Másnap hamar letudom a sulit és még maradt egy bõ 4 órám, hogy a szöveg tanulására is fordítsak némi gondot. Szerencsére, a tanulással nem volt úgy gondom. Leülök egy park padjára, és a szöveget tanulmányozva elképzelem a jelenetet, majd elkezdem szorgosan bemagolni, mint ahogy azt szokás.
Nagyon jó a szöveg, az igazságról is énekel, és ez tetszik. Yuki, hiába egy bunkó és érzéketlen srác, - vagyis amit eddig tapasztaltam belõle- mégis, nagyon jó dalszöveget ír, és ez nagyszerû. Mondjuk, új vagyok ennél a bandánál, de ez az életem, na meg persze a munkám is. Még ha kis idõre is, de jó lenne, ha maradhatnék és Yukival is kijönnénk.
Az a meg maradt 4 óra hamar elrepül, a szöveget pedig már tudom, már csak alkalmaznom kell a dalban is.
Odamegyek a megbeszélt helyre és a többiek már ott is vannak, kivéve Yukit. A többiek jókedvûen üdvözölnek, amit én is megteszek. Bemegyünk a próbaterembe és a többiek szorgosan elõkészítik a hangszereket.
   - Kazuya. Igaz megtanultad a szöveget? – Kérdezi, az, aki véleményem szerint a bandavezér, Shuji.
   - Igen, meg. Nem lesz gond. – Mosolyodom el, amikor megveregeti a vállam, majd a többiekhez megy és szól nekik, hogy készüljenek, mert kezdünk.
Pár perc múlva felállunk, és elõször meghallgatom a dallamot, hogy tudjam, hogy is kell elénekelni a szöveget. Amint ez meg van, el is kezdjük.
Már vagy harmadszorra kezdjük el, amikor nyílik az ajtó és belép rajta Yuki, nem épp a legvidámabb ábrázatával, ekkor a többiek is leállnak velem együtt.
   - Üdv. Hát ez borzalmas, mindjárt lampiont hányok kínomba. Ha még egyszer így adód elõ a dalomat, kivágom a szemeid a seggeden át. – Szól le azonnal, és szinte meg sem érkezett.
Remek… ez így nem fog menni, haver, ha folyton marjuk egymást…
   - Õ Yuki, a bandafõnök. – Mutatja be a dobos, a VALÓDI BANDAFÕNÖKÖT?
Na neeee….
   - Üdvözlöm. Kaz… - Mutatkoznék be illedelmesen, hisz gondolom úgy illik, ha már miatta is vagyok itt, amikor félbeszakít.
   - Igen, már bemutatkoztál. – Veti le magát hanyagul a kanapéra, és az asztalra teszi a lábát, mint egy valódi nagyfõnök.
   - Nem kérek belõled még annyiszor többet, mint muszáj, lenne. Tanulj meg énekelni. – Szól be rendesen, mintha tényleg olyan béna lennék, amilyennek mondja. Érzem, hogy egy kicsit felmegy bennem a pumpa, de inkább elfojtom, mert nem akarok pont vele összebalhézni.
   -  Igazság szerint… õ állandóra van. Yuki. – Szólal meg mellõlem a Shuji, az, akit mindig is a fõnöknek hittem.
Ekkor Yuki rendesen az „arcába” tolja a két középsõ ujját, ezzel is nyomatékosítva a következõ szavát:
   - A faszt. – Válaszolja vidáman csengõ hangon.
Mi? Állandó? Eddig arról volt szó, hogy egy ideig leszek itt, míg meg nem gyógyul. A fenébe, ez még csak olaj a tûzre. Miért érzem úgy, hogy így csak romlani fog, ez az egész helyzet? Na de… azt hiszem, ez ellen nem tudok semmit sem tenni.
   - Megbeszéltük. – Szólalok meg halkan, mire a kanapé borul és az, az ajtóban landol, majdnem elvíve Shujit is. Szemeim kicsit elkerekednek a meglepettségtõl. A tekintetével, szinte elevenen meg tudna nyúzni, vagy ölni. Nem tudom, mit ártottam neki, a többiek akartak új énekest és õ is egy rossz szó nélkül belement.
   - Nagyon jók a dalszövegeid, de csapnivalóan énekelsz. Eddig még nem volt annyira rossz dolog ez, de ahogy megy tönkre az egészséged, és az idegeid, csak magadba esel. Maradj meg ott, amihez értesz… - Szólalnak fel a hátam mögül. Kicsit elgondolkodva nézek magam elé, majd látom, hogy Yuki a nyakához kap, pont a hegghez. Lehet, hogy fáj neki. Ekkor Anko menne oda, bizonyára, hogy megkérdezze, jól van e, amikor fordul egyet és ököllel arcon üti. Láthatóan, nehezen, de eltûri a fájdalmat és eláll a sietõsen távozó Yuki útjából.
Kicsit a hideg is kiráz a sráctól. Hidegebb, mint a leghidegebb téli éjszaka.
Valamiért egy gondolat üt szöget a fejemben, miszerint beszélnem kéne vele, hátha valahogy, valamilyen módon, csak megbeszélhetnénk a dolgokat, hisz kinek jó az, ha folyton veszekedünk? Az õ egészsége is tovább romolhat, na meg az én lelkemnek sem esik jól, ez a folytonos sértegetés.
Várok egy kicsit, majd a többiektõl kérek egy kis szünetet, majd lemegyek a bárszerû részre, ahova Yuki is ment. Nem kell sokat keresnem, ugyanis ott ül egy asztalnál és remegõ kézzel fogja a kávéját. Sóhajtok egy nagyot, majd lassan odasétálok hozzá.
   - Elnézést. – Szólok hozzá, de láthatóan nem érdeklem. De nem akarom annyiban hagyni.
   - Nem így akartam, de a többiek tényleg bírnak, és talán neked is kellene egy kicsit megpróbálkozni ezzel a dologgal. – Mondom el õszintén a véleményemet, hisz azért jöttem ide.
   - Végül is felnõttek vagyunk, próbáljunk meg erre az idõre együtt dolgozni. Én nem hiszem, hogy érdekelném õket annyira, hogy huzamosabb ideig nélkülözzenek téged. – Ami igaz. Egy régi jó énekest, nem lehet csak úgy elfelejteni, fõleg ha nagyon jó volt. Egy új kis srác, mint én, sehogy sem vehetem át a helyét, de, ha a többiek ezt is várják el, akkor sem lehet pótolni valakit csak úgy.
De ép, hogy befejezem a mondatot, ekkor felborul az asztal, és azonnal feláll a helyérõl, majd ököllel orrba vág. Azonnal meghátrálok, és a földre esek. Iszonyatosan fáj az ütés helye, kezemet az orromra szorítom, ami vérzik. Hirtelen a fájdalom helyét, most a düh veszi át.
Nem igaz, hogy valaki ennyire, hülye legyen. Mi a fenéért tépem a számat? Én csak… kedves akarok vele lenni, hogy jól kijöjjünk, õ meg megüt.
    - Úgy tönkre teszlek, hogy az én hangommal az empéhármasodban fogod felvágni az ereid! Garantálom, hogy a saját szarod is boldogabban fogod majd megenni, minthogy, bejárj dolgozni köcsög! – Kezd újra sértegetni, amit már nem nézek jó szemmel.
Elegem van belõle.
Azonnal felállok, majd kezemet ökölbe szorítom, majd én is szintén orrba vágom. Hangosan felhördül, ekkor elkapja a kezemet és lenyom a földre. Hallom a biztonságiakat, akik futnak felénk, hogy kitegyenek minket, amikor Yuki hátracsavarja a kezem és nem engedi, hanem egyre jobban töri hátra. A fájdalom elviselhetetlen, hangosan felkiáltok, amikor hallom roppanni a jobb karomban a csontot, szemembõl a könnyek végig folynak én, pedig ordítok tovább. Egyszer csak megszûnik ez a nyomás, és karomat nem is érzem, tudtam, hogy eltört. Yukit leszedték rólam a biztonságiak és fogva is tartják, mert még szebbnél, szebb jelzõkkel illet meg, és kapálózik egy kicsit, hogy még több kárt tehessen bennem. Nehezen feltérdelek a földön és a mellettem lógó törött karomra nézek, majd azt a bal kezemmel megfogom, és újabb patakok folynak végig arcomon, hisz még eszeveszettül fáj, meg a tudat, hogy az éneklés miatt ekkora árat fizettem, teljesen elcsüggeszt.

