*** KITARTÁST! ***

- Hallod, Alex?! – lép be az intim szférámba Tony, a dobos. - Rohadtul nem figyelsz rám.
- Bocs - felelem, de nem veszem le a szemem az ajtóról.
- Mit bámulsz az ajtón? - kérdezi, és a tekintete követi az enyémet, hátha van ott valami izgalmas.
-  Az a hímkurva megint itt van Jeremy-vel - sziszegem.
Igen. A hímkurva. Chris vagy valami ilyesmi a neve, tökömet sem érdekli. Egy koncert után támadta le Jeremy-t, hogy mekkora rajongó és mennyire meg akarja ismerni. Pár seggrázás, szempilla rebegtetés és az a kanos idióta már meg is hívta inni egyet. Kettesben! Ennek már egy hete azt hiszem, lassan összejönnek, én meg kicseszettül ideges vagyok.
- Nos, neked se szólt senki, mikor felhoztad azt a vörös kiscsajt, emlékszel? - Mintha érezné a vihar közeledtét, elengedi a vállam és hátrálni kezd, én meg fordulok és üvöltök, mert…
- Annak kibaszott fél éve már és csak megdugtam a mosdóban! - kiabálom. - Rohadtul nem jött fel napokon át mindig! Ez a kis kurva mit akar? Miért nem bassza meg Jeremy és lesz végre vége?! Csak a pénzére megy, mint a többi - sziszegem.
Tony jó arc, jó barát. Most is csak ketten vagyunk, merthogy Jeremy pasizik, így nekünk is szabadidõ lenne, de Tony le akart még gyakorolni valamit. Szerinte van egy buta ritmusváltásom, de láthatóan feladta, mert nem figyelek rá.
- Hát kicsi - szólít meg, mert õ mindig így becéz -, téged ismerve, ha nem tetszik a kölyök, úgyis megtalálod a módját, hogy elzavard, nem igaz? - mosolyog rám.
- Jogos - sóhajtok fel.
Ez a kis dög a hármast se akarta. Mert õ abszolút passzív. Faszt! Azt. De nem kell a szex, hogy elzavarjam, vannak egyéb módszereim is.
- Töröld le ezt az elmebeteg vigyort és mond, hogy jössz velem este billiárdozni egyet - hajol hozzám Tony. Bólintok. Még jól is jön a dolog.


* * * 

Lefagyva állok félkészen a nappali közepén.
- Mit vagy úgy meglepve? Te úgy is mész el, mi filmezünk egyet - ránt vállat. FELHOZTA!
- Ja, csak rohadtul szar a dvd, amit be akarsz rakni. Legyakta a laposomat is, a szobámban van a másik. Jó lenne, ha arra basznátok és nem tennétek tönkre a rohadt drága házimozimat - fújtatom.
- Jól van már - mosolyog rám Jeremy. Kicsit lenyugszom, szeretem a mosolyát. Jól áll neki, és most nincs is sok smink rajta, de felvette a tõlem kapott, v-nyakú inget, ami olyan szexisen kiemeli a testét. Ah, imádom a testét nézni. Érinteni. Minden.
De ahogy eltûnik, tekintetem visszavadul és a kis kurvához lépek.
- Meddig akarod még rontani a levegõt? - kérdezem.
- Áh, szóval nem vagyok szimpi neked? - kúszik undorítóan számító vigyor az arcára. - Tudod, nem érdekel a véleményed.
Hogy mer ez így beszélni velem?! Nem lesz itt sokáig, erre megesküszöm. De még mennyire. Láthatóan beadom a derekam, nem foglalkozom vele tovább. A fürdõben aztán magamhoz veszem az anyutól kapott aranygyûrûmet. Õ volt ugyanis elõttem. Még jó, hogy a fürdõ el van szeparálva, nem tudják, hogy oda, vagy wc-re mentem. Szupi.
- Kértek inni? - kérdezem, mikor Jeremy visszaér. Õ bólint, a srác csak gyanakodva végignéz rajtam, de aztán bólint. Kiszúrom a földön a táskáját. Remek! Az elõbb vette ki belõle a zsepijét, akkor tette maga mellé, ami nekem jól is jön most.
Visszafelé persze elesek a poharakkal, a szõnyeg csupa kosz, de legkevésbé sem érdekel, mert a gyûrût a táskájába tudtam ejteni.
- Basszameg, Tony mindjárt itt van - sziszegem.
- Menjél, mosakodj meg, ezt a szõnyeget feltekerem és hívunk majd egy tisztítót - zavar el Jeremy. A tervem remekül halad.

Percekkel késõbb üvöltve vágtatok ki a fürdõbõl. Alig egy hete mondta az új klip rendezõje, hogy belekezdhetnék a színészetbe is. Igaza van.
- HOL A FASZBAN VAN A SÁRKÁNYOS GYÛRÛM?! - üvöltöm le Jeremy fejérõl a hajat kirohanva hozzájuk a fürdõbõl.
- Hé, nyugi már - int le. - A fürdõben hagytad.
- De ott már kibaszottul nincs!
- Lehet beesett valahova… - gondolkodik el.
- Ja, a kurvád táskájába - jegyzem meg villámokat szóró szemekkel. Belül röhögök, ahogy a srác elsápad. - Pakold ki a táskádat baszott gyorsan - lépek a fiú elé.
- Tudtam, hogy te…
- Pakold ki a táskádat - kéri Jeremy. A srác nyel egyet és tetû tempóban pakol.  Ciccentek egyet, elkapom és kiöntöm az asztalra. A sárkányos gyûrû nagyot pattan az üvegasztal lapján.
- Nem én tettem bele - mentegetõzik a fiú.
- Akkor hogy került oda?! Ez a gyûrû többet ér, mint a szájbabaszott házad, nyomoronc! - Felkapom a gyûrût és sértetten, de belül ünnepélyes hangulatban vonulok a szobámba. Mostanában egyre több kis köcsögöt kell elzavarnom mellõle. A többség megelégszik a fenyegetéssel, bár a legdurvábbat meg is kellet veretnem vagy másfél éve.
A szobában aztán felkapok egy bõrnacit, hozzá egy fehér inget, kigombolom a felsõ két gombot, összekócolom a hajam, majd a tükörnél kicsit ki is sminkelem magam. Csak tus és egy kis fekete szemhéjfesték, de szexi vagyok tõle. Bárén mindig az vagyok.

Kilépve Jeremy-t egyedül találom egy doboz sörrel.
