|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| yoshizawa | 2011. 12. 26. 19:32:42 | #18265 |
Karakter: Nishi Honzo
Megjegyzés: (Farrahnak- Sayának)
Kellemes karácsonyi ünnepeket :)
- Mi…mi történt? - kérdi gyengén, majd köhög ismét elveszetten szavai után, ezért a körénk sereglettekkel együtt beavatom abba, hogy begörcsölt a lába és kis híján megfulladt.
Ezután szorítom csak magamhoz remegő testét, és indulok el vele az orvos felé.
Habár már túl van az életveszélyen, azért jobb a békesség, nem fog ártani neki, ha megvizsgálják.
Én is sokkal nyugodtabb vagyok, amikor a szakemberek kijelentik, nincs nagy baja az ijedtségen kívül, mosolyogva kapom ismét a karjaimba, hogy így vigyem el fekhelyéig.
- Most már jól vagyok, igazán magamra hagyhat, és megnézheti a csillaghullást. – szólal meg ekkor gyenge hangon, ha engedném neki, fel is tornázná magát ülő helyzetbe, hogy azzal is mutassa, mennyire nincs már rám szüksége.
- Innen is jól látom, és nem akarom magára hagyni. – szorítom meg óvatosan ujjait. Majdnem elvesztettem őt. Őt, akit olyannyira imádok, mint még soha senkit.
- Én… - próbálna szabadulni, de nem engedem. Most nem. Hallani akarom szívverését, érezni akarom selymes bőrét, és édes illatát.
- Sosem féltem még ennyire, mint ma. Belebolondultam volna, ha történik… - nem bírom folytatni, de nem is kell. Lágy hangján csendre int, mielőtt azt mondaná nem szabad mindent kimondanom.
- Nem akarom, hogy minden elölről kezdődjön, ami ellen annyira küzdöttem. – elölről kezdődjön, ami ellen küszködött?
- Talán sosem múlt el igazán… - emelem meg állát, hogy egy pillanatig vágytól csillogó szemeibe tudjak nézni, mielőtt még az égre néznék.
Biztos vagyok benne, hogy nem múltak el még az érzései.
Ki nem mondott sóhajom mintha csak tudná az úr küld pont ebben a pillanatban egy apró üstököst felénk, hogy kívánhassuk egymás szerelmét:
- Egy hullócsillag…
- Látom… - fordul arra ő is, majd néz vissza egy sóhajtás után rám.
- Lehet, hogy egy dolgot kívántunk? – kérdezem tőle reménykedve, miközben szemeitől megigézve hajolok arcához közelebb.
Nem rémül meg reakciómtól, hevesen dobogó szívvel figyelem, ahogy ő is közelebb hajol, mielőtt még lágyan, finoman megcsókolnám, hogy aztán nyelvünk táncát minél jobban elhúzva öleljem őt, az én kis rózsám szorosan magamhoz.
***
Sajnos a csók előbb ért véget, mint ahogy azt akartam, az idő gyorsabban múlik, ha az ember jól érzi magát, nem is áll meg senki kedvéért.
Mégis… Legalább folytathattuk volna, nem kéne azóta se neki, se nekem a szerelmünk miatt őrlődnünk, a legtöbbször távol egymástól.
Már nem tudom, meddig fogom bírni, hogy nem érinthetem, szerethetem nyíltan. A zsebkendője is állandóan nálam van, hogy rá, finom csókjára emlékezhessek, de ez a puha anyag mégsem az ő puha bőre, édes ajkai.
Kapok az alkalmon akkor is, amikor igazolványát bent hagyja, mielőtt még az épp bent lévő csoportnak kiosztanám a dolgozatait, utána rohanok, hogy egy kicsit beszélni tudjak vele:
- Farrah, várjon! - kiáltok rá, szerencsére még nem hajtott el.
- Tanár úr! Mi a baj? – kérdi rémülten, mosolygós fejrázással tudatom vele, hogy semmi, mielőtt a kezem felé tartva mutatnám neki igazolványát.
- Ezt a padon felejtette. A következő vizsgát én tartom a 300-as teremben, és megláttam, hogy ez ott maradt. Láttam, hogy nemrég indult, és reméltem, hogy még itt találom.
- Nagyon szépen köszönöm! – bólint hálásan, amikor átveszi tőlem, vágyat ébresztve bennem egy újabb csók iránt azzal, ahogy közben ettől elpirul.
- Siessen be, mert még megfázik! És köszönöm még egyszer, viszlát! – ennyi volt, el is megy, miután intek neki, szomorúan, hosszan nézek utána, mielőtt visszaindulnék. A nátha nem akadálya a szerelemnek.
Bár… Ezt, amikor visszaérve köhögni kezdek már nem így érzem, amikor beszedem a vizsgalapok meg is iszom egy bögre mézes teát, hogy nehogy véletlenül otthon kelljen maradnom, még távolabb tőle.
***
Sajnos reggel már érzem, lázam is van, csak addig kelek fel, amíg odaszólok az iskolának, hogy a mai vizsgám anyagát elküldtem a gépükre, de nem bírom levezényelni, a kanapéra fekszem, és ott alszom tovább a tv monoton hangján.
Legközelebb késő délután, vagyok annyival jobban, hogy álló helyzetbe tornázzam magam, kimegyek a konyhába, és készítek is magamnak egy bögre forró italt.
Épp abban a pillanatban azonban, amikor belekortyolnék, valaki csenget.
Fogalmam sincs arról, ki lehet látogathat meg ilyenkor, amíg egy köntöst magamra nem kapva ki nem tárom az ajtót, abban a hitben vagyok, hogy az egyik tanár az. Az én kis rózsám látogatására számítottam a legkevésbé.
- Jó napot tanár úr… - szólal meg, hangjával biztosítva arról, hogy nem csak álmodom látogatását - talán rosszkor…rosszkor jöttem? – ő rosszkor? Ez nevetséges. Soha jobbkor…
- Rosszkor? Nem csak…vagyis jó napot… - össze kell szednem magam…
- Menjünk beljebb, mert csak jobban megfázik! – lök befelé, még azt se hagyja, hogy elküldjem azzal, el tudom magam látni egyedül is. Pedig veszélyes mulatság az, hogy a közelemben van. Számára mindenképp.
- Farrah, én… - eddig jutok, a következő pillanatban már a kanapén fekszem, a rózsaszálam gondos kezei által betakarva.
Ő a fotelba ül, és gyümölcslét, sóskekszet, és mindenfélét vesz elő, azt se tudom, mivel érdemeltem ki a kedvességét. Ugye nincs bűntudata az igazolványa miatt???
Igaz énem egyik része azt akarja, hogy ne tegyem, de ismét el akarom küldeni, azonban ismét gyorsabban szólal meg nálam:
- Kérem, ne kérdezze, hogy miért vagyok itt, ne kérdezzen semmit, csak…csak had segítsek. – mosolyától nem tudok megszólalni, inkább nagyot nyelve élvezem közelségét, és ápolását, majd kezdek el vele beszélgetni mindenféléről.
- Lassan ideje lesz mennem, hagyom pihenni… - jelenti ki azonban sajnos pár percnek tűnő hosszú óra elteltével azokat a szavakat, amivel a kétségbeesés szakadékába lök egy utolsó párnaigazítás közben.
Dacol magával… Velem akar lenni, világosan látom minden mozdulatán.
Mégis…
Akkor nem értem, mégis miért küzd önmaga ellen? Nem tart sokáig, amíg ő diák lesz, én meg a tanára.
Bár…
Az, hogy nem tart sokáig, relatív.
Ha várnék addig, amíg befejezi a képzését, akkor felemésztene a hiánya teljesen.
- Farrah… - ragadom meg a kezét. - Tudom, gyarló ember vagyok, tanárnak pedig még csapnivalóbb, de akkor is… Minden percben, amiben nem vagy mellettem, csak az éltet, hogy valamikor újra láthatlak. Szeretlek. És… Szerintem te is pontosan tisztában vagy ezzel, mert még eltitkolni se tudom. Úgyhogy kérlek… Nézz majd vissza valamikor holnap is rám, ha most elmész. Könyörgöm… Szükségem van rád. - látom arcvonásain, hogy megrémült szavaimtól, ezért eleresztem a kezét, és bocsánatot kérek tőle hirtelen fellángolásomért.
- Biztos lázam van, azért beszélek félre. - teszem hozzá, amire végre megnyugszik, és nem akar már kifutni a szobából, abbahagyva a hátrálást áll meg az ajtóban. - Bocsáss meg. Nem kéne ilyeneket mondanom. Hiszen még biztos vannak vizsgáid, ahogy ezer más jobb dolgod is. Hallottam, hogy derék módon önkéntes munkát vállalsz.
Rá kell döbbennem, csak hittem, hogy nyugodtabb, amikor egy köhögőroham után megérzem vékony kis ujjait homlokon, és szembetalálom magam rémült arckifejezésével.
- Tényleg melegebbnek tűnik, mint eddig tanár úr. - jelenti ki. - Talán jobb lenne itt maradnom az éjszakára magával. - félek attól, abból, ha itt aludna, csak gond lenne, annak ellenére, hogy nagyon szeretném, ha még élvezhetném egy kicsikét gondoskodását.
