|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Silvery | 2011. 01. 17. 21:33:32 | #10595 |
 Karakter: Jonathan Cromwell
Megjegyzés: (L-samának)
Látom, ahogy tekintetében csillapíthatatlan harag villan, szárnyai fenyegetően tárulnak szét, émelyegni kezdek, ahogy ereje féktelenül, dühösen árad ki testéből, miközben hangosan dörrenve mondja ki az angyal nevét. Mindenki szemében félelmet, rettegést látok megcsillanni, a többi angyal lassan, óvatosan távolodik el az említettől, s gyors léptekkel kerülök Raphael mögé, hogy megóvjam magam haragjától. Azt hiszem… azt hiszem jobb, ha én ebből kimaradok. Nem hiszem, hogy emberként sok esélyem lenne túlélni, ha Raphael igazán, őszintén dühös… ennyire fontos tárgyat vittek volna el? Vagy csak azért csinálja, hogy megmutassa, nem ajánlatos ujjat húzni vele? Ha igen, akkor eddig nagyon hatásosan halad.
Szinte a falba simul testem, próbálok minél távolabb kerülni, de már nincs hova mennem. Az angyal fájdalmas üvöltése kizárhatatlanul mászik füleimbe, szemeimet összeszorítva tapasztom kezeimet fülemre, de minden hiába. Nem akarom hallani… nem akarom látni.
Hosszú percek telnek el, nem tudom, mióta tarthat a kínzás, szemeimet egyetlen egyszer sem nyitom ki, csupán a hangok, az üvöltések, a csontok hangos roppanásai, a bőr szakadása, a rettegés és a vér savanyú, fullasztó szaga émelyít el, s tudom, hogy nem akarom látni. Nem azért, mert félnék, vagy undorodnék… nem… a munkám során megszoktam, hogy borzalmas dolgok tárulnak a szemeim elé. Már nem zavar… de tudom, hogy ha kinyitnám a szemem, őszintén és elfelejthetetlenül tudatosulna bennem az arkangyal kegyetlensége. Magam sem tudom miért… nem tudom miért, de nem akarom, hogy gyűlöljem. Nem akarom, hogy tiszta szívből rettegjek tőle. Mikor velem van, annyira másnak tűnik… hihetem azt, hogy nem csak egy színjáték? Hihetem azt, hogy az az igazi valója? Nem tudom… nem tudom… talán végig kéne néznem. Utána képes lennék tényleg rettegni tőle. Talán úgy jobban járnék, de mégsem akarom. Nem akarom.
Lassan vánszorognak a percek, s az angyal üvöltései egyre mélyebbre hatolnak fejemben, mintha késkén döfnének belém, s testem bele-beleremeg a hátborzongató gondolatba, hogy mindezt a szenvedést Raphael okozza neki. Raphael, aki éjszaka nyugtatóan, oltalmazóan hajtotta rám a szárnyát, aki a hideg szobában körém fonta karjait, s a testének melegével óvott meg, s aki egy pillanatra sem használta ki az éjszaka folyamán, hogy sokkal erősebb nálam… az biztos, hogy semmiképp nem akarok az ellenségévé válni. Rémisztő és könyörületlen ellenség. Erős és megbízhatónak tűnő szövetséges… nem akarok átkerülni a másik oldalra. Nem akarok félni tőle… de mégis úgy érzem rettegek, és gyűlölöm magamat ezért az érzésért.
Mikor végre véget ér a kínzás, Raphael szó nélkül hagyja el a termet, szemem sarkából látom, ahogy int, hogy kövessem, s jelen pillanatban inkább nem kockáztatom meg az engedetlenséget. Gyors, szabálytalan tempójú léptekkel érem utol, kezeimet összefonom mellkasom előtt, ujjaim felkarjaimba marnak, így próbálom lecsillapítani testem remegését… nem akarom, hogy lássa, mennyire rosszul vagyok. Nem akarom, hogy megtudja, hogy émelygek, és mindjárt elhányom magam. Nem akarom, hogy rájöjjön, milyen gyenge vagyok valójában. El kell felejtenem. Nem szabad törődnöm vele. Nyugi Jonathan. Csak viselkedj úgy, mint eddig. Nem vagyok hülye, idáig is tudtam, hogy könyörtelen… most mégis mintha jobban tartanék tőle… mintha csak most tudatosult volna bennem igazán… Miért… miért kellett ezt végignéznem?
- Visszamegyünk a lakosztályomba és megfürödhetsz. Utána velem reggelizel. – Akaratlanul is összerezzenek hangja hallatán, ajkamra harapva próbálom lenyugtatni magam, szívem hevesebben ver, mint eddig bármikor a közelében. Eddig is tartottam tőle. De most… ez most más. Ez most őszinte rettegés. Egy érző lény nem képes ilyet tenni… egy érző lény erre nem lett volna képes. Ebben biztos vagyok… és… mi ez a különös, keserű érzelem, ami a félelemmel keveredik szívemben? Csalódottság… igen… csalódtam és kiábrándultam. Tetteivel elhitette velem, hogy az ő szíve is érez, akár az embereké… és most oly könnyen cáfolta meg. Annyira könnyen… úgy érzem mintha átvertek, becsaptak volna. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint akkor. Annyira gyengéd volt… annyira gyengédnek tűnt. Nem akarok emlékezni.
- Kösz, de most valahogy nincs étvágyam. – Halkan morgom orrom alatt a szavakat, a hányinger még mindig szorongatja mellkasomat, gyomrom borsó nagyságúnak tűnik a görcstől, amit az émelygés okozott. Nem, most egy falatot sem tudnék leerőltetni a torkomon… pedig tisztán emlékszem, mennyire korgott a hasam reggel.
Kezeimet még szorosabban fonom össze, figyelmem nem lankad, s olyan érzésem van, mintha Raphael egy időzített bomba lenne, s nem tudhatnám, mikor robban fel mellettem. Mi van, ha egyszer megunja az ellenkezéseimet? Mi van, ha rájön, hogy az ellopott tárgy nem elég fontos ahhoz, hogy elviselje a modoromat? Vissza kéne fognom magam, de nem vagyok képes rá. Nem megy… az… az olyan lenne, mintha megalázkodnék előtte. Soha! Jonathan Cromwell nem riad vissza egy kegyetlen, veszélyes arkangyaltól sem. Még akkor se, ha öngyilkosság, amit művelek.
Int egyet a kezével, testem összerezzen a hirtelen mozdulattól, mintha csak attól félnék, ismét egy legyintéssel repít a falhoz, mint ahogy első találkozásunkkor tette. Igen… már akkor tudtam, hogy kegyetlen. Akkor miért? Miért hitte el a szívem a tegnapi színjátékot? Nem értem… nem értem magamat… és még kevésbé értem őt. Mi célja van azzal, hogy megpróbál a bizalmamba férkőzni, mikor könnyedén megtörhet a hatalmával?
- Nem meghívás volt, Jonathan – Szívem megdobban, ahogy lágyan ejti ki nevemet, tekintetemet felé kapom, hangja bársonyosan puha, mégis fenyegető él bújik meg benne, arca közömbös, érzelemmentes. – Fent várlak, Dimitri lesz a kísérőd és ő vigyáz rád, amíg nálam vendégeskedsz. – Szemeim tágra nyílnak, gyorsan nézek körül a szobában, s mikor megpillantom a vámpírt a kandalló mellett, felháborodott, dühösen szikrázó tekintettel pillantok a hátam mögé.
- Hogy mi?! – Tekintetem már csak a csukódó ajtóval találkozik, testem megfeszül a tehetetlen dühtől, s mérgesen fújtatva sétálok a székhez, szemügyre véve, hogy tényleg a saját cuccaim vannak e rajta… hogy… hogy képzelik, hogy betörnek az otthonomba?! Nem elég, hogy elrángatnak az éjszaka közepén… váltásruha, fegyverek és figyelmeztetés nélkül... utána még van pofájuk feltúrni az otthonomat is?! Egyre… egyre jobban idegesít az az arkangyal. Azt hiszi, övé a világ, csak mert nagy hatalma meg szárnyai vannak?! Hát rohadtul nagyot téved!
Szinte dühöngve kapok fel pár ruhát a székről, pár másodpercig figyelmen kívül hagyom a vámpír jelenlétét, s próbálok nem figyelni a testéből áradó vonzó, csábító illatra se.
- Te törtél be az otthonomba? Vagy valamelyik másik visszataszító vérszívó volt?! – Szikrázó szemekkel sziszegem a szavakat, ujjaim erősen markolják a fekete, hosszú ujjú pólót és a fekete nadrágot, amit fel tervezek venni, s legszívesebben őrjöngenék. Gyűlölöm a gondolatot, hogy valamelyik mocskos vadállat beszennyezte az otthonom nyugalmát. Gyűlölöm, hogy semmi nem úgy történik, ahogy én akarom. Gyűlölöm, hogy a ruhák mennyiségéből ítélve, még sokáig itt kell lennem és gyűlölöm, hogy Raphael azt hiszi, hogy majd úgy ugrálok, ahogy ő fütyül. Hát arra várhat. Utálom.
Hirtelen terem előttem a vámpír, ujjai torkomra szorulnak, s a ruhák halk suhogással hullnak a földre, ahogy kezeimmel próbálom lehámozni magamról az erősen szorító ujjakat.
- Vigyázz a szádra, vadász. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy hozzám hajol, a testéből áradó illat teljesen elkábít, s hiába próbálom figyelmen kívül hagyni, testemet forrón izzó hullámok járják végig. – Szerencséd, hogy Raphael megjelölt magának, különben most bebizonyítanám, hogy a testedet mily könnyedén repítené a mennybe ez a „visszataszító vérszívó”. – Mi… mi az, hogy… megjelölt?!
Ujjai tarkómra csúsznak, s abban a pillanatban, hogy enyhül a szorítás, egy gyors mozdulattal bújok ki kezei közül, szívem hevesen ver a szavai mögött rejlő vérfagyasztóan sötét, mégis ijesztően vonzó fenyegetéstől. Testem még mindig borzong, mikor felkapom a földről a ruháimat, s dühöngve lököm be magam mögött a fürdő ajtaját.
Halk sóhaj kíséretében próbálok lenyugodni, mikor végre ismét egyedül maradok, hosszú idő után. Komolyan… az angyalok talán nem ismerik a privát szféra fogalmát? Még átöltöznöm is Raphael előtt kellett tegnap. Vajon… vajon nézett?
Testemet különös forróság árasztja el a gondolattól, szívverésem már ennyitől felgyorsul, s az érzéseim csak még tovább dühítenek.
Szemeim tágra nyílnak, mikor végre kizökkenek a vadul kavargó gondolataim áradatából, s most először végigmérem a hatalmas fürdőszobát. A fürdőkádat inkább nevezném medencének, mint kádnak, s hívogatóan forrónak tűnő, habos víz csordogál benne. Testem kellemesen borzong végig, ahogy elképzelem a forró víz simítását, gyors mozdulatokkal, hezitálás nélkül dobom le a ruháimat, s a következő pillanatban már a habokban lubickolva nyugtatom le magamat. A forróság minden porcikámat átjárja, átfagyott testem lassan feltöltődik a melegtől, s mintha visszatérne izmaimba az élet, bár kezeim még mindig enyhén remegnek a látottak szörnyűségétől.
Ahogy lassan elkezdem a mosakodást, hirtelen dermedek le a mozdulatban, s tágra nyílt szemekkel nézek végig a testemen. Kezeimen, mellkasomon, hajamon élénken csillog Raphael angyalpora, s egy röpke másodpercig gyönyörködve nézem a csillámszerű anyagot, majd a pillanat gyönyörét könnyedén váltja fel dühös felháborodás… tehát… tehát így értette azt, hogy… hogy megjelölt? Hát ezt nem hiszem el… minden apró bőrfelület, ami egy kicsit is kilógott a ruha alól, az ő porától csillog.
Erős mozdulatokkal, már-már durván kezdem el bőrömet dörzsölni, de minden erőfeszítés hiába. A csillám nem hogy nem jön le, de ahogy bőröm kipirosodik, még erősebben elüt a színétől, s mintha minden mozdulat után jobban csillogna. Dühösen csapok a vízbe, arcomat kezdem finoman sikálni, attól tartva, hogy azt is belepi a por. Nem hiszem el… nem hiszem el… nem hiszem el. Megfojtom. Komolyan mondom, hogy megfojtom. Miért szórta rám a ragacsát? Nagyon ajánlom, hogy idővel lejöjjön, mert a Céhben kiröhög a többi vadász, ha minden nap úgy fogok csillogni, mint valami karácsonyfa.
Miután sikeresen lehiggadtam, megtörölköztem, megszárítkoztam és felöltöztem, néma sóhajjal lépek ki a fürdőből, s egy árva szó nélkül követem a Dimitri nevezetű vámpírt.
Meglepő módon nem csak a ruháimat, hanem a fegyvereimet is elhozták otthonról, s azon kívül, hogy ez további kutakodást jelent a lakásomban, igencsak hálás vagyok ezért a gesztusért. A pisztolyok és tőrök biztonságérzetet adva pihennek az övömön lógó fegyvertokokban, s kezeimet összefonva várom, hogy a mozgó lift megálljon, de ahogy egyre közelítünk, párhuzamosan egyre csökken a szívemben dúló felháborodott bátorság és az eltökéltség, miszerint amint megpillantom, számom kérem rajta a levakarhatatlan angyalport.
A lift mozgása ijesztően, fenyegetően lassúnak tűnik, mégis túlságosan gyorsan közeledik Raphaelhez, s úgy érzem, nem lesz elég időm ismét összeszedni a szanaszét hullott bátorságomat. A francba. Utálom, hogy ennyire gyenge vagyok.
Mikor kinyílik a lift ajtaja, végleg elillan minden merészségem, érzem, ahogy arcom falfehérré válik, mikor szemem elé tárul az épület legfelső, nyitott szintje. A tető magasan a környező fák felé emelkedik, s a szélén se fal, se korlát, de még egy apró padka sincs, hogy megóvjon attól, hogy a mélybe zuhanjak. A tériszonytól rám törő félelem egy másodperc alatt idézi fel bennem az alig fél órával ezelőtt történteket, agyam önkéntelenül is újra lejátssza az angyal fájdalmas üvöltésének hangját, ezzel ismét bűntudatot ébresztve a szívemben.
Csupán egy rövid lépést teszek, mikor megpillantom Raphaelt a tető közepén elhelyezett, gyönyörűen megterített asztal mellett. A korareggeli nap fénye lágyan, puhán öleli körbe az arkangyal félszeg alakját, aki a sugarakban fürödve még lélegzetelállítóbbnak, még inkább természetfelettinek és még sokkal de sokkal félelmetesebbnek és veszélyesebbnek tűnik, de ez az érzés most nem rémít meg, inkább mintha titkon csábítaná a bennem rejlő vadászt.
Jelenléte olyan erősen vesz körbe, mintha közvetlenül mellettem állna, s ahogy becsukódik mögöttem a lift ajtaja, és Dimitri eltűnik a közelemből, oldhatatlan töménységgel kábít el Raphael édes illata… akár a forró, párás esőillat és egy fagyos téli fuvallat frissítő aromájának egyvelege. Még mindig csodálatos. Még mindig elbódít. Mintha az elmém legeldugottabb zugaiban is érezném a dermesztően vonzó jelenlétét. Mintha itt lenne a fejemben… pedig… az… nem lehet… ugye?
Csupán néhány pillanatig bámulok rá csodálattal a tekintetemben, büszkeségem könnyedén üldözi el az ámulatot, s most először, direkt idézem fel magamban az angyal kegyetlenségének bizonyítékait. Nem szabad… nem szabad hagynom, hogy elcsábítson a szépsége… nem fogok neki segíteni a könyörtelen céljai elérésében. Nem akarom végignézni, ahogy megismétli a ma történteket, csak, hogy elérje amit akar.
Elszántan keményítem meg arcvonásaimat, mikor felém int, s az asztalhoz invitál. Lassan, engedelmesen ülök le a mutatott helyre, testtartásom merev, figyelmem nem lankad. Egy pillanatra oldalra sandítok, szívverésem felgyorsul, mikor tudatosul bennem a tény, miszerint alig 4-5 méterre lehetünk a tető szélétől, mely mögött ott tátong a halálos mélység, s érzem, hogy ismét kiáramlik arcomból a vér, gyomrom összeszorul.
Tériszonyom van és egy magas épület tetején ülök, egy veszélyes, kegyetlen angyallal, aki nemrég a szemem előtt kínozta több mint egy órán át az egyik társát. Nem épp a legfelhőtlenebb kilátások… pedig tiszta kék az ég. Ha túlélem az elkövetkezendő pár napot, tuti hogy még egy hónap szabadságot követelek.
Szemem sarkából látom, ahogy Raphael felsőbbrendű eleganciával keni meg a pirítósát, minden mozdulata kecses, s én magamba fojtok egy keserű felhorkanást. Percenként bebizonyítja nekem, hogy milyen távol áll az emberektől. De egy infóval több… az angyalok ugyanazt a kaját eszik, mint mi.
- Felejtsd el amit láttál. – Hangja nyugodt és halk, mintha mi sem történt volna, szívem megrezzen, ahogy megtöri a szél suhogásának gyengéd, puha csendjét. Hogy… hogy képes enni azok után amit tett? Amit nem is olyan rég tett?! Én attól rosszul vagyok, hogy hallottam… ő pedig végignézte… sőt… végigcsinálta…
- Képtelen vagyok. – Hangom halk, kicsit rekedtes, hisz sok idő után először szólalok meg, s mikor szemeimet egyenesen a túlságosan nyugodt tekintetbe szegezem, pillanatnyi higgadtságomat és félelmemet düh váltja fel, s hangosabb, felemelt hangon folytatom. - Ezt életem végéig nem fogom elfelejteni, egyáltalán miért kellett ennyire durván elbánnod szegénnyel? Elvégre csak egy tárgyat lopott el, nem követett el olyan szörnyűséget! - Ismét émelyegni kezdek a gondolattól, s ahogy Raphael hangtalanul teszi a tányér mellé a kenőkést, szemeim követik keze mozdulatát. A kezek, amik annyi fájdalmat okoztak egy másik élőlénynek… most határozott, higgadt mozdulattal kenik a pirítóst. Nem tudom elhinni… egyszerűen nem tudom elhinni.
- Most úgy véled, gonosz vagyok és kegyetlen? – Szemeim tágra nyílnak, s most már nem sikerül magamban tartanom a talán túlzottan gúnyosra sikeredett horkanást. Ujjaim a szék karfáját szorítják, s nem hagyom magamnak, hogy meginogjak és pillanatnyi merészségemet száműzze a józanész, ezért gondolkodás nélkül, szinte felcsattanva vágom rá a választ.
- Úgy vélem! – Testem összerezzen, ahogy hirtelen tűnik el az asztal végéről, szemeim tágra nyílnak az ijedtségtől, s arra sincs időm, hogy a fegyveremért nyúljak, már érzem vállamon kezeinek súlyát. Minden porcikám remegni kezd, de elég egy röpke másodperc, hogy rádöbbenjek, nem fog bántani. Szívem még mindig hevesen zihál, mellkasom megállíthatatlan ritmusban jár fel-alá, ujjaim az asztal szélére csúsznak, támaszt keresve. Nyugi… ha bántani akarna, már nem élnék… Istenem… most tényleg azt hittem, hogy meg fog ölni. Tényleg azt hittem, hogy mindennek vége. Jobban kéne vigyáznom… komolyan vigyáznom kéne, hogy mit mondok.
Lassan megnyugszom, de testem még mindig reszket, bár már nem a félelemtől… nem tudom miért remeg minden porcikám, félelmet már nem érzek, s mikor lassan a fülemhez hajol, lehelete simogatása különös borzongással tölt el, ajkai szinte fülemet súrolják, ahogy lágy, suttogó hangja füleimbe mászik.
- Egy olyan pajzsot vittek el, amely az Úr ajándéka volt. Évezredek óta vigyázunk rá, mert ha rossz kezekbe kerül, az emberiség végét jelentené. Ugyanis, a tulajdonosa meg tudja óvni magát bármitől, még akkor is, ha az Ő haragja lesújt. Nem öregszik meg, nem betegszik meg, nem eshet semmi baja, soha... soha. El tudod képzelni, mivel járhat ez? – Minden fuvallata édesen cirógatja bőrömet, s elmém reszketése megnehezíti, hogy a szavaira koncentráljak, s ujjaimmal a szalvétámat szorítva próbálok összpontosítani, de szívem őrült zihálása nem hagy nyugodni. Nem szabad… nem szabad most elveszítenem a fejemet… eddig olyan jól bírtam… és végre elárul valamit a küldetés részleteiről. Figyelnem kell! Bár… nem biztos, hogy jól járok vele, ha tudom… csökkenti a túlélési esélyeimet.
Csupán egy fejrázással válaszolok neki, s hálás vagyok, hogy a mozdulattól pár barna hajtincs fülem elé hullik, ezzel vékony falat húzva bőröm és Raphael puha ajkai közé. Kíváncsi vagyok az érintésükre... vajon… vajon mennyire selymes? Vajon puha és édes? ELÉG!
- Mi történt volna, ha Hitler is megkaparintja? Vagy Nagy Sándor? Ismertem mindkettőt, olyan erők álltak mögöttük, amelyekkel harcolnom kellett, hogy az emberiség ne bukjon el, s ne sújtson le rájuk az Úr haragja. Egy közönséges őrült, vagy hataloméhes angyal kezeiben is valós veszélyt jelent. – Folytatja a magyarázatot, s lehelete már nem égeti úgy a bőrömet, mint eddig, így visszakényszerítem elmémet a rózsaszín ködből, és a küldetésre koncentrálva hallgatom szavait… ismerte Hitlert… és Nagy Sándort?!