Shuji amint megtudta, hogy mi történt, azonnal lesietett hozzám, persze a többiekkel együtt. Szép kis leszidást kapott Yuki is, vagyis gondolom, azt már nem láttam, de Shuji amilyen dühösen ment be hozzá az egyik szobába, olyan dühösen is jött ki.
Bizonyára nem érdekli az egész, csak az, hogy engem kiüssön errõl a helyrõl. Akármennyire is nehezen hiszi el, de én is rengeteget szenvedtem, mind az élettel, mind azzal, hogy jó énekes legyek. Amit õ csinál ez már rohadtul gyerekes. De ha azt hiszi, hogy ennyitõl meghátrálok, nagyon rosszul hiszi. Nem fogom feladni, még a legelején. Ha kell, szembe szállok vele.
Shuji, azonnal hozzám jön, majd felsegít a földrõl, és megkérdezi, jól vagyok e, de tudja, hogy nem. Azonnal beültet az autójába és a kórház felé vesszük az irányt, hogy helyre rakják a törött karom és, hogy begipszeljék.
Így is történt. Amint végeztünk, egy szép gipszel a karomon jövök ki a rendelõbõl.  Shuji ismét felajánlja, hogy hazavisz, de én szépen elutasítom, hisz így is sokat segített. Kisétálok a kórház épületébõl és azonnal haza veszem az irányt.

