Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy Alyr a nevemet mondogatja. Még álmában is rám gondol? Valóban ennyire megváltozott volna? Mindenesetre jól esik. Hozzá bújva alszom vissza.

Reggel, mikor Alyr kezét a derekamra teszem, megpuszil. Úgy látszik, hogy folytatódik az éjszakai kedvessége.

-Jó reggelt…-motyogja, majd nyakamba csókol.

-Neked is. –felé fordulva megpuszilom az arcát- Mit álmodtál? –kérdezem, majd mellkasára teszem a fejemet.

-Nem tudom…nem emlékszem. Miért? –hááát…

-Mert az éjszaka közepén arra keltem fel, hogy a nevemet mondogatod…azt hittem, hogy ébren vagy, de álmodban beszéltél. –mintha kicsit elpirulna. Aranyos…

-Ez komoly? –kérdezi kínosan.

-Bizony. –bólogatok mosolyogva.
Szeretne felkelni, de most nem hagyom. Helyette lágy csókot adok neki. Nem is tudom, hogy mi ütött belém, de ez az új Alyr nagyon tetszik nekem. Kezd kissé szenvedélyessé válni ez az aprócska csók, már felettem támaszkodva csókol tovább, mikor hirtelen megszakítja a csókot, rám néz és végig simít arcomon. Még egy újabb puszit is kapok a számra.

-Eddig észre se vettem, milyen szép vagy…-mondja ujjait végig húzva ajkamon, ami egy újabb csókhoz vezet, az pedig ahhoz, hogy a nyakamat kezdje csókolni.

-Mennem kell…-mondom.

-Hova? –észreveszi magát és lemászik rólam. Helyes.

-Vizsgálatra. –felkelek, és már a szekrénynél is vagyok, hogy valamit elõkotorjak, amiben elmehetek itthonról.

-Had kísérjelek el. –ölel át a hátam mögé állva.

-Rendben. –azt hiszem, hogy ezek után megérdemli. El akarok lépni, de nem enged el. Megcsókol, közben fenekembe markol. Úgy látszik, hogy ez az énje nem tud eltûnni…

Leérve taxit fogunk, és már megyünk is az orvoshoz.
Alyr nagyon figyelmes. Mikor megérkezünk, kinyitja nekem az ajtót, kisegít a kocsiból, sõt kézen fogva jön be velem a kórházba. Hála az égnek odabent nem kell csak pár percet várni, aztán mehetünk is be. Alyr ugyan nem ért mindent, de fordítok neki.

Õ az ajtóban áll, míg én felfekszem a vizsgálóra, hogy elkezdhessék az ultrahangos vizsgálatot. Kis idõ után végre meghalljuk a baba szívhangját. Az orvos is mosolyogva nézi a monitort, vagyis a pici minden bizonnyal egészséges. Hála az égnek. Köszönöm.
Alyr is mosolyog, látszik, hogy meg van hatódva a baba szívverésétõl. De melyik apuka ne lenne?

-Ez…ez a pici…? –kérdezi.

-Igen…megnézed? –intek neki, hogy jöjjön közelebb, mikor ez megtörténik, a monitorra néz, de szerintem nem nagyon látja a kicsit- Nézd…itt van. –mutatom meg neki.
Megfogja a kezem, majd egy puszit ad a homlokomra.
Kapunk egy képet is az ultrahangról, amit Alyr még otthon sem képes letenni. Kezd tényleg felelõsségteljes apaként viselkedni, és kimutatja a szeretetét a gyermeke iránt.

-Mi az? –néz rám, mikor észreveszi, hogy egy ideje már õt nézem.

-Semmi…-mosolyogva leülök mellé.

-Olyan pici…-jegyzi meg, aztán az ágyra fektet, mellém dõl, átölel és óvatosan a hasamra teszi a fejét- de majd apuci vigyáz rá. –megpuszilja a hasamat. Egy darabig csak csenden pihengetünk, most én is nyugodt vagyok.

-Hallottam, hogy jót tesz a pocaklakóknak a dallamos zene…ez igaz? –kérdezi.

-Majd csak a harmadik hónaptól, mikor már kifejlõdtek az érzékszerveik. –felelem mosolyogva.

Délután a tengerpartra megyünk sétálni. Kiélvezem, hogy még nem nagy a pocakom, így a mozgás is könnyebben megy, no meg a bikiniben sem úgy nézek ki, mint aki dinnyét nyelt, de azért egy strandkendõt kötök a derekamra a picit gömbölyödõ pocakom miatt. Amit még észreveszek, hogy Alyr mindvégig csak engem néz. Teljesen más, mint Mexikóban volt, nem harcol az érzései ellen. Furcsa, de jó. Végiga  kezemet szorongatja, ölelget, és sokat beszélgetünk. Teljesen megnyílik elõttem, és ami a legfurcsább, hogy én is kezdek nyitni felé.

Mikor sötétedni kezd, elindulunk visszafelé. Megállunk a parton, hogy kicsit nézzük a lemenõ Napot. Alyr hátulról ölelve támasztja fejét vállamon.

-Sajnálom-súgja a fülembe- sajnálom, hogy olyan gyökérül viselkedtem. Nagyon szeretnék veled lenni, és a babával. –mondja maga felé fordítva.

-Én még nem tudom, hogy…-kezdek bele, de közbevág.

-A hét végén már tudni fogod. Most csak szeretném, hogy tudd…hogy szeretlek…-mondja, és átölel.
Teljesen ledöbbent ez a vallomás, még sosem mondta, hogy szeret. A gyomromban érzem azokat a bizonyos pillangókat, a szívem hevesen zakatol. Nem csak mosolygom, és örülök, mint mikor Tom vallott szerelmet…ez más…Ugye nem vagyok szerelmes? Vagy mégis?
Azért viszonzom az ölelést, de mondani nem tudok semmit.

Kézen fogva megyünk vissza a szállásunkra. Néhányan megmosolyognak minket az utcán, mintha csak azt mondanák ezzel, hogy milyen szép pár vagyunk.
Hazaérve Alyr enged nekem egy nagy kád habos vizet.

-Ne segítsek a fürdésben? –kérdezi a hajamba túrva, és megcsókol. Mielõtt válaszolni tudnék, csengetnek az ajtón. Szó nélkül megyek, és ajtót nyitok.

-Mi amor! –Carlos az, aki azonnal hevesen átölel.

-Mondd meg a kis barátodnak, hogy engedjen el, mert ha nem, fájni fog! –mordul fel Alyr, mire Carlos elenged.

-Beszélem a nyelvet, ne hõsködj…-húzza ki magát Carlos, aki egy igazi spanyol macsó, csupa izom, erõsebbnek tûnik, mint Alyr.

-Ezt most fejezzétek be! –állok közéjük, mielõtt még nagyobb baj történik.

-Rena, én azért jöttem vissza, hogy újra megkérdezzem…-kezd bele Carlos, de egyszerûen ennyi minden után nem tudok csak úgy hátat fordítani Alyrnak. Õ a gyermekem apja, próbál megváltozni, de itt van a lehetõség, hogy férjhez menjek, és igazi családot biztosítsak a babának. De vajon lehetne úgy boldog, hogy a mi házasságunk szerelem nélküli és boldogtalan? Az apja erre miért nem volt képes? Nem hinném, hogy bármelyikük felesége is lennék…

-Ne kérdezd meg…inkább…nem tudom…-annyira nem ezt érdemli tõlem.

-Semmi baj, a számomat tudod, ha mégsem egy erkölcsi nullával akarod megosztani az életedet. –ad egy csókot a homlokomra és távozik. Nem akart nagy jelenetet, nem is azért jött, ezért ment el minden további nélkül, és most csalódott.

-Rena, olyan jó, hogy…-már átölelne, mire eltolom magamtól.

-Ez nem azt jelenti, hogy téged választalak helyette. Azt hiszed, hogy pár naptól elmúlnak azok a hetek, amiket egyedül vészeltem át, illetve vészeltem volna, ha Carlos nincs velem. Én nem tudok megbocsátani, vagy elfelejteni azokat az idõket, mikor még veled voltam. Nem akarom ezt megint. –magyarázom neki, hogy miért nem akarok újra vele lenni. Hiába mondta, hogy szeret, ha egyszerûen képtelen megbecsülni.
Már indulnék a hálóba, mikor megfogja a kezemet.

-Még mindig nem hiszed el, hogy ez a mostani az igazi arcom? Mit kéne tennem, hogy…-befogom a száját.

-Mit kellett volna tenned…Sajnálom…-leveszem ujjaimat az ajkáról, aztán bemegyek a hálószobába.
Megint csak kattog a fejem, hogy mit csináljak most Alyrral…De nem tudom elfelejteni azt a Mexikói utat, tényleg nem. Talán nem is akarom. Nem érdemli meg, ahogy semmi mást sem tõlem. Addig fog zaklatni, míg egy nap arra ébred, hogy már nem vagyok itt, mert az õrületbe kerget, és nem bírom majd tovább. Hiába van itt, hiába mondta ki, hogy szeret, még mindig magányos vagyok. Egyedül cipelem ezt a terhet, és nem tudok tõle szabadulni. Néha azt érzem, hogy a babámnak egy másik családba kéne születnie, hogy legalább neki jó legyen, de nem lennék képes lemondani róla. Túlságosan szeretem õt, õ az én vérem, nem adhatom oda másnak, csak azért, mert a szülei elrontották az életüket. Lehet, hogy mégis csak jobb lenne egyedül felnevelni? Vajon haragudna rám, vagy megértene? Nem tudom, hogy én mit akarok.
Vagyis…

-Végeztem veled, menj el! –jövök ki a szobából.

-Mi ütött beléd Rena? –néz rám Alyr értetlenül.

-Nem tesz jót a babának, ha idegeskedem, ezért kérlek, hogy menj el most! Én nem fogok azon idegeskedni, hogy kinek az ágyába akarsz éppen bebújni. Neked mindegy, csak mozogjon. –osztom ki elég ingerült hangon.

-Mirõl beszélsz? Nem értem. –ne add az ártatlant!

-Még az új „szobalányotokra” –mutogatom idézõjelben- is rámozdultál, pedig az valójában egy pasi nagy cicikkel. Hát nem veszed észre, hogy milyen undorító vagy?! Már magamtól is hányok, hogy összefeküdtem veled. Ki tudja, hogy mit kaptam el, és talán a baba is…Esküszöm, ha baja lesz miattad, a farkadnál fogva lógatlak fel…ócska hímringyó! –kiabálok rá. Közben Alyr teljesen ledöbbenve áll, mintha nem érten, hogy honnan ez dühkitörés. Meg sem mozdul, csak néz és néz rám.

-Rena, mi van veled? Minden rendben volt, megmondtam, hogy csak téged szeretlek. De most megijesztesz. –próbál lefogni, de ellököm magamtól, aminek következtében a falhoz vágódik.

-Ne érj hozzám! Az igazság az, hogy felébredtem, és legszívesebben felpofoznám magam, hogy mit csináltam eddig. De tudod, mit? Megkeresem Carlost, és hozzá megyek feleségül. A gyermekemnek apa kell, egy igazi apa, és nekem egy férfi, egy igazi, megbízható férfi. –nem igaz, hogy nem érti.

-Mi lenne, ha leülnénk és meghallgatnál? –kérdezi, miközben kidobálom azt a pár cuccát, ami itt van. Kilökdösöm az ajtón kívül, és hozzávágom még azokat a plüssöket is, amiket a kiságyba tett.

-Nincs mirõl beszélnünk. Ha azt akarod kérdezni, hogy eljöhetsz-e az esküvõmre, a válaszom nem! Ég veled! –becsapom az ajtót.

Pár óra telik csak el, mikor sms-em érkezik. Alyr küldte. Elõször el sem akarom olvasni, de aztán mégis megteszem.
„Életem legnagyobb hibája az volt, hogy nem becsültelek meg, a tiéd az lesz, ha nem engeded, hogy helyrehozzam. A reptéren vagyok, másfél óra múlva indul a gép. Veled akarok felszállni rá. 102-es járat. Várlak…”
Nem, most végre eldöntöttem, hogy mit akarok. Nyugalmat, családot a babának, nem számít, hogy mit érzek, vagy érezni vélek…

A következõ másfél óra azzal telik, hogy pakolászom, fõzök, mindegy, csak ne jussak k a reptérre. Ránézek az órára, és nagyot sóhajtva könyvelem el, hogy elment. Leülök a tévé elé, hogy megnézzem a híreket, de arra nem számítottam, amit látok.
A Spanyolországból felszálló 102-es járat az imént lezuhant. Túlélõk, úgy néz ki, hogy nincsenek.