- Nem kell. Bőven elég lesz, ha csak visszajössz. Azt se muszáj, amint komolyabbá válik a megfázásom, úgyis hívom a mentőket, és befekszem a kórházba. - látom arcvonásain, kétkedik abban, hogy ez a legjobb megoldás számomra, de miután felhívják barátai, unszolásukra végül beadja a derekát abba, hogy elmegy velük egy előkarácsonyi buliba, és úgy dönt, hogy majd holnap néz vissza hozzám.
- De aztán mindenképp nyisson ám ajtót nekem. - mondja csendesen. És… Addig is pihenje ki magát tanár úr! - int kedves mosollyal, boldogan viszonzom köszönését, kívánok neki jó szórakozást. Csak utána süppedek bele a magányosság mocsarába.
Legalábbis egy darabig.
Nem tudok csak úgy feküdni sokáig, mivel hallottam azt, Farrah hova megy bulizni, úgy döntök, hogy felkelek, és elnézek arra felé.
Attól félek, talál magának egy olyan srácot, akivel le tudná helyettem élni az életét, hacsak nem részegekbe fut majd bele, akik nem hagyják békén.
***
Mint kiderült kár volt aggódnom érte, nem is voltak nagyon fiúk ott, ahol ment. Ráadásul, mivel a szórakozóhelyre nem mentem be, csak előtte ácsorogtam azt értem el nyomozós kiruccanásommal, hogy még betegebb lettem, mint amennyire beteg amúgy is voltam, hiába öltöztem fel melegen.
Már a kórházban fekszem két napja, a kezembe is folyamatosan infúzió csöpög. Az én kicsi rózsám tegnap bent volt, hogy megnézzen, és azt mondta, ma is próbál jönni, de majd hív, ha mégse sikerül elszabadulnia, vagy túl fáradt lesz. Azonban a telefonom néma, és még ő sem ért ide hozzám, kezdek érte aggódni.
Nem szeretném, ha miattam baja lenne.
- Honzo tanárúr… Ébren van? - hallom meg végre halk hangját pár idegőrlő óra elteltével. Kint már sötét van, ide se kellett volna jönnie.
- Igen Farrah. - sóhajtom. - De ma már nem is számítottam arra, hogy jössz. Nem jobb lett volna pihenned? - kérdezek rá, amikor fáradtan leül mellém.
- Lehet, hogy jobb lett volna, nem számítottam arra, hogy a nővérek elkapnak az érkezésemkor, ahogy arra se, ilyen sokáig velük leszem.
- Igen? - ülök fel csodálkozva, amíg a kis angyalka vissza nem nyom egy biccentéssel.
- Karácsonykor nem lesz nyitva a kórház, és maga állandó felügyeletre szorul. Úgyhogy arról akartak velem beszélni, hogy magával töltöm-e az ünnepeket.
Olyan jó lenne… Mégis… Ez úgy érzem nem tőlem függ.
- Én csak örülnék neki, ha veled lehetnék. - suttogom, mielőtt köhögnék párat. - De azt is szeretném tudni, hogy te akarod-e, hogy veled legyek.
|
| Saya | 2011. 11. 24. 21:25:01 | #17856 |
Karakter: Farrah Lee
Miután megérkezünk, kipakolunk. Jól telik a napunk, főleg, hogy este csillagokat fogunk nézni…Kiélvezzük a napsütést és a tengert, de aztán Clarissa kisasszony jön oda hozzám, hogy beszélni szeretne velem. Nagyon titokzatos, csak annyit mond, hogy a tanár úr beszélni akar velem. Legyen…megkeresem hát. A parton találok rá…
-A kisasszony mondta, hogy beszélni akar velem, ahogy azt is, hogy itt találom. –mondom.
Egy pillanatra zavarba jövök, mert úgy érzem, hogy megbámul, de az is lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem…
-Csak azt akartam magának elmondani, hogy az esti meteorhullást mindenképpen jöjjenek el megnézni a barátnőivel, mert ilyet 100 év múlva látnak majd legközelebb.
-Ennyi? –valóban csak ezt akarta nekem elmondani?- Miért nem mondta el ezt, amikor visszaúszott innen? -nem értem.
-Sajnálom. Talán rosszul magyaráztam neki, és amikor azt mondtam, ez egy fontos esemény, úgy érthette, erről mihamarabb tudniuk kell. –oh…-Ebből is látszik, hogy még nagyon sokat kell tanulnia a nyelvünkről. –és a tanár úr majd segít ebben neki, igaz? De mit művelek? Nem lehetek féltékeny, hiszen nincs jogom rá, és nem is szabad annak lennem…
-Nyugodtan ússzon vissza a barátnőihez. És tényleg sajnálom. –intek neki, aztán visszaindulok a többiekhez.
El vagyok keseredve, de csakhamar ez lesz a legkisebb gondom, ugyanis éles fájdalmat érzek meg a lábamban. Begörcsölt de annyira, hogy úszni sem vagyok képes már. Süllyedek…süllyedek!
Olyan, mintha egy álomban lebegnék. Sok furcsa fény kavarog most a fejemben, de valahogy egyik sem köti le a figyelmemet, mert csak arra tudok gondolni, hogy aludni szeretnék. Elgyengülte fáradt vagyok…Aztán egy ismerős hangot hallok meg…Honzo tanár úr az.
Gyengéden a karjaiba vesz, és azt súgja a fülembe, hogy „Ne aludj el! Nem szabad!”. Bólintok neki, és ébren tartom magam, mire lágyan megcsókol…
De ez…ez nem egészen álom, ugyanis ajkait az enyémeken érzem. Köhögve köpöm ki a levegőt, amit merülés közben nyeltem, majd zavartan nézek fel rá.
-Mi…mi történt? –még mindig köhögök.
Röviden elmesélik, mert nem sokra emlékszem, majd a tanár úr a karjaiba véve visz be az egészségügyi sátorba. Kisebb vizsgálat után kiderül, hogy szerencsére semmi komoly bajom nincs, ezért Nishi visszavisz a sátramba.
-Most már jól vagyok, igazán magamra hagyhat, és megnézheti a csillaghullást. –ülnék fel, de nem enged.
-Innen is jól látom, és nem akarom magára hagyni. –fogja meg a kezemet.
-Én…-húznám ki a kezemet, de nem engedi.
-Sosem féltem még ennyire, mint ma. Belebolondultam volna, ha történik…
-Sss! –intem csendre- Nem szabad mindent kimondani. Nem akarom, hogy minden elölről kezdődjön, ami ellen annyira küzdöttem. –hajtom le a fejemet.
-Talán sosem múlt el igazán…-lassan felbiccenti a fejemet, majd mosolyogva elfordítja a fejét és egy pillanatra az égre néz- Egy hullócsillag…
-Látom…-gyorsan odanézek, és még én is látom, majd vissza rá.
-Lehet, hogy egy dolgot kívántunk? –közelebb hajol hozzám, és nem tudom megmondani miért, de én is. A különleges környezet és a helyzet hozza ki ezt belőlünk…
Most először akarjuk mindketten, és meg is történik. Megcsókol. Olyan hosszan és lágyan, aminél szebbet el sem tudnék képzelni. Nem akarom, hogy vége legyen, mert tudom, hogy az mindennél jobban fog fájni…
Több hónap telt el a csókunk óta, és azóta egyikünk sem beszélt róla az én kérésemre. Szép volt, jó volt, de nem szabadott volna megtörténnie. Ezt a kis titkot elzártam a szívem legmélyebb fiókjába, és az agyammal megpróbálom olyan messze dobni a kulcsot, ami nyitja amilyen messze csak lehet.
Leesett az első hó, és a vizsgaidőszak is elkezdődött már. Sikeresen vettem az eddig elém gördült akadályokat, de januárban is vár rám még kettő. Az…az ő tantárgyán túl vagyok…ötöst kaptam rá…Talán erre tanultam a legtöbbet, bár oly felesleges volt, hisz minden szava itt cseng még a fülemben, amik elhagyták az óráin ajkait.
Kissé szomorúan megyek haza az idei utolsó vizsgám után, mert tudom, hogy a Karácsonyt egyedül töltöm. Nemrégiben hazautaztam a szüleimhez, és az öcsém velük maradt. Az új esztendőben újra kiutazom pár napra, de az ünnepeket itt töltöm az előre elvállalt önkéntes munkák miatt. Az ünnepek alatt ételt osztunk a szegényeknek, nem mondhatom le…
Épp a parkolóban kutatok kulcsaim után, mert egy hónapja sikerült olcsón vennem egy kis autót, és mostanában azzal járok iskolában…szóval épp kutatok, mikor hóropogást hallok meg mögöttem, majd valaki fáradtan kifújja a levegőt, szinte kapkod az újabb levegővételért.
-Farrah, várjon! –megfordulok, és őt látom meg. Kipirult arccal, reszketve, ami nem csoda, mert kabát nélkül jött ki, ráadásul futott is.
-Tanár úr! Mi a baj? –mosolyogva megrázza a fejét, majd átnyújtja az igazolványomat.
-Ezt a padon felejtette. A következő vizsgát én tartom a 300-as teremben, és megláttam, hogy ez ott maradt. Láttam, hogy nemrég indult, és reméltem, hogy még itt találom.
-Nagyon szépen köszönöm! –mondom hálásan biccentve, közben első ledermedésemen túlesve átveszem tőle. Belepirulok, mert egyetlen pillanatra kezem a kezéhez ér, de aztán zavartan a kocsimhoz lépek- Siessen be, mert még megfázik! És köszönöm még egyszer, viszlát! –intek neki, majd ő is nekem, és indulok is.