Agyam ösztönösen próbálja felidézni a töri órákon tanultakat, s érzem, hogy elsápadok, mikor Nagy Sándor hadvezér életének dátumát sikerül előkaparnom a tudatalattim mélyéből. Nem emlékszem pontosan… de abban biztos vagyok… hogy… még… időszámításunk előtt volt.
Ugye csak hülyéskedik?! Nem… az nem lehet… idősebb lenne 2000 évesnél?! … nem tudom, miért lepődök meg, hiszen egy arkangyalról van szó, de annyira… annyira hihetetlen… annyira elképzelhetetlen… Harcolt ellene? Nem lehet.
- Mi-mi-miért mondod el ezt nekem? – Szavaim akadoznak, szinte bepánikolva szorítom egyre görcsösebben a szalvétát egyik kezemmel, másik kezem még mindig az asztal szélét markolja. Úgy érzem, most ismét megfeleződtek a túlélési esélyeim. Köszönöm szépen! Ezt… nem kellett volna megtudnom… de egyáltalán, miért? Ennek mi értelme van? Miért ajándékozna olyan fegyvert az Úr, amivel valaki képes lesz ellenállni az akaratának? Nem értem. Mindenesetre elég hülye húzás lenne. - És különben is, az Úr miért ajándékoz ilyen veszélyes dolgokat? – Halkan dünnyögve teszem hozzá a következő kérdést, kicsit sikerül lehiggadnom, hangom már nem remeg, nem akadozik, s testem reszketése is csillapodni kezd, de ahogy megérzem a gyengéd ujjakat hajtincseimen, a remegés fokozottan tér vissza. Szemeim tágra nyílnak, Raphael ujjai finoman simítják hajamat, s ahogy a tincsek közé bújnak, gyengéd érintésük nyakam bőrét perzseli bódítóan, s testem beleborzong. Miért? Miért csinálja ezt? Már megint… olyan gyengéd és kedves… nem értem, miért.
- Ki tudja... Talán azért, mert szeretném ha megértenél. – Halk sóhaja ismét bőrömet cirógatja, gerincemen izgató borzongás rohan végig, szemeim maguktól csukódnak le, ahogy hatalmába kerít a vágyakozás. Ujjai még mindig hajamat simítják, hosszan játszadozik a tincsekkel, minden érintése újabb és újabb borzongást vált ki testemből, majd egy gyöngéd mozdulattal húzza hátrébb fejemet. Nem tudom, mi ez az érzés, de teljesen átveszi az irányítást testem felett, a pillanat végtelenül nyugodtnak, meghittnek tűnik, s szívem az ellenkezésnek csupán a gondolatát is vad zihálással utasítja el, minden porcikám reszket egy erős, sóvárgó érzéstől, amit eddig még soha nem éltem át. Akarom őt. Nem tudom miért, de a testem, a szívem erre utasít.
Hosszú másodpercek telnek el, de nem merem kinyitni szemeimet, olyan érzésem van, hogy ha ennél gyorsabban zihálna a szívem, beleőrülnék a ritmusba. És ha megpillantom őt, esélytelen, hogy ne nőjön ismét duplájára a pulzusom.
Lábaimat felhúzom a székre, ezzel feljebb csúszva, s kicsit közelebb kerülve hozzá, egyik kezemmel átölelem térdeimet, másik kezem még mindig a karfát szorítja, egész testem feszeng a közelségétől, s próbálom csökkenteni a remegést, kevés sikerrel.
Érzem leheletét arcomon, illata vadul mászik orromba, a nyugodt, frissítő aroma most keveredik a vágyának félreérthetetlen fuvallatával, s ajkaimra halovány mosoly kúszik, mikor suttogva, lehunyt szemmel, szinte sóhajtom a szavakat.
- Miért szeretnéd, hogy megértselek? Azt hittem neked elég, ha engedelmeskedem a parancsaidnak. – Hangomban nincs szemrehányás, arcom szinte ég, felgyullad a forróságtól, mellkasom egyre szabálytalanabb ütemben emelkedik, majd süllyed vissza, ahogy félve, izgatottan kapkodom a levegőt, testem ismét megborzong, ahogy leheletét egyre közelebbről érzem bőrömön, előre hulló hajtincsei már arcomat cirógatják, s testemben tűzforró hullámok élesztgetik a vágyat. Még!
Erős ujjai tarkómra simulnak, mintha csak megtámasztanák hátulról fejemet, nehogy elhúzódjam előle, pedig a testemben tomboló, őrjöngő érzés nem engedné, hogy elmeneküljek. Nem… most nem. Magam sem értem… tudom… tudom, hogy mit tett… tudom, hogy kegyetlen. De velem máshogy viselkedik… és amíg ez így van, addig… csak egy kicsit… csak egy kicsit hadd kerüljek közelebb hozzá. Még közelebb. Még!
- De te csak akkor engedelmeskedsz a parancsaimnak, ha megértesz. – Hallatszik hangján, hogy mosolyog, s a kísértés, hogy kinyissam szemeimet, nagyobb, mint valaha, de mégsem teszem, s szívem mélyén boldog elégedettséggel tölt el a tudat, hogy ezt gondolja rólam. Ajkaink lágyan cirógatják a másikét, testem úgy borzong meg, mintha áramütés ért volna, s legszívesebben magam csökkenteném a köztünk lévő távolságot nullára, de helyette inkább folytatom a húr feszítését.
- És miért nem kényszerítesz, arkangyal? – Még mindig mosolyogva suttogom ajkai közé a szavakat, ujjai erősebben szorulnak tarkómra, ahogy lágyan csókol meg, s testem olyan hirtelen lazul el a merev feszengés után, mintha olvadozni kezdenének sejtjeim. Ajkai finoman, puhán, végtelen gyengédséggel veszik birtokba számat, a forróság szinte felemészti testemet, ahogy gyengéden simítja végig nyelvével ajkaimat, leheletnyi, rövid csókkal kényeztetve testemet, s én némán sóhajtok fel, mikor kicsit elhajol tőlem, hogy halkan suttoghassa számba a választ.
- Túl sokat kérdezel, vadász. – Ismét megcsókol, de a csók most vadabb, követelőzőbb, ajkai szenvedélyes forrósággal tapadnak számra, s én halkan nyögök fel a testemben hirtelen szétáradó kéjtől. Kihasználja a pillanatot, s az ajkaim között keletkező résen hezitálás nélkül, keményen csúsztatja be nyelvét, hogy a forró, puha testrész vad keringőre hívja nyelvemet. Édes, bódító íz kábítja el minden érzékemet, kezeimet gondolkodás nélkül, ösztönösen emelem fel, először arca bársonyosan puha bőrére csúsznak remegő ujjaim, majd arcát végigsimítva siklatom őket a szőke, selymes tincsek közé, hogy ezzel is közelebb húzzam magamhoz, a világos hajszálak lágyan simogatják bőrömet. A csók egyre vadabbá, egyre éhesebbé válik, s lassan minden érzékem csak rá figyel, a körülöttünk lévő világ eltávolodik, s elmémben ismét különösen, furcsán érzem a frissítő esőillat figyelő jelenlétét… annyira csodálatos… többet akarok… több érintést… több csókot… többet.
Szemeim hirtelen nyílnak tágra, mikor tudatosul bennem az érzéseim, a gondolataim jelentése, s ahogy elmém hirtelen tér észhez, egy határozott mozdulattal fordítom el arcomat, hogy megszakítsam a csókot. Lélegzetvételeim még mindig szabálytalanok, szinte zihálva küzdök oxigénért, de mintha az észveszejtő tempóban ziháló szív apró morzsává nyomná össze tüdőmet. Egy remegő mozdulattal törlöm le ajkaimat, s ujjaimat szám előtt hagyva takarom el kivörösödött arcomat. Istenem… Istenem… miért? Miért kellett ennyire jónak lennie? Elképesztő.
- Raphael! – Dühösen, szikrázó tekintettel sziszegem a nevét, majd mikor sikerül visszanyernem a rendezett légzést, felé kapom arcomat. – Miért… miért érezlek a fejemben? – Látom, ahogy felegyenesedik, lágy tekintete a pillanat töredéke alatt válik közömbössé, hallgatásából ösztönösen következtetek a legrosszabb lehetőségre, s dühösen pattanok fel a székből, hogy hátráljak pár lépést, de egy percig sem fordítok hátat neki, s kezeimet halántékomra szorítva próbálom eltüntetni az érzést. – Tehát igaz?! Akkor… - Szemeim tágra nyílnak, s ahogy gondolataim vadul kavarognak fejemben, lassan próbálom összerakni a kirakós darabjait, testemet ismét csalódottság és kiábrándultság keríti hatalmában, Raphael édes ízét, kesernyés harag váltja fel ajkaim között, s szinte üvöltve hátrálok még pár lépést. – …Te ültetted a fejembe?! Te ültetted a fejembe, hogy vágyom rád?! – Nem kapok választ, testem szinte remeg a haragtól, s a gyengén süvítő szél mintha felerősítené éles hangomat. – Válaszolj! Babráltál a gondolataimmal?! – Hirtelen tűnik el szemeim elől, testem összerezzen, ahogy hátam mögül érzem jelenlétét, de a harag elnyomja a félelmemet, megfordulni sincs időm, kezeket érzek vállamon, s csak fejemet fordítom hátra, tekintetemben még mindig vad düh és gyűlölet kavarog. Bíztam benne! Csak pár röpke, gyönyörű pillanatra ugyan, de bíztam benne! Miért kellett olyan jónak lennie? Tényleg… tényleg csak azért lett volna, mert a fejembe ültette? Vajon lehet ilyen hatalma?
A dühtől remegő testem hirtelen dermed le, mikor tekintetem lejjebb vándorol, s megpillantom magam alatt a tátongó mélységet, agyam kitisztul a hirtelen rám törő rettegés vad hullámától, cipőm sarkát kb. 5 centiméter választja el a talaj peremétől, s szemeim elkerekednek, mikor tekintetem feljebb siklik. Raphael szárnyai lassú, ütemes mozdulatokkal kavarják fel a hűvös levegőt, s mögöttem lebegve tartja kezeit vállamon, nehogy hátráljak még egy lépést és a mélybe zuhanjak. Mellkasom megremeg, de nem köszönöm meg. A dühöm megcsappant ugyan a félelemtől, de még mindig marja szívemet, s tekintetemet most csupán egy rövid pillanatra ejti rabul Raphael szárnyainak gyönyörűsége.
Gyengéd mozdulattal tol előrébb, hallom, ahogy talpa halkan, puhán éri a talajt, s megborzongok, mikor a hátamhoz simul mellkasa. Miért csinálja ezt? Miért? Gyűlölöm, hogy játszadozik velem. És azt hittem… azt hittem, nem használja ki a hatalmát. Mekkora tévedés. Milyen irtózatosan nagy tévedés.
- Semmiféle gondolatot nem ültettem a fejedbe, Jonathan. – Hangja halk és nyugodt, szinte fülemhez hajolva leheli a szavakat, s kényszerítenem kell magamat, hogy ne bújjak bele az ölelésébe. Gyűlölöm ezt az érzést.
- Ne hazudj nekem. – A levegő lehűl körülöttünk, az eddigi nyugodt, meghitt atmoszférát feszült hangulat váltja fel, hátamon érzem, ahogy Raphael izmai megkeményednek, teste megfeszül, s mikor hátra pillantok, haragot látok csillanni az ő szemeiben is, s csupán ekkor döbbenek rá, hogy alig pár perce üvöltöttem le New York arkangyalának a fejét. Igen… egy csók semmit nem jelent nála. Ugyanúgy megölhet, mint akárki mást… könnyedén lehetek a következő, akit szemrebbenés nélkül kínoz egy óráig, és miután befejezte elegáns finom mozdulatokkal kenegeti meg a reggeli pirítósát.
Elszörnyedek a gondolattól, minden porcikám megfeszül, de nem moccanok.
Le kell nyugodnom, ha túl akarom élni. Soha nem tudhatom, mikor támad kedve megölni. Veszélyes… kegyetlen… könyörtelen… de miért ilyen rossz érzés? Miért ilyen rossz érzés ebbe belegondolni?
- Nem hazudtam. Látom a gondolataidat, de nem avatkozom bele. Lenne hozzá hatalmam, de eddig nem tettél olyat, ami erre késztetne. – Hangja őszinte, különös, fenyegető sötétség bujkál szavai mögött, s a kijózanodott gondolataimat könnyen részegíti meg ismét a harag. Hogy… hogy merészel belenézni a fejembe?! És utána a bűntudat legapróbb jelei nélkül közli velem! Tényleg… tényleg azt hiszi, hogy övé a világ?! Hát belőlem nem kap!
Legszívesebben ellépnék tőle, de szívem ne hagyja, hogy megszakítsam a kapcsolatot testünk között, ezért mozdulatlanul, mereven, lemondó hangon szólalok meg.
- Belenéztél a fejembe? – A csend felel a kérdésemre, ezért folytatom. – Milyen gondolatokat loptál el tőlem, arkangyal? – Hangomban már nincs harag, csupán kiábrándultság… gyűlölök egy nap alatt kétszer csalódni valakiben… nagyon-nagyon gyűlölök… soha többé. Soha többé nem engedem, hogy hozzám érjen… soha többé nem gyengülök el… nem engedem, hogy befolyásolja, és játszadozzon az érzéseimmel. Jobb dolgom is van, mint hogy őt szórakoztassam. Végigcsinálom a küldetést és utána soha többé nem kerülök a szemei elé.
|
| Levi-sama | 2011. 01. 15. 21:25:39 | #10530 |
 Karakter: Raphael arkangyal
- És most? – firtatja a folyosón. Jó kérdés. Ilyen későn már problémás lenne mindenkit összehívni, a tanácstagok pedig zokon vennék. Mivel előlem megszökni nem lehet és nem is érdemes, ezért ráérünk ezzel már reggelig.
- Reggel összehívom az angyalokat, és te kiválasztod, hogy kik jártak ott.
A liftnél megtorpanunk.
- Várjunk! Mit csinálok én reggelig ebben a jégbörtönben?! Hazamegyek! És visszajövök reggel.
Ránézek.
- Nem mész haza. Autóval több óráig tart az út, és amint láttam, a repülésért nem rajongsz.
Beszállunk a liftbe. Csendbe burkolózik, én pedig a gondolataimba. Vajon érdemes titokban tartanom, hogy Jonathan lett az én kis vadászkopóm, vagy ne fájjon emiatt a fejem? Mindenképpen veszélyben van már. Ha megtudja mindenki, nekem az csak jó, de mostantól kezdve nagyon vigyáznom kell rá.
- Amúgy nem lakik itt senki, aki ismeri a cipő fogalmát? Lefagy a lábam… - zavarja meg gondolataimat kellemes hangja. Rápillantok. Miért nem szólt hamarabb?! Igen, már látom, hogy lábai milyen sápadtak, lábkörmei halványkékek a hidegtől. Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? Enyhe bosszúsággal kapom fel őt, és a vállamra dobom. Testének finom illata orromba kúszik, lábait átölelve tartom stabilan.
- Hé, tegyél le!! – ellenkezik bágyadtan, majd türelmesen tűri sorsát. Tekintetem a lift kijelzőjére siklik. Mindjárt felérünk.
Belém reked a levegő, amikor megérzem simogató kezeit a szárnyaimon. Nem szólok rá, csak behunyom szemeimet. Minden ujját külön érzem, bőröm hihetetlenül érzékeny a tollak alatt, mint minden angyalé. Amikor pedig megérinti egyik szárnyam tövét, beleborzongok. Vágyának édeskés illatát mélyen magamba szívom, majd felnyílnak szemeim, erősebben markolom meg combját, figyelmeztetésül. Ha tovább folytatja, felbőszít. Befejezte. Helyes.
Gondolatban utasítást küldök Dimitrinek, hogy hozzon az ágyamba valami meleg takarót.
Halk csilingeléssel jelzi a lift hogy megérkeztünk, kinyílik az ajtó és kisétálok, vállamon a kis teherrel. A lakosztályomba lépve érzem hogy melegebb a levegő mint volt. Talán elég lesz neki, és nem fagy meg. Az ágyhoz sétálok, ráejtem Jonathant. Felpattan, és kezeit ökölbe szorítva, harciasan hadonászik párat.
- Ne merészelj hozzám érni! – kiabálja. Mélyen a szép szemeibe nézek. Szóval neki is megfordult a fejében a gondolat. Érdekes. Megnyugszik néhány másodperc múlva, és leengedi kezeit. Mozdulataitól a hófehér selyemágynemű hullámzik. – Nem tudom, hogy mit akarsz még tőlem… de… én nem fogok lefeküdni veled csak azért, mert félek a haragodtól. Ha erre számítasz, jobb ha most rögtön megölsz.
Átöleli felhúzott lábait, zavartan süti le tekintetét. Tetszik ez a reakció, örülök hogy van gerince és nem fél megmutatni.
- Ne félj. Most nem foglak bántani.
Elfordulok tőle, a kandallóra nézve késztetem a lángokat, hogy nagyobb hévvel égjenek. Kevés. Holnap ezt a problémát meg fogom oldani, mert ez a törékeny kis emberi lény pillanatok alatt lebetegedhet és meghalhat, ha nem vagyok óvatos. Ha épp nem az ellenségeim végeznek vele. Ez a másik verzió, és ez is tőlem függ.
- Köszönöm a takarót – motyogja mögöttem. Megfordulok, aprócska kis sötét hernyóként kuporog az ágyam szélére húzódva. Szabad szemmel is jól látható a remegése.
Lefekszem mellé, érzem hogy megriad.
- Ne aggódj, egy ujjal sem érek hozzád. Addig nem, amíg nem fogsz sóvárogni az érintésem után.
Dühös horkantása mosolyt csal arcomra. Nem látja, csak fészkelődni kezd. Oldalamon pihenek, őt figyelem, majd egyik szárnyamat kitárom és ráborítom. Összekuporodik, elhelyezkedik végre, de nem alszik. Szinte hallom ahogy nyüzsögnek fejében a gondolatai. Néhány foszlányt meg is hallok, és amikor az információ jelentősége tudatosul bennem, majdnem felnevetek. Sejtettem, hogy férfival még soha nem szeretkezett, de hogy még nővel sem...?! Ejnye.
- Fáradt leszel, ha nem alszol, vadász – töröm meg a csendet, hangom lágy és álmosítóan puha, benne gyengéden rezeg a mágia, és azonnal hat rá.
- Csak olyanok mellett tudok aludni, akikben megbízom – suttogja, majd azonnal álomba merül.
*
Belefelejtkezem. A felkelő nap fényében, az én hófehér ágyneműmben... alszik egy ember. Évszázadok óta nem volt erre példa, és már el is felejtettem, mennyire különleges élmény. Felnyílnak a szürkés szemek, bennük az aranybarna pöttyök felcsillannak a napsugártól. Sápadt bőrén csillog az én aranyporom, és ez a kedves és édes mosoly amivel megajándékoz, igazán lélekmelengető. Kár, hogy nem nekem szól. Vajon mit álmodhatott?
Elpirulva süti le szemeit, ujjai tollaimat cirógatják.
- Megérkeztek az angyalok. Készen állsz?
Bólint.
Felkelek, összecsukom szárnyaimat, amelyikkel őt takartam, még őrzi az illatát. Figyelem ahogy felveszi a papucsot amit hozattam neki, majd a takarót maga köré borítva indul utánam az ajtó felé.
Nincs idő most reggelizni, vagy bármi egyébre, és örülök hogy nem panaszkodik.
Belépünk a tanácsterembe. Innen megszökni szinte lehetetlen, ezért választottam. Az angyalok már bent vannak, türelmesen várnak.
Jonathan kiküldeti velem Dimitrit, majd körbesétál az angyalok körül. Szépséges arcukon vegyes indulatokat vélek felfedezni. Félelem, harag, döbbenet.
Visszasétál hozzám Jonathan.
- Balról a második az egyikük… a másik nincs itt… - hátrapillant, majd ismét rám. - Biztos vagyok benne, hogy a másik nincs közöttük.
Széttárom szárnyaimat, szemeimben az égi háború szikrázik, testemből fényesen áramlik ki az erőm. Megvárom, amíg Jonathan a hátam mögé siet, és ekkor felemelem kezem, ujjaim között elektromos szikrák pattognak.
- Nantoas! – zengem mély, dühös hangon az áruló nevét.
*
Egy órával később, miután kegyetlenül megkínoztam és összetörtem minden csontját az áruló angyalnak, már tudom ki a társa.
A folyosóra kilépek, immár higgadtan és teljesen ártalmatlanul. Mellettem a sápadt és remegő Jonathan szedi lábait.
- Visszamegyünk a lakosztályomba – szólalok meg, és ő összerezzen, majd ajkába harapva fojt el egy sikkantást. Mi baja lehet? Mindegy, inkább folytatom. - ...és megfürödhetsz. Utána velem reggelizel.
- Kösz – mormolja lehajtott fejjel, pont amikor megállunk az ajtóm előtt – de most valahogy nincs étvágyam.
Intésemre kitárul az ajtó. Odabent egy széken már várják a saját ruhái, amit éjjel hozattam el a lakásából. Kedvére válogathat.
- Nem meghívás volt, Jonathan – válaszolom lágy hangon, kifejezéstelen arccal. – Fent várlak, Dimitri lesz a kísérőd és ő vigyáz rád, amíg nálam vendégeskedsz.
- Hogy mi?! – kiáltja, pont amikor becsukódik mögötte az ajtó.
Odafent a táj szépséges, az ég azúrkék, a levegő tiszta és üdítő. A nap felmelegít mindent, sugarai az asztalon lévő ezüstön játszadoznak. Amikor megérkezik Jonathan, elégedetten végigmérem. Teljesen feketében van, fegyverei mind rajta lógnak. Haja kibontva, megfésülve libben a szélben, szemei gyönyörűen ragyognak. Már csak a sápadtság látszik rajta, és a félelem szemeinek mélyén. Érzem, hogy mire gondol, olyan erősen összpontosít rá. Borzalmasnak tartja amit látott, és már bánja hogy segített nekem, mert ilyen kegyetlen kínzást senkinek nem akarna, bármit is követett az el.