-Nem…ez nem lehet…Alyr! –letérdelek a tévé elé, kezemet végig húzom a képernyõn, mintha csak kapaszkodnék utána.
Nincs mit tenni, bevágódom az elsõ taxiba, amit le tudok inteni, és irány a reptér.

-Kérem, nem tudna nekem segíteni? A 102-es utasai iránt érdeklõdnék. A gyermekem apja azon a gépen volt…-megyek oda az egyik tájékoztatásért felelõs emberhez.

-Hölgyem, nyugodjon meg! Most csak annyit tudok mondani, hogy túlélõket nem találtak, sajnálom. –leültet egy székre, közben próbálnak egy orvost keríteni, mert nagyon ki vagyok borulva.

-De neki ott kell lennie még valahol, életben…gyermekünk lesz…Nem veszíthetem el õt is…õt ne…õt ne…-úgy érzem, hogy kiszakad a szívem, nem kapok levegõt, és alig látok. Ájulás közeli állapotba kerültem, nem sok hiányzik hozzá, hogy felpattanjak, és kétségbeesetten a bútorokon töltsem k a bánatomat.

-Rena? –Alyr? –Mi van veled? –letérdelve elém, megfogja a kezemet.

-De te…a repülõ…-hebegem levegõ után kapkodva.

-Nem tudtam nélküled elmenni. Gondoltam visszamegyek, és ha kell, a küszöb elõtt éjszakázom. –mosolyodik el halványan.
Rá kellett jönnöm, hogy nem akarom õt elveszíteni, hogy nélküle nem tudnám ezt végig csinálni, hogy mennyire fontos nekem, és, hogy hiszek a változásában.

-Szeretlek…-mondom halkan, megfogva az arcát. Azt hiszem, hogy ez a legjobb szó arra, amit most érzek, és amit nem tudok elnyomni magamban.

‐          Zavar, hogy ennyire közel vagy, és idegesít a megjátszott kedvességed. – kezdi el inni a kakaóját.

‐          Nem játszok meg semmit. – nem hiszem el, hogy még mindig nem érti…

‐          Ja persze, csak, ha nem lenne ez a baba, akkor… - inkább be se fejezd…

‐          Ha nem lenne a kicsi, akkor is utánad jöttem volna. – vágok közbe -  Vagyis…egyél csak… - kicsit mintha meleg lenne itt bent.

Míg kajálunk nem is szólunk egymáshoz ezek után. Bár azt hittem beszélgetünk kicsit reggeli közben, de hát ennek is lõttek…

‐          Most megyek. – mondja, miután befejezi az evést.

‐          Hova? A vizsgálatra? Ha igen, akkor szeretnélek elkísérni. – kicsit izgatott lettem.

‐          Nem oda, és szeretnék egyedül menni. – ohh, értem -  Jobb is, ha itthon maradsz, mert át kell venni egy csomagot. A kicsinek hoznak pár játékot és egy babakocsit. Ugye rád bízhatom ezt a feladatot? – még szép!

‐          Persze, nem gond, majd én átveszem. – kíváncsi vagyok milyenek. Biztos olyan cuki kis pici dolgok, mint amik a szobában vannak.

‐          A pénz ott van a… - nem érdekel…

‐          Majd én kifizetem. Annyi mindent vettél már meg neki, legalább had fizessem ki ezt. – fogom meg a kezét.

‐          Ha neked ez ennyire fontos…Legalább spórolok, egyébként tökmindegy… - miért vagy ilyen? Még el sem köszön mikor elmegy…Tudja, hogy ezzel kiszakítja a szívemet?

Egész délelõtt a babaholmikkal szórakozom. Átnézem mindet. Olyan aranyosak…fogok is néhány plüsst és beteszem a kiságyba. Aztán megjönnek azok a dolgok, amiket Rena mondott reggel. Ezek is halál aranyosak. Mindennek keresek helyet, aztán fogom és összeszerelem a babakocsit. Nem is olyan nagy õrdöngõség, ha van egy leírás hozzá…Pont kész is vagyok, mikor meghallom, hogy valaki próbál bejutni…tippeljünk ki az. Kimegyek, kinyitom az ajtót és átölelem, mire szisszen egyet…

‐          Fáj valamid? – kérdezem elvéve tõle a szatyrokat.

‐          Csak a mûtét…

‐          Mi van? – szakítom félbe - Ugye nem azt akarod mondani, hogy azért mentél el, hogy elvetesd a gyerekünket? – ugye nem…

‐          És, ha ezt ettem volna, akkor mi van? Te amúgy sem akartad õt, most meg játszod a minta apát. Ha így van, akkor talán el is mehetsz, nem? Nem nagyon izgat a dolog, igaz? – nem lehetsz ilyen szívtelen…

‐          Akkor is maradok. – letérdelek elé, és hasára teszem a fejemet átölelve a derekát. Nem vehette el tõlem a babát…nem tehette…

‐          Sofy… - mi? - Sofy lesz a neve, ha kislány lesz, és Ryan ha fiú. Sofy az anyám után, a Ryan meg kirakható a nevünkbõl. – ránézek…most akkor nem…? - A tetoválásomat tûntették el, nem abortuszon voltam. Õ az én kisbabám, akit nagyon szeretek, és aki hét-nyolc hónap múlva meg fog születni, és aki kezdi elhinni, hogy a papája is szereti egy kicsikét… - ad egy puszit a homlokomra, nekem meg egy nagy kõ esett le a szívemrõl.

‐          A papája nagyon szereti! – javítom ki, és szorosabban ölelem magamhoz.

Aztán leesik, hogy az oldalán volt a tetoválása, lehet ez már fáj neki, el is engedem. Bemegyünk a szobába, hogy megmutassam, hogy összeraktam a babakocsit és tettem a kiságyba játékokat a picinek. Szerintem ezekkel sokat fog majd játszani…

Este az ágyról figyelem, ahogy Rena az erkélyen áll és figyeli a naplementét. Nem tudom hogy reagálna, ha odamennék…de mikor lehajtja fejét, akkor odalépek hozzá, és átölelem.

‐          Mire gondolsz? – kérdezem a szobába húzva.

‐          Arra, hogy hol rontottam el… - hmm?

‐          Elrontani? Mit? – nem értem mirõl beszél…

‐          Az életemet. – válaszol az ágyra ülve. De ez most hogy jutott eszedbe nyuszi?

‐          Ez most egy hangulatváltozás, amit a terhesség okoz? – leülök mellé.

‐          Nem, csak arra gondoltam, hogy miért hagytam kisiklani az életemet…Meg sem akartam magamnak adni a lehetõséget, hogy boldog legyek, hagytam, hogy tárgyként bánjanak velem a férfiak, és én is ezt tettem velük. Aztán nézd meg…lesz egy gyerekem balesetbõl, szerelem nélkül, az egyik szeretõmtõl. Egy nõ sem így képzeli el az anyaságot. És félek, hogy rossz anya leszek, hogy nem leszek neki elég jó, hogy kevés lesz a szeretetem neki. Szeretném, ha boldog élete lenne, ha érezné, hogy szeretik, és nem kéne érzések nélkül élnie, mint nekem. – látom rajta, hogy tényleg nagyon ki van bukva…

‐          Te már most a világ legjobb anyukája vagy, õ is érezni fogja, hogy mennyire szereted és…azt is, hogy én is szeretem. – próbálom nyugtatni, és a hasát kezdem simogatni - Rena, nem vetted még észre, hogy nem vagy egyedül? És azt sem, hogy… - finoman belecsókolok a nyakába - nem csak szeretõk voltunk, és most sem csak azok vagyunk? Te is féltél attól, ahogy én is…

‐          Mitõl féltem volna? – kérdezi elhúzódva tõlem.

‐          Attól, hogy túlzottan fontos volt a másik, és nem csak testileg… - még mindig nem látod, hogy megõrülök érted!?

‐          Már megint össze akarsz zavarni, vagy szimplán csak részeg vagy. Igazából nem is érdekel, mert… - az ágyra szorítom, persze csak finoman, nem akarok fájdalmat okozni neki…

‐          Butaságokat beszélsz és csak felidegesíted magad, ami nem tesz jót a gyerekünknek, és neked sem. Had nyugtassalak meg… - gyengéden csókolom meg. Arcát és nyakát is végig csókolom, aztán újra ajkait veszem birtokba, és szenvedélyesen kezdünk csókolózni.

‐          Ne…nem akarom újra azt érezni, hogy csak használsz… - mi?

‐          Használni? Ezt hogy érted? – kérdezem értetlenül.

‐          Nincs kedvem megint kielégíteni az igényeidet. Hagyj most békén…nem kívánlak… - felkel és elmegy a fürdõbe.

Lefekszem, és nézem a fürdõ ajtaját…ez az utolsó képkocka amire emlékszem. A következõ az, hogy Rena kelteget, hogy menjek fürdeni. Jól van, rendben…Álmosan kitámolygok a zuhany alá, aztán visszafekszem Rena ágyába. Nem küld ki, de az ágy másik végében fekszik…csak fekszünk csendben, de én…én magamhoz akarom ölelni, hogy tudjam velem van…

‐          Kérlek… - szólalok meg átölelve a derekát. Felém fordul, és hozzám bújik - Köszönöm… - mondom magamhoz ölelve.

Érzem, ahogy remeg a karjaimban…csak nem fázik? Jobban magunkra húzom a takarót, és szorosabban ölelem át. Azt hiszem most már nyugodtan fogok aludni…

Reggel arra kelek, hogy Rena felemeli a kezemet, hozzám simul és derekára rakja a kacsómat. Mindig ilyen aranyosnak kéne lennie…nem bírom ki, hogy ne pusziljam meg, szóval meg is teszem.

‐          Jó reggelt… - dünnyögöm a nyakába, és belecsókolok.

‐          Neked is. – felém fordul és kapok egy puszit az arcomra – Mit álmodtál? – kérdezi kíváncsian, a mellkasomra támasztva a fejét.

‐          Nem tudom…nem emlékszem. Miért? – gyanús vagy nekem…

‐          Mert az éjszaka közepén arra keltem fel, hogy a nevemet mondogatod…azt hittem ébren vagy, de álmodban beszéltél. – érzem, ahogy egyre pirosabb lesz az arcom…

‐          Ez komoly?  - kérdezem kínosan.

‐          Bizony. – bólogat mosolyogva.

Fel akarok kelni, de nem hagyja…finoman csókol meg. Ez…ez hiányzott…

Kezd egyre szenvedélyesebb lenni, már fölötte támaszkodva csókolom. Megszakítom a csókot és csak nézem…arcát végig simítom, aztán elmosolyodva adok puszit a szájára.

‐          Eddig észre se vettem, milyen szép vagy… - mondom ujjamat végig húzva ajkán, és újra megcsókolom.

‐          Mennem kell… - mondja mikor már a nyakát csókolom.

‐          Hova? – mászok le róla.

‐          Vizsgálatra. – felkel és a szekrényben kezd.

‐          Had kísérjelek el. – ölelem át hátulról.

‐          Rendben. – el akar lépni, de nem engedem. Gyengéden csókolom meg, kezem lesiklik fenekére és belemarkolva húzom közelebb magamhoz.

Taxival megyünk, legalább tudok bámészkodni az ablakon. Szép ország…

Megérkezünk, kinyitom neki a kocsiajtót, és megfogva kezét, megyünk be a kórházba. Utálom a kórházakat, de muszáj vizsgálatra jönni. És láthatom a picit…kicsit izgatott vagyok. Sose láttam még ultrahang felvételt…Nem sokat kell várni, és mehetünk be. Persze spanyolul szólítanak minket, így nem nagyon értem, de Rena fordít…meg kell tanulnom a nyelvet…

Megállok az ajtóban, nem akarok zavarni a vizsgálatoknál, csak nézem. Rena felfekszik egy ágyra, felhúzzák a felsõjét, valami trutyival bekeni a pociját, aztán valami gépet kezdenek húzogatni rajta. Mikor meghallok egy egyenletesen dobogó hangot, Rena szemébe nézek mosolyogva…szerintem ez a pici szívhangja, de nem tudom pontosan…megkérdezem.

‐          Ez…ez a pici…? – nem nagyon jön ki értelmesebb kérdés.

‐          Igen…megnézed? – kérdezi Rena, intve, hogy menjek oda. Odalépek mellé, és a monitorra nézek – Nézd…itt van. – mutatja. Gondolom észrevette, hogy nem igazán látom hol kéne keresnem, de meg van. Látom…Megfogom Rena kezét, és egy csókot hintek a homlokára.