Másnap egy közösségi csoportban olvasom, hogy Honzo tanár úr lebetegedett, ezért a kiírt vizsgáját holnap, egy helyettesítő tanárral tartják meg. Oh ne…hát tényleg megfázott? Miattam? Mert utánam hozta az igazolványomat a hóesésben?
Gondolkodni sem tudok, csak az jár a fejemben, hogy meg kell néznem hogy van…
Egy kisebb csomagot pakolok össze, gyümölcsöt, teát, forró levest, és egy kis általam sütött süteményt is, amivel megvagyok egy óra alatt. Kora délután keresem fel őt a házában. Egyszer jártam itt, amikor a tanároknak kézbesítettük az iskolai vetélkedőkre a díszmeghívókat, de belülről még sosem láttam.
Az ajtóban állva már nem tűnik olyan jó ötletnek, hogy idejöttem, de egyszerűen nem tudom őt ilyenkor magára hagyni, főleg, hogy miattam betegedett le. Csengetek…
Nyílik az ajtó, bentről forróság árad kifelé, mintha a házban másik évszak lenne. Kezében egy gőzölgő csésze tea, rajta köpeny és kis mamusz. Zavarban vagyok, mert a köpeny alatt láthatóan csak boxer van.
-Jó napot tanár úr…talán rosszkor…rosszkor jöttem? –mi van, ha van bent valaki vele?
-Rosszkor? Nem csak…vagyis jó napot…-látom nagyon meglepte, hogy itt vagyok.
-Menjünk beljebb, mert csak jobban megfázik! –veszem át az irányítást, és tessékelem be a meleg szobába.
-Farrah, én…-kezdene bele, de nem hagyom.
Látom, hogy a kanapén van megágyazva, bizonyára tv-zés közben zavartam meg, így hát visszaterelgetem, betakargatom, majd leülök egy közeli fotelbe, és kiteszek pár dolgot az asztalra azok közül, amiket hoztam.
-Kérem, ne kérdezze, hogy miért vagyok itt, ne kérdezzen semmit, csak…csak had segítsek. –mosolyodom el.
A délutánt azzal töltöm, hogy próbálom gyógyítgatni. Úgy figyelek rá, mint egy magán nővér.
-Lassan ideje lesz mennem, hagyom pihenni…-szakítom meg beszélgetésünket, de még utoljára megigazítom a párnáját. Most, hogy ilyen közel vagyok hozzá, és újra érzem parfümjének illatát, elgyengülök. Mindig ez történik újra és újra, ha a közelében vagyok…Hogy győzzem le ezt az érzést, a heves szívdobogást, a szédülést, ha ennyire aranyos, ráadásul most még olyan gyámoltalan is? Nem szép ilyet kívánni, de bárcsak holnap, és azután, meg azután is szüksége lenne rám, hogy a közelében lehessek…Mindig…
|
| yoshizawa | 2011. 08. 25. 00:37:06 | #16243 |
Karakter: Nishi Honzo
Megjegyzés: (Farrahnak- Sayának)
Hetekig nem is látom, biztosra veszem, fél a közelségemtől, akkor pedig még biztosabbra, amikor felajánlást kap, külföldi ösztöndíjra, és elfogadja.
Tudom, ennek örülnöm kéne, hiszen ügyes lány, és megérdemli, mégis nehéz szívvel megyek ki autómhoz.
- Honzo tanár úr! – hallom meg hangját, amikor beülnék. Először azt hiszem, csak a képzeletem játszik velem, csak akkor futok hozzá, amikor őt magát is meglátom.
- Farrah… - olyan jó újra a közelében lenni. És… Ezek szerint ha most keresett meg, akkor a történtek után ő se akar anélkül lelépni, hogy szólna róla.
- Tanár úr… Nem akartam búcsú nélkül elmenni, és ezt vissza szerettem volna adni. – jé… Ezt a zsebkendőt, amit felém tart már el is felejtettem. - Már olyan rég nálam van, és nem akartam elvinni magammal…
- Nem kellett volna visszaadnod, bár így kicsit olyan, mintha kaptam volna tőled valami. – egy Farrah illatú zsepi a nélküle töltött napjaimra… Apropó…
- Holnap utazol?
- Igen, holnap… - felel tömören, nem folytatva olyan dolgokkal, mint visszatérése, ami engem roppantul érdekel mikor is lesz, óvatosan kérdezek rá.
Látom, hezitál válaszán, képtelen eldönteni, megoszthatja-e velem az érzéseit, de aztán csak beavat abba, hogy ha úgy hozza neki a sors maradni akar. Bár… Ezzel nem tagadom, nagyon meglepett.
- Vissza sem akarsz jönni? - nem válaszol…
- Farrah?
- Igen? – néz rám bánatos szemeivel. Egyszerűen még így is elvarázsol… Határozottan tépem szét kezemben lévő zsebkendőm, ami azóta, hogy visszaadta egy értékes ereklye lett.
- Nem hittem, hogy találkozunk még az elutazásod előtt, és azt sem, hogy talán nem jössz vissza, de ha már így alakult, szeretném, ha valami rám emlékeztetne. Ha akarod, dobd ki, de kérlek… - rakom pici, puha tenyerébe - soha ne feledd el, hogy sosem akartalak bántani téged.
- Én…én hiszek önnek… - nagyon közel van, csak egy mozdulatomba kerülne a csók, mégis… Visszatart a tudat, hogy azzal végérvényesen elriasztanám.
Viszont… Arra se számítottam, hogy átölel, lassan ocsúdok fel annyira, hogy visszaöleljem, és illatos hajába szippantva zárjam magamba még jobban az illatát.
Nem szeretném soha többé elengedni, mégis muszáj útjára bocsájtanom, amikor menni akar, de azért egészen addig nézem én is őt, amíg el nem tűnik a szemeim elől.
Csak ezután indulok el hazafelé, bár otthon lenni sincs sok kedvem. Már most tudom, nélküle minden szürke, és unalmas lesz az iskolán kívül is.
***
Csiga lassúsággal telnek a percek, a napok, a hónapok, a félév végére már itt hagynám az iskolát, vagyis mindent, ami rá emlékeztet, ha nem sajnálnám meg azt az új angoltanárnőt, akit gyakorlati ideje alatt ide vettek fel.
Szegény úgy jött el ebbe az országba, hogy nem ismeri valami jól a nyelvet, ráadásul ezt a többi tanár még ki is használva azt a feladatot adta neki, keressen fel olyan helyeket, ahova tanulmányi kirándulások lehetne szervezi az iskola diákjainak.
Így, hogy a pártfogásomba vettem, egyből kevesebb lett számára a támadás, amivel szembe kellett néznie.
Most, a táborhoz is én szállítottam, meg is köszönte, egyre jobban belejön a koreai nyelvbe.
De… Habár kering rólunk már az egész suliban az a pletyka, hogy járunk, őt Angliában a vőlegénye várja haza, én pedig még mindig a zsebkendő felével várom azt, hogy egyszer valamikor megpillantsam az én édes Farrahmat…
- Jó napot! – vigyorognak felém a barátnői, viszont még amikor ő is biccent lesokkolva állok csak és meredek rá. Ha lehet ilyet mondani, még szebb lett az alatt a félév alatt…
- Farrah…- szólítom meg, hátha csak egy káprázat, viszont pártfogoltam, amikor meghallja a lány nevét, már indul is a buszhoz azzal, hogy szeretne köszönni a többi tanítványának is. – dilemmám, miszerint lehet-e ilyet megosztottam vele is. És… Ezek szerint… Ő is látja a lányt, nem csak én…
- Mi is előre megyünk - indulnak el barátnői is, hogy számomra megszűnhessen az egész világ, csak őt láthassam magam előtt.
- Farrah, nagyon megleptél. - nem számítottam arra, hogy nem nekem kell utána mennem.
- Azt hitte, hogy nem jövök vissza, igaz? - mi ez a hűvösség a hangjában??? Megismerkedett valami külföldi sráccal??? - Nagyon csinos a barátnője. - hogy mim? - Láthatóan nagyon oda van a tanár úrért… - félreérti…
- De ő nem… - próbálom kimagyarázni magunk. Hiszen Clarissa-kisasszonynak mégiscsak férje van…
- Csak gratulálni szeretnék, nagyon szép pár, vagy szép pár lesznek. - hajt fejet gunyorosan. - Bocsásson meg, még fel kell tennem a bőröndömet. Viszlát. – ennyi volt… Már újra egyedül állok, és már újra csak azt nézem, ahogy távolodik.
***
Eseménytelenül telik az út, talán azért, mert mégse a buszokkal megyek, mint mindenki más, arra hivatkozom az igazgatónál, hogy kell, legyen nálunk egy autó, ha ne adj Isten valami gond lesz, és valakit kórházba kell vinni, úgyhogy van időm elmélkedni az eseményeken.
Talán pont emiatt tűnik úgy, hamar megérkezünk a tábor faházaihoz, és elkezdhetünk kicuccolni.
Mivel egyetemistákkal jöttünk, azon itt már nincs is vita, hogy, ki hol aludjon, ezt mindenki megügyezhette a buszon társaival. És… Az is világos mindenki számára, hogy mint eddig minden évben, a lányok a jobb oldali, a fiúk a bal oldali faházakban laknak, a tanárok pedig a tábor leg szélén elhelyezkedőkbe.
