villámgyorsan kiszaladt a terembõl, én pedig csak lassan bandukoltam a nyomán. Beszaladt egy „Rádió szoba” nevezetû helységbe, ahol beszélt valamit a két stúdióssal. Azok kicsit lefagytak, de fanyalogva bólintottak. Bekapcsolták a hangszórókat.

- Tájékoztatunk minden kedves dolgozót, különösen a gazdasági, illetve tervezõi osztályt, hogy újdonsült munkatársunk üdvözlõ ünnepsége ma lesz, a Palace hotelben! A részvétel ennek a két osztálynak kötelezõ, többi munkatársunkat pedig szívesen látjuk vendégül. További szép napot!

Szerintem nagyon látványosan lefehéredtem, és Keiko odajött hozzám, vigyorogva.

- Hát, kislány, mégis csak be leszel dobva a mélyvízbe!

Miután beinvitál igencsak sikkes irodájába, egyre jobban kezdek tartani attól, mi is lesz ezután. Vázlataimat mappástól, mindenestül úgy szorítom magamhoz, mintha valami mentõcsónak lenne. Õ helyet foglal, de mivel nekem nem kínál ülõhelyet, vele szemben állok, és támaszkodok az íróasztalának.

Kissé frusztráltnak tûnik. Elkezdi papírjait ide-oda tologatni, de egy hírtelen mozdulattal leveri az egészet az asztalról, egyenesen a földre. Ezen kissé meglepõdöm, de úgy gondolom, ez nála biztos valami bevett szokás.

- Gyerünk, mutasd, mid van! - Hírtelen követelõzésére megremegek szõröstül-bõröstül. Lassan felé nyújtom a vázlatos mappám, immáron semmilyen kapaszkodóm nem marad. Kritikus szemmel kezdi el mustrálni rajzaimat, én pedig azt hiszem, itt fogok elájulni.

Ezen áll, vagy bukik minden. Nincs túlságosan elragadtatva a munkámtól...
Legszívesebben hazafutnék, a fejemre húznám a takaróm, és úgy maradnék, Hagut szorosan magamhoz ölelve.
Teltek a percek, de mintha órák lettek volna. Hol Takai-sant, hol a feje felett kakukkoló órát nézem, hátha valamelyik gyorsabban végez. De sem Takai-san, sem az óra nem dolgozik gyorsabban.

Unalmamban, és kétségbeesésemben azzal kezdek el játszani, ami a kezem ügyébe akad. A vattacukorról lemaradt hurkapálcikával, a ruhám strassz köveivel, a hajammal. Bármivel, csak ne telne ilyen lassan az idõ.

- Szerzõdés? – Csak tíz másodperccel rá jutnak el a szavak a tudatomig. Felnézek rá, õ pedig halványan mosolyog vissza. Pislogni is alig tudok.

- H-hogy mi? – „Bámul, mint borjú az újkapura” effektus. El sem tudom hinni, miket beszél nekem. Szerzõdést ajánl?

Ha nem akarnék kimért, és megfontolt maradni, körbe-körbe rohangálnék egyet az irodában, miközben teli vigyorral sikítoznám, hogy ’Éljen!’. Ezt el sem hiszem. Ezt meg kell ünnepelni. Azt hiszem, hazafelé veszek 1 gombóc epres fagyit.

Feláll, és megigazgatja a szoknyáját. Most van elõször alkalmam végignézni õt teljesen: Csodálatos alkattal áldották meg a fentiek. Nem sokkal lehet magasabb, mint én, mégis formásabb, és nõiesebb. Mellette úgy nézek ki, mint egy tíz éves kislány.

Közelebb lép hozzám, és barna íriszeit az enyémnek szegezi. Újra visszatér az üzletasszonyos imázsa.

- Ha ezeket te csináltad, – szegezi felém a mappámat – márpedig szerintem te csináltad, akkor tudsz még többet is. Márpedig akkor leszerzõdtetünk. Kellenek a munkáid.

Egy világ boldogsága gyûlt most össze bennem. Szerintem még mindig meredt szemmel nézem õt, és a mappámat, nem tudom, melyiknek mondjak hamarabb köszönetet. Felnézek az új fõnökömre, és az én fagyos arcomra is halvány mosoly ül ki.

- Nagyon szépen köszönöm, Takai-san.

- Keiko! Nem kell ide se Takai, sem san! Egyszerûen hívj Keikonak.

- Rendben, Keiko-s…Keiko.

- Holnap gyere be, hogy megbeszéljük, mikor érsz rá az üdvözlõ party-ra, amit neked szervez a cég. Valamint megbeszéljük azt is, hány embert kérsz, mint segéd, milyen nagyságú mûtermet igényelsz, hol vásárolod az anyagokat, rövidárut a ruhákhoz. Szóval, munkásságod teljes anyagi vonzatát.

Üdvözlõ party? Az micsoda?...

- Rendben. – Bár a felét nem értem, miért van szükség ilyesmire, hiszen a lakásom elég nagy ahhoz, hogy elférjen egy varrógép, és minden más, ami kell nekem. De õ biztos jobban tudja.

Mélyen meghajlok, és a felállás lendületével ki is megyek az irodából. Gyorsan elhagyom az irodaépületet, hogy hazarohanhassak Haguhoz és elmeséljek neki mindent.

Nincs kedvem metrózni, tehát gyalog vágok neki az útnak, ami elõttem áll. Metróval körülbelül fél óra lenne a hazaút, de így másfél óra. Nem baj, legalább addig is nézelõdhetek, friss levegõt szívhatok.

