Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Ite:

Felpattan mellõlem.

- Rendben, keresek magamnak, holnap pedig majd a sajátomat hozom – persze gondolhattam volna, hogy sajátja is van, sõt… viszont most nem hozta vagy nem hozhatta magával, de örülök hogy elfogadta az ajánlatomat. Kíváncsi vagyok vajon milyen fajta íjat használ.

- Én egy kicsit hátrébb állnék a helyedben Iteru-sempai – figyelmeztet, amikor mögé állok.

- Miért? – pedig csak… segíteni szerettem volna.

- Sajnos elég ügyetlen vagyok. Az én közelemben minden elromlik, és ha valamit megpróbálok, akkor biztosan rosszul sül el. Gyakran megsérül valaki. Ez a valaki én szoktam lenni, de sosem lehet tudni. Fõ az óvatosság. – micsoda pesszimizmus, de csak mosolyogni tudok rajta.

- Ó, már értem. Nem kell aggódnod emiatt. Nem lesz semmi gond, csináld nyugodtan. – vajon mi baj történhetne? Amíg mögötte állok a nyíl nem találhat el.

- Hát... én mindenesetre szóltam – jó kedélyûen vállat ránt, majd visszafordul elõre. Hosszú ideig tanakodik rajta, viszont féltem a csuklóját is a tartása miatt.

- Várj, hagy segítsek... – közvetlenül mögé kerülök, de ijedten sikkantva ugrik arrébb. Aranyos… annyira koncentrált, hogy észre sem vette milyen közel vagyok? - Ha szeretnél jól lõni, érdemes a kezedben tartanod az íjat – jegyzem meg, mert az elõbb ijedtében elejtette, nevetésem nehéz visszafogni, de igyekszem csak kuncogásba fojtani.

- Bo-bocsánat – akadozva de sikerül visszavennie az alapállást.

- Most emeld föl, egy kicsit magasabbra, mint ahol az elõbb tartottad. – Jól csinálja - Nyugalom, vegyél egy mély levegõt, és próbálj a célra koncentrálni. Jól van – követi az utasításaimat, végül eljön a pillanat és lõ, egy pillanattal késõbb a táblára nézek, amit sikeresen eltalált. Nem a cél közepébe, hanem szélre, de kezdetnek ez sem rossz. Ráadásul semmi baj nem is történt, ahogy gondoltam.

- Eltaláltam! – elkezd ugrálni örömében, észre sem veszi, hogy kalimpál az íjjal így véletlenül fejbe talál majd a lábamra ugrik és ijedten pattan arrébb, amikor megérzi - Jajjjj... nagyon sajnálom! Bocsánat! - ijedten lépek a közelébõl, arcomra ismét fölszökik a zavart pír. Annyira sajnálom... minden rendben Iteru-sempai? Nagyon fáj? Hívjak valakit? – ijedten hadarja a szavakat, de csak fájdalmasan mosolygok.

- Nyugalom, semmi baj. – nyugtatom meg. Nem komoly szerencsére, túlélem - Ügyes vagy, mondtam hogy sikerülni fog.

- Csak azért, mert segítettél. Esetleg... megpróbálhatnám megint?

- Persze.

Sokáig gyakorlok vele, figyelek rá és nem érzem legalább magányosan magam, mint néha amikor csak egyedül vagyok itt, és lövöm a merev céltáblákat.

- Rendben, azt hiszem mára ennyi elég lesz – tekintetébõl azt olvasom ki, hogy szívesen maradna még, de nagyon elszállt az idõ felettünk, és én is alig vettem ezt észre.

- Ennyire késõ van? – zsebében kezd kutakodni, de hirtelen ledermed majd újra sietõsre fogja. - - Rohannom kell Iteru-sempai. Ne haragudj, majd holnap... holnap mindent elmondok ígérem. Sajnálom... – szinte elejti az íjat ahogyan leteszi, és rohan is kifelé. Tényleg nagyon sürgõs lehetett az ügy, ha ennyire sietett. Én ráérek hisz nem vár otthon senki, összepakolok mindent, és komótosan indulok hazafelé.

~*~

Korábban érkezem mint eddig, mert ismeretlen okból hamarabb keltem fel a szokottnál. A reggeli után unalmas lett volna otthon üldögélni, így újra itt vagyok, mint minden nap.

Vajon Nori-chan ma is eljön? Vagy tegnap történt valami és azért sietett, Nem igazán tudom… Örülnék ha eljönne, mert legalább tudok beszélgetni valakivel. Nincs igazán alkalmam társaságba járni, társaság híján.

Most egy akkora íjat használok ami akkora mint én, mellettem egy tegezben rengeteg hosszú nyíl így lehajolnom sem kell és könnyedén elérem õket. Egy nagyobb fegyvert mindig nehezebb irányítani, de azt hiszem könnyedén megbirkózom vele.

- Iteru-sempai – szólal meg mögöttem egy vékony hang, épp mikor elengedek egy nyilat, nem is figyelem hova talál az eszköz, megfordulok és sajnálkozó ugyanakkor csodálattal teli szempár látványa fogad.

- Oh, Nori-chan… már vártalak – mosolyodom el, de hirtelen kipirul mintha láz borítaná el, meghökkenve süti le pilláit, a nagy íjat pedig egy oszlopnak támasztom, hogy rá figyelhessek.