Másnap ismét elmegyek a próbaterembe. Az ajtónál hallom, hogy a bandatagok beszélgetnek, bizonyára rólam, vagy csak a zenérõl. Nem tudom, de most valahogy nem érdekel. Balkézzel lenyomom a kilincset és belépek az ajtón egy apró mosollyal az arcomon, ekkor mindenki elhallgat. Még Yuki is.
   - Sziasztok. Remélem, hogy nem késtem. – Szólalok, meg ugyan olyan hangon, mint amilyet, már megszokhattak egy nap alatt.
   - Nem. Idõben jöttél. – Szólal meg Anko, és kíváncsian néz a gipszemre a többiekkel együtt.
   - Remek. Akkor… ha minden oké, kezdjük el. – Szólalok, meg halkan, és a többiek egy bólintással már elkezdik a szedelõzködést. Tekintetem eközben ráterelem Yukira, aki Ugyan olyan, lenézõ pillantásokkal ajándékoz meg. De akármilyen is legyen, egy szélesebb mosoly húzódik az arcomra.
   - Szia, Yuki. – Köszönök oda, és a lenézõ pillantásba, némi meglepettség is vegyül. Bizonyára nem tudja hova tenni a dolgot.
Elfordítom felõle a tekintetem és a többiekhez sétálok.
   - Mivel… én gitározni nem tudok… Mi lenne, ha valaki átvenné, és én csak énekelnék ugyan úgy. – Kérdezem a többieket, közben hátrapillantok az ücsörgõ Yukira.
   - Tényleg? És kire gondoltál? Mert megvagyunk annyian, amennyinek kell. – Válaszolja a szólógitáros Ryo.
   - Hát… Ugye… Yuki énekelni nem tud, én meg gitározni. Így kiegészíthetnénk egymást. Már ha õ is benne van. – Fordulok a szótlan, kicsit meglepett arcú srác felé, és szemeiben mintha, némi csillogást véltem volna felfedezni. Mindenki kíváncsian néz rá, és bólogatnak, hogy ez egy jó ötlet, mire õ leveszi rólunk tekintetét ellenségesen.
   - Felejtsetek el. Nem dolgozok együtt egy nyomorék, fahangú, és botfülû köcsöggel.  – Mordul fel, és lábát megint kényelmesen felteszi az asztalra.
Már megint. Sehogy sem lehet a kedvében járni?
   - Ugyan már, Yuki… Te is tudod, hogy ez nincs így. Csak félsz beismerni. – Szólal fel, a dobos is.
   - Adhatnál neki egy esélyt. – Folytatja, de látszik a másikon, hogy egyáltalán nem tetszik neki. Ekkor leveszi lábát az asztalról és elõrébb dõl.
   - Akkor sem fog érdekelni ez a taknyos, ha a seggén keresztül szólózik jobbat, mint most. Nálam sohasem lesz jobb. Felejtsetek el. – Válaszolja komoly hangnemben, amire az én számat is elhagyja egy sóhaj és nem tudom miért, de nem bírom megállni, hogy ne szóljak be neki.
   - Akkor bizonyítsd be. Attól, mert gyerekes módon, dúlsz-fúlsz és eltöröd a karom, az nem bizonyítja, hogy jobb vagy nálam. Elõször is, mûködj együtt a bandáddal, ha már benne vagy. – Vágom a képébe a tömör igazságot, bár igen. Mindig az fáj a legjobban. Ekkor a kanapé ismét borul és elkezd felém sétálni dühösen.
   - Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Ha én azt mondom, jobb vagyok, mint te, akkor az úgy is van! Egy kis tapasztalatlan, szarcsimbók ne parancsolgasson és osztogassa az észt! – Lép elém és dühösen mered a szemembe a sajátjával. Ha szemmel ölni lehetne, már régen halott lennék. De állom a pillantásokat, és egy újabb mosoly kúszik fel arcomra.
   - Akkor mutasd meg. A bandád is szeretné, ha beállnál. Hisz ez csapatmunka, nem magánakció. – Folytatom tovább, amikor öklét ismét emeli, és felém lendíti, de szerencsémre még idõben elhajolok elõle, majd hátrább is lépek, hogy némi távolság maradjon. Nagy csend telepedik a teremre a légy zümmögését is tisztán lehetne hallani.
   - Most már kurvára elegem van a pofádból! Egy napja jöttél te hálátlan fasz! – Emeli meg hangját még jobban, mint eddig.
   - Igen, és szeretném, ha meglenne a csapatmunka. – Válaszolom halkabban.
   - És, hogy jól…
   - Jól kijöjjünk egymással? Heh, ne röhögtess. Majd a többiek kinyalják a segged, én, bocs, de kihagyom. Engem soha, de sohasem válthatsz le!  – Szakít félbe durván.
Nem hiszem el…
   - Én nem akarom átvenni a helyed, fogd már fel! – Most már én is megemelem a hangom, már szinte kiabálva mondtam el ezt a mondatot. És ez a kitörésem, egyáltalán nem jellemzõ rám. Egyenesen természetellenes. Amint ez tudatosul bennem, megrázom a fejem, és bal kezemmel barna hajamba túrok elölrõl.
Mindenki meglepetten figyel minket.
   - Nekem nem kell a helyed. Csak azt akarom csinálni, amihez a legjobban értek, és amit a legjobban szeretek. Nem vagyok bandafõnök, nem is akarok az lenni. – Szólalok meg jóval halkabban, mint az elõbb és tekintetemet is leveszem a másikról.
   - Csak azt akarom, hogy segíts, és te is részt vegyél a dolgokban, ne csak ücsörögj egyhelyben. – Fejezem be mondanivalómat, már-már szomorú hangleejtéssel, és inkább kisétálok a mellékhelységbe, hogy ne rontsak még jobban a helyzeten, bár ennél jobban már nem tudok.
Katasztrófa ez az egész.

