|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Silvery | 2011. 03. 17. 22:50:56 | #12349 |
 Karakter: Jonathan Cromwell
Hirtelen terem előttem, mintha a semmiből jelenne meg alakja, s arra sincs időm, hogy igazán megrettenjek, ujjai torkomra simulnak. Nem durván, de fenyegetően... Épp eléggé fenyegetően ahhoz, hogy minden porcikám görcsbe ránduljon, s szívverésem a csillagos egekig küzdje fel magát. Szemeim elkerekednek, a kimerültséghez a félelem jeges, fullasztó érzése társul, mely könnyedén taszítja uralma alá fáradt testemet. Ne… nem ezt akartam.
Szemeiben rideg, veszedelmesen érzelemmentes fény csillan, szinte látom tükröződni tekintetében az ezredévek súlyát, minden emberi, minden élő eltűnik a máskor oly gyönyörűen örvénylő szempárból. Tényleg nem ezt akartam.
- Bocsánat. – Gondolkodás nélkül, ösztönösen ejtem ki a rövid szót, hangom elhal, szinte csak sóhajként töri meg a terhes csendet. Csupán néhány röpke pillanat telik el, elborult elmém kiürül, a gyors reakciót is csak a túlélési ösztön diktálta. Kapkodó gondolataim gyorsan csillapodnak le, hisz munkám során megszoktam az életveszélyt, s ahogy felfogom a történteket, szívemet egy egészen új érzés kezdi facsargatni. Megbánás. Őszinte megbánás.
Ő kedves volt velem. Kivételezett velem… és én azzal hálálom meg, hogy tovább feszítem és feszítem a húrt? Igen. Ez általános emberi reakció… ha valaki a kisujját nyújtja, akkor az egész karja kell. De én nem elégszem meg azzal sem. Mindenét akarom… a figyelmét, a kedvességét, a bizalmát, a lágy tekintetét, a mosolyát, a szavait, a hangját, a bölcsességét, az… érintését? Elég! Miért kavarognak ilyen gondolatok a fejemben? Hiszen olyan távul vagyunk egymástól akár az ég és a föld…
Megreszket testem, s magamban hiába látom be az imént elkövetett hibát, túlzott büszkeségem nehezen engedi ajkaimra a szavakat.
- Sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni... – Halkan lehelem a bocsánatkérést, fáradt izmaim megfeszülnek, elmém még mindig élesen, tisztán koncentrál, az adrenalin elűzi a kimerültség érzését, csupán visszafogott zsibbadásként érzékelem, hogy a határaimat feszegetem. Soha nem tudtam, hogy ennyire gyenge vagyok. Eddig soha nem tudtam… gyűlölök újra és újra rádöbbenni.
- Tanulj önuralmat, vadász. – Vérfagyasztóan halkan, parancsolón leheli a szavakat, rideg, kemény reakciója tovább korbácsolja rettegésemet, szavaihoz tökéletesen illik ujjai gyengéd érintése. Puhán simít, mégis kísérteties fenyegetés rejlik a lágy érintés mögött, körmei végigszántják bőrömet, fájdalmat nem okoz, csupán fagyos, csontig metsző borzongást… mintha csupán ezzel a lágy cirógatással sugallná szívembe a tényt, hogy még egy rossz szó, és apró darabokra morzsol. Elég… - Mielőtt én tanítanám meg neked a saját eszközeimmel. – Mellkasom megreszket, nem tudok parancsolni testemnek. A félelem minden erőmet örvényként szívja magába, s én szédülni kezdek a hányingertől, amit gyomrom görcsölése okoz. Lehetetlen. Lehetetlen, amit kér. Ő soha nem fog elég egyenrangúként tekintetni rám ahhoz, hogy ne sértse meg vele hiú büszkeségemet, s én soha nem leszek képes önuralomra, mikor sértve érzem a jogaimat. Nem akarom megbántani, de ahhoz, hogy visszatartsam az indulataimat szükségem van az Ő segítségére is… és ez az, amit soha nem fog megadni nekem. A bizalmat, amire a szívem vágyik. Talán nem is lenne képes rá. Hisz oly sokat látott, oly sokat élt, amit én elképzelni, felfogni sem tudok igazán. Hogy is tekinthetne rám többként, mint egy újabb apró hangyára a nyüzsgő bolyban?
Hát persze. Miért… miért felejtem el újra és újra? New York arkangyala áll előttem. Nem a barátom… nem a bizalmasom… igazán még szövetségesnek sem mondanám.
Hideg ujjai lecsúsznak nyakamról, némán kapok levegőért, mintha fojtogattak volna, pedig a legcsekélyebb erővel sem szorította meg torkomat. Testem megreszket, szívem megnyugszik, ahogy hátralép, s én erőtlenül, rongybabaként rogyok térdre, mikor az adrenalin kiáramlik ereimből, kimerült, zsibbadt, zsongó ürességet hagyva maga után.
Megtámaszkodom a földön, a világ mégis mintha forogna körülöttem, a csalódottság kesernyés íze tovább növeli a torkomat szorongató hányingert. Nem tudom, miért csalódtam. Mit hittem?… azt hittem, hogy el fogja mondani… hogy a bizalmába avat… ha szüksége van rám a küldetéshez, miért nem tudhatok semmit? Hát nem így lenne ésszerű? Még ha a szavaim tiszteletlenek is voltak kissé, nem jogos a kérésem? De…
Fejemet a föld felé fordítom, hajam puhán, ziláltan hullik előre, árnyékot vetve megviselt arcvonásaimra. Félek tőle. Nem szeretnék félni tőle. Miért… miért érzek fájdalmat a saját félelmemtől? Szívem hevesen dübörögve biztat, hogy higgyek benne. Elmém túlságosan gyenge, hogy felfogja a helyzetet, s a kimerültség különös józanságot lehel gondolataimra. Nem bízhatok meg benne. Csupán annyit tehetek, hogy kibírom, amíg muszáj… gyűlölöm, hogy uralkodnom kell az érzéseimen, mikor vele vagyok… gyűlölöm, hogy nem mutathatom ki mit érzek, gondolok… gyűlölöm, hogy nem lehetek mellette igazán önmagam.
Nehezen, lassú mozdulatokkal állok fel, térdeim megremegnek alattam, de elszántan használom erőm vésztartalékait. Mi fárasztott ki ennyire? Nem értem… nem aludtam sokat, de elégnek kellett volna lennie. Talán a repülés? Vagy a koncentráció, hogy rendesen kiszűrjem a szagokat? Vagy lehet… lehet, hogy az érzelmeim?
Milyen érzelmek? Nem értem… a saját gondolataimat nem értem.
Nem kéne gondolkodnom.
Túl fáradt vagyok. Annyira nagyon… végtelenül fáradt.
Hallom a hangját, de tudom, hogy nem hozzám szól, így nem kényszerítem magam koncentrációra. A földre meredek, hányingeremet tovább fokozza a ruhámba ivódott bűz, ujjaim ökölbe szorulnak. Haza akarok menni. Azt akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen, és a hátam mögött tudhassam az angyalok megfejthetetlen világát. Annyira várom már. Újra az emberek között akarok lenni, ahol nem fenyeget életveszély a nap 24 órájában. Ahol erős vagyok és tekintélyem van. Mi a fenének küzdöttem ki az elismeréseket, ha az angyalok közé száműznek? Itt lehetetlen, hogy valaha is elismerne bárki.
Úgy felébrednék az ágyamban, gondolván, hogy az egész csak egy szörnyű rémálom.
Lehunyom szemeimet, tekintetem előtt megjelenik a kobaltkék szempár varázslatos örvénylése, szemei olyannyira nem emberiek, hogy megrémít, vonz magához. Úgy vonz csupán a gondolat, a képzelgés is, hogy beleborzong minden porcikám. Azok a szemek… az egyik pillanatban olyan sötétek, akár az óceánok legmélyebb habjai, egy másodperc múlva pedig már jeges, fagyosan kék pillantással néznek vissza rám. Hogy vagyok képes ilyen erős vágyat érezni egy férfi iránt? Egy angyal iránt? Nem… egy arkangyal iránt… akiben képtelen vagyok igazán megbízni…
Érzem, hogy felém lép, minden izmom megfeszül a tekintetének komor súlyától, ajkamra harapva, félve pillantok fel rá.
- Induljunk. – Hangja halk és nyugodt, mint mindig, s lassú, kimért mozdulattal lép mellém, mintha csak egy reszkető kisgyermekhez közelítene féltő óvatossággal, nehogy ráijesszen. Tartok tőle, de már nem rettegek. Úgy érzem ez az tartózkodás már soha nem fog elmúlni, pedig tudom, hogy nem így van. Mindig ezt érzem, aztán mégis újra és újra elkövetem azt a hibát, hogy túlságosan kiengedem az érzéseimet.
- Hazaviszel? – Hangom halk és érzelemmentes, a fáradtság kényszeríti ajkaimra a kérdést, viszont a kissé gunyoros folytatást a büszkeség és a dac diktálja gyenge szívemnek. – Mert úgy gondolom ideje már… - Ajkamra harapva fojtom magamba a folytatást, nem szeretném megkísérelni, hogy ismét feldühítsem… nem lenne elég erőm kibírni, ha most akarna megnevelni… a saját módszereivel… amiket inkább nem akarok megismerni, ha van mód rá.
Némán lép elém, izmaim megfeszülnek, megremegek ahogy magához ölel. Erős, határozott szorítás, testünk szorosan egymáshoz simul, de sértett önérzetem gyermetegen ellenkezik a gondolat ellen, hogy átkaroljam a nyakát. Nem akarok még ennél is közelebb kerülni hozzá.
Fellebbenünk, talpaim elszakadnak a biztonságérzetet nyújtó talajtól, s az émelygés, a gyomorgörcs fokozott erővel rohamoz meg, de makacsságom még mindig legyőzi rosszullétemet, kezeim nem moccannak, testem mellett tartom ökölbe szorított ujjaimat, teljes bizalommal engedve, hogy csupán Ő tartson meg.
Épp kinyitnám ajkaimat, hogy megismételjem a kérdést, hogy hazavisz e végre, hiszen nem kaptam választ. Már megint nem kaptam választ… mindig ezt csinálja. Elegem van.
- Beszélni szeretnék veled... – Halkan dörmög fülembe, hangja édesen, lágyan simogatja bőrömet, egész testem beleborzong a gyengédebb hangszínbe. Mi… micsoda? - …kettesben. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy egy rövidke szünet után, alig hallható sóhajjal fejezi be a mondatot, remegő kezeimmel szorosan karolom át nyakát, az ellenállás, a dac, a távolságtartás szertefoszlik a lágy hangtól, szívem vadul kalimpál mellkasomban… beszélni velem? Lehet, hogy mégis… lehet, hogy mégis elmond valamit? Vagy csak tovább akar leckéztetni, hogy máskor fogjam vissza magamat? Nem… Raphael nem olyan… akkor hát… lehet, hogy elmondja? Talán megérte a kirohanásom… talán megérte olyan erőszakosan kérdezgetni? Vagy amúgy is elmondta volna?
Kezei még szorosabban ölelnek, ajkaim lassan mozdulnak, ahogy félve formálom a rövid kérdést.
- Tessék? – Biztosan jól hallottam? Vagy lehet, hogy a fáradtságtól félreértek valamit… úgy érzem, mintha képtelen lennék gondolkodni.
- Mások előtt nem akartam elmondani semmit, te pedig túl türelmetlen vagy. Jobb, ha változtatsz ezen. – Szívem kihagy egy ütemet, mellkasom megreszket, ajkaimra mosoly kúszik, ahogy a mellkasára simítom arcomat, szinte karjai közé simulva védem magamat a hideg széltől, mely most sebesen, jeges fuvallattal tép a barna tincseim közé. Tényleg… tényleg csak ennyi lett volna? Mások előtt nem akarta elmondani… csak nekem?
Testemet furcsa, kellemes boldogság árasztja el, izmaim ellazulnak, émelygő elmémből szertefoszlik minden félelem, szemeimet lehunyva bízom rá magamat. Miért… miért tudok örülni egy olyan egyértelmű dolognak, minthogy beavat a küldetésem részleteibe? Nem tudom… mégis… úgy érzem szétvet a boldogság. Teljesen bekattantam. Igen, ez már biztos. Nem baj… különlegesnek érzem magam… mintha… mintha tényleg fontos lennék számára. Badarság… tudom, hogy badarság, de nem érdekel.
Gyorsan repülünk, sokkal gyorsabban és veszélyesebben, mint legutóbb, mégsem a félelemtől remeg testem, arcomat a mellkasán nyugtatva szívom magamba az illatát újra és újra, mélyen, hosszú lélegzetvételekkel, mintha csak az édes esőillat, a jeges aroma elfelejtetné velem a halott angyal szagát, látványát, tapintását… mindent, amit ki szeretnék verni a fejemből.
Leszállunk, s én kábán, fáradtan nézek körül, testemben enyhe csalódottság árad szét, mikor tudatosul bennem, hogy visszahozott a játszótérre. Ágyat akarok… ágyat… nem mászókákat és hintákat. Ágyat és fürdőt.
Néma sóhajjal lépek el tőle, csupán egy röpke pillantást vetek rá, tekintetemben, arcomon tükröződik a bűntudatom. Tényleg türelmetlen voltam, és erőszakosan követeltem az információkat. De ez akkor is két oldalú… ha többet elmondana, akkor kevésbé ingerülten kérdezném. Ilyen egyszerű a dolog. Nem számít… nincs erőm veszekedni… nincs erőm…
Lassan lépek az öreg fűzfa széles, zömök törzse mellé, ujjaim támaszt keresve csúsznak törzsére, majd játékosan szakítok le róla egy öregebb, kissé elszáradtnak tűnő levelet, s finoman kezdem el morzsolgatni, mintha csak arra vágynék, hogy elvonja a figyelmemet szabadon áramló gondolataimról.
- Szóval? – Hangom halk, meggyötört, lassan, várakozón ejtem ki a rövid kérdést.
Mellém lép, fáradtságomtól csak akkor veszem észre közeledését, mikor ujjai finoman csúsznak kézfejemre, testem összerezzen a váratlan érintéstől, a hirtelen magasba szökő szívverésemtől kijózanodott tekintettel pillantok fel rá.
- Ma éjjel már nem bírnád tovább, ezért holnap kerítek sort a következő munkádra. Nem lesz nehéz, sem megrázó, de annál veszélyesebb. – Hangja kimért és tárgyilagos, halkan ejti ki a szavakat, mintha csak óvná a játszótér varázslatos, nyugodt, gyermekien tiszta éjszakai csendjét, melyben szinte hallom visszhangozni a nappali boldog kacajokat és lelkes, játszadozó kiáltásokat. A hajnali harmatcseppek már kiültek a fűszálakra, lágyan csillan bennük a csillagok halványuló fénye. Nemsokára virrad.
Némán sóhajtok fel, elmerengő, ábrándozó tekintetem ujjaira siklanak, melyekkel puhán cirógatja kézfejemet, beleborzongok az érintésbe, mintha apró szikrák rohannának végig gerincem egész vonalán, s az éles borzongástól feleszmélek az ámulatból. Túlságosan elbambultam. Mit is mondott. Ja igen… már tudom. Azt hiszem. Olyan nehéz felidézni. Fáradt vagyok, és az érintése sem segít, hogy rendben tartsam a kavargó gondolataimat. Miért simogat? Miért nem tudok a küldetésre koncentrálni? Elég… nyugi…
Kényszerítem elmémet, testem megreszketve jelzi, hogy tényleg a pót-pót-pót energiatartalékaimat emészti a pillanatnyi józanság, de nem törődök vele.
- Miért? – Nem vagyok biztos benne, hogy a küldetés veszélyességét illetően kérdeztem e vissza, szívem érzései inkább azért sóvárognak, hogy elárulja, miért cirógatja ilyen gyengéd, csiklandozó érintésekkel bőrömet. Annyira jó… már ahhoz sincs erőm, hogy felfogjam, mindketten férfiak vagyunk. Egyszerűen élvezem. Többet akarok…
- Elviszlek két arkangyalhoz, és te kísérőként velem tartasz. – Még több arkangyal? Nem akarom… még több veszély… és még kisebb remény, hogy valaha a régi életemet élhessem. Akarom egyáltalán? Már ebben sem vagyok biztos. De… akarom… azt hiszem…
A kísérő vajon mit takar náluk? Vajon tudják az arkangyalok, hogy ki is vagyok valójában? Ha csak fele olyan erősek, mint Raphael, akkor is könnyedén megérzik, ha megpillantanak… lehet, hogy megpróbálja elhitetni velük, hogy csak a… kísérője vagyok… az szeretőt jelent, vagy egy egyszerű játékszert, akivel néha-néha elszórakozik? Nem tudom. Nem is akarom… ilyet még megjátszani sem lennék képes… nem.
- Kísérő? Mintha a... a... izéd lennék? – Saját szavaim csalnak pírt arcomra, lesütöm szemeimet, kezeim megremegnek ujjai között, s túl kimerült, megviselt vagyok, hogy egyáltalán megpróbáljam elrejteni zavaromat. Felemelem tekintetemet, szemeiben kíváncsiság csillan, ha eddig nem voltam teljesen vörös, most már biztos tűzpiros árnyalatban pompázik arcom. Lehet, hogy hülyeséget kérdeztem. Igen… biztosan… miért is akarná, hogy ilyen baromságot csináljunk. Nyilván nem vennék be. Egyértelmű.
-Szeretőm? Nem fogják megkérdezni, és valószínűleg mindenki tudja már, miért vagy mellettem. Nem kell megjátszanod magad, nyílt kártyákkal játszunk. – Ajkaimat összeszorítva bólintok, majd néma sóhajjal fújom ki a levegőt, engedek az enyhe megkönnyebbülésnek, mely magával ragadja testemet. Nem akartam volna egy ilyen dolgot megjátszani… nem akartam volna… máskor azt mondanám, hogy csupán színjátékból se lenne pofám hozzá, hogy felvállaljak egy férfi szeretőt… most túl fáradt vagyok, hogy átverjem önmagamat. Túlontúl fáradt vagyok… nem akarnám megjátszani, mert félek, hogy a szívem túlságosan is komolyan venné az érzést, a gondolatot. Idióta vagyok. teljesen idióta.
Hosszút pislogva próbálom kiűzni az elkalandozó gondolatokat elmémből, de mélységesen megbánom a mozdulatot, szemhéjaim szinte leragadnak, fogaimat összeszorítva kényszerítem szemeimet, hogy tágra nyíljanak. Elég. Erősebb vagyok, mint holmi testi kényszer, hogy pihenjek. Akaraterővel bármit el lehet érni.
- Mi lesz a feladatom? – Kihúzom magam, bár a mozdulat túl sok energiát vesz igénybe. Már nem számít. Erős vagyok. Még ha hozzá képest egy törékeny fűszállal érek fel csupán, nem hagyhatom el magamat. Nem hagyhatom, hogy úgy érezzem megengedhetem magamnak a gyengeséget, csak azért mert a legjobb formámban se vagyok több a szemében, mint egy idegesítő kis szúnyog, akit könnyűszerrel zúz porrá egy másodperc alatt… akkor hát nem mindegy, hogy kicsit vagyok gyenge, vagy elképesztően? Nem. Egyáltalán nem mindegy. Ezért kell tartanom magam. Ezért kell kihúznom magamat és büszkén, emelt fővel tűrnöm a kimerültséget.
- Ha a két arkangyal egyikének illatát érezted a mai tetemen, azonnal szólsz. – Szemeim egy pillanatra megrándulnak, furcsán nézek rá, vállaimat leengedve ráncolom össze szemöldökeimet. Ilyen egyszerű? Ez az a veszélyes küldetés?
- Ennyi? – Szavaimban kételkedés, hitetlenkedés bujkál, s Ő egy bólintással erősíti meg szavait. – Hát akkor... jó. És aztán? Ha nem érzem meg? Mi lesz akkor? – Nem mintha számítana… nincs olyan, hogy nem érzem meg. Nem vallok kudarcot. Én soha nem okozok csalódást… nem illik a stílusomhoz.
Nem válaszol, tekintetében nem látok érzelmeket tükröződni, komor távolságtartással néz rám, s én szinte megszédülök a terhes csend feszültségétől. Nem bírom tovább. Haza akarok menni.
- Jó, mindegy. Majd elmondod holnap... Most már nagyon fáradt vagyok. Vigyél haza… - Halkan lehelem a szavakat, s mikor rádöbbenek, hogy kicsit túlságosan utasító volt hangom, visszafogott sóhajjal folytatom - kérlek... – Még egy rövid szünetet tartok, a fa törzse irányába nyúlnék, hogy megtámaszkodjam, de Ő mintha megérezné az émelygésemet, karjaiba vesz. -…vagy vissza a toronyba, mindegy. – Szinte félálomban, megadóan suttogom a kérlelést, már nincs erőm vitatkozni. Teljesen mindegy, hogy hova visz… csak hadd aludjak. Hadd pihenjek kicsit, még soha… soha nem éreztem magam ennyire… fáradtnak.
Vállára hajtom fejemet, kezei erősen, biztosan tartják testemet, engedek szemhéjaim súlyos lüktetésének, s lehunyom szemeimet. Nem kéne… nem kéne aludnom… nem biztonságos… nem kéne ennyire kiszolgáltatnom magamat.
A bizonytalan gondolataim elvesznek a fáradtságom sűrű ködjében, szinte éjfekete leplet terít gondolataimra a halálos kimerültség. Repülünk… olyan kellemes… annyira kellemes ez a lágy, puha ringatózás… direkt repül ilyen óvatosan? Raphael…
Vízcsobogás… meleg, gyengéd simítások. Hol vagyok? Nem tudom kinyitni a szemeimet. Olyan, mintha ólomsúlyúak lennének a végtagjaim.
Nem mozdulok, s az a gyanúm, ha szeretnék se lennék képes rá… de nem is próbálom… annyira forró… mi ez? Látni akarom, mégsem merem kinyitni a szemeimet.
Erős ujjak tartanak, érintésük mégis óvatos, kényeztetően lágy. Raphael… igen… megismerem az érzést, mikor ő ér hozzám.
Megreszketek, de elmém még mindig nem tud kiszakadni a mély álomvilágból, a puha simításokat csak távoli, nem is létező érzésekként észlelem, a sötétség visszacsábít, s én örömmel adom meg magamat.
Hideg. Szemeim riadt rezzenéssel nyílnak ki, a kék tekintetben forró lángok kavarognak, ahogy rám pillant. Ismerem ezeket a szemeket. A világ összes szempárja közül felismerném.
- Mi az? – Kérdőn sóhajtok, nem is igazán tudom, hogy milyen szavakat leheltek ajkaim, pillantása megnyugtat, a hűvös levegőtől borzongó testemet felhevíti a nyugalom, ami belőle árad.
- Aludj, Jonathan. – Halkan suttog, mégis úgy űz ki fejemből minden gondolatot, mintha a fülembe üvöltöttek volna, elmémben visszhangzik a lágy, édeskés hangszín. Kimondta a nevemet… nem is… nem is néztem körül. Hol vagyunk? Otthon? Vagy… az arkangyal toronyban? Nem tudom.
Lehunyom szemeimet, képtelen vagyok nem szót fogadni neki. A gyengéd szavak olyan erővel kényszerítik vissza az álmot szemeimre, mintha mágiával szórt volna álomport szemeimre. Vajon képes rá? Lehet. De soha nem tenné meg az engedélyem nélkül… forróság… olyan kellemes forróságot érzek.
Kicsit megmozdítom ujjaimat, puha, meleg anyagot simít bőröm, s ajkaimra mosoly kúszik álmomban. Kicsit megmozdulok, ösztönösen simulok még közelebb a hőforráshoz, mely szinte felhevíti bőrömet, altató forróságot lehelve belém. Annyira jó. Hol vagyok?
Kezemet a lepedőre simítom, különös érintése van, szinte belebújnak ujjaim, lágyan cirógatja bőrömet a meleg anyag. Mély levegőt véve szorítom össze ajkaimat, elmém egyre jobban szakad ki az álmok csalogató birodalmából, s ahogy Raphael vonzó, bódító, tömény illata mászik orromba, szívverésem felgyorsul, mellkasom hevesen kezd dübörögni.
Nem merem kinyitni a szememet. Képtelen vagyok rá. Akkor el kéne löknöm magamtól.
Az Ő kezét érzem a testem körül?
Megborzongok, ahogy keze finoman mozdul meg hátamon, gerincem vonalán húzza végig ujjait, érintése olyan puha, mintha egy selyemkendővel cirógatná bőrömet. Testem megreszket, kezem tovább csúszik a lepedőn, mellkasára siklanak ujjaim, szívem egyre hevesebben, egyre őrültebb tempóban száguldozik börtönében, mintha kitörni vágyna a sötét magányból.
Bőre forró, szinte perzsel, ahogy megérintem, finoman cirógató ujjaim megremegnek. Nincs rajta póló. Rajtam sincs. Miért nincs?