- Sajnálom a tegnapit – lábával egy fûszálat piszkál, még mindig lefelé szegezve tekintetét.

- Semmi gond, remélem semmi baj nem történt. Gyorsan elrohantál, remélem minden rendben. – felemeli fejét ajkain bizonytalan mosoly húzódig, de hevesen bólogat, hogy megnyugtasson.

- Persze, csak otthon hagytam a telefonomat és elfelejtettem otthon szólni… csak ennyi történt – kiszélesedik mosolyom.

- Értem. Remélem a szüleid nem aggódtak, és vigyáztál hazafelé az úton – újabb bólintás sorozat a válasz. – Hoztál íjat? – jut eszembe hirtelen, hisz tegnap azt említette, hogy van sajátja.

- Igen, nem felejtettem el – húzza ki magát büszkén, és mutatja, hogy ott pihen, a belsõ falnak támasztva.

Egy újabb kellemes nap telik el a társaságában, nem is figyeltem hogy még délelõtt érkezett így délután eszmélek rá, hogy kihagytuk az ebédet.

- Nem vagy éhes? – kérdezem hirtelen, és leereszti a nyilat a húrról, majd elgondolkozva néz az ég felé.

- Hát… - be sem fejezi a mondatot és hasának kordulása ad választ kérdésemre.

- Ezt azt hiszem igennek veszem – aranyosan pirul el zavarában, halk kuncogással teszem el az íjat a helyére. – Az egyetem mellett van egy nagyon jó kis büfé, mit szólsz?

- Oh nem… én még kibírom hazáig, annyira nem vagyok éhes – újabb apró, aranyos kordulás, de úgy teszek mintha nem hallanám, hogy ne hozzam még nagyobb zavarba.

- Én viszont éhes vagyok – jegyzem meg mosolyogva. Remélem nem azért utasítja vissza mert nem hozott pénzt – Meghívlak egy menüre. Velem tartasz? Kérlek… - nem szeretnék egyedül enni, persze ezt nem teszem hozzá. Épp elég a reggeleket és vacsorákat magányosan tölteni.

- Hát jó… - egyezik végül bele, boldogabb mosolyra fakadok és magam elõtt terelve vezetem le a mondott helyre.

~*~

- Egész hangulatos – néz körbe mikor már ülünk egy asztalnál. Elég visszafogott volt, csak egy apró valamit kért, de hozzá egy innivalóból még nem engedtem.

- Szeretek ide járni, és a tanulmányi idõszakban sokkal forgalmasabb is. Jó étvágyat – teszem még hozzá, majd nekilátok, és õt is figyelem, de inkább a berendezést kémleli. Nem baj mert így észrevétlenül figyelhetem meg arcát. Olyan kedvesnek és aranyosnak látszik, belsõleg is az… örülök, hogy kedveli az íjászatot, így egy újabb kedves személlyel bõvül a „szakkör” és a környezetem is.

Csak akkor veszem észre hogy már jó ideje õt figyelem, amikor rám nézve találkozik tekintetünk, azonnal lesüti szemeit, és ettõl még én is zavarba jövök. Azt hiszem még is túl feltûnõ voltam. De mit mondhatnék erre? Szavak nincsenek, bár próbálok keresni, oldalra nézve az ablakon pillantok ki, de mintha semmi nem lenne mögötte.

- Iteru-senpai?! – egy ismerõs hang zökkent ki mély zavaromból, szemeimmel keresni kezdem a hang forrását, majd a bejárat felõl felém igyekvõ alakot felismerve kedves mosollyal fogadom a jövevényt.

- Nanami-chan? Hogy kerülsz ide? – a megye másik szegletében lakik így meglepõ, hogy itt találkozom vele.

- Jöttem a kollégiumomat elintézni, de sajnos ma nincs bent senki… ez az én formám – nem szól semmit és leül, majd észreveszi hogy nem vagyok egyedül – Õ ki? – kíváncsian pillog rá.

- Oh, bocsánat… Õ itt Nori-chan, most lesz elsõs, de már eldöntötte hogy az íjászklub tagja lesz – mutatom be büszkén, amire fellelkesülten mosolyog Nanami is.

- Szia! Én Hanase Nanami vagyok, a második legjobb íjász a klubban – kacsint játékosan.

- Örvendek – látom, eléggé zavarban van, de nem tudom, mit tegyek. A túlbuzgó lány visszafordul felém.

- Mivel holnap is itt leszek, és tudom hogy ilyenkor is bejársz lõni, gondoltam megleplek holnap, hogy ne légy egyedül, de így is örülök, hogy összefutottam veled.

- Oh, mostanában Nori-channal együtt gyakorlunk, így nem vagyok egyedül – bíztató mosollyal iszok bele üdítõmbe. – De örülnék ha benéznél, ha többen vagyunk úgy izgalmasabb.

- Rendben, akkor holnap – máris felpattan a székrõl, és keresztanyjára hivatkozva, aki kint várja már egy kávéval kisiet és hadarva el is köszön. Újra „kettesben” maradok vele, kicsit kifújva a levegõt, továbbra is mosolyogva próbálom a szavakat keresni.