Egy jó 10 perc után, mikor lenyugodtam és kész vagyok az újabb „gyönyörû” beszólásokra és esetleg ütésekre, visszamegyek a terembe és a banda próbál, helyettem, vagyis csak az introt. De valami meglep, ugyanis az én szólamom is hallatszódik, amit nekem kellene játszani. Kíváncsian, beljebb sétálok és látom, hogy Yuki mégis csak beállt.
Nagyokat pislogok feléjük, mire észrevesznek és leállnak. Kellemes meglepetés az tény.
Közelebb megyek, ekkor Yuki halkan morog magának valamit, aztán rám néz.
   - Nehogy azt hidd, hogy miattad álltam be. Ugyan olyan szerencsétlen vagy, mint eddig is. Köszönd a többieknek, akik szarrá nyüstöltek ebben a 10 percben, míg te szarni voltál. – Szól hozzám flegmán, és hátat is fordít nekem. Én inkább csendben maradok, hisz már ez is hatalmas lépés, hogy beszállt újra. Ha a hangját most nem is tudja használni, akkor is maradjon bandatag.
   - Oké… Akkor… kezdhetjük? – Kérdezem, miközben a mikrofonhoz sétálok. Ekkor elkezdik a felvezetõvel, aztán a hangszerekhez az én hangom is csatlakozik.
Örülök, hogy eddig eljutottunk. Láthatóan, itt sincs meg az a mély kötõdés, vagyis… én ezt vettem észre. Mindenki zenél, mert kell, és bizonyára szeret is, csak a munka és a pénz megrészegíti az embert és egy idõ után ez már nem látszik meg igazán. Remélem, ebben a bandában is mindenkivel kijövök majd, egytõl egyig, és nem lesz több balhé.
Nem szeretnék több fájdalmat elszenvedni. Se testit, se lelkit.