Intek neki, és a mutatott székre ül. Vele szemben foglalok helyet, elegáns és gyakorlott mozdulatokkal kenem meg pirítósomat. Ő nem eszik, csak a tányérjára fixál tekintetével.
- Felejtsd el amit láttál – töröm meg a csendet.
- Képtelen vagyok. Ezt életem végéig nem fogom elfelejteni, egyáltalán miért kellett ennyire durván elbánnod szegénnyel? Elvégre csak egy tárgyat lopott el, nem követett el olyan szörnyűséget!
Leteszem a kést, és megtörlöm a szalvétával ajkamat.
- Most úgy véled, gonosz vagyok és kegyetlen?
Felhorkan.
- Úgy vélem!
Hirtelen termek mögötte, kezem vállára nehezedik, és füléhez hajolok. Érzem ahogy remeg.
- Egy olyan pajzsot vittek el, amely az Úr ajándéka volt. Évezredek óta vigyázunk rá, mert ha rossz kezekbe kerül, az emberiség végét jelentené. Ugyanis, a tulajdonosa meg tudja óvni magát bármitől, még akkor is, ha az Ő haragja lesújt. Nem öregszik meg, nem betegszik meg, nem eshet semmi baja, soha... soha. El tudod képzelni, mivel járhat ez?
Megrázza a fejét.
- Mi történt volna, ha Hitler is megkaparintja? Vagy Nagy Sándor? Ismertem mindkettőt, olyan erők álltak mögöttük, amelyekkel harcolnom kellett, hogy az emberiség ne bukjon el, s ne sújtson le rájuk az Úr haragja. Egy közönséges őrült, vagy hataloméhes angyal kezeiben is valós veszélyt jelent.
- Mi-mi-miért mondod el ezt nekem? – dadogja sápadtan, kezeivel görcsösen szorongatva a damaszt szalvétát. – És különben is, az Úr miért ajándékoz ilyen veszélyes dolgokat?
Végigsimítom hosszú, selymes haját.
- Ki tudja... – sóhajtom lágyan. – Talán azért, mert szeretném ha megértenél.
Behunyja szemeit, engedi nekem hogy a hajával játszadozzam. Látom alkarján a bőre piros, nyilván próbálta lesúrolni magáról az aranyporomat, de nem tudta. Megjelöltem őt magamnak, tulajdonképpen már minden angyal és vámpír tudja, hogy kié. Még a hajában is meg-megcsillan, hiszen velem töltötte az éjjelt. Jól áll neki, a legjobban pedig az állna neki, ha meztelenül heverne az ágyamban, és egész testét beragyogná a csillogó por.
Fölé hajolok, hajánál fogva finoman hátrahúzom a fejét, résnyire nyíló ajkait figyelem. Meg akarom őt csókolni. Biztosan csodálatos lenne az íze...
|
| Silvery | 2011. 01. 08. 21:37:53 | #10353 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Megjegyzés: (L-samának)
Hosszú csend következik, tekintetemet a földre szegezem, de így is tudom, hogy engem néz, érzem magamon a hűvösen kék szemek súlyos pillantását. Nem várok választ szavaimra, örülök, hogy ha nem kerül életembe a dühöngésem, de szívem szerint legszívesebben még mindig tombolnék. Egész testem megfeszül a dühtől, minden egyes porcikám haragosan merevedik meg, a legapróbb arcizmomtól elkezdve az átfagyott kislábujjaimig minden. A fekete márványpadlóban szinte elvesz tekintetem, a márvány fénylő, már-már csillogó tisztasága engedi, hogy sápadt arcom visszatükröződjön, s pár pillanatig farkasszemet nézhessek a saját, rémült tekintetemmel.
- Elmehetsz Illium, köszönöm. – Az angyalhoz intézett halk, nyugodt utasítás lágyan töri meg a szobára ereszkedett csendet, szemeimet félénken emelem fel, hogy az arkangyal szobor merevségű arcára pillanthassak. Furcsa… nem gondoltam volna… soha nem gondoltam volna, hogy az ilyen lények ismerik a „köszönöm” kifejezést. Hát, még hogy használja is… egészen olyan volt, mintha… mintha tisztelettel szólna hozzá, pedig nyilvánvalóan a feljebbvalója. Azt hittem, nem tisztel senkit önmagán kívül. Úgy látszik, tartogat még meglepetéseket ez az élettelennek és ridegnek, hidegnek tűnő angyal.
Oldalra sandítva figyelem, ahogy az Illium nevű angyal kitárja a tündöklően, szinte vakítóan kék szárnyakat, de nincs időm túl sokáig gyönyörködni a látványban, mert alig pár másodperc múlva már el is tűnik a sötét éjszakában. Szemeim a széles ablakra tévednek, ami szinte az egész fal mentén végighúzódik, s ekkor döbbenek rá, hogy hol is lehetek. Szemeim sietve, gyors mozdulatokkal vándorolnak végig a szoba igencsak hiányos berendezésén, mégis bámulatba ejt a helyiség. Valahogy annyira… annyira nem emberi. Miért is kéne, hogy egy angyal szobája emberi legyen? Nem tudom… mégis meglepő. Ez a hatalmas légtér, a széles ajtók, az óriási ágy…
Egy pillanatra tüdőmben reked a levegő, agyamban hirtelen, villámcsapáshoz hasonlóan tudatosul, hogy hol is lehetek. Miért? Mit keresek… mit keresek én az arkangyal szobájában?! Vagy ha nem is az övé, itt nyilvánvalóan egy angyal él… nem… nem kérdés. Ez az ő szobája. Érzem… itt minden… minden az ő illatát árasztja magából. A levegőben keveredik a hűvös, téli szellő, a hó illata és a legforróbb nyári zivatar fullasztó, édes aromája, s szinte megőrjít, szinte elvarázsol a tömény illat. Utálom, hogy ilyen erős hatással van rám. Olyan… kicsit olyan érzés lehet, mint másoknak egy erős afrodiziákum. Tényleg megőrülök.
Tágra nyílt szemeim most alakjára siklanak, nem tudom hány másodpercig, esetleg percig bambultam, és merültem el gondolataimban, s most csak Raphael hátát látom, ahogy egy hihetetlenül széles ajtó felé lépked lassú, kimért léptekkel. Ajkamra harapva követem szemeimmel, tekintetem végigsiklik hosszú, szőke, hullámos tincsein, melyek aranylóan omlanak hátára, körbeölelve a részt, ahol szárnyai csatlakoznak az kiépített izomzathoz, melyet csak egy vékony, hófehér köpeny takar. Nem tudom, miért hoz zavarba a látvány, szívverésem felgyorsul, s hatalmasat nyelve kényszerítem magamat, hogy elszakítsam tekintetemet. Látom, ahogy egy ujjlendítéssel gyújtja meg a tüzet a kandallóban, majd eltűnik az ajtó mögött. Csak egy rövid pillanatig hezitálok, de jéghidegre fagyott lábujjaim mozgásra kényszerítenek, s gyors, kapkodó léptekkel termek a kandalló előtt elterülő fekete prémen. Kezeimmel magamat átölelve dörzsölöm vállaimat, leülök a vastag anyagú szőrmére, s közben tekintetemmel ismét végigmérem a szobát. Az ablak, ahol bejöttünk, még mindig tárva nyitva áll, beengedve a hűvös, dermesztő éjszakai szellőt, mely édeskés, tömény esőszagot lehel felém lágy fuvallatával. Hosszút pislogva élvezem, ahogy a friss, őszi fuvallat kicsit feloldja Raphael tömény illatát, s ahogy a levegő lágyan mozog a szobában, agyamnak megkönnyebbülésként lehel felfrissülést. A tűzre meredve simítom végig ujjaimat a prémen, amin ülök, s rögtön megérzem az arkangyal nyomasztó, átható tekintetét, mikor kilép a széles ajtó mögül. Nagyot nyelve próbálom kerülni tekintetemmel a mélykék szempárt, s mikor szemem sarkából látom, hogy felém nyújt egy törülközőt, enyhén remegő kezekkel veszem el tőle. Egy halk, morcos „kösz” után magam köré csavarom a hatalmas, puha anyagot, szinte elveszek benne, s miután teljesen bebugyoláltam magam, vacogva ülök vissza a földre. Remek… ez sokat segített… most a testemre szorítom a hideg, nedves ruhákat. Egyre jobban érzem magam… egyáltalán miért vagyok itt? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fecsegni hívatott ide… vagy ha igen, akkor talán még a mostaninál is pipább leszek.
- Vetkőzz le. Az emberek gyengék, azonnal megbetegednek ha lehűl a testük. – Ösztönösen horkanok fel, testem megfeszül még csak a gondolattól is, hogy levetkőzzem előtte, s szemforgatva pillantok ismét a kandallóban táncoló, forró lángnyelvekre. Tényleg nagyon remélem, hogy nem ezért hívatott ide… ha arra számít, hogy befosok, és nem merem visszautasítani, akkor nagyon téved! Nem vagyok valami strici… előbb halok meg, mint hogy az ágyába bújjak, erre most megesküszöm magamnak.
- Még mit nem. – Dühösen, meggondolatlanul dünnyögöm a választ, s mint mindig, most is csak azután jövök rá, hogy tiszteletlen voltam, miután kiejtettem a szavakat. Ajkamra harapva dugom ki a hidegtől reszkető kezeimet a törölköző alól, s a tűz felé tartva próbálom felmelegíteni zsibbadni készülő ujjaimat. Tényleg… tényleg mindjárt idefagyok.
Csak szemem sarkából látom, hogy mellém ül, de minden apró porcikám vészjóslóan üvölt fel, minden érzékem teljesen tudatában van a közelsége nyomasztó, sötét gondolatának, s szívem hevesen zakatolva lázong mellkasomban, nagyobb távolságot követelve, de nem engedek neki. Nem… nem engedem, hogy szórakozzon velem. Még akkor sem, ha behatol a személyes aurámba, ami egyébként roppant nagy illetlenségnek számít. Nem fogok félelmet mutatni. Nem félek tőle. Most nem. Ha itt vagyok, az azt jelenti, hogy szüksége van rám. Ráadásul olyannyira szüksége van rám, hogy eltűrte az összes eddigi illetlenségemet. Akkor kihasználom, amíg lehet… azt hiszem.
Ismét hosszút pislogva rendezgetem kavargó gondolataimat, édes, kábító illata töményebben mászik orromba, mint valaha, s józaneszem utolsó martalékai kitartóan küzdenek, mégis egyre kevesebb esélyt látok rá, hogy ép ésszel átvészelem ezt az éjszakát.
- Láttam már meztelen férfit, ne aggódj. Uralni fogom állatias ösztöneimet. – Szemeim kipattannak, egész testem összerezzen, ahogy a fülemhez hajolva leheli a szavakat, hangja puha és lágy, végtelenül selymes cirógatással, nyájasan másznak fülembe a szavak, s beleborzongok az eddig ismeretlen érzésbe, ami végigrohan testemen. Mintha minden izmomat apró áramütések rántanák össze, megrezzenek, s az ösztöneim legyőzik a szívembe összegyűjtött kitartást és bátorságot. Szinte ugrom egyet ültömben, automatikusan mozdulnak lábaim, s gyorsan, kapkodó mozdulatokkal mászok messzebb tőle. Nem bírom. Mit… mit művel?! Miért mond ilyeneket? Miért van ilyen közel? És ami a legfontosabb… miért zihál a szívem úgy, mintha ki akarna törni a mellkasomból?! Mit művel velem ez a szemétláda? Játszik az érzéseimmel? Igen… már megint ezt csinálja. Nem tudom, hogyan csinálja, de gyűlölöm, amit a testemmel művel. Sose gondoltam volna, hogy egy angyalnak ilyen alattomos eszközöket kell bevetnie, hogy szerezzen magának valakit! Engem aztán nem kap meg! Ki kell jutnom innen… mihamarabb ki kell jutnom innen.
Testemet újból átjárja a hideg, hiszen ahogy Raphaeltől, úgy a tűztől is távolabb kerültem, s egész apróra összekuporodva húzom fel lábaimat, majd vacogva térek a lényegre, melyet már abban a pillanatban meg kellett volna tennem, hogy a kék szárnyú angyal letett a hideg márványpadlóra.
- Mit akarsz tőlem? Minek rángattál ide az éjszaka közepén, áztattál el, és fagyasztasz meg ebben a hodály frizsiderben? – Dühtől szikrázó szemekkel meredek tekintetébe, szívembe visszaköltözik az ingerült harag, melyet eddig elfelejtetett velem szépsége és közelsége, de most nem hagyom, hogy kizökkentsen a lélegzetelállító látvány. Mire jó, hogy kívül tökéletes, ha belülről rohad?
Látom, ahogy a sima, márványszerű bőrön egész apró ráncok keletkeznek, ahogy szemöldökei felszaladnak homlokán. Nagyot nyelve állom tekintetét, a gyönyörű szemekben veszélyes fény villan, de a sötét, rideg csillanás egy másodperc alatt válik köddé, hogy ismét átvegye helyét a közömbös, semmitmondó, kék mélység.
Szó nélkül áll fel a földről, egy pillanatra megrezzenek, szívem megtelik félelemmel… félek… félek, hogy az lesz a válasza, amitől tartok. Ugye… ugye nem OLYAT akar tőlem? Nem hiszem… remélem…
Tekintetemmel követem, ahogy becsukja az ablakot, s minden lépte után egyre hangosabbakat dobban ziháló szívem. Miért csukta be? Miért közelít? Miért félek tőle?!!!
Testem megfeszül, szinte minden válaszra felkészülök lelkileg, tekintetemmel ösztönösen kiutat keresek a hatalmas szobából, de tudom, hogy ha úgy döntene, hogy bántani akar, akkor úgysincs menekvés. Azt hiszem…
- Múlt éjjel elloptak tőlem valamit. Egy nagyon értékes és fontos tárgyat. – Szívemről óriási kő zuhan a mélybe, vállaim is ellazulnak szavai hallatán, a merev, feszült tartás egy másodperc alatt oldódik fel, s már-már elmosolyodva bólintok… elloptak tőle valamit. Ennyi az egész… csupán ki kell derítenem ki volt.
Hirtelen meglepően könnyűnek érzem magam, egy lendületes mozdulattal állok fel a földről, s igaz, a hidegtől még mindig reszket testem, szívemben már nem érzek jeges rettegést. Pedig kéne… még nem múlt el a veszély… hiszen… bekövetkezett, amitől féltem… egy angyalt kéne megtalálnom… de talán nem lesz olyan vészes. Sokkal rosszabb is lehetne. Sokkal rosszabb…
Elé lépek, hosszút, mélyet lélegzek az illatából, de most nem veszi el az eszemet, a tömény aroma mintha megnyugtatna, s szinte mosolygásra késztet. Lesütöm tekintetemet, szemeim mereven bambulnak az éjfekete márványpadlóra, s mikor kicsit rendbe szedtem gondolataimat, végre megszólalok.
- És szagoljam ki, hogy ki tette. – Ilyen egyszerű… remélem… ha hasznára leszek, akkor nem fog megölni. El kell érnem valahogy, hogy a munka után is szüksége legyen rám. Igen, ha rájön, milyen hasznos a képességem, akkor tudni fogja, hogy még szüksége lehet rám. Gondolom. És ha nem fog működni? Mi van, ha nem fogom érezni őket? Akkor vajon ott helyben megöl? Vagy egyszerűen elenged, mintha mi sem történt volna? Nem tudom… nem hiszem, hogy sokat számít a szemében egy értéktelen emberi élet. A francba is. Miért kellett ebbe belekeverednem? Igazából nem tudom, hogy van e mód, hogy jól jöjjek ki ebből az egészből.
- Igen. – Egyszerű, rövid, lényegre törő válasz... azt hiszem, úgy járok a legjobban, ha teljesen őszinte leszek vele. Ez most nem az a pillanat, mikor megérné nagymenőzni.
- Nem ígérek semmit, de megpróbálom. – Még soha nem próbáltam meg alkalmazni ezt a képességemet… bár, ha jól gondolom, nem sokban különbözik a vámpírok követésétől. Csak egy szag, amit meg kell találni… ha a reményeim nem csalnak, akkor könnyű munka lesz… azt hiszem.
- Odavezetlek. – Lassú, kimért léptekkel indul meg az ajtó felé, s én pár másodpercig követem tekintetemmel, majd ajkamra harapva gyűjtöm össze a bátorságomat, s határozott követelőzéssel szólalok meg.
- Előbb kérek száraz ruhákat! És forró fürdőt! Teát! Időt! Türelmet! – Fejemet felszegve meredek a plafonra, de hiába tettetek követelőzést, szívem aggodalmasan zihál mellkasomban. Tudom, hogy szükséged van rám, Raphael. Nem fogsz megölni… még nem. Akkor pedig… azt hiszem itt az ideje kihasználni… ki tudja, meddig tehetem ezt meg.
Nagyot nyelve figyelem, ahogy fenyegetően lassú mozdulattal fordul meg, tekintete rám siklik, s én hosszú másodpercekig állom a mélykék szemek átható pillantását.
Néma csend ereszkedik ránk, én makacs mozdulatlansággal burkolózom némaságba, csupán testem reszket meg néha a hidegtől, s ő egy másodpercre sem fordítja el rólam tekintetét, mintha attól félne, hogy köddé válnék, ha egy másodpercre nem figyelne. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, a mélységesen gyönyörű, kék szemek már-már lágyan pillantanak rám, s úgy érzem, mintha egyre kevésbé lenne hideg a szobában, szívem vadul zihál, egyre gyorsabban pumpálja a vért az ereimbe, s a forró folyadék mintha az egész testemet felolvasztaná. Miért néz így rám? nem értem… és miért vagyok tőle zavarban? Idegesít. Irritál.
Nyílik az ajtó, szinte fellélegzem, ahogy Raphael tekintete az érkező vámpír felé fordul, s szemeim tágra nyílnak, ahogy Raphael illata mellé vonzó, izgató aroma vegyül… ez nem egy egyszerű vámpír… tudom… már éreztem ezt az illatot… az arkangyal toronyban, ahol megismertem Raphaelt… igen, ő is ott volt.
Hirtelen nyom egyik kezembe száraz ruhát, a másikba pedig egy bögre gőzölgő teát, ledermedve meredek magam elé a meglepettségtől, s mire feleszmélek, már hűlt helyét látom a vámpírnak.
- Öh, kösz… - Halkan, szinte magamnak motyogva meredek az ajtóra, ahol eltűnt az ismeretlen vámpír, s magam sem tudom, hogy neki, vagy Raphaelnek kéne e megköszönnöm. Ez… most… komoly? Csak kérnem kellett, és megkaptam? És a fürdő? Vajon azt is megengedi? Nem mintha az lenne minden vágyam, hogy egy idegen házában fürödjek…
- Átöltözöm a... – Félbehagyom a mondatot, szemeim körbenéznek a szobába, ahonnan több ajtó is nyílik, és már nem emlékszem, melyik is volt a fürdő. Valahonnan onnan jött ki… azt hiszem… – Melyik is volt a fürdőszoba? – Kérdőn pillantok rá, az atmoszféra mintha egyre nyugodtabb lenne, már-már természetesen, félelem nélkül szólok hozzá, de halk, vérfagyasztóan nyugodt hangja emlékeztet, hogy ki áll előttem…
- Csak öltözz át, és menjünk. - Vajon mindig ilyen nyugodt? Vagy ez csak a vihar előtti csend, és elég még egy szó, hogy ismét megragadja a torkomat? Miért érzem úgy, hogy ki akarom deríteni… ki akarom deríteni, meddig feszíthetem a húrt…
- Fordulj el! – Határozottan, követelőzően emelem fel kezemet, pont, mintha egy utasítást adnék, de az arca sem rezzen. Hosszú ideig meredünk egymásra, sötét tekintetéből egy árva gondolatot sem tudok kiolvasni, s hamar feladom. Kezemet visszaejtem testem mellé, s szemforgatva fordítok neki hátat. Hát persze. Most biztos valami olyanra gondol, hogy „nekem aztán nem parancsol senki, főleg nem egy ilyen kis vakarcs”. Bla-bla-bla… mindegy… nézzük a dolgok jó oldalát. Megpróbáltam parancsolni egy arkangyalnak és még élek. Hányan mondhatják el ezt magukról? Szerintem nem hosszú a lista.
Dühösen mérgelődve masszírozom le magamról a hideg, nyirkos ruhákat, csupán az alsónadrágot hagyom magamon, szerencsére az nem lett annyira nedves. A fekete törölközővel gyorsan szárítgatom végig testemet, majd kapkodó mozdulattal rángatom magamra a hófehér nadrágot, mintha csak azért sietnék, hogy minél hamarabb eltakarhassam előle testemet. Érzem magamon a tekintetét… egyszerre áraszt el a forróság és borzongok… basszus… miért vagyok zavarban amiatt, hogy egy férfi látja a testemet? Ráadásul gondolom jópár embert láthatott meztelenül a rövidnek nemigen mondható élete során. Akkor miért? Mit akar tőlem?
Mikor végre felrángattam a nedves bőrömre a ruhákat, megkönnyebbülten és elégedetten próbálom rendbe tenni a hajamat, több-kevesebb sikerrel. Mindegy.
Látja, hogy készen vagyok, s szó nélkül indul el az ajtó felé, én pedig kelletlenül követem, a jéghideg márványpadló szinte marja, csípi bőrömet, s gyorsan lépkedve próbálom minél kevesebb ideig a földön tartani a lábaimat.
Mikor kiérünk a szobából, és a liftbe lépek, a helyzet nem javul, sőt… testem ismét reszketni kezd, s igaz, most már legalább nem csurom vizes ruhákban vagyok, a hideg így is megtalál.