Szemeim résnyire nyílnak ki. A mozdulat nem heves, elmém még lassú, nyomott állapotban van a mély, pihentető álomtól, amiből alig pár perce ébredtem.
A sötét lepel mellett vakítóan törnek be a fényes napsugarak, kicsit tágabbra nyitom szemeimet, tekintetem lassan kiélesedik, s megremegek, ahogy szárnyát pillantom meg magam fölött. A hidegtől és a fénytől óvó lepelként teríti fölém a csodálatos, sötét színekben pompázó tollakat, ajkaimra halovány mosoly ül, keze ismét végigcirógatja hátamat, s a szokott borzongás nem marad el.
Félénken húzom vissza ujjaimat, ismét a lepedőt simítom testünk között, s szemeim tágra nyílnak, mikor a bőrömhöz simuló tollakat érzem, látom magam alatt… a… a szárnyán fekszem?
Végigsimítom ismét, s most már nem úgy, mintha a lepedőt érinteném. Lágy, óvatos mozdulattal érintem a tollak alatt feszülő izomzatot, a forró erek lüktetnek ujjaim alatt, s csodálattal teli tekintettel simítom végig a meglepően erős, izmos végtagot. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen erős… gyengébbnek, törékenyebbnek tűnik. Talán csak azért, mert annyira gyönyörű. Az emberek hozzászoktak, hogy a gyönyörű dolgok törékenyek… Mekkora tévedés.
Összeszorítom megremegő ajkaimat, félve pillantok fel rá, tekintetemet lassan vezetem végig mellkasának kidolgozott izomzatán, nyakán, majd a férfias, mégis gyönyörűen ívelt arcvonásokon pihen meg tekintetem. A szemei le vannak hunyva, arca sima, rezzenéstelen, lehetetlenül tökéletes, akár egy szobor, egy festmény… mintha nem is létezne. Mintha meg kéne érintenem ahhoz, hogy biztos legyek benne, hogy itt van.
Vajon alszik? Egyáltalán az angyalok szoktak aludni? Biztos… hiszen van ágya… bár, lehet, hogy csak a szeretői miatt tartja.
Nagyot nyelve hessegetem el a zavaró, irritáló gondolatot, mellkasomat mégis hosszú-hosszú másodpercekig szorongatja egy kellemetlen érzés.
Miért tűnik olyan természetesnek, hogy vele alszom? Miért nem idegesít a testéből áradó forróság? Egy másik férfi… ráadásul még csak nem is ember. Miért… miért érzem ezt… mit tettél velem, arkangyal?
Felemelem ujjaimat, meg kell érintenem. Meg kell érintenem, hogy tudjam: létezik. Nem csak egy ábránd, s a belőle áradó meleg sem csak a képzeletem kegyetlen szüleménye. Olyan furcsán érzem magam… nyomott vagyok, mégis mintha lebegnék… rég éreztem ilyen kipihentséget, mégis nehezek a szemhéjaim… a testem forróságban fürdik, mégis reszketek, borzongok. Nem értem. Érteni akarom. Ha megkérdeznélek, vajon elmagyaráznád, arkangyal? Hiszen te mindent tudsz, nem igaz?
Nem… soha nem kérdeznélek meg. Soha nem fedném fel ezt a gyengeségemet előtted szántszándékkal. Legalább ezt az apró titkot elrejthetem előled? Remélem.
Lágyan érintem meg ajkait, mutatóujjamat leheletnyi érintésekkel vezetem végig alsó vonalán, tekintetem elmerül a tengerkék szempár forrón parázsló pillantásában, s hosszú másodpercek múlva jövök csak rá, hogy kinyitotta a szemeit. Azok a gyönyörű azúrkék szemek csábító, ellenállhatatlan melegséggel pillantanak rám, s árulkodó mozdulataimat figyelik.
Elkapom ujjamat, ajkaim szólásra, mentegetőzésre nyílnának, de nem jönnek nyelvemre a szavak. Keze ismét megmozdul hátamon, szárnyai megrezzennek, szinte minden mozdulatának rezdülését érzem magam alatt, a mocorgásától felerősödik az illata, a levegő is megmozdul körülöttünk, s csak még erősebbé, még kábítóbbá varázsolja azt a csodás aromát.
Elvesztem.
Egyikünk sem mozdul, Ő nyugodt, meghitt várakozással pillant rám, nem tudom, hogy mire számít tőlem. Talán az lenne a leglogikusabb, ha felháborodnék. Igen… minden bizonnyal. Miért kellett egy férfihoz bújva végigaludnom az éjszakát? Miért hoz ilyen kínos helyzetekbe? Miért simogat ilyen lágy gyengédséggel?
Igen… erre kéne gondolnom… akkor hát miért az jár a fejemben, hogy miért kellett felébrednem ebből a csodából?
A szárnyát simogató ujjaim megmozdulnak, halkan, az álomtól rekedtes hangon szólalok meg.
- S-sajnálom… a… a szárnyadon fekszem. - Aggódó pillantással simítom végig még egyszer a tollakat, kicsit megmoccanok, hogy felemelkedjek róla, de megállok a mozdulatban, ahogy ajkaira mosoly kúszik. Olyan forró, olyan csábító, olyan érzelmekkel teli mosoly, hogy szívem zihálása mintha megszűnne létezni, de képtelen vagyok eldönteni, hogy tényleg megtorpant e az érzelmektől túlterhelt szerv, vagy csak oly heves őrjöngésbe kezdett, hogy eggyé folynak az apró dobbanások.
Szinte teljesen ledermedek, s ha kissé sikerült is eddig feljebb tolnom magam, most visszahuppanok, izmaim megfeszülnek, ahogy a hátamat simító keze egészen fenekemtől indulva cirógatja végig gerincem vonalát, majd a hajamba túrva simítja tarkómra ujjait.
Szemeimet ismét tekintetébe mélyesztem, szinte magukba szívnak szemei, s Ő végtelenül halk, hátborzongatóan mély, érzéki hangon szólal meg, arcom kipirul a szenvedélyes, mégis nyugodt pillantástól… biztos vagyok benne, hogy ilyenre csak Ő képes.
- Tudom. – Lejjebb hajol, szinte észre sem veszem a mozdulatot, ajkaink finomat érintik egymást, s a puha simítás túlzottan is ismerős érzéseket csalogat testembe… pedig még csak egyszer csókolt meg… a tetőn… és utána…
Megszakadnak gondolataim, ahogy tarkómnál fogva húz közelebb magához, az erős kezek birtoklón érintik bőrömet, a cirógatásban már nincs finom gyengédség, inkább szenvedélyes, követelőzés, s testem megremeg a forróságtól.
Ujjaim vállára csúsznak, olyan gyenge próbálkozással kísérlem meg távolabb tolni, hogy valószínűleg meg sem érzi, talán nem is mozdultak kezeim, talán csak a képzeletemben létezett a próbálkozás. Felnyögnék, de ajkaimat fogva tartja, elkábult szemeimet lehunyva szüntetem meg az intim, forró szemkontaktust, s Ő kihasználja az apró rést, melyen sóhajom szökött volna ki, hogy elmélyítse a csókot. Nyelve szinte éget, puhán, forrón, nedvesen csúsztatja ajkaim közé, arcomra forró pírt festenek a testemben tomboló lángcsóvák, félve próbálom viszonozni nyelve játékát, remegő ujjaim válláról nyakára csúsznak, óvatosan végigsimítva a selymes, szőke tincseket. Raphael…
Egyre forróbban csókol, teljesen magához húz, nyelvének forró érintését érzem szám minden apró szegletében, s elgyengülve fürdök a szenvedélyben, amit testéből árad. Ez… ugyanaz a férfi, aki olyan végtelenül rideg, érzelemmentes tekintettel pillant rám, ha valami rosszat mondok? Tényleg ugyanaz lenne?
Felnyögök, ajkaink megremegnek a nyögéstől, a testemben lüktető forróság ágyékomban összpontosul, szívem őrült tempóban pumpálja a vért ereimbe, s ahogy megérzem Raphael merevedését is hozzám simulni, összerezzenve szakítom el ajkainkat, zihálva, lihegve tolom távolabb magamtól, remegő ujjaimmal letörlöm nedves számat, s olyan messzire csúszok tőle, amennyire csak a szárnyak börtöne engedi, s Ő szó nélkül emeli fel testemet takaró szárnyát.
Nem! Nem… én nem… nem leszek a játékszere. Nem fogom arra áldozni a rövid életemet, hogy Őt szórakoztassam, a végtelen évek elillanó pillanataként, majd emlékem elvesszen a semmiben. Nem. Ez nem én vagyok.
Mellkasom reszket, kissé felülök, s ahogy magamhoz térek a bódultságból, ajkaimat szólásra nyitom, de a felháborodott ellenkezés bennem reked. Nem… nem mondhatom, hogy rám erőltette a csókot. Nem mondhatom, hiszen én is… én is akartam, és… amint eltoltam, könnyedén eleresztett. Nem… ez a csók tökéletesen kétoldalú volt.
Elvörösödöm a tehetetlen dühtől, a szégyentől ajkaimra harapva ülök fel teljesen, s szemeim tágra nyílnak mikor rádöbbenek, hogy nincs rajtam ruha. Ösztönösen húzom össze magamat, kétségbeesett tekintetem Raphaelre siklik, és teste fogva is ejti a gyanútlan pillantást, teljesen elveszek a férfias vonások gyönyörűségében, ajkaimon halk sikkantás szökik ki, mikor megpillantom a hasához simuló merevedését, szívverésem még zihálóbbá válik, szinte fullasztó érzést keltve dübörög, s messzebb csúszok az ágyon, remegő ujjaimmal magamra rántom az ágy szélére dobott hófehér fürdőleplet.
- M… miért nincs rajtunk ruha? – Hangom megremeg, lábaimat felhúzva szorítom magamra a ruhát, szemeimet hiába próbálom távol tartani Raphael testétől, lehetetlen feladatnak tűnik, s Ő egy lassú mozdulattal ül fel az ágyon, nem válaszol. Miért nem válaszol?! – Semmire nem emlékszem, azután, hogy eljöttünk a játszótérről! – Kétségbeesetten nézek végig magamon, bőrömön nem látok semmi arra utaló jelet, hogy bármi történt volna az éjszaka, csupán a csillogó angyalpor fedi be sápadt bőrömet, szemeim még tágabbra nyílnak, s kezeimet felemelve vizsgálom meg még jobban. – És… és… miért… miért csillog mindenhol a bőröm?! Raphael! – Az egyik térdét felhúzva ül az ágyon, lazán támasztja kezeit felhúzott lábára, s olyan hihetetlenül csábítónak, vonzónak tűnik szemeimben, hogy egy pillanatra megborzongok a vágytól, hogy ismét hozzá bújjak, testem megremeg, de kitartok. Nem szabad… nem… nem… még akkor sem, ha olyan lehetetlenül gyönyörű… még akkor sem ha mágnesként vonz magához. A francba!
- Jól áll neked az angyalpor, Jonathan. – Hangja halk és nyugodt, szemeim arcára siklanak, szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet ahogy rám mosolyog, mintha csak nem is hallotta volna az előbbi kitörésemet, ajkaimat összeszorítva sütöm le tekintetemet, kibontott tincseim kócosan hullnak előre vállam fölött. Miért? Miért csinálja ezt?
Elvörösödve, kicsit lehiggadva emelem fel tekintetemet, távolságtartó vágyakozással pillantok rá, merevedésem forrón lüktet a hófehér ruha alatt, felhúzott lábaimat közelebb húzom testemhez, hangom halk, mikor megtöröm a ránk ereszkedett csendet.
- Mi… mi történt az éjszaka? – Halkan sóhajtom a szavakat, bár nem érzek különösebb fájdalmat sehol, pedig úgy tudom, az efféle szex azzal járna…
Elvörösödöm a gondolattól, ismét lesütöm tekintetemet, s Ő is halkan válaszol, hangja kissé ridegebb, s én megremegek tőle.
- Nem szokásom öntudatlan embereket letámadni. – Ajkamra harapva fojtom magamba a megkönnyebbült sóhajt, félve emelem rá szemeimet, tekintete fagyos, ahogy rám pillant. Ugye… ugye nem bántottam meg? Igazából… tudtam… valahol tudtam, hogy nem nyúlt hozzám, mégis… jól esett hallani az ajkai közül. Tényleg nem szerettem volna megsérteni...
- Raphael… sajnálom… - Halkan sóhajtok, s Ő elmosolyodik, szívem vad, forró, heves dübörgésbe kezd, ujjaim megszorulnak az ágyékomat takaró leplen, minden izmom megfeszül, ahogy ellenállok a szörnyű késztetésnek, hogy közelebb menjek. Oda akarok menni… átölelni… megérinteni… közelebb akarok lenni hozzá… miért? MIÉRT? Ne… ne…
- Jonathan… gyere ide… - Hangja nem utasító, mintha zavargó gondolataimat meghallva adna engedélyt a néma sóvárgásomra, de én a szemeimet összeszorítva rázom meg a fejemet, s jelen pillanatban képtelen vagyok haragudni rá… még akkor se, ha egy pillanatra a gondolataimba pillantott… még akkor sem megy…
- Nem… NEM! – Szinte magamat győzködöm, hátat fordítok, hátra dobom hajamat a vállam fölött, hogy addig is eltakarja fenekemet, ameddig magam köré tekerem a leplet, s az ágy szélére ülve lógatom le a lábaimat. – El-elmegyek fürdeni. – Tekintetem egy pillanatra az ablak felé téved, az égen fehér felhők gyülekeznek, melyek mögül csak néha-néha bukkannak elő a napsugarak. Tipikus őszi időjárás.
Néma sóhajjal támaszkodom meg magam mellett az ágy szélén, Raphael tárgyilagos hangon töri meg az újonnan beálló csendet, szívemnek szinte fájdalmat okoz a közömbössége, de testem meg sem rezzen.
- Rendben, de siess… nem sokára indulnunk kell. – Összeszorítom ajkaimat, ujjaim a matrac szélébe mélyednek, visszafogottan bólintok. Úgy érzem, elszállt a meghitt pillanat, s a forróság helyét lassan kezdi átvenni az aggodalom. Arkangyalok…
Felsóhajtok, épp felállnék, mikor Raphael érintését érzem vállamon, finoman tol vissza a matracra, ajkaink csupán egy röpke másodpercig simítják egymást, tekintetében birtokló fényt látok csillanni, s kihűlt testembe egy szempillantás alatt költözik vissza a forró borzongás.
- Ne dörzsöld le nagyon az angyalport. Ha azt hiszik, hogy már a magamévá tettelek, nagyobb biztonságban vagy. – Szemeim tágra nyílnak, arcomra égető, parázsló pírt csalnak szavai, s kissé felháborodva, vadul, boldogan dübörgő szívvel pattanok fel, kimenekülök karjai közül, s csak akkor merek megszólalni, mikor már pár lépéssel távolabb kerültem tőle, s képes vagyok józan gondolkodásra.
- Vagy… vagy épphogy a célpontjukká válok. – Dühösen szikrázó tekintettel ejtem ki a szavakat, bár rá kell hogy döbbenjek, hogy a lehető legrosszabb érvvel jöttem elő… hiszen valószínűleg már így is célpont vagyok… ha azt hiszik, hogy Raphael védelme alatt állok, legalább azoktól védve leszek, akik félnek tőle, esetleg tisztelik Őt valamennyire. Igen… igaza van… kizárt, hogy beismerem.
Tehetetlenül harapok ajkamra, megfordulok, gyors léptekkel indulok el a fürdőszoba felé, kezeimet karba fonva pillantok vissza a vállam fölött. Akkor is találok egy jó érvet!
- Mindenesetre, ha nem mosom le magamról rendesen, minden más szagot el fog nyomni a tömény illatod… nem hiszem, hogy ezt akarod. – Hangomban gőg bujkál, büszkén, elégedetten emelem az ég felé arcomat, majd emelt fővel sétálok be a fürdőbe, hangosan csattan mögöttem az ajtó, fülemben visszhangzanak szavai.
„Ha azt hiszik, hogy már a magamévá tettelek, nagyobb biztonságban vagy.”
Mi az, hogy… MÁR… nem… az soha… soha nem fog megtörténni. Soha nem történhet meg. Tartanom kell magam. Nem leszek a játékszere. Nem akarom…
Miért nem akarom?
Soha nem akartam családot… csak hátráltatna a munkában… soha nem akartam igazán szeretőt sem… nem sokan fogadnának el ilyen veszélyes munkával, ha pedig egy másik vámpírvadásszal kezdek, akaratlanul is mindig aggódnom kéne érte…
Ez a munka megöli a kapcsolatokat… de Raphaellel...
Nem kéne aggódnom érte, hisz alig van a Földön olyan lény, aki árthatna neki… attól pedig nem kell félnem, hogy beleroppan, ha elveszít… akkor hát miért utasítom el még csak a gondolatot is?
A büszkeségem az, ami nem enged…
|
| Levi-sama | 2011. 03. 15. 21:24:22 | #12289 |
 Karakter: Raphael arkangyal
- Legközelebb megmondhatod a vérszívódnak, hogy minél jobban összeroncsolja a testet, annál nehezebb szagmintát venni róla.
Undorodva, viszolyogva figyeli az összeroncsolt tetemet. Dimitri az egyetlen vámpír, aki képes angyallal végezni, ezért olyan értékes vámpír, amilyen.
- Nem könnyű megölni egy angyalt, vadász – válaszolom.
- Menj messzebb. Túl erősen érzem az illatodat.
Arrébb sétálok, és messziről figyelem ahogy dolgozik, közben Dimitri beszámolójára figyelek. Nem tudott kiszedni belőle semmit, csak harcoltak.
„Nem sérültél meg?”
„Nem, csak kimerültem. Vérre és pihenésre van szükségem.”
„Elmehetsz, pihenj nyugodtan.”
„Köszönöm, de még megvárom mit talál a kis nyomkövetőd.”
Jonathan hozzám sétál, érdeklődve figyelem.
- Három angyal illatát érzem. – Bizonytalanság sugárzik belőle, látja hogy tudom. Bosszúsan fonja karba kezeit, duzzogva néz rám vissza. - Jól van na… három vagy kettő, és nem tudom szétválasztani az illatukat, de ha találkozom velük, felismerem. Így is rohadt nehéz volt kiszűrni, a hülye vámpírod minden porcikáját összezúzta.
Elfordul. Dimitri nevetése visszhangzik fejemben. „Nagyon kis édes, igazán fogamra való.”
„Elég, Dimitri.”
„Bocsánat.”
Megsimogatom Jonathan haját és megdicsérem. Jól végezte a dolgát, büszke vagyok rá.
- Szép munka.
- Tudom – mormolja gőgösen, arca mégis kipirult, szíve hevesen ver a boldogságtól. Szinte gyermek még. A gondolkodása mindenképpen. Nézem ahogy a csillagokat figyeli az égen, megkívánom őt.
- Raphael. – Hangja halk és nyugodt, már nincs benne semmi gyermeki. – Attól még, hogy érzem rajta angyalok illatát, egyáltalán nem biztos, hogy találkozott azzal a közelmúltban, aki felbérelte… nem?
- Szinte biztos, hogy találkoztak – válaszolom. Felém perdül, szemei követelik a tudást.
- Honnan tudod olyan biztosan?! És ha tényleg, akkor miért nem szedtétek ki belőle az angyal kilétét, mielőtt széttrancsíroztátok?! Azt hittem megvannak a módszereitek az információszerzésre!
Ingerülten kezd fel és alá sétálni, hajába túr, látom hogy kimerült már. Akár a fáradtan, nyűgösen hisztiző gyermekek. Pihenésre van szüksége, túl sok volt ez már neki, és ezt teljesen megértem. Azonban azt sem felejtem el, hogy ki vagyok én, és ki ő.
- Nem tudta, hogy ki volt. Az angyaloknak is megvannak a módszereik, hogy elrejtsék a kilétüket, vadász – válaszolom ridegen.
em? Belefáradtam. Elegem van.
- És miért nem adta még oda a pajzsot? Már több napja volt, hogy ellopták.
Leereszkednek vállai, sápadtan és kimerülten áll. Elérte tartalékainak határát? Azt hiszem elszoktam az emberek társaságától, s elfeledtem mennyire keveset bírnak. Háta mögé lépek, átölelem a hozzám képest törékeny kis testét.
- A hatalom nagy úr, vadász.
Hirtelen tépi ki magát ölelésemből, még mielőtt felreppenhettem volna vele. Újraéledt hevességgel fordul felém.
- Túl fáradt vagyok a szóképeidhez, arkangyal! Nem tudok úgy dolgozni, ha semmit nem mondasz el! Jogom van tudni! A küldetés addig tartott, míg újra biztonságba kerül a pajzs. Azt mondtad, tudod, hogy hol van, innentől nem kötelességem maradni. Ha nem mondasz el semmit, hazamegyek.
Előtte termek, ujjaim torkára fonódnak. Sápadtan hallgat el. Piheg, apró kis szíve hevesen lüktet mellkasában, akár egy ijedt madárka. Hidegen csillognak szemeim, és ha nem lenne nekem annyira fontos, már eltörtem volna a nyakát.
- Bocsánat – leheli. - Sajnálom, nem akartam tiszteletlen lenni...
- Tanulj önuralmat, vadász – suttogom, ujjaim gyengéden simítják végig nyakát, körmeimmel lágyan karcolom puha bőrét. – Mielőtt én tanítanám meg neked a saját eszközeimmel.
Vágyam felhorgad, és nem azért mert bántani akarom. Egyszerűen annyira finom puha a bőre, és szép. Hátralépek, elfordulok tőle és ő zihálva rogy térdre. Egész teste remeg, a félelem csípős illata árad belőle. Dimitri vágyakozva nézi őt a távolból. A vámpírok szeretik a félelem szagát, felizgatja őket, vadászatra ingerli ösztönüket.
„Megölhetem?” – kérdezi mohón csillogó szemekkel. Fejemben zúg a hangja. Megsemmisítő pillantást kap, meghátrálva hajt fejet. Na azért.
- Takarítsatok fel – utasítom a többieket. A tervem szépen kerekedik, már csak egy végső mozzanat. Az utolsó lépés előkészületei viszont időt igényel, s nekem beszélnem kell még két arkangyallal. Mielőtt azonban őket is bevonnám, meg kell bizonyosodnom róla, hogy bízhatok bennük. Ehhez szükségem lesz Jonathan képességeire. Figyelem ahogy két angyal letakarja a testet egy fehér lepellel, majd a vámpírok is köréjük gyűlnek. Rendben, itt már nincs több néznivaló. Visszafordulok Jonathan felé. Már áll, arca kifejezéstelen, a földet nézi.
- Induljunk – szólítom meg halkan.
- Hazaviszel? – kérdezi. – Mert úgy gondolom ideje már – ajkába harapva szakítja félbe a mondatot. Nem válaszolok, csak elé lépek, magamhoz ölelem, kitárom szárnyaimat és felreppenek.
- Beszélni szeretnék veled, kettesben – dörmögöm halkan a fülébe.
- Tessék?
- Mások előtt nem akartam elmondani semmit, te pedig túl türelmetlen vagy. Jobb, ha változtatsz ezen.
Gyorsan szelem a levegőt, nincs most kényelmes, lassú lebegés. Néhány perc után megérkezünk a kis játszótérre. Óvatosan teszem le őt, s összezárom szárnyaimat. Bűnbánóan pislog rám, az öreg fűzfához lép, egy levelet morzsolgat ujjaival. Látom hogy kínosan érzi magát, nem kell olvasnom a gondolataiban hogy tudjam, rájött mennyire gyermetegen viselkedett az imént.
- Szóval? – kérdezi a szájával csücsörítve. Mellé lépek, megfogom ujjait és elhúzom a fától, hogy ne tépkedje tovább a leveleit.
- Ma éjjel már nem bírnád tovább, ezért holnap kerítek sort a következő munkádra. Nem lesz nehéz, sem megrázó, de annál veszélyesebb.
- Miért? – suttogja, és megbűvölve figyeli, ahogy hosszú ujjaimmal cirógatom az övéit.
- Elviszlek két arkangyalhoz, és te kísérőként velem tartasz.
- Kísérő? Mintha a... a... izéd lennék?
Félrehajtott fejjel figyelem, ahogy arcán szétterjed az erős arcpír.
- Szeretőm? Nem fogják megkérdezni, és valószínűleg mindenki tudja már, miért vagy mellettem. Nem kell megjátszanod magad, nyílt kártyákkal játszunk.
- Mi lesz a feladatom? – Kihúzza magát, már nem látom rajta a bizonytalanságot és sebezhetőséget. Mindezek ellenére tisztában vagyok vele, hogy nagyon kimerült már.
- Ha a két arkangyal egyikének illatát érezted a mai tetemen, azonnal szólsz.
- Ennyi? - Bólintok. – Hát akkor... jó. És aztán? Ha nem érzem meg? Mi lesz akkor?