Reggel 6 óra, és hétfõ…
Ekkor ébreszt a hülye órám, csipogó és idegesítõ hangja. Na, de nem csak az órám. Hanem Ran-chan, fürge és nedves nyelve, miközben a képemet többször is végignyalja és a fülemre is át tér. Azonnal kinyitom a szemem, és felülök az ágyon, az izgága hosszúszõrû tacskómat, pedig kicsit lefogom, hogy lenyugodjon.
   - Ran-chaaan…- Törlöm kezemmel arcomat, erre elengedem a kutyát, aki azonnal sprintelni kezd ki a szobából.
Lemászok az ágyról, és kimegyek a konyhába. Adok a tacskónak is enni, meg magamnak is odarakok két pirítóst, hogy azért, úgy induljak el a suliba, hogy eszek valamit elõtte, nehogy kiszédüljek a buszon vagy hasonlók.  Míg sül a kenyér, bemegyek a fürdõszobába, és elvégzem a szokásos teendõket, mint például.: Zuhanyzás, fogmosás, stb.…
Amint elkészülök, a pirítósom is elkészül. Leülök az asztalhoz és csendben fogyasztom egy ideig, amikor megszólal a telefonom.
Oldalra fordítom a fejem, a rövidke dallam irányába, majd kinyújtom a kezem és elveszem a telefont.
Egy SMS volt az, amit Yuya, az egyik bandatag küldött. Hát mi tagadás, õ az egyik legjobb barátom. Nagyon rendes srác, és megbízható. Mikor a bandába kerültem, akkor ismerkedtem meg vele, és azt hiszem, már akkor a legjobb barátok lettünk, már az nap. Ahogy a banda összejött, mindenki kijött mindenkivel, de ez megváltozott… Az idõk során, kisebb hírnévre tettünk szert.  Némi pénzt is kerestünk már vele, egyes koncerteken, amin mondhatni, eléggé sikeresek voltunk. De az is igaz, hogy akkor régen a banda szorosan összetartott, nem úgy, mint most. Most csak együtt vagyunk, mert a szükség úgy hozza. Felkéréseket kapunk, de már nem adjuk vissza azt a hatást, mint 3 évvel ezelõtt. És ez a banda rovására is megy…
Gyorsan meg jelenítem az SMS-t, hogy lássam mi olyan fontos.
„ Ma suli után 3-ra legyél a szokott helyen. FONTOS!”- Olvasom el a nyúlfarknyi szöveget.
   - Vajon mi történhetett? – Vonom fel egyik szemöldököm, majd leteszem a telót és folytatom a reggelizést.

Beérek a suliba, és azonnal bemegyek a terembe.  Letelepedek a helyemre, majd kipakolom a könyveket. Az órák is lassan elkezdõdnek, és amilyen unalmasak is voltak, unalmasak is maradtak. De egy kicsit nem hagy nyugton a gondolat, hogy vajon mi is történhetett? Ugyanis, eddig Yuya soha nem írta oda az üzenetek végére, hogy „fontos” fõleg meg nem nyomtatott betûkkel. Na de, majd kiderül, ha megérkezem a bandahelyére.

Végül, lassan de végre véget érnek az órák. Gyorsan összepakolok, majd az órámra nézve megállapítom, hogy fél 3 van.
   - Remek. Ha sietek, idõben oda érek…- Motyogom magam elé, majd kapkodva a lábaimat a megbeszélt helyre veszem az irányt.