- És… miféle tárgyat loptak el? – Fél szemmel oldalra sandítok, de ő meg sem rezzen, mintha nem hallotta volna szavaimat, ezért megismétlem a kérdést, de megint nem kapok választ. Értem. Világos. Ezek szerint nem szándékozik az orromra kötni a dolgot. Talán jobb is így. Nem tudom miért, de olyan érzésem van, hogy minél kevesebbet tudok, annál nagyobbak a túlélési esélyeim. Azt hiszem a kíváncsiság most az egyszer várhat. Túl fiatal vagyok a halálhoz.
- Ha ezzel végeztünk, hazamehetek? – Néma csönd. Nincs válasz. Értem… tehát pofa be.
Halkan felsóhajtok, kezeimet összefonom mellkasom előtt, egyik lábammal némán dobogtatom a jéghideg földet, testemet ismét átjárja a hideg, nedves tincseim átfagyva hűtik le testem többi részét is. Tényleg meg fogok halni. Itt senki nem él, akinek melegre lenne szüksége?! hát persze, hogy nem… angyalok és vámpírok. Pfff…
Kiszállunk a liftből, szó nélkül követem, hisz nincs mit mondanom. Nyavalyogni nem fogok a hideg miatt, tisztában van vele, hogy fázom, a kérdések pedig feleslegesen. Éljen a csend.
Gyorsan kapkodom lábaimat, nem tudom, milyen messze van, ahova megyünk, de gyorsan túl akarok lenni ezen az egészen, hogy visszamehessek a meleg, barátságos otthonomba, ahol senki nem néz olyan tekintettel, mintha mindjárt rám ugrana.
Megállunk egy hatalmas, éjfekete ajtó előtt, melyet két fegyveres angyal őriz, s illatuk lágy fuvallatként mászik orromba. Halovány mosoly kúszik ajkaimra, amikor mellettük elhaladva lépünk be a terembe. Hozzászoktam, hogy a vámpírok illata egyszerű, könnyen követhető és kivehető… de az angyalok… az övék teljesen más. Akár ég és föld. Ennyi érzés, ennyi aroma… összetett és bonyolult. Köze sincs a vámpírok unalmas szagához.
Csodálattal teli gondolataim egy másodperc alatt válnak köddé, ahogy belépek a sötét szobába, amely olyan, akár a kihalt, üres kripta. Jeges és élettelen. Mind testemet, mind lelkemet kővé dermeszti.
- Ez egy... jégvvveremm... – Kezeimet olyan szorosan fonom magam köré, hogy már szinte fizikai fájdalmaz okoz, de a kétségbeesett próbálkozás nem sokat segít. Testemet már átjárta a hideg, mozdulatlan levegő, minden porcikám megdermedve ellenkezik agyam parancsaival szemben, minden egyes apró mozzanatért küzdenem kell a képzeletbeli jégcsapok ellen, amelyek mintha elnehezítenék végtagjaimat… ez tényleg ki akar nyírni… hogy lehet hidegebb itt, mint odakint? Ah…
Dideregve állok egy helyben, s mikor halk kattanással kapcsolja fel a villanyt a szobában, enyhe hunyorgással nézek körbe. A szobában réginek tűnő polcok, és furcsa, fakó színekben pompázó könyvek vannak, olyan, akár a filmekben a régi kísértetkastélyok sötét és rideg könyvtárszobája. Hehe… kíváncsi vagyok, hogy itt is van e olyan könyv, ami titkos ajtót nyit. Biztosan.
- Mi ez? Egy könyvtár? – Halkan, vacogva suttogom a szavakat, s ismét Raphaelre pillantok.
- Igen. – Hangja halk és rideg, mintha csak ezzel a rövidke szóval akarná tudatosítani bennem, hogy nincs helye a kérdezősködésnek. – Onnan lopták el azt, amit nem lett volna szabad. Menj, és vegyél szagmintát. – Irritáltan horkanok fel a nyers parancstól, legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra, de végül ajkamra harapva dünnyögöm a visszafogott verziót.
- Nem vagyok kutya! – Tudom, hogy akármennyire is nincs ínyemre, a parancs, ami elhagyta ajkait tényleg parancs volt, s kötelességem követni a rideg utasítást. Gyűlölöm ezt a férfit. Bezár egy óriási hűtőszekrénybe, és utána még neki áll feljebb. Mindegy. Nyugi… egyszerűen kiszagolom, ki járt itt, kiválasztom Raphael alattvalói közül az illetőt, és remélhetőleg utána jóóó sok ideig nem kell látnom őt.
Lassú léptekkel vánszorgok az említett asztalhoz, s mélyet lélegezve szívom magamba a jeges levegőt. A teremben minden mozdulatlan, egy ablak sincs, így egy apró fuvallat sem kavarja össze az illatokat, megkönnyítve a dolgomat. Az angyalok szaga nagyon összetett, így sokkal nehezebb szétválasztani a nem össze tartozó aromákat, s hosszú percekig tart míg megbizonyosodom róla, hogy két angyal járt itt – Raphaelen kívül – a közelmúltban.
Remegve húzom össze magam egészen apróra, s mikor elraktároztam magamban az illatok emlékét, visszasétálok az ajtó mellé, ahol Raphael áll.
- Nos? – Várakozva pillant rám, s én a hideg ellen küzdve kezdem el darálni az összegyűjtött információt, de a fagyos levegő szinte bőröm alá mar, izmaim maguktól rándulnak össze, s az émelygés, a hányinger kerülget, minden porcikám libabőrössé válik, s már majdnem öklendezek a fagytól. Basszus… menjünk innen. Akárhova… csak ki innen. Nem bírom.
- Két... szagot találtam... – Próbálom sietve hadarni a szavakat, minél gyorsabban elmondom neki, annál hamarabb jutok ki innen, s beszéd közben mozgással próbálok meleget termelni testemnek, de a remegésen kívül nem sok mozdulatra vagyok képes jelenlegi állapotomban.
Ujjait hirtelen, váratlanul fonja csuklómra, szemeim tágra nyílnak, dadogó szavaim bennem rekednek a ledöbbentségtől, ahogy puha, finom mozdulattal húz magához. Testem megdermed, és minden porcikám ellenkezve üvölt fel, de hagyom, hogy átöleljen. Nem tudom miért. Talán a hideg miatt… igen, valószínűleg a hideg miatt nem lököm el… de lehet, hogy a szívem heves zihálása és a kellemes forróság, ami szétárad testemben is erre ösztönöz. Valami mintha az súgná elmém legmélyén, hogy ez így van jól. Mintha arra késztetne, hogy én is öleljem át.
Nagyot nyelve hunyom le szemeimet, teste teljesen az enyémhez simul, a feszülő, kemény izomzat, amire arcom simul, emlékeztet, hogy egy férfi ölel, szívem mégis izgatottan, szenvedélyesen zihál mellkasomban, és érzem, hogy kipirulok. Miért? Miért gyengülök el az érintésétől? Miért érzem ezt? Ez nem helyes… ennek nem így kéne lennie.
Szinte érzem hátamon a forró, puha szárnyak érintését, a kemény, izmos végtagjaival ellentétben, a tollak kellemes puhasággal ölelnek át, míg ujjai gyengéden simulnak derekam köré, s hosszú másodpercekig megfeledkezem róla, hogy miért is vagyunk itt. Szinte sötétség borul ránk, pedig a villany még mindig fel van oltva, de a meleget nyújtó szárnyak oly szorosan ölelnek, mintha egy külön kis szobát varázsolnának kettőnk köré, s lefagyott végtagjaim lassan kezdenek felolvadni, de fogaim vacogása még nem enyhül. Miért ilyen jó érzés?
- Folytasd! – Halkan szólal meg, mégis az egyetlen, rövid, nyugodt szócska elég, hogy visszarántson a szörnyű valóságba, s a pár másodperccel ezelőtti közelség mintha egyik pillanatról a másikra foszlott volna köddé. Testem akaratlanul is ismét megfeszül, kényelmetlenül érzem magam az ölelésében, mégis eleget teszek az utasításnak.
- K-két angyal sz-szaga … Mindkettő ismerős, h-ha idehozatnád az angyalaidat akik bejáratosak ide, megtalálnám... assz-asszem... – Hangom még mindig akadozik, de már sokkal kevésbé, mint pár perccel ezelőtt, s lassan dünnyögöm mellkasába a szavakat, miközben fürdök a testéből áradó melegségben. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire forró… messziről olyannak néz ki, akár egy szobor… egy hideg, fagyos márványszobor, pont olyan, mint ami a szobája falát borítja. Pedig nem… ki gondolná… ki gondolná, hogy ilyen melegség árad belőle… ki gondolná, hogy neki is mozog a mellkasa, ahogy lélegzik… ki gondolná, hogy az ő szíve is dobog, akár minden más élőlényé. Soha nem gondoltam bele. Soha.
- Jól van. – Halkan válaszol, szinte ő is suttog, s hangja mintha különös érzést hordozna magában… egy pillanatra… mintha úgy éreztem volna, hogy megdicsér…
Szívverésem felgyorsul, s olyan hangosan zihál, hogy már-már attól félek, meghallja, de nem mozdulok. Nem merek megmoccani sem, mert félek, hogy akkor elenged. Nem akarom… még nem. Biztos ez is valami angyal mágia… biztos azzal érte el, hogy kívánjam a közelségét. De akkor is… nem akarom… még nem akarok elmenni innen. Olyan meleg.
Lehunyom szemeimet, élvezem karjai szorítását, a mikor ujjai gyengéden simítják végig hátamat, néma sóhaj kíséretében borzongok bele az érintésébe. Nem! Nem… ezt nem akarom… miért? Miért nem lököm el? Miért nem akarom ellökni?
Szárnyai mintha még szorosabban fonódnának körém, érzem, ahogy egy-egy toll puhán simítja arcomat, s kezeimet óvatosan emelem fel, hogy megsimítsam az éjfekete tollazatot. Gyönyörű. Annyira gyönyörű.
Ujjaim szinte a tollak közé bújnak, érzem, ahol a bőrébe csatlakoznak, s bőre alatt érzem a lüktető, megfeszült izomzatot, s lélegzetvisszafojtva eresztem le kezeimet. Hihetetlen. Annyira puha, és mégis annyira de annyira izmos és erős. Olyan csodálatos tapintása van. És annyira… annyira gyönyörű.
Egy pillanatra megborzongok, ahogy kezeit visszahúzva lép hátrébb, a hideg levegő ismét átjárja testemet, de még kitart az elraktározott forróság.
- Jobb? – Lágy hangja hallatán felemelem lesütött tekintetemet, szemeim tágra nyílnak, ahogy a mélykék, meleg tekintet végigsimítja arcomat, s szívverésem az egekbe szökik, gyomrom borsó nagyságúvá ugrik össze, ezért először csak némán bólintok, majd nagy nehezen szólalok meg újra.
- Igen, köszönöm. – Elfordítom tekintetemet, valamiért nem tudom tartani a túlzottan lágy szemkontaktust, szívem zihálása visszhangzik fülemben. New York kegyetlen és rideg arkangyala… talán nem is olyan, mint ahogy eddig elképzeltem… talán a szíve mélyén rendes… van egyáltalán neki olyan? Igen… hallottam… éreztem… mintha még mindig hallanám a nyugodt, lassú dobogást… vajon csak addig lesz ilyen kedves, amíg a hasznára vagyok? Igen… utána… utána milyen lesz? Nem tudom… nem akarom megtudni.
- Teljesen beporoztál. – Halkan töröm meg az egyre hosszabbra nyúló csendet, s hogy enyhítsem a feszült mozdulatlanságot, óvatosan kezdem el leporolni magamról a fényesen csillogó angyalport. Hihetetlen… úgy hallottam az angyalpor a világ egyik legértékesebb dolga… pár szem több milliót ér. És most beteríti a testemet… de miért? Annyira jó az illata… olyan, mint Raphaelé… pont olyan…
- Nem vagyok pillangó. – Agyam csak lassan fogja fel szavait, s mikor végre tudatosul bennem, hogy mit is mondott, tágra nyílt szemekkel kapom fel a tekintetemet, miközben lenyelek egy halk kacajt. Ez most… komoly?
- Várjunk csak! – Elmosolyodva mutatok rá, de ő már nem néz rám. - Ez... ez egy poén volt! Te... te tudsz poénkodni?! – Hátat fordít nekem, úgy tesz, mintha meg sem hallaná szavaimat, pedig tudom… ó igen, tudom, hogy nagyon is jól hallott. Hihetetlen ez az angyal! Egyik pillanatban kegyetlen és megközelíthetetlen, akár egy ősrégi, görög isten szobra, utána pedig átölel és mosolyogva poénkodik. Nem tudok… egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta, és ez tetszik… érdekes társaság… ha nem lennék életveszélyben minden vele töltött percben, akkor talán még élvezném is…
- Induljunk. – Az arcát már nem látom, mikor megszólal, de hangján tisztán hallatszik, hogy mosolyog, s én is mosolyogva követem.
Ahogy kilépünk a jégveremből, a folyosó kellemesen hűvös levegője fogad, bár elég pár röpke másodperc ahhoz, hogy testem ezt is fagyosnak érezze, s még mindig gyorsan kapkodom a lábaimat, ahogy követem Raphaelt a folyosón, amin jöttünk.
- És most? – Gyorsan kapkodott lépteimmel is nehézkesen tudom tartani Raphael hosszú lépteinek gyors ritmusát, s mellé érve kíváncsian sandítok fel a tekintetre, mely ismét érzelemmentesen, közömbösen mered előre.
- Reggel összehívom az angyalokat, és te kiválasztod, hogy kik jártak ott. – Tényként közli az információkat, s én beleegyezően bólintok, majd pár másodperces némaságba burkolózom, s szemeim hirtelen csapódnak ki, mikor felfogom szavainak jelentését.
- Várjunk! Mit csinálok én reggelig ebben a jégbörtönben?! – Nem kapok választ a kérdésre, felháborodva torpanok meg én is, mikor Raphael lelassít a lift ajtaja előtt. – Hazamegyek! És visszajövök reggel. – Se nem kérésnek, se nem kérdésnek szánom szavaimat, egyszerűen kijelentem, hogy mit fogok csinálni, s ereimben egy pillanatra megfagy a vér, ahogy találkozik tekintetem a jéghideg szempár lesújtó, vérfagyasztó pillantásával. Ajkaimat összeszorítva húzom ki magam, próbálok annyira határozottnak és követelőzőnek mutatkozni, amennyire csak a jelen helyzetem engedi a dolgot. Nyugi, Jonathan… most nem fog megölni. Most biztonságban vagy.
- Nem mész haza. Autóval több óráig tart az út, és amint láttam, a repülésért nem rajongsz. – Tehetetlen dühvel szorítom ökölbe kezeimet, s lassú léptekkel követem, ahogy beszáll a liftbe. Némán fújtatva döntöm a vállamat a lift oldalának, de rögtön meg is bánom a mozdulatot, mert a falból áradó hideg könnyedén hatol át a rajtam lévő lenge ingen. Keserű harag tölti meg szám ízét, szinte nem is érzem Raphael bódítóan édes illatát a keserűségtől, de tudom, hogy igaza van… ha tényleg órákig tart a kocsiút, akkor nincs sok értelme elindulni. Kibírom. Kibírom. Kibírom. Máskor is volt már, hogy nem aludtam egy éjszaka, most is túlélem. Ráadásul most kipihent vagyok. De… mit akar csinálni? Nem tudom… nem akarom tudni.
- Amúgy nem lakik itt senki, aki ismeri a cipő fogalmát? Lefagy a lábam… - Mérgesen dünnyögve morgom a szavakat, úgy érzem felrobbanok, ha legalább egy keveset nem vezetek le a szívemben felhalmozódott dühből. Nem tudom, miért jelentett volna nehézséget, ha megdob egy cipővel is… vagy legalább egy papucs… esetleg egy zokni… akármi!
Nem válaszol, de szemei dühösen villannak, csak egy pillanatra látom tekintetét, s halkan nyikkanok fel, mikor egy könnyed mozdulattal emel fel a földről, s úgy dob a vállára, mintha egy 5 grammos rongybabát tartana a kezei között. Lábaimat fogva tart meg, s kezeim erőtlenül lógnak le szárnyai között, s dühösen próbálok kapálózni, de hamar feladom a felesleges erőfeszítést.
- Hé, tegyél le!! – Kezeim ökölbe szorulnak, de testem többi izma ellazul, kelletlenül ugyan, de hagyom, hogy megtartson a vállán… legalább melegebb… egy kicsit… sokkal… mintha felgyulladna a testem. Arcom egy pillanatra szárnyához simul, érzem, ahogy kipirul bőröm a puha, selymes tollak érintésétől. Óvatosan kezdek el fészkelődni, s egyik keze finoman siklik fenekemre, ahogy megtartja testemet. Szemeim tágra nyílnak, szívverésem könnyedén felgyorsul a visszafogott érintéstől, pedig csak azért ért hozzám, hogy ne ejtsen el. Testemet különös, forró bizsergés járja át, érzem, ahogy a szívem köré húzott vastag kőfal lassan omladozni kezd, s egy gyenge pillanatomban engedek a kísértésnek, mely hosszú másodpercek óta nem hagy nyugodni. Ujjaimmal gyengéden simítom végig szárnyának sötét, éjfekete tollazatát, egészen a szárny tövéig, ahol a végtag csatlakozik hátának izomzatához. Érzem, ahogy beleborzong a gyengét simításba, arcom kipirul a gondolattól, hogy érzi… New York arkangyala beleborzongott, ahogy végigcirógattam a szárnyát… hihetetlen. Egy ilyen ősöreg lény, mint ő… egyáltalán tud… érezni?
Teste mintha megfeszülne, ujjai erősebben mélyednek bőrömbe, s én némán, visszafojtott lélegzettel engedem le kezemet… nem akartam… nem akarom túlfeszíteni a húrt. Félek tőle… az előbb is ennyire hosszú időt töltöttünk a liftben?! Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik.
Vészjósló lomhasággal nyílik ki a lift ajtaja, s mikor Raphael – velem a vállán – belép a szobába, látom, hogy az ő hálószobájában vagyunk… most mégis másnak tűnik. Az éjfekete márványfalak sötéten, ijesztően fénylenek, s ahol visszatükrözik a forró lángcsóvák lobogását, a vörös foltok sötét árnyakként táncolnak a mindent magába szívó feketeségben. A szobában már nincs annyira hideg, de a hatalmas légtér és az átfagyott márvány lassan szívja magába a meleget. Összeszorítom a fogaimat, ahogy a szoba közepére érünk, s Raphael egy könnyed mozdulattal dob le az ágyra. Szemeim tágra nyílnak, halkan nyekkenek fel, mikor a puha matracon landolok, s rögtön felülök, ösztönösen védekező pozícióba helyezkedve, pedig tudom, hogy esélyem sincs rá, hogy megvédjem magam. Miért kell ilyen rohadt erősnek lennie?!
- Ne merészelj hozzám érni! – Dühösen, már-már hisztérikusan üvöltöm a szavakat, s ő nem moccan. Hosszú másodpercekig nézünk farkasszemet, egyikünk sem mozdul, s mikor látom, hogy látszólag nem fog rám ugrani, kicsit lejjebb engedem a kezemet, izmaim ellazulnak, de figyelmem egy másodpercre sem lankad. Ha meg is erőszakol, legalább egy kicsit megnehezítem a dolgát. Remélem nem az a fajta, aki élvezi, ha küzd az áldozat. Véletlenül sem szeretnék örömet okozni neki. – Nem tudom, hogy mit akarsz még tőlem… de… én nem fogok lefeküdni veled csak azért, mert félek a haragodtól. Ha erre számítasz, jobb ha most rögtön megölsz. – Dühösen sziszegem a szavakat, reszkető lábaimat felhúzom és átölelem, hogy kevesebb meleg szökhessen ki testemből, hajam kócosan omlik előre, s lágyan hullnak ölembe a tincsek, szemeimet lesütöm, tekintetemmel követem a hosszú szálakat. Haza akarok menni…
- Ne félj. Most nem foglak bántani. – „Most”??? Torkom elszorul, szívem egyszerre könnyebbül meg és telik meg újabb kétségekkel, s ujjaim némán támaszkodnak meg a matracon testem mellett, s óvatosan sandítok hátra, mikor puha anyagba akad kezem. Csak ekkor veszem észre, hogy a hófehér lepedőn egy éjfekete huzatú takaró fekszik… ez… ez eddig nem volt itt.
Raphaelre néznék, ajkaim szólásra nyílnának, de bennem rekednek a hangok, mikor megpillantom. Háttal áll nekem, arcát nem látom, a csupán a kandalló éjfekete márványburkolatán játszadozó lángok fénye engedi visszatükröződni a merev arcvonásokat, tekintetét nem tudom tisztán kivenni a hullámzó, sötét tükörképben. Némán figyelem mozdulatlan alakját, sötét szárnyait a hátához húzza, s a hosszú, hófehér köpeny, amit visel, gyönyörű kontrasztot alkot a sötét tollak varázslatos szépségével. Ajkaimat összeszorítom, szívverésem felgyorsul, s lassú mozdulatokkal bújok be a takaró alá, s az ágy szélén elfekve kuporodom össze, de a hideg még mindig átjárja a testemet, szívem különös csalódottságot érez, ahogy a megközelíthetetlen, merev, mozdulatlan arkangyalra pillantok. Nem értelek… nem értelek, Raphael. Egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mi jár a fejedben, arkangyal.
- Köszönöm a takarót. – Halkan suttogom a szavakat, de nem tervezek alvást. Nem tudok idegen helyen aludni… már megszoktam.