- Elzavartad? - huppanok le mellé.
- El - sóhajt fel. - Oda a dugásom - néz rám lebiggyesztett ajkakkal.
- Ugyan, te is tudod, hogy találsz jobbat. - Közelebb hajolok hozzá, és egy arcra-puszi elõtt a lehetõ lehgkéjesebb hangomon súgom a fülébe. - Találunk.
Nem szól egy pár pillanatig, majd mosolyog.
- Igazad lehet.
- Ezt érdemli. A telefont se vedd fel neki - mondom. Az kéne még, hogy a gyerek visszakönyörögje magát.
Mielõtt tovább beszélgethetnénk, a portás felszól, hogy Tony ideért.
- Felengedem, te meg öltözz, elmegyünk billiárdozni meg inni egy kicsit - kacsintok rá és ellibegek az ajtóig, legszexisebb mozgásommal, hogy õ is jól lásson mindent. A bõrnaci végülis kiemel mindent. Tony aztán, ahogy meglátja, hogy a lakásban Jeremy is készülõdik, rám néz.
- Már el is tüntetted? - kérdezi elhûlve.
- Kinek nézel te engem? Nem tettem semmit - mosolygok rá bájosan, mire felnevet és belekócol a hajamba, amiért egy morranást kap.

- Szóval palacsintát akarsz nekem csinálni, oh, hát ez milyen aranyos. – pillant rám csúnyán.
Morogva megyek ki a konyhába. Palacsinta, mi? Akkor azt kapsz kismacskám, de elfelejtetted közölni, milyet is akarsz. Gondolom õ az amerikai palacsintához szokott, ám itt az ideje, hogy valami újat is kipróbáljon. Gyorsan megcsinálom neki a francia palacsintákat*, majd az asztalra teszem.
A hálóba lépve már egy félig felöltözött kandúrt találok, amint az ágyam közepén heverve, lábait lógázva a levegõben egy könyvet lapozgat. Édes, ahogy egy szál pólóba, és boxerba fekszik. Közelebb érve felismerem a kötetet. Klimt. Még Ronnie adta nekem, azzal a felkiáltással, hogy: „Hihetetlenül jó a nõ ábrázolása! Neked is meg kell nézned!” Pedig nem igazán vagyok oda a festészetért, a nõkért meg még kevésbé.
- Cica, kész a kaja – simítok végig hátának ívén. – Még a végén kihûl.
- Azt hittem ágyba kapom a reggelit – csücsörít aranyosan. Elvigyorodva nyomok csókot édes ajkaira.
- Nem eszünk a hálóban, max popcorn-t. Vagy téged – súgom közvetlenül ajkaira, majd elhajolok tõle. Durcásan néz fel rám, mire egy elvetemült ötletem támad. Lazán felkapom karjaimba.
- Mit csinálsz? – sikkant fel halkan.
- Ha a cica nem megy a kajához, és a kaja se a cicához, akkor odaviszem az én édes Kiscicám a friss táphoz.
- Hülye – neveti.
Nem mondok semmit, csak leülök az egyik székre, õt pedig az ölembe vonom. Zavartan néz rám, de mielõtt még megszólalhatna, betömöm a száját egy lekváros palacsintával.
- Ez finom – nyalja meg a száját, miután lenyelte. – Ez mi?
- Francia palacsinta – adom a következõ falatot a szájába. Valamiért jóérzés õt etetni. Talán, mert olyan kiskönnyû.
A reggeli végeztével szinte dorombolva dõl el a kanapén, míg én mosogatok. Nagyon el van kényelmesedve a drága.
- Mi a mai programod? – huppanok le mellé.
- Még nem igazán terveztem semmit – rakja lábait az ölembe. – Masszírozd!
- Én sem dolgozom ma – kezdem el nyomkodni a talpát. – Bonnie és Martha elutazik néhány napra, így nekem sincs meló.
- Az jó – mormogja lehunyt szemmel. Halkan sóhajtozik. Na jó, nekem sem acélból vannak az idegeim. Számhoz emelem egy lábát, és végignyalok lábfején. Azonnal rám kapja tekintetét. Puhán csókolgatom végig vádliját. Kicsit széthúzom lábait, így jobban hozzáférek. Belsõ combjain harapás nyomokat hagyok, majd alsóján keresztül simítok végig vágyán. Felnyög, s fejét a karfára ejti. Kicsomagolom a felesleges ruhadarabból. Lassan kényeztetem meredezõ farkát, elõször csak a makkját nyalogatom, szívogatom, végül az egészet számba veszem. Mikor már érzem, hogy közel jár a beteljesüléshez, leállok, s mellkasát halmozom el csókokkal, közben kezemmel folytatom izgatását. Hirtelen ívbe feszül háta, s saját hasára, és a kezemre élvez. Pihegve nyúlik el a kanapén. Mosolyogva hajolok fölé, hogy egy édes csókba tudjam vonni.
- Te…? – kezdené, de félbe szakítom.
- Most csak kényeztetni akartam a kiscicám –súgom fülébe. – Le kéne fürdened.
Felém nyújtja karjait, mire kuncogva kapom ölbe. A fürdõben a kádba pakolom. Újabb csókot lopok, mikor csengetnek.
- Te csak pancsizz, én megnézem, ki zargat minket.
Nem zavar, hogy még mindig csak alsógatya van rajtam. Lassan sétálok a nappaliba, nem tudom ki az a bátor, aki zavarni merészel, de remélem, nem marad sokáig. Kinyitom, s nem kicsit döbbenek le.
- Szia, Alex! – mosolyog rám kedvesen Jamie, az exem. Csak tudnám, mi a fészkes frászfenét keres ez itt.
- Mit akarsz? – kérdem komoran.
Õ volt az utolsó hosszabb kapcsolatom, több mint félévig tartott. Aztán egy nap arra értem haza, épp két pasival csal meg egyszerre. Tényleg egy vérbeli ribanc.
- Szeretnék kérni tõled még egy esélyt – mosolyogja, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Na húzz anyádba rohadt gyorsan – mordulok, erre nyakamba akaszkodik. Nem akarom lecsapni, elvégre nagyon alacsony, törékeny termet.
- Takarodj a francba!
Vitánkra kijön Cicám is. Miután felmérte a helyzetet dühösen fújtatva indul meg Jamie felé. Belemarkol a szõke loboncba, majd annál fogva rángatja ki az ajtó elé, amit elegánsan az orrára csap. Utána elém sétál. Szemei szikráznak a dühtõl, nagyon szexi így.