Ahogy jól gondoltam, idõben odaértem. Sosem kések, azt valahogy nem bírom. Mindig maximálisan teljesítek mindent, mert így neveltek, és egyébként is… ez vagyok én.
   - Sziasztok. Mi olyan sürgõs? – Kérdezem, miközben levetem magam a kanapéra, és kíváncsian nézek a többiekre, akik valamiért olyan szúrós pillantásokkal illetnek meg engem, kivéve Yuyát, aki inkább szomorkásan pislog maga elé.
Erre én is meglepetten pislogok, hol az egyikre, hol a másikra.
   - M-mi az? Miért néztek így?- kérdezem, kicsit megilletõdve, mire Kayashima elõrébb lép, majd egy papírt vág elém az asztalra.
   - Tudod te azt, magadtól is. Rohadt szemétláda… - Hördül fel, a csapat vezetõje, amire én is összehúzom kicsit magam. De akárhogy is gondolkodom, nem értem mi történt, mert én semmit sem tettem.  Ránézek a papírra, majd fel Kayashimára.
   - Ez micsoda? – Ülök kicsit egyenesebben, és megnézem a papírt, amin az én dalszövegeim vannak, amit a bandának is írtam, de valahogy a szám címe elõtt nem a mi bandánk neve áll. Plusz valamilyen szerzõdés, egy másik bandával, amin az én nevem is ott van. Na ezt rohadtul nem értem… Kérdésemre egy hangos fujtatást kapok válaszul.
   - Ne tedd a hülyét, Kazuya. Mindent tudunk.
   - Igen? De én semmit, legalább beavathatnál, hogy mi ez az egész. – Mutatok a lapra, és már dühösen pillantok a bandavezérre.
   - Komolyan azt hiszed, hogy beveszem ezt a szart?! Hülyét csináltál belõlünk. Egy másik bandával szövetkezel, akik egyik pillanatról a másikra nagyobb sikert aratnak, mint mi, fõleg úgy, hogy te menedzseled õket?! – Szinte már kiabál velem, ahogy viszi felfele a hangját, de érzem, hogy a hang szintjével az én idegeim is mennek felfele, noha az nem jellemzõ rám, hogy mérges legyek, de ez már több a soknál.
   - Még is… Hogy a fenébe vagy képes ezt elhinni? Én soha nem csinálnék ilyet a bandával, hogy hihetsz egy darab szemétnek?! – Csattanok fel én is, és fel is pattanok a helyemrõl.
   - Akkor ezt mivel magyarázod? A te kézírásod van itt. - mutat egy másik lapra, amivel belém folytja a szót, ugyanis az tényleg az enyém volt, vagyis látszólag az volt, de én egyáltalán nem emlékszem rá, hogy bármit is aláírtam volna.
   - F-fiúk. Szerintem, hagyjuk békén, biztos nem tett semmit, Kazuya mindig igazat mond. – Szólal meg kicsit félénken Yuya, mire a többiek eléggé lenézõen néznek rá, köztük Kayashimával.
   - Meg a francokat.  Nem hagyom, hogy egy kis senkiházi, idióta tönkre tegye azt, amit én megcsináltam, kemény munkával. – Mondja keményen a szavakat, és rám célozva, felém is pillant.
   - Vedd már észre magad! Te teszed tönkre az egészet!- Emeli meg hangját Yuya.
   - Yuya… - nézek rá meglepetten, hogy így kiáll mellettem, és inkább nekem, hisz mint a hülye papírnak, nem úgy, mint a többiek. Látszik ki az igazi barát… Bár igaz mi 3-man beszélgetünk, de a másik kettõ inkább hallgat.
   - Ch… Ha ennyire a pártját fogod, akkor menj vele te is. Ugyanis mostantól kezdve Kazuya nem lesz a csapat tagja, és ha ennyire akarod, akkor t…
   - Elég! Kilépek egyedül a bandából, Yuya had maradjon. Õ tehetséges, ne pazarolja el. – Vágok azonnal a srác szavába.
   - Mit csinálsz, te barom? – Lép mellém Yuya, amire egy apró mosoly húzódik az arcomra.
   - Nyugi, tudom, mit csinálok. – Motyogom oda, majd kicsit közelebb lépek Kayashimához.
   - Ha nem is küldenél, amúgy is kilépnék. Ezek után… - Mondom lenézõen a szavakat, majd felkapom a táskám és elhagyom a termet. Az egész nagy épületben csak az én lépteimet lehet hallani, ahogy, minden a legnagyobb csendben van. Kinyitom az épület nagy ajtaját, majd amint kilépek, hagyom azt bezáródni magam mögött, mint, ahogy az életem ezen részét is.

Lassan napok, majd hetek is eltelnek, amióta kiléptem a bandából, vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy kirúgtak, olyan dolgokért, amit én nem követtem el. Már egyik bandatag sem tartja velem a kapcsolatot, kivéve Yuyát aki gyakran átnéz hozzám és elbeszélgetünk egyes dolgokról.
Ez nagyon jól esik, mi tagadás, de az hogy én legyek mindenért a hibás ez borzalmas.
Lassan sétálok az utcán, épp a bevásárló központ felé tartok, amikor egy srácot pillantok meg magam elõtt, aki szórólapokat osztogat az arra tévedõ embereknek. És így velem sem tesz kivételt.
   - Szia. Holnap lesz egy meghallgatás. Egy banda, tagokat keres, próbálj szerencsét, vagy ha nem is tudsz zenélni, szólj egy barátodnak vagy rokonodnak õk hátha sikerrel járnak. – Mondja el a szakszerû mondatot a srác és a kezembe nyom egy szórólapot. Erre felvonom egyik szemöldököm, és tovább is állok, a papírt pedig zsebre dugom.
Biztos egy kisebb banda próbál ezzel is befutni valahogy.

Gyorsan letudom a bevásárlást, majd hazaérve kipakolok, és azzal leülök a kanapémra a papírt elõvéve zsebembõl, közben hosszúszõrû tacskóm is csatlakozik hozzám és elfoglalja helyét az ölemben.
   - Na, lássuk… - Motyogom el magamnak, mintha egy idióta lennék, de ez most nem érdekel. Elkezdem olvasni a sorokat és látom, hogy csak egy helyre keresnek embert és ez az énekes poszt.
„16:00-tól szívesen várjuk a jelentkezõket”
   - Ch… Hülyeség. – Mordulok fel halkan, majd kutyám fejét megsimítva hátradõlök a kanapén, majd a kezemben lévõ papírra nézek és elgondolkodok, hogy mit is csináljak.
Menjek e szerencsét próbálni, vagy nem? Hisz ez az életem, a zenélés. De a sulira is meg egyéb dolgokra is gondolnom kell…
   - Jó… nem megyek… - Döntöm el magamban, majd az asztalra dobva a lapot elfekszek a kanapén és lassan el is alszom.