- Nanami nagyon lelkes, majd vele is fogsz sokat találkozni. Kicsit hiperaktív, de nagyon kedves – próbál felém mosolyogni, az arca nem is mond mást, de tekintetében látok némi fáradt csillogást. Talán csak kimerült a nap folyamán, legalábbis remélem csak ennyi a magyarázat. – Remélem holnap is eljössz – teszem még hozzá, mintha csak kérlelném ezzel a pár szóval. Szeretem nagyon a társaságát.

Iteru:

A napnyugta elõ sugarai lágyan cirógatják arcomat, s a gyakorlótér falát egyaránt. Felajzom az íjat, mély levegõ, majd lassan eleresztem, s újra célba talál. Mások számára tanál unalmas mindig ugyan azt csinálni, de… számomra nem. Mások számára az nem zavaró, ha kicsit mellé talál… nekem igen.
Kifigyelni a szellõt, a természet szilaj természetét… ezért szeretek az erdõben járva kiismerni mindent. A gyakorlótér csak egy kis része a nagy életnek. Nemsokára haza kéne indulom, de kíváncsi szívem mégis azt sugallja, hogy maradjak még. Talán visszajön még az a fiú… ha nem, akkor sem vesztek sokat, hisz ugyan úgy gyakorlok.

Amikor lépteket hallok, lelkesen feldobbanó szívvel, mosolyogva fordulok felé. Sejtettem, de nem tudtam, hogy tényleg el fog jönni.
- Szia, örülök, hogy újra itt látlak. Hogy tetszett a körbevezetés?
- Szörnyen unalmas volt – hm… milyen õszinte. Bár amikor felismeri mi is csúszott ki a száján, édesen pironkodva kezd el kapkodni - Mármint, nagyon érdekes az egyetem, nagy, szép, és mindenki kedvesnek látszik. Öröm lesz ide járni, csak... – halkan nevetek fel reakciójára, majd értetlen arcára vezetem vissza tekintetem.
- Fölösleges mentegetõznöd. Valóban elég unalmas, nem találkoztam még olyannal, aki élvezte volna – örömmel látom, ahogy megkönnyebbül, bár ez a rózsaszín pír nagyon jól áll az arcán. Még a puszta látványa is különös érzéseket és gondolatokat kelt fejemben.
- Valószínûleg azért, mert csak felületes az egész. Mindenkit más érdekel, és abba nem mennek bele annyira részletesen. Azt hiszem még nem mutatkoztam be, Satoya Noriyori vagyok, de a barátaimnak csak Nori – Noriyori? Igazán aranyos név. Meghajol, majd én is bemutatkozom.
- Örülök a találkozásnak, az én nevem Kodoku Iteru, ha...
- Igen, tudom! – megint kipirulva mosolyog, mire csak meghökkenve nézek rá. Csak nem? - Mármint, már nagyon sokat hallottam rólad. Rengetegszer összefutottam a neveddel, és nagyon tehetségesnek tartalak, és... aucs... – nevéhez igazán illik ez a kis ügyetlenkedés. Minden szemszögbõl nézve aranyos. Mégis… ismer engem? Hû… nem hittem volna, pláne nem itt.
- Nos... nem gondoltam volna, hogy beleakadok az egyik rajongómba – hehe… nem is igazán tudtam, hogy vannak… fõleg nem ilyen szépek.
- Pedig így igaz. Nagyon megörültem, mikor megláttalak. Meglepett, hogy pont ezen az egyetemen találkoztunk – valóban véletlen, de örülök. Egy íjászat szeretõ ember társaságánál nincs is igazán jobb, szeretem ha gyarapodik a kis csapatunk.

Sokáig beszélgetünk, s egyre jobban és jobban megbizonyosodom arról, hogy egy kedves és barátságos fiú. Sokat kérdez, de mindenre válaszolok, viszont róla, nem sokat tudok meg. Hajt a kíváncsiság, de… nem szeretném félbeszakítani, bûn nem hallgatni ezt az édes hangot.

A gyakorlótér falain már árnyékok körvonalazódnak, s ekkor jövök rá én is vele együtt, hogy jócskán elszaladt az idõ.
- Ha gondolod holnap is eljöhetsz. Szinte minden napomat itt töltöm, bármikor meglátogathatsz. – ajánlom fel. Nagyon szeretem az ilyen kedves társaságot, s nem utolsó sorban ha már a klub tagja lesz szeretném jobban megismerni.
- Tényleg? Akkor holnap találkozunk. Viszlát Iteru-sempai! – felcsillanó szemekkel, mosolyogva köszön el, de ahogy felbukik a lépcsõn, aggódva nézek utána. Szerencsére semmi baja…
Milyen aranyos fiú. S ahogy közelebb ült hozzám… Nem… el kell terelnem a gondolataimat másra. Biztosan csak a sport érdekli, és ezért is jött ide. Mondta is, hogy az íjász klubot keresi. Minden esetre… úgy néz ki, szerzek egy új, kedves barátot.