- Te – morogja dühösen böködve a mellkasom. – Még ki sem tettem a lábam a lakásodból, máris megjelennek a kurváid! – kezd hisztizni.
Azt hiszem elfog tartani egy darabig, mire sikerül lenyugtatnom.

Csendben ülök a kanapén és várom a kemény igazságot, hogy mindennek lehord, mint, ahogy mindig is szokott.
- Nem gyûlöllek, mérges sem vagyok, és kifejezetten csak kerülni akarom a társaságod, mert a nem kedvellek és a haragudás teljesen más, ha haragudnék rád, akkor éreznék irántad valamit, de én úgy nem kedvellek, hogy üresen, hogy még az érzést sem tudom hozzád tenni, ami a nem kedveléshez szükséges. Fogod? Nem, persze. Nem érdekel, mit csinálsz velük, vagy magaddal, mi történt az öklöddel? – A kérdésére kicsit meglepõdöm. Azt hittem, rendesen le fog szidni ezért, és nem meg kérdezi, mi történt az öklömmel.
Felemelem az öklömet, amin a bõröm rendesen lehorzsolódott és kicsit be is lilult. Ránézek, utána egyenesen elõre meredek és újra lepörgetem agyamban azt a jelenetet, amikor verekedtem. Amiért csak úgy eljárt az öklöm, holott én nem vagyok az a forrófejû idióta. Mondjuk… nem feleslegesen ütöttem meg. Egy olyan személyt bánt, aki nem tehet arról, hogy meg betegedett, sõt… nem tehet semmirõl. Ez a leg idegtépõbb, és leg aljasabb dolog. Na meg persze… én kedvelem Yukit, még akkor is, ha úgy csesztet, ahogy csak tud, tudom, hogy legbelül egy kedves ember.
- Verekedtem. Valakivel, akit nem kedvelsz. Mert olyat mondott, amit úgy nem kedvelnél, hogy éreznél. Szomorú lennél. - Válaszolok a kérdésére szintén, és újra ránézek.
- Te nagyon félrenéztél valamit. Nem tudok szomorú lenni, gonosz vagyok, gonosz hajjal, és gonosz szemekkel, a fülcimpáimig romlott vagyok, mint a hatnapos záptojás az északi sarkon. – Jön egyre közelebb, mígnem az õ orra az enyémet érinti. Érzem, hogy arcom a szokásosnál is melegebb, sõt egyenesen már forró. Érzem, hogy testem egyre jobban kezd elgyengülni és pilláim is egyre nehezebbek. Hirtelen egy csapást érzek a homlokomon, de nem nagyon tudok rá reagálni.
Rosszul vagyok…
Hirtelen elkezd minden elsötétülni, nem érzékelem mi történik körülöttem. Hallok némi hangfoszlányt, de nem értem, annyira tompa a hang. Én csak próbálok arra nézni ahonnan a hangot hallottam, de megszólalni, vagy megmozdulni alig bírok. Azt is érzem, hogy kivisznek, és letesznek, aztán már csak valami hideg csapódik felhevült bõrömnek és reakcióból kinyújtom a kezem, hogy valamibe megkapaszkodjak.
Nagyon hideg van. Meg fagyok…
Látásomat ismét kezdem visszanyerni, és látom, hogy kezemmel Yuki arcába kapaszkodom, és õ tartja felém a zuhanyrózsát és hidegvizet enged rám. Úgy vacogok, mintha az északi sarkon lennék. Végül erõt veszek magamon, és megszólalok.
- Tudtam, hogy kedves vagy. – Erre újabb adag hidegvizet kapok a képembe, aztán Yuki leveszi rólam a vizes ruháimat, és felvisz az emeletre, és lefektet az ágyra, ami hihetetlenül kényelmes most nekem. Aztán épp, hogy kimegy, én már el is alszom.

Másnap reggel felébredtem. A falon díszelgõ órára pillantottam, ami 8 órát mutatott. Már sokkal jobban éreztem magam, jó volt kicsit pihenni. Körbenéztem és a ruháim nem voltak sehol. A takarót jól összecsavartam magam körül és kinyitva az ajtót lecsoszogok Yukihoz. Meg is pillantom, és most valami furcsa benne.
- Nem csoda hogy csoszogsz. – Fordul nekem háttal, én pedig csendben figyelem egy darabig, keresve a megfelelõ szavakat.
- Sajnálom, hogy miattam a szõnyegen alszol Yuki-san. Valamit mondtál tegnap, de elfelejtettem. De már sokkal jobban vagyok, nézd - Dugom elõ az egyik kezem és mutatok magamra
-, úgyhogy most már biztos megszáradtak a ruháim.  Haza megyek. – Fejezem be némileg vidáman a mondatom, hisz tényleg nem akarok zavarni.
- Nem fogsz. Ugyan is amikor reggel futni akartam, a hó másfél méteres magasságban eltorlaszolta az egyetlen menekülési lehetõségemet is. Elment az áram is. Úgyhogy a kertvárosi életem egy jó kis kényszernyaralással zajlik veled. – Magyarázza el az álláspontot, amire szabad kezemmel megvakarom tarkómat.
- Értem. Kérsz tojásrántottát? Szereted? – Érdeklõdöm, hisz amihez nem kell áram, az a tûzhely.
- Édes egyetlenem. – Ül fel, de nem néz rám.
-, nincs villany, tehát nincs fõzés, nincs hûtõ, nincs tévé, nincs telefon, és nincs Yuki. Értetted? – Kicsit megforgatom a szemeimet, majd egy apró mosoly ül ki az arcomra.
- Nagyszerû tojásrántottát tudok a semmibõl varázsolni. Ha sikerül, akkor meghallgatsz. – Mondom komoly hangon, és szerencsére bele is ment. Én megcsináltam a rántottát, és még innivalót is készítettem. Kitettem egy tányérra hûlni Yukinak és magamnak is, a mosatlant pedig a mosogatóba dobtam.
Evés közben elmeséltem neki az álláspontomat. Miszerint, lehet, visszamegyek a régi bandához, ha vele nem bánnak jól. Igen, ezen már sokat gondolkodtam. Nem akarok úgy itt lenni, hogy közben egy fontos személyt kirekesztenek miattam. Inkább akkor kiszállok és lemondok a hírnévrõl. Azt is elmondom neki, hogy én kedvesnek találom, ami tényleg így van. Máskülönben tegnap este simán kirakott volna a hóba, betegen, ha nem lenne az. Miközben ezeket én a szemébe mondom, õ megeszi a reggelit és lehúzza az innivalót.