Kapunk egy képet, amin egyedül is megtalálom…jól van, még nagyon pici, alig látni hol van…

Otthon, vagyis a szálláson még mindig azzal képpel babrálok. Most látom elõször a gyerkõcömet. Azt hiszem én ezt a képet benyúltam…kicsivel késõbb veszem észre, hogy Rena néz.

‐          Mi az? – kérdezem.

‐          Semmi… - mosolyog és leül mellém.

‐          Olyan pici… - lefektetem az ágyra és mellé fekve átölelem és hasára teszem a fejemet – de majd apuci vigyáz rá. – megpuszilom a hasát. Fekszünk így egy kicsit, aztán eszembe jut valami – Hallottam, hogy jót tesz a pocaklakóknak a dallamos zene…ez igaz?

‐          Majd csak a harmadik hónaptól, mikor már kifejlõdtek az érzékszerveik. – mosolyog rám.

Délután lemegyünk a tengerpartra sétálni. Mezítláb sétálunk a bokáig érõ vízben. Egy bikinit egy hogy is hívják ezt…hmmm…strandkendõ…ez az, szóval egy strandkendõt kötött magára. Elég szexi…elérte, hogy ne nézzek mást, csak õt. Vagy a kezét fogom, vagy magamhoz ölelem. És azt csináljuk, amit ritkán tettünk…beszélgetünk. Mondhatjuk, hogy ismerkedünk, mintha most kezdtünk volna el randizgatni, annyi különbséggel, hogy nekünk gyerekünk lesz…

Kicsit sokat sétálunk, a naplemente kísér minket vissza. Szép, ahogy a tenger tükrözi az ég színeit…Megállunk, mert a kicsi Alyr meg karja nézni a parton, ahogy lemegy a Nap. Átölelem hátulról, és a vállára támasztom a fejemet.

‐          Sajnálom… - súgom a fülébe – sajnálom, hogy olyan gyökérül viselkedtem. Nagyon szeretnék veled lenni, és a babával. – mondom magam felé fordítva.

‐          Én még nem tudom, hogy… - hogy meg tudsz-e bocsájtani…tudom…

‐          A hét végén már tudni fogod. – vágok közbe – Most csak szeretném, hogy tudd…hogy szeretlek… - átölelem.

Elõször nem is viszonozza az ölelést, csak áll, aztán mikor felfogja mit mondtam, már megölel, de nem mondd semmi…Alyr mit is vártál…Hogy majd õ is azt mondja, hogy szeret és boldogan élünk, míg meg nem halunk? Jó álom, csak az a baj, hogy elcsesztem…

Csendben, kézen fogva sétálunk vissza, hogy Rena kipihenje ezt a sétát…biztos elfáradt…bár holnap el kell vinnie várost nézni. Ezt még nem mondtam neki, de majd megfûzöm azzal, hogy shoppingoljunk is. Abba már tuti benne lesz…

De most egyenlõre pancsi van…megyek, csinálok neki egy habfürdõt…a hátsó szándék csak annyi, hogy vele szeretnék fürdeni…amit nem tudom, hogy engedni fog-e…

‐          Ne segítsek a fürdésben? – kérdezem a hajába túrva, és megcsókolom.

Tovább csókolgatja testemet, majd ajkaimat is. Nem tudom magamtól ellökni újra, magamhoz ölelve viszonzom az édes kísértést. Miközben lefelé halad, lehúzza rólam a takarót, és úgy játszadozik tovább nyelve minden porcikámon.

Furcsa érzés tölt el, mikor a hasamat puszilgatja, mintha ez nem csak nekem szólna, hanem a babát is szeretné, mint egy igazi apa. Ezután combom belsõ felét kezdi el csókolni és szívogatni. Egy pillanatra rám néz, de kitalálhatja, hogy azt akarom, hogy folytassa…nagyon is…
Nyelvét és ujjait is használja, hogy örömöt okozzon…sikeresen…Nyögéseimtõl zeng az egész szoba mindaddig, míg Alyr újra felfelé nem kezd el kalandozni testemen. Megint megcsókol, várom, hogy megtörténjen, de…

-Nem lesz baja a babának? –kérdezi aggódó hangon.

-Majd gyengéd leszel…-azt hiszem, hogy ez tesz nekem inkább most a legjobbat. Már annyira hiányzott, el sem hiszem, hogy újra együtt vagyunk. Lehúzom magamhoz, és megcsókolom.
A csók után megint a hasamat puszilgatja meg.

-Törpike, most szem becsuk, és nem hallgatózik…-most elõször találom Alyrt édesnek. Jobban esik, ha a kisbabával kedves, mintha azt velem tenné. Közben a haját simogatom.
Ad egy utolsó puszit a hasamra, aztán fölém emelkedik. Izgatottság ül ki az arcára, nekem is furcsa újra vele lennem azokután, amin keresztül mentünk. Most már nem csak egy pasi, vagy a szeretõm, hanem a gyerekem leendõ apja.
Lassan csúszik belém, mire mindketten felnyögünk. Alyr nagyon vigyáz rám, csak lassan kezd mozogni, még arra is vigyáz, nehogy rám essen. Nem a legpraktikusabb póz, változtatnunk kéne.

Ledöntöm õt, megvárom, hogy megtámaszkodjon az ágy támlájánál, aztán ölébe ülve folytatom helyette. Élvezettel csókolom és harapom õt, vagy épp körmeimmel mardosom ott, ahol érem. Sokszor volt már jó vele, de ez az eddigi legjobb. Most valahogy mintha jobban figyelne rám, és azon veszem észre magam, hogy már nem csak az õrült szenvedély érdekel engem sem, gyakran nézek az élvezet ködébe merült szemébe. Nem is kell sok ahhoz, hogy villámként csapjon le rám az egész testemet megborzongtató orgazmus, amibe Alyrt is magammal rántom. Nem sok szusz marad bennem, a nyakához bújok, õ meg átölel.
A hátamat kezdi simogatni, a vállamat csókolgatja, de ez már kezd túlságosan bensõséges lenni, inkább leszállok róla, és zuhanyozni megyek.

Talán sokáig vagyok a víz alatt, mert egy idõ után Alyr utánam jön.

-Rena…jól vagy? –a hátam mögé lépve simít végig a karomon.

-Semmi bajom, csak letusoltam. –kibújok a karjaiból, aztán kimegyek. Felveszek egy köntöst magamra, hogy elkezdjek ágyazni a kanapén Alyrnak.

-Jó éjszakát! –mondom neki, és mennék a szobámba, de megfogja a kezemet.

-Ez most komoly? Na jó, rendben. Lényeg, hogy veled maradhatok…akárhogy is…-ad a homlokomra egy puszit, az arcomon simít végig -Aludj jól nyuszicsibe. –lágy csókot hint ajkamra, majd megyek is a szobába aludni.

Mikor reggel a fürdés után meghozzák a reggelit, Alyr még mindig alszik. Nélküle kezdek el enni, de aztán csak csatlakozik õ is.

-Jó reggelt. –ad a homlokomra egy puszit- Jó reggelt. –mosolyogva simogatja meg a hasamat.
Kezemet a hasamra teszem. Valahogy hihetetlennek tûnik Alyr hirtelen jött jósága. Úgy viselkedik, mint egy igazi apa, furcsa…És az is, hogy ilyen közel ült le hozzám…Zavarban vagyok, vagy mi?

-Valami baj van?- kérdezi, mire egy bögre kakaóért nyúlok.

-Zavar, hogy ennyire közel vagy, és idegesít a megjátszott kedvességed. –sóhajtok, aztán kortyolgatni kezdem a forró italt.

-Nem játszok meg semmit.

-Ja persze, csak, ha nem lenne ez a baba, akkor…-nem tudom befejezni.

-Ha nem lenne a kicsi, akkor is utánad jöttem volna. Vagyis…egyél csak…-mi? Ezt komolyan így gondolja? Nem, biztosan csak mondania kellett valamit. De tényleg jól látom, hogy kicsit õ is zavarban van? Nem, ez sem. Csak megint be akarok magamnak valamit beszélni, mint Mexikóban is…szerettem volna, ha csak engem néz, de…
Mindegy…

-Most megyek. –mondom neki, mikor felállok az asztaltól.

-Hova? A vizsgálatra? Ha igen, akkor szeretnélek elkísérni. –meglep, hogy ezt mondja, de pár másodpercnyi csend után válaszolok neki.

-Nem oda, és szeretnék egyedül menni. Jobb is, ha itthon maradsz, mert át kell venni egy csomagot. A kicsinek hoznak pár játékot és egy babakocsit. Ugye rád bízhatom ezt a feladatot? –kérdezem tõle.

-Persze, nem gond, majd én átveszem. –mondja mosolyogva. Mintha izgatott lenne, hogy õ láthatja elõször a babaholmikat. Furcsa…

-A pénz ott van a…

-Majd én kifizetem. Annyi mindent vettél már meg neki, legalább had fizessem ki ezt. –közben megfogja a kezemet.

-Ha neked ez ennyire fontos…Legalább spórolok, egyébként tökmindegy…-belebújok a cipõmbe, felkapom a táskámat, aztán megyek is. El sem köszönök Alyrtól.
Bár az elõbb megint azt játszottam, hogy csak kihasználom, a lelkem legmélyén mégis jól esik, hogy az apjától is kap valamit a kicsi. Talán pár év múlva már csak ennyi marad meg neki belõle…

Délelõtt beugrom a plasztikai sebészemhez. Ideje eltûntetni a múlt nyomait és vele együtt a sebeket is. Úgy döntöttem, hogy végérvényesen megszabadulok a tetoválásaimtól. Egy hete már voltam itt, de ma végre befejezhetjük. Szerencsére az orvosomnak arany keze van, két kezelés, és ez az utolsó korrekciós munka, és nyoma sem marad, sem az oldalamon, sem a nyakamon. Már nem vagyok az az õrült bulizós csaj, aki minden pasit megkaphat, egy felelõsségteljes anya meg nem nézhet ki így.
Hazafelé veszek magamnak egy nagy vödör fagyit. Sztracsatella és puncs, a kedvencem. Alig várom, hogy otthon legyek végre és falatozhassak belõle.

Még a zárral bajlódom, mikor Alyr kinyitja az ajtót, és finoman megölel, mire felszisszenek. Még fáj a kezelés helye.

-Fáj valamid? –kérdezi meg tõlem elvéve a csomagokat is.

-Csak a mûtét…-de mire kimondhatnám, hogy a mûtét helye, addigra már Alyr rám támad.

-Mi van? Ugye nem azt akarod mondani, hogy azért mentél el, hogy elvetesd a gyerekünket? –teljesen félreérti, ez tisztára be van golyózva, ez a gyerek lassan a mániája lesz.

-És, ha ezt ettem volna, akkor mi van? Te amúgy sem akartad õt, most meg játszod a minta apát. Ha így van, akkor talán el is mehetsz, nem? Nem nagyon izgat a dolog, igaz? –vonom kérdõre fennhangon.

-Akkor is maradok. –letérdel elém, hogy átölelhesse a derekamat, és a hasamra tehesse a fejét. Komolyan megtörtnek látszik azzal a tudattal, hogy élete elsõ gyermeke nincs többé. Ezt már én sem bírom nézni.

-Sofy…Sofy lesz a neve, ha kislány lesz, és Ryan ha fiú. Sofy az anyám után, a Ryan meg kirakható a nevünkbõl. –nagy szemekkel néz fel rám, de nem szól semmit, csak néz és néz- A tetoválásomat tûntették el, nem abortuszon voltam. Õ az én kisbabám, akit nagyon szeretek, és aki hét-nyolc hónap múlva meg fog születni, és aki kezdi elhinni, hogy a papája is szereti egy kicsikét…-adok egy puszit Alyr homlokára.

-A papája nagyon szereti! –helyesbít és még szorosabban ölel magához, míg nem észbe nem kap, hogy talán ez túl szoros lesz. Nem akarom, hogy ilyen érzelmek kössenek egymáshoz, de nagyon nehéz kikerülni õket. Fõleg, hogy utána büszkén mutogatja, hogy betett pár plüsst a kiságyba, amiket szerinte a legjobban szerethet majd a baba.
Mindig is ezt akartam, hogy ennyire lelkes legyen, de akkor vajon miért zavar? Azt hiszem, hogy még mindig nem hiszem el, és legfõképpen nem tudok neki megbocsátani.

Estefelé a lemenõ napot nézem a teraszról. Az ablakban látom, hogy Alyr az ágyon ül és engem néz. Nem tudom, hogy nem mer-e ide jönni vagy csak nem akar, de kicsit már kezd zavarni, hogy így bámul. Elõször megfordul a fejemben, hogy rászólok, de aztán mégsem teszem meg. Nagyot sóhajtok, lehorgasztom a fejem és csak bámulok lefelé. Ekkor lép mögém, és öleli át derekamat.