Hosszú, néma percek telnek el, testem még mindig reszket, vacog a takaró alatt, mereven bámulok a szoba oldalán végighúzódó széles ablakra, melyen halkan kopognak a szakadó esőcseppek, s csak arra eszmélek fel, mikor Raphael egyedi, különleges illatát egyre töményebben, egyre közelebbről érzem. Testem megmerevedik, ahogy a matrac besüpped az ágy túloldalán, minden izmom megfeszül, ujjaim görcsösen szorítják a takaró anyagát, mintha csak abba kapaszkodnék pajzsként… mintha az megvédene tőle.
- Ne aggódj, egy ujjal sem érek hozzád. Addig nem, amíg nem fogsz sóvárogni az érintésem után. – Szemeim tágra nyílnak, halkan horkanok fel, s szívverésem az egekbe szökik. Hogy ez mekkora egy… egoista, öntelt!
- Akkor megnyugodtam, ugyanis arra várhatsz. – Dühösen dünnyögöm a szavakat, de szívem akaratlanul is lehiggad szavai hallatán… ezek szerint… most… nem fog bántani. Még nem. Talán… ha hihetek neki. de nem értem… nem értem, miért ilyen magabiztos. Nem mintha előfordulhatna, hogy az érintése után fogok sóvárogni. Hiszen kegyetlen és szívtelen… hiszen soha nem tudhatom, melyik pillanatban támad kedve megölni. Igen… egy pillanatra sem engedhetek a védelmemből, mikor vele vagyok. Miért gondolja, hogy… hogy olyat akarnék tőle? És miért félek attól, hogy jó oka van rá, hogy ezt gondolja? Lehet, hogy el tudja érni, hogy akarjam őt? Lehet, hogy van valami angyal képesség, amivel ez megoldható? Nem tudom… utálom, hogy játszadozik velem. Utálom. Utálom. Annyira utálom.
Megborzongok, ahogy az egyik szárnyát rám terítve melegít tovább, testem fagyos reszketése végre kezd alább hagyni, s még kisebbé kuporodom össze, a forró, izmos végtag meglepően nagy súllyal nehezedik rám, s mélyeket lélegezve próbálom lenyugtatni vadul ziháló szívemet.
Hosszú, néma percek, talán órák telnek el, egyszer sem nézek hátra, félek, hogy Raphael szépségének látványa még inkább elvenné a maradék józaneszemet, így inkább kitartóan figyelem az esőcseppek játszadozását a vastag üvegablakon. Annyira másnak érzem most, mint mikor dühösen, ridegen pillant rám… rá akarok nézni… meg akarok fordulni… NEM!
Nem… nem gondolhatok ilyesmire… biztos ezt is ő ülteti a fejembe… mégis hogy akarhatnám azt, amit ő szeretne? Még nővel sem csináltam, nem hogy férfival… ráadásul… nem is ember… a picsába… mi a francért jár ezen a fejem?!
- Fáradt leszel, ha nem alszol, vadász. – Halk hangja lágy puhasággal töri meg az eső kopogásának és a tűz sercegésének nyugodt csendjét, s eddig mozdulatlan testem ismét beleremeg a közelségének tudatába.
- Csak olyanok mellett tudok aludni, akikben megbízom. – Halkan, kertelés nélkül suttogom a talán túlzottan őszinte szavakat, s nem kapok választ.
A nap első sugarai lágyan világítják meg a környező fák késő őszi lombozatát, a barnás leveleken ülő apró esőcseppecskéken szinte világít, szikrázik a napfény, s elmosolyodom, ahogy angyalszárnyak törnek ki a szürkés felhők közül. Most először pillantok hátra a vállam fölött, s fáradt tekintetem találkozik Raphael mélykék szemeivel. Érzem, ahogy arcom kipirul a lágy tekintettől, s ahogy kezeimet kidugom a takaró alól, akaratlanul is végigsimítom az éjfekete tollakat. Pulzusom ismét az eget verdesi, az őrült ritmus szinte visszhangzik, zihál fülemben, s Raphael lágy, selymes hangon szólal meg.
- Megérkeztek az angyalok. Készen állsz? – Némán bólintok, s tekintetemmel követem, ahogy felemeli a szárnyát, s testem beleborzong a hűvös levegőbe… egész éjjel… egész éjjel ő melegített. Miért? Anélkül is túléltem volna… csak kényelmetlenebbül éreztem volna magamat. Miért? Nem értem. Utálom, hogy nem tudok kiigazodni rajta… egész éjjel nyugodt, néma békességben feküdtünk egymás mellett… egyszer sem próbált meg olyat tenni, amit nem szeretnék.
Kimászok az ágyból, de a takarót magam köré csavarom, így követem magas alakját az ismerős liftajtó felé.
Kinyílik az éjfekete ajtó, mely eddig szinte a falba olvadt, s szemeim tágra nyílnak, mikor egy hófehér papucsot pillantok meg a földön. Némán, szó nélkül bújok bele, kezeim még jobban megfeszülnek mellkasom körül, s érzem, ahogy felforrósodó arcomat egyre jobban csípi a hűvös levegő. Miért csinálja ezt? Meg kéne köszönnöm… meg kéne… de ha most beszélni próbálnék, tudom, hogy remegne a hangom. Nem értem ezt az egészet. Mi történik velem?
Szótlanul állunk egymás mellett, s mikor kinyílik az ajtó, egy újabb hosszú, sötét folyosón követem őt. Bevezet egy hatalmas terembe, melynek két oldala teljesen nyitott, csupán pár tartóoszlop töri meg a teljes nyitottságot, s a lélegzetemet visszafojtva nézek végig az öt angyalon, és a mellettünk álló, ismerős vámpíron akad meg végül tekintetem.
- A vérszívót küld el, a szaga minden mást elnyom. – Gúnyosan felhorkanva szegezem a vámpírra a tekintetemet, s pár rövid másodperces farkasszemezés után a vámpír távozik, s hallom, ahogy Raphael halkan felsóhajt.
Közelebb lépek, lassan sétálok végig az angyalok mellett, s orromat megtölti a számtalan ismerős és ismeretlen illat mámorító egyvelege. Egy pillanatra megszédülök, rémület és kétségbeesés járja át testemet… nem tudok… ennyi szag közül nem tudom… olyan nehéz szétválasztani őket. Túl összetett… túl bonyolult. Hosszút pislogva képzelem el, ahogy közlöm Raphaellel, hogy nem fog menni, s szívem összeszorul a gondolattól. Nem tudom miért, de nem akarom, hogy csalódjon. Ráadásul valószínűleg egy legyintéssel véget vetne az életemnek, ha már nem lennék a hasznára. Miért esik rosszul a gondolat?
Szemeimet lehunyva koncentrálok hosszú percekig, lassan sétálok végig előttük újra és újra, s ajkaimra halovány mosoly költözik.
Hűvös harmat és gyengéd nyári szellő lágy aromája, ahogy keveredik a frissen vágott fű illatával. Igen. Ő az.
Megállok az egyik angyal előtt, majd visszasétálok Raphael mellé, s halkan szólalok meg.
- Balról a második az egyikük… a másik nincs itt… - Rövid szünetet tartok, egy pillanatra hezitálva nézek végig rajtuk ismét, majd magabiztosan emelem fel tekintetemet. - Biztos vagyok benne, hogy a másik nincs közöttük.
|
| Levi-sama | 2011. 01. 07. 22:04:38 | #10334 |
Karakter: Raphael arkangyal
- Tessék?
Hallom dühödt zihálását, de nem érdekel már. Befejeztem a beszélgetést.
- Jól hallottad.
- Használhatatlan a képességem! Nem tudok egy angyalt követni, hisz a nyom megszakad, ha felrepül.
- Majd én eldöntöm, hogy használható e.
- Nem vadászok egy angyalra! Öngyilkosság lenne üldözni valakit, aki erősebb nálam.
Bosszant.
Előtte termek, torkát megragadom és felemelem. Nem ölöm meg, mert még szükségem van rá.
- Az az öngyilkosság, amit most művelsz, vadász.
Néhány hosszú másodpercig figyelem tekintetét, látom benne hogy megértette a tanítást. A falhoz hajítom és elfordulok tőle. Befejeztem a beszélgetést. Még egy szó, és meghal.
Megsejti, mert pár másodperc múlva újra egyedül maradok végtelen, évezredes magányommal.
***
Belekortyolok a hűvös pezsgőbe. Édes ízében az alkohol és a szénsav csípi orromat. A felhők lustán kúsznak az égen, magam sem tudom hogy nem tudtam ráunni sohasem. Mindig figyelem, és megnyugtat, ellazít.
Dimitri mögöttem áll türelmesen, várja válaszomat. Lenézek a pohárban gyöngyöző italra, és rajta keresztülnézve figyelem a lenyugvó nap által bíborra festett felhőket. Minden naplemente olyan, mintha ez az örökké élő égitest meghalna, és vérét áldozná a sötétségért.
A nap halála. A nap feltámadása. A nap örökléte.
- Hozasd ide nekem őt.
Nem kell mondanom kit, nagyon jól tudja, hogy az egyetlen lehetőségünk a vadász.
Amikor megérkezik, pánikba esve, összeszorított szemekkel térdel előttem, teljesen vizes, és egyértelműen látszik alulöltözöttségén, hogy otthonából ragadta el egyik hűséges angyalom.
Magához tér, dühösen felpattan és végre újra láthatom azt a különleges szempárt, bennük pedig a harag szikráit, amelyektől szinte életre kelnek a barna kis pöttyöcskék.
- Mindig így bánik azokkal, akiket fel akar bérelni?! És amúgy is, már elmondtam a kékszárnyúnak is, hogy jelenleg nem vállalok munkákat!
Válasz nélkül hagyom.
- Elmehetsz Illium, köszönöm.
Meghajol és kiröppen az ablakon. Jonathan pedig körbefordul, és alaposan megszemléli a hálószobámat. Egy egész szintet elfoglal az épületben, még sincs semmi más itt, csak a teljesen fekete márványpadló, a fekete falak, földig érő ablakok és az egész helyiség közepén egy óriási, kör alakú ágy. Csak az fehér, körülötte az ablakokon besuhanó szél játékaként lebeg a fátyol baldachin.
Elsétálok a fürdőszoba ajtaja felé, a fekete márványkandalló elé érve intek egyet és fellobban a tűz. Visszatérek a fürdőszobából egy nagy fekete törülközővel, addigra őt már a kandalló előtt találom, a fekete medveprémen kucorodva melegedik.
- Kösz.
Betekeri magát, csak az arcát látom, és tovább didereg.
- Vetkőzz le. Az emberek gyengék, azonnal megbetegednek ha lehűl a testük.
- Még mit nem – morogja, egyik kezét a tűz felé tartja. Leülök mellé, nagyon közel, és a tűre pillantok. Megretten, de nem húzódik el tőlem, dicséretes.
- Láttam már meztelen férfit, ne aggódj. Uralni fogom állatias ösztöneimet – súgom a füléhez hajolva. Nem látszik, de mulattat. Ijedten nyikkanva csusszan odébb, meg sem áll csak két méterrel távolabb.
- Mit akarsz tőlem? Minek rángattál ide az éjszaka közepén, áztattál el, és fagyasztasz meg ebben a hodály frizsiderben?
Homlokom ráncolva nézek rá, végül úgy döntök, nem bántom.
Feltámaszkodom, és szárnyaimat széttárva lebbenek az egyetlen nyitott ablakhoz. Becsukom, ráfordítom a zárat és visszasétálok hozzá. Ennyit a komfortérzetéről, erre most nincs időm.
- Múlt éjjel elloptak tőlem valamit. Egy nagyon értékes és fontos tárgyat.
Feltápászkodik a földről, közelebb lép hozzám, majd nagyot nyelve fordítja el arcomról szemeit. Kitartóan fixírozni kezdi a hosszú fehér köpenyem alól kilógó lábujjaimat.
- És szagoljam ki, hogy ki tette.
- Igen.
- Nem ígérek semmit, de megpróbálom.
- Odavezetlek.
Elindulok az ajtó felé, de megállít a hangja.
- Előbb kérek száraz ruhákat! És forró fürdőt! Teát! Időt! Türelmet!
Megfordulok, figyelem ahogy dühösen dobbant a lábával. Megenyhül a bennem tomboló feszültség, már-már elmosolyodom. Aranyos ez a fiú, és tetszik hogy egyenes jelleme van.
Gondolattal utasítom Dimitrit, aki néhány másodperc múlva benyit és hozza a száraz ruhát, teát. Szó nélkül a döbbent arcú Jonathan kezébe nyomja és kimegy.
- Öh... kösz – mondja a becsukott ajtónak. Kíváncsian figyelem, egyre jobban élvezem a társaságát. Ritka, hogy valaki ennyire természetesen viselkedjen előttem.
- Átöltözöm a... – pánikba esve pillant körül. – Melyik is volt a fürdőszoba?
- Csak öltözz át, és menjünk – utasítom halkan.
- Fordulj el! – szegezi rám harciasan az ujját. Meg sem rezdülök, mert nekem nem parancsol soha, senki. Néhány másodpercig vár, de aztán leejti a kezét és orra alatt morgolódva hátat fordít nekem. Lekapja magáról a nedves ruhákat, átdörgöli bőrét a törülközővel, majd felcibálja testére a fehér nadrágot és inget.
Tetszik amit látok. Nagyon is. Ha most nem lenne sürgős dolgunk, eljátszadoznék vele. Már kezdettől fogva kívánom a testét, de a képességei fontosabbak nekem. Ha ágyamba vinném, talán elveszítené elméje épségét, ezt pedig most nem akarom megkockáztatni.
Amikor elkészül, és a törléstől kócos haját fésülgeti ujjaival, kinyitom az ajtót. Megborzong ahogy elsétál mellettem, nyilván még mindig fázik. Mezítláb van, talpai halkan csattognak a márványon. Gyorsan kapkodja őket, gondolom hideg neki. Nekem nem számít, én nem érzem a hideget. A kandalló is csak azért van hálószobámban, mert a kandalló előtt heverve, szívesen nézem ahogy a lángok narancssárgás fénye játszadozik szeretőim bőrén. Már amikor épp van. Már vagy száz éve nem feküdtem le senkivel. Emberrel sem.
Beszállunk a liftbe, és meg sem állunk a tetőig. Ő kérdésekkel nyaggat, de eleresztem a fülem mellett.
A tető alatti emeleten szállunk ki, és végigsétálunk egy hosszú folyosón, majd két harci öltözékben álló angyal mellett besétálunk egy fekete ajtón. Odabent sötétség fogad, Jonathan fogai pedig hangosan összekoccannak, annyira reszketni kezd.
- Ez egy... jégvvveremm... - Felkapcsolom a lámpát. – Mi ez? Egy könyvtár?
- Igen. – Egy üres asztalra mutatok a sarokban. – Onnan lopták el azt, amit nem lett volna szabad. Menj, és vegyél szagmintát.
- Nem vagyok kutya! – csattan fel. Mégis elindul, de annyira reszket, hogy szinte megsajnálom. Szagolgat, nézelődik, majd visszasiet hozzám.
- Nos?
- Két... szagot találtam... – dadogja, ajkai halványkékek. Alig bír beszélni már, annyira fázik. Karjaival öleli magát, kissé összekuporodik, ugrál, egyszóval mindent megpróbál, amivel vékonyka testével hőt termelhet.
Csuklójára fonom az ujjaimat, ő pedig összerándul érintésemtől és kővé dermedve engedi nekem, hogy magamhoz húzzam. Köré terítem szárnyaimat, derekára fonom karjaimat és melegítem.
- Folytasd – utasítom.
- K-két angyal sz-szaga – vacogja. – Mindkettő ismerős, h-ha idehozatnád az angyalaidat akik bejáratosak ide, megtalálnám... assz-asszem...
- Jól van.
Néhány percig csak állok, őt ölelem és melengetem, gondolataim pedig érdekes irányba fordulnak. Elhalványul a kívánság, hogy megtaláljam az elveszett pajzsot, és egyre erősebb a késztetés...
Próbaképpen végigsimítom a hátát, érzem ahogy megborzong. Szárnyaim szorosabban fonják körbe, amikor pedig végre felmelegedik, csodálattal nézi tollaimat. Megérinti ujjaival, bizsergést küldve ágyékomba. Erekcióm támad. Nahát.
Elengedem és hátralépek.
- Jobb?
- Igen, köszönöm – bólint, majd végigpillant magán.
- Teljesen beporoztál.
Tétován törölgetni kezdi kezeiről és ruhájáról az aranyport, én meg az ajtó felé indulok.
- Nem vagyok pillangó.
Felkapja a fejét.
- Várjunk csak! – emeli fel mutatóujját. – Ez... ez egy poén volt! Te... te tudsz poénkodni?!
- Induljunk.
Halvány mosollyal nyitom ki az ajtót. Határozottan tetszik ez a kis vadász.
|
| Silvery | 2011. 01. 05. 20:19:25 | #10289 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Megjegyzés: (L-samának)
Alig pár röpke másodpercig nézünk farkasszemet, merev, kemény tekintete meg sem rezzen, az évtizedek, évszázadok, évezredek súlya nyomasztóan tükröződik a gyönyörű, azúrkék szempárban, mely mintha magába szívna, mintha minden egyes gondolatom felett átvenné az irányítást. Felfogni sincs időm, hogy mi történik, egész testemen hatalmas, ellenállhatatlan erejű lökést érzek, minden izmom megfeszül, ahogy lábam elemelkedik a talajtól, s mielőtt észbe kapnék, hátam már hangosan csattan a sötétszürke kőfalon. Szinte hallom gerincem fájdalmas roppanását, minden porcikám üvölt a fájdalomtól, s lábaim erőtlenül csuklanak össze, ahogy a földre csúszik testem. Hangosan zihálva köhintek egyet, szám megtelik a vérem kesernyés, fémes ízével, szemeim akaratlanul is könnybe lábadnak, testem remeg a fájdalom utórezgéseitől és a szívemben egyre felgyülemlő haragtól. Undorító. Undorító ez a férfi. Olyan könnyedén mászik bele mások életébe, hogy a hatalmát felhasználva egy legyintéssel tönkretegye azt. Képes lenne megölni valakit csak azért, mert rossz hangnemben szól hozzá. Csak azért mert nem hajt fejet, mert nem hunyászkodik meg.
A haragom erőt ad, a szívemben növekvő gyűlölet mintha új életet lehelne reszkető végtagjaimba, s lassú mozdulatokkal, a falnak dőlve állok fel, mintha a hátam mögött lévő kemény, ledönthetetlennek tűnő kőfal biztonságot nyújtana. Mindenesetre ameddig előtte állok, nem tud ekkora erővel hozzávágni… gondolom.
- Nem szeretem ismételni önmagam. Ha újra hazudni próbálsz, meghalsz. – Halkan, nyugodt hidegvérrel szólal meg, s mikor végre felálltam, szemeimet is felemelem a földről. Belülről szinte minden porcikámat szétveti a harag, de remegve, tehetetlen dühvel bólintok automatikusan, ahogy beindul testem túlélési ösztöne. Hát persze. Tudhattam volna. Ki vagyok én, hogy átverjem New York arkangyalát, nem igaz? Csupán egy újabb apró hangya, akivel egy ideig játszadozhat, majd mikor már nem szórakoztató többé, könnyedén a földbe tiporhatja… én soha nem akartam kapcsolatba kerülni velük. Én soha nem akartam az angyalok közelébe férkőzni. Engem aztán hagyjanak békén!
Látásom még mindig enyhén homályos, de minden porcikám figyelmeztetően bizsereg, s tudom, hogy közelít felém. Nem csak az édes, frissítő és szokatlanul nyugtató illat erősödik minden néma, nyugodt, puha lépése után, de szívem is egyre veszélyesebb tempóban zakatol remegő mellkasom börtönében. Gyűlölöm, megvetem és lenézem, mégis… mégis ámulatba ejtő a szépsége, a természetessége, a zavarba ejtően vonzó illata, s úgy érzem, ez az édeskés aroma már örökké kísérteni fog álmaimban.
- Érzel engem? – Halkan szólal meg, lehelete elragadó szellőként simítja arcomat, minden izmom megfeszül, kezeim ökölbe szorulnak, minden érzékem tudja, hogy szorosan előttem áll, s lehetetlen ellenállni a késztetésnek, hogy ismét felemeljem lesütött tekintetemet, s szemügyre vegyem a hatalmas erejű, kegyetlen, rideg lényt, akinél gyönyörűbb teremtést nem hordoz magán a föld. Bár ne lenne ilyen…
Teste, szárnyai, arca, tekintete mind rabul ejt, agyam szinte elfelejti a gyűlölködő gondolatokat, hogy helyüket csodálattal teli bámészkodás vegye át, s ha büszkeségem nem állna az utamba, talán magamnak is beismerném, hogy teljesen magával ragad a földöntúli szépsége.
- Igen, érzem. – Halkan, elragadtatva sóhajtom a szavakat minden rezzenése elbűvöl, s elmémet szinte öntudatlan állapotba taszítja. Hát erre is képes lenne? Ennyire meg tudna bolondítani? Ilyen könnyedén foszt meg a józan eszemtől, s jeges sóhaja ily egyszerűen oszlatja köddé a gyűlöletem égető szikráit?
Lehajol hozzám, s én ösztönösen, szinte kényszeredetten hajtom lejjebb fejemet, hogy egy másodpercre se szakadjon szét tekintetünk bilincse, lélegzetvételeim felgyorsulnak a félelmetes izgatottságtól, amit érzek. Soha nem éreztem ilyen. Kiszakad a szívem a mellkasomból. Nem kapok levegőt. Megfulladok. Ki kell jutnom innen… mihamarabb ki kell jutnom innen.