Tehát ízlett neki.
Egy apró mosoly ül ki megint az arcomra, aztán kíváncsian figyelek fel rá, ahogy õ kezd el beszélni. De aztán a mosolyom lelohad az arcomról, ahogy meglátom a másik keserves arcát, ráadásul még sír is, és olyanokat mond nekem, hogy a döbbenet az arcomra is kiül. Azt mondja, kedvel és, hogy ki akar lépni a bandából, de a fõnök nem engedi, mert megzsarolta. És azt is mondta, hogy menjek el, mert ha beveszi a nyugtatókat, akkor bántani fog. Torkomba egy jókora gombóc gyülemlik fel, amit hiába próbálok lenyelni, nem sikerül.
Testem magától mozdul. Felállok a székbõl, majd megkerülve az asztalt leguggolok Yuki széke mellé, majd szoros ölelésbe vonom a remegõ testet. Ekkor Yuki sírása elhal egy pillanatra. Bizonyára megdöbbent a cselekedetemen, sõt biztos. Jobb kezem lassan, nyugtatóan siklik fel-le a másik hátán, míg a ballal továbbra is ölelem.
- Semmi baj, Yuki-san. – Szólalok meg lágy hangon, arcát továbbra sem látom, nem tudom, milyen reakciók jelennek meg rajta, de azt hiszem, jobb ez így. Érzem, hogy a hajam jobb oldala nedves… Ezek szerint Yuki még mindig sír.
- Hogy kérhetsz tõlem olyat, hogy hagyjalak itt, ilyen állapotban? Az nem helyes. Ha nekem is esel, és több csontom törik majd el, az sem érdekel, nem hagylak itt. – Mondom teljesen komoly hangon, és az ölelésemen egy kicsit szorítok, nyomatékosítva a szavaimat. Ekkor Yuki zokogni kezd, és érzem, hogy hátamra felkúsznak a kezei, és gyengéden, de megölel.
Nem tudom, már mióta is öleljük egymást. Én a gondolataimban mélyen elmerültem, és azon gondolkodtam, hogy vajon Yukival mi történt a múltban. Vagyis… Yuki és a fõnök között. Vajon miért fenyegette meg? És mivel? Agyam végig ezeken a kérdéseken járt, amikor egy hangos szipogás üti meg a fülem, így kicsit megemelem a fejem és felpillantok rá. Már a teste remegése is lecsillapodott, és láthatóan befejezte a sírást. Egy apró bátorító mosoly kúszik az arcomra, majd kicsit megpaskolom a hátát.
- Jobban vagy, Yuki-san? – Kérdezem, közben vizes barna tincseimet rakom a fülem mögé, és kicsit elhúzódok, hogy kapjon tõlem némi levegõt is.
Yuki pedig bólint egy aprót, erre mosolyomból vigyor lesz.
- Rendben. Mi lenne, ha lepihennél egy kicsit? Az jót fog tenni, addig… fõzök teát, ami nagyon ízleni fog, és még inkább lenyugtat. – Ajánlom fel segítségemet nagylelkûen. Ekkor szipog még egyet.
- Még is minek nézel te engem? Egy magatehetetlen, taknyos kölyöknek? – Jön a „felháborodott” reakció, amire halkan felkuncogok.
- Mi? Dehogy. Csak segíteni szeretnék. Ha már itt vagyok, akkor legalább hasznossá teszem magam. Meg aztán… Szeretném, ha rendben lennél. – Válaszolom a végét már halkabban.
A szõke elhúzza ajkait, majd két kezét a vállaimra teszi, aztán lök rajtam egyet, én pedig sikeresen seggre ülök, amire halkan fel is nyögök.
- Rendben… Akkor fõzd meg nekem azt a teát, vedd fentebb a fûtést, takarítsd ki a nappalitól kezdve a fürdõig a lakást, kivéve az én szobámat, értetted Hachiko? Ja és… Ebédre is csinálj valamit. – Adja ki az utasítást, amire szemeim lassacskán kistányér méretûekre kerekednek. Na meg… az a név… Miért hasonlít egy kutyához?
- N-na de… - Kezdenék bele, de félbeszakít.
- Te akarsz mindenáron segíteni, nem? Meg így tényleg hasznos lehetsz. Gyerünk, ess neki, Hachiko. - Parancsolja ismét.
Már megint ez a név…
- Ne hívj Hachikonak, nem vagyok kutya. – Kelek fel a padlóról és leseprem a fenekem, noha a padló nem koszos.
- Nem is azért hívlak annak, mert kutya vagy. – Dünnyögi, aztán fel kell a székbõl és elhagyva a konyhát, megindul fel a lépcsõn, de félúton visszafordul.
- De aztán ragyogjon a lakás. Nyalj tisztára mindent. – Azzal felmegy és be is zárja az ajtót.
- Még hogy nem néz kutyának… ez szép…- Morgolódom halkan, aztán a székeket a helyükre teszem, majd felegyenesedek és körbenézve sóhajtok egyet.
- Akkor… lássunk neki. – Motyogom magam elé, majd a folyosón az akasztón egy kendõt látok felakasztva, ami most jól is jön.
- Csak, kölcsön veszem… talán nem öl meg. – kötöm a fejemre a fekete kendõt, hogy a hajam ne hulljon a szemembe, miközben takarítok.
Felseprem a konyhát, majd a nappalit, a folyosót és a fürdõt is. Majd felmosom, hogy szépen csillogjon. Amíg várom, hogy felszáradjon, a konyába trappolok, ahol némileg már száraz. Csendben gondolkodom, hogy mit fõzzek a tea mellé. Aztán végül a Curry mellett döntöttem. Olyan curryt csinálok neki, hogy csillagokat fog tõle látni, annyira jó lesz. A gondolatra, hogy Yuki rendesen meg dicsér, akaratlanul is egy nagy mosoly virít az arcomon. Azonnal elveszek egy nagy fazekat és elkezdem a hozzávalókat begyûjteni a hûtõbõl, amik szerencsére megvoltak. Összeaprítottam, amit össze kellett, aztán nekiláttam elkészíteni.
Lassú tûzön fõzöm a szószt, közben a teát is oda tettem fõni, majd a nappaliba érve elkezdem leporolni a TV-tõl kezdve a szekrényen át a dohányzó asztalig.