-Mire gondolsz? –beljebb húzva kérdezi fülembe súgva.

-Arra, hogy hol rontottam el…-felelem röviden és halkan.

-Elrontani? Mit?

-Az életemet. -bemegyek a szobába és leülök az ágy szélére.

-Ez most egy hangulatváltozás, amit a terhesség okoz? –kérdezi leülve mellém.
Tényleg sok könyvet olvashatott, sok mindent tud az áldott állapotban lévõ nõkrõl, néha úgy érzem, hogy többet még nálam is, pedig én is olvasgattam meg kérdezõsködtem.

-Nem, csak arra gondoltam, hogy miért hagytam kisiklani az életemet…Meg sem akartam magamnak adni a lehetõséget, hogy boldog legyek, hagytam, hogy tárgyként bánjanak velem a férfiak, és én is ezt tettem velük. Aztán nézd meg…lesz egy gyerekem balesetbõl, szerelem nélkül, az egyik szeretõmtõl. Egy nõ sem így képzeli el az anyaságot. És félek, hogy rossz anya leszek, hogy nem leszek neki elég jó, hogy kevés lesz a szeretetem neki. Szeretném, ha boldog élete lenne, ha érezné, hogy szeretik, és nem kéne érzések nélkül élnie, mint nekem. –belemarkolok a takaróba, mert a fájdalmas mondandóm nagyon is igaz. Szégyellem a múltamat, és azt is, hogy az évek során elveszítettem önmagamat.

-Te már most a világ legjobb anyukája vagy, õ is érezni fogja, hogy mennyire szereted és…azt is, hogy én is szeretem. –gyengéden simogatni kezdi a hasamat- Rena, nem vetted még észre, hogy nem vagy egyedül? És azt sem, hogy…-lágyan a nyakamba csókol- nem csak szeretõk voltunk, és most sem csak azok vagyunk? Te is féltél attól, ahogy én is…-kicsit elhúzódom.

-Mitõl féltem volna? –mire akar kilyukadni?

-Attól, hogy túlzottan fontos volt a másik, és nem csak testileg…-igen, féltem és még most is félek. Nem akarom, hogy egy ilyen alak iránt táplált érzéseim égessék fel a Tom által hagyott szerelmet. Õ nem méltó rá, hogy jobban szeressem Tomnál…õ nem…

-Már megint össze akarsz zavarni, vagy szimplán csak részeg vagy. Igazából nem is érdekel, mert…-óvatosan leszorít a csuklóimnál fogva az ágyra. Mellettem támaszkodik, nem akar a súlyával rám nehezedni, ez látszik.

-Butaságokat beszélsz és csak felidegesíted magad, ami nem tesz jót a gyerekünknek, és neked sem. Had nyugtassalak meg…-mielõtt bármit mondhatnék, már meg is csókol.
Olyan érzelmekkel teli csók ez, amit csak mostanában szoktam tõle kapni. Tényleg megnyugtat vele, jól esik, hogy figyel rám, imádom, ha így csókol. Pár röpke csókkal borítja arcomat és nyakamat is, de aztán újra a számra tér vissza. Egyre szenvedélyesebb a csók, már egymáshoz ölelkezve csókolózunk.

-Ne…nem akarom újra azt érezni, hogy csak használsz…-szólalok meg megszakítva a csókot.

-Használni? Ezt hogy érted? –mit nem lehet ezen érteni?

-Nincs kedvem megint kielégíteni az igényeidet. Hagyj most békén…nem kívánlak…-kimászom mellõle az ágyból és elmegyek inkább zuhanyozni. Rám fog férni egy ilyen nap után, bár a friss sebekre még vigyáznom kell.

Mire elkészülök, addigra Alyr már alszik. Leülök mellé, és csak nézem õt. A teste minden egyes kis négyzetét ismerem már, volt rá idõm megnézni, megérinteni szeretkezések közben, de az arca…az arca az más… Nem nagyon mertem eddig ránézni, nem akartam, hogy olvasson a tekintetembõl. De most, hogy alszik, minden apró rezdülését szabadon figyelhetem. Most õ is olyan más, annyira…mi is a jó szó rá…olyan emberi, nem felvágó, nagyképû, mint mikor ébren van. Ilyenkor szeretni tudom, ilyenkor szerelmes vagyok, de ha megszólal, újra vérezni kezd a szívem, és ez az érzés mossa el azt a csöppnyi szeretetet, amit ilyenkor érzek iránta.

Minden olyan más lett volna, ha komolyabban vesszük ezt a dolgot, ha legalább én megpróbáltam volna idõben lépni…De nem, nem tettem meg én sem. Akkor kezdtem érezni valamit iránta, mikor már késõ volt, és mikor már fájdalmat okozott, hogy õ még mindig csak játszik. És ez nem csak a baba miatt fáj, hanem magam miatt is. Nem csak a gyerek jövõje miatt nem akartam közelebb engedni, hanem azért sem, mert nem akartam, hogy újra fájjon. Nem fájhat miatta a szívem, hiszen nem adott soha semmit…

Addig lökdösöm, míg fel nem ébred, hogy menjen zuhanyozni, és úgy feküdjön le, nehogy késõbb kelljen ezért felkelnie. Ma is beengedem õt az ágyba a fürdés után, de tartom a távolságot.
Pár perc csend után azonban megérzem karjait derekam körül.

-Kérlek…-szavak nélkül is tudom, hogy oda akar bújni hozzám, vagy hozzánk, hogy megöleljen. Nem tudok parancsolni magamnak, meg kell forduljak. Ajkaim szóra nyílnak, de nem mondok inkább semmit. Átölelem a derekát, és közelebb bújok.
-Köszönöm…-mondja, majd megölel. Érzem, hogy remegek, annyira jól esik, hogy ölel. Most nem vagyok erõs, inkább gyenge és törékeny.

A tegnapi éjszaka különleges volt, hisz oly hosszú idõ után lehettünk újra együtt…

…ez a mai valami mástól az…

Állok lent és várom, hogy valahonnan, valamelyik liftbõl elõbukkan. Forgolódok össze-vissza, mire meglátom. Háttal áll nekem. A szívem a torkomban dobog. Hogy köszönjek neki? Mit mondjak?

-          Rena… - csak ennyi jön ki a torkomon.

Belenézek a szemeibe, de valahogy nem bírom állni a tekintetét. Lenézek a hasára és a gondolat, hogy babát vár tõlem, egy halvány mosolyt csal az arcomra, míg fel nem tûnik a csávó mellette, és az összekulcsolt kezük…Beszélnek valamit spanyolul, amit én nem értek, aztán Rena felém fordul.

-          Mit keresel itt? Hogy találtál meg? Mit akarsz még? Azért jöttél, hogy vetessem el a kicsit? – nem, dehogy…

-          Nem, félreértesz. Nem beszélhetnénk ezt meg nyugodtan? Átutaztam a fél világot csak azért, hogy megtaláljalak. Kérlek… - lehet, hogy ez a kérlek szó segített, mert odafordul a fickóhoz, és gondolom elköszön tõle, mert odébb megyünk a kávézóba.

-          Egy kicsit, mintha gömbölyödtél volna. – mondom mosolyogva.

-          Nem hinném. Még csak másfél hónapos terhes vagyok, ilyenkor még nem nõ az ember hasa. De szerintem nem arról akartál beszélni, hogy rám jönnek-e még a nadrágjaim. Egyébként arra nem gondolsz, hogy ez a gyerek, akiért te átutaztad a világot, talán már meg sincs, mert mégis csak elvetettem? Szeretek enni, a gyomrom is rendbejött, talán csak felszedtem pár kilót… - abba szerintem jelen pillanatban bele is õrülnék…

-          Nem! – vágom rá és megszorítom a kezét, hogy a szemembe nézzen - Nem szabadulhattál meg a gyerekünktõl! Ugye nem? Mondd, hogy nem! – kérlek…

-          Nem. A kicsi jól van, egészséges, és továbbra is növekszik a hasamban. – rendben…elengedem a kezét.

-          És ki ez a fickó? Egy barátod? – remélem csak barát…

-          A neve Carlos, két hete ismerkedtünk meg. Nagyon figyelmes, és odaadó férfi, a kisbaba sem zavarja, mert…szeret engem. – ez most miért fáj ilyen rohadtul?

-          És te? – mondd, hogy nem…mondd, hogy nem…

-          Én? Nehéz bármit is éreznem egy kisbabával a hasamban, aki egy olyan apától van, aki sosem szerette sem õt, sem engem. – ez nem igaz…de nem enged szóhoz jutni - Tudom, amit tudok. Mexikóban veled voltam, de te észre sem vettél, más, olcsó kis tüzelõ szukákat néztél, ami számomra megalázó volt. Még soha nem aláztak meg ennyire. Kate mesélte, hogy újabbnál újabb szolgálóitok vannak, na vajon miért… Carlos annyira más, az õ szemében nincs másik nõ a világon. Két napja a kezemet is megkérte. – mi?

De…nem mondhatott igent. Még csak két hete ismeri. Az én gyerekemet ne nevelje más…apapótlék, mikor itt vagyok. Nincs rajta gyûrû. Jól van, jó kislány…

-          Új életem van Alyr, próbálom felépíteni azt a világot, ami a kicsinek és nekem is a legjobb lesz. De az nem te vagy…Hagyj szépen békén… - nem, nem hagyhatsz itt…miattatok jöttem ide…szükségem van rád…Mikor megy el mellettem, átölelem a derekát.

-          Ez az én gyerekem is, nem viheted csak így el, és…te sem mehetsz el… - eltol magától.

-          Veled voltam, veled akartam maradni, de nem kellettem. Aztán a baba sem kellett. Egy idegen jobban szereti õt, mint a saját apja. Én is elég olcsónak érzem magam, hogy egy ilyen alakkal feküdtem össze. – ajj, Rena…

-          Ne mondd ezt…meg sem akarsz hallgatni… - kérlek, maradj.

-          Ismerlek jól. Nem vagy képes magadon kívül senkit sem szeretni, és nekem elég ezt tudnom. Légy boldog, éld az életed valahol távol innen, mert mi már nem vagyunk a része. – elmegy…

Nem hagyhat csak így itt. Be vagyok zsongva…csak õ jár a fejemben, nem is tudok másra gondolni…nem hagyhatom elmenni. Nem tudom, hogy bizonyítsam be, hogy mennyire fontos nekem. Muszáj meghallgatnia! A lifthez megyek, amelyikbe beszállt, és nézem, hanyadikon áll meg, aztán lehívom és felmegyek vele. A folyosókon járkálva próbálom kitalálni melyik szobában lehet, még egy szobalányt is megállítok, de nem ért angolul. Kurva jó…Bolyongok tovább, míg meglátom azt a csávót, aki Renával volt. De…honnan jött ki? Faszom…találok egy másik szobalányt, aki szerencsémre érti amit mondok, és meg is mondja melyik szobából jött ki ez a…Carlos vagy ki a tököm…

Bekopogok az ajtón, mire Rena összegörnyedve nyit ajtót.

-          Rena…Rena, mi van veled? – enyhe pánikroham.

-          A baba…a baba meg fog halni, és abba én is belehalok. – hogy mi?

Felkapom, és lefektetem. Na és most? Öhm…recepció, õk szólnak egy dokinak. Jól van…meg is van.

-          Már hívtam a recepciót, azonnal jön a mentõ, nem lesz semmi baj. – az ölembe veszem.

-          Fáj…fáj… - bassza meg!

-          Mindjárt jobb lesz, az orvos már úton van. – próbálom nyugtatni nem csak õt, hanem magamat is.

Hasára teszek egy vizes törölközõt, hátha jobb lesz. Vagy ez gyulladásokra jó? Mindegy…mellette vagyok, fogom végig a kezét. Mikor megjön az orvos, beengedem, és míg vizsgálja, addig kimegyek a szobából. Óráknak tûnõ perceken belül kijön, és megnyugtat, hogy nincs baj, csak begörcsölt…”csak”…

Kikísérem a dokit, és megköszönöm, hogy ilyen gyorsan ideért, aztán bemegyek Renához. Azta mennyi babacucc…megállok a kiságynál. Elkezdem babrálni azt a kütyüt, ami fölé van szerelve. Véletlen be is kapcsolom, aztán csak bámulom az ágyat. De kis pici…oldalra nézek egy pillanatra, és észreveszem, hogy Rena figyel…öhm…

-          Biztos, hogy elég nagy ez az ágy neki? Tényleg ilyen kicsi lesz? – közben kikapcsolom ezt a bigyót.