Másnap a suliban végzek és hallom, hogy az elõttem sétálók a mai „tehetségkutatóról” beszélgetnek, és van egy srác, aki megpróbálja.
Érdekes. Biztos ügyes lesz.
   - Kame?! Kameee! – Hallok meg egy hangos és magasan csengõ nõi hangot, ami nem messze tõlem hangzik fel. Kíváncsian a hang irányába fordítom a fejem, majd meglátom az ismerõs hang, illetõjét is.
   - Kotani? – Szólalok meg halkan, mire a visítozó lány a nyakamba ugrik és szorosan átölel, amit én is megteszek. Kotani egy gyerekkori barátom, aki nagyon közel áll hozzám, és nem tudom, hogy Amerikából hogy került ide, mikor ott tanul és még suli szezon van…
   - Kame, nagyon hiányoztál! – Szinte visítozik tovább a fülembe, de most nem bánom egyáltalán. De régen is hallottam már a Kame becenevemet. Ez is onnan jött, hogy imádom a teknõsbékákat és elég sok holmim volt errõl az állatról kicsi koromban, azóta Kotani rám ragasztotta ezt a nevet.
   - Te is nekem, Kotani. – mondom halkan és arcomra egy hatalmas mosoly húzódik.
   - Hogy vagy? Minden rendben veled? Nagyon jól nézel ki, 5 év alatt mennyit változtál, Egész kiférfiasodtál, van már barátnõd? Mikor…. – Hát igen… Kotani mindig is ilyen volt, ha a hév nagyon elragadta megállás nélkül tudott beszélni. És ez most is így volt. Csak bólogatni tudtam, vagy egy nemet, vagy igent odamondani, de nem is bánom végre valami jó is történt.
   - Tényleg te fogsz menni, erre a jelentkezésre? – Kérdezi felcsillanó szemekkel, amire csak felvonom egyik szemöldököm.
   - Hm? A jelentkezésre?
   - Igen, arra, amin énekeseket keresnek. – Válaszolja.
   - És miért tenném?
   - Azért mert tehetséges vagy. Remélem, hogy elmész.
   - Hááát… megfordult a fejemben, de nem igazán akarok…
   - Ez hülyeség, elmész és kész, még… - pillant az órájára. – Van még egy órád, na gyorsan szedd a lábad. - kezd el tolni hátulról, meg sem várva a válaszomat, meg semmi ilyesmit, mint mindig is. Amit õ eldönt az úgy is lesz.

10 perccel a kezdés elõtt odaérünk, majd Kotani révén, muszáj feliratkoznom a listára, amit minden bizonnyal az egyik bandatag vezet. Amint ez meg volt leülök a többi jelentkezõ mellé, akik rendesen felszerelkeztek a hangszereikkel.
A fenébe tényleg… a gitár nélkül jöttem el. Remek… habár… megoldom valahogy.
Kezdek el gondolkodni, hogy melyik számot énekelhetném el, ami talán jó is lenne, de aztán végül, csak eldöntöttem.
Körülnézek és különbnél különb emberek voltak, noha voltunk vagy 30-an, vagy kicsit többen, de látszólag csak ezt tudom megsaccolni.
   - A következõt. – Szólnak ki a terembõl, amire az egyik srác magabiztosan feláll és bemegy a terembe, de ez nem tart sokáig, 5 perc múlva ki is jön csalódottan. És ez így folytatódik, míg végül rám kerül a sor.
A szívem valamiért a torkomban dobog, és ránézek Kotanira, aki bólint egyet, hogy menjek be. Én is bólintok neki, majd besétálok és bezárom magam mögött az ajtót.
   - Hello. Kerülj beljebb. – Szólal meg az egyik bandatag, aki a teremben lévõ asztal mögött ül, majd a mikrofonhoz mutat, hogy már is birtokba vehetem.
Mi tagadás, úgy nézhetek ki, mint egy félõs nyuszi, aki nem tudja, mit keres ott, és mi ez a hely, de bevallom, valamennyire tényleg így éreztem. Szemeim biztos nagyra kerekedhettek, és ajkaimat is többször megnyaltam, ahogy azok kiszáradtak.
   - O-oké. - erõltetek egy mosolyt az arcomra, majd a mikrofonhoz sétálok és megragadom azt.
   - Hogy hívnak?
   - Kajiyama Kazuya. – Válaszolom.
   - Rendben Kazuya, kezd el nyugodtan. Remélem, van hangod és nem úgy, mint a többi hülyének, akik The GazettE-vel meg egyéb bandákkal próbálkoztak, de hangjuk nuku. – Magyarázza a srác, mire a többi bandataggal együtt felnevetnek.
   - Eh. Hát… nekem saját szerzeményem van. – Szólalok meg most kicsit bátrabban.
   - Oh, tényleg? Remek, halljuk. Ritkán jönnek így. – Válaszolja, majd megpillantok az egyik srácnál egy gitárt, mire halkan megköszörülöm a torkom.
   - Elkérhetném a gitárt?
   - Persze. – Nyújtja ide, mire elveszem és megköszönöm, majd behangolom gyorsan olyanra, amilyenre nekem kell.
Elkezdem a felvezetõvel, majd végül elkezdem az éneket is.