~*~

Tradicionális zene, amit még egyik barátomtól kaptam a nyáron, most igazán jól jön. A fuvolák, a shamizen, és a természet hangja olyan összhangot teremt bennem, ami kiegyensúlyozottabbá tesz. Tisztább a légzésem, tisztább minden lövésem is, és nem utolsó sorban a csengése is kellemes. Jól jön, hiszen egész nap azon a fiún jár az eszem… Nori… Nori-chan…
Elterelõdik a figyelmem, s a céltábla már nem is lebeg a szemeim elõtt. Vajon mikor jön legközelebb? Tényleg ma? Talán csak kedvességbõl mondta, hisz biztosan van sokkal jobb dolga is, mint velem társalogva elütni az idõt. Nyár van, õ meg fiatal és ilyenkor a felhõtlen szabadságot kell élvezni. Tegnap is biztosan csak azért jött, mert nyíltnap volt. Biztosan…
Most erre a lövésre kell koncentrálnom.
Fülemben csend a zene, ajzom az íjat, mély levegõ, cél, majd lehunyom a szemem, és úgy lövök. Nem hallom se a nyíl, sem a szél suhanását, így valamivel nehezebb, de még pont a belsõ körben vagyok… egész jó, többet kellesz ezt gyakorolnom.
Szem-kéz koordináció. Ha a lövés elõtt összehangolódik, s a kezem sem remeg meg szemem lehunyása után, akkor ugyan olyan tökéletes. Már csak azt kéne még gyakorolnom, hogy a célt csak megfigyelem, majd szemem lehunyása után húzom ki az íjat, és úgy lövök.
Most ki is próbálom. Fülemben még mindig szól a zene, a belsõ zsebemben lévõ mp3-ból szivárog a kellemes dallam, ami nyugodtsággal ajándékoz meg. Szinte mindig yukata van rajtam, amikor gyakorlok, most sincs ez másképp. Hosszan megfigyelem a célt, mély levegõt veszek, lehunyom a szemem, felhúzom az íjat, érzem, ahogy felkaromról lesimul a ruha ujja, majd eleresztem a nyilat.
Felnyitom szemem, s ekkor látom, hogy alig fél centire esett a legbelsõ kis körön kívülre. Kelletlenül szisszenek fel, majd hirtelen gyengéd rántást érzek ruhámon. Perdülök egyet, majd egy pillanatra reked belém a levegõ, ahogyan õt látom meg, mond valamit, de sajnos nem hallom. Kitámasztom íjamat az oszlophoz, majd kiveszem a fülhallgatókat a fülembõl.
- Szia… örülök, hogy eljöttél. – kicsit talán mintha lihegne, és kipirult is. Futott volna? Mennyi is az idõ?
- Sajnálom, hogy… csak most jöttem, de… még be kellett zárnom a boltot… - lihegi, majd egy hatalmas sóhajjal rendezi légzését, s mosolyogva, kissé meglepetten figyelem.
- Boltot? – kérdezem kíváncsian, mire csak bólogatni kezd. Oh, hagynom kéne elõbb szusszanni – Ülj le – mutatok az egy fokos széles lépcsõre, mely összeköti a zöld füves gyakorlóteret az épülettel. Közvetlenül mellé ülök le, megvárom, míg megnyugszik a loholás után, s eljött az idõ, hogy most én kérdezõsködjek.
- Csak nem dolgozol? – újabb bólintás.
- Egy kis boltban – habár kíváncsi vagyok, illetlenség lenne faggatózni, így nem teszem meg… ha szeretné, majd magától mesél még.
- Ne aggódj az idõ miatt, örülök, hogy egyáltalán eljöttél. Így tudok kivel beszélgetni – kedves mosollyal illetem, és felé lévõ oldalamon támaszkodom meg tenyeremmel a földön.
- Miért? Más… nem szokott jönni? – csak lágyan megrázom a fejem.
- Ilyenkor a legtöbben hazautaznak, vagy mással töltik a nyarat, sosem jönnek ide.
- Hmm… értem – körbenéz a pályán, majd mosolyogva fordul felém. – Ha szeretnéd, minden nap eljöhetek sempai – hihetetlen… az elmúlt egy nap alatt amit tett… még el is hiszem neki.
- Ugyan, csak miattam nem kell, ha dolgozol biztosan rád fér a pihenés is.
- Nem fáradtság – vág közbe, de újra kipirul, mikor észreveszi, hogy fél fokkal megemelte a hangját. Elõre fordul, majd karjait az ég felé emeli – Amúgy is, pihentetõ itt lenni, és szívesen jövök. – hátrafelé kezd dõlni, de mielõtt a falba ütné a fejét, reflexszerûen gyorsan átkarolom, és megtartom.
Milyen finom illata van.
Észreveszem, hogy milyen közel kerültem hozzá, érzem, hogy még az én arcom is égni kezd, s ahogy visszaállítom egyenesbe, gyorsan el is hajolok tõle, elõre fordulva.
- Bocsánat, csak nem akartam, hogy…
- Nem, köszönöm sempai… - ha zavarban van, magasabb a hangja… milyen édes. De valamivel oldanom kéne a feszültséget.
- Igaz is… - jut eszembe a lényeg, amiért én is nap mint nap itt vagyok, és töltöm az idõmet… amiért létezik ez a hely is, vagyis amilyen célt szolgál… - azt mondtad, hogy az íjász klubba szeretnél jelentkezni. Ha gondolod, most is lõhetsz párat, a szertárban vannak íjak és nyilak is, akinek nem lenne saját. – Ez már tegnap is eszembe juthatott volna, de persze… teljesen belefeledkeztem a vele való beszélgetésbe. Valamiért… nagyon kellemes õt hallgatni.