Aztán… végül lassan, de mindennel elkészülök. Az étel kész, a teával együtt. Az egész lakás mondhatni már ragyog, megfelelve Yuki „feltételeinek”.
Fáradtan ülök le a nappali kanapéjára, majd el is dõlök rajta, és hagyom, hogy az étel jól meghûljön, hogy ehetõ legyen. Hangos sóhaj hagyja el a számat, és tenyeremet a homlokomra csúsztatom, fejemen még mindig ott díszeleg Yuki fejkendõje. Szemeimet is lehunyom egy kicsit, hisz az egész lakást kitakarítani, kicsit fárasztó. És így nem tehetek róla, de a hirtelen jött álmosság azonnal elnyom.

- Hé… Hé, Hachiko! – A hangra szemeimet lassan nyitogatom, és halkan nyöszörgök.
- Kellj már fel, idióta! – Morogja a másik, ekkor homlokomba csípõs fájdalom kúszik, és a szobában is hangos csattanást lehet hallani. Yuki egy homlokon csapással ébresztett, ami be is vált. Hangosan felmordulok, majd a bizonyára piros bõrt kezdem el dörzsölni.
- Ezt most miért kellett? – Dünnyögöm halkan, és felülök a kanapén, majd ásítok egy nagyobbat.
- És te tényleg voltál olyan hülye, hogy az egész lakást tisztára nyaltad? – Nézek a hang irányába.
- Igen, mivel azt mondtad, ragyogjon. – Válaszolom halkan, erre a szõke megfordul és kimegy a konyhába, és hallom, hogy a fazék tetejét veszi le a helyérõl. Azonnal felkelek, majd kimegyek utána.
- Öh… izé… Nem tudom, hogy szereted e a curryt, de nem tudtam hirtelen mit is csináljak. Remélem j…
- Jó lesz. – Vág ismét a szavamba, közben kicsit beharapom az alsó ajkam.
- Akkor jó. – Fújom ki a bent tartott levegõt, majd a férfi rám mutat. Felvonom az egyik szemöldököm, és kérdõ pillantásokkal nézek rá.
- Az… az enyém. – Dörmögi, amikor rájövök, hogy a fejkendõre céloz.
- Oh… Igen, csak kölcsön vettem. – Kapom le azonnal a fejemrõl, és felé nyújtom, ekkor elveszi, és odajön hozzám, majd a fejemre teríti.
- Tartsd meg… Nem gondolod, hogy ezek után felveszem…- Morogja, de ekkor szája sarkában egy apró mosolyt vélek felfedezni. Nem nagy mosoly, sõt alig észrevehetõ, de én láttam.
- Izé… Köszönöm, vagy mi… - Hálálom meg most már én is egy mosoly kíséretében, majd kapcsolok, hogy ebédelni is kéne. Azonnal „repülök” a szekrényhez veszek ki két tányért és szedek mind a kettõnknek a currybõl.
- Remélem ízleni fog. – Teszem le elé a tányért, majd leülök a vele szemben lévõ székhez, és kíváncsian várom, hogy mit fog hozzá szólni.
Ha ez után a curry után nem nyalja meg mind a 10 ujját, akkor… akkor… Nem tudom mi lesz, de az biztos, hogy az én currym a legfinomabb a városban.

-  Tényleg kiegészítjük egymás bénaságát, nekem fakezem van, neked botfülem, de nyugodtan építsük le a színvonalat, ami egy atombunker szintjén van. – Szólal meg Yuki a szám végén egy mosoly kíséretében. Egy halk sóhajt engedek meg magamnak.
Ekkor Yuki fogja a gitárt és leteszi a földre, kabátját is felvenné, és már el is hagyná a termet, amikor belép az igazgató a terembe. És ez Yukit is megállásra készteti.
- Újtag, nagybátyám, a cég Istene, a pokol tornácának Ura, új gyerek. Érezzétek jól magatokat, elmentem pisilni. – Mutat be minket egymásnak, így kezet is fogok a nagyfõnökkel.
 - Nem mész, még munkaidõd van. Neked is úgy kell betartanod, mint bárki másnak. – Szól rá a férfi és így megállásra készteti a másikat, így õ leül a helyére és a gitárján próbál valamit játszani. Tekintetem elidõzik Yukin, de aztán újra az elõttem állóra terelõdik vissza a figyelmem, ahogy az megszólal.
- Örülök, hogy sikerült beilleszkednie!
- Igen? Nagyon jól érzem magam, és mindenki nagyon kedves! – Mondom el õszintén, noha egy emberkével voltak kicsit súlyosabb nézeteltéréseink, de valójában Yuki is egy kedves ember. És ebben biztos vagyok…
- Yuki helyén remekül helytállsz, õ is beleegyezett már, hogy alkalmazzunk hosszútávon. Sajnos nincs olyan egészségi állapotban, hogy énekeljen! – Magyarázza a férfi, amire kicsit a tõlem balra lévõ bandatagomra sandítok.
- Nagyon sajnálom Uram! – Mondom õszintén, hisz tényleg sajnálom.
- Ne sajnáld, õ tette ilyenné az életét. Mindenki egyetért abban, hogy sokkal jobb, ha csak irkálja a bugyuta kis dalszövegeit. –  Mosolyogja.
Hirtelen némi szorítást érzek a mellkasomban és a belélegzett levegõt kicsit bent is tartom, ahogy testem is kicsit megfeszül a hallottak miatt.
Hogy mondhat ilyet? Hiszen… eddig azok a bugyuta dalszövegek hozták neki a sikert és a sok pénzt. Ez az ember egyáltalán nem tisztel másokat?
Épp kezemet is kicsit ökölbe szorítom és hangtalanul kifújom a benntartott levegõt.
Újabb levegõt veszek, hogy elmondjam a véleményemet, na de tudom, hogy ez nem jó ötlet, de ezt nem bírom megállni. Ez nem fair. Már épp hangot adnék, amikor Yuki megszólal, és fejemet azonnal felé fordítom az igazgatóval együtt.
- Beszélgettek még, vagy befejezzük a dolgozást! Ha már a nagyságos Úr nem enged el vizelni, dolgozzunk.
- Remek, jó munkát – Válaszolja egy mosoly kíséretében, amit kicsit vonakodva, de inkább viszonzom.
Újabb sóhaj szökik ki ajkaim közül és indulnék segíteni a többieknek, amikor egy oly ismerõs hang megállít.