Elgondolkozva nézem őt. Nem avathatom be őt teljesen, mert addig még bármi történhet. Felemeli a kezét és legyint.
- Jó, mindegy. Majd elmondod holnap... Most már nagyon fáradt vagyok. Vigyél haza, kérlek... vagy vissza a toronyba, mindegy.
Felveszem őt a karjaimba, akár egy kis hercegnőt. Érzem a fáradtságát, nem is lehetne árulkodóbb jel annál, hogy vállamra hajtja fejét és behunyt szemekkel elernyed.
Odafent a levegőben már egyenletes, mély légvételei jelzik hogy alszik. Biztonságban érzi magát velem, ez jó érzéssel tölt el.
A toronyban csak belibbenek az ablakomon, majd az ágyamra fektetem őt. Végighúzom teste felett ujjaimat, a ruhái pedig leválnak, szinte leolvadnak róla. Úgysem veszi már hasznukat, az angyalvér beléjük ivódott. Sápadt, törékeny, emberi testét gyengéden felnyalábolom, elindulok vele a fürdőbe. Besétálok a meleg vízbe, még arra sem ébred fel, hogy meztelen testét végigsimítva tisztogatom le.
Amikor egy puha, fehér fürdőlepedővel körbeborítom, felnyílnak szép szemei.
- Mi az? – suttogja.
- Aludj, Jonathan.
Szót fogadva merül vissza szép álmaiba, nem riad fel arra sem, hogy meztelen teste az enyémhez simul az ágyban, s szárnyam köré fonódik. Kívánom őt, ágyékom vágyódva lüktet, ujjaim selymes haját cirógatják. Csillog bőrén és haján az angyalpor.
- Szép álmokat – súgom, szám puhán érintik ajkait. Jobb ha kipiheni magát, holnap nem lesz könnyű napja. Miközben őt figyelem, fejemben tervek keringenek. Jó lenne már visszaszerezni a pajzsot, elintézni az arkangyalt aki ezért felelős, s ahogy újra a régi medrében folyik tovább az élet...
...akkor megszerzem őt magamnak.
|
| Silvery | 2011. 03. 02. 20:09:57 | #11879 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Megjegyzés: (Löcamának)
Pár röpke másodpercig csend ereszkedik ránk, lassú, kimért mozdulattal nyúlok egy újabb darab apró szőlőért, ujjaim közé véve játszadozom a kicsiny szemecskével.
- A pajzs helyét már tudom. A másik angyal, aki részt vett a lopásban, már halott, Dimitri végzett vele. – Tárgyilagos, közömbös hangja hidegen töri meg a némaságot, szavai keményen koppannak a tágas szoba csendes szótlanságában, szívem kihagy egy hosszú, hosszú ütemet, szemeim tágra nyílnak, s az apró szőlőszemecske egészen halk puffanással esik az asztalra, hogy lágy, puha mozdulatokkal guruljon végig a hófehér terítőn. Mit mondott? És… miért sokkol ennyire a gondolat? Hiszen ez jót jelent. Vége is lenne a küldetésnek? Pedig még el sem igazán kezdődött…
Szívembe különös, kényelmetlen érzés költözik, s egy kicsit feljebb csúszok a széken, ahogy összébb húzom magam. Nem. Ez nem lesz ilyen egyszerű… látom rajta, hogy még nincs vége. Akkor már nem lennék itt. Raphael nem az a férfi, aki feleslegesen itt tartana, mikor már nem veszi hasznomat. Már megmondta volna, ha nem lenne több feladatom… gondolom. Vagy csak reménykednék?
Hosszút pislogva hessegetek el minden veszélyes vízre kalandozó kósza gondolatot, s kérdő tekintetemet Raphael felé fordítom.
- Akkor rám már semmi szükség… - Szemöldökeimet összevonva fűzöm össze kezeimet mellkasom előtt, tekintetemmel az irritálóan nyugodt és ráérős mozdulatait figyelem, ahogy felveszi a felé gurult szőlőszemet az asztalról, az emberfelettien gyönyörű, kék szemek kimért türelemmel merednek a kicsiny gyümölcsre, s én ellenállhatatlan belső kényszert érzek, hogy elkapjam tekintetemet alakjáról. Hagyd abba, Jonathan! Csak magadat kínzod, ha csodálod őt. Elég.
Újabb csend, feszülten, túlzott idegességgel várom a válaszát. Érzem, hogy ennyire nem lehetett könnyű. Vagy csap pesszimista lennék?
- Ez a két angyal csak eszköz volt valaki kezében. Egy magasabb rangú angyal utasításait követték, de nem tudom kiét. – A megnyugvás érzése szétárad ereimben, s ezzel párhuzamosan a saját magam iránt érzett düh is felerősödik szívemben, de az érzéseimet akkor sem tudom legyőzni, ha gyűlölöm magam értük. Mérgesnek kéne lennem, hogy nem volt ilyen egyszerű. Aggódnom kéne, hogy egy magasabb rangú angyalt kell megtalálnom. Féltenem kéne a törékeny, halandó életemet. Miért érzek hát így? Talán azért, mert gyűlölöm a túl egyszerű küldetéseket? Meglehet.
Ajkaimra egészen apró mosoly kúszik, s önmagammal is elhihetem a tökéletes ürügyet. Agyamat kényszerítem, hogy vadász üzemmódra kapcsoljon, s kiverek a fejemből minden más gondolatot. A küldetés az első. Ha szerencsém van, viszonylag hamar megtaláljuk az angyalt. Haza akarok menni… haza akarok menni? Nem tudom.
Újabb hosszú pislogás, s Raphaelre pillantanak hűvös, üresen, közömbösen csillogó szemeim. Vége minden röhejes ábrándozásnak.
- Derítsem ki, hogy kihez tartozik – Halkan, érzelemmentes hangon szólalok meg, határozottan, kételkedés nélkül jelentem ki a szavakat, hisz tudom, hogy ezért vagyok itt. Apró biccentéssel jelzi, hogy helyes a feltételezésem, s én rezzenéstelen arccal folytatom. Ha valaki most látna minket, soha de soha nem gondolná, hogy alig pár perce majdnem egymást csókolták ajkaink. - Ha Dimitri ölte meg, nem lesz könnyű dolgom, mert neki nagyon erős illata van, lehet hogy minden mást elnyom. – Sikerül határozott hangon kiejteni minden szót, pedig szívverésem felgyorsul, ahogy elmém akaratlanul is felidézi a pár perccel ezelőtt történteket, az emlékek apró képkockánként peregnek le agyamban, nem hagyva nyugodást feldúlt érzéseimnek. Idegesítő ez az arkangyal.
Ismét csupán egy bólintást kapok válaszul, s a komoly tekintet hideg, égszínkék tündökléssel pislog vissza rám, egy pillanatra visszarángatva agyamat a valóság komoly, feszült pillanatai közé. Szavaimat mély, hátborzongató csend követi, a szoba levegőjének apró, hallhatatlan rezzenéseinek némasága szinte a csontjaimig váj bőröm alatt, s úgy érzem meg kell törnöm a túlzottan hosszúra nyúló, vérfagyasztó, kiélezett szótlanságot.
- Jól van, na! Oké, megpróbálom, de nem ígérek semmit. – A kelleténél csupán egy leheletnyit hangosabbak szavaim, a hosszú csend után mégis szinte felkiáltásnak hat, s zavartan kezdek mocorogni a székben, elmém, szívem feltöltődik mardosó kételyekkel. Dimitri szaga nagyon erős… ráadásul az angyalok illatát alapból nehezebb követni… vagy lehet, hogy még csak gyakorlatlan vagyok benne. Mindenesetre a lényeg ugyan az: bonyolult feladat. Jobb ha tudja, hogy ne várjon sokat. Úgy kisebb a valószínűsége, hogy mérgében kivág az ablakon, mert használhatatlan vagyok.
Ajkaimat egy pillanatra összeszorítva tépek le egy utolsó szem szőlőt, s testemet különös érzelmek járják át. Valamiért… valamiért már nem érzem úgy, hogy megölne a használhatatlanságom miatt. Talán azért, mert jobban megismertem? Vagy netán félreismertem volna? Mindenesetre az óvatosság sosem árt. Miért érzem úgy, hogy segíteni akarok? Hjajj…
Ajkaim közé csúsztatom a gyümölcsdarabot, tekintetembe egy pillanatra kíváncsiság költözik, ahogy látom megrezzenni arcvonásait, mikor szólásra nyitja nyugodt, vékony vonalú ajkait.
- Öltözz fel melegen, Jonathan. – Szemeim kipattannak, a rideg hidegvér, mellyel a szavakat ejti ki, tökéletes kontrasztot alkot az óvó, törődő szavak jelentésével, s kételkedve, gyanakodva, félve dőlök előrébb a székemen. Nem… nagyon remélem, hogy ez nem azt jelentette, amit gondolok, hogy jelentett. Kár, hogy általában az ilyen megérzéseim túlságosan is helyesek szoktak lenni.
- Minek? – Nem kapok választ, de ennék egyértelműbben talán nem is adhatta volna a tudtomra, hogy a következtetésem helyes. Nem akarok repülni. Nem akarok. Az angyalok miért nem ismerik az autó fogalmát? Igencsak hasznos kis találmány. A francba.
Remegő kezekkel masszírozom fel magamra a legmelegebb pamutpulóveremet, a fekete anyag puhán simítja bőrömet, a hidegrázás még sem csitul. Nem is fog… nem a hidegtől van. Gyűlölöm, hogy ennyire félek a repüléstől. Gyűlölöm a tériszonyomat. Gyengévé tesz. Utálok gyenge lenni. Nem szoktam hozzá… azt hiszem ha angyalok ellen akarok harcolni, le kéne valahogy győznöm ezt a félelmemet. Nekik a lételemük az én egyetlen gyenge pontom. Elég kedvezőtlen felállás. Bár… az angyaloknak nem hiszem, hogy gyengepontra van szükségük, hogy könnyedén kinyiffantsanak. Már most látom, milyen szép jövőm lesz, ha vége ennek a küldetésnek.
Lehunyt szemmel rázom meg a fejemet, miközben akadozó mozdulatokkal tekerek a nyakam köré egy vastag sálat. Nem számít. Az még messze van. Most erre kell koncentrálnom. Semmit nem segít, ha ezen fogok aggodalmaskodni, nem igaz?
Az ablak mellé sétálok, még jópár lépés választ el a peremtől, mégis minden porcikám úgy reszket, mint a kocsonya, s hiába próbálok gondolataimmal nyugalmat erőltetni magamra, lehetetlen feladatnak tűnik.
- Mi most frankón repülni fogunk – Halkan, az orrom alatt dünnyögöm a szavakat, próbálom szoktatni elmémet a gondolathoz, de minden porcikám sikítva áll ellent… remek… a testem sem könnyíti meg a feladatomat – Én félek a repüléstől. Nekem nincsenek szárnyaim... két lábbal a földön járó típus vagyok, és... – Az embereket nem repülésre tervezték! Max repülőgépen. Falakkal körülvéve, a meleg, puha ülésben… de még azt is utálom. Miért nem értik meg? Először az a kék szárnyú kap fel az éjszaka közepén, most meg ő akar. Nem hiszem el. Nem hiszem el. Nyugi. Nyugi Jonathan…. Miket gondolok? Nem mintha lenyugodnék. Teljességgel kizárt, hogy lenyugodjak. A francba már, inkább megyek kocsival. Vagy motorral. Vagy akármi, csak érintkezzen a talajjal. Ez így nem lesz jó.
Hirtelen simul hozzám hátulról, összerezzenek a váratlan érintéstől, zaklatott, remegő ajkaimon egészen apró sikkantás szökik ki, de az erős kezek forró szorítása nem nyugtat meg. Ó nem, dehogy nyugtat meg. A közelségével csupán annyit ér el, hogy szívem már nem csak a rettegéstől zihál őrült, veszélyes tempóban, hanem az ölelése, a forróság, a zavart feldúltság is rátesz még egy lapáttal. Vagy még öttel. Ez percről percre jobb lesz. Tuti, hogy nem élem túl.
Mintha egy leheletnyit közelebb lépne velem a peremhez, testem megfeszül, s én kétségbeesetten, csapdába esett vad módjára kezdek el ficánkolni a karjában, hangom remeg, ahogy zaklatottan töröm meg a csendet.
- Várj, várj! Inkább megfordulok, jó? – Nem szól semmit, kezei szorítása lazul, s én reszketve fordulok felé, az ajkain ülő halovány mosolytól egyszerre érzem azt, hogy elolvadok, és azt hogy az idegességem eget verdeső szintje már az űrben jár valahol. Nagyon vicces. Tényleg nagyon vicces. Ha szárnyaim lennének, lehet hogy én is mosolyognék.
Lenyelem a durcás, ingerült megjegyzéseimet a mosollyal kapcsolatban, hisz józaneszem megmaradt, apró cseppecskéi azt suttogják, hogy nem lenne szerencsés pont most kihúzni a gyufát, így szó nélkül fonom a nyaka köré kezeimet.
- Aztán erősen fogj, mert ha leesek és összetöröm magam, szétrúgom a... khm... bocs csak ideges vagyok... – Remegő ajkaimon csupán néhány szökik ki a zaklatott gondolatok közül, kezeimmel olyan szorosan ölelem, hogy csodálom, hogy nem kezd fulladozni a szorítástól. Bár… kötve hiszem, hogy egy ember erejével meg lehetne fojtani egy arkangyalt. Gyűlölöm, hogy újra és újra eszembe jut, hogy mennyivel erősebb nálam. És gyűlölöm, hogy igazából már nem is gyűlölöm a gondolatot…
- Ne félj, velem vagy a legnagyobb biztonságban. – Hangja különösen, nyugtatóan lágy, ahogy szinte fülembe leheli a szavakat, testemen egy pillanatra borzongás fut végig, s épp ellazulnék, mikor érzem eltávolodni a talajt talpam alól.
Egy szempillantás alatt, könnyedén felejtek el minden nyugodtabb, higgadtabb érzést, testem megmerevedik, gyomrom görcsbe rándul a félelemtől, s ha nem szorítanám össze remegő ajkaimat, több mint valószínű, hogy öklendeznék a túlságosan heves szívveréstől, mely mintha zihálva akarna porrá zúzni minden szervet mellkasomban.
Szemeimet olyan erősen szorítom össze, hogy a mardosó könnycseppek nem találnak kiutat, s homlokomat Raphael nyakába fúrva próbálom lenyugtatni magamat, pedig tudom, hogy lehetetlen feladat.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, úgy érzem, mintha minden másodperc lassan, komótosan vánszorogna, de az időérzékem teljesen megszűnt létezni. Testem remegése enyhülni kezd, de egy pillanatra sem szűnik meg, a szívemet őrjöngésre késztető rettegés tovaszáll a másodpercekkel együtt, hogy másféle érzés vehesse át a helyét. A növekvő biztonságérzet visszacsalja elmémbe a gondolatokat, melyet Raphael tömény, édes illata kísérel meg újra száműzni, s észrevétlenül szívom magamba a nyugtató aromát.
Testünk lágyan, lomhán, nyugodtan ring, elmémben régi érzéseket ébresztget, szemeim előtt látom, ahogy kisgyerek koromban csónakázni mentünk a szüleimmel. Igen… ott éreztem ezt. Puha, lassú ringatózás. Ha nem tudnám, hogy repülünk… még élvezném is… talán… de nem biztos. Nem tudom.
Most először tudatosul elmémben a gondolat, hogy a testünk egymáshoz simul, s ezzel párhuzamosan lazítja el merev tagjaimat a testemben szétáradó forróság. Nyakának puha, finom bőrét simítja végig orrom, ahogy kicsit megmozdítom arcomat, s félve emelem fel kissé fejemet, hogy lenézhessek a mélybe, szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, mikor meglepően közel pillantom meg az alattunk folydogáló folyócskát.
- Miért repülsz ilyen alacsonyan? – Hangom alig hallható, a hosszú szótlanságtól még rekedtesen suttogom a szavakat, s miután megköszörültem a torkomat, ismét kinyílnak ajkaim, hogy megismételjem a kérdést, de válasza félbeszakít. Oh, hát persze… biztos jobb a hallása is…
- Talán nem tetszik? – Még hogy ne tetszene? Imádom. Olyan gyönyörű. És megnyugtat a tudat, hogy akkor sem lenne bajom, ha most elengedne. Nem vagyunk magasan és a víz könnyedén felfogná az esést. Az úszás mindig is jobban ment, mint a repülés. Heh…
- De igen... így nem félek annyira. – Halkan, szinte a bőrébe lehelem a választ, ajkaimra először húzódik halovány, hálás mosoly, s testem remegése egészen visszafogottá csitul az erős, biztonságérzetet nyújtó szorításban, testemet eddig nem ismert érzések árasztják el. Nem fog elengedni. Nem fog elejteni. New York arkangyala nem hibázik.
- Ez a cél. – Könnyedén, közömbös hangon ejti ki a szavakat, s szemeim elkerekednek, ahogy szívverésem hirtelen szökik az egekbe. A kezeim megszorulnak nyaka körül, érzem, hogy arcom kipirul, égő bőrömet kellemetlen, józanító hatással csípi a hideg, fagyos szél… azért… azért csinálta, hogy ne féljek annyira? Csak ezért repül ilyen alacsonyan? Pedig semmi indoka nincs rá… és talán még gyorsabban is haladnánk, ha nem kéne követnie a folyó vonalát a fák között. Értem csinálta? Ő komolyan… komolyan ugyanaz az angyal, mint aki fél kézzel szorította meg a nyakamat és kilógatott a mélybe?
Elhessegetek minden negatív gondolatot, pedig tudom, hogy nem szabadna. Nem… nem szabadna kivernem őket a fejemből, hiszen ezek az emlékek adnak erőt, hogy ellenálljak az emberfeletti csábításnak, ami úgy vonzana, kényszerítene hozzá, mint ahogy sötét, árnyas éjszakán vonzza a fény az apró, törékeny lepkéket.
- Tedd félre a félelmeket, és inkább élvezd a látványt, Jonathan. Gyakran repülök erre, ilyenkor nagyon szép a táj. – Talán életemben először fogadok szót a tanácsának, szemeimet lehunyva üldözöm el a félelmeket, melyek már így is csak rejtve lappangtak szívemben, s most mintha teljesen köddé váltak volna a figyelmességétől és a biztonságos szorítástól, mellyel testemet öleli. Szemeimet csodálattal, ámulattal vezetem végig a csillagfényben fürdő erdőn, folyón, tavon, ajkaimra őszintén ragyogó mosoly költözik, kezeim szorítása lazul nyaka körül, de ahhoz nincs szívem, hogy teljesen megszakítsam ölelésemet.
Halkan suttogott kérdésekkel terelem el még jobban a figyelmemet, mindent kimondok, ami eszembe jut, s ő visszafogott, halovány, sejtelmes mosollyal válaszol türelmesen mindenre, amit kérdezek. Talán… talán tényleg különleges helyzetben vagyok… vajon az erőm miatt? Mert szüksége van rám? A képességemre? Miért… miért árad szét kesernyés íz a számban csupán a gondolattól?
Ismét lehunyom szemeimet, s mire nehézkesen felemelem a pilláimat, a gondolataim kavargó árnyasan folyama már a múlté.
- ...és az a fa? Miért él még mindig? – Lágyan suttogva kérdezem meg az első dolgot, ami eszembe jut, hogy eltereljem a figyelmemet, de mikor válaszol, őszinte kíváncsiságot hagynak maguk után szavai.
- Mert szeretik. – Felpillantok arcára, tekintetében ezeréves tudás, bölcsesség tükröződik, s én csupán a gondolattól megszédülök. Elképzelhetetlen számomra ennyi év… ennyi idő… ilyen végtelen hosszú évek, amelyeket ki kell bírnia. Soha… soha nem vágynék halhatatlanságra. Soha. Két-háromszáz évet talán elfogadnék. De az örökkévalóság számomra túlságosan hosszú és nyomasztó gondolat. Talán azért érzem ezt, mert embernek születtem. Talán ők máshogy vannak felépítve. Talán. Ezt soha nem fogom megtudni.
- Nem értem... – Halkan sóhajtom, s ő szó nélkül fordul meg a levegőben, mozdulatai ugyanolyan kiegyensúlyozottak és nyugodtak, mint eddig, gyomrom mégis bukfencezik egyet a hirtelen irányváltoztatástól, s ahogy lassan körberepüli a hatalmas fát, tekintetemet végigvezetem az apró játszótéren. Még mindig nem értem. Mi köze ennek a fa életéhez?
- A gyermeki szív szeretete az élet forrásainak egyike, vadász. Ezért olyan fontos az angyaloknak minden gyermek. Ők különlegesek, fontosak. Nincs senki, aki arra vetemedne, még legsötétebb csendesség alatt sem, hogy kezet emeljen rájuk. – Szemeimben őszinte csodálat csillan, földhöz ragadt elmém nehezen dolgozza fel az érzéseket, gondolatokat, melyeket szavai csalnak elő tudatalattim mélyéből. Elképesztő. Vajon tényleg azért élne sokáig, mert szeretik a gyerekek?
- Csendesség? Az mi? – Tovább kérdezősködöm, s a kérdések soha nem fogynak el fejemben. Minden mondata, minden szava és gondolata újabb és újabb hiányos tudást fed fel agyamban, s én úgy érzem muszáj betömnöm a lukakat, gyermekies érdeklődéssel pillantok fel rá, ahogy puhán tesz le a földre, csillogó tekintetem a lágyan lebbenő szárnyakra siklik, szívverésem felgyorsul, mikor ő is leszáll a földre, s mellém lép. Úgy érzem… most úgy érzem… mintha közel lennénk egymáshoz. Annyira hihetetlenül közel. Nem akarom, hogy elmúljon ez a pillanat.
Meglengeti a csodás, természetfelettien gyönyörű szárnyakat, s pár toll édes táncot jár a szélben, ahogy lassú lebbenésekkel hullnak a földre, s én elámulva figyelem, ahogy a csillagok tündöklését vissza-visszaverik a sötét tollak. Elmosolyodom az ámulattól, s mosolyom kiszélesedik, ahogy felkapdosom a földről a tollakat. Gyerekes lelkesedéssel pislogok végig a gyűjteményemen, s gyors, izgatott léptekkel sétálok a homokozóhoz, hogy egy szép félkört formálva állítsam bele őket az esőtől még nedves homokba, ami könnyedén tartja meg pihekönnyű súlyukat. Bárcsak láthatnám a gyerekek arcát, akik megtalálják őket. Biztos örülni fognak... Remélem.
- Holnap néhány kölyöknek szerencsét hoz majd – Ellenállok a késztetésnek, hogy eltegyek egyet magamnak, de a tudat, hogy valakit megfosztanék tőle, ne hagyja felszínre törni az önzésemet. Felállok, s lassan porolom le magamról a homokot, majd kissé megrázom fejemet, hogy visszazökkentsem magam a valóságba. Én már nem vagyok gyerek. Nincs időm a játszadozásra és ha jól emlékszem, feladatunk van. – Na és hol az a hulla? – Raphael arca rezzenéstelen, mint mindig, csupán a tekintetében örvénylő kék hullámok rejtik meleg mosolyát, meseszép. A szemek, melyek minden másodpercben bizonyítják, hogy nem emberi lény. Az emberfelettien örvénylő, mélykék szemek, melyek most olyan pillantást vetnek rám, mintha a kedvesére nézne. Zavarba hoz. Mégis tetszik.
- Még nem értünk oda, csak megálltam, hogy pihenhess. Jöjj, folytassuk utunkat. – Felém nyújtja a kezét, magához hív, s élvezem, hogy ennek a csábításnak nem kell ellenállnom. Élvezem, hogy a közelébe mehetek. Vajon direkt teszi ezt velem? Vajon tudja, hogy elég egy kis kedvesség, hogy magához láncoljon? Nem tudom, talán tudja. De ha most kérne, már nem vagyok biztos benne, hogy ellen tudnék állni. Ha most megismételné a félelmetesen csábító, kísértő ajánlatot, amit vacsora közben tett, oly könnyedén csalhatna magához. Elég!
Közelebb lépek, tekintetem a hatalmas, széttáruló szárnyakra siklik, s szívem kihagy egy ütemet, felidézem a pillanatokat, mikor a fürdőben ezek a szárnyak apró, kicsiny világot hoztak létre nekünk, ahogy körém borította őket, s elzárta a külvilágot.
Megfordulok, s háttal simulok a karjaiba, most már nem félek attól, hogy elejt, s ebben a pózban jobban látom a tájat… és persze az sem utolsó indok, hogy kevésbé intenzíven érzem a túlságosan vonzó, édes illatot.
Körém fonja karjait, testem megfeszül, ahogy felemelkedünk a földről, ujjaim kezén keresnek kapaszkodót, s szemeimben csodálat csillan, ahogy a fák elsuhannak alattunk. Soha nem gondoltam volna, hogy élvezni tudnám a repülést.