A sors iróniája azonban idén az, teljesen egyedül leszek az egyikben, a többi férfi tanár se mer Clarissa-kisasszony miatt velem közös szobába költözni.
Pedig… Nekik volt alkalmam elmondani azt, hogy ő már jegyben van, és hogy az ég világon semmit sem akarok tőle, csak segítem, amíg nálunk van.
Sóhajtva dobom le csomagjaim, majd veszek magamra az öltönyöm helyett egy kényelmes pólót, és rövidgatyát. Az úszónadrágom egy hátizsákba süllyesztem a pénztárcámmal, a naptejemmel, a papucsommal, és egy törülközővel együtt.
Hosszas gondolkodás után a hátizsákomba legféltettebb kincsem, a Farrahnak adott félzsepi másik felét is gondosan berakom.
Mára csak a part, és az óceán nézése fért bele a programba, a csillagok tanulmányozása mellé.
Azért pont ma lesz a csillagnézés, mert ezen az éjszakán lesz a legtöbb a hullócsillag, olyan hírek is felreppentek, hogy ennyire jól látni őket csak 100 évente egyszer lehet.
És… Eddig is azt szerettem volna, ha valami csoda folytán Farrahval együtt néznénk majd ahogy a földre záporoznak, de most…
Olyannyira vágyom arra, hogy ez a vágyam teljesüljön, azt elmondani nem tudom.
- Nishi! - szólít meg Clarissa-kisasszony, amikor kilépek, nem tudok a közelben beszélgető Farrahhoz, és barátnőihez odamenni, mert arra kér meg könnyes szemekkel, hogy segítsek neki összepakolni azokat a holmikat, amikre most szüksége lehet estig.
Bocsánatot is kér, mert tudja, hogy megzavart, de azért kellett hozzám fordulnia, mert kollegáink nem voltak hajlandók segíteni neki.
Sóhajtva biccentek, és követem, habár ezzel úgy látom az én kedvenc diáklányomban csak még több haragot, és szomorúságot ébresztek.
***
A tenger nyugtató habjai közt úszom, lassú mozdulatokkal kedvenc, a parttól pár km-re fekvő szigetem felé maximálisan kiélvezve közben az orromba kúszó sós levegőt, a langyos habokat, és az egyedüllétet.
Maradhattam volna a parton is, a vízben játszó, és nevető Farrahékat figyelve, de Clarissa-kisasszony cinkos mosollyal az arcán elküldött úszni, hogy ne csak magam emésszem ott mellette, és a többi tanár mellett.
Bár… Azt meg kell valljam, az úszás, és a napozás tényleg elég lazítóan hat rám, el is aludnék a homokban, ha nem szólítana a nevemen közvetlen közelről az én épp most visszatérő diáklányom, és kéne felülnöm, hogy jobban lássam.
- A kisasszony mondta, hogy beszélni akar velem, ahogy azt is, itt találom. - áll meg előttem, én pedig döbbenten bámulok felé. Olyan hűvös most a hangja…
De… Mégse tud érdekelni, egészen más köt le.
Formás melleit úgy tűnik innen közelről, hogy az a falatnyi vörös anyag, aminek takarnia kéne, még jobban kiemeli, közszemlére teszi csak.
Vékony testén pedig az egyetlen másik takaró anyag látványára már olyat nyelek, hogy belepirul. Vagyis… Remélem nem nyelésembe, hanem abba pirult bele, hogy ő is jobban látja testem, mint ahogy ruhákban látná.
- Csak azt akartam magának elmondani - rögtönzök egyből, amikor észbekapok, nem helyes, így megbámulom őt, még akkor se, ha rég láttam - az esti meteorhullást mindenképp jöjjenek el megnézni a barátnőivel, mert ilyet 100 év múlva látnak majd legközelebb.
- Ennyi? - hátrál előlem egy lépést. Mégse tűnik mérgesnek, inkább csak zavarodottnak. - Miért nem akkor mondta el ezt, amikor visszaúszott innen? - pff… Van egy olyan gyanúm az a nőszemély direkt rendezte úgy az események, kettesben maradjak vele.
- Sajnálom. Talán rosszul magyaráztam neki, és amikor azt mondtam, ez egy fontos esemény úgy érthette, erről mihamarabb kell tudnotok. - sóhajtom tettetett bosszúsággal. - Ebből is látszik, hogy még nagyon sokat kell tanulnia a nyelvünkről. - még szerencse, hogy a női praktikákban otthon van. Ha visszaérek, ezért a húzásáért számolni fogok vele.
- Nyugodtan ússzon vissza a barátnőihez. És tényleg sajnálom. - haloványan elmosolyodva legyint karcsú kezecskéjével, és jelenti ki semmi, mielőtt futóléptekkel indulna meg a tenger felé.
Hosszasan nézem kecses, már megint távolodó alakját, úszását, de most ha nem tettem volna, akkor abba belehal.
Talán éppen epekedésem miatt vettem észre, hogy gond van nála, túlságosan sokáig csapkodott egy helyben.
Begörcsölhetett a lába???
Nem tétovázok, vagy gondolkodok, már vetem is magam a vízbe, hogy gyors mozdulatokkal teremjek ott, ahol utoljára láttam, és merüljek le testéért.
Hála a jó égnek, hamar ráakadok, határozott mozdulattal húzom fel a felszínre, majd úszok ki vele a partra. Bár itt… Először tétovázok a szájtól szájba lélegeztetésen, de aztán amikor arcának paskolására se ébred fel, úgy döntök, muszáj lesz…
Lágyan húzom hátrább fejét, majd csippentem meg orrát, hogy torkomban dobogó szívvel érinthessem számmal újra puha ajkait, és juttathassak levegőt tüdejébe.
Pár befújás után már szerencsére kinyitja szemeit, és köhögve, zavarodottan rám nézve ül fel.
Megúszta…
|
| Saya | 2011. 06. 25. 20:28:54 | #14530 |
Karakter: Farrah Lee
Megjegyzés: {Yoshinak ~ Tanár bácsinak}
Mikor közelebb érek, megragadja a kezemet, és behúz az irodájába. Bezárja az ajtót, ami önkéntelen félelmet kelt bennem. Mi van, ha félreismertem, és mégsem olyan jó, mint hittem? Hiszen megcsókolt, ki tudja, hogy mit akar még?
Egészen a szoba túloldaláig megyek, szorosan a falhoz. Nem értek semmit, meg kell magyaráznia.
-Kérem, mondja már meg, mit akar tőlem…-miért nem szól, miért csak néz?
Elindul felém, de aztán mégis megáll.
-Ne félj tőlem ennyire, nem akarlak bántani. –késő, hiszen már könnyeimmel küszködök- Tudod…Be kell vallanom neked valamit. Pontosabban bocsánatot kell kérnem tőled két dolog miatt is. Egyszer amiatt, mert kisajátítottalak egész éjjelre a bálon, a másik pedig, amiért bocsánattal tartozom az az, hogy nem bírtam ellenállni édes ajkaidnak, és megcsókoltalak. Nem lett volna szabad. –hát tényleg ő volt az?
-Tényleg maga volt?! –ezt el sem hiszem…-Miért? Honzo tanár úr, maga sosem tűnt olyan embernek, aki szórakozni akarna velem. –ez elkeserít…
-Igen, én voltam. –közelebb lépve megsimogatja remegő kezemet. Egy pillanatra átsiklik az agyamon, hogy ez az, amiért annyira szerettem, hogy védett, hogy óvott, de aztán tovább simítja kezemet- És tényleg nincs mentségem azon kívül, hogy gyönyörű vagy, de egyáltalán nem azért tettem, mert szórakozni akartam. Inni se ittam. Reménykedem abban, hogy egyszer meg tudsz nekem bocsátani. Iszonyatosan idióta voltam. –mondja komolyan.
Mit mondhatnék? Szipogásommal töltöm ki a csendet, miközben Honzo tanár úr zsebkendőt nyújt nekem. Egy idő után indulna is, de újra hozzám szól.
-Megértem, ha ezután találkozni sem akarsz velem, egy-egy óra keretein belül sem. Úgyhogy majd keress meg, vagy akár csúsztass be egy cetlit az ajtóm alatt. Szívesen átadom a tanításotokat másnak, az iskolát is inkább itt hagyom, minthogy neked kelljen. Csak egy szavadba, vagy egy leveledbe kerül. –nem hagy időt válaszolni, egyszerűen elmegy.
Pár hét is eltelik, de úgy teszek, mintha semmi nem történt volna…addig a napig…
Három diáknak felajánlják, hogy külföldi ösztöndíjjal tanulhasson tovább. Az egyik én vagyok. Máskor biztosan sokat rágódnék rajta, de most habozás nélkül igent mondok. Az öcsém úgy is anyáméknál van, én meg…hát nekem most nincs maradásom. Most már nem csak Honzo tanár úrtól félek, hanem magamtól is. Félek jobban belekeveredni ebbe a dologba, pedig a szívem már így is túlságosa benne van…
Alig két hét múlva már indulnom is kell, de indulásom napja előtt még van egy kis dolgom. Hezitáltam eddig megtenni, de úgy érzem, hogy ezt most meg kell tennem lezárásként.
Az iskolába megyek Honzo tanár úr irodájához. Bekopogok, de ott azt mondják, hogy már elment. A parkolóba szaladok, hátha még utolérem.