- Maradsz. – Erre a parancsszóra meg is állok és felé is fordulok.
- Megtanítod, hogy kell ezt használnom, én is megtanítalak, hogy ne égesd le a firkálmányaimat mindenki elõtt. Komprendé fiatalúr? – Folytja belém a szót én csak pislogok rá, mint valami idióta, de végül belemegyek. Már ez is valami, hogy a segítségemet kéri, és még ad is érte valamit.
Az egész estémet vele töltöm és megpróbálom jól meg tanítani a kisebb hangoktól kezdve az akkordokig. De aztán testemet egyre inkább elnehezítette az álmosság, és végül engedtem neki, elaludtam a papírokkal megrakott asztal felett.
Másnap már arra ébredtem, hogy teljesen világos van és rendesen bealudtam miközben Yuki próbálgatta újra az akkordokat. Szemem azonnal megakadt egy kabátom, ami a vállaimra terítve pihent rajtam. Pislogok is rajta párat, aztán rájövök ki adta kölcsön, egy apró mosoly is kiül az arcomra.

~oOOo~

Lassan de biztosa teltek a hetek. A banda már úgy néz ki rendesen befogadott, elég sokat elmentünk esténként szórakozni, ami némi felüdülés volt a sok meló mellett.
Már koncerteket is adtunk és a közönség jól fogadta. Yuki egyre ügyesebben gitározik, már az én kezem is majdnem meg gyógyult.
Már az elsõ hó is leesett, és mindent beborít a fehér takaró. Eddigre már Yuki is meg gyógyult. A varrat eltûnt a nyakáról, és már csak egy kisebb heg éktelenkedik ott, emlékeztetve a hordozóját és a többieket, akik tudják, hogy mi történt, hogy miért is van az ott. Na és persze engem is arra, hogy ezek szerint, már nem sokáig melegítem azt a megüresedett énekesi posztot a bandában.
Egyik nap egy stúdióban találtam magam, arra készülve, hogy rögzítsük az elsõ, vagyis a nekem elsõ kislemezünket. Mindenki próbálja valahogy elütni azt a kis idõt, a banda néhány tagja beszélget, vagy épp baromkodnak, Yuki pedig gitározik az egyik sarokban. Lassan felállok, majd odasétálok hozzá.
- Yuki-san! – Szólítom meg kedvesen.
-  Máris kiégtél kisoroszlán? – Kérdezi a szokásos beszólásokkal, amire mosolyom még nagyobb lesz.
-  Most jól van a hangja? Úgy meghallgatnám önt. – Állok elõ ezzel a kéréssel, hisz tényleg meghallgatnám. Kíváncsi vagyok, milyen a hangja, hisz biztos nem a semmiért basztat engem. Egy kis ideig gondolkodik, aztán megvonja a vállát, megszabadul a gitárjától és bemegy a felvevõ szobába, én pedig átmegyek a másikba, ahol meg hallgathatom. A bent lévõ bandatagok elhallgatnak és mindenki Yukira szegezi a tekintetét. Shuji a mikrofonhoz hajol és beleszól, hogy kezdheti. Erre a másik szobában lévõ személy el is kezdi. Az állam is majdnem leesik, ahogy hallgatom. Valóban tehetséges és nagyon jó énekes. Csodálattal nézem és hallgatom, hisz nem is értem, hogy cserélhették le egy olyan kis piti énekesre, mint én.
Csendben hallgatom egy ideig, amikor pisszenést hallok. Hátra fordulok és meglepetten veszem észre, hogy Yuya az. Egy mosoly kíséretében odasétálok hozzá az ajtóhoz, és üdvözöljük egymást. Régen nem láttam, és örülök is neki. Feltesszük a szokásos kérdéseket, hogy mizujs? Vagy a hogy vagy? Kérdéseket. Váltunk még pár szót, aztán rátér egy számomra meglepõ kérdésre.
- Mondd csak… nem akarsz vissza jönni?
- Mi? Vissza? – Pislogok a nálam alacsonyabbra.
- Igen. Kayashima azt mondta, hogy hajlandó vissza fogadni. Ugyanis.. Rájött, hogy neked semmi közöd a másik bandához, csak így akartak szétszedni minket.  De persze én végig tudtam, hogy te nem csinálsz ilyet. – Mondja el a híreket, amin én csak nagyokat nézek, és alig hiszek a füleimnek.
- Mi a… Kayashima ennyire hülye? Na, ne szórakozzon. Téged küld, hogy elmondj mindent? Kösz, én jól vagyok itt is. Ha valamit akar, jöjjön õ maga személyesen. – Mondom kicsit már felháborodva, de végig suttogunk, míg bent Yuki még mindig énekel. Erre Yuya arcára egy mosoly ül ki.
- Tudtam, hogy ezt mondod. Bár… én is örülnék, ha visszajönnél, na de… te Kajiyama Kazuya vagy. – kuncogja halkan.
- Tudom. – mondom halkan és sóhajtok egyet.
- M… Tényleg… Majd egyszer összefuthatnánk. Egy délután. Ehetnénk valamit, vagy valami. – Kezdi halkan és vidáman, amire az én arcom is ismét felvidul, és kicsit hangosabban meg szólalok.
- Igen. Egyetértek. – Válaszolom hangosabban, majd észbe kapok, hogy most énekelnek, így gyorsan a számra teszem a kezem, amin Yuya csak mosolyogni tud.
- Remek. Akkor szombaton találkozunk ahol szoktunk. – Válaszolja, amire én bólintok. Amint elmegy, visszanézek, de ekkor Yuki már befejezte, és összepakolt mindent, és azzal az ürüggyel lépett le, hogy fáradt. Bár meg is értem.

Másnap ismét a próbateremben gyülekezünk, és mint mindig szokásomhoz híven, mindig kések egy kicsit.
- Elnézést a késésért. Csak… késett a busz… - mondom kicsit már zihálva, ahogy a térdeimre támaszkodva állok a többiek elõtt és próbálok kicsit szabályosabban lélegezni. Mindenki csak kinevet, amit én sem állok meg egy mosoly nélkül. Végre kiegyenesedem és körbenézek.
- Oi… Hol van Yuki? – Kérdezem, miközben felvonom az egyik szemöldökömet, és azt a helyet fixírozom, ahol mindig ülni szokott. És ilyenkor már régen bent van, és mindig leszid a késéseimért. Lehet történt valami?