Ismét a víz fölé érünk, leereszkedik, s a tó nyugodt, mozdulatlan víztükrére néhány szárnycsapás közben apró fodrokat csalnak Raphael vízbe lógó tollai. Halkan nevetek fel, lábaimat felhúzom, ahogy egy pillanatra a cipőm orra simítja a vizet, ajkaimon őszinte mosoly ül, ahogy nézem magunkat a lágyan mozgolódó víztükörben. Raphael szárnyai hatalmasan, szélesen lebbennek, s én csodálattal figyelek minden mozdulatot.
- Magasabbra egy kicsit! – Mosolyogva ejtek ki minden szót, s a bátorságomat próbálgatva ejtem ki a szavakat. Vajon milyen magasságig érezném ilyen biztonságban magamat? Nem tudom.
Felemelem tekintetemet, ahogy engedelmeskedik kérésemnek, szemeim a csillagok hívogató ragyogására siklik, majd lehunyom szemeimet, s élvezem, ahogy a szél hűvösen simogatja kipirult bőrömet. Úgy érzem, mintha elérhetném őket. Mintha megérinthetném őket.
- Tetszik a repülés? – Lágyan ejt minden szót, ajkai majdnem fülemet cirógatják, testünk szorosan simul egymáshoz, s én összeszorított ajkakkal bólintok, majd félve, csillogó tekintettel pillantok fel rá a vállam fölött, tekintetünk egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig fonódik össze.
- Most már igen, de csak veled. – Vajon sejti milyen hatással van rám? Vajon sejti, milyen ellenállhatatlan vonzódást érzek? Biztosan.
- Máskor is elviszlek majd. – Elkapom tekintetemet, ezzel megszakítva az egyre mélyebbé, veszélyesen intimmé váló szemkontaktust, s csupán most veszem észre szívem észveszejtő zihálását mellkasomban. Máskor is elvisz? De hát… miután vége a küldetésnek visszaköltözöm, és egy jó darabig nem találkozunk. Vagy soha többé… vajon ilyen hosszúnak gondolná a küldetést? Miért tölt el nyugalommal és örömmel a gondolat?
Nem válaszolok, kételyeim és aggodalmaim közé merülök vissza, akár egy igazi gyermek, aki képes a legőszintébb boldogságból mély búskomorságba zuhanni egy röpke másodperc alatt. Hiába mondja, hogy máskor is elvisz. Nekem nincs jövőm. Főleg nem mellette.
Egy apró épület mellett szállunk le, testem megremeg, ahogy végre ismét talajt érzek a talpaim alatt, s hidegvért, nyugodtságot színlelve kezdem el a ruhámat tisztogatni, pedig szívem mélyén még mindig aggodalmak gyötörnek. Most jön a neheze… ki kell szűrni a szagokat. Hjaj… miért nem lehetek egyszerű, normális vámpírvadász, mint a többiek? Neem… neeem… nekem az angyalok szagát is éreznem kell, ezzel felesleges bajokat hozva a fejemre. Bár, egy szavam sem lehetne, mert már halott lennék, ha nem érezném őket.
Ahogy gondolataim kijózanodnak, elmémben felrémlik a kérdés, melyre nem válaszolt Raphael, de a kíváncsiságomat elhessegetve rázom meg a fejemet. Nem… ez most nem a legjobb pillanat, hogy faggatózni kezdjek. Ráadásul ahogy Raphelt ismerem, nem véletlenül nem válaszolt… miért érzem úgy, hogy ettől még jobban érdekel? Mókás…
Kifejezéstelen arccal sétálok a hulla mellé, s megborzongok a visszataszító látványtól. A munkám során már hozzá kellett szoknom az undorító tetemekhez, de ritkaság, hogy ennyire elbántak volna valakivel. Főleg, hogy angyal… soha nem láttam még halott angyalt… tehát őket is meg lehet ölni. De… Dimitri? Hiszen ő vámpír…
Egy futó pillantást vetek a veszélyesen vonzó vámpírra, testemen ismét borzongás fut végig, de amit most érzek, az ijesztően, fenyegetően jóleső, édeskés, bizsergető borzongás, mely ingerültségre készteti feldúlt szívemet. Bőven elég egy halhatatlannak ellenállnom, nem kérek még egyet.
- Küldd el innen a vérszívódat, zavar a szaga. – Hangomban megvetés, szokatlan ingerültség bujkál, s tudom, hogy ha nem lennék fontos a küldetés szempontjából, nem tűrné ilyen szótlan türelemmel az említett vámpír, hogy ilyen hangsúlyban beszéljek róla. Nem számít. A küldetés végéig úgysem ölhet meg, utána meg teljesen mindegy, hogy ő végez velem, vagy valaki más. Bár… elnézve ezt a hullát, lehet, hogy át kéne gondolnom a döntésemet.
Alig egy másodperc múlva az összes vámpír távozik a helyszínről, s végre minden figyelmemet a küldetésre összpontosíthatom, próbálom kizárni Raphael frissítő, csábító illatát elmém legmélyebb zugaiból, ahova oly könnyedén férkőzte be magát. Koncentrálj. Koncentrálj.
A Hold fénye lágy sugaraival játszik a véres hullán, s én viszolyogva lépek közelebb, tekintetemmel az agyonroncsolt testet vizsgálom.
- Legközelebb megmondhatod a vérszívódnak, hogy minél jobban összeroncsolja a testet, annál nehezebb szagmintát venni róla. – Hangomban gúny és szemrehányás bujkál, lassú mozdulattal guggolok le a test mellé, arcomra kiül az undorom, s ahogy előre hajolok, a hajam puhán hullik át vállam fölött. Felsóhajtva egyenesedem vissza, mielőtt még a vérbe lógnának hosszú hajszálaim, s egy gumival felkontyolom a zihált tincseket. Így már jobb.
Ismét előre hajolok, szemeimet lehunyva koncentrálok kiszűrni a bonyolult, kevergő illatokat, az angyal vére erősen árasztja magából az ismerős szagot. Igen. Tényleg ő volt a bűntársa, az angyal nem hazudott.
Felrémlik elmémben a hosszú, gyötrelmes óra, mikor Raphael kínzását kellett végignéznem, s elszörnyedek az emlékektől, melyek mélyen költöznek tudatomba, hogy még hosszú másodpercekig kísérték az iránta érzett, elérzékenyült érzelmeket.
- Nem könnyű megölni egy angyalt, vadász. – Egy pillanatra ledermedek a hangjában megcsillanó ridegségtől, arcomat oldalra fordítva pislogok fel a mellettem álló, fölém tornyosuló arkangyalra, testemet zavartság járja át, tekintetében keserűséget látok megcsillanni, s nagyot nyelve kapom vissza tekintetemet a földön heverő tetemre… vajon sajnálja? Netán sajnálja, hogy ilyenre kellett vetemedniük? Talán… de lehet, hogy félreértem. Nem tudok kiigazodni rajta… képtelen vagyok… és zavar, hogy ilyen közel van. Kellemes, mégis idegesítő érzéseket kelt bennem a jelenléte.
- Menj messzebb. Túl erősen érzem az illatodat. – Hangom halk, ahogy kiejtem az apró füllentést, úgy lehelem a szavakat, hogy egy pillantást sem vetek rá, mégis minden porcikám a tudatában van, hogy messzebb ment. Igen… messzebb ment. Érzem. New York arkangyala ma már a második „utasításomat” teljesíti. Miért ver hát még mindig ilyen hevesen a szívem?
Néma, megkönnyebbült sóhajt hagyja el ajkaimat, s próbálom zavarodott gondolataimat rendbe szedni, hogy visszanyerjem a koncentrálás képességét. Igazából nem az illata zavart, hisz oly jellegzetesen csodálatos, hogy könnyedén elválasztom a többitől. Nem… a közelsége volt az, ami megzavart a munkában. Vajon tudja? Vajon még mindig olvas a gondolataimban? Ha igen, akkor már úgyis mindegy. Ha igen… akkor már úgyis tudja.
Lehunyom szemeimet, s ismét mély levegőt véve szívom magamba az illatokat, szagokat, melyeket a ruhája épen maradt részeiről próbálok begyűjteni.
A bodzavirág csípős, kesernyés aromája, forró, gőzölgő mézzel keveredve, melyet szinte elnyom a vér jellegzetesen fémes, undorító szaga. Igen. Pont ezt éreztem a könyvtárban. Valóban ott volt.
Még közelebb hajolok, akármennyire is taszít a látvány, próbálok egy apró, leheletnyi részt találni rajta, melyen nem nyom el minden szagot Dimitri illata, vagy a saját vérének tömény, bódító aromája.
Hangos fujtatással emelkedem fel, ingerülten fonom össze a karjaimat, miközben a másik oldalra sétálok, és ott is újra és újra megismételjem a próbálkozást, de a ruhába ivódott vér minden szagot elmos.
Undorodva fordulok a szárnyához, a gyönyörű tollak összerongyoltan, cafatokban, vérben fürödve csillognak a holdfényben, s én összeszorított ajkakkal húzok ki pár tollat a szárny szélén lévő részekből, melyek viszonylag érintetlennek tűnnek, csupán néhány vöröses csepp csillan rajtuk. Az orromhoz emelek egy hófehér tollat, s lehunyt szemmel szívom be az illatát, s arcvonásaim megfeszülnek a koncentrációtól, ahogy illatok, szagok tömkelege szét érzékeimben.
A tűz parazsának kesernyés, kellemes illata, a kávébab fojtogató aromája, a tavasszal nyíló almavirág keveredve a barack levével, a petrezselyem sajátos szaga és még sok… sok apróbb, alig érezhető, alig észrevehető, kavargó illat, mely teljes káoszt és zavartságot csal elmémbe.
Összeszorítom szemeimet, újra és újra mély levegőt véve szívom magamba az illatokat, de képtelen vagyok rendezni őket. Képtelen vagyok rá. Olyan összetettek. Olyan bonyolultak. Talán kettő… vagy három angyalt érzek. Inkább három. Igen, azt hiszem három. Ha találkoznék velük, megismerném őket. Azt hiszem… igen, szinte biztos vagyok benne. Hjaj… Gyűlölöm ezt a bizonytalanságot. Ha már csinálok valamit, szeretem tökéletesen, hiba nélkül csinálni.
Felállok, ujjaim közül kihullik a toll, s a lágy fuvallat egy apró vértócsába repíti a hófehér pihét. Elfordulok, tekintetemet az égre emelem, s a szemeimet lehunyva fújom ki a levegőt, próbálom kizárni elmémből a hulla képét, a vérének tömény, szédítő illatát, s pár rövid lépéssel sétálok Raphael mellé, aki várakozással teli tekintettel pillant rám, szívemben enyhe büszkeség és bizonyítási vágy árad szét, ahogy elmerülök a gyönyörű szemekben. Nem akarom, hogy megtudja, hogy bizonytalan vagyok. Olyan jó érzés… jó érzés, hogy egy ilyen erős lénynek rám van szüksége. New York arkangyala, mégis az én képességem kell neki. Csak egy kicsit… csak egy kicsit hadd legyek büszke.
- Három angyal illatát érzem. – Magabiztosan, emelt fővel ejtem ki a szavakat, hangom nem inog meg, de csupán csendet kapok válaszul. Ismét találkozik tekintetünk, s szemeiben ismét várakozást látok megcsillanni, s dühösen, kissé durcásan húzom össze a szemöldökömet, kezeimet összefonom a mellkasom előtt. A francba már, hogy semmit nem lehet eltitkolni előle. – Jól van na… három vagy kettő, és nem tudom szétválasztani az illatukat, de ha találkozom velük, felismerem. Így is rohadt nehéz volt kiszűrni, a hülye vámpírod minden porcikáját összezúzta. – Elfordítom arcomat, jelezve, hogy végeztem. Ennél több információval nem szolgálhatok, örüljön neki, hogy ennyit kiszenvedtem magamból.
Erős ujjak, kedves, puha érintését érzem hajtincseim között, tekintetemet visszakapom Raphaelre, s szinte magukba szívnak a melegséget árasztó szemek. Ne… ezt ne…
Arcom kipirul, lesütöm tekintetemet, s ő halkan szólal meg, hangján hallatszik, hogy ajkain még mindig halovány mosoly húzódik.
- Szép munka. – Szívverésem oly könnyedén szökik az egekbe, hogy szinte megszédülök tőle, s zavaromban ösztönösen hátralépek, hogy ezzel is kicsit távolabb kerülhessek hozzá. Túlságosan vonz. Túlságosan csábít. Nem bírom. Már nem bírom. Percről percre egyre szörnyűbb. Vajon mikor lesz az a pillanat, hogy megadom magamat ezeknek az érzéseknek? Nem sokára… tudom, hogy nem sokára…
- Tudom. – Hangom enyhén gőgös és beképzelt, pedig csupán zavaromat próbálom leplezni vele, s Raphaelnek hátat fordítva nézek fel a csillagos égboltra, hogy lenyugtassam kavargó, száguldozó, feldúlt gondolataimat, érzéseimet. Azt hiszem ez nekem túl sok volt egy éjszakára. A fürdő… a vacsora… a repülés… az undorító hulla. Elegem van. Pihenni akarok. Aludni akarok. Olyan rég volt már az az ebéd utáni alvás. Tudtam, hogy többet kellett volna pihennem. A fenébe… gyenge vagyok… szánalmasan gyenge. Pedig egész életemben meg voltam győződve róla, hogy erősnek számítok. Hisz még a vámpírokat is legyőztem. Volt, hogy még idősebbekkel is elbántam. Soha nem gondoltam volna, hogy angyalok mellé sodor a sors… vagy arkangyalok mellé. Pf…
- Raphael. – Halkan ejtem ki nevét, hangom szokatlanul komoly, ahogy hátrapillantok a vállam fölött, tekintetemben őszinte érdeklődés, kíváncsiság tükröződik. – Attól még, hogy érzem rajta angyalok illatát, egyáltalán nem biztos, hogy találkozott azzal a közelmúltban, aki felbérelte… nem? – Nem értem… ez az egész olyan zavaros. Idegesít, hogy nem látom át. Ha valaki felbérelte, akkor miért nem adta már oda neki a pajzsot? És ha odaadta, akkor miért mondta azt Raphael, hogy tudja, hogy van a pajzs? Logikátlan.
- Szinte biztos, hogy találkoztak. – Dühösen fordulok meg a túlzottan rövid, a túlzottan keveset mondó válasz hallatán, kezeimet összefonva, szikrázó szemekkel mélyesztem el tekintetemet a sötét szempárban.
- Honnan tudod olyan biztosan?! És ha tényleg, akkor miért nem szedtétek ki belőle az angyal kilétét, mielőtt széttrancsíroztátok?! Azt hittem megvannak a módszereitek az információszerzésre! – Felemelt hangon ejtem ki a szavakat, csupán egy hajszál választ el az üvöltéstől, s idegesen túrok a hajamba, ugyanezzel a mozdulattal szabaddá engedve az összefogott tincseket. Zihálva, ingerülten sétálgatok fel-alá, csak hogy ezzel is levezethessem a felhalmozódott dühöt és zaklatottságot, feldúltságot. Ez túl sok. Haza akarok menni. Elegem van… úgy érzem, hogy nem mond el semmit. Fáradt vagyok és ingerlékeny, és tudom, hogy nem sok választ el attól, hogy ismét olyat mondjak, amit később megbánok.
- Nem tudta, hogy ki volt. – Hangja nyugodt, és ez engem csak tovább idegesít, szinte felhorkanva fordulok felé, tekintetemben leplezetlen hitetlenkedés, felháborodottság bujkál. Mi az, hogy nem tudta?! Mi az hogy nem tudta?!! Hiszem az előbb mondta, hogy találkozott vele. Lehetetlen, hogy nem tudta. – Az angyaloknak is megvannak a módszereik, hogy elrejtsék a kilétüket, vadász. – Még mindig fagyos hidegvér csendül hangjában, s én ajkaimat összeszorítva torpanok meg, hosszút pislogva próbálom kicsit lenyugtatni magamat, természetesen nem kerüli el a figyelmemet, hogy direkt kerüli a konkrét válaszokat. Miért? Ha már belerángatott, miért nem mond el mindent? Ezek után úgyis megölnek az ellenségei, nem? Belefáradtam. Elegem van.
- És miért nem adta még oda a pajzsot? Már több napja volt, hogy ellopták. – Lehunyom szemeimet, fáradtan fújom ki az összes levegőt tüdőmből, mellkasom megsüllyed, s különös higgadtság járja át a testemet. Nyugalom… a beletörődés nyugalma. Miért nem mondja el? Arra sem válaszolt, hogy mi az a csendesség. És közben arra csábítgat, hogy maradjak vele, és milliónyi dologgal ismertet meg. Miért okoz megint csalódást? Ez már az én küldetésem is. Jogom van tudni, mi folyik itt.
- A hatalom nagy úr, vadász. – Megremegek, ahogy érzem, hogy a hátamhoz simul, szinte fülembe leheli a szavakat, ismét érzem a puha, forró ajkak érintését fülcimpámon, s szám bizseregni kezd, ahogy felidézi azoknak az ajkaknak az édeskés ízét. Lehunyom szemeimet, a mellkasára hajtom a fejemet, testem egy pillanatra ellazul karjai között, ahogy elmém engedi felülkerekedni a kimerültséget. Mi az, hogy a hatalom nagy úr? Hogy érti? Talán… meg akarta tartani magának a pajzsot? Lehet… de akkor miért találkozott az angyallal? És ha nem annál az angyalnál van a pajzs, akkor miért olyan fontos, hogy megtaláljuk? Gyűlölöm a megválaszolatlan kérdéseket.
Szemeim kipattannak, ahogy testem túlságosan felforrósodik karjai között, szívem szinte a fülemben zihál, ahogy kitörök karjai ölelése közül, s szembefordulok vele, hogy dühtől villanó tekintetemet elmélyeszthessem szemeiben.
- Túl fáradt vagyok a szóképeidhez, arkangyal! – Hangomban tükröződik a felindultságom, kezeimet ismét mellkasom előtt fonom össze, s mikor nem kapok választ, dühösen fújtatva lépek még távolabb tőle. – Nem tudok úgy dolgozni, ha semmit nem mondasz el! Jogom van tudni! A küldetés addig tartott, míg újra biztonságba kerül a pajzs. Azt mondtad, tudod, hogy hol van, innentől nem kötelességem maradni. Ha nem mondasz el semmit, hazamegyek. – Elfordulok, tekintetem egy pillanatra ismét a hullára siklik, pillantásommal kerülöm Raphael alakját. Félek attól, hogy mit látnék, ha rá néznék. Már nem tartok tőle annyira, mint régen… de akkor is… tudom, hogy kivel állok szemben. Miért csinálom hát ezt? Mintha csak próbálgatni akarnám… mintha csak ki akarnám deríteni, hogy meddig mehetek el.
|
| Levi-sama | 2011. 02. 27. 19:23:58 | #11796 |
Karakter: Raphael arkangyal
Arcát az enyémhez dörgöli, vágyakozva gondol arra, hogy mi lenne ha engedne a csábításomnak. Olyan erősek az érzelmei, hogy akaratlanul is érzem gondolatait, vágyait.
- A szavaid emberfeletti kísértéssel csábítanak, arkangyal… - súgja. Nyaka fölé hajolok, de nem csókolom meg csábító bőrét. Várok. Hajamba bújtatja ujjait, vágyának édes illata a csokoládé kesernyés aromájával keveredik. - …csábítanak, és egyszerre sérted meg velük büszkeségem legérzékenyebb pontjait.
Komolyan néz a szemembe, engem pedig csodálat tölt el. Ellenállt a csábításomnak, olyan erős személyisége és vasakarata van. Különleges, valóban az.
- Megtisztel az ajánlatod, arkangyal. De az öröklétűek titkai nem valók az embereknek. Hiszem, hogy az Úr okkal fosztott meg minket ezen tudásoktól, s bár szívem kíváncsian sóvárog az ismeretlen után, úgy érzem meghazudtolnám emberi mivoltomat. Inkább leszek tudatlan ember, mint halandó a halhatatlanok között.
Keze az arcomhoz ér, megfogom de elhúzza tőlem. Eltávolodik, tekintetében kétkedés és vívódás.
- Sajnálom, ha megbántottalak, vadász.
Közelebb hajolok, hogy egy utolsó, kétségbeesett próbálkozással magamhoz láncolhassam, de szinte egyszerre húzódunk el egymástól. Nem, nekem nem egy üres báb kell, aki imádattal követ, hanem... Ő. Ő maga, aki szabad akaratából követ.
Talán megérti ő is, mert feláll, egy csókot lehel homlokomra.
- Köszönöm – mondja lágyan. Talán rájött végre, mennyire különleges helyzetben van. – Én is tiszta szívből, őszintén sajnálom, ha megbántottalak a tetőn. Szavaim sértőek és megalapozatlanok voltak. Most már tudom.
Bólintok, és beletörődve figyelem, ahogy eltávolodik tőlem és visszaül a helyére.
- Megtudtál valamit a tolvaj hollétéről? – kérdezi. Megtört a varázs.
- Még nem. Ma délután máshol voltam.
- Azt mondtad elmondod, mi fog történni ma éjjel. Az eső valószínűleg minden szagnyomot elmosott, szóval nem tudom miben lehetnék segítségedre.
Figyelem ahogy a szőlőt eszegeti. Már átgondoltam mindent, informátoraim pedig keményen dolgoznak.
- A pajzs helyét már tudom. A másik angyal, aki részt vett a lopásban, már halott, Dimitri végzett vele. – Elkerekednek a szemei, ujjai közül kiesik egy szőlőszem, és végiggurul az asztalon.
- Akkor rám már semmi szükség – húzza össze szemöldökét. Felveszem a szőlőszemet, mélán bámulom, ujjaim között forgatva. Megfogalmazom magamban, mennyit árulhatok el neki és hogyan.
- Ez a két angyal csak eszköz volt valaki kezében. Egy magasabb rangú angyal utasításait követték, de nem tudom kiét.
A szemeibe nézek kezem felett, és már látom rajta hogy mindent ért.
- Derítsem ki, hogy kihez tartozik – bólint. – Ha Dimitri ölte meg, nem lesz könnyű dolgom, mert neki nagyon erős illata van, lehet hogy minden mást elnyom.
Bólintok.
Csend telepedik ránk.
- Jól van, na! – horkan fel. – Oké, megpróbálom, de nem ígérek semmit.
- Öltözz fel melegen, Jonathan.
- Minek? – kapja fel a fejét rémülten.
Pár perc múlva, már pulóverben, sálban toporog előttem. Ajkai remegnek, sápadt az arca.
- Mi most frankón repülni fogunk – suttogja, szinte magának. – Én félek a repüléstől. Nekem nincsenek szárnyaim... két lábbal a földön járó típus vagyok, és...
Felsikkant, amikor hátához simulok, és szorosan magamhoz ölelem.
- Várj, várj! Inkább megfordulok, jó? – dadogja. Halvány mosollyal engedem, karjait nyakam köré fonja, és szinte biztos vagyok benne, hogy legszívesebben a lábait is a derekam köré tekerné, ha tehetné. – Aztán erősen fogj, mert ha leesek és összetöröm magam, szétrúgom a... khm... bocs csak ideges vagyok...
Erősen magamhoz szorítom.
- Ne félj, velem vagy a legnagyobb biztonságban.
Kitárom szárnyaimat, és az ablakon át kilebbenek. Nem repülök gyorsan, nincsenek hajmeresztő bukások és emelkedések, csak higgadt és lusta, nagy szárnycsapások. Remegő testét szorosan tartom, arcát a nyakamba fúrva szuszog, érzem ahogy alábbhagy a testét merevítő görcs. Kezd ellazulni, eltölti a biztonságérzet. Hosszú percek, talán fél óra is eltelik, mire felemeli a fejét és tétován lepillant. Néhány méternyire suhanunk csupán a föld felett, szárnyaim hegye meg-meg érinti az alattunk tekergőző folyó csillogó felszínét. Felettünk a sötét csillagos ég, s mi magunk tükröződünk benne.
- Miért repülsz ilyen alacsonyan? – suttogja.
- Talán nem tetszik?
- De igen... így nem félek annyira.
- Ez a cél. Tedd félre a félelmeket, és inkább élvezd a látványt, Jonathan. Gyakran repülök erre, ilyenkor nagyon szép a táj.
Megmutatom neki a kis tavat, az ötszáz éves fűzfát és még mást is. Sok kérdése van, türelmesen válaszolok mindenre.
- ...és az a fa? Miért él még mindig?
- Mert szeretik.
- Nem értem...
Lassú, lágy kanyarral repülök vissza a fához, de nem szállok le a földre, csak körbeszállok. Mászókák, hinták veszik körbe, jól látható hogy sok gyermek játszik körülötte.