Nori:

Egy utolsó kis simítás, ééés már kész is. Elégedetten figyelem magam a tükörben. Sötétkék rövid ujjú ing, és egy sötét farmer. Nem túl elegáns, de nem is annyira szakadt. Remélem megfelel a célnak. Nem akarok rossz benyomásokat tenni már most. Ez nem akármelyik iskola, hanem álmaim egyeteme. Mikor megkaptam a levelet, hogy fölvettek, pattogtam, mint egy gumilabda. Egészen addig, míg rosszul nem léptem, és meg nem fájdult a lábam. Ez az én formám. De nem lényeg. Még mindig az a fontos, hogy oda járhatok, amint elkezdõdik a tanév. Ez persze még több tanulást jelent, de megéri. Megéri, hiszen találkozhatok azzal a személlyel, akit mindenkinél jobban imádok. Életemben nem beszéltem még vele személyesen, de ha létezik olyan, hogy elsõ látásra szerelem, akkor ez az volt. Azóta minden cikket, olvasok róla, ha csak megemlítik egy apró kis rovatban, ha pedig véletlenül interjú készül vele, akkor rengetegszer nézem meg újra és újra. Lehet, hogy van, aki ezt túlzásnak gondolja, de még nem találkoztam ilyen emberrel. Mondjuk nem sok esélyt adtam neki... senkinek sem mondtam el mit érzek... még én sem vagyok biztos ebben az egészben. Talán ma kiderül. Talán már ma találkozhatok vele. Istenem, csak ne csináljak semmi butaságot. Remélem nem fog miattam véletlenül lesérülni. Ahogy magamat ismerem, még ez sem lenne túl nagy meglepetés.
Izgatott sóhajjal intek tükörképemnek, és lerobogok a lépcsõn. Még korán van, de jobb ha már most indulok. Ki tudja mi jön közbe. Lehet, hogy még haza is kell ugranom átöltözni, vagy rám támad egy kutya, vagy elesek a saját lábamban minden sarkon. Sõt, lehet, hogy mind a három közbejön. Mindenesetre jobb hamarabb ott lenni, mint késni.
Bekukucskálok az ebédlõbe, és meg is találom anyut. Épp az asztalnál ül, fejét tenyerében támasztva. Összeszorul a torkom a látványtól. Ma sincs jó bõrben. Szemei vörösek a sok sírástól, és a kialvatlanságtól. Sokat javult az elmúlt két hónapban, de nagyon megviselte apa halála. Utálom, hogy így kell látnom. Próbálja leplezni, de neki nem megy olyan jól, mint nekem. Mind a ketten erõsnek akarjuk mutatni magunkat, és ebben én vagyok a jobb. Pedig legalább annyira hiányzik, mint neki. Halkan sóhajtva erõltetek mosolyt magamra, és az asztal mellé sétálok.
- Kész is vagyok. Mit gondolsz, megfelel egy nyílt naphoz? - szét tárom karjaim, és még meg is pördülök, mosolyt csalva arcára. Így máris jobb egy kicsit.
- Tökéletes. Pont olyan vagy, mint... - elharapja a mondatot, mélységes fájdalom villan tekintetében. Ó a fenébe, számíthattam volna erre. Ostoba, ostoba, ostobaaa! - Biztosan nagy sikered lesz - kapok egy erõltetett mosolyt, elbúcsúzok, és már kint is vagyok az utcán.
Szerencsére annyira nincs messze az egyetem, így sétálhatok, nem kell buszoznom. Nagyon szép idõ van, de persze nem ez köti le gondolataim. Sokkal fontosabb, hogy hogyan fogok barátkozni? Sosem volt az erõsségem, a "vessük magunkat az ismeretlenek nyakába" barátkozós stratégia. Viszont ez egy egyetem, itt sokkal több ember van, kevesebb az esély, hogy elsõre akadok össze barátságos emberekkel. Talán... talán majd az íjász klubban sikerül megismerkednem pár normálisabb emberrel. Többek közt vele is. Vajon lesz bátorságom beszélni vele? Vajon élõben is ugyan olyan kedves, mint az interjúkban? Remélem, mert nem szeretek csalódni. Benne pedig még annyira sem szeretnék. Nem is fogok! Fõ az optimizmus. Biztosan olyan, mint amilyennek elképzeltem, vagy sokkal, de sokkal jobb. Inkább sokkal jobb. Bár nem tudom mit várok. Addig rendben van, hogy én rajongok érte, de ezt azért mégsem újságolhatom el neki. Biztosan rengeteg nõi rajongója van, és a szerencsémet ismerve, nem a fiatal srácokra bukik. Nem lehet mindenki olyan selejtes mint én. De talán ha sok idõt töltök ott, sikerül megkedveltetnem magam vele. Nekem már az is elég, ha beszélgetünk, és a közelébe lehetek. Ki tudja, lehet, hogy egy idõ után ki is ábrándulok belõle. Lehet, hogy túlságosan beleélem magam, mint azok a tini lányok, és popsztárok példája. Mindegy, bármi lesz, állok elébe!
Végül megérkezek az iskolához, és csak három embernek mentem neki az út alatt. Egészen jó arány. Az egyik néni még örült is neki, mert így volt oka velem cipeltetni egy darabig a csomagjait. Tudtam, hogy közbe fog jönni valami, de nem bánom. Szívesen segítettem neki.
Vegyes érzelmekkel veszem szemügyre a hatalmas kaput, és a mögötte sorakozó jó pár épületet. Érdekes lesz, az már egyszer biztos. Remélem azért térképet adnak hozzá, mert anélkül bonyolult lesz. Már most tudom, hogy az elsõ fél évben késni fogok minden óráról. Sõt, magamat ismerve, lehet, hogy napokig bolyongani fogok, szóval jóóóó sok ételt kell majd csomagolnom magamnak. Vagy be kéne szerezni egy vakvezetõ kutyát, akinek betanították az utat. Oké, én nem vagyok vak, de legfeljebb majd becsukom a szemem. Bár ha nyitva van, akkor is mindennek nekimegyek, szóval lehet tényleg szükségem lenne egy ilyen állatra. Na mindegy, majdcsak lesz valahogy. Amíg az íjász klubbot, és Õt megtalálom, addig semmi gond. Más nem érdekel. Fanatikus vagyok? Maximum egy kicsit.