-          Még kisebb is, de ez úgy is csak az elsõ pár hónapra van. – ohh, értem.

-          Ha kislány lesz, biztos rád fog hasonlítani. Nagy szemei lesznek és majd azokkal nézi ezeket a színes izéket, hogy mi csilingel itt a feje felett. – nevetem el magamat, ahogy elképzelem.

-          Alyr…Ideje lenne menned, már jól vagyok. – ahha, én meg a dalai láma vagyok…

-          Had maradjak. Nem tudnék nyugodtan szállást keresni magamnak, mikor te meg…

-          Rendben, de csak máról van szó. Segítettél, és nem biztos, hogy ma kapnál szállást, szóval most én segítek. De reggel elmész, és nem jössz vissza többé… - feláll, és kimegy a fürdõbe.

Körbe nézek még egy kicsit. Annyi apró dolgot látok…biztos nagyon cukin fog játszani velük…Míg én elvagyok a babaholmikkal, Rena még mindig a fürdõben van. Valami baj van? Muszáj megnéznem.

-          Rena… - a lélegzetem is elakad, ahogy meztelenül látom meg a zuhany alatt. Végig mérem, aztán elfordul. Mögé lépve átölelem, és nyakához hajolva szívom magamba finom illatát. Kezem picit megremeg, mikor hasára teszem…nem is tudom miért. De most olyan jó ölelni…már hiányzott.

-          Megõrültél? Engedj el! Most! – kiabál, de csak jobban magamhoz húzom.

-          Azt hittem, hogy baj van, azért jöttem be, de most rájöttem, hogy mennyire hiányzott ez…

-          Mi? – mintha nem tudnád…

-          Hogy veled legyek…hogy érezzelek…hogy megérintselek…hogy megcsókoljalak… - majdnem megcsókolom, mikor ellép tõlem.

-          Hogy merészelsz egyáltalán arra gondolni, hogy újra megérints vagy, hogy megcsókolj? Ott voltam neked, de nem kellettem. Mit akarsz még? Nem egy gumibaba vagyok, akit bármikor elõkaphatsz a szekrénybõl, és kedvedre szórakozhatsz vele. Nekem is vannak érzéseim, bár tudom, hogy ez számodra ismeretlen. Én miért ne érdemelném meg, hogy egy olyan férfi mellett legyek végre, aki szeret? Engem nem szerethet senki? Engem nem lehet szeretni? Hát tudd meg, hogy lehet, és van, aki meg is teszi. Ne keverd össze a dolgokat, nem akarok újra összemelegedni veled, csupán csak, ha egyszer a gyerekem megkérdezi, hogy az igazi apjával tettem-e valaha jót, azt mondhassam, hogy igen. – bocsi, nem figyeltem…

-          Nem is tudom, hogy mit mondtál, mert csak nézlek, és el sem hiszem, hogy most még szebb vagy… - annyira szép…

-          Perverz vagy, és megint csak a farkad után mennél. Lassan kezdek igazán megundorodni tõled. Egyáltalán nem tudod, hogy mire van egy állapotos nõnek szük… - magamhoz ölelem és megcsókolom.

Nem nagyon ellenkezik...mégis hiányoztam? Nekitámasztom a hátát a csempének, és vetkõzni kezdek. Mikor a nadrágomat veszem le, beszalad a szobába. Rendben, akkor bent, nekem mindegy…Ledöntöm az ágyra, és újra megcsókolom, közben combját simogatom. Annyira hiányzott már…De hírtelen akkora pofont kapok, hogy azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

-          Mit csinálsz? Meg akarsz erõszakolni? Tényleg el fogok vetélni… - bazd meg….hogy én mekkora fasz vagyok.

Felülök az ágyon, és betakarom. Nézek magam elé. Nem hiszem el, hogy ennyire be tudott indítani az, hogy meztelenül láttam. Mi az isten van velem!?

-          Igazad van, egy állat vagyok. Sajnálom. Hetek óta te jártál a fejemben, ha rád nézek, rögtön megkívánlak, és…már nem is tudom, hogy mit gondoltam. Sze…rintem… - ez meg mi volt!? - szeretnéd, ha most magadra hagynálak, ugye? – lehet, hogy jobb lenne, ha én most kimennék, mielõtt nagyobb szart csinálok…

-          Sosem voltál igazán velem. – sajnálom…

Nem tudok kimenni. Közelebb hajolok hozzá, és a száját kezdem nézni. Eddig észre se vettem milyen szép szája van…

-          Most itt vagyok…mert te más vagy, mint a többi, és kellettek más lányok is, akiket nézhettem Mexikóban, hogy ne gondoljak annyit rád. Nem voltak csókok, sem sex mással, amióta ismerlek. – csak a tiéd vagyok.

-          Most ezt minek mondod el? Maximum nem volt megfelelõ alkalom, hogy… - a szart! Egy szenvedélyes csókkal fojtom bele a szavakat. De nem is ellenkezik, sõt visszacsókol. Ez a legédesebb csók, amit valaha kaptam tõle…

-          Hagyj békén! Még a végén elkapok valami nemi betegséget. Ki tudja, hogy kivel feküdtél össze, és még a baba is megfertõzõdik. Mássz ki az ágyamból, és az életembõl is! – ellök magától.

-          Visszacsókoltál, nem tudod letagadni, hogy neked is hiányoztam. Miért nem kapok egy esélyt a maradásra? Töltsünk együtt legalább egy hetet, hogy eldöntsd, mit akarsz… - ne rázd már a fejed.

-          Már túl késõ helyrehozni…Csak a baba köt össze minket, és… - újra megcsókolom.

-          Csak a baba? Ez biztos? – kérdezem, aztán a nyakát kezdem csókolgatni és szívni rajta finom bõrét.

-          Egy hét? És, ha egy hét után sem kérek belõled annak ellenére, hogy most kapsz egy esélyt? – belemar a hátamba…ahh…

-          Egy hét alatt megismerheted az igazi Alyrt… - súgom nyakába.

Finoman csókolgatom tovább, ahol nincs rajta a takaró, aztán újra megcsókolom. Az elõbb még kaptam egy kurva nagy pofont, most meg…magához ölelve csókol vissza. Tehát mégis hiányoztam neki…kicsit…talán. Én viszont megvesztem nélküle, és most õrületesen kívánom. Csókjaimmal haladok egyre lejjebb, közben lehúzom róla a takarót. Mellénél megakadok…kicsit mintha nõttek volna…vagy csak én beszélem magamba, mert sokat olvastam…

Megpuszilgatom a hasát…és lejjebb…Szétfeszítem combjait, aztán elhelyezkedem lábai között és csókolgatni, szívogatni kezdem belsõ combján a bõrt. Mikor elérem legérzékenyebb pontját, felnézek rá…õ lenéz rám. Imádom, mikor vágy csillog a szemében. Megõrülök érte…csak nem?? Áhh…mindegy…

Nyelvemmel és ujjaimmal kezdem ingerelni, ami hangos nyögéseket vált ki belõle. Jó érzés, hogy ilyen élvezetet okozhatok neki…eddig nem is érdekelt…egy önzõ rohadék voltam, de most…most csak Rena számít. Egyre sûrûbben veszi a levegõt…azt hiszem jó lesz leállni…

Újra testét kezdem csókolgatni, fölfelé haladok, míg elérek ajkaihoz, és gyengéden megcsókolom. Bejáratához illesztem magam, de…

-          Nem lesz baja a babának? – az elõbb nem engedte…azt mondta el fog vetélni…

-          Majd gyengéd leszel… - lehúz magához, hogy megcsókoljon.

Rendben…de elõtte még…lekúszok a hasához és elkezdem puszilgatni.

-          Törpike, most szem becsuk, és nem hallgatózni… - dörmögöm a hasát puszilgatva, miközben Rena a hajamba túrva simogat.

Nyomok még egy puszit a hasára, aztán fölé támaszkodom és végig nézek rajta. Izgalom fog el, hogy vele lehetek…úgy érzem magam, mint egy kis szaros, aki elõször csinálja, és meg akar felelni…mindjárt kiugrik a szívem a helyérõl.

Lassan hatolok belé, egyszerre nyögünk fel, aztán lassú mozgásba kezdek. Muszáj a lepedõbe markolnom, hogy ne döngöljem bele a matracba. Egész addig tartom ezt a tempót, míg Rena le nem dönt magáról. Felülök, és nekitámasztom hátamat az ágy támlájának, és beleül az ölembe. Ahh…Istenem…Ringni kezd rajtam, közben a nyakamat és a számat marcangolja, vagy éppen a hátamat vagy a vállamat mardossa. Na és még én legyek gyengéd…

Felnyög gyönyörében, ami engem is az orgazmusba taszít. Nyakamba temeti arcát, én meg magamhoz ölelem és így fújjuk ki magunkat. Finoman simogatom a hátát és puszilgatom a vállát, aztán hírtelen leszáll rólam és bemegy a fürdõbe. Na jó, addig pihenek kicsit…

De basszus meddig van már bent? Csak nincs valami baj?

-          Rena… - nyitok be – jól vagy? - lépek a háta mögé és végig simítok a karján.

-          Semmi bajom, csak letusoltam. – nélkülem?

Kikerül és kimegy a lakosztály nappalijába. Most mitõl lett ilyen rideg? Utána megyek és látom, hogy a kanapén ágyaz…mi van? Kinek?

-          Jó éjszakát! – mondja, mikor kész és elindul a szobája felé, de megfogom a kezét.

-          Ez most komoly? – azt hiszem leblokkoltam… - Na jó, rendben. Lényeg, hogy veled maradhatok…akárhogy is… - adok a homlokára egy puszit és végig simítok az arcán – Aludj jól nyuszicsibe. – gyengéden megpuszilom az ajkait, aztán sarkon fordul és bemegy a szobába.

Reggel Rena hangjára kelek…kár, hogy nem a csókjaira…és bassza meg, milyen kényelmetlen ez a kanapé. Meghozták a reggelit…na jó, jó lesz felkelni. Mire felkelek és felöltözöm, már a reggeli az asztalon, és jóízûen falatozgat.

-          Jó reggelt. – adok egy puszit a homlokára – Jó reggelt. – és mosolyogva megsimogatom a hasát.

Kezét a hasára teszi, és látom, hogy ez kicsit meglepte. Közelebb húzok hozzá egy széket és leülök. Én is kajás vagyok…

-          Valami baj van? – még mindig csak bámul maga elé…

Ahogy leszáll a gép Kínában, máris rosszul érzem magam, hisz nem az a fajta nõ vagyok, aki támaszra szorul, ráadásul nem is akarok a szüleim terhére lenni.
Gyors döntés után irány Spanyolország…

Egy hónap telt el, mióta Spanyolországba jöttem. Alyr elõször írt egy nagyon gusztustalan sms-t, amiben engem hibáztat mindenért, kifejti, hogy nem volt jogom elmenni, de azért már nem is bánja, mert nem kell neki a gyerek. Ez kicsapta a biztosítékot, azonnal számot cserélek. De mit vártam azután, hogy szétverte az irodámat csak azért, hogy infóhoz jusson, hogy hol vagyok.
Aztán jön a nagy fordulat…e-mailekkel kezd bombázni. Terhes nõknek szóló cikkeket küld, sõt név ötletekkel is elõáll.

Katenek is elmesélem, hogy miket küld. Szerinte ez nem meglepõ, mivel mióta elmentem, Alyr teljesen megváltozott. Egyetlen kapcsolata sem volt, sõt…általában csak rólam kérdez. Kate szerint megtört a jég, és végre Alyr is belém akar szeretni, és elfogadni a kisbabánkat is, de ez engem már nem igazán érdekel. Megismerkedem egy milliomos, jóvágású, korombéli férfival, aki nem csak kívülrõl, de belülrõl is igazi fõnyeremény. Egyáltalán nem zavarja, hogy állapotos vagyok, szerinte nagyszerû dolog, hogy egyedül is vállalom a babát. Néha- néha eljárunk sétálni, beszélgetni, kezdem megszokni, hogy velem van. A kezemet is megkéri, de nem tudok neki igent mondani. Túl gyors ez nekem, ráadásul terhes is vagyok. Ez most nem megy.

Úgy két hét múlva Carlos épp nálam van. Arról mesél, hogy egy idõre el kell utaznia, de megmondom neki, hogy én maradok, mert szeretnék pihenni, amit meg is ért, csak kéri, hogy nagyon vigyázzak magamra. Ekkor jön egy telefon, hogy valaki odalent vár engem. Nagyon meglep, mert a szüleim és Kate kivételével senki sem tudja, hogy itt vagyok. Jobb lesz megnézni.
Mikor leérünk Carlossal körbetekintek, hátha meglátok egy ismerõst. Lehet, hogy ez csak valami vicc?