- Még nem érkezett meg. Bár… nem mintha, annyira hiányozna… -Szólal meg Shuji, amire kezem ismét ökölbe szorul.
- Már miért ne hiányozna? Ugyan úgy a csapat tagja, mint bárki más. – Mondom teljesen komoly hangon, és tekintetem is kicsit már szúrós lesz. Shuji pedig néz rám, mintha valami hülye lennék.
- Nyugalom öcsi. Igaz, hogy még a csapat tagja, de már nem sokáig.
- Hah? Ezt meg… hogy érted?
- Úgy, hogy nem sokára te veszed át a helyét, és véglegesen. – Magyarázza a másik, amire szemeim elkerekednek
Mi?! Átvenni a helyét? De én… Nem így akartam…
- Tehát, ne nézz így, mint egy kivert kutyakölyök, amint lejár a szerzõdése, már nem lesz bandatag. – Mondja komoly hangnemben, amire öklömet még erõsebben szorítom, mígnem ujjaim is elfehérednek.
- Hogy mondhatsz ilyet? Hisz… a barátod… - Mondom szinte már lenézõ hangnemben, és valóban… Az eddig olyan jó banda, hirtelen lesüllyedt egy marék szemét szintjére a szememben. Ekkora kétszínûséget… Ugyan olyanok, mint a másik banda, ahonnan eljöttem. Csak ez most nem velem történt meg, hanem szegény Yukival, és egy kicsit másképp, de a végkifejlet ugyan az…
Ekkor egy halk nevetést hallok, és az elõttem álló, jóízûen kacag.
Mi olyan rohadt vicces ennek?
- Barátom? Õ már régen nem az. Meg amúgy is… Egy törött hangú énekesnek nem vesszük túl sok hasznát. – Mondja továbbra is jól szórakozva ezen. Hirtelen a düh teljesen elborítja az elmémet, az eddig teljesen ökölbe szorított kezemet megemelem, majd egy jókorát bemosok az elõttem álló képébe, aki a földön is köt ki rendesen betört orral. A többi bandatag, pedig úgy néz rám, mint aki még nem látott embert. Bár... nem csodálom… nem sûrûn látnak engem verekedni. Már nem mintha szoktam volna.
- Életemben nem láttam még, akkora szemétládát mint, te. Remélem, belefulladsz a kurva pénzedbe, és az önzõségedbe. – Mondom teljesen komoly hangon, majd felveszem a kabátom ismét, és még vetek egy utolsó pillantást a földön üldögélõ férfira, aki úgy fogja az orrát, mint Michael Jackson.  Érdekes… a többiek is csak ülnek ott és nézik a szenvedõ alakot, és nem azon fáradoznak, hogy segítsenek neki. Lehet… hogy talán egyetértenek velem, nem tudom, bár nem is érdekel.
Ellépek tõle, és Ankóhoz megyek.
- Öhm… Lehetne egy kérésem? – Kérdezem halkan, mire Anko bólint egyet.
- Elkérhetném Yuki címét?
- Hah? Minek?
- Csak beszélni szeretnék vele. Ennyi. – Válaszolom kedvesebben, bár miért ne? Nem Anko volt az, aki ilyen rohadék volt, sem a banda többi tagja. Az õ szemükben még láttam némi törõdést Yuki felé, de Shuji… egy utolsó rohadék.
- Rendben. De vigyázz magadra. – Válaszolja végül némi gondolkodás után, majd leírja a címet egy lapra, amit elveszek, meg is köszönöm, azzal ott hagyom a bandát.

Kint a hideg levegõ rendesen megcsapja a meleg bõrömet, ekkor a kabátomat is jobban összehúzom magamon, és a sálamat is jól megigazítom.  Csendben sétálok a városban és nézem az utcák neveit, de a papíron lévõt még most sem igazán találtam meg.
- Nem igaz… hol lehet már? – Motyogom az orrom elé, miközben, hol jobbra, hol balra fordítom a fejem, de az utca még sehol.
Most kezdem azon gondolkodni, hogy vagy eltévedtem, és alapból rossz helyen keresem, vagy Anko volt olyan kedves és rossz címet adott meg, amiért bezúztam a haverja orrát. Nos, bármelyik eshetõség is elõfordulhat, de én akkor sem adom fel, noha már csontig átfagytam, és egész délután, ezt a nyamvadt címet kerestem.
- Haah… lehet, nem is létezik ez a cím… - Nyögöm, ahogy megállok és lehorgasztom a fejem, és a szemeimet is összeszorítom.
- Mi a fene történt? Tegnap még minden rendben volt… Most meg…- Beszélek továbbra is magamban, mint egy hülye, de most ez a legkevésbé sem érdekel.
- Hol vagy, Yukiiiiii? – nyekergem, és fejemet hátra döntöm, tekintetemet egybõl a szürke égboltra szegezem, amikor valami hideg az arcomon landol. Pislogok párat, ekkor az égbõl több fehér kis hópihe hullik le a földre, na és persze rám. Sóhajtok egy hatalmasat.
- Elnézést… segíthetek? – Hallok meg egy kedves nõi hangot a hátam mögül, amire megfordulok. Bizonyára a boltból jött haza, hisz két nagyobb szatyor is lóg a kezében.
Ez az… hátha tud segíteni.
- Öhm… I-igen, az most nagyon jól jönne. – Mondom és egy apró mosoly ül ki az arcomra. A nõ is mosolyogva bólint egyet, aztán megmutatom neki a címet. Elõször azt hittem, rossz helyen tapogatózom, ám amikor elmondja, még két háztömböt kell sétálnom és meg találom a címet, arcom még inkább felderül, és többször is meghajolva köszönöm meg a segítséget. Nem is fecsérlem tovább az idõt, azonnal megszaporázom a lépteimet, mígnem tényleg megtalálom azt a címet, amit kerestem. A házban égett a villany, ugyanis már besötétedett, ami ebben az idõszakban eléggé gyorsan történik meg. Minden arról árulkodott, hogy a ház tulaja, bizony otthon van. Fellépkedek a lépcsõn, és megállok az ajtónál. Kicsit hezitálok, hogy mégis jó ötlet e, vagy sem. Mi van, ha épp elfoglalt? Minden féle kérdés felötlött bennem, de végül rászántam magam és bekopogtam az ajtón, eközben hideg fuvallat csapja meg a testemet, amitõl kiráz a hideg. Hiába kopogtattam, ajtót még nem nyitott nekem senki. Így újra megemelem a kezem és bekopogtatok, de egy ideig megint semmi.