-Honzo tanár úr! –kiabálok utána, mikor épp a kocsijába szállna be.
-Farrah…-odaszalad hozzám, mert nagyon kapkodom a levegőt.
-Tanár úr…-mély levegő, próbálj lélegezni Farrah- Nem akartam búcsú nélkül elmenni, és ezt vissza szerettem volna adni. –nyújtom felé a kölcsön kapott zsebkendőjét- Már olyan rég nálam van, és nem akartam elvinni magammal…
-Nem kellett volna visszaadnod, bár így kicsit olyan, mintha kaptam volna tőled valami. –halványan mosolyogva veszi el tőlem- Holnap utazol?
-Igen, holnap…-válaszolok röviden.
-Évvégén jössz vissza? –nem is tudom…
-Igazság szerint, ha jól érzem ott magam, talán…maradok is. –pillantok fel rá egy másodpercre, aztán újra le.
-Vissza sem akarsz jönni? –kérdezi meglepetten, de nem mondok semmit, csak azt a zsebkendőt bámulom- Farrah?
-Igen? –ahogy a szemébe nézek, már nem tudom elkapni a tekintetemet.
Egy gyors mozdulattal széttépi a zsebkendőt, és az egyik felét felém nyújtja.
-Nem hittem, hogy találkozunk még az elutazásod előtt, és azt sem, hogy talán nem jössz vissza, de ha már így alakult, szeretném, ha valami rám emlékeztetne. Ha akarod, dobd ki, de kérlek…-megfogja a kezemet, és beleteszi- soha ne feledd el, hogy sosem akartalak bántani téged.
-Én…én hiszek önnek…-egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy egyszerűen megcsókolom, hiszen lehet, hogy soha többé nem találkozunk, de aztán lemondok róla. Mégsem tudok csak így elmenni, mert ha csak pár perc is volt a miénk, az mégis annyira szép volt. Nem szabad elkeserednem azért, mert vége, hanem hálásnak kell lennem, ha csak egy percig is, ha csak a csókunk alatt, de fontos voltam számára.
Megölelem.
Fél percig csak állunk, és öleljük egymást. Érzem, hogy neki is gyorsan dobog a szíve, csak úgy zakatol…Mennem kell, bár már nem akarok. Muszáj. Lassan csúszik ki kezem a kezéből, és elindulva is még többször visszanézek. Ha ő lenne fiatalabb, vagy én idősebb, minden annyira más lenne, de így…Olyan reménytelen lett volna.
Fél év…olyan gyorsan telik az idő…
Sokat tanulok ezalatt a fél év alatt, de rájöttem, hogy nem erre van szükségem, így úgy döntök, hogy a nyár elejére visszautazok. Egyik iskolai barátnőm, Sam írta, hogy ha szeretnék, mehetek velük a nyári táborba, amit az iskola szervezett meg. Persze szóvá teszi, hogy Nishi Honzo tanár úr is ott lesz, de azt hiszem, hogy már mindkettőnk részéről kihűltek az érzelmek. Vagyis…nem hazudhatok magamnak, én még most is minden nap gondolok rá, de képes vagyok elnyomni magamban ezt az érzést.
Csodaszép nyári napon érkezek meg. Mivel délután indulunk a két hetes kirándulásra, nincs időm sok mindenre. Összepakolok, és indulok is. Fél év telt el azóta, mióta elmentem. Furcsa érzés visszajönni, mégis jó, mert hiányoztak a barátaim.
-Farrah! –kiabál Sam, és Kim is, akivel szintén nagyon jóban vagyok.
-Lányok…-megölelem őket- Hogy vagytok? Úgy hiányoztatok. –mosolygom.
Kicsit beszélgetünk, mikor egy ismerős autó áll meg nem messze tőlünk.
Ez ő…Nishi Honzo…Csak bámulom, hogy kiszáll az autóból, de…
-Köszönöm Nishi, hogy elhoztál. –mondja egy nő, akit kisegít.
-Ő kicsoda? –kérdezem a lányokat.
-Ő Clarissa Wood, az iskola új angol tanára. Nishi Honzo segít neki beilleszkedni, de azt suttogják, hogy több is van köztük. Múlt héten egy múzeumba látta őket Amber. Állítólag csak tanulmányi kirándulás helyszíneket kerestek, de én ebben nem hiszek. –súgja Kim.
-Értem…-mit is hittem? A tanár úr láthatólag már rég túl van rajtam, sőt barátnője is van. Vagy ha nem is járnak, akkor is fognak, ez szemmel látható.
-Jó napot! –köszönnek a lányok, és én is biccentek, mikor közelebb jönnek.
-Farrah…-Honzo tanár úr valószínűleg nem hisz a szemének, mert nagyon megdöbbent.
-Nishi, a buszban találkozunk, még szeretnék köszönni a többi tanítványomnak is. –mondja az angol tanárnő. Vékony, jólöltözött magas nő. Szépen ki van sminkelve, öltözete a tanári álláshoz méltóan komoly, és láthatólag ő sincs több 30-nál. Egykorúak lehetnek.
-Mi is előre megyünk- mondja Sam, és magunkra hagynak. Már amennyire magunk lehetünk a gyülekező emberek között.
-Farrah, nagyon megleptél.
-Azt hitte, hogy nem jövök vissza, igaz? –kérdezem, bár tudom a választ- Nagyon csinos a barátnője. –állapítom meg a nő után nézve- Láthatóan nagyon oda van a tanár úrért…
-De ő nem…-ezt hagyjuk.
-Csak gratulálni szeretnék, nagyon szép pár, vagy szép pár lesznek. –meghajolok- Bocsásson meg, még fel kell tennem a bőröndömet. Viszlát. –elindulok.
Nem tudom, hogy így hogy fogom élvezni ezt a két hetet…Nap, mint nap kell majd őket együtt látnom. Nehéz lesz, de örülnöm kell, hogy megtalálta a boldogságát…
|
| yoshizawa | 2011. 05. 28. 21:26:12 | #13921 |
Karakter: Nishi Honzo
Megjegyzés: (kedvenc diáklányomnak)
Egyre erősebben foglalkoztat az a gondolat, érdekelhetem-e őt. Nem csak előadása közben… Előtte… És utána órákon is ahogy felém-felém sandít… Mintha csak engem figyelne csokoládébarna szemeivel, és nem a táblát, az anyagot, amit leadok …
Ki akarom deríteni, de erre viszont jó esélyt az évi, tavasszal esedékes álarcosbálunkig nem látok.
***
Kétségek közt telt el az idő a bál estéjéig, sokszor lebeszélem magam arról, komolyabb kapcsolatot kezdjek vele még akkor is, ha tényleg érez valamit irántam, elvégre a tanára vagyok.
Ugyanakkor sokszor rá is beszélem magam Farrahra. Ő egy szép lány, ráadásul soha nem vágytam senkire se úgy, ahogy rá vágyom, napról napra, éjszakáról éjszakára jobban.
De legalább már itt vagyunk a bálon, és eldönthetem, mit tegyek, miután beszéltem vele. Maszkom takarása bátorságot ad, álarccal burkolva kilétem hívom el táncolni.
Csinos alakját, páratlan szépségét egyből kiszúrtam még abban a hatalmas tömegben is, ami itt van.
Szinte egész este velem van, egy sétára is hajlandó elkísérni, amikor kilépünk a fülledt teremből, egészen addig, amíg nem kell indulnia haza, de végig idegenkedik.
Legnagyobb bánatomra ő velem ellentétben nem tudja, kit rejt a vele szembenálló álarca. Úgyhogy már teljes mértékben át tudom érezni, mit érezhetett Rómeó Júliával szemben…
Biztos neki is megfordult a fejében az, mint ami az enyémbe. Kedvese a kedvesét látja maga előtt, és nem azt az idegent, akit nem is ismer szinte.
El kell engednem, hagynom kell, had élje az életét nélkülem.
- Örülök, hogy velem töltötted ezt az estét. – lehelek egy puha puszit kezeire.
- Én is köszönöm. Jó éjszakát! – nem… Egyszerűen nem tudom megtenni.
Még mindig fogom vékony ujjacskáit, majd egy váratlan elhatározás miatt az ajkaira vetem magam.
Persze nem vadul, hanem gyengéden, puhán, de tettemre akkor sincs magyarázat…
- Ne haragudj…nincs mentségem, csak az, hogy gyönyörű vagy, és magukhoz vonzottak édes ajkaid. – könyörgök neki, amikor hátrébb lép, viszont szavakkal megnyugtatnom veszett ügy.
- Ég veled! – közli ijedten, mielőtt elmenekülne.
Szomorúan megyek vissza a bálba, de nem maradok sokáig. Fáj a szívem azért, mert hagytam, átvegye eszem felett az irányítást, és az, akinek az érzéseit magába akarta zárni ettől elmenekült.
***
Arról se tehetek, hogy amikor meglátom a folyosón, egy hirtelen ötlettől vezérelve karját megragadva azzal, hogy jöjjön velem azonnal húzom be irodámba, és zárom ránk ajtaját, hogy senki se zavarhasson minket.
Elhatároztam magam, beszélni akarok vele.
Persze hirtelenségemtől egyből a falig menekül előlem, apró kezeit maga előtt tördelve, és kérdi meg, mire volt ez jó.