-Rena…-ez a hang…Hiába telt el 3-4 hét, még mindig ezer közül is megismerem Alyr hangját. Megfordulok, és tényleg õ az. Elõször a szemembe néz, aztán a hasamra, majd Carlossal összekulcsolt kezeinkre.

-Quién es este? (Ki ez?) –kérdezi Carlos tõlem.

-El padre del bebé. (A baba apja.) –felelem, aztán Alyrra nézek- Mit keresel itt? Hogy találtál meg? Mit akarsz még? Azért jöttél, hogy vetessem el a kicsit? –vonom kérdõre.

-Nem, félreértesz. Nem beszélhetnénk ezt meg nyugodtan? Átutaztam a fél világot csak azért, hogy megtaláljalak. Kérlek…-nem akarok jelenetet, jobb lesz, ha elmondom neki, hogy megváltoztak a dolgok.

-Entonces…vendrá…(Majd…jövök…) –mondom Carlosnak, aki megértõen bólint.
Alyrral leülünk a hotel kávézójába, hogy ott beszélgessünk. Én csak egy baracklevet kérek, vigyáznom kell a kisbabára.

-Egy kicsit, mintha gömbölyödtél volna. –jegyzi meg mosolyogva.

-Nem hinném. Még csak másfél hónapos terhes vagyok, ilyenkor még nem nõ az ember hasa. De szerintem nem arról akartál beszélni, hogy rám jönnek-e még a nadrágjaim. –sóhajtok. –Egyébként arra nem gondolsz, hogy ez a gyerek, akiért te átutaztad a világot, talán már meg sincs, mert mégis csak elvetettem? Szeretek enni, a gyomrom is rendbejött, talán csak felszedtem pár kilót…-Nem igazán akarok a szemébe nézni, ezért csak az asztalt, vagy a mellettünk lévõ üres székeket bámulom.

-Nem! –vágja rá azonnal, és erõsen megszorítja a kezemet- Nem szabadulhattál meg a gyerekünktõl! Ugye nem? Mondd, hogy nem! –jó ég, a szemei szinte lángolnak, de nem a düh tüze ég bennük, inkább a félelemé. Tényleg így megbarátkozott a gondolattal, hogy apa lesz?

-Nem. A kicsi jól van, egészséges, és továbbra is növekszik a hasamban. –felelem, mire végre megnyugodik, és elenged.

-És ki ez a fickó? Egy barátod? –kérdezi.

-A neve Carlos, két hete ismerkedtünk meg. Nagyon figyelmes, és odaadó férfi, a kisbaba sem zavarja, mert…- Alyr szemébe nézek- szeret engem.

-És te? –mintha bátortalan lenne kissé.

-Én? Nehéz bármit is éreznem egy kisbabával a hasamban, aki egy olyan apától van, aki sosem szerette sem õt, sem engem. –szólni akar, de nem hagyom, beszélek tovább.- Tudom, amit tudok. Mexikóban veled voltam, de te észre sem vettél, más, olcsó kis tüzelõ szukákat néztél, ami számomra megalázó volt. Még soha nem aláztak meg ennyire. Kate mesélte, hogy újabbnál újabb szolgálóitok vannak, na vajon miért… Carlos annyira más, az õ szemében nincs másik nõ a világon. Két napja a kezemet is megkérte. –csend.
-Új életem van Alyr, próbálom felépíteni azt a világot, ami a kicsinek és nekem is a legjobb lesz. De az nem te vagy…Hagyj szépen békén…-felállok és elindulok, de mikor mellette megyek el, átöleli a derekamat.

-Ez az én gyerekem is, nem viheted csak így el, és…te sem mehetsz el…-a vállaira teszem a kezem, és eltolom magamtól.

-Veled voltam, veled akartam maradni, de nem kellettem. Aztán a baba sem kellett. Egy idegen jobban szereti õt, mint a saját apja. Én is elég olcsónak érzem magam, hogy egy ilyen alakkal feküdtem össze. –mondom haraggal hangomban.

-Ne mondd ezt…meg sem akarsz hallgatni…-tényleg nem.

-Ismerlek jól. Nem vagy képes magadon kívül senkit sem szeretni, és nekem elég ezt tudnom. Légy boldog, éld az életed valahol távol innen, mert mi már nem vagyunk a része. –az asztalra dobok némi pénzt az italért, aztán Carloshoz sétálok, aki már vár rám. Alyr csak a távolból nézi, ahogy eltûnünk a liftben.
Bár Carlos aggódik miattam, megmondom neki, hogy nyugodtan egyedül hagyhat és hazamehet. Ad egy puszit az arcomra, aztán elmegy.

Leülök az ágyra és gondolkodni kezdek. Alyr jár a fejemben. Emlékszem arra, mikor elõször találkoztunk, az elsõ csókra, az elsõ igazi szeretkezésünkre. Nem tudtunk a másikkal betelni, egész éjszaka csak ölelt és csókolt, és valószínûleg akkor fogant meg a baba is…

Aztán jött Mexikó. A szemeim csillogni kezdtek, ha rá néztem, mert kezdett fontos lenni, de aztán már csak azoktól a könnyektõl csillogtak, amiket nem hagytam leperegni az arcomon, nehogy gyengének lásson. Nem aggódott a rosszulléteim miatt, csak az olcsó cafkákat nézte. Velem volt, de olyan egyedül voltam. Aztán az a szobalány…óh ha tudná, hogy én küldtem oda, és nem is nõ, csak nõi hormonokat szed, még a lába közt is megvan a himbilimbi. Magamnak ástam ezt a gödröt, és össze is törtem benne.
Miért nem hagyja, hogy megpróbáljak kimászni belõle? Carlos kihúzna belõle, õ meg vissza akar lökni? Olyan önzõ…annyira az…

-Istenem…te jó ég…-hirtelen éles fájdalmat érzek a hasam alsó részénél. El fogok vetélni? Ne, azt ne…csak azt ne…Azt sem tudom, hogy hol a telefon, semmit sem találok. Valaki kopog az ajtón. Talán az egyik pincér az, õ segíthet.

-Rena…Rena, mi van veled? –kérdezi Alyr, mikor görnyedten nyitok ajtót.

-A baba…a baba meg fog halni, és abba én is belehalok. –a karjaiba marok a fájdalomtól, jártányi erõm sem maradt, úgy visz be a hálószobába.

-Már hívtam a recepciót, azonnal jön a mentõ, nem lesz semmi baj. –jön vissza, majd óvatosan az ölébe vesz.

-Fáj…fáj…-nyöszörgöm.

-Mindjárt jobb lesz, az orvos már úton van. –mondja, miközben a homlokomat simogatja. A hasamra tesz egy kis vizes törölközõt, hátha az tompít a fájdalmamon. Alig öt percet kell várni az orvosra, de ezalatt is végig szorítja a kezemet.

Miután az orvos megvizsgál, megnyugtat, hogy semmi komoly, csak a stressz miatt görcsölhettem be. Persze hozzáteszi, hogy mihamarabb menjek be a kórházba egy alaposabb vizsgálatra, de amúgy is esedékes a következõ vizsgálat. Alig, hogy elmegy az orvos, Alyr somfordál be az ajtón. Lopva körbenéz, elég sok babaholmit vettem az elmúlt pár napban. Megengedem, hogy maradjon egy kicsit, hisz végül is, ha õ nem nincs itt, talán nagyobb bajom is eshetett volna.

Véletlenül bekapcsolja a kiságy feletti játékot, ami zenélni kezd.
http://www.youtube.com/watch?v=P6z08NDJrT4
Még sosem láttam õt elérzékenyülni, de most megtörtént. Csak áll, és nézi az ágyat, talán beleképzeli a kisbabát is. Csak neki lesz rossz ezek után elmennie…kár volt bejönnie…
Mivel látja, hogy észrevettem, hogy csak úgy bámul, gyors témaelterelésbe kezd.

-Biztos, hogy elég nagy ez az ágy neki? Tényleg ilyen kicsi lesz? –kérdezi, miközben a játék kikapcsolásával szenved.

-Még kisebb is, de ez úgy is csak az elsõ pár hónapra van. –magyarázom, még egy halvány mosoly is átfut az arcomon.

-Ha kislány lesz, biztos rád fog hasonlítani. Nagy szemei lesznek és majd azokkal nézi ezeket a színes izéket, hogy mi csilingel itt a feje felett. –nevet.

-Alyr…-sóhajtok egyet- Ideje lenne menned, már jól vagyok. –egy kicsit felszisszenve ülök fel.

-Had maradjak. Nem tudnék nyugodtan szállást keresni magamnak, mikor te meg…-jaj!

-Rendben, de csak máról van szó. Segítettél, és nem biztos, hogy ma kapnál szállást, szóval most én segítek. De reggel elmész, és nem jössz vissza többé…-a fürdõbe megyek.
Ledobálom a ruháimat, és a zuhany alá állok. A víz csobogását elnyomják gondolataim, csak úgy zakatol a fejem. Alyr nem érdemli meg, hogy itt legyen. Fel sem fogja, hogy évekkel ezelõtt min mentem keresztül, és hogy ezért hogyan érint ez a terhesség.

Zavarodott voltam, mikor felébredtem a kómából, összetörtem, mikor megtudtam, hogy Tom nincs többé. Már az esküvõt és a gyerekeket terveztük, de úgy nézett ki, hogy Tomnak nem lehet gyereke. Talán egy kis hormonkezelés segített volna, de olyan büszke volt, hallani sem akart róla. Ordítottam, hogy nem halhatott meg úgy, hogy nem volt közös gyermekünk, ekkor találta ki Kate, hogy volt, csak meghal a balesetben. Elhitette velem, hogy hónapok óta vártuk ezt a kicsit, és én hittem neki. A szüleim csak azért mentek bele a színjátékba, mert úgy tûnt, hogy bár látszólag elveszettem a kicsit, mégis boldoggá tesz a tudat, hogy Tom boldog volt mellettem. Sosem derült ki az igazság, csak most, hogy teherbe estem. Az orvosom biztosított arról, hogy nem voltam még állapotos, és ekkor lassan az emlékeim is visszatértek minden egyes Tommal töltött napról. Nagyon szerettük egymást, de gyermekünk sosem lehetett…

Ez a titok az enyém, nem mondom el senkinek sem, hogy már emlékszem. Ezt is csak a kisbabámnak köszönhetem.
Alyr nem szeret, tõle mégis lesz. Igazságos az élet? Nem hiszem. Mindenesetre, ha egy férfi nem is, a gyermekem majd boldoggá tesz, mert mindezektõl függetlenül végtelenül szeretem õt, õ az én kicsikém, az én szemem fénye, aki visszaadta az az érzést, amit már halottnak hittem. Értelmet adott az életemnek, nem sodródom tovább céltalanul.

-Rena…-Alyr nyit be az ajtón. Lassan néz végig rajtam kihasználva a meglepettségemet. Mikor elfordulok, hogy takarjam magam, mögém lép és átölel. Mélyen szippant bõröm illatából nyakamhoz hajolva, érzem, hogy kezei remegnek, mikor hasamra teszi õket.

-Megõrültél? Engedj el! Most! –kiabálok rá, de õ erre csak jobban magához szorít.

-Azt hittem, hogy baj van, azért jöttem be, de most rájöttem, hogy mennyire hiányzott ez…-miért nem enged már el?

-Mi?

-Hogy veled legyek…hogy érezzelek…hogy megérintselek…hogy megcsókoljalak…-ajkai már az enyémeket súrolják, mikor végre el tudok lépni.

-Hogy merészelsz egyáltalán arra gondolni, hogy újra megérints vagy, hogy megcsókolj? Ott voltam neked, de nem kellettem. Mit akarsz még? Nem egy gumibaba vagyok, akit bármikor elõkaphatsz a szekrénybõl, és kedvedre szórakozhatsz vele. Nekem is vannak érzéseim, bár tudom, hogy ez számodra ismeretlen. Én miért ne érdemelném meg, hogy egy olyan férfi mellett legyek végre, aki szeret? Engem nem szerethet senki? Engem nem lehet szeretni? Hát tudd meg, hogy lehet, és van, aki meg is teszi. Ne keverd össze a dolgokat, nem akarok újra összemelegedni veled, csupán csak, ha egyszer a gyerekem megkérdezi, hogy az igazi apjával tettem-e valaha jót, azt mondhassam, hogy igen. –minden egyes szót komolyan gondolok, nem kérek többet belõle.