- A gyermeki szív szeretete az élet forrásainak egyike, vadász. Ezért olyan fontos az angyaloknak minden gyermek. Ők különlegesek, fontosak. Nincs senki, aki arra vetemedne, még legsötétebb csendesség alatt sem, hogy kezet emeljen rájuk.
- Csendesség? Az mi?
Óvatosan, gyengéden teszem le őt a fűre, leszállok én is. Szárnyaimmal csapok néhányszor, apró tollpihék szállnak a levegőben. Nem válaszolok kérdésére, inkább tekintetem a fa felé fordítom. Amikor újra ránézek, már szorgalmasan szedegeti fel a földről tollaimat, összefogja őket és a homokozó felé indul. Lassú, puha léptekkel követem, figyelem mit tesz. Beleállítja a homokba, majd gyermeki mosollyal néz fel rám. A fekete tollakon csillog a holdfény.
- Holnap néhány kölyöknek szerencsét hoz majd – mondja, és leporolva kezeit, feláll. – Na és hol az a hulla?
- Még nem értünk oda, csak megálltam, hogy pihenhess. – Felé nyújtom kezeimet, és szélesre tárom szárnyaim. – Jöjj, folytassuk utunkat.
Megbűvölve lép hozzám, de ezúttal hátat fordítva simul karjaimba. Bizonyára jobban szeretné látni a tájat, és már megbízik bennem annyira, hogy ne féljen. Magamhoz szorítom, hajába szagolok észrevétlenül, majd felrugaszkodom vele az égbe.
A szél süvít fejünk mellett, belefésül hajunkba, összemosódnak a sötét és a szőke hajszálak. Halkan felkacagva kalimpál lábaival, amikor a tó felett teszek egy kört, lábait felhúzza hogy ne érjen a vízbe.
- Magasabbra egy kicsit!
Engedelmeskedem, és néhány szárnycsapással feljebb emelkedünk. Felemeli fejét, arccal az ég felé, az égen ragyogó csillagokat nézi, én pedig őt.
- Tetszik a repülés?
- Most már igen, de csak veled.
- Máskor is elviszlek majd.
Megérkezünk a kis épülethez, amely körül állnak a minket váró vámpírok és angyalok. Leszállunk, elengedem őt és összezárom szárnyaimat. Jonathan pár másodpercig vesződik a testét borító aranyporommal, majd vállat vonva inkább elindul Dimitri felé, akinek lábainál hever egy angyal. Szárnyai tépetten, véresen fehérlenek a hold fényében, teste szinte felismerhetetlenül összeroncsolt. Dimitri már csak ilyen. Nem is ismerek más vámpírt, aki képes lenne megölni egy angyalt, habár ez csak egy gyengébb volt.
- Küldd el innen a vérszívódat, zavar a szaga – fordul felém bosszúsan Jonathan. Bólintok, és Dimitri máris elmegy. A többieket is vidd el – utasítom őt gondolatban. Jonathan a hullát figyeli, körbesétálja lassan. Látom arcán a feszült figyelmet, és némely rezzenés is árulkodik zaklatottságáról. Nem gyakran látnak az emberek halott angyalt. Ritkaság.
|
| Silvery | 2011. 02. 08. 19:44:49 | #11213 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Megjegyzés: (Löcamánaak)
Lehunyom szemeimet, halkan, némán sóhajtott szavaim mintha elvesznének a forróságban, de már nem bánom. Minden porcikám reszket, bizsereg, még soha… soha nem éreztem ilyen erős vágyat életemben. Semmi iránt. Senki iránt. Kívánom az érintését, mindenem bizsereg, hogy az erős karok ölelését érezhessem magam körül. Hogy óvón húzzon magához, míg el nem tűnik szemeim elől a sötét jövőm fenyegető képe. Most már tudom… ezek az én érzéseim. Akármilyen hihetetlen ezek a tiltott gondolatok és vágyak mind hozzám tartoznak. A kísértés karjaiba vetném magamat, csak hogy pillanatnyi biztonságérzettel nyugtathasson meg. Akarom őt. Kívánom. Már az sem érdekel, ha ezzel bebizonyítom, hogy igaza volt. Az elejétől fogva tudta, hogy nem leszek képes ellenállni neki. Irritálóan csábító.
Hirtelen érzem eltávolodni bőrömtől a kényeztetően puha, nedves tollak lágy simítását, testem beleborzong, mintha hirtelen hideg szellő lehelné végig szabaddá vált bőrfelületeimet, s a csalódás keserű, jeges reszketéssel árad szét testemben, mégis mintha különös, megnyugtató megkönnyebbültséget hordozna magában. Miért? Miért nem csinál semmit? Miért nem érint meg, mikor annyira… annyira kiszolgáltatottan és felkínálkozva állok előtte? Nem értem. Én azt hittem… azt hittem vágyik rám. Azt hittem kihasználná a pillanatot, mikor elgyengülök mellette. Ha most megcsókolna… ha most végigsimítaná a testemet… nem ellenkeznék. Nem állítanám meg. Olyan védtelennek érzem a lelkemet, a szívemet, mint még soha.
Lomha mozdulattal, remegve emelem fel pilláimat, hogy homályos tekintetemet szárnyai elbűvölően mesebeli vonalán legeltethessem. Csodaszép. Akárhányszor pillantok rá, nehezemre esik elhinni, hogy ez a valóság. Hogy ez nem egy tündérmese. Hogy tényleg itt állok New York rettegett arkangyala előtt. Csupaszon, kiszolgáltatottan, vágyakozva.
Egy pillanatra sem szakítom el szemeimet a sötét tollaktól, mintha megbabonázott volna szépségük, s csak akkor zökkenek ki a néma ámulatból, mikor összezárja szárnyait. Hirtelen kapom elkerekedett szemeimet arcára, tekintetünk találkozik, s szívem beleremeg az áthatóan érzéki pillantásba, amivel megajándékoz a barátságosan, gyönyörűen égszínkék szempár. Miért nem ér hozzám? Nem értem. Már nem akarja…?
Hátat fordít nekem, s könnyű, lassú mozdulatokkal sétál ki a vízből, magamra hagy a testemben felkorbácsolt vággyal, aminek tilos lenne léteznie. Mi történik velem? Miért? Miért érzem ezt? Miért érzek csalódottságot? Elég!
Ökölbe szorítom kezeimet a víz alatt, tekintetemmel követem alakját, hogy titkos pillantásokat lophassak a gyönyörű testről, szívem hangos izgatottsággal dübörög mellkasomban, zaklatott légzésem elnyomja hangját. Miért?
Lassan nyúl a törülközőért, s ahogy oldalra fordul, tekintetemet ösztönösen csábítja, vonzza magára a hasához feszülő férfiassága. Szemeim hatalmasra nyílnak, s ha eddig gyorsan dübörgött a szívem, most már őrülten, veszélyesen heves tempóban száguld egyre apróbbra zsugorodó mellkasomban. Testem megremeg, a vér szinte megáll ereimben, s hiába minden törekvés, hogy elszakítsam szemeimet, tekintetem mintha merevedésén ragadt volna, s arcom ég, felgyulladni készül az elfojtott vágy és a bizonytalanság vegyes hullámaitól. Miért… mi… miért van merevedése?! Hiszen… azt hittem, már nem akarja… nem értem… akkor miért hagyott magamra? Azt mondta addig nem ér hozzám, amíg nem vágyok rá… de én…
Hatalmasat nyelve sütöm le tekintetemet, mindenem mintha lángolna, a látvány elmémbe égett, s hiába hunyom le egyre homályosabb tekintetemet, még mindig tisztán látom magam előtt, s halk, nesztelen léptei lassan visszhangzanak a füllesztő levegő bizsergető szikrái között. Elmegy. Tényleg elmegy. Miért nem csak megkönnyebbülést és nyugodtságot érzek?
- Ha végeztél a fürdéssel, vacsorázunk. Közben elmondom, mi fog történni ma éjjel. – Összerezzenek, mikor hangja megszakítja a csendet, szemeimet kinyitva engedem, hogy rabul ejtse tekintetemet, de most csak egy röpke pillanatra bűvöl el szépségével, szavai lassan rángatják vissza elmémet a valóságba, s ledermedten, értetlenkedő pillantással kérdezek vissza.
- Mi? – Nem kapok választ, mire a hangok elhagyják ajkaimat, már hűlt helye sincs az ajtóban, s én a láthatatlan ürességbe meredek remegő tekintetemmel. Hogy… mi fog történni ma éjjel? Most már legalább amiatt nem kell tartanom, amitől eddig rettegtem… és ami után alig néhány másodperce sóvárogtam. Elég!
Szemeimet összeszorítva rázom meg fejemet, kezeimmel hosszú másodperceken át gyűrögetem arcomat, mígnem végleg kiűzöm elmémből a tiltott gondolatokat. Nem értem magamat. Hogy… hogy érezhettem azt? Hogy vágyhattam rá? Sőt… talán egy kicsit még most is. Ez nem én vagyok… szörnyű belegondolni, hogy miket hoz ki belőlem a közelsége. Hihetetlen, hogy csalódottságot éreztem, mikor nem csinált semmit, pedig… pedig hálásnak kéne lennem. Talán nem is olyan kegyetlen, mint hittem. Nem használta ki a gyengeségemet. Nem élt vissza vele, hogy elbűvölt a közelsége. De akkor eddig miért… miért csókolt meg a tetőn?
Ujjaim végigsimítják bizsergő ajkaimat, belepirulok az emlékekbe, melyek még mindig erős, intenzív érzéseket hordoznak magukban. Veszélyesen vonz. Vajon… vajon ha engednék neki, utána jobb lenne? Vajon azután elmúlna ez a sóvárgás, vagy csak felerősödne a vágy, amit iránta érzek? Nem tudom. Talán az lenne a legjobb, ha soha nem tudnám meg.
Halkan teszem le a villámat a tányér mellé, miután befejeztem az étkezést, s lassú, monoton mozdulatokkal rágom meg az utolsó falatot. Alig ettem valamit, még mindig úgy érzem, mintha nem menne le az étel a torkomon, csupán akkora adagot erőltettem magamba, hogy ne gyengüljön le a testem a táplálékhiánytól.
Raphael velem szemben ül az asztalnál, s az egész vacsora alatt egy árva szó sem hagyta el ajkait… azt mondta, elmondja étkezés közben, hogy mi fog történni ma éjszaka. Mindegy.
Halkan sóhajtok fel, mikor egy szolgáló behozza a desszerteket, s ajkaimat összeszorítva szedek pár gusztusos gyümölcsöt az előttem lévő tányérra, de egy falatot sem vagyok képes enni belőlük. Nem tudom mi van velem, de nincs étvágyam. És… zavar ez a csend. Ez a mély, borzongató csend. Miért nem mond semmit? Miért nem szólal meg?
Felemelem arcomat, tekintetünk egy pillanatra találkozik, s ösztönösön meredek ismét az asztalon sorakozó ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb desszertekre. Most nem vagyok képes elviselni a tekintetének édes simogatását. Miért nem tud olyan rideg szemekkel rám nézni mint eddig? Olyan közömbösen és érzelemmentesen. Valami megváltozott. Lehet, hogy azért nem használta ki a kiszolgáltatottságomat a fürdőben, mert azt akarja… azt akarja, hogy tényleg vágyjak rá? Hogy ne csak a testét, a benne rejlő erős férfiasságot kívánjam, hanem… hanem tényleg őt magát? Talán. Nem tudom. Nem hinném… vagy mégis?
Tekintetemet félve emelem ismét fel, haloványan elmosolyodva figyelem, ahogy maga elé emel egy óriási szelet csokitortát, és lassú, elegáns mozdulatokkal kanalaz mellé tejszínhabot. Talán túl sokat gondolok az egészbe. Ő egy arkangyal, aki évezredek óta él… számára az én létezésem nem lehet több mint egy apró, unaloműző játék a hosszú, monoton évek kusza hálójában. Nem irigylem őt. Nem irigylem az örök életét. Én összeroskadnék a súly alatt. Elképzelhetetlen erő lakozhat a lelkében.
- Hihetetlen, mennyire édesszájú vagy. – Halkan sóhajtom a szavakat, ajkaimon még mindig bizonytalan mosoly ül, szemeimet ismét rabul ejtik lassú, kimért mozdulatai, hangom alig hallható, kissé rekedtes a hosszú szótlanságtól.
Ha nem egy rémisztő, kegyetlen arkangyalról lenne szó, akkor most azt gondolnám róla, hogy aranyos… hogy lehet, ennyi édeset enni egyszerre? A gondolattól is émelygek.
- Örülök, hogy ismét tegeződünk. – Arcom csak enyhén rezzen meg, érzem, hogy kicsikét elpirulok, de minden erőmmel arra törekszem, hogy elengedjem fülem mellett a megjegyzést, s az előző gondolatmenetemet folytatva próbálom kényelmesebb irányba terelni a beszélgetést… nem tudom… magam sem tudom, hogy miért vagyok képes ismét tegezni. Valószínűleg csak a sokk miatt akartam eltávolodni tőle… a félelem sok mindenre képes. A félelem és a rettegés… és a csalódás. Most már nem félek tőle. Most épp nem. Ha így néz rám, nem megy. Ha minden egyes pillantása mintha cirógatná bőrömet, nem tudok tartani tőle. Talán túl vakmerő és meggondolatlan vagyok… talán ismét meg fogom bánni. Nem számít. Már nem számít.
- Mit ettél, amíg fel nem találták a csokoládétortát? – Kíváncsian mélyesztem el tekintetemet a kobaltkék szemek kiismerhetetlen örvényeiben, fejemet kissé oldalra döntve figyelem, ahogy kecses vonalú ajkai közé emel egy falatot, szívverésem akaratom ellenére is felgyorsul, elmém ösztönösen idézi fel érzékeimben a selymes ajkak puha érintését. Tekintetem ismét rajta ragad… Gyönyörű.
Lassan ízleli a falatot, majd miután lenyelte, az igéző szempár ismét rám veti tekintetét, ajkain mesebeli mosoly húzódik, mintha egész lényéből áradna a tisztaság, a kedvesség, a megértés. Annyira más, mint volt. Vajon meddig tart? Vajon mikor változik vissza?
- Ki mondta, hogy nem volt már évezredekkel ezelőtt? – Hangjában egy leheletnyi szórakozottság rejlik, halovány mosollyal leheli a hihetetlennek tűnő szavakat, s ha nem tükröződne különös komolyság szemeiben, kizárt hogy akár belegondolnék abba, hogy szavai mögött a valóság rejlik… pedig… valószínűleg úgy van.
- Neee… most viccelsz ugye? – Elkerekedett szemekkel hajolok kicsit közelebb hozzá, hogy közelről láthassam arcvonásainak legapróbb rezzenéseit is, majd szemeim összeszűkülnek, ahogy ajkaira kicsit szélesebb mosoly húzódik. Nem… az nem lehet… hiszen, a történelem… hiszen, amiket tanítanak…
Mégis mikre gondolok? Mit számít a történelem az ő életükben? Hiszen nem is ember… lehet, hogy…
Szemeim ismét tágra nyílnak, mikor lassú mozdulattal nyújt felém egy falatot a tortából, s szívverésem könnyedén szökik újra az egekbe, elmém ösztönösen rosszra asszociál, ahogy szemem előtt felidéződik a kép, ahogy pár másodperce az ő ajkai érintették lágyan azt a villát… azt akarja… hogy… megkóstoljam? Most komolyan… New York arkangyala nyújt felém egy falatot a tortájából ilyen kedves, meleg mosollyal?
- Kóstold meg, ez különleges ízű. Ilyet sehol máshol a világon nem ehetsz...
- Kösz nem! – Veszélyesen dübörgő szívem ösztönösen mondatja velem a választ, szinte át sem gondolom szavait, szám gyorsabban mozog, mint lelassult, kába gondolataim, testem mégis magától mozdul, kicsit előrébb dőlve hajolok közelebb a villához, s orromba mászik a csokoládé tömény, édes, szokatlanul finom és bársonyos illata, szinte megbódítja elmémet a tömény aroma.
Ajkaim óvatosan érintik az ezüst evőeszközt, számba veszem a könnyed, lágy falatot, s szemeim tágra nyílnak, ahogy az eddig ismeretlen, vadítóan ínycsiklandozó íz szétárad nyelvemen. Testem beleborzong, vérem mintha pezsegne az érzéstől, amit ez az apró falat hordozott magában, s magam sem tudom igazán eldönteni, hogy pontosan milyen hatással is van rám a szokatlan, idegen íz… hogy mi az, amit érzek… vágy? Élvezet? Függőség? Mennyei…
Lassan zökkenek ki a mámor bódító, édes hatása alól, mely olyan hirtelen, olyan váratlanul és felkészületlenül érte mit sem sejtő testemet, hogy szinte még mindig émelygek tőle. Ez… ez… micsoda?!
- Ez... micsoda...? Ez nem közönséges csokitorta! – Hangosan, tágra nyílt szemekkel szólalok meg, tekintetem kicsit homályos, testemet furcsa, kéjes vágy járja át.
Ajkaira különös, meleg, sejtelmes mosoly költözik, válasz nélkül nyújt felém egy újabb falatot, s én hezitálás nélkül fogadom el, testem szinte sóvárog a különös íz után. Mi ez? Annyira… furcsa… mindenem borzong és bizsereg… remegnek a kezeim és égető forróság árad szét a testemben… ilyet még soha nem éreztem… talán egy kicsit ahhoz hasonlítható, mint mikor megcsókolt. Nem… az még ennél is jobb és intenzívebb volt.
- Raphaeeel – Halkan, kicsit nyöszörögve sóhajtom nevét, kíváncsiságom nem hagy nyugodni. – Valami kábítószer van benne? Vagy mi? Mondd máár eeel! Léégyszi! – Még mindig nem szólal meg, egyre kényelmetlenebbül, és kínosabban érzem magamat az érzéki mosolytól, amivel elém pillant, a közelsége, a belőle áradó melegség, az illata mintha csábítóbb lenne, mint valaha, s mikor felém intve hívogat magához, nem állok ellen szívem és testem belső ösztökélésének.
Leülök a mellette lévő székre, most nincs bennem gyanakvás, elővigyázatosság, mintha teljes bizalommal fordulnék felé, ajkaimat halk nevetés hagyja el, mikor újabb falatot nyújt felém, szemeimet lehunyva veszem ajkaim közé a selymes csokoládét, hogy teljes nyugalommal, minden érzékemmel csak a finom, különleges ízre koncentrálhassak. Annyira édes… annyira bizsergető… elképesztő.
- Szóval? – Kábán pislogok fel rá, egész testem könnyűnek tűnök, kissé olyan, mintha lebegnék, s a sötét gondolatok, a félelem és az aggodalmak oly távolinak, oly elérhetetlennek tűnnek, mintha nem is léteznének. Mintha nem is nyomnák vállamat irtózatos, vészjósló súlyukkal, s én könnyed, gondtalan mosollyal tudok Raphael gyönyörű, lágy tekintetébe pillantani.
- Ismered a csokoládé történetét? – Ajkaimat halk, leheletnyi sóhaj hagyja el, fejemet kicsit hátradöntve hajtom a szék támlájára, ahogy rendezni próbálom lassan, békésen kavargó, kusza gondolataimat. Egész elmém émelyek, szédül, mintha valóba valami különös kábítószert etetett volna velem, s csak nehezen tudom felidézni magamban a tudás apró morzsáit.
- Aztékok használták a kakaóbabot, és itták is. Cortez hozta Európába... azt hiszem. – Halkan sóhajtom a szavakat, felemelem fáradt pilláimat, hogy ismét rá pillanthassak.
- Nagyon jó, de a Mayák voltak. – Mosolyogva duruzsolja édesen a szavakat, s még egy falattal jutalmaz a dicsérő szavak mellett, de hiába árasztja el testemet különös, forró borzongás a természetfelettien finom csokoládétól, szívem mégis kedvesen mosolygó szavaitól lüktet őrült, észveszejtő tempóban. Csillogó, hálás, megbabonázott tekintettel pislogok fel rá, s az ő tekintetében olyan büszkeséget, olyan elégedettséget vélek felfedezni, mintha egy értékes kincsre pillantana vágyakozó szemekkel. Megőrjít. - Egy angyal, kinek nevét már homály fedi, szerette a Mayákat, akik imádták őt. – Egy angyal? A Mayák? ...de akkor miért? Miért hiszi mindenki, hogy az aztékok voltak? És ki lehetett? Még soha nem hallottam hasonlóról, pedig az angyalok gyakran híresztelik a történelmi tetteiket.
- Már nem él az angyal? – Kíváncsian billentem oldalra fejemet, szemeim még mindig a lágy, gyengéd arcvonásokat fürkészik. Van egyáltalán olyan, hogy már nem él egy angyal? Nem hinném… vajon képesek a halálra? Nem tudom… talán… még soha nem hallottam olyanról, hogy egy angyal meghalt volna.
- Él. Többé nem jön le a földre, örökre visszavonult. – Hát persze… a Mennyország… tényleg az angyalok lakhelye lenne? Ez annyira… furcsa és elképzelhetetlen. Képtelen vagyok elképzelni Raphaelt, egy olyan helyen… már… önmagában a Mennyországot képtelen vagyok elképzelni. Számomra ez annyira távoli… annyira idegen. Számára ez a valóság és az élet. Mindig… mindig minden eszembe juttatja, hogy milyen távol vagyunk egymástól. Hogy mennyire más világban élünk, és milyen elképzelhetetlenül lehetetlen, hogy…
Hogy mi? …mikre gondolok? Magam sem tudom.
- Értem. Folytasd, kérlek. – Halkan sóhajtva ösztönzöm folytatásra, miközben lassan próbálom rendbe szedni szétesett gondolataimat.
- Ő ajándékozta kedvenceinek a kakaóbab egy csíráját. – Pár röpke másodpercig értetlenkedve, elkerekedett szemekkel pislogok rá, fáradt, kábult elmém csak lassan dolgozza fel a hihetetlennek tűnő információt… de… ez azt jelenti, hogy… a kakaóbab… nem, az nem lehet. Vagy mégis? Miért ne lehetne… már megszokhattam volna. Bármi lehetséges.
- Tehát akkor... a kakaó a mennyekből van? Az Úr ajándéka? – Soha nem gondoltam volna… ha minden csokoládé, amit Raphael eszik ilyen mennyei, akkor már megértem, miért olyan édes szájú. Vajon milyen titkokat rejteget még? Biztos… biztos rengeteg van…
- Közvetve igen, de valójában inkább csak egy angyalé. A földön sokszorosított, termesztett kakaóbab csak silány utánzata annak, amely az Angyalvár kertjeiben terem. Ez onnan származik. – Elámulva sóhajtok fel, olyannyira idegennek tűnik a gondolat, olyan elképzelhetetlennek és lehetetlennek, pedig tudom, hogy nem csak szórakozik. Miért tenné? És a tekintetében olyan… olyan őszinte nyugalom és természetes kedvesség csillog. Miért? miért néz így? Vajon tényleg azt akarja, hogy… hogy vágyjak rá? Lehet, hogy…
Lehunyom szememet, ahogy ajkaim közé eresztek egy újabb és újabb falatot, s hálásan engedem, hogy az édes íz elmémet elbódítva fosszon meg a bizonytalan, kétkedő gondolatoktól, minden aggodalomtól és kétségtől, ami eddig a szívemet nyomta.
Halkan felsóhajtok, még mindig minden egyes falat borzongást, forróságot hoz testemnek, s szinte elmerülök, úszok a kábulatban, amivel megajándékoz. Azt hiszem… azt hiszem, tényleg ilyen érzés lehet drogozni. Remélem nem leszek függő…
Testem megfeszül, ahogy érzem Raphael ajkait finoman a fülemhez simulni, minden porcikám szinte könyörög, üvölt az érintéséért, mintha évek óta vágynék egy puha, lágy cirógatásra, s testemen vad borzongás rohan végig, mikor halkan lehel fülembe, ajkai bőrömet súrolják minden szónál.
- Annyi mindennel megismertethetnélek, ha velem maradnál... – Mellkasom összeszorul, kábult elmémet természetellenes késztetéssel csábítják, vonzzák szavai... a szavai mögött rejlő szenvedélyes, érzéki ígéret, mely forróságot lehel minden porcikámba. Égető, sóvárgó, parázsló forróságot, mely kiűz fejemből minden józan, ésszerű gondolatot. Minden céltudatos elhatározást, minden vakmerő ellenérvet. Mindent, amik eddig az utolsó védbástyáimat alkottál ellene. Mindent, ami segített legyűrni ezt a kísértést. Mindent, ami távol tartott tőle. Mindent…
Ujjaim a szék karfájára simulnak, testem megremeg a közelségének tudatától, pedig szemeimet nem vagyok képes kinyitni. Nem merem még nagyon csábításnak kitenni szívemet. Nem akarok hazamenni… vele akarok maradni… örökre. Többet akarok tudni a világunkról… több titok megoldását, több misztikumot, melynek rejtélyét fajtámból senki nem ismeri. Azt akarom, hogy átöleljen, hogy magához szorítson… hogy biztonságban legyek mindentől… minden rám leselkedő veszélytől…
Fejemet kicsit oldalra fordítom, Raphael orra, ajkai finoman simítják arcbőrömet, s én szinte hozzá dörgölőzve keresem a közelségét… az érintését… a bőre selymes tapintását, s a kellemes, bódító illatot mely még tovább növeli az elmémben lakozó káoszt. Annyira vágyom rá.