Nagyon rosszul esik félelme, és az, hogy ezt kell tennem, de talán ha most nem tisztázom vele a bál estélyén történteket, örökre elveszíteném.
Pedig… Abba úgy érzem, belehalnék.
Szomjazik egész testem egy újabb csókja után, ahogy bőröm is szomjazik érintésére, és ahogy szívem, lelkem is vágyik gyönyörű mosolyára, arra, hogy csak az enyém legyen, mellettem legyen a legboldogabb.
- Kérem, mondja már meg, mit akar tőlem… – szólít meg újra ijedten, remegő hanggal, amikor nevén szólítva felé próbálok indulni.
Ha nem állna teljesen a falnál, hátrébb is lépne, így csak összerogy, és abból következtetve, ahogy szemei csillognak, félő mindjárt sírva is fakad.
Inkább megállok, és úgy kezdek bele abba, amit akartam.
- Ne félj tőlem ennyire, nem akarlak bántani. – itt muszáj megállnom a beszédben, mert attól még, hogy figyel arra, amit mondok, pár könnycsepp folyik végig gyönyörű arcán, egy nagy nyeléssel erőt kell gyűjtenem a folytatáshoz.
- Tudod… - sóhajtom. - Be kell vallanom neked valamit. Pontosabban bocsánatot kell kérnem tőled két dolog miatt is. Egyszer amiatt, mert kisajátítottalak egész éjjelre a bálon, a másik pedig, amiért bocsánattal tartozom az az, hogy nem bírtam ellenállni édes ajkaidnak, és megcsókoltalak. Nem lett volna szabad.
- Tényleg maga volt?! – néz rám döbbenten, még sírni is elfelejt. – Miért??? Honzo tanár úr maga sose tűnt olyan embernek, aki szórakozni akarna velem.
- Igen én voltam. – lépek immár közel hozzá, kihasználva csodálkozását, és zárom tenyereim közé remegő ujjait, simítok rajtuk végig nyugtatóan, mielőtt nagyon lassan karján, felkarján is megtenném. – És tényleg nincs mentségem azon kívül, hogy gyönyörű vagy, de egyáltalán nem azért tettem, mert szórakozni akartam. Inni se ittam. – komolyan beszélek, ez arcomon, vonásaimon is látszik. – Reménykedek abba, egyszer meg tudsz nekem bocsájtani. Iszonyatosan idióta voltam.
Csak szipog válasz helyett, frissen vasalt zsebkendőim közül az egyiket veszem ki a zsebemből, nyújtom neki. Nem fogom sürgetni a felelettel, azon is gondolkodok, talán jobb lenne egyedül hagynom, hogy ezt a sok új információt, amit most kapott át tudja dolgozni.
Szándékomnak megfelelően fel is állok, és elindulok kifelé. Azonban azt megint nem bírom ki, az ajtóból még visszaszóljak felé:
- Megértem, ha ezután találkozni se akarsz velem, egy-egy óra keretein belül se. Úgyhogy majd keress meg, vagy akár csúsztass be egy cetlit az ajtóm alatt. Szívesen átadom a tanításotok másnak, az iskolát is inkább itt hagyom, minthogy neked kelljen. Csak egy szavadba, vagy egy leveledbe kerül.
Látom, hogy mondana valamit, de hagynom kell egyedül, gondolkozni. Kiviharzok, és eltűnök az ódon stílusú könyvtár polcai közt. Kell néhány a következő órai vázlatomhoz. És… Legalább én is újra átgondolhatom azt, amit most megtettem.
|
| Saya | 2011. 03. 15. 00:37:56 | #12272 |
Karakter: Farrah Lee
Megjegyzés: {Tanár bácsinak}
Az új évemet már jól kezdem. Tudom, hogy késésben vagyok, de nem tudok mit tenni…én sem így terveztem. Rohanok, ahogy a lábam csak bírja, de már késő.
-Bocsánat, hogy késtem. –érek be a terembe, és az első sorok egyikébe le is ülök. Talán ezt magam sem gondoltam át, mert a tanár úr kérdezni kezd, hogy hol voltam. Nem is ez a legrosszabb, hanem, hogy lekéstem az órát és ezen mások nevetnek. Nagyon kínos, de elég egy pillantás a tanár úrtól, és máris csend lesz.
-Az öcsém intézetébe kellett bemennem segíteni. –felelem a kérdésre.
-Értem. –mosolyog, majd bólint- Derék dolog segíteni másokon, a társai is tanulhatnának magától. Sőt fognak is. A félévi vizsgáikra mondjuk…csak azt fogom elengedni maguk közül, akinek meghallgattam az előadását, amit a segítő tevékenységről készített. Persze az erre kapott jegyeket bele fogom számolni majd a félév végi jegyetekbe is, hogy ne érezzétek fölöslegesen segítetek embertársaitokon, és dolgoztak vele. –ohh…
-A magáét, –mutat rám- a magáét, meg mondjuk a magáét és magáét már jövő héten szeretném meghallgatni. Ennyi volt mára, mehettek. –a következő héten olyasmiről mesélhetek, amit szívből csinálok. Jó lesz, nem is félek.
-Kisasszony, egy pillanatra. –szól utánam, és mikor már mindenki kimegy, folytatja- Sikerült kipihennie magát? –milyen figyelmes…
-Igen, és szeretnék elnézést kérni még egyszer azért, hogy annyi gondot okoztam magának.
-Ugyan. –int mosolyogva- Inkább én sajnálom, hogy felbuzdultam és ilyen feladatot adtam ki nektek. Ugye nem fogod magad nagyon megerőltetni vele? –kérdezi.
-Semmi bajom már tényleg. –felelem mosolyogva.
-Rendben. Itt a mai óra jegyzetem de senkinek ne mondja el, hogy odaadtam, és amint lehet, jutassa majd vissza hozzám. –felém nyújtja a jegyzeteket- Most menjen a következő órájára. –igen-igen!
-Köszönöm szépen. –biccentek és rohanok is az órára.
Akárhányszor a közelében vagyok, hevesebben ver a szívem. Normális ez? De annyira rendes…kölcsönadta a jegyzeteit, pedig biztosan nincs másik, amiből taníthatna, de megbízik bennem, hogy nem élek ezzel vissza. Minél hamarabb visszaadom neki, hazamegyek, és máris bescannalem.
Ahogy lapozgatom hazafelé a tanítási nap után, meglátom, hogy pár helyre kézzel írt be dolgokat. Végig simítom az írást, é eszembe jut puha kezének érintése. Honzo tanár úr…maga már most nagyobb részét kiteszi a gondolataimnak, mint azt szeretem volna…
A következő héten gond nélkül lefelelek. Szeretek az öcsémről és az önkéntes munkáról beszélni, számomra ez szinte nem is volt feladat, inkább öröm.
Minden a maga megszokott kerékvágásában zajlik. Próbálom elnyomni magamban az érzést, amit Honzo tanár úr iránt érzek. Nem is tudom, hogy pontosan mi az, mindenesetre semmit sem érezhetek a tiszteleten kívül.
Tavasz van, ilyenkor nagyobb a pezsgés az egyetemen is. Mivel az iskola elnyert egy nagyobb összegű pályázatot, a tantestület úgy dönt, hogy rendez egy kisebb ünnepséget. Álarcos bál lesz, és bár kezdetben nem akarok menni, az egyik barátnőm rábeszél. Még ruhát is segít választani. Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélküle…
-Nagyon szép vagy Farrah…biztosan kifogsz egy jó pasit ma magadnak. –mondja nekem Sam, aki segített a ruhámat is kiválasztani.
-Ugyan…sokkal szebb lányok vannak itt, mint amilyen én vagyok. –hajtom le a fejemet.
-Önbizalom kislány! Találnod kell valakit magadnak, mert mégsem bámulhatod nagy szemekkel mindig a tanárt. –nevet.
-Nem bámulom! –kérem ki magamnak, de…dehogy is nem…Igaza van. Szükségem van egy társra, aki mellett végre igazán boldog lehetnék. Az öcsém még mindig a szüleimnél van, most még inkább magányos vagyok.
Odabent már nagyon jó a hangulat, mikor belépek, felteszem a maszkomat, és elindulok a tömeg felé. Nem igazán találom magam, de aztán hirtelen…
-Szabad egy táncra? –súgja hátulról egy férfi a fülembe, miközben átöleli a derekamat. Megfordulok, de nem ismerem fel. Nem baj. Bólintok.
Ezek a szemek…mintha már láttam volna valahol, de nem tudom sokáig tartani a szemkontaktust, mert zavarban vagyok.
-Ki vagy te? Hogy hívnak? –nézek rá fel félve.
-Legyen titok, hisz én sem tudom a nevedet. –mosolyodik el, és kicsit közelebb húz magához.
-Rendben. –tovább táncolok vele.
Az egész estét vele töltöm, senki mással nem táncolok, és ami a legfurcsább, szinte alig beszélünk, mégis minden szónál többet elmond a pillantása és a mosolya.
Az est végén elindulunk egy rövid sétára. Mindkettőnkön rajta van a maszk, így a kilétünket még mindig titok fedi. Próbálom kitalálni, hogy ki lehet ő, lehet, hogy az egyik csoporttársam, hogy ennyire ismerősnek tűnik, de csak nem jövök rá. A zene miatt a hangját is alig hallom, így ez sem segít.