oOoOo

Csillogó szemekkel, szinte ugrálva gyönyörködöm, és hallgatom a csoport vezetõjét. Legalábbis eleinte. Egy idõ után kezdem megunni, egyre türelmetlenebbül várom, hogy elérjünk addig, ami igazán érdekel. Unalomûzés képp babrálok ingem egyik alsó gombjával. Egy idõ után a cérna is megadja magát, és az apró gomb a tenyeremben végzi. Remek. Gondolom senkinél sincs tû meg cérna. Bár anyu azt mondta, jobb, ha nem használok ilyeneket. Túl jól ismer engem. Már akkor is aggódva figyel, mikor kenyeret vágok. Mintha attól tartana, hogy a kés hirtelen életre kel, és a torkomnak ugrik. Bár az kicsit reálisabb, hogy csodálatos ügyességemnek köszönhetõen elvágom a kezem. De hát nem tehetek róla, ezek csak úgy jönnek. Lassan már azt sem engedi meg, hogy segítsek a konyhában. Az a kifogása, hogy túl sok étkészletet kellett már venni miattam. Pedig én csak mosogatni próbáltam...
Végre nagysokára elhangzik az a mondat, amire vártam. Persze vezetõnk nem tartja fontosnak, így csak megemlíti, és nem túl lelkesen int a gyakorló tér felé. Nekem nem is fontos, hogy oda legyen érte. Elég, ha én rajongok, és alig bírok megmaradni a bõrömben. Végre láthatom. Végre, végre, végre. Bár, lehet, hogy itt sem lesz, szóval nem kéne ennyire beleélnem magam. De annyira nehéz nem örülni. Olyan, mintha egy kutyusnak tiltanád meg, hogy csóválja a farkát.
Lassan lemaradozok a csoporttól, szerencsére senkinek sem tûnik föl. Amúgy is végig hátul kullogtam, és csak szemléltem a többieket. Szörnyen sok féle ember jár ide. És még nem is láttam az iskola többi részét. Kicsit tényleg ijesztõen sok ez a mennyiség. Vicces lesz barátokat keresni. Nyugalom. Ezt már egy párszor végiggondoltam, most nem fogom elölrõl kezdeni.
Végül elkanyarodnak az egyik épület mögé, és onnantól szabad az út. Izgatottan, jó párszor majdnem elesve saját lábamban igyekszem minél gyorsabb lenni. Persze ezt egy lépcsõnek is akadályoznia kell. Utálom a lépcsõket. Az esetek legnagyobb részében vagy legurulok róluk, vagy elbukom az egyik fokban, és orra vágódom. Merem állítani, hogy eddigi sérüléseim legnagyobb része ezek a fránya építészeti remekmûveken történt.
Most mégis sikerül épségben lejutnom, de minden egyes lépéssel száll el a magabiztosság. Mire az alján lévõ ajtóhoz érek, már szerintem remegnek a lábaim, torkom a szívemben dobog, és már cseppet sem gondolom olyan jó ötletnek ezt. Tétován billentem oldalra fejem, és visszasandítok a lépcsõre. Most még megfordulhatok. Senki sem mondaná, hogy gyáva vagyok, hiszen azt sem tudják, hogy itt jártam. De ha ezt teszem, akkor mindig azon fogom marcangolni magam, hogy mi lett volna, ha ma bemegyek, és ott találom. Sokkal jobb lenne most megismerni, mint mikor már a többi tag is itt van. Úgy kevesebb sikerrel ismerhetném meg. Pedig meg szeretném, és ez biztos. Túl rég óta rajongok érte ahhoz, hogy most meggondoljam magam. Maximum pofára esek... szó szerint.
Nagy levegõt véve, óvatosan, zakatoló szívvel nyitom ki az ajtót, és kipillantok a gyakorló térre. Mintha egy álomba nyitottam volna kaput. Egy olyan álomba, ami már rengeteg este férkõzött be fejembe, egy olyan álomba, aminél talán nincs is szebb.
Lélegzet visszafojtva figyelem, ahogy az íjat tartva céloz. Háttal áll nekem, így nem láthatom arcát, de még így is mindennél szebb látvány. Biztos, hogy õ az. Más nem lehet. Tradicionális ruhában van, mint eddig mindig, amikor csak láttam egy interjúban. De õ így tökéletes. Mintha egy történelmei regénybõl lépett volna elõ. Ha régen mindenki ilyen volt, akkor idõutazó szeretnék lenni. Bár... nekem akkor is õ kéne... annak ellenére, hogy nem is ismerem igazából.
Kilövi a nyilat, idegesen kapaszkodom az ajtókeretbe, közbe nyakamat nyújtogatva meresztgetem szemem. Eltalálta? Olyan messze van a céltábla, hogy szinte nem is látom. Én el sem tudnék lõni addig. De hát pont ezért õ a profi, én meg én. Hunyorítok, és... és... igen, eltalálta! méghozzá a közepén! Tényleg csodálatos! Az egyik legjobb, és én találkozhatok vele.