- A szavaid emberfeletti kísértéssel csábítanak, arkangyal… - Halkan lehelem a szavakat, szívem mintha fülemben dobogna, s az őrült ritmus csak még tovább kábít. Érzem Raphael forró leheletét, arcomon, ajkaimon, nyakamon, mintha mindenhol egyszerre halmozna el apró, leheletnyi csókokkal, s én borzongva vezetem ujjaimat a szőke tincsek közé, melyek most szokatlanul gyengéd selymességgel cirógatják bőrömet.
Meg akarom csókolni… azt akarom, hogy megcsókoljon… érezni akarom az ízét… az ajkainak puha, édes érintését, mely semmi máshoz nem fogható a világon. Miért nem csókol meg? Annyira közel van… csupán pár milliméter, és összeérnek ajkaink. Vajon ha én tenném meg, megállítana? Vagy netán hagyná? Nem tudom… tudni akarom.
A vágy áramütésként cikázik végig gerincem vonalán, testem megfeszül, ahogy a forróság ágyékomban kezd összpontosulni, s lomhán emelem fel homályos tekintetemet, ahogy akaraterőm lassan visszacsordogál ereimbe a rám törő sóvárgás fájdalmas érzésétől. Elég volt a játszadozásból.
- …csábítanak, és egyszerre sérted meg velük büszkeségem legérzékenyebb pontjait. – Mélyen pillantok a vágytól örvénylő szempárba, melyben mintha enyhe meglepettséget, ledöbbentséget látnék megcsillanni. Vagy csupán képzelgés talán? Nem tudom… lehet… de… talán nem számított rá, hogy ellen tudok állni neki? Talán…
Ujjaim akaratom ellenére is kicsit megfeszülnek tincsei között, s remegve eresztem el haját, mielőtt kárt tennék az aranyszőke tincsek selymes, meseszép zuhatagában. Szépen, lassan összeszedem gondolataimat, az elszántság újult erővel árad szét ereimben, s szívemről óriási kövek zuhannak a mélybe, mikor képes vagyok pár centivel távolabb hajolni tőle. Halk hangom meg-megremeg, mikor ismét szavak formálására kényszerítem reszkető ajkaimat, ujjaimat finoman simítom a szoborszerű arcra, mely most olyan gyengédséggel pillant rám, amit soha, de soha nem tudtam volna kinézni belőle, szemeimen vékony, alig észrevehető könnyfátyol keletkezik.
- Megtisztel az ajánlatod, arkangyal. De az öröklétűek titkai nem valók az embereknek. Hiszem, hogy az Úr okkal fosztott meg minket ezen tudásoktól, s bár szívem kíváncsian sóvárog az ismeretlen után, úgy érzem meghazudtolnám emberi mivoltomat. Inkább leszek tudatlan ember, mint halandó a halhatatlanok között. – Ujjait arcát cirógató kezemre simítja, testem már ebbe az apró érintésbe beleborzong, s hosszút pislogva szakítom meg tekintetünk mély, intim kapcsolatát, finom, lassú, nyugodt mozdulattal húzom el kezemet arcáról, ezzel megszakítva a köztünk lévő utolsó kapcsot, mégis úgy érzem, még soha nem voltunk ennyire közel egymáshoz. Mintha még mindig érezném arcomon lélegzetvételeinek túlzottan nyugodt ritmusát, s én akadozó, szaggatott, kissé kapkodó légzéssel küzdök oxigénért. Olyan érzésem van, mintha egy tiszta lelkű, megértő angyal ülne mellettem. Egy angyal, aki joggal nevezheti magát a Mennyország küldöttjének, s akinek tekintete végtelen kedvességről és odaadásról árulkodik. Valami megváltozott benne. Valami mélyen, a szívében. Hihetem azt, hogy közöm van hozzá? Nem… az nem lehet… de akkor miért? Miért akarja ennyire, hogy vele maradjak? Miért akar magához láncolni? Nem értem őt. Egyszerűen nem értem… de abban az egy dologban biztos vagyok, hogy ha szívemben nem dúlna így a szabadság és az önállóság ösztönös vágya, akkor már a karjaiba omlottam volna… akkor már réges-rég engedtem volna ennek a csábításnak. Ezeknek a kecsegtető, édes ígéreteknek.
- Sajnálom, ha megbántottalak, vadász. – Halk hangja simogatóan mászik füleimbe, szinte végigcirógatja gerincemet szavainak édes jelentése, s szemeim tágra nyílnak, ahogy ledöbbenve kezdek ismét elveszni az íriszeiben kavargó örvények meleg, égető habjaiban… Raphael… bocsánatot… bocsánatot kért tőlem?
Érzem, ahogy ujjai arcomra simulnak, mellkasom megreszket, ahogy szívem vad, őrjöngő dobogással készül kitörni, s halkan, szinte elhaló, néma hangon sóhajtom Raphael nevét. New York hírhedten rideg és kegyetlen arkangyalának a nevét, mely édes, kitörölhetetlen gyengédséggel ette magát szívem legmélyebb zugaiba. Ez az a név, melyet soha… soha nem fogok már kiverni a fejemből… tudom.
Szinte észre sem veszem, arcunkat ismét pár milliméter választja el egymástól, arcom ég, lehelete pedig tovább perzseli forrongó bőrömet. Ajkaim bizseregve várják a puha érintést, minden izmom elernyed, mintha az erőm lassan kiáramlana testemből, s én ismét gyengén, kiszolgáltatottan, esetlenül várom, hogy Raphael édes csókkal enyhítse a testemben őrjöngő vágyat. Elég!
Hirtelen nyílnak ki kábult szemeim, s eltávolodva, tétovázva állok fel a székből. Nem! Nem… nem leszek kiszolgáltatott senki előtt! Nem fogok senki érintéséért könyörögni, még magamban sem. Még a gondolataimban sem. Nem alázkodom meg, és nem leszek alárendelt. Akármennyire vonz, csábít… nem tehetem meg önmagammal, hogy neki adom a büszkeségemet.
Óvatosan hajolok előre, kibontott, barna tincseim vállára hullnak, ahogy lágy, leheletnyi csókot lehelek homlokára, s halk, mégis határozott, komoly hangon szólalok meg, szavaim lágy sóhajként cirógatják bőrét.
- Köszönöm. – Köszönöm, hogy tisztelsz annyira, hogy bocsánatot kérsz tőlem, Raphael. Kedves és szokatlan gesztus… szokatlan, és csábító… vajon ezt is direkt csinálod velem, Raphael? Ha igen, akkor te vagy a legjobb stratéga, akit eddig életem során megismertem. De már nem számít. – Én is tiszta szívből, őszintén sajnálom, ha megbántottalak a tetőn. Szavaim sértőek és megalapozatlanok voltak. Most már tudom. – Ajkaira meleg mosoly kúszik, s csupán egy lágy, lassú bólintással felel. Már bocsánatot kértem tőle, de több mint valószínű, hogy mindketten tudjuk, hogy most először jöttek szívből a szavaim… remélem tudja… remélem érzi, hogy tényleg sajnálom. Hogy most már tényleg sajnálom.
Minden porcikám bizsereg érte, hogy még mellette maradjak, s ez a legfőbb indok, amiért lassú, kimért léptekkel sétálok vissza arra a helyre, ahol eredetileg ültem, s ellágyult pillantással nézek vissza Raphaelre. Nem gondoltam volna, hogy képes lennék úgy érezni, hogy közel állunk egymáshoz. Hogy valóban, tényleg közel. És mégis… mégis ezt érzem most. Nem értem a saját érzéseimet… vajon csak képzelgek csupán? Vagy tényleg mintha különös kötelék lenne közöttünk? Biztos… biztos csak képzelem.
- Megtudtál valamit a tolvaj hollétéről? – Kicsit tárgyiasabb hangra váltva sütöm le tekintetemet, zavartan tépek le egy szemet az előttem lévő szőlőfürtről, s kelletlenül csúsztatom ajkaim közé, csak hogy pár röpke másodpercig ürügyet szerezzek a szótlanságra.
- Még nem. Ma délután máshol voltam. – Szemeim tágra nyílnak, kicsit feljebb csúszom a székben, de mielőtt rosszallóan, idegeskedve, felháborodva számon kérném, hogy hol máshol járkál, mikor egy sürgős nyomozás közepénél tartunk, minden akaraterőmet összeszedem és lenyelem a szavakat. Nyugi. Csak nyugi. Végre kijössz vele. Ne cseszd el.
- Azt mondtad elmondod, mi fog történni ma éjjel. Az eső valószínűleg minden szagnyomot elmosott, szóval nem tudom miben lehetnék segítségedre. – Kicsit hátrébb dőlök a széken, fáradtan húzom fel az egyik lábamat, s kíváncsi szemekkel pillantok rá, miközben letépek, és lassan csúsztatok ajkaim közé egy újabb édeskés, kellemesen hűvös szőlőszemet.
|
| Levi-sama | 2011. 02. 05. 21:42:59 | #11120 |
Karakter: Raphael arkangyal
A felhők gyűlnek, sűrű, nyirkos ködbe vész minden. Innen fentről már a földet sem látom. Feljebb emelkedem, a felhők fölé, hogy a szikrázóan kék égboltban gyönyörködhessen tekintetem.
Az Angyalvár épülete hófehéren világít a magasban. Nem megyek oda, csak körberepülöm, és behunyom szemeimet. Testemben áramlik az energia, amely az épületből sugárzik. Reagál rám, feltérképezi erőmet, s ha veszélyes lennék, vagy sötét szándékok homályosítanák elmémet, végezne velem. Ezért ez a legbiztonságosabb hely a világon, és a legveszélyesebb is.
Egy nagy ablakon beszállok, szárnyaim összecsukva sétálok végig a vakítóan fehér márványpadlón. Egy folyosó, majd még egy, s végül a duplaszárnyas, hatalmas ajtó. Odabent minden égszínkék, a padlón hömpölygő felhőpamacsok, a falakon repülő madarak képei. Tollaik a szivárvány összes színét felvonultatják. A terem végében egy nagy kandalló áll, de soha nem lobogott benne tűz.
Ruhám nedvesen tapad testemhez, szárnyaim összecsukom és a rám váró angyalra szegezem jégkék szemeimet.
- Tudok róla – mondja halkan. Fekete szemei kifejezéstelenek, hosszú fekete haja szinte beleolvad fekete ruhájába. Egyedül szárnyai fehérek, de vakítóan. Elonos, a hírvivő. Az egyetlen angyal, akinek joga van az Úrhoz szólni, akkor is, ha nem kérdezi.
Bólintok, és kezeimet hátam mögött összefűzve lassan sétálni kezdek fel és alá.
- Mondott valamit? Üzent nekem? – Megtorpanok és rászegezem a tekintetem, várom a választ. Halvány mosoly a válasz.
- Úgy véled elhallgatnám, ha igen?
Bosszúsan fordulok el tőle, tovább folytatom a fel-alá járkálást. Lábaim szinte alig érintik a talpam alatt gomolygó felhőcskéket. Gondolkozom. Ha az Úr nem üzen nekem semmit, akkor valószínűleg nincs is nagy baj? Nem tudom megmondani, mert az Ő cselekedeteit én sem érthetem. Mi a helyes út? Bármit is tettem, mindig magamra voltam utalva. Ez a fene nagy szabad akarat...
- Töröld le a sötét felhőket homlokodról, barátom – szól hozzám Elonos, szavai kifejezéstelenek. – Azt javaslom, minden eszközt vess be és keresd meg a pajzsot. Még egy jó tanácsot nyújtanék neked, ha nem bántalak meg. Vagyis inkább egy kérdést teszek fel neked, nevezheted költőinek is.
Felé fordulok, és ő mélyen a szemeimbe néz.
- Miért vállaltad el az emberiség védelmét, Raphael?
Int nekem és kiszáll az ablakon.
Amikor egyedül maradok, szemeimet a kandalló üres belsejére szegezem. Elonos iménti szavai zsongnak fejemben.
„Miért vállaltad el az emberiség védelmét, Raphael?”
Elfelejtettem.
Eltűnt a tudatom homályában egy ilyen fontos dolog... Egészen a mai napig nem gondoltam rá, miért döntöttem így.
Már tudom, emlékszem...
...de az érzés, amiért a döntést hoztam, nincs sehol.
Elfelejtettem szeretni. Nem tudom már, milyen érzés volt, de arra emlékszem, mennyire erős hatással volt rám. Képes voltam olyan dolgok véghezvitelére, amelyre más angyal nem, mindezt azért, hogy védjem az emberiséget. Megóvjam őket, szárnyaimat pedig szeretően és óvón tártam ki felettük.
Rég volt.
Kirepülök az Angyalvárból, szárnyaimat szélesre tárva lebegek a meleg légáramlatokon, hagyva hogy sodorjon magával amerre akar. Zúg a fejem, háborog a lelkem, s az ég átveszi energiáimat. Vihar tombol körülöttem, villámok cikáznak, mennydörög az ég. Behunyt szemekkel adom át magam az elemek erejének, s ahogy kiáramlik belőlem a sötétség, úgy erősödik a vihar is.
Nem érzékelem az időt.
Amikor lecsillapodik a vihar bennem, alászállok, s akár egy sebesült madár, esetlenül érkezem az Angyaltoronyhoz, intésemre feltárul egy ablak s beszállok, kecses mozdulattal teszem le lábaimat, lerázom szárnyaimról a víz nagy részét.
Az előttem elterülő nagy medencében, a gőzölgő vízben ülő, döbbent Jonathan mézbarna szemeibe nézek.
- Mi-mit keresel itt? Veszélyes ilyen időben a magasban repdesni!
Igen... azt hiszem már emlékszem az érzésre. Talán. Mosolyogva nézek le rá, tetszik hogy aggódik értem, pedig ő is tudja hogy teljesen felesleges.
- Az hittem már alszol.
Lehámozom magamról a nedves ruhákat.
- Mi… mit művelsz?!
- Csatlakozom.
Mosolyogva sétálok be a vízbe, jól esik a forró fürdő. Ő bezzeg rám sem mer nézni, belemerül orráig a vízbe. Végig őt tartom szemmel, vele szemben dőlök a medence falának, kényelmesen.
- Mellesleg… - bugyborékolja aranyosan. - Valaki a lelkemre kötötte, hogy pihenjek délután, mert hosszú éjszakám lesz… ezért logikus, hogy nem alszom.
Duzzogó, aranyos hangja van. Nagyon aranyos.
- Ha amiatt aggódsz, hogy nem lesz mit csinálnod az éjszaka… van pár ötletem – válaszolom gúnyos mosollyal. Lesüti szemeit, arca akár a főtt rák, rendkívül zavarban van.
- Nem vicces.
- Nem vicceltem.
Még jobban elmerül, már alig látni őt a sok habtól. Semmi válasz, így inkább kényelmesen pihenek, behunyom szemeimet. Hosszú idő után töri csak meg a csendet, megzavarva gondolataim fonalát, de nem bánom.
- Amúgy… azt mondtad, hogy nem mehetek haza, mert ellenségeket szereztem magamnak az erőm miatt… - felé fordítom tekintetem, türelmesen várom a folytatást. – De akkor a veszély azután is fennáll, miután elkaptuk a tolvajt, nem?
Fején találta a szöget, ahogy szokták mondani a franciák. Nem cáfolom, így szembesül a valósággal. – Remek! Feláldozom az életemet, egy hülye pajzsért! Király…
- Itt maradhatsz – ajánlom fel neki lágyan.
Feláll, már nem zavarja a meztelensége. Csípőre tett kézzel, dühtől szikrázó szemekkel néz rám. Igazán ingerlő látvány. Felém csobog, megáll előttem, és mélyen a szemembe néz, mert Ő ilyen egyenes ember.
- Itt maradni? Neked fogalmad sincs! Lehet, hogy neked ez csak újabb 30 rövidke év az évezredek sokaságában… De nekem ez az életem! – kiabálja belelendülve.
Megértően nézek rá. Valóban, nem egy boldog, teljes életet nyújtok neki, csak valami lét-félét, egyfajta állapotot. Szomorúság tölt el, mert ő ennél sokkal jobbat, többet érdemelne.
Csend nehezedik ránk, zihálása az egyetlen hang. Behunyja szemeit és megrázza a fejét, halvány mosollyal suttogja:
- Nem… inkább élek két napot szabadon, mint egy emberöltőnyit bezárkózva, rettegésben.
Elönt egy különös érzés. Régen történt már velem hasonló...
Megérintem az arcát, leheletnyi cirógatás csupán.
- Nem is te lennél, ha nem ez lett volna a válaszod, Jonathan.
Büszke, nemes és erős. Jóságos a szíve, és tiszták a szándékai. Egyre inkább eszembe jut, miért is akartam én őrizni az emberiséget, s ahogy az ő tekintetében elmerülök, az érzések is lassan visszaszivárognak lelkemnek hideg és üres edényébe.
Óvón, gyengéden ölelik körül őt a szárnyaim, finoman húzom így magamhoz. Tudatosul benne, levegőért kapkodva néz fel rám. Nem is vettem észre, hogy felálltam.
- Raphael… ne gyere közelebb… kérlek... – pihegi egész testében reszketve.
Lassan felemelem a szárnyaimat, szélesre kitárom őket, lerázom a vizet róluk és összecsukom. Megbűvölve figyeli, ahogy én is őt. Lassan hátat fordítok neki, kisétálok a vízből és felveszem a kis üvegasztalra odakészített törülközőt.
Meglátja merevedésemet, szinte égeti bőrömet a tekintete, az ő arca pedig egyenesen lángra lobban. Nincs rejtegetni valóm, nem szégyen a vágy. A testi vágy... Igen, rég éreztem ennyire intenzíven.
Meztelenül sétálok át a másik szobában, az ajtóban megállok és visszanézek rá.
- Ha végeztél a fürdéssel, vacsorázunk. Közben elmondom, mi fog történni ma éjjel.
- Mi? – kérdez vissza idegesen, de elengedem a fülem mellett.
***
A lakosztályom egyik üres termébe sétálunk át, immáron felöltözve. A hosszú asztal megterítve vár bennünket.
Némán eszünk, majd a desszertnél felpillantok rá. Megbűvölve figyeli a tányéromon lévő nagy szelet csokoládétortát, ahogy rákanalazom a sok tejszínhabot egy porcelán tálból.
- Hihetetlen, mennyire édesszájú vagy – suttogja csodálattal.
- Örülök, hogy ismét tegeződünk.
- Mit ettél, amíg fel nem találták a csokoládétortát? – kérdezi kíváncsian. Meglep a kérdése. Beledöföm villámat a süteménybe, megtunkolom a tejszínhabban és élvezettel veszem a számba. Belepirul, pedig csak eszem.
- Ki mondta, hogy nem volt már évezredekkel ezelőtt?
- Neee – kerekednek el a szemei. – Most viccelsz ugye?
Csak mosolygok rajta, és tovább eszem a tortámat. Az ő tányérján gyümölcsök vannak, de hozzájuk sem ért. Hm...
Egy falatot tartok felé a villámmal.
- Kóstold meg, ez különleges ízű. Ilyet sehol máshol a világon nem ehetsz...
- Kösz nem – vágja rá hirtelen, majd mégis közelebb hajol és szájába veszi a villám végét. Apró fehér fogai között eltűnik a falatnyi kis mennyország. Az arcát figyelem. Pupillái kitágulnak az élvezettől, megborzong egész testében. Szemmel láthatóan elönti a forróság, és halkan felnyög.
- Ez... micsoda...? Ez nem közönséges csokitorta!
Mosolyogva figyelem, újabb falatot nyújtok felé. Elfogadja ezt is, és halkan felnevet. Tetszik így.
- Raphaeeel – nyögi halkan. – Valami kábítószer van benne? Vagy mi? Mondd máár eeel! Léégyszi!
Intek neki, hogy üljön közelebb, a mellettem lévő székre. Újabb falatot nyújtok felé, vágyódva figyelem ahogy behunyt szemekkel engedi szájába. Szemei kábán csillognak fel rám.
- Szóval?
- Ismered a csokoládé történetét?
Hátrahajtja fejét és behunyt szemekkel sóhajt fel. Az utolsó pillanatban, mielőtt ajkaihoz érne a szám, visszafogom magam.
- Aztékok használták a kakaóbabot, és itták is. Cortez hozta Európába... azt hiszem.
- Nagyon jó, de a Mayák voltak – dicsérem meg mosolyogva. Kap egy falatot is, s miközben majszolja, engem figyel csillogó szemeivel. Akár egy gyermek, aki rácsodálkozik a világra. – Egy angyal, kinek nevét már homály fedi, szerette a Mayákat, akik imádták őt.
- Már nem él az angyal?
- Él. Többé nem jön le a földre, örökre visszavonult.
- Értem. Folytasd, kérlek.
- Ő ajándékozta kedvenceinek a kakaóbab egy csíráját.
- Tehát akkor... – kerekednek el a szemei, ahogy felfogja. – A kakaó a mennyekből van? Az Úr ajándéka?
- Közvetve igen, de valójában inkább csak egy angyalé. A földön sokszorosított, termesztett kakaóbab csak silány utánzata annak, amely az Angyalvár kertjeiben terem. Ez onnan származik.
- Hű...
Megetetem vele az egészet, és mosolyogva figyelem.
- Annyi mindennel megismertethetnélek, ha velem maradnál... – lehelem a fülébe.
Megborzongva hunyja be szemeit. Annyira szép. Persze nem a külseje bűvölt el, hiszen nála különb szépségek ezrei zsongnak mind az égi, mind a földi világban. A lelke szép. A szíve, az ereje, a tisztasága.
|
| Silvery | 2011. 02. 01. 22:07:34 | #11016 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Megjegyzés: (L-samának)
Hosszú, néma másodpercek telnek el, kérdésemre nem kapok választ, s a szél halk, monoton zúgásán kívül csak a szótlan csend ölel körbe minket. Kezeim combomra csúsznak az asztal alatt, ujjaim a puha, fekete anyagba markolnak, s feszülten várom a választ, mindhiába.
A csendet végül a kés halk, alig hallható koppanása töri meg, s mereven lesütött tekintetemet kicsit felemelve pillantok fel. Raphael lassú, ráérős mozdulattal emeli ajkaihoz a díszes porceláncsészét, s olyan finoman, olyan lomhán kortyol bele, mintha a világ összes ideje a miénk lenne… az ő végtelen életébe lehet, hogy belefér az ilyen aprólékoskodás, de nekem nincs kedvem még néhány értékes percemet rápazarolnom. Már így is túl sokat voltam itt. Éppen szabadságon vagyok, vagy mi. Pihennem kéne, nem itt stresszelni azon, hogy mikor támad kedve legközelebb kilógatni az ablakon… nem kéne feldühítenem… kár, hogy ez gondolatban sokkal könnyebb feladatnak tűnik, mint valójában. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, és ismét teszek vagy mondok valamit, ami nem kedvére való.
Ujjaim combomba marnak, hogy lenyugtassam magam, mikor másodszor kezd cukrot szedni a teájába, s én legszívesebben emlékeztetném, hogy épp egy kérdésre kéne válaszolnia, de a józaneszem kivételesen győzelmet arat az ösztöneim és az ingerlékenységem felett. Nyugi. Csak csönd és nyugalom. Majd válaszol… legközelebb egy csomó időt spórolna meg, ha fogna egy csészényi cukrot és öntene rá pár csepp teát… talán ajánlanom kéne neki.
- Ott voltál a kínzásnál. – Hangja hirtelen töri meg a hosszú csendet, egy pillanatra beleborzongok a puha, selymes hangszínbe, mellyel oly könnyen idézi fel a szörnyű, elfelejteni kívánt emlékeket. Tekintetemet kicsit oldalra fordítom, nem akarom, hogy lássa a szemeimben tükröződő borzalmat. Nagyot nyelve bólintok, a hideg, késő őszi szél mardossa bőrömet, s halk, elhaló hangon lehelek egy rövidke választ.
- Ott… - Merev, üres tekintettel pillantok ismét rá, s ő nyugodt hidegvérrel kezdi el kenegetni a pirítósát, mintha esze ágában sem lenne folytatni a gondolatmenetet. Remek, örülök, hogy emlékeztetett arra, amit épp sikerült kivernem a fejemből, de ez sajnos nem volt válasz a kérdésre.
Újabb hosszú, feszült másodpercek, ujjaimmal némán dobolok lábamon, s figyelmesen kutatom arcvonásait, mikor a finom vonású ajkak ismét szólásra nyílnak.