- Milyen az illatom? – Tekintetében ismét különös fény villan, hogy egy másodpercre száműzze a kavargó, érzelemmentes, unott, intelligens sötétséget. Kíváncsiság… igen… ezt láttam megcsillanni a meseszép szempárban. Vajon miért? Miért érdekli ennyire, hogy egy apró kis hangya milyennek látja, milyennek érzi őt? Nem értem…
- Leírhatatlanul szép... mint a friss eső, a hó... nem tudom. – Úgy érzem, mintha nem is én ejteném ki a szavakat, az én testem, az én hangom, az én gondolataim, de nem… nem az én akaratom. Én soha nem mondanék ilyet valakinek, akit ennyire megvetek. Soha… még akkor sem, ha mélyen, legbelül ezt érzem, és tudom, hogy így van… és így van, mert ő a legszebb, akit valaha láttam. Nincs nála gyönyörűbb nő vagy férfi, ebben biztos vagyok. A szőke, puhán göndörödő tincsek, a tökéletes, már-már szoborszerű arc, a sötét, félelmetes szépségű szárnyak… elképesztő, de nem számít. Nem az számít, hogy hogyan néz ki. Az számít, hogy elég egy rossz szó vagy megjegyzés, hogy mindenféle erőlködés nélkül vegye el a törékeny, halandó életemet mindenféle bűntudat, vagy egyéb együtt érző érzelmek nélkül. Vigyáznom kell. Nem azért, mert félnék tőle… nem, félelmet már nem érzek. Tudom, hogy ha akarja, könnyedén kioltja az életem, mint ahogy az is tudom, hogy ha úgy kívánja, élni fogok. Ennyi. Nincs miért félni, az nem változtat semmin, csupán meggyengít és a makacs büszkeségem, a tekintélyem rovására megy… nem félek… azért kell vigyáznom vele, mert vonz. Mintha csábítana, megrészegítene a közelsége. Vajon erre minden angyal képes? Vagy talán csak az arkangyalok? Esetleg Ő az egyetlen? Nem tudom… csak azt, hogy soha többé nem akarom látni.
Gondolataim mély, bonyolult hálójából kizökkenve döbbenek rá, hogy csend telepedett ránk, túlzottan bájolgó szavaim még a levegőben lebegnek, súlyuk mintha szívemre telepedne. Nyugodt, mégis feszülten vészjósló csend. Kényelmetlen, hosszú, néma másodpercek. Soha nem lesz vége. Soha nem enged el. Soha nem jutok ki innen.
Talán még az eddiginél is közelebb hajol, lassú mozdulata megszakítja a dermedt feszültséget, de mégsem nyugszik meg szívem. Tekintetemet kitépem az égkék szemek fogságából, melyeknek színe mintha érzékibbé, melegebbé vált volna, ahogy a merev arcvonások finoman húzódnak halovány, alig felfedezhető mosolyra.
- Engem senki sem tart szépnek. Inkább fél tőlem mindenki, és ez az érzés tölti ki a szívüket. – Borzongatóan mély, halk hangja lágyan, puhán töri meg a terem lüktető némaságát, a falak teljesen kizárják a külvilágot, mintha csak mi ketten léteznénk a tágas világegyetemben, s tekintete ismét kutatva, érdeklődve ejti rabul szemeimet, s nem ereszt többé. Nem is akarok szabadulni. Egy részem… egy igencsak jelentős részem mintha már nem akarna szabadulni, s a fájdalmas, már-már szomorúnak mondható szavak hallatán, szívem mélyén a gyűlölet egy aprócska része mintha sajnálattá, együtt érzéssé válna. Nem! Nem… nem… ő akarta így. Minden az ő cselekedeteinek és a megfélemlítések műve. Hisz milyen bolond nem tartana tőle?
Meglepően gyengéd mozdulattal emeli fel kezét, ujjai puhán, finoman simítják végig vállamra hulló tincseimet, s gyomrom ösztönösen görcsbe rándul, szívem vészriasztóként kezd el vadul, hangosan dübörögni.
- Elenged? – Gondolkodás nélkül, szívem vad, kétségbeesett unszolására ejtem ki az egyetlen rövidke szócskát, elmém, érzékeim kizökkennek az émelygő, kábulatszerű állapotból, ahogy kezét leeresztve, rezzenéstelen arccal lép hátrébb, a kék szemek most az ablak felé tekintenek, s én az alkalmat kihasználva meredek hosszan, nyugodtan arcára, míg el nem fordul tőlem.
Tekintetem most a sötét, ezüstös szárnyakra és a belőlük szóródó csillámló angyalporra siklik, falom a napfényben tündöklő, néhol aranyozottan csillogó tollak ébenfekete látványát, szédítő mintázata mintha magához vonzana, akár egy édesen gyönyörű, csalogató növény, mely cukros, mámorító nedvével magához csalogatja a gyanútlan rovarokat, hogy aztán véget vessen törékeny életüknek. Igen… az egész lényére ez jellemző… gyönyörű, sötét, veszélyes.
Megérzem magamon a kék szempár simítását, tekintetem rögtön arcára siklik, s különös, szégyenérzettel vegyült forróság árad szét testemben, ahogy belegondolok… látta, hogy bámulom… biztos látta a csodálatot a szemeimben… biztos érezte a gondolataimat… a francba is… mindegy… nem számít, gondolom mindenki így reagál…
- Elmehetsz, nem fog senki feltartóztatni. – Szavai édes reményt csepegtetnek szívembe, s mintha egy pillanatra alábbhagyna a gyanakvásom, a bizalmatlanságom, szívem már ennyitől megnyugszik mellkasomban, légzésem lelassul, s teszek pár lassú, kimért lépést az ajtó felé, mintha minden másodpercben attól tartanék, hogy meggondolja magát, és mégsem enged el, s hangja lágy, puha selyme vészjóslóan töri meg ismét a csendet. - Ha szükségem lesz rád, érted küldök valakit. Most távozz. – Szemeim tágra nyílnak, a nyugodt megkönnyebbülés, és a remény, hogy soha többé nem kell látnom, mintha egy röpke szemvillanás alatt illanna el, s megtorpanva sandítok felé fél szemmel, szívembe könnyedén éled újra a düh, a harag, a gyűlölet, melyeket ámulatba ejtő szépsége eddig száműzött.
- Tessék? – Sziszegem halkan, kezeim ismét ökölbe szorulnak, szívem vadul, dühösen zihál. Nem! Nem lehet… nem akarom… hát persze… mit is gondoltam. Naiv, idióta barom vagyok, hogy egy percre reménykedni mertem. A picsába már. Tudhattam volna, hogy nem ereszt ilyen könnyen… ó, nem… hisz ez a képesség igencsak hasznos is lehet számára. Hasznos, vagy félelmetes… nem… nem hiszem, hogy egy arkangyal szemében bármi félelmetes lehetne. Egyszerűen elképzelni sem tudom. Nem számít. Nem akarok neki dolgozni. Nem akarom használni ezt az erőt, melyet soha nem kértem, és melyet szívesen eldobnék magamtól.
- Jól hallottad. – Leheli alig hallhatóan, nekem háttal áll, egyenes, méltóságteljes, mozdulatlan tartással mered ki az ablakon, s szemeim összeszűkülnek, fogaim durván harapnak ajkaimba, de ez sem elég, hogy megállítsa kitörő szavaimat.
- Használhatatlan a képességem! Nem tudok egy angyalt követni, hisz a nyom megszakad, ha felrepül. – Hangom halk, sikerül meglepően jól visszafognom a szavaim mögött rejlő indulatot, dühösen szegezem hátára tekintetemet, s áldom az eget, hogy nem néz rám, mert rideg, haragos szemeimmel ölni tudnék jelenleg. Csak fel kell fednem előtte a gyengeségeimet, a képességem hibáit, és talán ő is rájön, hogy használhatatlan vagyok. Talán ő is rájön, hogy nincs szüksége rám és végre békén hagy, és én visszakaphatom a mondhatni nyugodt, vámpírüldözéssel zajló mindennapjaimat.
Ismét csend ereszkedik ránk. Hátborzongató, feszült, vészjósló csend, amit halk, nyugodt hangja tör meg, mégis mintha különös sötét, vérfagyasztó érzést hordoznának magukban a szavak.
- Majd én eldöntöm, hogy használható e. – Minden porcikám megfeszül, józaneszem utolsó martalékai üvöltenek, hogy most azonnal sétáljak ki a teremből, és hagyjam magam mögött az arrogáns, félelmetes erejű arkangyalt, akinek a véleményén úgysem változtathat egy apró porszem halk, alig észrevehető fecsegése, de szívem nem engedi. Nem enged elmenni. Nem akarok úgy kisétálni innen, hogy tudom, újra találkoznom kell vele. Nincs szükségem erre a nyomásra.
- Nem vadászok egy angyalra! Öngyilkosság lenne üldözni valakit, aki erősebb nálam. – Szemem dühösen villan, látom, ahogy ismét hátrapillant válla fölött, tekintetében fagyos, rideg, égszínkék fény csillan, szemeim tágra nyílnak, amikor hirtelen terem előttem, mozdulatait még vadász érzékeimmel is csak épphogy követni tudom, a menekülés lehetetlen, s a következő pillanatban hideg, erős ujjak szorulnak a torkom köré, s lábam elemelkedik a talajról, ahogy felemel. Ujjaim remegve csúsznak csuklójára, torkomat elszorítják a hosszú ujjak, s kétségbeesetten kapkodnék levegőért, de nem megy.
- Az az öngyilkosság, amit most művelsz, vadász. – Hangja még mindig érzelemmentes, nem dühös, nem ingerült, rideg és halk, mintha senki és semmi nem lenne képes kizökkenteni az örökös, vérfagyasztóan érzelemmentes nyugalmából. Rideg, kegyetlen, kemény… New York arkangyala… a halhatatlan, örökéletű lény, akinek a szíve kőből van és szemrebbenés nélkül képes lenne gyilkolni… igen, pont ilyennek látom őt. Az angyalok, akiket néhányan a mennyország szüleményeinek, a jóság és tökéletesség teremtményeinek tekintenek… mekkora tévedés… milyen irtózatosan nagy tévedés.
Nem válaszolok neki, szorítása enyhül, majd egy könnyed mozdulattal dob el, s halk nyekkenéssel érek földet, fogaimat összeszorítva fojtom magamba zihálásomat. Most legalább sikerült a kezeimmel tompítanom a becsapódást, de testem még némán csúszik pár métert a fényes, kőkemény, hideg márványpadlón.
Nem kapok több szót, s tudom, hogy most már nem vehetem semmibe az egyértelműen figyelmeztető szavait. Tudom, mikor kell abbahagyni, még akkor is, ha szívem szerint még küzdenék. Nem számít… ezt a mérkőzést úgysem nyerhetem meg.
Felállok a padlóról, az ajtó kilincse halk nyikorgással engedelmeskedik, mikor kinyitom, s dühös, rugalmas, gyors léptekkel viharzok ki a teremből, nem veszem figyelembe az ütésektől sajgó porcikáimat. Még a vesztett küzdelem után is tudni kell emelt fővel távozni.
A folyosón csak páran várakoznak, hogy ismét visszamehessenek a terembe, a többség már elment, s ajkaimra halovány mosoly fut, mikor megpillantom az angyalt, aki miatt ide kerültem. Legalább az ő akarata nem érvényesül… nem kapok büntetést… hehe.
Széles mosolyt villantok felé, mikor elhaladok mellette, tudom, minden porcikámban érzem, hogy fél annyira az arkangyal dühétől, hogy itt nem fog semmi meggondolatlanságot cselekedni, ezért még egy halovány, visszafogott intést is megejtek, mielőtt befordulok a lift irányába. Hm… most már egy kicsit jobb… egy nagyon kicsit.
Mindenesetre legalább egy időre megszabadultam az arkangyal nyomasztó, hátborzongató közelségétől.
Mire kiérek az épületből, a csodálat legutolsó cseppjei is elpárolognak szívemből, s csak a gyűlölet és a jeges harag marad bennem, még jobban megkeserítve az újbóli találkozás gondolatát. Hihetetlen, hogy mikor ott állt velem szemben, nem gyűlöltem tiszta szívemből! Biztos ez is valami angyal mágia… elegem van… rosszul vagyok a hatalmától és attól, hogy ilyenekre használja ellenem. Hogy merészel játszadozni az érzéseimmel és a gondolataimmal?! Ehhez nincs joga. Még akkor sem, ha egy kisujj rendítéssel megölhetne. Nem vagyok a bábja, mint a szolgalelkű alattvalói!
Nem megyek haza, pedig két napja nem aludtam, de tudom, hogy úgysem tudnám álomra hajtani a fejem. Nem, még nem. Még túlságosan forr bennem a harag. Le kell vezetnem valahogy, és tudom is, mi a legjobb módszer.
Alig fél órán belül már a Céh* céllövöldéjében vagyok, s az előttem lévő körkörös céltábla pirosra festett közepe szétroncsolódva tekint vissza rám, de még nem elég. Elképzelem, ahogy golyóim az ő testébe repülnek, arcáról eltűnik a visszafogott hidegvér. Nem elég. Gyűlölöm. Utálom, a nyugodtságával együtt. Utálom a felsőbbrendűségével együtt. Érzéketlen. Nem teheti ezt velem, ha nem akarom. Jogom van megválogatni milyen munkát vállalok el, és milyet nem. Amit csinálni akar az… az nem csak hogy szemétség, de még törvénytelen is.
Ujjaim nem pihennek a fegyver ravaszán, gondolataim villámgyors sebességgel, dühöngve cikáznak agyamban, s testem összerezzen, ahogy egy kezet érzek a vállamon. Félelmetes gyorsasággal, támadásra készen sandítok hátra, agyam fel van tüzelve, de mozdulataim egy másodperc alatt állnak meg, mikor megpillantom a mögöttem álló nőt. Sara Haziz, a Céh igazgatója. Igen, azt hiszem tartozom neki egy magyarázattal.
Leveszem a fejemről a fülvédőt, kezeimet összekulcsolom mellkasom előtt, s szóról szóra elmesélem a nap történéseit. Tudnia kell. Nem titkolózhatom előtte, csak még nagyobb bajba sodornám vele magamat. A Céh vadászai segítik, óvják egymást, pont ez az, amiért ilyen jól működik a szervezet. A bizalom az alapja.
- Jonathan. – Tekintete gondterhelten siklik az agyonlőtt táblára, majd ismét rám pillant, s szemeim tágra nyílnak, mikor folytatja. – Azt hiszem, ki kéne venned egy kis szabadságot.
- Nem lehet. – Összeszűkült szemekkel kutatom tekintetét, ujjaim megfeszülnek a fegyver körül. – Te is tudod, hogy a mi munkánkban nincs szabadság. Mindig lesznek veszélyes, elkóborolt vámpírok, akiket el kell kapni.
- Ezért van a többi vadász. Ez nem tanács volt, hanem utasítás. Holnaptól egy hónapig szabadságon vagy, és a státuszodat foglaltra állítom az adatbázisban, hogy ne kérhessenek fel téged küldetésre. – Dühösen sóhajtok, ujjaim a hajamba túrnak, ahogy fejemet a falnak döntöm, majd visszafogottan bólintok. Szabadság, huh? Hát… legalább addig sem kérhet fel egy öngyilkos feladatra az a vadállat… gondolom.
Kipihenten, hosszú, szürke melegítőnadrágban, és kicsit világosabb árnyalatú atlétában sétálok az erkélyajtóhoz, kezemben frissen főzött, forró tea gőzölög, tekintetemet hosszan pihentetem a sötét felhőkön, melyekből puha, tömény esőcseppek szemerkélnek. Két hete tart a szabadságom, melyet a külvárosi házikómban töltök. Van egy lakásom a belvárosban, ami sokkal hasznosabb, hiszen a városközpontban van, így mindenhova könnyedén eljutok, de mikor tényleges pihenésre vágyom, mindig ide utazom. Erről senki nem tud… kivéve persze a legfontosabb ismerőseimet.
Szeretem ezt a házat. Nyugodt, békés… itt végre kicsit ki tudok kapcsolódni. Néha még nekem is szükségem van egy kis nyugalomra… még akkor is, ha amúgy szeretem a munkámat.
A belvárosi kis lakásom soha nem foglalt fontos helyet a szívemben, és nem csak azért mert zajos és rideg… a hatodik emeleten van, és igaz, elvileg nem félek semmitől, de a magasság mindig megrémít. Igen… tériszony… az egyetlen gyengeségem, az egyetlen félelmem… vagyis… ez volt az egyetlen. Most már hozzá kell adni a listához New York arkangyalát. Inkább egyensúlyoznék egy villámhárító csúcsán, mint hogy újra lássam őt…
Beleborzongok a magasság gondolatába, mélyet kortyolok a meleg folyadékból, hogy az eltüntesse hideg gondolataimat. Álmosan túrok selymes, frissen mosott tincseimbe, még érzem rajtuk a tusfürdőm frissítő esőillatát, s a gondolattól ismét végigfut a hideg a hátamon. Agyam akaratlanul is felidézi az arkangyal édeskés illatát, s szemeimet lehunyva gondolok vissza rá. Bárcsak egy mozdulatlan szobor lenne. Úgy annyira szépséges és tökéletes lehetne… míg így… egy kegyetlen gyilkos.
Megrázom fejemet, hogy elhessegessem a gondolatot, az utóbbi napokban szinte teljesen sikerült száműzni fejemből az emléket, csak néha-néha tör fel, hogy megrontsa pihenésem nyugodt perceit.
Tekintetemet ismét az égre szegezem, a sötét felhők közül néhol kiszökik a késő délutáni nap fénye s homlokomat ráncolva figyelem, ahogy szárnyak bukkannak elő a felhők közül, s a napfény lágyan játszadozik a csillogóan kék tollakon. Kék szárnyak… kék szárnyak… tudom… Illium… a város egyik „leghíresebb” angyala, és azon kevés angyal közé tartozik, aki egész gyakran kerül a halandók közelébe. Legalábbis így emlékszem…
Hosszú másodpercekig, csodálattal figyelem a mozgó szárnyakat… mindig féltem a magasságtól… de talán ha nekem is szárnyaim lennének…
Elmosolyodom, halkan felnevetve rázom meg a fejemet… nem… akkor is félnék tőle. Ráadásul szívem legapróbb morzsája sem vágyik a halhatatlanságra. A halál egy áldás… a tudat, hogy egyszer véget ér az életünk, segít… a fejünk felett ketyegő, láthatatlan óra, ami minduntalan számolja vissza életünk perceit… igen… ez az, ami cselekvésre késztet minket… ez az, ami döntésekre sarkall. A vágy, hogy alkossunk valami maradandót, hogy emlékezzenek ránk, mikor már nem leszünk. Az akarat, hogy elültessük gyermekeinkben létünk magvait, s valaki továbbvigye vérünket, gondolatainkat, elveinket, emlékeinket. Igen… ezt az érzést nem adnám fel semmiért. Mi értelme van örökké élni, ha szívünk elhidegül az unalomtól?
Hosszút pislogva, lusta fáradtsággal pillantok fel újra, s szemeim tágra nyílnak, ahogy a kék szárnyak alig pár méteres távolságra pompáznak tőlem, s ösztönösen hátrálok egy lépést.
A következő pillanatban az angyal már az erkélyemen áll, egyenesen rám néz, s szívverésem egyik pillanatról a másikra szökik az egekbe. Mi… mi van? Mégis mit jelentsen ez?
Egy pillanatra oldalra lépek, így a fal eltakar szeme elől ameddig kiveszem a szekrény felső fiókjából a fegyveremet, s egy gyors mozdulattal csúsztatom a nadrágomba hátul, majd visszalépek, s lassú mozdulattal nyitom ki az erkélyajtót, hisz amennyit eddig tudok az angyalok jelleméről, erre ösztönöz… ha mondanivalója van számomra, egy ablak nem fogja megállítani. Akkor már könnyebb és kár mentesebb így… nem igaz?
Az angyal egész kedvesen, már-már udvariasnak mondható mosollyal pillant rám, s én egyik szemöldökömet felhúzva biccentek mikor köszön, s várakozóan pillantok rá. Rossz érzésem van… nagyon-nagyon rossz érzésem… és ami a legszörnyűbb az az, hogy az ilyen megérzéseim szinte soha nem csalnak.
- Raphael látni óhajt. – Nem kertel, rögtön a lényegre tér, s én halkan felhorkanva fonom össze kezeimet mellkasom előtt, szívem kihagy egy hosszú ütemet.
- Kár, hogy ez nem kölcsönös. – Látom, ahogy szemeiben meglepettség villan, s tudom, hogy amúgy nem engednék meg magamnak ilyen hangsúlyt, de most úgy érzem, szabad. Az, hogy itt van ez az angyal azt jelenti, hogy munka van számomra… gondolom… és ha feladata van számomra, akkor nem fog megölni. Még… azt hiszem.
- El kell, hogy vigyelek hozzá. – Folytatja rendíthetetlenül, ajkai sarkán apró mosoly bujkál.
- A vadászokat csak a Céhen keresztül lehet felbérelni, és én jelenleg nem vagyok szabad. – Hátrálok egy lépést, és épp becsuknám az erkélyajtót, mikor egy könnyed mozdulattal állítja meg, majd vállamat megragadva ránt magához, s a következő pillanatban már az erkély szélén állunk, s én kapálózva, rugdalózva próbálok kitörni karjai közül. Elrugaszkodik, minden porcikám érzi, ahogy eltávolodunk a földtől, s a rugdosásból rögtön görcsös szorítás válik, ahogy egyre magasabbra és magasabbra repül velem. Testem reszket, ujjaim vállába marnak, legszívesebben ellökném magamtól, de azzal a halálos ítéletemet írnám alá. A szemerkélő eső mintha bőröm mélyéig marna, minden porcikám átfagy a hideg párától, s szemeimet összeszorítva várok… és várok… és várok…
Testem egyre jobban reszket, szívem hevesen zihál a félelemtől, s szégyenkezve, dühöngök magamban a gyengeségem miatt. Gyűlölöm az angyalokat. Mindet. Kivétel nélkül. Miért? Nekik lételemük az egyetlen dolog, amitől én félek… a magasság.