- Szia! - összerezzenve, zavartan pislogok a hibátlan, gyönyörû, és már jól ismert arcba. Mosolya még ragyogóbb, mint felvételeken. Mikor fordult meg? Talán más valaki is jött, és õt hallotta meg? Tétován pislogok körbe, de sehol senki. Szóval nekem köszönt. Nekem! - Eltévedtél? - hevesen megrázom fejem, és remegõ lábakkal lépek ki teljesen az ajtón. Most kéne valamit mondani. Valami értelmeset. De azt hiszem ez most túl nagy kérés lenne magamhoz. Õ is tesz egy lépést felém, gyomrom még kisebbre zsugorodik össze. Próbálom kiragadni a megfelelõ szavakat száguldó gondolataim közül. Nem olyan nehéz ez. Csak el kell magyaráznom, miért jöttem. Persze azt nem mondhatom, hogy azért, mert teljesen belé zúgtam. Kicsit hihetõbb magyarázat kell.
- Csak... az íjász klubot kerestem - mégis csak telik egy halk válaszra. Arcom már most vörös, pedig csak beszélgetünk. Nagyot nyelve gyûrögetem ruhám alját. Nem hittem volna, hogy ennyire lebutulunk, mikor találkozunk. De nem tehetek róla. Sötét, kedvesen csillogó szemei szinte magukba szippantanak. Hosszú vörös haja, hófehér bõre... még sosem láttam hozzá hasonlót. Ráadásul így élõben sokkal, de sokkal magasabb nálam. Olyan, mintha tényleg nem lenne ember.
- Akkor jó helyen jársz, csak rosszkor. Nyáron a klub szünetel.
- Akkor... te miért vagy itt? - szinte át sem gondolva kérdezek vissza, bár a végét már szinte csak susogom. Nem kéne ennyire pimasznak lennem. Nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyen rólam.
- Nos... Jó kérdés - nem hiszek a szemeimnek... tényleg kipirult a zavartól? Ez... ilyen nincs. Biztos csak a vörös haj csalóka. - Én nyáron is bejárok ide, kikapcsolódásként, de a klub csak év közben aktív. Csak nem érdekel az íjászat? Te is a nyílt napra jöttél?
Lehajtom fejem, és keresem a szavakat. Nem akarok megint butaságot mondani. Viszont túl sok válaszlehetõség nincs erre a kérdésre. Bátorság Nori.
- Igen, a nyílt napra és… majd az íjászat is érdekelne - arcom olyan lehet, mint egy szépen piruló pulyka a sütõben. De legalább a válasz értelmesre sikeredett.
- Tényleg? Ennek igazán örülök. Szeretem, ha új tagok jönnek - lágy szavaitól szinte ledermedek, majd rászánom magam, és újra fölpillantok. Egy ilyen mosolytól legszívesebben a padlóra olvadnék. Azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül. Bárcsak lenne esélyem nála. - De azt hiszem ideje visszamenned a többiekhez - óvatosan helyezi tenyerét vállamra. Úgy rezzenek össze, mintha áramot vezettek volna belém. Szívem fölcsúszik torkomba, és kezdem nehezen venni a levegõt. Hozzám ért! Tényleg hozzám ért, szóval ez nem lehet álom! Itt van, és rám mosolyog. Csak rám!
- Ha gondolod, késõbb még visszajöhetsz, egészen estig itt leszek - szinte föl sem fogva szavait egyezek bele, majd elindulok fölfele a lépcsõn. Majdnem sikerül elesnem, de ez teljesen megszokott. Megkapaszkodom, visszatekintek aggódó arcára, majd fölrohanok.
Pár centivel a föld fölött lebegve, csupán egy-két fának nekimenve próbálom megtalálni csoportomat. Persze nem megy. Jobb híjján egy másikhoz csatlakozom, de képtelen vagyok figyelni arra, amit mondanak. Csak az a kedves mosoly, és lágy hang jár fejemben, amit végre a valóságban is megtapasztalhattam. És visszahívott! Tényleg azt mondta visszamehetnék késõbb! Nem álmodtam. Nem álmodhattam, hisz ilyen még ott se nagyon lehetséges. Mosolyom levakarhatatlan, rózsaszín világomat, csak az árnyékolja be, hogy a csoport vezetõje mennyire lassan beszél. Pedig én már úgy visszamennék. Most biztos jobb lenne, nem lennék annyira kuka. Ez csak az elsõ találkozás lányos zavara volt, de következõnek már más lesz. Legalábbis remélem. Úgy sosem fog megkedvelni, ha bamba izéként ismer meg. Össze kell szednem magam.