-Nem is tudom, hogy mit mondtál, mert csak nézlek, és el sem hiszem, hogy most még szebb vagy…-ne, ne gyere közelebb!

-Perverz vagy, és megint csak a farkad után mennél. Lassan kezdek igazán megundorodni tõled. Egyáltalán nem tudod, hogy mire van egy állapotos nõnek szük…-karjaival magához ölelve csókol meg. Próbálom ellökni, de közben vigyáznom kell magamra, nem nagyon merek durvulni. Teljesen a zuhanykabinhoz présel, az ingét is leveszi, sõt már a nadrágját húzná le, mikor végre el tudok futni tõle.

A szobában ér utol, de azt hiszi, hogy csak játszani akarok, vagy csak kéretem magam. Az ágyra döntve kezd újra csókolni, kezei combomon zongoráznak, és mielõtt még mást is megtalálna, akkora pofont húzok le neki, hogy még nekem is fáj.

-Mit csinálsz? Meg akarsz erõszakolni? Tényleg el fogok vetélni…-teljesen bepánikolok.

Felül, betakar, és csak bámul maga elé. Tényleg azt hitte, hogy játszom vele, és hogy egyszerûen bármikor lefekszem vele.

-Igazad van, egy állat vagyok. Sajnálom. Hetek óta te jártál a fejemben, ha rád nézek, rögtön megkívánlak, és…már nem is tudom, hogy mit gondoltam. –rám néz- Sze…rintem…-félpercnyi csend- szeretnéd, ha most magadra hagynálak, ugye? –kérdezi. Esküszöm, hogy azt hittem, hogy bevallja, hogy szeret. A szeme ezt sugallta, de talán csak összezavarodott. Õ nem képes szeretni, Alyr önzõ és beképzelt.

-Sosem voltál igazán velem. –vetem oda neki. Nyakamig húzom a takarómat, nem nézek rá, csak várom, hogy elmenjen.
De nem megy el. Közelebb hajol hozzám, a számat kezdi nézni, és ami a legfurcsább, hogy én sem teszek semmit.

-Most itt vagyok…mert te más vagy, kint a többi, és kellettek más lányok is, akiket nézhettem Mexikóban, hogy ne gondoljak annyit rád. –mi? Szánt szándékkal nem akart megszeretni? De miért? Megijedt? –Nem voltak csókok, sem sex mással, amióta ismerlek. –ez csak duma, most meg akar fûzni…

-Most ezt minek mondod el? Maximum nem volt megfelelõ alkalom, hogy…-megcsókol.
Ez a csók más, mint az eddigi többi. Éget, szinte fáj. Nem kell erõszakoskodnia, ösztönösen visszacsókolok neki. Tudom, hogy ez nem helyes, de igaz, ami igaz…a terhes nõk jobban kívánják az együttlétet, és az sem ma volt, hogy utoljára lefeküdtünk. Õ is meztelen, én is az vagyok, ráadásul olyan szenvedélyesen csókol. Már úgy is teherbe estem, mindegy, hogy mit csinálunk. De nem! Nem akarom õt már többé!

-Hagyj békén! Még a végén elkapok valami nemi betegséget. Ki tudja, hogy kivel feküdtél össze, és még a baba is megfertõzõdik. Mássz ki az ágyamból, és az életembõl is! –lököm el magamtól.

-Visszacsókoltál, nem tudod letagadni, hogy neked is hiányoztam. Miért nem kapok egy esélyt a maradásra? Töltsünk együtt legalább egy hetet, hogy eldöntsd, mit akarsz…-megrázom a fejem.

-Már túl késõ helyrehozni…Csak a baba köt össze minket, és…-megint megcsókol, alig kapok levegõt, olyan heves és mohó.

-Csak a baba? Ez biztos? –a nyakamat kezdi csókolni.

-Egy hét? És, ha egy hét után sem kérek belõled annak ellenére, hogy most kapsz egy esélyt? –a hátába marok, mikor finoman szívni kezdi a nyakamat.

-Egy hét alatt megismerheted az igazi Alyrt…-súgja még mindig a nyakamat marcangolva.
Carlos úgy is üzleti úton lesz, ráadásul nem is ígértem neki semmit, emiatt nem kell aggódnom. Alyr…Alyrral úgy bánok majd, mint egy kutyával. Ha nem hiszem el, hogy szeret, és a babát is szereti, akkor mégcsak a közelünkben sem maradhat. Ha elhiszem…akkor sem biztos, hogy meg tudok bocsátani.
Most viszont…
Vágyom a szeretetre, élvezem, hogy simogat, hogy csókol…vigaszt nyújt a gyengédsége a gorombaságára. Remélem, azt hiszi, hogy csak ki akarom használni, de valójában…kívánom…kívánom õt...

Rena elküldi a csávót, és látom, kezdene magyarázkodni, de nem vagyok kíváncsi rá. Inkább majd én…

-          Tudod mit? Nem is érdekel, én is jól elszórakoztam az új szobalánnyal. – nevetek. Bár nem igaz.

-          Mi van? – kérdezi, és elfordul. Csak nem szarul esett?

-          Nagyon dögös, rögtön beindult a fantáziám. Azt hiszem, hogy megvigasztal majd. – váratlanul akkora pofont kapok, hogy padlót fogok.

-          Egy idióta…egy idióta vagyok! Megsajnáltalak azért, amiket mondtál. Ez a karkötõ egy búcsú ajándék volt, mert megmondtam, hogy vége, mert van valaki, aki fontos, aki jó pár hónapja besétált az életembe. De pokolba veled! A pokolba! – hogy mi?

-          Rena, én nem tudtam… - ránézek és látom, valami nem stimmel – Jól vagy? – ahogy megkérdezem, össze is esik, de elkapom.

Azonnal felkapom és a kocsi felé veszem az irányt, hogy bevigyem a kórházba. Remélem nem lesz nagy baja. Nem akartam ennyire felhúzni…nem is tudtam, hogy…hülye vagyok. Óvatosan befektetem a hátsó ülésre, és viszem is.

A kórházban ahogy a karjaimban beviszem, rögtön elém pattan egy orvos, hogy mi történt. Átveszik tõlem és viszik vizsgálni. Addig betelefonálok a munkahelyére, hogy nem valószínû, hogy holnap bemegy.

Bejön Kate, a titkárnõje. Nem is tudtam, hogy ennyire jóban vannak…Kicsivel késõbb kijön a doki, és mondja, hogy egyesével menjünk be, mert még nincs a legjobban. Kate azonnal bemegy hozzá. Remek…én meg megint leülök és várok, míg bemehetek. De amikor Kate kijön, mondja, hogy hozzak Renának vattacukrot, mert hogy is mondja…„a kis beteg édességre vágyik”. Rendben, ha ezzel kiengesztelhetem…

Mikor visszaérek, nincs bent a kórteremben, sõt a kórházat is elhagyta már, azt mondja a nõvér. Bassza meg! Beszáguldok Rena irodájába, és Katet kezdem faggatni, hogy hol van. Elmondja, hogy terhes és szüleihez repül. Térjünk vissza egy picit arra, hogy terhes…gyereket vár tõlem!? Tehát Mexikóban ezért volt rosszul…hogy nem esett le? Reggeli rosszullétek. Azt hittem szed valami szart…nem lehet terhes.

Már felszállt a repülõre, de nem indult el…a biztonságiak persze nem akarnak felengedni. Miért is akarnának…kurva anyukat! Kicsit ingerült vagyok, szóval összebunyózok az egyikkel, de a másik már fog is le. És ekkor megjelenik Rena.

-          Mit akarsz? – hogyhogy mit!?

-          Kate azt mondta, hogy gyereket vársz tõlem, ez igaz? – szegezem rögtön neki a kérdést.

-          Részben, mert ez a gyerek csak az enyém, és meg fogom óvni minden rossztól, az olyanoktól is, mint te. Nincs szüksége egy olyan apára, aki olcsó kis nõkkel fekszik össze, majd azok szülnek neked gyereket, mert ez a gyerek nem a tiéd, csak az enyém! – csak a tiéd!? Ezt kötve hiszem…

-          De ezt nem teheted meg!

-          Már meg is tettem, ha nem tûnt volna fel. Óh és jobb, ha tudod, hogy visszavonulok az üzleti életbõl, szóval nem fognak cikkezni rólam, vagy a babáról. Soha az életben nem láthatod majd ezt a kicsit, azt már most felejtsd el! Te már döntöttél, most én döntöttem. Mindketten jobb életet érdemlünk annál, hogy melletted kelljen töltenünk. Férjhez megyek, a kicsinek lesz másik apja, akit szerethetünk mindketten. Rád nincs szükségünk. Érted meg tudtam volna változni, de te már nem számítasz. Viszont köszönöm a kisbabát, õ az egyetlen jó, amit tõled kaptam. Ég veled… - nem! Ne merj elmenni!!

Megint lefognak a biztonságiak és csak akkor engednek el, mikor elindul gép. Elkezdek futni utána, de minek!? Felszáll, és csak nézek a gép után. Feldühített….mi a szart képzel magáról!?  

A reptéren elkezdek faggatni mindenkit, hogy hova repült a gép, de senki nem mond semmit. Baszott jó mondhatom! Visszaszáguldok az irodaházba, és Kate felé veszem az irányt, kicsit ingerült vagyok, minden ember félre is pattan elõlem. Helyes… Rácsapok az asztalra, mire a kis titkárnõ összerezzen és kiesik a telefon a kezébõl, ijedten meredve rám.

-          Hova repült Rena? – kérdezem.

-          A…a szüleihez… - jajj ne csinálj már magad alá.

-          Nagyon vicces vagy…hova?

-          Azt hiszem Kínába.

-          Na ne szórakozz! Kína elég nagy nem gondolod? – egyre idegesebb vagyok.

-          Nem mondott címet… - ez tényleg nem tud semmit…

Otthagyom és berontok Rena irodájába, és elkezdek kutatni. Valahol biztos van egy rohadt cím…Mindent szétdobálok, ami a kezem ügyébe kerül és törékeny, repül a falnak…Pár perc múlva megjelenik két benga állat és kibasznak az irodaházból.

Hazamegyek és elgondolkozom. Ki a francnak kell gyerek!? Jobb is hogy elment. Elõveszem a telómat és sms-ekkel bombázom. Bunkó és ingerült sms-ekkel.

Öregem mit siránkozok itt, mikor van egy szép új szobalányom!? De mikor megtalálom a házban, hozzá sem nyúlok. Elmegyek mellette…mintha nem is én lennék…pedig itt a lehetõség.

Hetek teltek már el, sõt talán már hónapok is. Kijelentettem apámnak, hogy nem vagyok hajlandó visszamenni az irodaházba dolgozni és nem is veszekedett velem…talán azért, mert az újságok címoldalán voltunk Renával. Egy rohadt firkász lekapott minket a reptéren, ahogy vitatkozunk…

Nem tudom hány sms-t és e-mailt küldtem neki, amikre nem válaszolt, sõt hívni is próbáltam, de folyton ki van kapcsolva. Talán megváltoztatta a számát. Úgy érzem magam mint egy pincsikutya, aki futkos a gazdija után…mi a szart csinált velem?? Egy lány sem kell, pedig azóta már majdnem az egész személyzetet lecserélte apám szebbnél szebb lányokra, de mindegyikre csak húzom a számat…mi a fészkes fene van velem? Jah és a legjobb…nem is egy terheseknek szóló cikket, jó tanácsot olvastam már. Mi ez ha nem ijesztõ??

Újabb hét. Minden héten legalább egy e-mailt küldök neki. A telefonnal már meg se próbálkozom…csak csinálnám az orbitális nagy számlákat. Leülök a gép elé és elkezdek neki írni arról amit olvastam, hogy mire kell vigyáznia egy terhes nõnek. Tiszta hülye vagyok. Mintha egy fantomnak írnék, aki igazából nem is létezik. Lehet az e-mail címét is megváltoztatta, és ezt már nem is használja, de jobb ide irkálni, mintha teljesen megfeledkeznék róla. Írok még pár nevet, ami nekem tetszik…Basszus mikor elment, még úgy voltam vele, hogy nem kell gyerek, mert csak akadály, és ezt meg is írtam neki nem is tudom hányszor. De most…

Klikk…elküldtem…

 
Megnézem a bejövõ leveleimet, hátha válaszolt valamelyik üzenetemre, de csak egy idegen e-mail címrõl kaptam valamit. Azt írja tudja hol van Rena és minden rendben van vele. Meg, hogy úgy látja bele vagyok zúgva Renába, és ha akarom segít nekem. Leírja hol és mikor találkozhatnék vele. Hevesen kezd verni a szívem…jól van…de kicsit össze is fosom magam. Ki a frász figyel engem? Körbenézek a szobában, mintha attól jobb lenne minden…

Elmegyek a találkozóra. Ha tényleg tud segíteni megéri a dolog. Egy parkban ülök a kijelölt padon. Ott ülök már vagy negyed órája, mikor megjelenik Kate. Hát õ? Leül mellém. Na ne már…õ küldte a mailt?