Végtelen hosszúnak tűnő percek telnek el, egyetlen egyszer sem nyitom ki szemeimet, s minden másodpercben egyre bizonytalanabbnak érzem az angyal szorítását. Félek… nem akarok lezuhanni. Olyan bizonytalannak tűnik a tartása…
Hirtelen enged el, mellkasom annyira össze van szorulva, hogy felsikítani sincs időm, s meglepetten nyekkenek meg, mikor lábaim puhán érnek földet, ahogy letesz. Ösztönösen fellélegzek, bár remegő térdeim összecsuklanak, ujjaimmal megtámaszkodok térdeim mellett a földön, testem még mindig remeg a hidegtől és a félelemtől. Szánalmas…
Hosszú percekig maradok lent, s csak akkor veszem észre, hogy előttem áll az arkangyal, mikor tekintetem végre kitisztul, szívem egy kicsit megnyugszik, de csak hogy a félelem helyét ismét átvehesse a düh. Szürke nadrágom foltokban nedves az esőtől, atlétám teljesen átázott, hajam tincsekbe összeállva hullik előre vállam felett, s dühtől szikrázó tekintettel állok fel. Mégis… mégis hogy képzeli?! Azt hiszi, hogy csak azért, mert erős, ő a világ ura?! Hát ebből nem kérek!
- Mindig így bánik azokkal, akiket fel akar bérelni?! – Dühösen, szinte ráförmedve pillantok fel a jégkék, már-már fehéren izzó tekintetbe, de ennyi még nem elég. Testem még mindig reszket, ahogy folytatom. – És amúgy is, már elmondtam a kékszárnyúnak is, hogy jelenleg nem vállalok munkákat!
*Céh: A vállalat, amely a vámpírvadászokat irányítja, képzi. Ezen keresztül kapják a vadászok a megbízásokat.
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 01. 05. 20:22:57
|
| Levi-sama | 2010. 12. 26. 22:04:49 | #10038 |
Karakter: Raphael arkangyal
- Csupán szerencsém volt – válaszolja kellemes hangján. - A haragja valószínűleg elködösítette elméjét, így volt időm rá, hogy eltaláljam a szárnyát és elmeneküljek.
Gondolatai csaponganak, a hazugságtól pedig szívverésének ritmusa megváltozik. Nem tudom tisztán olvasni a gondolatait, és ez bosszant. Ügyesen árnyékolja magát, tapasztalt vadász.
- Meg akarsz halni, vadász, hogy hazudsz egy arkangyalnak? – kérdezem tőle lágyan. Nem érzek semmit, még haragot sem. Valamit el akar előlem titkolni, de ez lehetetlen. Rájött ő is, szürke szemei tágra nyílnak, mégis dacosan elfordítja tőlem arcát, és az egyik ablakon kibámulva hallgat. Érdekes ez a viselkedés. Évszázadok óta nem merészelt velem szemben senki sem ennyire merész lenni.
Nesztelenül állok fel trónomról, elé állok és alaposan megnézem őt, gesztenyeszín haját, ahogy végigfolyik vállain, mint az olvadt csokoládé, szép arcát, fitos, pimasz orrát. Amikor újra a szemembe néz, felfedezem a szürke íriszekben az apró, barna kis pettyeket.
Erőm felizzik testem körül, a levegő sűrűbbé válik, és ahogy testébe csapódik mágiám, felnyög és beszélni kezd.
- Megéreztem a jelenlétét. A szagát.
Szóval így történt. Milyen érdekes. Oldalra hajtott fejjel figyelem csinos arcát, és elégedetten rebbentem meg szárnyaimat. Ez az izgatottság jele nálam, hiszen unalmam szürke ködében végre egy kis fénysugár színt varázsolt.
- Egy vadász, aki érzi az angyalok szagát? Úgy tudtam csak a vámpírokat érzitek – jegyzem meg halkan.
- Eddig én is.
- Engem is érzel? Ha elmennék, felismernéd, merre jártam?
Megrázza a fejét, félelme felerősödik.
- A szobában lévő vámpírok bűze mindent elnyom.
Kiküldök mindenkit, s amikor végre kettesben maradunk, széttárom szárnyaimat és megmozgatom körülöttünk a levegőt. Azt akarom, hogy csak engem érezzen. Behunyt szemekkel szívja magába illatom, arcán a csodálat és önkéntelen halvány mosoly rajzol szép érzéseket. Hozzászoktam már a rajongó, csodáló pillantásokhoz, az övé mégis jólesik.
Felnéz rám különleges szemeivel.
- Nem érzek semmit. Talán csak tévedtem. Viszont úgy hiszem ennek mind semmi köze a vádakhoz, mely miatt itt vagyok. Tehát vagy engedjen haza, vagy szabja ki a megfelelő büntetést.
Legyintek egyet, és ő a levegőbe röppen, majd néhány méterrel odébb a falhoz csapódik teste. Hangos, fájdalmas nyögéssel rogy a földre, én pedig lassan, higgadtan indulok el felé. Arcom kifejezéstelen, szemeimmel hűvösen figyelem őt, ahogy feláll és letörli szájáról a vérét.
- Nem szeretem ismételni önmagam. Ha újra hazudni próbálsz, meghalsz.
Feláll, és sápadtan, remegve bólint, fogait összeszorítva tartja egyenesen magát, arcvonási elmosódnak a fájdalomtól.
- Érzel engem? – kérdezem, szorosan előtte megtorpanva. Alacsony, talán a vállamig ér, ezért fel kell hogy nézzen rám. Csodálattal figyel engem, hangja alig hallható lágy fuvallat.
- Igen, érzem.
Elégedetten hajolok le hozzá, alig néhány centiről nézek szép szemeibe, légvételei kapkodóak, teste remeg.
- Milyen az illatom? – kérdezem, belülről pedig szétvet a kíváncsiság.
- Leírhatatlanul szép... mint a friss eső, a hó... nem tudom.
Halvány mosollyal nézek le rá, nem érzem a félelmét. Most ahogy engem néz, tisztán látom gondolatait. Szerinte nincs nálam gyönyörűbb lény a világon.
- Engem senki sem tart szépnek. Inkább fél tőlem mindenki, és ez az érzés tölti ki a szívüket – töröm meg halkan a csendet, elgondolkozva simítom végig hosszú, selymes haját. Benne nem érzem a félelmet, bátor és erős lelke van. Különleges, mindenféle értelemben.
- Elenged?
Leengedem kezemet, és hátralépek tőle. Elgondolkodva tekintek ki az ablakon. Nagyon hasznos ez a képessége, még szükségem lehet rá. Elengedni őt? Hm... igen, mást most nem tehetek.
Vállam felett pillantok vissza rá, látom hogy csodálattal figyeli szárnyaimat, tekintete a földre szóródott aranyporra kúszik, majd visszakapja arcomra, és elpirul. Nem mosolyodom el, idejét sem tudom mikor tettem utoljára.
- Elmehetsz, nem fog senki feltartóztatni. - A megkönnyebbüléstől lezuhannak merev vállai, arcán elmosódnak az aggódó ráncok. – Ha szükségem lesz rád, érted küldök valakit. Most távozz.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 12. 26. 22:07:38
|
| Silvery | 2010. 12. 22. 21:50:26 | #9902 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Megjegyzés: (L-samának)
Bűz. Visszataszító, undorítóan hányingerkeltő bűz. A ruháim, a hajam mintha magukba szívták volna a fojtogató szagot, ajkaim kelletlenül halovány fintorra húzódnak.
Puha, hangtalan, rugalmas lépteim felgyorsulnak, észrevétlenül suhanva szelem a sötétbe burkolózó, apró kisutcákat. Alig fél órája néztem végig, ahogy a legutóbbi célpontomat elszállítja az érte küldött limuzin, s ezzel egy újabb sikeresnek mondható vadászatot tudhatok magam mögött. A mai vámpír különösen fiatal volt, talán 1-2 éves lehetett, s ezért a szaga olyan erősen beleitta magát az emlékezetembe, hogy minden porcikám meg van róla győződve, hogy életem végéig magamon fogom hordozni emlékét. Vámpírok… egykor emberek voltak, de eladták a lelküket az örök életért, feláldozva szabadságukat. Soha nem fogom megérteni. Soha. A bűz, ami belőlük árad… a véréhségük… a kötelesség, hogy úgy ugorjanak, ahogy az uruk fütyül… nem éri meg. Egyértelműen nem éri meg. Én nem félek a haláltól… a szolgaság… a szolgaságnál keservesebb sors nem létezik.
A korahajnal dermesztően sötét nyugalmát elhaló sikoly töri meg, gyors lépteim egy pillanatra lelassulnak, majd tágra nyílt szemekkel kezdek el villámgyors lépésekkel rohanni a hang irányába. Ahogy közelebb érek, egyre biztosabb vagyok benne: Egy vámpír van a közelben.
Szívem megtelik bűntudattal vegyült haraggal, hogy nem vettem észre korábban. Éreznem kellett volna. Éreznem kellett volna a szagát, de a ruhámból áradó bűz megnehezítette az új szag felismerését. A francba. A francba. Az a sikoly csak rosszat jelenthetett.
Elég pár perc, hogy a szűk utcákon rohanva elérjem a célt, a bűz egyre töményebb, nyirkos, szinte ragacsos állaggal mászik orromba, megnehezítve némán ziháló lélegzetvételeimet. Szemeim tágra nyílnak, amikor megpillantom a szag forrását: a fiatal, csontsovány vámpír szinte eszetlen, állatias morgással szorít a falhoz egy eszméletlen nőt, akinek a vére lassú, lusta csordogálással folyik végig hófehér bőrén.
Ösztönösen, gondolkodás nélkül emelem fel az övemhez rögzített számszeríjat, s ahogy a vámpír kába, öntudatlan tekintettel szegezi rám szemeit, szívem biztosan megtelne szánalommal, ha jutna hely neki az őrült, keserű harag mellett… ilyen fiatal vámpírral talán még soha nem találkoztam.
Hátam majdnem összegörnyed, ahogy az émelygéssel keveredett hányinger lassan átveszi az uralmat testem felett, de ujjaim rezzenéstelen határozottsággal tartják a nehéz számszeríjat, a nyíl hegyében alig észrevehetően villan meg olykor az apró chip, mely minden kis villanással emlékeztet, hogy nincs jogom használni a kezemben tartott fegyvert. A vámpírvadászok fegyvereiben lévő chipek használatát számon tartja a vámpírvédő hivatal, s azzal, hogy vadászaton kívül használom, törvényt sértenék.
Az öntudatlan állapotban vicsorgó vámpír szeme veszélyesen villan, arcom meg sem rezzen, minden mozdulatom villámgyors, mikor felém ugrik, s hangos, állatias üvöltés hagyja el ajkait, ahogy a hosszú, fényesen csillámló ezüst tőr átdöfi a hasát. Még mindig üvöltve kap felém kezeivel, szemeim összeszűkülnek, s egy könnyed elegáns mozdulattal lépek hátrébb, a hajnal első sugarainak halovány fénye lágy csillogással táncol a tőröm élén, s a környék ismét nyugodt, hátborzongató némaságba burkolózik, miután a vámpír feje lágy puffanással ér földet. Szemeimet lehunyva emelem fel arcomat, a magas házak közé nehezen férkőznek be a bátortalan hajnal visszafogott sugarai, csupán egy vékony, alig észrevehető sávban világítják meg a szürke aszfaltot. Halk sóhajjal lépek a nő mellé, hideg ujjaim puhán simulnak nyaki ütőerére, s hosszút pislogva állok fel. Meghalt. Az én hibám. Későn jöttem. A picsába. Életemben először… életemben először hibáztam ekkorát, s figyelmetlenségem egy ember életébe került. Ez a vámpír még fél éves sem volt, ebben biztos vagyok. Talán még 2-3 hónapos se… nem tudom… de azt tudom, hogy éheztették. Valószínűleg még szívességet is tettem neki azzal, hogy megöltem. Előbb utóbb úgyis visszakerült volna a gazdájához… mind visszakerülnek… minden szökevényt elkapnak… az angyalok elől nincs menekvés. És egy ilyen gazdával leélni a hosszú, soha véget nem érőnek tűnő szolgaéveket…
Halk léptekkel indulok el kifelé a sikátorból, a kínzóan néma csend szinte zavarja fülemet, rossz érzés kerít hatalmába a túlzott nyugalomtól. Azt hiszem itt az ideje hazamenni, és lemosni magamról a vadászat undorító mocskát és a hányingerkeltő bűzt, mielőtt tényleg rosszul leszek… talán jobban jártak, akik egyszerű embernek születtek… akik nem érzik a vámpírok bűzét, és akik egyszerű, nyugodt életet élhetnek. Azoknak a vámpírok csodálatra méltó, gyönyörűséges lények… nem ismerik ezt az oldalukat… nem ismerik a szánalmas szolgaság mocskos részleteit és a halhatatlanság borzalmas hátrányait. Én ismerem. A vadászok tudják… természetesen az angyalok tesznek róla, hogy mások ne is tudják meg. Ha az emberek tökéletesen tisztában lennének azzal, hogy mit vállalnak, mikor aláírják a vérszerződést… akkor a vámpírok szépen lassan elfogynának, mert senki nem jelentkezne. Szerintem…
A gerincemen hirtelen vérfagyasztó fagyosság fut végig, megtorpanok, visszatartott lélegzettel merevedik meg minden porcikám. Testemben végigárad az ismeretlen érzés, kezeim megremegnek, s életemben talán először mintha a félelem apró szikrája rohanna végig rajtam, de a szívemet elkerüli. A szívem egy pillanatra sem retten meg, talán testem megremeg a félelemtől, de szívem számára ez mindig is ismeretlen fogalom volt, és valószínűleg ez örökre így is marad. Fejlett érzékeim még jobban kiéleződnek, szemeimet lecsukva hallgatom a levegő legapróbb rezzenéseit, tudom, hogy megérzéseim megbízhatóbbak, mint látásom. Az én szakmámban elkéstél, ha csak akkor védekezel, mikor már megpillantod az ellenséget.
Halk, néma szárnysuhogást hallok, s szívem kihagy egy hosszú ütemet, még soha nem éreztem mégis tudom… mintha mindig is ismertem volna az érzést, a különös, ismerősen ismeretlen szagot… egy angyal. Tudom. Érzem. Biztos vagyok benne… és nem csak abban. Bőröm felszínét szinte csípi, ahogy a dühe testembe áramlik… érzem a belőle áradó haragot, a vérszomjat, a kegyetlenséget, a meggondolatlanságot. Meg fog ölni. Meg akar ölni. Tudom.
Nem félek a haláltól, de nem fogok azért meg halni, mert megszabadítottam a várost egy könyörtelen angyal veszett kutyusától. Még akkor sem, ha amit tettem egy kissé törvénytelen. Önvédelem volt… mondhatjuk.
Az alig hallható suhogás egyre közeledik, ujjaim remegve szorulnak a pisztolyomra, mutatóujjam kísértetiesen lassan csúszik a ravaszra, s ahogy a hófehér szárnyak előbuknak az épület mögül, már dördül is a fegyverem.
Üvöltés… hatalmas, épületet remegtetően vérfagyasztó, dühös sikoly, s lábaim alig érik a földet, ahogy futásnak eredek. Tudom, hogy az apró lövedék alig pár másodperc előnyt adott, de nem is emiatt lőttem meg. A chipek használatát számon tartják, így most már mind a céh, mind a vámpírvédő hivatal, mind az angyalok tudnak a jogtalan támadásról… azt hiszem magyarázkodni ráérek, ha túléltem.
Épphogy van időm kifordulni egy forgalmasabb útra, hirtelen lábaim mintha összeakadnának, s hatalmas puffanással zuhanok előre az óriási lendülettől. Halkan felnyekkenve próbálok gyorsan feltámaszkodni, s ekkor veszem észre, hogy kezeim és lábaim vékony, haloványan fénylő, ezüstös láncokkal vannak lebilincselve. Szemeim tágra nyílnak, a hátam mögött kárörvendő, dühös kacajt hallok, s hátra pillantva látom, ahogy lendül a hosszú acélpenge. Szívem szinte megszűnik dobogni, a levegő bennem reked, ahogy felkészülök a fájdalomra, s utána az örök, békés nyugalomra, de egy hangos csattanás kizökkent a szívszorító várakozásból. Kinyitom összeszorított szemeimet, s látom, hogy támadómmal szemben egy másik angyal áll, kardjával kivédi a rám törni készülő csapást.
- Davido! Elég. Nem szolgáltathatsz igazságot önkényesen. Ha megérdemli, úgyis halál lesz a büntetése. – Halk morranással ereszti le a fegyvert a hosszú, fekete hajú angyal, sötét tekintete gyilkosan villan rám, s az én ajkaimra visszafogott mosoly kúszik. Megmenekültem… megmenekültem… nem hiszem el… túléltem… eddig.
Tekintetem a meglőtt szárny felé siklik, felhorkanni sem tudok a meglepettségtől, mikor megpillantom az apró, alig észrevehető sebet. Hihetetlen. Az a chip egy erősebb vámpírt is hosszú percekig lebénít… a gyengébbeket akár napokig… ennek az angyalnak meg sem kottyant… mint ahogy a lőtt seb sem. Nem hiszem el…
Már javában délelőtt van, s egy hatalmas légterű teremben állva várjuk, hogy megérkezzen Raphael, New York vezetője és ura. A tíz arkangyal egyike, akik a világot uralják. Soha nem hittem volna, hogy találkozhatok vele. Soha nem hittem volna, hogy találkoznom KELL vele. Sem kedvem, sem időm, sem energiám nincs ahhoz, hogy jól viselkedjek… pedig tudom, hogy elég egy rossz szó, és az életemmel fizetek. Gyűlölöm. Gyűlölöm a gondolatot is, hogy valakinek a társaságában ennyire gyenge és kiszolgáltatott legyek. Ezért gyűlölöm az angyalokat. Az emberek között élve megszoktam, hogy erősnek számítok. Megszoktam, hogy akármilyen helyzetben meg tudom védeni magam, és a vámpírok többségét is le tudnám győzni. És most… most arra ítéltettem, hogy találkozzak valakivel, aki talán egy gondolatával véget tudna vetni rövid, gyenge halandó életemnek. Hátborzongatóan idegesítő gondolat.
Az ezüstös bilincsek még mindig összeláncolják csuklóimat és két lábamat, s dühösen, fáradtan topogva nézek ki a fényes napsütésbe... Tegnap este nem gondoltam volna, hogy reggelre ide jutok… semmit nem aludtam, zihált, ingerült és fáradt vagyok… haza akarok menni.
A teremben számos vámpír, angyal és rajtam kívül még néhány ember is tartózkodik, mindenki feszülten, visszafojtott lélegzettel várja a megbeszélés vezetőjét, páran halk, visszafogott hangon vitáznak az adott ügyekről, de én nem figyelek rájuk, gondolataim és a bennem kavargó számtalan, vegyes illat és szag sokasága eltereli figyelmemet.
Nem tudom elhinni, hogy még az angyalok is félnek tőle. Én mégsem érzek semmit. A szívem meg sem rezzen, nyugodt, lassú, kiegyensúlyozott lüktetéssel pumpálja a vért ereimbe. Érzem a félelmüket… érzem a feszengésüket. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok. A vámpíroknál már megszoktam, hogy az erősebb érzelmi hullámaik haloványan az én testemben is szétáradnak… de hogy az angyaloké is… lehetetlen… vajon ez normális? Nem hinném.
Hirtelen mintha megfagyna a levegő, szívem ledermed, összebilincselt kezeim vadul remegni kezdenek, s szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől… miért? Miért érzem ezt? Félek. A testem reakciója őszintén tükrözi a rettegést, mely olyan hirtelen tör szívemre, mintha egy villám csapott volna belém. Félek. Tényleg félek. Életemben először. Miért? A szívem… fáj… fáj…
A teremben tovább vitáznak az eddig zúgolódók, mintha semmit nem éreznének, s fogaimat erősen összeszorítva nyugtatom le szívemet, de az érzés egyre erősödik.
Az ajtó hirtelen csapódik ki, szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, szemeimmel makacsul a földre meredek, egy pillantást sem vetek a belépő arkangyalra, mégis tudom, hogy ő az. Ez az erő… nem hiszem el… elképzelni sem tudtam… eddig elképzelni sem tudtam. Ez az érzés. Lehetetlen.
Telnek a percek, az angyalok sorba vonulnak elé, s testem lassan lenyugszik, ahogy szívem hozzászokik az eddig ismeretlen érzéshez: a félelemhez. Lomhán emelem fel szemeimet, s életemben először pillantom meg New York arkangyalát, és a váratlanul gyönyörű látvány könnyedén, visszavonhatatlanul ejti rabul tekintetemet. Meseszép. Nem tudtam. Nem tudtam, hogy ennyire tökéletes lény létezhet a földön. Arca hibátlanul ívelt, lágy vonalú, mégis kemény határozottságot sugall, olyan, akár egy faragott márványszobor, akár egy eszményi festmény, mely vonzza a mit sem sejtő, elkalandozó tekinteteket, s örökre rabul ejti őket. Örökre. Szőke, lágy hullámokban leomló haja természetes puhasággal keretezi arcát, már-már istennek tűnő szépséget kölcsönözve hordozójának, s a tömény, fagyosan zafírkék tekintet érzelemmentes ridegséggel mered a hozzá beszélő angyalra.
Alig pár perc néma, merev bambulás után észreveszem magamat, s végtelen hosszú pislogásra kényszerítem foglyul ejtett szemeimet. Nyugi. Nyugi. Nyugi. Csak törődj úgy vele, mintha egy normális ember lenne. Attól még, hogy arkangyal, és valószínűleg nála igaz a mondás, hogy a tekintetével ölni tud, még nem ér többet, mint akárki más ebben a teremben. Kizárt, hogy könyörögni fogok, fejet hajtok előtte vagy bármi olyat csinálok, ami ütközik az elveimmel. Nincs az az isten, erre megesküszöm magamnak.