- Akkor bizonyára emlékszel rá, hogy a másik elkövető még nem került elő. Az ő felkutatásában fogsz segíteni. – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, hálát adok az égnek, hogy épp a reggelije elkészítésével van elfoglalva, ezért nem látja a tekintetemben tükröződő felháborodást. Nem akarok segíteni a felkutatásában! Az égvilágon semmiben nem akarok segíteni ennek az alaknak! Főleg nem akkor, ha a feladat olyan lehetetlen és kockázatos, mint egy angyal után loholni. Tudtommal jogom van megválasztani a munkákat, amit elvállalok…
Egy hang sem hagyja el ajkaimat, dühösen dőlök hátra a széken, kezeimet elégedetlenül fonom össze mellkasom előtt, szikrázó szemeimet egy pillanatra sem veszem le róla.
Elegáns mozdulattal harap bele a briósba, nyugodtsága tökéletes ellentétet képez az én vadul, dühöngve kavargó érzelmeimmel, s majdnem felhorkanok, mikor még egy réteg mézet ken a tetejére.
- Szórjon rá még porcukrot, attól édesebb lesz... – Enyhe gúnnyal dünnyögöm a szavakat, már az sem zavar, ha újra felidegesítem valamivel… már lemondtam róla, hogy élve túlélem ezt a bulit. Akkor meg már teljesen mindegy, hogy most halok meg, vagy kicsit később, nem igaz? Haza akarok menni. El innen. Messzire. Olyan messzire, hogy még ő sem találjon meg. A régi életemet akarom. Hol is kezdődött ez az egész? Oh, tudom… mikor megöltem azt a vámpírt… ha aznap éjszaka máshogy történt volna… akkor most még mindig csak Jonathan Cromwell lennék, az egyik legkeresettebb vadász, nem Jonathan Cromwell, New York arkangyalának hivatásos bábja és pulikutyája. A picsába. Ez nem én vagyok. Elegem van.
Kizökkenek elkalandozott gondolataimból, s kitisztult tekintetemet ismét az arkangyalra emelem, s szemeim tágra nyílnak, mikor megpillantom az arcán húzódó meleg mosolyt.
- Jó ötlet. – Szívverésem olyan hirtelen szökik az egekbe, hogy szinte beleszédülök, s ujjaim kapaszkodót keresve csúsznak a szék karfájára. Tekintetemet úgy kapom el a kedves, átható, igéző mosolyról, mintha égetne a látvány, s enyhén megremegve kényszerítem szemeimet a földre, de a kísértés, hogy lopjak még egy pillantást szinte felemészt belülről. Miért? Nem értem. Miért mosolyog? Miért mosolyog rám? És miért… miért ennyire földöntúlian gyönyörű az a mosoly?
Újabb néma percek telnek el, szó nélkül figyelem, ahogy folytatja a reggelit, én nem eszek többet, mint pár falat pirítós. Nem lennék képes ennél többet leerőltetni az összeszűkült torkomon, ráadásul ha eszembe jutnak a reggel átéltek, még mindig hányinger kerülget… soha nem gondoltam volna, hogy ilyen gyenge lennék. Nem… nem vagyok az… nem a kínzástól rettentem vissza… attól, hogy Ő csinálta… attól, amilyen rezzenéstelen arccal és hidegvérrel kínozta azt az angyalt. Ezt a képet soha, de soha nem szabad kivernem a fejemből.
Még mindig mélyen a gondolataimba merülve állok fel az asztaltól, mikor Raphael befejezte a reggelit, s lassú, kimért léptekkel követem a lift felé, szívem boldogan dübörög a gondolattól, hogy végre ismét zárt, viszonylag biztonságos helyen lehessek, a nyitott, hideg, szeles tető után.
A liftben kínos, feszült csend ereszkedik ránk, illata édesen, lágy fuvallattal bódítja el érzékeimet, s hiába próbálom kizárni a vonzó aromát, teljesen beleissza magát az elmém legmélyebb zugaiba. Ennél csábítóbb illatot még soha az életemben nem éreztem. Raphael olyan, mint egy tökéletes ragadozó: csábító, hogy magához csaljon, gyors, hogy esélyed se legyen a menekülésre, és erős, hogy ha egyszer a markai közé kerülsz, soha többé ne szabadulj onnan. Nincs menekvés.
Fellélegzek, mikor kiszállunk a liftből, olyan gyorsan próbálok minél távolabb kerülni tőle, és a kísértéstől, amit a közelében érzek, amennyire csak lehetséges, a szoba közepére sétálva fonom össze kezeimet mellkasom előtt, de a kétségbeesett próbálkozásom mit sem segít rajtam. A szoba levegőjében töményen izzik az édes illat, s oly lágyan, oly puhán bódít el, hogy egy pillanatig visszakívánom a hideg, friss szellőt, mely elől alig pár perce még menekülni akartam. Megőrülök… Elég!
- És most? – Szinte a saját figyelmemet próbálom elterelni a kérdéssel, nem tudom, mit tervez most, de bármi jobb mint ez a semmittevés… mármint… majdnem bármi.
Akaratlanul is felgyorsul a szívverésem, ahogy furcsa gondolatok és képzelgések törnek felszínre elmémben, s kezeimet ökölbe szorítva űzöm el a kísértő ábrándozást, s a szobát betöltő lágy hangja végleg visszaránt a valóságba.
- Veszek egy fürdőt, majd kirepülök. Amikor visszatérek, akkor elmondom a feladataidat. – Egyszerű tényként közli a terveit, s szemeim tágra nyílnak, ahogy anélkül, hogy akár rám pillantana, elindul a fürdő felé. Remek. Elmondta, hogy ő mit fog csinálni. Csakhogy engem nem igazán ez izgat… irritál ez az angyal… percről percre egyre jobban.
- Ennyi az egész? És én addig malmozzak itt, vagy mi? – A kelleténél kicsit több felháborodottság tükröződik hangomban, már-már szemrehányásként vetem oda a szavakat, s mikor hátán megrándulnak az izmok, ahogy felém pillant, minden porcikám lemerevedik a hirtelen rám törő félelemtől. Vigyáznom kell rá, hogy mit és hogyan mondok. Vigyáznom kéne… de nem olyan könnyű feladat, mint látszik. Hozzászoktam, hogy általában nálam gyengébb emberekkel beszélek… az alázat és a tisztelet nem tartozik az erősségeim közé… a gúny és a szemtelenség sajnos annál inkább.
Lassan mélyesztem el tekintetemet a gyönyörű, égszínkék szemekben, melyek most nyugodtan, hívogatóan örvénylenek, nem tükröződik bennük düh, s mintha Raphael nyugalma édesen simogató mézként áradna szét az én testemben is, a félelem zaklatottsága helyére egy egészen másféle izgatottságot varázsolva.
- Csatlakozhatsz is hozzám – Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, egész testem megremeg az igéző szempár sugallta erotikától, puszta szavai olyan élvezettel, olyan forrósággal kecsegtetnek, aminek a gondolatától is megszédülök. Ahogy kissé elvesztem egyensúlyomat, lábaim ösztönösen lépnek előre párat, Raphael lénye mintha úgy vonzana magához, akár egy törékeny pillangót az égető lángcsóvák tündöklő fénye, mely érzéki, izgató melegséget ígér, majd porrá zúz egy lágy fuvallattal… Elég!
Megtorpanok, szívem mintha a torkomban dobogna, nehézzé, lehetetlenné téve a légzést, s minden apró csepp akaraterőmet össze kell szednem, hogy lábaim ne vigyenek karjaiba. Minden izmom megfeszül, ahogy ellenállok testem ösztökélésének, s kezeimet olyan erősen szorítom ökölbe, hogy érzem, ahogy körmeim bőrömbe vájnak, égetően forró vércseppeket előcsalogatva.
- Kihagyom, köszönöm... – Halkan dünnyögöm a szavakat, hangom érdesnek, rekedtesnek tűnik az ő puhán bársonyos hangszínéhez képest, s lehajtom fejemet, arcom mintha égne, bőröm forrón perzsel, s hiába próbálom fejemből kizárni Raphael képét, a világos szempár kitörölhetetlenül égett bele elmémbe… mintha még mindig engem nézne. Mintha szirénként csalogatna. Elég volt!
Néma, hallhatatlan léptekkel sétál át a fürdőszobába, s én félve emelem fel reszkető tekintetemet, szemeim mohón siklanak szárnyai kecses vonalára. A csillogó márvány tündökölve veri vissza a halovány napsugarak bizonytalan fényét, s Raphael földöntúli alakja lélegzetelállító látványt nyújtva fürdik a gyengéden ölelő sugarakban. Ilyenkor olyan könnyedén elhihető, hogy valóban a Mennyország küldötte.
Nem csukja be maga mögött az ajtót, s tekintetem elszakíthatatlanul ragad testén, szemeimben leplezetlen csodálat ragyog, s minden másodpercben attól rettegek, hogy hátrapillant, s én nem tudom eltüntetni az ámulatot arcvonásaimról. Ne nézz oda! Jonathan! Egyszerűen fordulj el… hunyd le a szemed… ne bámuld… miért… miért nem megy? Miért nem tudom levenni róla a szemeimet? Ez is valamiféle mágia lenne? Vajon megbabonázott, vagy ezek tényleg a saját érzéseim lennének? Az lehetetlen… egyszerűen nem lehetséges.
Szívem őrült vészriadót fújva sípol fülemben, ahogy Raphael testét lágyan simítja végig a földre hulló ruhája, s remegő tekintetem puhán simítja a kecsesen húzódó izmokon feszülő gyönyörű, hibátlan bőrfelületet. Meg akarom érinteni…
Lassú mozdulatokkal sétál a medencébe, minden lépés természetfeletti eleganciáról árulkodik, s mikor a habok elnyelik testét, szívemről mintha ólomsúlyú kövek zuhannának a mélybe. Szemeim szinte égnek, még pislogni sem voltam képes, olyannyira rabul ejtette tekintetemet a látvány, s hosszú másodpercekig néma zihálással próbálom visszanyerni az önuralmamat. Elég volt! Most már… tényleg… ez nem normális. Akármilyen gyönyörű… akkor is férfi. Ez nem helyes. Ez nem természetes. Ráadásul ő arkangyal én pedig vadász vagyok…
A víz halkan csobogva öleli körbe, ahogy alámerül, s én kihasználom a pár rövid másodpercet, hogy hevesen ziháló szívem köré vastag falat húzzak, s a testemben túláradó vágyat és sóvárgást lehűtsem a józanész kiábrándító fuvallataival. Elszántan, határozott léptekkel sétálok a halovány fényű terembe, kezeimet védekezőn fonom össze mellkasom előtt, mintha csak ezzel is csillapítani próbálnám szívem zakatolását.
Szívem kihagy egy ütemet, mikor kibukik a víz alól, lélegzetem elakad egy pillanatra, s minden eddigi józan gondolat csettintésre oszlik köddé fejemben, az elszántság, a határozottság már a múlté, s én esetlennek, gyengének érzem magam, ahogy rám szegezi szemeit… a szemeket, melyek életem végéig kísérteni fognak álmaimban… ebben biztos vagyok. Csak azt nem tudom még, hogy rémálmok vagy vágyálmok lesznek.
Kecses mozdulatait figyelem, ismét rabul ejt, s én oly könnyedén, oly szánalmasan sétálok a szépségének a csapdájába, hogy legszívesebben keresnék egy tükröt, hogy arcon köphessen magam. Szánalmas. Nem akarom… gyűlölöm, hogy ennyire vágyom rá. Gyűlölöm, hogy ilyen gyönyörű. Ha nem vetek véget ennek mihamarabb, egész életemben gyűlölni fogom magamat érte… és ezt nem akarom… még akkor sem, ha valószínűleg az „egész életem” kifejezés alig pár napot takar.
- Haza szeretnék menni. – Határozottan próbálok megszólalni, hangom mégis inkább tűnik kérlelő sóhajnak, mint egyértelmű kijelentésnek, s szívem fájdalmasan szorongatja mellkasomat egyre hevesebb dobogásával. Közelebb lép hozzám, s testem már ennyire reagál. Minden izmom megfeszül, szinte ugrásra készen figyelem a legapróbb rezzenéseit is. Félek tőle… tartok tőle.
Arca felém fordul, felpillant rám, s lusta, mégis légiesen könnyed mozdulattal könyököl a medence szélére, a kék szempár egy pillanatra sem szakad el arcomtól, bőrömet mintha égetné a pillantás, s mikor ajkaira ismét forró, szívmelengetően lágy, gyengéd mosoly költözik, szemeim tágra nyílnak, szívem oly könnyedén, oly hangosan őrjöngve zúzza porrá a falat maga körül, hogy ismét émelyegni kezdek az észveszejtő lüktetéstől. Ez nem lehet. Képtelenség, hogy ez ugyanaz az angyal, aki rideg, dühtől szikrázó tekintettel szorította a nyakamat… ez nem lehet ugyanaz a személy, aki egy órán át kínozta egy társát. Egyszerűen lehetetlen, hogy képes legyen ilyen mosolyra.
- Sajnos nem engedhetek el. – Hangjában nincs gúny, szavai selymes puhasággal kúsznak fülembe, s mikor agyam lassan feldolgozza szavait, tekintetemet csalódottan szakítom el a lágy mosolyról.
- De miért nem? – Nem értem, miért van még szüksége rám most, hogy már tudja ki a tolvaj. Megkeresni úgysem tudom. Nem tudok követni valakit, aki repülésre képes.
- A képességednek hála, lett néhány ellenséged az angyalok között, akik az életedre akarnak törni, s túl hasznos vagy nekem. Nem hagylak veszni, holmi emberi szeszély miatt. – Szemeim kikerekednek, kezeimet mellkasom köré fonom, hogy leplezzem testem visszafogott remegését, s szívem ismét hevesebb tempóra vált, de most a felháborodástól. Mi az, hogy… az életemre akarnak törni?!!! Erről… erről nem volt szó! Miért? Azt megértem, hogy a tolvajnak eléggé keresztbe húztam a számításait… de a többieknek mi bajuk velem? Ráadásul hogy merészel arról beszélni, hogy nem hagy veszni, mikor alig egy órája ő maga akart megölni?! Elegem van! Elegem van az ellentmondásaiból! Elegem van, hogy az egyik pillanatban átölel és mosolyog, aztán rideg, rezzenéstelen arccal és bűntudat nélkül hajítana le a tetőről. Hát én ebből nem kérek!
- Hasznos? Az imént akart lehajítani a tetőről! – Kicsit felemelt hangon emlékeztetem a történtekre, ujjaimmal felkaromat szorítom olyan erővel, hogy szinte érzem, ahogy lassacskán elzsibbadnak izmaim. Elegem van. Tényleg. Nem hagy veszni egy emberi szeszély miatt, viszont egy arkangyali szeszély miatt ő maga ölne meg?! Na ne röhögtessen. Akkor már szívesebben halok meg a saját hülyeségem miatt.
- Mert felbőszítettél. – Hangja irritálóan nyugodt, lassan, halk hidegvérrel jelenti ki a nyilvánvaló tényt, tekintetében a megbánás vagy a sajnálkozás legapróbb fényét sem látom megcsillanni. Haza akarok menni. El innen… el, minél messzebbre. Soha többé nem akarok még csak angyalok közelébe sem kerülni. Utálom az arroganciájukat és a felsőbbrendűségi komplexusukat…
Csak nehezen nyelek le egy dühös felhorkanást, kezeim testem mellé hullnak erőtlenül, s az indulattól szikrázó tekintetemet kitépem az égkék szemek fogságából.
- Ja. Arra magamtól is rájöttem. - Tekintetem az ajtó felé siklik, miközben mérgesen, gúnytól fröcsögő hangon dünnyögöm a szavakat, s józaneszem hiába ösztökél, hogy egyszerűen hagyjam faképnél, szívemnek és testemnek teljesen más tervei vannak. Dühös, megadó sóhajjal sétálok a fal melletti heverőhöz, s sértődött, akadozó mozdulatokkal vetem le magam, tekintetem ismét Raphael alakjára siklik. Egyszerűen nem megy… nem tudom itt hagyni. Lehet, hogy egy érzéktelen alak, de akkor is gyönyörű. Már megszokhattam volna, hogy az ösztöneim mindig győzelmet aratnak az eszem felett… ha nem így lenne, akkor… akkor aznap éjszaka nem öltem volna meg az elcsavargott vámpírt, és most nem lennék itt. Miért kellett nekem olyan buzgómócsingnak lennem? Miért kellett küldetésen kívül megölnöm azt a vámpírt? Minden annyival könnyebb lehetne… ha nem ismerném Raphaelt.
Mellkasom egy pillanatra összeszorul a gondolattól, kezeimet összefonva követem tekintetemmel Raphael minden apró mozdulatát, ahogy kecsesen, természetfeletti erőt sugározva simít végig vállain, s a hófehér, habos tusfürdő puhán fénylik a halovány napsugarakban. Hosszút pislogva próbálom lelassítani szívverésemet, de mikor lehunyom szemeimet, elmém édesen borzongató képet vetít agyamba, szinte látom magam előtt, ahogy mellette állok meztelenül, s én vagyok az, aki puha mozdulatokkal simítja a feszülő izmokat, a szappanos kezeim könnyedén csúsznak a selymes, hibátlan bőrön, s az erős, hosszú ujjai gyengéd cirógatással bújnak tincseim közé… Elég!
Szemeim kipattannak, ujjaim a heverő szélére siklanak, s görcsösen szorítják a puha párnát, mintha csak attól tartanék, hogy lábaim fellázadnak ellenem, s beleborzongok a kellemes érzésbe, amit az előbbi képzelgésem okozott. Nem lehet… miért? Miért vágyom ennyire rá? Ezek tényleg az én gondolataim lennének? Tényleg az én… vágyaim?! Vajon hihetek neki, mikor azt mondja, hogy nem ültet gondolatokat a fejembe? Talán… igen… valamiért olyan érzésem van, hogy nem hazudna. Olyan könnyedén elvehetné hazugság nélkül is, amit akar tőlem. Talán… talán őszinte volt, mikor azt mondta, hogy nem nyúl hozzám, amíg én nem vágyom rá? Oly könnyelműen vágtam rá válaszként, hogy arra várhat… pedig… pedig talán már akkor… igen… már akkor is sóvárogtam az érintése után.
Hosszú percek telnek el, s tekintetem ismét testére vándorol, mikor lassú léptekkel sétál ki a medencéből. Érzem, hogy fülig vörösödöm, mintha minden apró bőrfelület égne testemen, tekintetem a nedves, puha szárnyakról kimért lomhasággal kúszik az izmos fenékre és combokra. Nagyot nyelve tépem el szemeimet alakjáról, s csak félig-meddig felé sandítva figyelem, ahogy magára húzza a ruhákat, amiket egy vámpír szolgáló nyújt felé.
Mikor távozik az idegen vámpír, ismét zavartalanul kábít el Raphael illata, mely édes mámorával könnyedén nyomja el a legfinomabb tusfürdők kellemes aromáját is. Megőrülök.
Felém fordul, kicsit közelebb lép, majd halk, tárgyilagos hangon töri meg a hosszú szótlanságot.
- Most magadra hagylak, távollétemben A Hetek vigyáznak rád. Bármit kérhetsz tőlük, de nem hagyhatod el a lakosztályomat. Azt javaslom, érezd jól magad, fürödj meg és pihenj. Nehéz éjszaka vár rád. – Szemeim kipattannak a nyugodt kábulat után, az utolsó szavai vészjóslón visszhangzanak fejemben, agyam szinte fel sem fogja a korábban hallottakat, csupán ezt a néhány szót ismétli újra és újra. Szívverésem az egekbe szökik, s érzem, hogy arcom elvörösödik, ahogy rögtön rosszra asszociálok, kétségbeesett tekintetemet az égkék szemekbe mélyestem, melyekben most különös fény csillan.
- Ez hogy érted? – Szinte rögtön, gondolkozás nélkül kérdezek vissza, kicsit felülök a kényelmes heverőn, ujjaim egyre erősebben szorítják a puha, fekete huzattal bevont párnát. Mi az hogy… mi az hogy hosszú éjszakám lesz?! Ezt hogy érti? Ugye… ugye a küldetésre gondolt?! Igen… biztosan… mi más lehetne? Semmi másra nem gondolhatott, ugye?! És… miért… miért mosolyog így?
Kérdésemre a halovány, már-már huncutul csábító mosolyon kívül nem kapok semmilyen választ, gyors léptekkel terem az ablaknál, ami mintha varázsütésre tárulna ki mikor elé lép, s én tágra nyílt szemekkel, ösztönösen lépek utána, mikor kiveti magát a végtelen mélységbe.
Nagy lendülettel érkezem a talaj pereméhez, szemeim ámulva követik Raphael repülő, távolodó alakját, éjfekete szárnyai szinte elvesznek a szürkés viharfelhők sokaságában, s mikor tekintetem a lábaim előtt tátongó mélységre siklik, olyan kétségbeesetten hőkölök hátra, hogy fenékre esek a lendülettől. Halkan felszisszenve csúszok hátrébb a márványpadlón, szemeimmel türelmetlenül keresem ismét alakját a felhők között, de tekintetem már csak a sűrűn gomolygó árnyas sötétséget kutatja, s szívemben hirtelen különös, magányos érzés árad szét. Elment… miért… miért zavar a gondolat? Talán amiatt amit mondott? Talán attól félek, hogy megtámadnak, amíg nincs itt? Talán azért… mert biztonságérzetet adott a közelsége? Igen… magam sem tudom miért, de mikor vele vagyok… különös, furcsa melegséget érzek… mintha semmi rossz nem történhetne… pedig a legnagyobb veszélyforrás ő maga. Azt hiszem teljesen megbolondultam. Vajon mindenkiből ilyen érzéseket váltana ki? Gondolom igen… végül is… mégiscsak egy arkangyal…
Hosszú percekig ülök a földön, szemeimmel követem, ahogy az ablak magától csukódik vissza, s tekintetem minduntalan az egyre sötétedő fellegeket pásztázzák, a sűrűsödő felhők egyre kevesebb, egyre haloványabb napsugarakat engednek áthatolni, s a késő őszi táj árnyas sötétségbe burkolózik.
Felállok, lassú léptekkel sétálok át a hálószobába tekintetem ismét felmér minden apró szegletet. Halk sóhajjal szelem át a széles termet, majd a ruháimnál megtorpanva húzom elő a vadászathoz használt bordó bőrkabátomat. Lassú mozdulattal emelem fel, ajkaimra halovány mosoly kúszik, majd magamra öltöm a puha, mégis vastag és nehezen áthatolható bőranyagot. Nyugi Jonathan. A hosszú éjszakát a vadászat miatt mondta. Ebben biztos vagyok. Most azért ment, hogy nyomokat keressen.
Begombolom a testemre simuló anyagot, kezeimet bátorítón fonom össze mellkasom előtt, s már ennyitől jobban érzem magam. Nem árt időben elkészülni… ki tudja milyen hamar jön vissza… és ha tényleg a küldetés miatt lesz hosszú éjszakám, akkor a kabátra szükségem lesz… ha pedig a hosszú éjszakát más szempontból értette… akkor legalább ezt nehezebb letépni rólam… gondolom.
Felhorkanok a nevetséges gondolataimon, megborzongva sétálok a kandallóhoz, melyben lágy, szenvedélyes táncot ropnak a forró lángnyelvek, s a hófehér, puha szőnyegre feküdve meredek a fekete márványplafonra. Ujjaim a szőnyeg végtelenül selymes rojtjaiba túrnak, az anyag szinte kényezteti bőrömet, s ajkaimra elégedett mosoly kúszik. Kényelmes.
Tekintetem fáradtan, kimerülten kúszik a tűzre, mely kellemes forrósággal melengeti testemet, s egyre hosszabbakat pislogva lazítom el testemet. Talán jó oldala is van, hogy megismertem Raphaelt… egy eddig ismeretlen, különös izgatottsággal ajándékozott meg, aminek az eredete még mindig rejtély számomra. Talán nem is számít. De néha egész kellemes… egész élvezetes a társasága. Vélgülis… világéletemben… igen… világéletemben imádtam játszani a tűzzel. Miért pont most hazudtolnám meg önmagamat?
Halk, lassú léptek zökkentenek ki az éber álmomból, szemeim kipattannak, s ahogy a nyugodt koppanások egyre közelednek, izmaim megmerevednek a feszültségtől. Raphael? Nem… ő nem lehet… ő nem hord cipőt. Ez valaki más lesz.
Kicsit felülök, szemeim ösztönösen a legközelebbi fegyvert keresik, s elfojtok egy halk káromkodást, mikor rájövök, hogy nincs elég időm elérni az ágyig, agyam villámgyorsan méri fel a körülöttem lévő tárgyakat, s szívemet enyhe megnyugvás járja át, mikor megpillantom, hogy egy vékony farönk vége pont kilóg a lobogó tűzből.