- Gyerünk máár, Yuki…. – Motyogom alig hallhatóan, majd hangosabban kopogok be, amire, valami morgást hallok bentrõl és végre az ajtó is kinyitódik, és valóban Yuki lép ki rajta. Egy kisebb mosollyal köszöntöm a rendesen meglepett férfit, aki bizonyára,alig akar hinni a szemének, hogy engem lát itt.
- Te mit keresel itt? – Vágja a fejemhez a kemény kérdést.
Istenem, nem is õ lenne.
A mosoly továbbra sem fagy le az arcomról
- Oyasumi, Yuki-san! – köszöntöm, amire a férfi bevágja elõttem az ajtót, én pedig már kistányér méretû szemekkel nézem ezt a szép sima falapot.
- Oi… - Kezdek el ismét kopogtatni az ajtón, de csak morgást lehet hallani bentrõl.
- Húzz innen, nem vagyok rád kíváncsi! – Jön az ellenséges elutasítás, amire számat kicsit elhúzom, de én nem adom fel, ismét bekopogtatok.
- Kérlek, Yuki-san, beszélnünk kell. Tudni akarom, miért nem jöttél ma a próbára. – Mondom továbbra is az ajtónak, és ismét kopogtatok.
- Az nem rád tartozik, legyen az én gondom, most pedig, tûnj el innen!
- Nem, amíg, el nem mondod a gondodat. Nem fojthatsz, mindent magadba. – Próbálom gyõzködni.
- Dehogynem, csak figyelj. Nincs szükségem egy idióta kölyökre, aki pszichológust akar játszani! – Akaratoskodik tovább.
Makacs, mint mindig… De balszerencséjére én is nagyon az vagyok.
- Nem is akarok az lenni. Kérlek… Legalább mondd el, miért tûntél el úgy tegnap, és ma miért nem jöttél be? Ma még… olyat is megtettem miattad, amit nem szoktam… - Mondom, már bûnbánó hangon és tényleg... most, hogy visszagondolok, nem kellett volna olyan erõsen megütnöm.
- Micsodát? Felkínáltad a segged a bandának, hogy még inkább megszeressenek? – Jön a kemény kérdés, ami inkább már sértõ volt, és a meglepettség az arcomra is kiül.
- Mi?! Nem, dehogy… Nem vagyok meleg. – Mondom komoly hangnemben, amire elkezdek vacogni, ugyanis feltámadt a szél és még jobban esik a hó.
- Aha… nem úgy nézel ki… De, hogy te mekkora egy kétszínû, seggfej vagy! Nem is értem, hogy miért nem törtem be a fejedet is, a kezed mellett. – Jön az újabb sértegetés, majd a kétszínû szaván, kicsit elkerekedik a szemem ismét.
- Mi bajod van már megint? Nem értem mirõl beszélsz. – Mondom õszinte hangnemben, majd fejemet a sík falapnak döntöm, ami halkan koppan is egyet.
- Tök mindegy… Inkább menj haza, nem vagyok rád kíváncsi, oké?! – Jön az újabb elküldés, amire egy ideig nem mondok semmit, csak nézek magam elé. De aztán nem bírom ki. Haragszik rám valamiért… de nem tudom miért, és ez bosszant.
- Yuki-san… Kérlek… - Szólalok meg ismét és hallok egy sóhajtást, bizonyára õ is az ajtó elõtt van.
- Még mindig itt vagy?
- Igen… addig nem megyek el, amíg meg nem beszéljük a dolgokat. Ha kell… itt virrasztok, ebben az átkozott fagyban és hóviharban is. – Mondom teljesen komoly hangon és a szél kicsit vadabbul is fúj és a havat rendesen hordja a hátamra és a hajamra.
- Kérlek, Yuki-san… Kérlek… Kérlek… Kérlek… - Ismételgetem egymás után, egyre keservesebb hangon és néha már-már dideregve mondom, ahogy egyre inkább érzem, azt, hogy lassan mirelit lesz belõle.
- … Kérlek… Kérlek… Kérlek… Kérlek… Kérlek… Kérlek… Kérlek - Folytatom tovább, és már tüsszentek is egy nagyot, vagy van, hogy köhögök és a hangom is bereked. Ekkor egy hangos káromkodást hallok, és hirtelen az ajtó kinyílik, én pedig beesek rajta, egyenesen Yuki karjai közé, aki meg is tart.
- Baszd meg kölyök. Állj meg a saját lábadon, ne rám tehénkedj! – Morogja, mikor elenged és én is megállok a lábamon. Bezárja az ajtót és a szobában a kellemes meleg hõmérséklet uralkodik.  Hihetetlenül jól esik a bõrömnek a meleg hõmérséklet, így újabb kisebb didergés jön rám, a kabátot pedig inkább leveszem, nehogy rám melegedjen.
- Remélem nem tart sokáig, mert kurvára, nem vagyok most ehhez hangulatban… - Dünnyögi és elsétál mellettem,be a nappaliba, ahova le is ül, az ott lévõ kanapéra.
- Te sose vagy, semmihez sem hangulatban…- mondom halkan, miközben a sálamat is a fogasra akasztom, és amikor megfordulok, egy nem épp kellemes szempárral találom szembe magam, amire meghúzom magam, és meghajolok elõtte.
- Sajnálom…- kérek elnézést, majd megállok a kanapé mellett és tekintetem végig pásztázza a lakást, ami számomra igen kellemesnek hatott.
- Leülsz végre, vagy még bámészkodsz? – Jött az újabb Yuki féle kedvesség, amire inkább engedelmeskedem és leülök mellé, és kicsit feszélyezve is érzem magam, így néha-néha, fészkelõdöm is.
- El kezdhetnéd végre... vagy mindent harapófogóval kell kihúznom belõled?! – Emeli meg a hangját, amire megcsóválom a fejem.
- Nos… izéé… Miért vagy rám mérges? És miért gyûlölsz? – Teszem fel az elsõ kérdéseket, amik a leginkább nyomják a lelkemet.  Barna szemeimmel Yukira nézek, várva a bizonyára nem épp legszebb szavakat. Bár… tudom, hogy eléggé nem bírja a fejemet, sõt mi több biztos, hogy utál, de… tudni, akarom, hogy miért? És miért mondta nem rég azokat a szavakat, és hogy, miért nem jött ma be a próbára?