(zene)

Saki no koto
Dorehodo ni
Kangaete ite mo
Hontou no koto nante
Darenimo mienai
Kuuhaku? Kokoro ni
Nanika ga tsumatte
Ayamachi bakari, kurikaeshiteta

Ippo dutsu de ii sa
Kono te wo hanasazu ni
Tomoni ayunda hibi ga
Ikitsuzuketeru kara
Boroboro ni naru made
Hiki sakarete itemo
Ano toki no ano basho
Kienai kono kizuna
………

A szám befejeztével felnézek a bandára, akik meglepetten néznek rám, és ezt én is viszonzom, hisz nem tudom, hogy miért néznek így.
   - Hûh… Nem semmi… - szólal meg halkan az, aki beljebb is invitált.
Tuti, hogy õ lesz a bandavezér, hisz õ intéz mindent.
   - Na, fiúk? Ti mit gondoltok? – Fordul a többiekhez egy nagy mosollyal az arcán, mire elkezdenek bólogatni, kivéve egyet, aki csak ül és néz rám némán.
   - Yuki, te mit gondolsz? – Kérdezi a „némát” mire õ megvonja a vállát.
   - Ahogy gondoljátok. – Löki oda flegmán a szöveget.
   - Oké, ez megbeszélve. Gratulálunk, te vagy az új bandatagunk. Érezd jól magad köztünk. Hiroto szólj ki a többieknek, hogy vége a meghallgatásnak.
Ezek hallatán kerek szemekkel nézek hol az egyik srácra, hol a másikra.
Ezt nem hiszem el… Felvételt nyertem? Ez az!
Egy nagy mosoly ül ki az arcomra és halkan ki is fújom magam.
   - Hé… nehogy azt hidd, mivel bekerültél a bandába, sokáig itt is maradhatsz. Ha olyat csinálsz, ami nem tetszik, repülsz. – Szólal meg bunkó stílusban az a gyerek, aki amúgy is flegmán közölte a többieknek, hogy felvehetnek e vagy nem.
Mivel épp hogy bekerültem, jobbnak láttam, ha inkább nem szólok vissza semmit, csak bólintok neki egyet, ekkor megint visítozó hangra leszek figyelmes.
   - Kameeee! Gratulálok!- Ugrik a nyakamba megint Kotani, majd egy nagy puszi cuppan az arcomon.
   - Pf… Máshol faljátok egymást, barmok. – Mordul fel mellõlem, de mire felé fordulok, már csak a hátát látom, ahogy itt hagy minket.
   - Remek… Úgy látom, vele nehezen fogok kijönni… - Motyogom az orrom elé, majd lefejtem magamról a hiperaktív lányt.
   - Kazuya, mára végeztünk, holnap ugyan ide gyere vissza és elkezdünk próbálni, ja és…- Vág le elém egy lapot a vezetõ, mire kíváncsian ránézek.
   - Ha lehet a szöveget holnapra tanuld is meg. – Mondja nagy lazán, aztán megfordul és összeszedve a cuccait elindul az ajtó irányába.
   - Ja és, délután 6-ra legyél itt. Ne késs. – Mosolyog felém, majd elhagyja a termet.
   - Ejha… - Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudok. Ez aztán a fogadtatás. De miért panaszkodom? Ezt akartam, hát meg is kaptam.
Én is összeszedve a sulis táskámat elhagyjuk a helyet, majd hazakísérem Kotanit, aztán én is haza megyek, és lezuhanyozom, majd le is dõlök aludni, hisz kicsit fárasztó nap volt a mai.
És azt hiszem a holnapi is hasonló lesz.