Iteru:

Langyos, nyári fuvallat, simítja arcomat, ahogy az árnyékból kinyúlva meredek a célpont felé. A körkörösen csíkos karika lap közepe a cél, egy aprócska pötty, melyet nem látni pontosan ilyen távolságból. A szél talán nyugati, vagy délnyugati, nem olyan erõs, hogy befolyásolja a nyílvesszõt, de mégis… ekkora távon, talán mégis számításba kell vennem. A céltábla a gyakorlótér legvégében van, ez körülbelül 300 métert jelent, ha nem többet. Az eresz alatt, a teraszon állok, jóval a vonal mögött, és a tábla is a falnál van. Az árnyékban jobban látok, kezemet a nap már szinte égeti, ahogy hunyorítva meredek elõre. Mély lélegzetet tartok bent, célzok, majd egy könnyed mozdulattal engedem el a nyilat, halkan suhanva szeli ketté a levegõt, és alig pár másodperccel késõbb halkan zörrenve talál bele, pontosan a tábla közepébe. Halvány mosollyal eresztem le az íjat.
Halkan szusszanok egyet, majd egy tekintetet érzek a hátamba fúródni. Kinyitom szemeimet. Mellkasomon egy simítással kiegyenesítem a yukatát, elõször úgy teszek, mintha észre sem venném, majd összefogott hajamon is simítok egyet, a kósza tincseket fülem mögé terelem. Jól van.
Lassan a bejárat felé fordulok, ahol egy fiatal, alacsony fiú áll, megszeppenve néz rám, az ajtófélfába kapaszkodva, mikor észreveszem.
Milyen… milyen aranyos arca van. De vajon mit keres itt? Nyár van, és az egyetem területe…
Oh igaz is, ma nyílt nap van a felvételt nyertek számára, ha jól emlékszem. Azt hiszem körbevezetik õket, teljesen el is felejtettem.
- Szia! – szólítom meg halkan, és teljesen felé fordulok, körbe néz, de persze senki nincs a közelben. – Eltévedtél? – Megrázza fejét, majd teljesen kilép elém.
Egy pillanatra eláll a lélegzetem, ahogy végigmérem alakját. Istenem… ez a fiú gyönyörû. Akaratlanul is közelebb lépek felé, hogy jobban lássam. Egyre szebb a látvány.
- Csak… az íjász klubot kerestem – mondja halkan, kipirult arccal, s ettõl még számomra is melegebb lesz. Babakék tekintet, s ruhájának alját markolássza beszéd közben. Nem is tudom, mit mondhatnék még rá. A megjelenése talán a kisangyaléhoz hasonlítható.
- Akkor jó helyen jársz, csak rosszkor. Nyáron a klub szünetel.
- Akkor… te miért vagy itt? – a hangja egyre csak halkul, de mondatára még az én arcomra is a zavar pírja szökik. Na, jó, ebben talán igaza van.
- Nos… - keresem a szavakat – Jó kérdés – zavart mosollyal vakarom meg tarkómat. – Én nyáron is bejárok ide, kikapcsolódásként, de a klub csak évközben aktív. Csak nem érdekel az íjászat? Te is a nyílt napra jöttél?
Lesüti tekintetét, szívdobogásom kihagy egy ütemet, s arcomra olvad a mosoly. Istenem.
- Igen, a nyíltnapra – bólint édesen. – és… majd az íjászat is érdekelne – még jobban kipirul arca mosolyom kiszélesedik.
- Tényleg? Ennek igazán örülök. Szeretem, ha új tagok jönnek – egy pillanatra mintha ledermedne, majd lassan vezeti fel rám csillogó tekintetét. Csak mosolyogni tudok.
Bár ha jobban is belegondolok, ez a fiúcska biztosan népszerû a lányok körében. Persze ilyeneket soha nem kérdeznék senkitõl. – De azt hiszem ideje visszamenned a többiekhez. – vállára teszem kezemet, hirtelen forróság áraszt el nyomán, s csak nehezen tudom leplezni szívem hevesebb dobogását.
- Ha gondolod, késõbb még visszajöhetsz, egészen estig itt leszek.
- Re-rendben – majdnem elbukdácsol felfelé a lépcsõn, de mire nyúlnék utána ösztönösen, megkapaszkodik a korlátban. Szerencsére nem esik el. Egy utolsó, kíváncsi pillantást vet felém, karjaimat egymásra simítom, és végig figyelem lépteit, ahogy eltûnik a lépcsõ végi ajtóban. Halkan sóhajtok fel, majd keserû mosoly kanyarodik arcomra. M
Milyen szép fiúcska, de amilyen szerencsém van, biztos, hogy nem vonzódik a férfiakhoz. Talán jobb is lesz, ha elfelejtem, lehet nem is fogom többet látni.
Lassan megfordulok, és a céltábla felé sétálok. Mikor elé érek, leguggolok, és halvány mosollyal rásimítom ujjaimat a nyíl hegyére, ami középen a táblába fúródott.
Persze, hogy nem fog visszajönni.