-Most mennem kell. –állok meg az ajtónál, mert lassan indulnom kell, későre jár.
-Örülök, hogy velem töltötted ezt az estét. –megfogja a kezemet, és egy csókot ad rá.
-Én is köszönöm. Jó éjszakát! –elindulnék, de visszatart.
Bizonytalankodik, de mit akar? Aztán elhatározza magát, és…
Jó ég, megcsókolt! Megcsókolt! Igaz, hogy csak egy rövidke csók, de mégis csak az.
Ijedten lépek hátrébb a számra téve a kezemet.
-Ne haragudj…nincs mentségem, csak az, hogy gyönyörű vagy, és magukhoz vonzottak édes ajkaid. –buta beszéd! Megivott két pohár bort, az szállhatott a fejébe. Úgy sem számít, többé már nem találkozunk. Ha találkozni akarna, felfedte volna a kilétét.
-Ég veled! –sarkon fordulok és elrohanok.
Sam-et keresem meg, neki ki kell öntenem a szívemet.
-Farrah, te nem…nem tudod, hogy ki volt az? –miért néz rám ennyire furcsán?
-Tudnom kéne? Hiszen maszk volt rajta, és rajtam is. Egyikünk sem…
-Nishi Honzo. –vág közbe a szavamba.
-Ez nem vicces! –förmedek rá. Már épp kezdtem kiverni a fejemből őt, és bár ez az idegen elég rámenő volt, mégis megdobogtatta a szívemet.
-Láttam, hogy téged nézett, mikor beléptél, és azt is láttam, hogy levette a maszkot, mikor italért ment. Ő volt az, hidd el.
-Ez nem igaz! Nem lehetett ő, főleg úgy, hogy tudja ki volt az én maszkom mögött. Ha még azt mondanád, hogy egy tanárnak hitt…de nem, ez képtelenség! –erősködöm tovább.
-Talán viccnek szánta, vagy csak jól akarta magát érezni egy diákjával, és te voltál kéznél. –nem, nem, nem!
-De ő nem ilyen…nem tehette ezt velem…-olyan nagy ember volt a szememben, sosem gondoltam volna, hogy egyszer szórakozni akarna velem. Ár ez még mindig nagyon valószínűtlennek hangzik, talán nem is ő volt az. Biztosan nem fogom megkérdezni, hiszen nem akarta az a valaki, hogy megtudjam, ki is ő.
Hazafelé még mindig ezen gondolkodom, sőt egész hétvégén. Nem is tudom, hogy miért hittem Samnak…ez nem lehet igaz.
De mikor meglátom őt a folyosón, ki akarok térni előle, csak sajnos nincs hová mennem…
|
| yoshizawa | 2011. 02. 20. 11:25:35 | #11530 |
Karakter: Nishi Honzo
Megjegyzés: (kedvenc diáklányomnak)
Épp az egyik legjobb évfolyamban iratok vizsgát. Minden ebben hallgató hallgató kivételesen tehetséges, így az meg sem lep, hogy hamar végeznek a nehezebb feladatokkal is, és távoznak még az írásra szánt idő lejárta előtt.
Annál jobban ledöbbent viszont, hogy az utolsónak maradó lány nem épp a megoldásokon töri a fejét, hanem a padra, illetve dolgozatára hajtva fejét édesen szuszog.
- Kisasszony! – szólok rá, majd mivel nem ébred fel szavaimra újra megszólítom, miközben finoman megsimogatom vállát.
- Igen? – riad fel erre olyan hirtelen, hogy ha közelebb lett volna fejéhez fejem, bizony csúnyán összekoccanunk.
- Hol vannak a többiek? – hehh. Szerintem egy részük már biztosan otthon.
- A vizsgának vége, mindenki elment. – sóhajtom. Nem hiszem el, hogy pont innen kell megbuktatnom valakit. Főleg, amikor már elkönyveltem magamban, hogy 3-asnál rosszabb érdemjegyet nem adok senkinek ebben a félévben.
- Jaj ne…Honzo tanár úr, kérem, had írjam meg! Olyan nagyon sokat tanultam rá, vagy… vagy lefelelek. Kérem-kérem, ne buktasson meg!
Jó ég… Most az olyan sokat tanultam rá azt jelenti, hogy az éjszakát nem alvásra használta, hanem tanulásra???
Csokoládébarna szemei tompán csillognak a kicsikének, még felelni se hiszem, hogy letudna ennyire fáradtan.
Inkább nem gondolkodok tovább, sóhajtva kérdem meg a nevét az osztálynévsor felé fordulva, hogy beírhassam mellé érdemjegyét a javítás időpontjával együtt.
- Farrah…Farrah Lee. – hm… A duzzadt ajkacskák adta név ismerős, izgatottan keresem elő, mégis honnan, majd amikor megvan, teljesen ledöbbenek.
- Maga az egyik legjobban tanuló diákom, csak maga csinálta meg mindkét órai munkát…- egyből előhúzok egy másik feladatsort. –Töltse ki ezt! – nem lehet, hogy pont ő nem tanult…
- Köszönöm! – veszi át, áll neki lázasan a megoldásának.
Szó szerint lázasnak tűnik, máskor oly élénk arcszínét se látom, ezért azon imádkozok azalatt a fél óra alatt, amíg írja, hogy szedjen össze elég pontot, tudjon koncentrálni.
- Szeretném még egyszer megköszönni…- áll meg, és fordul felém vissza, amikor leadja tesztlapját.
- Nincs mit, de jól van? – lépek mellé, és ölelem át. Izzad, és a levegőt is furcsán veszi. A kettese már biztos megvan, azon válaszai alapján, amiken eddig átfutottam, de még ha nem lenne meg is fontosabb lenne az ő állapota.
- Jól. – mosolyog rám, de mintha rázná a hideg.
- Nem úgy látom, - osztom meg vele aggodalmam. - hisz alig áll a lábán.
- Én csak…- szabadítja ki magát szorításomból - hamarosan jobban leszek, nem kell…
A fenéket nem… Ha nem ugrom hozzá, akkor biztos, a földön kötött ki.
Behívom egyik kollégám, és rábízom a dolgozatok, amíg én elviszem a tanáriba diákom. Orvosra van szüksége.
***
Megvizsgálta az iskolaorvos, és fejcsóválva állapította meg, hogy Farrah-chan csak kimerült, pihenésre van szüksége, ezért megnyugodva kissé azon, hogy nincs súlyos baja álltam neki kijavítani a teszteket, és beszélgetni kollégáimmal.
- Felébredt? – simítok ki szeméből egy pár barna tincsecskét. Már mindenki elment, de nem volt szívem zavarni. Mindent olyan pontosan, precízen megtanult… Már értem, miért ennyire fáradt, és kimerült.
- Mi történt? Hol vagyok? – ül fel zavartan, ezért mosolyogva sietek a segítségére válaszommal:
- A tanáriban. Behoztam ide, hogy megvizsgálja a doktornő, az iskola orvosa. Azt mondta, hogy csak nagyon mélyen alszik, hogy csak egy hirtelen ájulás volt, de semmi komoly. – kíváncsian tanulmányozom arcát, aminek most egy kicsit igaz, hogy több színe van, de kezdem azt hinni, gazdája nem csak a mostani vizsga előtt virrasztott.
- Köszönöm szépen és bocsánat, hogy ennyi gondot okoztam. Sosem fordult velem elő még ilyen, és ígérem, hogy nem is fog. – ezt én is remélem. De ami fontosabb:
- Hazavigyem? – nem tudom megy-e még busza, vagy vonata. Bár ha menne se biztos felengedném ilyen állapotban bármelyikre is.
- Nem szükséges, nem lakom messze, és már jól vagyok. – áll fel, megint erősnek mutatva magát.
- Este 8 óra van, ilyenkor nem biztonságos odakint. – látom meglepődik, vissza is kérdez arra, hogy már ennyi-e az idő, és hogy tényleg ilyen sokat aludt-e, ezért mosolyogva próbálom újból megnyugtatni:
- Igen, ezért is ragaszkodom hozzá, hogy elkísérjem. Nem venném a szívemre, ha az egyik tanítványomat cserbenhagynám egy ilyen helyzetben.
Végre beleegyezik, és elindulhatunk.
Végig mellette lépdelek, ügyelve lépteire, hogy bármikor meg tudjam tartani, ha esik, de most biztosabban áll a lábán, mint reggel, szerencsére nincs szüksége a segítségemre. Az autóba is szinte egyedül ül be.
Kihajtok, és elindulok vele, bár sajnos az út rövid ideig tart. Gyorsan elérjük házát, ahol megköszönve, hogy elhoztam kipattan a kocsiból.
- Semmiség. – szállok ki én is, és simítok végig a vállán. Valahogy annyira vonz ez a lány… A kisugárzása… És a mosolya, amit megeresztett felém…
- Jó éjszakát! – köszön el mosolyogva, majd amikor viszonzom a köszönést, becsukja házának ajtaját, bemegy, magamra hagyva kusza érzéseimmel.
Ez a lány egy diákom… Nem értem, hogy hogyan, de mégis… Úgy Érzem, beleszerettem a mosolyába…
***
Új félév, újbóli órák, és ismét tanítás, kedvenc évfolyamomban is. Ami nyugtalanít, az az, hogy Farraht, aki végül kitűnőre írta tesztjét, és akivel kapcsolatban még mindig megmagyarázhatatlan, és tanárhoz egyáltalán nem illő érzéseim vannak, nem látom sehol a teremben.