-          Menj már…te küldted? – csak bólint – És honnan tudsz rólam? Pöppet magam alá csináltam, hogy valaki figyel. Nem volt jó játék. Miért nem írtad alá a levelet? – zúdítok rá mindent ami hírtelen az eszembe jut.

-          Figyelj, nem is lenne szabad beszéljek veled, de…mindegy. Akarod, hogy segítsek vagy nem? – ez a csaj õrült…

-          Persze, hogy akarom! – vágom rá.

-          Renával e-mailen tartjuk a kapcsolatot. – mosolyog – És szokta írni, hogy milyen leveleket küldesz neki. Aranyos. – mosolyog még mindig.

-          Remek…és mi van a telefonjával?

-          A száma megváltozott, miután olyan szép üzeneteket kapott tõled. – vonja össze a szemöldökét, én meg lesütöm a fejem…

-          Szóval hol van? – kérdezem, mire a kezembe nyom egy címet.

-          Ne legyél hülye… - feláll és elmegy.

Még utána kiabálom, hogy köszönöm és megyek haza csomagolni. Apámtól el sem köszöntem, csak hagytam neki egy üzenetet.

Felszállok a repülõre és csak reménykedek abban, hogy nem kamu az egész…

Leszállok Spanyolországban és fogok magamnak egy taxit. Megmutatom neki a hotel címét és fuvaroz is oda. Kedvesek itt az emberek…próbál beszélgetni is velem, de néha olyan értelmetlenül beszél, hogy elnevetem magam, de nem érdekli, hogy kiröhögöm, nevet velem…megáll, és mondja, hogy megérkeztünk. Fizetek neki és egy bazi nagy hotellel találom szemben magam. Na igen, Rena imádja a luxust…

Persze a szobáját nem árulják el, de feltelefonálnak neki, hogy valaki várja lent, de mondtam, hogy meglepetésként jöttem, szóval nem mondják meg neki a nevemet. Vajon milyen lesz a reakciója?

-Mit szólsz ehhez? –megmutatom neki az újságcikket.

-Most már tudják az ügyfeleid, hogy hol a helyük…-mondja mosolyogva.

-Baby boy, az én üzleti dolgaimba senkinek semmi beleszólása.

-Ohh, már értem. Szóval én ne nyúljak más nõkhöz, de te összefeküdhetsz bárkivel egy csini kis karkötõért…-na jó, kezdesz nagyon bunkó lenni, nem vagyok kurva, akinek fizetnek a szolgáltatásáért.

-Nem a karkötõ a lényeg, az csak egy kis bonusz. –ha rossz leszel, akkor csak tovább húzlak. Mellkasát simítom végig.

-Bonusz?! –erõsen szorítja meg a csuklómat- Hát szokj le ezekrõl!

-Komolyan te akarod megmondani, mit csinálhatok és mit nem?! –elrántom a karomat, mert már kezd fájni.

-Ne játssz velem Rena…

-Alyr, ehhez semmi kedvem…fáradt vagyok, nyûgös és éhes.

-Rendben. –ad egy puszit a számra.
Késõbb kicsit beszélgetünk, pizzázgatunk, aztán éjszaka megvigasztalom õt úgy, ahogy azt szereti. Másnap haza fuvarozom, aztán egy hosszú csók után irány az iroda.

Ma hosszú és fárasztó napom lesz, mert hallgatok Alyrra, és elrendezem, hogy csak õ maradjon. Napközben kissé perverz sms-eket kapok tõle, amiket megmosolygok, remélem, hogy este ezeket ki is próbálja rajtam. Ma elmondom neki, hogy szeretném komolyabban venni ezt a dolgot közöttünk, mert azt hiszem, hogy a szívem készen áll arra, hogy újra szeressen. Talán újra boldog lehetek.
Az egyik ügyfelünkkel már rég flörtölgetek, de közlöm vele, hogy nem lehet semmi köztünk. Megérti, bár azt hiszem, hogy õ tényleg komolyan gondolta ezt az egészet. Fiatal, nõtlen, független, megnyerõ személyiség, még ahhoz is ragaszkodik, hogy elfogadjak egy apró ajándékot. Nem akarom megbántani, szóval igent mondok. Ekkor lép be Alyr.

-Szia szívem! Nem akarsz bemutatni az úrnak!? Ezt vajon miért kaptad? –megfogja a kezem és az új karkötõmre mutat. Elküldöm az illetõt, hogy kettesben beszéljünk, és már épp elmagyaráznám, hogy mi történt, mikor Alyr kezd beszélni.

-Tudod mit? Nem is érdekel, én is jól elszórakoztam az új szobalánnyal. –nevet.

-Mi van? –kérdezem döbbenten, majd elfordulok, hogy ne lássa rajtam, milyen dühös vagyok.

-Nagyon dögös, rögtön beindult a fantáziám. Azt hiszem, hogy megvigasztal majd. –ennyi, nem bírom tovább. Visszakézbõl akkora pofont keverek le neki, hogy elveszti az egyensúlyát, és a földre esik.

-Egy idióta…egy idióta vagyok! Megsajnáltalak azért, amiket mondtál. Ez a karkötõ egy búcsú ajándék volt, mert megmondtam, hogy vége, mert van valaki, aki fontos, aki jó pár hónapja besétált az életembe. De pokolba veled! A pokolba! –kiabálom, ahogy csak a számon kifér. Remegek az idegességtõl, az íróasztalban támaszkodom meg, hogy talpon maradjak, de már késõ. Minden olyan homályos, Alyr hangját is alig hallom, csak látom, hogy elém lép, hogy elkapjon, mert összeesem. Sötétség…

-Hol vagyok? –kérdezem kábán az orvostól, mikor felébredek, de valószínûleg már kórházban.

-Ne aggódjon, a barátja hozta be, mert eszméletlen volt. Azóta már megvizsgáltuk és megtaláltuk az okát is. –válaszolja mosolyogva.

-Tudom, túl sokat idegeskedem…-ülök fel kissé szomorúan. Nem megy ki a fejembõl, hogy Alyr talán már meg is csalt, én meg egy ilyen embernek készültem odaadni a szívemet…

-Nem egészen. –mondja az orvos.

-Hogy mi? Valami komolyabb? Meg fogok halni? –kérdezem ijedten. Mi lehet a baj?

-Nem, azt azért nem. Viszont ez még eltart egy ideig, 9, ha pontos akarok lenni, akkor már csak 8 hónapig, mert egy 2-3 hetes magzatot mutatott ki az ultrahang. Gratulálok, ön anya lesz. –miii? Ez lehetetlen…Az elmúlt 3-4 hónapban csak és kizárólag Alyrral voltam, õ volt az egyetlen, akivel még óvszert sem használtam, de mi a francért nem? Nem hiszem el, hogy egy ekkora rohadék gyermekét hordom a szívem alatt. Állapotos vagyok megint…kisbabám lesz…egy kisbaba…Nem a mexikói kajáktól voltam rosszul…terhes vagyok…
A hír hallatán sírni kezdek, pedig sosem szoktam sírni, de most egyszerûen elöntenek az érzelmek, nem bírom visszatartani.

-Nem örül neki? Esetleg nem akarja megtartani? –kérdezi az orvos.

-De! –vágom rá azonnal határozottan- Már most szeretem ezt a csöppséget, mert õ az én kisbabám lesz. Nem hagyom, hogy bármi baja essen…-a hasam köré fonom karjaimat- De kérem, ezt senkinek se mondja el, ha kérdeznek is felõlem!

-Ez természetes. –megnyugtató, hogy nem derül majd ki. Alyr sosem tudhatja meg, hogy lesz tõlem egy gyereke, mert ki akarom zárni az életembõl.
Pár perc után Kate jön be hozzám, látja rajtam, hogy fülig ér a mosolyom, amit nem ért, ezért mesélni kezdek.

-Kisbabám lesz. Igaz…igaz Alyrtól, de ez nem számít. Majd úgy nevelem õt, hogy egy cseppet se hasonlítson az apjára, mert ez a baba csak az enyém, mert csakis anyja lesz, apja soha.

-De ez nem helyes. Én biztosra veszem, hogy csak bosszúból akarta magát rávenni egy kis kalandra. Féltékeny volt miattad. De, ha megtudja, hogy gyermeket vársz…-nem ezt hallani sem akarom, ezért Kate szavába vágok.

-Velem senki se maradjon kötelességbõl vagy szánalomból. Ez a gyerek az enyém, mondtam, hogy nincs apja, érted?! Soha nem engedném, hogy egy olyan férfi nevelje fel, aki más nõk után futkos. Igaz, hogy én sem voltam egy szent, de gondolni sem gondoltam rá, hogy míg vele vagyok, félrebasszak, ahogy õ akarta, vagy meg is tette, nem érdekel…Ami kezdett bennem kialakulni, az már meghalt. Szerettem, hogy megváltozott értem, jó érzés volt tudni, hogy számítok, de ez közel sem volt így. A szerelmet és a boldogságot amúgy sem nekem találták ki, engem már csak az anyaság tehet boldoggá…mert az vagyok, boldog vagyok. És ehhez nem kell Alyr…sõt…-igen, undorodom tõle, ez a megfelelõ szó. Új életet kezdek messze tõle.

Egy óra leforgása alatt kikerülök a kórházból a saját felelõsségemre. Kate eközben elküldte Alyrt vattacukorért, hogy azt hozza be nekem, mert ahogy õ mondta „a kis beteg édességre vágyik”. Na igen, csak nem akartam, hogy ott legyen, mikor elmegyek.
A cuccaimat majd utánam küldetem, csak az útlevelem, a személyes irataim, és egy kis bõrönd jön velem. Kínába utazom, most ott vannak a szüleim egy üzletük miatt. Jó lesz újra otthon velük.

A magángépen ülök, mikor megpillantom Alyrt, ahogy a biztonsági emberekkel dulakodik a gép mellett. Kimegyek a gépbõl, hogy beszéljek vele, kíváncsi lennék, hogy honnan tudta meg, hogy itt vagyok.

-Mit akarsz? –kérdezem ridegen, és intek, hogy engedjék el egy kicsit.

-Kate azt mondta, hogy gyereket vársz tõlem, ez igaz? –az a hülye, a lelkiismeret furdalása  fontosabb volt, mint hogy tartsa a száját.

-Részben, mert ez a gyerek csak az enyém, és meg fogom óvni minden rossztól, az olyanoktól is, mint te. Nincs szüksége egy olyan apára, aki olcsó kis nõkkel fekszik össze, majd azok szülnek neked gyereket, mert ez a gyerek nem a tiéd, csak az enyém! –ha most vadállat lennék, még a torkát is átharapnám.

-De ezt nem teheted meg! –vágja rá.

-Már meg is tettem, ha nem tûnt volna fel. Óh és jobb, ha tudod, hogy visszavonulok az üzleti életbõl, szóval nem fognak cikkezni rólam, vagy a babáról. Soha az életben nem láthatod majd ezt a kicsit, azt már most felejtsd el! Te már döntöttél, most én döntöttem. Mindketten jobb életet érdemlünk annál, hogy melletted kelljen töltenünk. Férjhez megyek, a kicsinek lesz másik apja, akit szerethetünk mindketten. Rád nincs szükségünk. Érted meg tudtam volna változni, de te már nem számítasz. Viszont köszönöm a kisbabát, õ az egyetlen jó, amit tõled kaptam. Ég veled…-intek az õröknek, hogy fogják le, nehogy feljöjjön utánam. Hallom még, hogy azt kiabálja, hogy nem mehetek el, de ez már nem számít. Mikor beindulnak a hajtómûvek, még Alyrra nézek az ablakból. Olyan akár egy szomorú film, legalább is számomra az, mert én tudtam volna szeretni ezt a fiút, de így nem…így nem, hogy õ nem…

A szemem sarkából látom, mikor elindulunk, hogy elengedik Alyrt az õrök. Hiába próbál futni utánam, hogy mondjon még valamit, már a hajtómûvek zúgásától nem hallom õt. Pár pillanat múlva felszállunk, és vége az egésznek.

Ég veled…mindörökké…