Mikor hazaérek, egybõl a varrógép elé ülök, hogy befejezzem azt a szoknyát, amit tegnap elkezdtem. Utána hamar elnyom az álom, mivel a nagy sétálgatásba elfáradtam.

~

Másnap viszonylag frissen ébredek. Veszek egy gyors tust, megetetem Hagut, felöltözöm, és eszem reggelire mézes gabonapelyhet. Felveszem az újonnan varrt szoknyámat, hozzá egy tölcsérujjú inget, és arra egy kabátot. A mai nap viszonylag hûvös ahhoz képest, hogy május vége van.

Ma a buszt, illetve a villamost választom a metró helyett, hogy idõben beérjek az irodába. Kíváncsi leszek, milyen lesz az elsõ munkanapom a Takai vállalatnál.

Körülbelül fél óra alatt érek be az irodába, és ugyanúgy a kilencedik emelet felé veszem az irányt, pont, mint tegnap. Keiko-san ajtajához érek, amikor is hatalmas üvöltözés csapja meg a fülem.

Azt hiszem, kicsit hallgatózok.

Annyira rossz, hogy metróznom kell. Koszos, zsúfolt, sok az ember, hangos, és ronda az ülések huzata. Nemrég hagyhattuk el Shibuyát, amikor rájövök, Shinjukunál le kéne szállnom. Felülök, nézem a villogó kis panel-izét az ajtó felett. Szuggerálom a katakanák, valamint hiraganák áradatát, és olyasmi szavak jönnek ki állomásneveknek, hogy ’Paradicsomos húsgombóc’, ’Repülõ kacsa’, ’Miért kegyetlen velem ez a világ’. Körbenézek, hátha tudnék segítséget kérni, mert az a szent meggyõzõdésem, „Repülõ kacsánál” kéne leszállnom. Hagyatkozom megérzésemre, szerencsére jól: Kilyukadok Shinjuku zsúfolt parkjában.

Ahogy sétálok a Takai vállalat felé, eszembe jut, mit is kéne mondanom.

„Hajime mashite, Lovecraft vagyok.”

Elkezdem gyakorolni, hogy valamilyen szinten magabiztosan menjen eme apró formula.

Azt mondta a mûvészettörténelem tanárom, „Takai egy predátor.”.

Takai? Ki az a Takai?

Sokaktól hallottam, hogy ehhez a divatcéghez kõkemény árakon lehet csak bejutni. Pedig én nagyon szeretnék, legalább így eltûnne rólam apám befolyása, véglegesen. Próbálok a fõnökúrra jó befolyást kelteni azáltal, hogy nem kések.

Ahogy sétálok a parkban, észreveszem, hogy vattacukrot árulnak a sarkon. Benyúlok csipkezsebem aljába, hátha van nálam 100 yen apróba. Odaslisszolok, és bámulom a rózsaszín cukorfelhõket. Ránézek az eladóra, aki kedvesen próbál rám mosolyogni, végül én csak rábökök a karamellre, és az eperre. Elkészíti nekem, pontosan 100 yent fizettem.

Így, vattacukorral a kezemben keresem tovább azt a bizonyos toronyépületet. Fogalmam sincs, mennyi is lehet az idõ, de gyanús, hogy nem delel a nap. Ha Angliában Greenwitch miatt pontosan délben delel a nap, akkor itt…Itt is délben?

Délre van a fõnökúrral találkozóm, ezek szerint nagyon is elkéstem.

Próbálok szaladni a saját kis tetû-lassú tempómban, közben a vattacukromat majszolom. Szerencsésen nekimegyek egy villanyoszlopnak a túlzott „összpontosítás” miatt, eltörik a hajpántom. A kedvenc hajpántom!

Kiérek a parkból, nézelõdöm, vajon merre is mehetnék. Azt mondták, egy hatalmas felhõkarcolót keressek, mindenféle csillogós gömb alakú izével rajta. LED falnak hívják, ha jól tudom, de fogalmam nincs.

Jobbra nincs, balra sincs hatalmas világító fal. Eszembe jut, hogy az ilyen bizgentyûk csak este világítanak. Hagyatkozhatunk a felhõkarcoló megtalálására. Elindultam valamerre, fogalmam sincs merre, és mit ad Isten, megtalálom.

Ahogy tudok, olyan gyorsan beszaladok az irodaközpontban, ahol cseppet sem szép látvány fogad: Kávéautomaták, kosztümös emberkék, liftek, tükörfalak, ronda futó-gazok.

A lift táblázatához érek, ahol megkeresem, hova is kell mennem: Fõnöki irodák, 9. emelet.

Beszállok a liftbe, ahol pár salarigirl megbámul, és konstatálja, hogy betévedt ide egy elmebeteg. Közben igazgatom kékesszürke tüllruhám, próbálom helyrerakni hajpántom.

Gyorsan odaér a lift, én pedig megkeresem a fõnök irodáját, ahová halkan bekopogok. Félek, hogy mi lesz, félek, hogy egy hetven éves öregúr elkezd velem kiabálni.

Ami a szemem elé tárult, igencsak meglepett.

Egy tiptop, és gyönyörû nõ lépett ki az ajtó mögül, kedves, talán kissé túl kedves mosollyal az arcán.

- Takai Keiko vagyok, örvendek. Tudod, nem tûröm a késést. Remélem, ezzel tisztában vagy.