Nagyobb baja lehetett, mint kimerültség, és mégis inkább kórházba kellett volna vinnem???
- Bocsánat, hogy késtem. – töri be az ajtót mintegy gondolataimra felelve az emlegetett, majd vágódik le az egyik szabad helyre, szerencsére elég közel hozzám ahhoz, hogy amikor leül, mosolyogva megkérdezhessem arról, mégis milyen oka van annak, hogy csak most ért be, amikor befejeztem mára az előadást már.
Társai kuncognak belépőjén, de hamar elhallgatnak, amikor szigorúan körbenézek. Utálom a kárörömöt, ezt már megtanulhatták volna.
- Az öcsém intézetébe kellett bemennem segíteni. – hmm… Önkéntes munka. Ez nevezem.
- Értem. – mosolygok rá bátorítóan. – Derék dolog segíteni másokon, a társaid is tanulhatnának magától. Sőt fognak is. – lépek a jegyzeteimhez hamis mosollyal. A félév végi vizsgára mondjuk – kezdek el lapozni bennük - csak azt fogom elengedni maguk közül, akinek meghallgattam az előadását, amit egy segítő tevékenységéről készített. Persze az erre kapott jegyeket bele fogom számolni majd a félév végi jegyetekbe is, hogy ne érezzétek, fölöslegesen segítettek embertársaikon, és dolgoztak vele. – úgy érzem, így, hogy van rá 4 hónap, mindenkit le tudok majd feleltetni, nem kértem lehetetlent. Ráadásul… Így legalább biztos, hogy nem csak a tündérke fog beszámolni arról, miben is segített az öccse intézetében.
Apropó.
- A magáét, - mutatok Farrahra. - A magáét, - bökök egy másik diákom felé - meg mondjuk a magáét, és a magáét. – szúrok ki még 3 embert a hallgatóság soraiból – már jövő héten szeretném hallani. Ennyi volt mára, mehettek.
Jó az arcmemóriám, nem fogom elfelejteni, kiktől kértem a kiselőadást, amivel tisztában vannak kedvenc hallgatóim is, úgyhogy rendesen meg fogják csinálni, amit kértem tőlük.
- Kisasszony egy pillanatra. – szólok Lee után, de addig nem folytatom, amíg évfolyamtársai ki nem mennek. – Sikerült kipihennie magát?
- Igen, és szeretnék elnézést kérni még egyszer azért, hogy annyi gondot okoztam magának.
- Ugyan. – intem le mosolyogva. – Inkább én sajnálom, hogy felbuzdultam, és ilyen feladatot adtam ki nektek. Ugye nem fogod magad nagyon megerőltetni vele?
- Semmi bajom már tényleg. – uhh… Viszont nekem van. Sugárzó mosolya miatt a szívem már megint kihagyott egy dobbanást.
- Rendben. – sóhajtok. – Itt a mai óra jegyzete, de senkinek ne mondja el, hogy odaadtam, és amint lehet, juttassa majd vissza hozzám. – nyújtok felé egy köteg papírt. Nem szeretném, ha önönhibáján kívül maradna le, csak ő szokott ezen az órán jegyzetelni. – Most menjen a következő órájára.
- Köszönöm szépen. – hálálkodik, majd megint olyan gyorsan eltűnik… Mintha zavarban lenne attól, hogy beszélt velem. Ő is érezhet vajon valamit én irántam?
|
| Saya | 2010. 12. 26. 00:39:30 | #10011 |
Karakter: Farrah Lee
Megjegyzés: {Tanár bácsinak}
Hűvös napra ébredünk. Öcsém a szüleinknél tölti a vakációt, de nekem mindösszesen csak a karácsony jutott ebből. A szünet többi részében keményen tanulok a vizsgáimra. Az öcsém úgy is csak a vizsgaidőszak után jön haza, mert sajnos most nem tudnék úgy rá figyelni, mint ahogy azt szeretném.
Pár nap múlva már a vizsgateremben ülök, pontosabban a padon hasalok. A szememet ólomnehéznek érzem, egyszerűen nem bírom kinyitni. Mi van velem? Tudom, hogy mostanában nem sokat alszom, de fel kell kelnem…fel kell…fel…
-Kisasszony! –valaki gyengéden kopogtatja a vállamat. Ismerős hang, minden előadáson hallom…Tanár úr?!
-Igen? –ülök fel ijedten, és még jobban megijedek, mikor körülnézek –Hol vannak a többiek? –nem, az nem lehet, hogy végig aludtam a vizsgát.
-A vizsgának vége, mindenki elment. –neee….
-Jaj ne…Honzo tanár úr, kérem, had írjam meg! Olyan nagyon sokat tanultam rá, vagy…vagy lefelelek. Kérem-kérem, ne buktasson meg! –hajolok meg előtte összetett kezekkel.
Elgondolkodva néz rám, aztán az osztálynévsorra és az eddigi osztályzatokra.
-Mi is a neve?
-Farrah…Farrah Lee. –felelem reménykedve, hogy ez jót jelent, hogy nem utasított el egyből.
-Maga az egyik legjobban tanuló diákom, csak maga csinálta meg mindkét órai munkát…-igen, igyekeztem jó lenni –Töltse ki ezt! –tesz le elém egy papírt.
-Köszönöm! –elveszem tőle, és nagyon megörülök neki, mert a vizsgalapot kapom meg.
Egy óra lenne rá, de fél óra alatt az összes kérdésre sikerül válaszolnom. Mindenre emlékeztem, és mivel a tanárunk igazságosan osztályoz, nyugalom költözik a szívembe, hogy újabb jó eredményt könyvelhetek el.
-Szeretném még egyszer megköszönni…-állok meg egy pillanatra a pulpitus mellett, amiben egy kicsit muszáj vagyok megtámaszkodni. Gyengének érzem magam, mintha kiszállt volna belőlem minden erőm. Ha hazaérek, ki kell aludni magamat…
-Nincs mit, de jól van? –lép közelebb és öleli át derekamat, hogy megtartson.
-Jól. –nézek fel rá. Jaj nekem, vajon ő is érzi, hogy remegek? Nem a fáradtságtól…
Ez a mostani gyengeség máshonnan ered, mert a karjaiban csak jobban elgyengülök. Mi ez az érzés? Tisztelet? Azt eddig is éreztem, de most csak úgy dübörög a szívem.
-Nem úgy látom, hisz alig áll a lábán. –ezek az aggódó szemek, mintha egy angyal nézne rám a mennyek kapujából.
-Én csak…-ellépek tőle- hamarosan jobban leszek, nem kell…-dőlök…sötét van…
-Felébredt? –mosolyog rám egy kedves arc, miközben kezével kisimítja kusza tincseimet az arcomból.
-Mi történt? Hol vagyok? –lassan felülök a kanapéról.
-A tanáriban. Behoztam ide, hogy megvizsgálja a doktornő, az iskola orvosa. Azt mondta, hogy csak nagyon mélyen alszik, hogy csak egy hirtelen ájulás volt, de semmi komoly. –oh, értem.
-Köszönöm szépen és bocsánat, hogy ennyi gondot okoztam. Sosem fordult velem elő még ilyen, és ígérem, hogy nem is fog. –szabadkozom zavartan, de ő továbbra is megértően mosolyog rám.
-Hazavigyem? –engem? Ő?
-Nem szükséges, nem lakom messze, és már jól vagyok. –felállok és megigazítom kicsit magam.
-Este 8 óra van, ilyenkor nem biztonságos odakint. –mennyi?
-Már ennyi az idő? Ilyen sokat aludtam? –nagyon meg vagyok lepődve.
-Igen, ezért is ragaszkodom hozzá, hogy elkísérjem. Nem venném a szívemre, ha az egyik tanítványomat cserbenhagynám egy ilyen helyzetben. –valóban…Pár hónapja egy fiúnak is segített. Nem volt elég pénze hazautazni Európába a beteg édesanyjához, de a többi tanárt is felbuzdítva gyűjtést szervezett, hogy haza tudjon menni és megvehessék a kellő gyógyszereket is. Aranyszíve van.
-Egy bocsánatkérés mellett elfogadnám az ajánlatát. -hajolok meg előtte udvariasságból.
-Akkor jöjjön…-mutatja az utat a parkolóig, ahol az autója áll. Előbb besegít engem, ő csak utána ül be. Lassan hajt hazafelé, én mindig mondom, hogy merre forduljon. Még egy kicsit beszélgetünk is, de csak nagyon általános dolgokról, mint az időjárás.
-Köszönöm, hogy hazahozott. –mondom már az ajtóban állva.
-Semmiség. –végig simít vállamon, mintha ezzel köszönne el.
-Jó éjszakát! –mosolyogva lépek be a házba még utoljára visszanézve.
-Jó éjt! –köszön el ő is mosolyogva, majd becsukom az ajtót.
Ez a férfi…egyszerűen egy csoda. Hihetetlen, még soha nem éreztem magam ilyen biztonságban senkivel sem. Bizalmat ébreszt az emberben, pedig nem szoktam könnyen bízni.
Még a lefekvésnél is ő jár a fejemben, és az érintései, meg persze a mosolya. Olyan lüke vagyok, de mosolyognom kell, ha rá gondolok. Na jó, elég lesz, aludj Farrah! Jó éjt mai nap…
|
|