Látom, ahogy a rám támadó angyal előlép, s szemforgatva hallgatom a mondókáját, kezeim ökölbe szorulnak, s nagy nehezen sikerül visszafojtanom egy gúnyos felhorkanást. Nem az én hibám, hogy nem tudja kordában tartani a veszett kutyusait. Inkább megköszönhetnék, hogy megszabadítottam a várost tőle.
- Majdnem megölte ő maga a vadászt, de szerencsére meghiúsult. – Hallom, ahogy a mellette álló vámpír Raphael fülébe dörmög lágy, érzéki hangon, s az arkangyal tökéletesen sima márványbőrén apró ránc jelenik meg a csodálkozástól, s szívem kihagy egy újabb ütemet.
- Valóban? És hogyan? – Fejemben villámgyorsan kavarognak a gondolatok, elmém pár röpke másodperc alatt rendbe szedi az összekuszálódott szálakat, s egy pillanatra tágra nyílnak szemeim, ahogy rám tör a félelem újabb, erősebb hulláma. Hát persze. Hát persze, hogy nem az érdekli, hogy megöltem e a vámpírt, vagy hogy miért öltem meg… vámpírból rengeteg van, nem kár értük… de az, hogy egy ember megvédi magát egy angyallal szemben az nem mindennapi. Mint ahogy az sem, hogy érzem a jelenlétüket… néha még az érzéseiket is… azt hiszem… talán. Nem tudhatja meg… nem mondhatom el neki… nem tudom, milyen reakciót váltana ki belőle. Talán kíváncsivá tenné, és mivel érdekesnek talál, meghagyná az életemet. Talán. De mi van ha nem? Mi van, ha apró veszélyforrásnak tekintene, és kihasználná, hogy most van ürügye örökre elseperni az útból, mint valami apró, zavaró kis muslincát? Igen. Valószínűleg ezt tenné.
A teremre néma feszültség ereszkedik, mindenki visszafojtott lélegzettel mered az emelvényen trónoló arkangyalra, mintha megállt volna az idő, s csak az én szívem dobogna már a helyiségben.
- Tán egy ember képes volt megvédeni magát egy angyallal szemben? – Átfogalmazva ismétli meg a kérdését, de semmi haszna. A rám támadó angyal földbe gyökerezett lábakkal, mozdulatlanul, szótlanul, üveges tekintettel mered maga elé, ahelyett, hogy válaszra nyitná ajkait. Miért nem mond semmit? Neki kéne válaszolnia, nem?
A teremben egyre feszültebb a hangulat, szinte már szikrázik a levegő, s mély lélegzetet veszek, majd szinte akaratom ellenére, megállíthatatlanul törnek ki ajkaim közül a szavak.
- És akkor mi van? – Kemény, rezzenéstelen hangom borzongatóan visszhangzik a hatalmas helyiségben, szépen, lassan szegeződik rám minden tekintet, de én mereven fúrom szemeimet Raphael mélykék, távolságtartó tekintetébe, melyben hosszú, soha véget nem érő évszázadok bölcsessége és terhe tükröződik. Szívem mintha torkomban dobogna, de már nincs benne rettegés. Már nem érdekel semmi. Ha az a sorsom, hogy meghaljak, azért mert megóvtam a várost, akkor büszkén és emelt fővel vállalom.
Arcomat magabiztosan emelem fel, lassú, nyugodt léptekkel indulok előre a terem végéből, láncaim csörgése újra és újra megtöri a terem egyre feszültebb csendjét. Ha az a gyáva angyal bepisil a gondolattól, hogy elmondja mi történt, akkor azt hiszem nekem, egy halandónak kell elmesélnem. Bátran húzom ki magam, mikor közvetlenül elé érek, mindvégig kitartóan állom a jegesen kék tekintet súlyát, nem töröm meg a nyugtalan szemkontaktust.
- Jonathan Cromwell vagyok, vadász. Engem vádolnak, úgy gondoltam elmesélem az én verziómat is. Mellesleg az alkotmány és az ide vonatkozó jogszabályok szerint nincs jogotok megbilincselni, leláncolni és fogva tartani. – Szemrebbenés nélkül ejtem ki a vakmerő szavakat, s tudom, hogy mindvégig az életemmel játszom, mintha lassú, veszélyes táncot lejtenék egy halálos penge élén. Nem érdekel, mit mondanak. Tudom, hogy igazam volt. Tudom, hogy helyesen cselekedtem.
Lazán int ujjaival, a csuklóimat és bokáimat tartó bilincsek egy szemvillanás alatt válnak finom, apró szemcséjű porrá, s a puha, békés szellő lágy fuvallattal játszadozik egy csillámló porszemekkel. Csodálatomat legyűrve pillantok csuklóimra, s könnyed mozdulatokkal masszírozom meg gyengéden bőrömet, élvezve, hogy visszakaptam végtagjaim teljes szabadságát. Máris jobb.
- Miképpen voltál képes megóvni magad egy angyal támadásával szemben? – Lassú mozdulataim egy szempillantás alatt ledermednek… igen. Tudtam, hogy ez érdekli. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni… de nem tudom… nem tudom, mit mondjak. Magam sem tudom, hogyan voltam rá képes.
Torkom egy pillanatra összeszorul a tanácstalanságtól, s szívem retteg a gondolattól, hogy valószínűleg minden rezzenésemet átlátja, minden mozdulatom, minden gondolatom árulkodó jel. Gyűlölöm. Gyűlölöm ezt. Nem bírom.
- Csupán szerencsém volt. A haragja valószínűleg elködösítette elméjét, így volt időm rá, hogy eltaláljam a szárnyát és elmeneküljek. – Ismét kihúzom magam, magabiztos szívvel, határozottan, már-már enyhe gőggel ejtem ki a hazugságot, s tudom, hogy az angyal bármikor leleplezhet, de nem moccan, nem szólal meg. Egyértelmű volt, hogy éreztem a jelenlétét. Szinte még nem is láttam, mikor meghúztam a ravaszt…
A teremben ismét pattanásig feszül a levegőben szétáradó félelem kesernyés, tömény szaga, szinte érzem a körülöttem állók szívének rendezetlen dübörgését, rezzenéstelen, mozdulatlan, komoly arcvonásokkal meredek a rideg, fagyos tekintetbe, s mintha magába akarna szívni a mélykék szempár… mintha a fejembe látna, s nyitott könyvként olvasná minden egyes apró, titkos gondolatomat.
Látom, hogy a mellette álló vámpír ajkaira halovány, kissé gunyoros mosoly kúszik, de az ő arca mindvégig merev marad, s a levegő egyre fagyosabb, mintha minden érzést, minden pozitív gondolatot kiszívna belőlem, hogy csak a hazugságom utáni bizonytalanság, és a szívemben éledezni készülő félelem maradjon. Testem enyhén megremeg, nem tudom, hogy a hideg érzetétől, vagy a rettegéstől, de nem hagyom, hogy arcom megrezzenjen. Nem. Mindvégig büszke határozottsággal, emelt fővel állom tekintetét.
- Meg akarsz halni, vadász, hogy hazudsz egy arkangyalnak? – Hangja nem dühös, halk és vérfagyasztóan, dermesztően nyugodt. Szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra bennem reked a levegő, s arcomról lehull a rezzenéstelen lepel. Szívverésem ismét az egekbe szökik, kitépem szemeimet a tekintete hosszú ideig tartó fogságából, de azt az örömöt nem adom meg neki, hogy a földre sütött tekintettel hajtok előtte fejet. Nem… ó, nem. Azt soha. Jonathan Cromwell nem hajt fejet senki előtt.
Arcomat enyhén oldalra fordítva meredek a széles üvegablakra, mintha megnyugtatna a Nap fényes sugarainak játéka a vékony üvegen, pedig minden egyes másodpercben egyre idegesebbé válok. Olyan idegessé, mint még soha. Ki akarok jutni innen. Úgy érzem megfojt a közelsége, fuldoklom a tekintetétől. Fuldoklom az erejétől és a kegyetlenség csillanásáról a szemeiben. Rosszul vagyok.
Azzal, hogy megszakítottam a szemkontaktust, szívemről mintha egy apró kő legurult volna, mintha ismét csak én uralkodnék magam fölött, s nem kell éreznem, ahogy az átható szempár a gondolataimban kutatva mered rám… vajon… vajon tényleg képes rá? Különben honnan tudta volna, hogy hazudtam? Lehet, hogy a reakcióimból… igen… lehet. Remélem.
Szinte észre sem veszem, ahogy eltelnek a másodpercek, bár fogalmam sincs róla, hogy mennyi ideje ereszkedett némaság a teremre. Az idő fogalma megszűnik létezni, minden érzékemet elveszítem, hogy felmérjem gyorsaságát. Mióta tart a megbeszélés? Nem tudom… talán 15 perc… de lehet, hogy már 2 óra is megvolt. Nem tudom. A Nap állása szerint talán annál is több.
Lassú mozdulattal fordítom ismét előre arcomat, a túlzott csend, a túlzott nyugalom nyomasztóan nehezedik egyre jobban rettegő szívemre, különös érzés kerít hatalmába, s mikor szemeimet lassan kinyitom, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne sóhajtsak fel az ijedtségtől, testem meginog, ahogy lábaim ösztönösen hátrálnának, de nem hagyom, hogy reakcióim leleplezzék gyengeségemet. Raphael előttem áll, talán alig egy méter választ el minket, tágra nyílt, ledöbbent szemeim ismét elvesznek tekintetében. Végem van.
Visszafojtott lélegzettel meredek rá némán, gondolataim teljesen összekuszálódnak… közelről még szebb… hihetetlen, hogy létezik ennyire gyönyörűséges lény a földön… miért… miért kell ilyen kegyetlennek lennie? Azok a szemek… azoknak a szépséges szemeknek nem szabadna ilyen végtelenül ridegnek lenniük.
Szemei mintha összeszűkülnének, s hirtelen egy erős, fojtogató érzés tör rám. Nem tudom, honnan jött, de úgy érzem, mintha kényszerítene a beszédre. Mintha erős ujjak szorulnának a nyakam köré, és mint ahogy a citromból kifacsarják a levet, ki akarnak belőlem préselni minden apró információt. Mindent. Az érzés egyre erősebb, és én nem is próbálok ellenállni neki. Pedig érzem magamban az erőt. Tudnám, hogy sikerülhetne, de nem akarok játszani az életemmel. Igaz, nem félek a haláltól, de nem akarom, hogy létezésem értelmetlenül érjen véget.
- Megéreztem a jelenlétét. A szagát. – Hangom nyers, kevésbé határozott, mint legutóbb, de még mindig nincs benne félelem, s az arkangyal tekintetében elégedettség tükröződik, melytől hideg, szinte fájó borzongás fut végig gerincem vonalán.
Oldalra billenti fejét, s ismét összekapcsolja tekintetünket, de szemeiben most mintha kutató, őszinte kíváncsiság csillanna, szárnyait enyhén megemeli, nem tudom, hogy szándékosan akarja elvonni a figyelmem, vagy ösztönös mozdulat volt, de mégis visszafogottan elámulva csodálom, ahogy a sötét tollakon megcsillan a besütő napfény, s kábítóan ezüstös árnyalatban tündököl minden négyzetcentimétere. Utálom, hogy ennyire csodaszép. Annyival könnyebb lenne gyűlölni, ha csúnya lenne.
- Egy vadász, aki érzi az angyalok szagát? Úgy tudtam csak a vámpírokat érzitek. – Ismét elfordítom tekintetemet, kezeim ökölbe szorulnak, ahogy érzem magamon szemeit. Ki akarok jutni innen. Ki KELL jutnom innen. Nem bírom. Tényleg megfulladok.
- Eddig én is. – Hangom egy kicsit indulatos, ordít róla, hogy a hátam közepére sem kívánom már ezt a beszélgetést, s minden porcikám üvölt, hogy végre kimehessek a zárt szobából, s fellélegezve szívhassam magamba New York szmogos, piszkos és büdös, de mégis friss levegőjét, mely után most kínzóan sóvárog ólomsúlyú szívem.
- Engem is érzel? Ha elmennék, felismernéd, merre jártam? – Szemeim tágra nyílnak, egy röpke pillantást lopok az érdeklődő tekintetéből, testem megfeszül, ahogy pulzusom még tovább nő, s másodpercről másodpercre egyre kényelmetlenebbnek érzem a társaságát.
Enyhén megrázom fejemet, hosszú, barna, zihált tincseim előre hullnak a mozdulattól, s egy gyors, nyugodt simítással varázsolom őket ismét fülem mögé. Legszívesebben üvöltenék, legszívesebben elrohannék innen, úgy érzem minden másodperc alatt egy évet öregszem. Soha többé nem akarok találkozni vele. Ha egyszer kijutok innen, soha többé nem kerülök összetűzésbe egy angyallal sem, ez biztos. Nem juthatok még egyszer ide. Nem…
- A szobában lévő vámpírok bűze mindent elnyom. – Hangom egyre kevésbé visszafogott, most már szinte tiszta ingerültség beszél belőlem, s körmeimet tenyerembe mélyesztem, hogy a fájdalom érzése kizökkentsen a fülledt, fullasztó levegő sűrű fojtogatásából, a félelem lassan eloszlik, ahogy kezdek hozzászokni a rideg tekintethez, s a helyét irritáltság, felkavart érzelmek veszik át. Gyűlölöm az ekkora hatalmú személyek társaságát.
- Kifelé mindenki, a megbeszélést holnap folytatjuk. – Hangja meglepően hangos, szavai megkérdőjelezhetetlen és egyértelmű parancsként hangzanak, s akaratlanul is összerezzenek egy pillanatra, majd ismét keményen mélyedek tekintetébe. Természetesen nem értettem félre a szavait… egyértelmű volt, hogy a „mindenkibe” én nem tartozom bele. De nem fogom megadni neki, amire vágyik. Nem fogok rettegni, nem fogok meghunyászkodni, nem csinálom azt, mint mindenki más. Én nem.
Hangtalanul, néma idegességgel vonulnak ki az emberek, szinte érzem bőrömön a belőlük áradó elégedetlen szikrákat amiatt, hogy ilyen hirtelen berekesztette a megbeszélést, és feleslegesen fáradtak ide, de senki nem szól egy szót sem. Természetesen senki nem ellenkezik, valószínűleg még a gondolataikban is félnek elégedetlenkedni, csak az irányíthatatlan érzelmek halovány hullámai árulkodnak róluk. Igen. Raphael arkangyal szava szent és sérthetetlen. Számukra.
Ahogy lassan érzem távolodni őket, a szaguk egyre gyengébben fojtogatja orromat, s szemeimet lehunyva veszek mély levegőt. Hallom szárnyainak néma suhogását, ahogy gyengén megmozdítja őket, s a felkavart levegő puha szellője gyengéd fuvallattal simítja végig arcomat, s az édes illat bódítóan mászik orromba. Mint a forró nyári zivatar utáni kábító, tömény eső mámoros illatának, s a puha, fagyos hópelyhek hideg, keserédes, érintetlen aromájának finom keveréke. Elképesztő. Több millió közül is felismerném.
Testem beleborzong az édes illatba, mely szinte simogatva kényezteti érzékeimet a vámpírok keserű, visszataszító szaga után, testem megfeszül, s elszántan, magabiztosan nyitom ki szemeimet, tekintetemben most egy apró csepp hezitálást sem hagyok megcsillanni.
- Nem érzek semmit. Talán csak tévedtem. Viszont úgy hiszem ennek mind semmi köze a vádakhoz, mely miatt itt vagyok. Tehát vagy engedjen haza, vagy szabja ki a megfelelő büntetést. – Szavaim már-már parancsolóak, minden porcikám megfeszül az éles, túlzottan vakmerő és meggondolatlan szavak lehetséges következményeinek nyomasztó gondolatától.
|
| Levi-sama | 2010. 12. 20. 22:41:08 | #9867 |
Karakter: Raphael arkangyal
Raphael
ZENE
A szél simogatja bőrömet, mellettem egy aprócska fecske szeli a levegőt. Az égbolt kékje elvész tollainak ébenfekete fényében.
Távolból felém szűrődik templomi harang kondulásai. Egy gyermeki hang énekel.
Folytatom tovább utamat, s széles mezők, csillogó tavak, szikrázóan csordogáló víztől duzzadó folyók suhannak el alattam. Alábukva megérintem szárnyaim végével a vizet, ujjaimmal megfodrozom felszínét, majd ismét a magasba lendülök. A napfény szikrázik ezüstösen csillogó szárnyaimon, lebbenéseimre aranypor szóródik körém, melyen ragyognak a napsugarak.
A távolból már látom a város körvonalait, és körülötte, mint egy sötét, vészjósló aura, ott szürkül a szmogos levegő.
Kelletlenül emelkedem a magasba, a felhők fölött folytatom utamat, majd egy kecses alábukással közelítem meg az arkangyal torony tetejét. Finoman érintem meztelen talpaimat a hideg márványhoz, s lecsukom szárnyaim. Fehér ruhámat testem körül lebegteti a szél, ahogy a liftajtóhoz sétálok.
Odalent a nagyteremben zúgolódás tompa zaja szűrődik ki a folyosóra, s mikor egy intésemre kitárul a duplaszárnyas, széles ajtó, azonnal néma csend borul a vitázókra. Belépek, égkékségű hideg tekintetem végighordozom a rám várókon. Vámpírjaim a fal mellett állnak, a közangyalok pedig középen. Hátravetem vállam felett ezüstszőke, göndör hajtincseimet és kényelmes lassúsággal besétálok. A sarokban kis csoportban álló emberekről tudomást sem veszek, mert nem érdekelnek.
Lábaim nesztelenül, éterien alig érintik az ezüstmintázatú hófehér márványpadlót. A terem falain óriási ablakok tátonganak, középen hatalmas, ragyogó kristálycsillár, és a másik és egyben utolsó dísze a helyiségnek az én trónom. Ezüst és fehér alabástrom, díszes faragványokkal. Kis emelvényen áll, pont úgy, hogy az ablakokon besütő napfény bárhol is süt be, az vakítóan szemkápráztatóvá tegye.
Fellépek az emelvényre, lassú mozdulattal leülök trónomra, majd megpihentetem karcsú és mégis erős kezeimet a karfákon.
Néma csend.
Ismét hallani távolról a harang halk csendüléseit.
Szobor merevségű arcom kifejezéstelen, ahogy mindig. Évezredek óta nem festette meg már semmilyen érzelem, lelkem kongó üresség csupán. Kötelességem vezetni ezt a földrészt, de az emberiség sorsának alakulásával egyre kevesebbet törődöm. Nem is értem, miért ülök itt, amikor szívesebben szelném a levegőt valahol odakint, a gyönyörű tavak és erdők felett, amelyekből egyre kevesebb van, mert az emberek száma nő, és életterüket tágítják.
Intek a kezemmel, megadva az engedélyt.
Dimitri lép elém, meghajol és a tömeg felé fordul.
- Kezdődjék a meghallgatás!
Sorra járulnak elém az angyalok. Az egyikük, Davido, egy magas, karcsú, sötéthajú és sötétszemű teremtmény panasza felkelti érdeklődésemet.
- Rafael, mint vezetőnkhöz fordulok feléd – kezdi mély hangján. – Teremtményem nem önös érdekből szökött el tőlem, befolyás alatt állt. Nem is hívtam a vadászokat, egyikük mégis elkapta, s ahelyett hogy visszaszolgáltatta volna nekem, megölte őt. Igazságszolgáltatást akarok, haragom végtelen!
Dimitri hajol fülemhez.
- Majdnem megölte ő maga a vadászt, de szerencsére meghiúsult.
- Valóban? És hogyan?
Nem válaszolnak, csend borul a teremre. Összevonom szépen ívelt szemöldököm, ránc szökik sima homlokomra.
- Tán egy ember képes volt megvédeni magát egy angyallal szemben?
Ha lehetséges, még mélyebb csend borul a teremre.
- És akkor mi van? – csendül egy tiszta, fiatal és életerős hang. Minden tekintet felé fordul, mert volt oly merész, hogy angyalok társalgásába kotyogott.
A sarokban lévő emberek közül egyetlen egy mer visszabámulni rám, egyenesen jégkék szemeimbe. Világosbarna szempár, bennük büszkeség és intelligencia. Bátor és erős lélek, körülötte szinte bizsereg a levegő, érzem rajta hogy nem akármilyen ember. Egy vadász.
Karcsú, alacsony termetű, hosszú bőrkabátban van. Csukóin és bokáin mágikus ezüstláncok. Aha. Szóval ő az.
Engedély nélkül elindul felém, lépteire csörögnek láncai, s ahogy végighúzza őket a márványpadlón, csikorgó hang kíséri útját a mély csendben. Hallom izgatott szívének verdesését, légvételeinek kapkodását, érzem félelmét, mégis bátran lépked felém egy olyan szituációban, amelyben senki más nem merné ezt megtenni.
Megtorpan, kihúzza magát.
- Jonathan Cromwell vagyok, vadász – közli velem tisztán és érthetően, hangja sem remeg. – Engem vádolnak, úgy gondoltam elmesélem az én verziómat is. Mellesleg az alkotmány és az ide vonatkozó jogszabályok szerint nincs jogotok megbilincselni, leláncolni és fogva tartani.
Intek egyet, a láncok pedig aprócska szikrázó porrá válnak, és a szél kisodorja az ablakon, mint szikrázó ezüstfelhőt. Végighordom rajta tekintetem. Nekem nem szükséges bemutatkoznom, mindenki tudja ki vagyok.
Nos, az ő verziója nem érdekel. Engem csak az foglalkoztad, hogy...
- Miképpen voltál képes megóvni magad egy angyal támadásával szemben?
|
|