Ugrásra készen meredek az ajtóra, s mikor az lassú mozgással tárul ki, ajkaimat néma, megkönnyebbült sóhaj hagyja el. A Dimitri nevezetű vámpír lomha léptekkel sétál be, s alig egy méterre az ajtótó megáll, s gúnyos mosollyal pillant rám. A reggeliek után azt hiszem nem leszünk valami jóban. Nem mintha egy vámpírral akarnék barátkozni… sőt…
- Raphael érkezése csak holnap reggelre várható. – Szemeim tágra nyílnak, ujjaim megfeszülnek a puha pamutszőnyegen, ajkaim szólásra nyílnak, de még mielőtt akár egy hang is elhagyhatná számat, faképnél hagy, s helyette egy szolgáló sétál be, s tárgyias hangon közli, hogy előkészíti a fürdőt. Merev, üres tekintettel bólintok, szinte nem is figyelek szavaira, s alig pár másodpercen belül eltűnik a fürdőszoba ajtajában. Mi… miért? Miért nem jön ma? De hát… azt mondta, hogy pihenjem ki magam. Azt mondta, hogy hosszú éjszakám lesz… azt mondta, hogy visszajön! Miért… miért vagyok csalódott?
Magamban dühöngve állok fel, lendületes mozdulatokkal veszem le magamról a bőrkabátot, s csak szemem sarkából figyelem a szolgáló vékony alakját, ahogy végre elhagyja a lakosztályt, s ismét érezhetem Raphael édes illatát, mely mélyen beleette magát a szoba minden apró négyzetcentiméterébe. Nem számít. Veszek egy hosszú, pihentető, nyugtató fürdőt, és legalább egy percig sem kell tartanom tőle… remek… igen…
Lassú léptekkel sétálok át a fürdőszobába, s mikor az ablakhoz érek, szemeim tágra nyílnak a döbbenettől. Az esti égbolt szokásos sötétsége most éjfekete űrnek tűnik szemeimnek, a közeli erdők fái üvöltve hajlongnak a süvítő, bömbölő széltől, s a szakadó eső hangosan visszhangozva dobol az ablak vastag, áthatolhatatlannak tűnő üvegén. Azt hiszem ez az, amit úgy hívnának, hogy ítéletidő. Nagyon nyelve szorítom kezeimet mellkasom köré, megborzongok a testemen végigfutó hideg hullámtól, s hirtelen még magányosabbnak, még elhagyatottabbnak érzem magam, mint mikor Raphael hirtelen eltűnt a szürkés felhők gomolyában. Gondolom a vihar miatt nem tud hazajönni… gondolom… talán jobb is… nem hiszem, hogy ilyen időben biztonságos lenne a felhők közt repdesni.
Látom, ahogy az ablakból visszatükröződő szempár hatalmasra tágul, halkan, szinte hisztérikusan felhorkanva fordulok meg, remegő ujjaim előre hulló tincseimet vetik hátra egy könnyed mozdulattal. Komolyan… egy pillanatig komolyan… aggódtam érte? Röhejes. Komolyan mondom… nevetséges, amit művelek. Nevetséges és szánalmas. Nem mintha egy emberről lenne szó. Ez Raphael. New York arkangyala. Nem hiszem, hogy egy aprócska vihar sokat árthatna neki... valószínűleg még azt is túlélné, ha öt villám csapna belé egyszerre.
Némán felnevetve dobom le a ruháimat a medence szélén, majd lassú léptekkel gázolok a forró, gőzölgő habokba, s testemből varázsütésre párolognak el a kellemetlen, nyugtalan érzések, gondolatok. Legalább pihentető, békés éjszakám lesz. Egy óráig ki sem mozdulok a habok közül, ez már biztos.
Ellazulva ülök le a medence szélén húzódó, ülésnek kialakított víz alatti emelkedőre, fejemet a medence szélére hajtva hunyom le szemeimet, s hagyom, hogy a forró víz minden egyes porcikámat átjárja. Kellemes… nyugtató… imádom… meg tudnám szokni, hogy ilyen fürdőkádam van, az már biztos. Kár, hogy nagyobb, mint a nappalim. Hehh…
Összerezzenek, mikor arcomat hirtelen hideg, süvítő szél üti meg, az eső, a vihar hangjai felerősödnek, ahogy lassú mozgással nyílik ki az automata ablak, s fejemet felkapva, tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy Raphael talpa lágyan, puhán érinti a talajt. Hajából szinte patakként csordogál a víz végig testén, hófehér ruhája áttetszővé válik, s szorosan tapad világos bőrére, s ajkaimra harapva fordítom el remegő tekintetemet. Mi… mit keres itt?! Nem úgy volt, hogy...?
Hirtelen elvörösödöm a tudattól, hogy meztelenül állok előtte, tekintetem kétségbeesettem siklik lejjebb, s ajkaim alig észrevehető, hálás mosolyra húzódnak, mikor megpillantom a testemet körülölelő vastag, hófehér habréteget, mely szinte egész testemet elrejti előle.
- Mi-mit keresel itt? Veszélyes ilyen időben a magasban repdesni! – Szinte végig sem gondolom szavaimat, csak gondolkodás nélkül ömlenek ki ajkaimon, s tátva maradt szájjal fojtom magamba az aggodalmas szidalmazás folytatását, mikor rájövök, hogy milyen baromságokat hordok össze. Bahh… remek… a folytatás az lett volna, hogy meg fog fázni. Gratulálok, Jonathan. Megkapod az év legnagyobb idiótája kitüntetést. Azt hiszem az utóbbi napok után többszörösen kiérdemeltem.
Tekintetem ismét Raphaelre siklik, s szemeim kikerekednek, mikor ajkain szórakozott mosolyt pillantok meg. Végtelenül lágy, jókedvű tekintettel pillant rám, melytől úgy érzem, mintha szépen lassan olvadozni kezdene az összes belső szervem. Mi… miért… miért néz így rám? ha hülyeséget mond valaki, akkor nem ez a normális reakció. Gúnyos vigyorral kéne rám pillantani, vagy fennhéjázva kiröhögnie, hogy ilyen baromságokon jár az agyam. Nem értem… nem értem ezt az angyalt, és gyűlölöm, ha nem értek valamit.
- Az hittem már alszol. – Halk, nyugodt hangja lágyan fedi el a vihar monoton búgását, s épp válaszra nyitnám ajkaimat, de bennem reked a levegő. Raphael lassú, elegáns mozdulatokkal szabadul meg a vizes ruháitól, s hevesen verő szívem őrült vészriadót fújva kényszerít, hogy még időben kapjam el a tekintetemet. Szemeimet makacsul szegezem a falra, remegő mellkasom ellen küzdve zihálom a szavakat.
- Mi… mit művelsz?! – Legszívesebben a mellkasomra szorítanám a kezemet, hogy lenyugtassam őrjöngő szívemet, lábam megremeg a víz alatt, s ösztönösen, akaratlanul csúszok távolabb. Ugye… ugye nem azt csinálja, amire gondolok? Ugye… nem jön be? De… bejön… Istenem… Raphaellel együtt… nem. Nyugi. Nyugi.
- Csatlakozom. – Hangján hallom, hogy mosolyog, de még nincs erőm odanézni, s a víz lágy, puha, kellemesen halk csobogással fogadja az újabb vendéget habjai között. Testem megmerevedik, kezeimet mellkasom köré fonva csúszom lejjebb, hogy szinte csak arcom lógjon ki a vízből, hátam szinte a medence falába simul. Nyugi Jonathan. Csak egy egyszerű fürdő. Mindketten férfiak vagyunk… ebben nincs semmi természetellenes. Rengeteg országban vannak nyilvános fürdők, ahol az emberek is fürdőznek egymás mellett. Nyugi.
Mély levegőt véve fordítom felé szemeimet, s ajkamra harapva figyelem, ahogy velem szemben kényelmesedik el, tekintetünk találkozik, s mellkasomat olyannyira szűknek érzem, hogy szinte a légzés is nehezemre esik.
- Mellesleg… Valaki a lelkemre kötötte, hogy pihenjek délután, mert hosszú éjszakám lesz… ezért logikus, hogy nem alszom. – Kicsit szemrehányóan, durcásan dünnyögöm a szavakat, de láthatóan az enyhén szemtelen hangnem sem rendíti meg a jókedvét, s ajkain még mindig halovány, sejtelmes, észveszejtően vonzó mosoly húzódik. Nem bírom. Ha nem lennék meztelen, tuti, hogy kirohannék innen. Így meg kell várnom, hogy végezzen és elmenjen… remek… mindegy… úgyis hosszú fürdőt terveztem. Remélem sokáig kitart a hab. Nagyon ajánlom, hogy sokáig kitartson.
- Ha amiatt aggódsz, hogy nem lesz mit csinálnod az éjszaka… van pár ötletem. – Hangjában csupán egy leheletnyi gúny van, az is inkább kellemes, viccelődős gúny, mintsem bántó, s őrülten kalimpáló szívem egy hosszú másodpercig megszűnik dobogni, csak hogy még elképesztőbb tempóba térjen vissza, s minden izmom megfeszül a testemre törő vad, ösztönös vágytól. Megőrülök. Végem.
Nem merek ránézni, szemeim a habok végtelen fehérségét kutatják, tekintetem szinte elmerül az apró, gyöngyszemméretű buborékok csillogásában, s enyhén remegő hangon válaszolok, érzem, hogy arcom paradicsom vörös árnyalatot kezd felvenni.
- Nem vicces. – Élvezi, hogy zavarba hozhat? Élvezi, hogy minden megjegyzése ilyen vad, ilyen idióta, és kínos reakciókat vált ki belőlem? Igen… biztos jól szórakozik magában…
- Nem vicceltem. – Kellemesen komoly hangja lágyan verődik vissza a márványfalakról, még tovább növelve zavarodottságomat, s kicsit összegörnyedve csúszok még lejjebb, szinte az orromig a víz alá bújva. Miért csinálja ezt? Annyira… annyira vágyom rá. És ugyanakkor olyannyira megrémiszt, taszít a gondolat. Nem akarok egy arkangyal játékszere lenni… nem akarom, hogy mikor kedve tartja elszórakozzon velem, aztán kidobjon. Nem akarok csalódni, pedig ő már annyiszor bebizonyította, hogy hajlamos csalódást okozni… vagy talán túl sokat vártam? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ezek az érzések, amik szinte marnak belülről, nem természetesek. Ez nem normális. Ezt nem szabadna éreznem!
Hosszú csend következik, csupán a víz halk csobbanásait, és az vihar zúgása tölti meg a szobát puha rezdülésekkel, a levegő nyugodt, mozdulatlan, s feljebb csúszva szabadítom ki számat a víz fogságából.
- Amúgy… azt mondtad, hogy nem mehetek haza, mert ellenségeket szereztem magamnak az erőm miatt… - Halkan, bizonytalanul sóhajtom a szavakat, feltűnően más irányba terelve az egyre kínosabbá és egyre kísértőbbé váló témát, s ő egy néma bólintással erősíti meg szavaimat, ezért kicsit felbátorodva enyhe szemrehányással folytatom. – De akkor a veszély azután is fennáll, miután elkaptuk a tolvajt, nem? – Tekintetében most először látok valódi komolyságot, már-már komorságot csillanni, s némasága válasz kérdésemre. Halkan felhorkanva emelkedem kijjebb még egy kicsit a vízből, szemeimben felháborodott szemrehányás csillan, s dühösen felindultan, szinte magamhoz beszélve folytatom. – Remek! Feláldozom az életemet, egy hülye pajzsért! Király… - Gondterhelt fújtatással túrok a hajamba, a félig száraz tincsek zavaróan tapadnak arcomra, s dühtől remegő ujjakkal simítom hátra a kósza hajszálakat.
- Itt maradhatsz. – Szemeim tágra nyílnak, a hirtelen fellángolt düh helyét vad, őrjöngő harag veszi át tekintetemben, s szikrázó szemekkel nézek rá, izmaim megfeszülnek, ahogy felállok, s a köldökig érő vízben gyors léptekkel szelem át a medencét, hogy közelebbről köphessem arcába a dühöngő szavaimat.
- Itt maradni? Neked fogalmad sincs! Lehet, hogy neked ez csak újabb 30 rövidke év az évezredek sokaságában… De nekem ez az életem! – A végén már szinte üvöltök, legszívesebben mellkasára csapnék ökleimmel, de tisztában vagyok vele, hogy talán már így is túl messzire mentem, s a vörös köd nem homályosítja el eléggé elmémet ahhoz, hogy most rögtön megölessem magamat. Gyűlölöm! Gyűlölöm, mikor nyugodt, mikor kegyetlen, mikor édes, vonzó boldogsággal mosolyog rám… de a legjobban azt gyűlölöm, hogy a tekintetében édes megértés, együttérzés csillan. Miért? Miért? Miért? Miért nem ideges, hogy üvöltöztem vele? Akár meg is ölhetne érte. Miért… miért néz így rám? Miért nem értek semmit vele kapcsolatban? Miért kell mindig kétségek között vergődnöm?
Türelmesen vár, nem töri meg a ránk zuhanó, kimért csendet, csupán halkan ziháló, egyenetlen lélegzetvételeim verődnek vissza a falakról, s kicsit lehiggadva veszek mély levegőt, szemeimet lehunyva rázom meg a fejemet.
- Nem… inkább élek két napot szabadon, mint egy emberöltőnyit bezárkózva, rettegésben. – Halkan, halovány mosollyal, lehunyt szemmel sóhajtom a szavakat, szívem szinte beletörődik a rám váró jövendőbe, testem remegése lassan csitulni kezd. Igen… már nem lehet visszatekerni az időt. Úgy látszik ez volt a sorsom.
Megborzongok, ahogy végtelenül gyengéd, lágy érintést érzek arcomon, ólomsúlyúnak érződő szemhéjaimat lassan emelem fel, s Raphael büszkeségtől csillogó szemeibe mélyesztem tekintetemet. Testem megremeg a forróságtól, mely áramütésként rohan végig gerincemen, arcom puhán simul a forró tenyérbe, s érintése meglepően kellemes nyugalmat varázsol zaklatott lelkembe.
- Nem is te lennél, ha nem ez lett volna a válaszod, Jonathan. – Lágy mosollyal ejti ki a szavakat, s az én ajkaimra is halovány mosoly költözik, gyengéd vonásait kutatva pillantok fel rá, s megremegek, mikor hátamon érzem a nedves tollak puha érintését. Szemeim tágra nyílnak, csupán ekkor döbbenek rá, hogy már csak alig fél méter választ el minket egymástól, s szívem hirtelen kezd rémisztően gyors zakatolásba. Nem… nem… nem… ez nem lehet. Túl közel van. Túl veszélyes.
Érzem, hogy elpirulok, mintha egész testem parázslana a pillantásától, s hosszan hunyom le szemeimet, megpróbálom kizárni a képét fejemből, kevés sikerrel. Egész életemben… egész életemben az embereket védtem a vámpírok ellen. Mindig felnéztek rám… mindig erősnek és sebezhetetlennek kellett tűnnöm… talán… talán most az egyszer engedhetem, hogy… hogy valaki mellett elgyengülhessek… hogy valaki erős, óvó karokkal öleljen át… hogy Raphael…
Arcomat lesütve tépem el gondolataim kísértő, csábító fonalát, szemeim kipattannak, kezeimet ökölbe szorítva próbálom kihasználni az utolsó csepp, apró ellenállást szívemben.
- Raphael… ne gyere közelebb… kérlek...
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 02. 01. 22:28:33
|
| Levi-sama | 2011. 01. 30. 22:06:22 | #10961 |
Karakter: Raphael arkangyal
Hangja alig hallható.
- Sajnálom… Sajnálom, hogy hazugnak neveztelek.
Lecsillapodva simogatom meg a fejét, hajába túrok ujjaimmal. Gondolataim a pajzs körül járnak. Már rég láttam, mostanában ritkán fordulok meg a könyvtárban, ahol a legértékesebb könyvek mellett a kegytárgyakat és relikviákat is tartjuk. Az őrséget is meg kell még büntetnem, mert észre kellett volna venniük. Nem hibásak tudom, hiszen a megkínzott angyal elmondta volna, ha ők is hibásak lettek volna. Ez biztos.
- Kérlek, engedj el. - Lepillantok az előttem álló, hozzám simuló ifjúra. Nem fogom bármikor elléphetne tőlem, ő az aki kapaszkodik belém. – Kérlek engedj el.
- Nem tartalak vissza.
Elenged és hátralép.
- Őszintén sajnálom, amiket mondtam, arkangyal. Elfelejtettem, hogy hol a helyem.
Érdeklődve figyelem. Egészen belelendült a bocsánatérésbe, de ahogy látom végre tudatosult benne, hogy kivel áll szemben.
Leülünk, folytatjuk a reggelit. Tudom hogy csak tetteti a hidegvért, de nagyon ügyes. Ha nem az lennék aki, elbűvölne milyen erős egyéniség. Hm. De hiszen már elbűvölt ezzel engem, nem? De. Tetszik a büszkesége, az egyenes gerince és a kitartása. Ugyanakkor ezeknek a tulajdonságoknak is köszönheti, hogy fejébe száll a dicsőség, s elszemtelenedik. Meg kell tanulnia hol a helye, mert hiába tetszik nekem és hasznos, szükségem van rá, akkor sem több számomra egy vonzó embernél, akinek rövid élete csupán egy fuvallat az én végtelen időmben.
- És mik a tervei velem? Szüksége van még a szolgálataimra, vagy most hogy már kiderült ki a tolvaj, hazamehetek?
Szavaitól egy pillanatra résnyire szűkülnek szemeim, de egy csak pillanat az egész, ő nem látja hisz rám sem néz. Visszatért a távolságtartó magázáshoz, ami bizonyos szempontból igen gyerekes viselkedésnek tűnik mindazok után ami eddig történt velünk. Egy kecses mozdulattal leteszem az ezüst kést, felemelem csészémet és belekortyolok az angol teámba. Édesen szeretem, sok cukorral, de ez keserű. Szedek bele néhány kanál cukrot, amíg sűrűn édessé nem válik. Magamon érzem Jonathan tekintetét, érzem türelmetlenségét, de hát mire ez a sietség?
Iszom a teámból, de még nem elég édes. Még teszek bele pár kanállal. Így jó.
- Ott voltál a kínzásnál.
Hallom ahogy nyel egyet.
- Ott...
Vastagon bekenem mézzel a vajas brióst.
- Akkor bizonyára emlékszel rá, hogy a másik elkövető még nem került elő. Az ő felkutatásában fogsz segíteni.
Beleharapok az édes reggelimbe, majd kenek még rá mézet.
- Szórjon rá még porcukrot, attól édesebb lesz... – motyogja az orra alatt. Kedvesen rámosolygok.
- Jó ötlet.
Zavartan kapja félre tekintetét rólam, hallom hogy kalimpál szíve a mellkasában.
Többé nem szólal meg.
A liftből kiszállunk, és elindulok vele a lakosztályomba. A hálószobám közepén megtorpan és engem figyel.
- És most?
- Veszek egy fürdőt, majd kirepülök. Amikor visszatérek, akkor elmondom a feladataidat.
Elindulok egy nagy ajtó felé, de megállít bosszús hangja.
- Ennyi az egész? És én addig malmozzak itt, vagy mi?
Vállam felett hátrapillantok rá.
- Csatlakozhatsz is hozzám – válaszolom lágyan, szemeim csábítóan ragyognak rá. Tesz felém két lépést, majd hirtelen megtorpan, ökölbe szorítja kezeit, mélyen lepirulva hajtja le fejét akár egy duzzogó gyermek.
- Kihagyom, köszönöm... – préseli ki fogai közül.
Válasz nélkül lépek be a szomszédos terembe, de nyitva hagyom az ajtót. Napfényben fürdő, arany és sötétkék márvány minden. Földbe süllyesztett, ovális alakú medence, benne illatozó olajak és virágszirmok.
Kilépek ruhámból, szárnyaimat összecsukom és kecses mozdulatokkal lépek le a faragott lépcsőkön a meleg, kellemes vízbe. Tudom hogy engem figyel, érzem magamon a tekintetét. A medence közepére úszom, majd a széléhez, s tekintetem elmerül a földig érő ablakokon túli végtelen égboltban. Milyen felhős az ég...
Elmerülök hirtelen a vízben, s a medence alján végigúszom. Amikor ismét felbukkanok a medence túl végén, felpillantok... az ő toporgó alakja az első amit meglátok. Engem figyel, szinte bámul azokkal a mézbarna, csillogó szemekkel. Hajamba túrok, hogy kisöpörjem arcomból. Kék szemeimmel pirulását figyelem, és ahogyan alsó ajkát rágcsálja.
- Haza szeretnék menni – mondja hirtelen. A medence szélére könyökölök, s összefont karomra támasztott állal mosolygok fel rá.
- Sajnos nem engedhetek el.
- De miért nem?
- A képességednek hála, lett néhány ellenséged az angyalok között, akik az életedre akarnak törni, s túl hasznos vagy nekem. Nem hagylak veszni, holmi emberi szeszély miatt.
Karba fonja kezeit, idegesen dobolni kezd egyik lábával.
- Hasznos? Az imént akart lehajítani a tetőről!
- Mert felbőszítettél – válaszolom lágyan.
- Ja. Arra magamtól is rájöttem. – Körbepillant, majd egy fal melletti puha heverő felé indul, levetődik rá és morcosan, duzzogva karba fonja ismét kezeit. Részéről befejezte a társalgást, de bizonyára még nézelődni vágyik. Nem szeretnék csalódást okozni neki, mellesleg már hozzászoktam, hogy mások csodálnak.
Fél órányi fürdőzés után elégedetten sétálok ki a vízből, s az ablakon beáramló napfényben fürdőzve tárom ki nedves szárnyaimat, néhány csapással megszabadulok a víztől. Teljesen kitárom őket, átvizsgálom a tollaimat néhány pillantással. Éjfeketék, ezüstös árnyalattal. Semmi különleges, sokan az égi teremtmények közül különb szárnyakkal rendelkezik.
Egy szolgáló lép mellém, kezembe ad egy nagy törülközőt. Áttörlöm magam, s a felém nyújtott fehér nadrágot és hosszú ujjú felsőrészt magamra öltöm. Szőke tincseim nedvesen göndörödnek arcom köré, de nem nyúlok hozzá. Annyira finomszálú a hajam, hogy nemsokára megszárad, s fésülni sem szükséges, mert magától rendeződik vissza.
Jonathan felé fordulok, egyenesen szemeibe nézek.
- Most magadra hagylak, távollétemben A Hetek vigyáznak rád. Bármit kérhetsz tőlük, de nem hagyhatod el a lakosztályomat. Azt javaslom, érezd jól magad, fürödj meg és pihenj. Nehéz éjszaka vár rád.
- Ezt hogy érted? – kérdez vissza hirtelen, még a magázódásról is elfelejtkezik. Csak halvány mosollyal válaszolok, kitárom szárnyaim, s a feltáruló ablakon kilibbenve veszek el a felhők sűrű gomolygó puhaságában.
Magányra van szükségem. Át kell gondolnom, miért vagyok képes ismét mosolyogni. Miért pont őrá...
|
| Silvery | 2011. 01. 25. 20:32:27 | #10800 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Szemeim tágra nyílnak, ahogy hosszú, fagyos ujjai, melyek alig pár perce forrón, édesen simogatták a tarkómat, nyakamra fonódnak, majd határozott, ellentmondást nem tűrő irányítással fordítja maga felé testemet, s én megremegek a fenyegetően, hátborzongatóan hűvös tekintettől, melyet éles, hasító tőrként mélyeszt szemeimbe… mi… miért? Meg fog ölni? Nem kapok levegőt… nem… nem tudok lélegezni… nem akarok meghalni. Még nem… nem így… az ujjai… megfojtanak.
Közelebb hajol, lehelete vészjósló lassúsággal cirógatja arcomat, s mintha még az ajkait elhagyó levegő is fagyosabbnak tűnne, de lehet, hogy csak a szívemből áradó jeges kétségbeesés teszi azzá. Lehet… de miért? Miért csinálja ezt? Mi baja? Csak annyi, hogy nem hittem neki? Csupán ennyi miatt kiérdemelném a halált?
- Ennyire vágyod a halált, ember? – Szemeim akaratlanul is könnybe lábadnak, ahogy az oxigénhiány kezd kényelmetlenné, fullasztóvá válni, ujjaim reszketve simulnak kezeire, de ő vasöklökkel szorítja el torkomat, még csak gyengíteni sem tudok a nyakamra fonódó ujjak zsibbasztó szorításán. Ajkaim kinyílnak, szólni próbálnék, de még csak halk nyöszörgést sem sikerül kipréselnem magamból. Talán jobb is… nem tudom… magam sem tudom, mit mondanék. Nem vágyom a halálra… nem… de nem is félek tőle. Viszont a gondolattól, hogy egy arkangyal pillanatnyi dührohamának áldozata legyek, kiráz a hideg… mindig úgy képzeltem, hogy egy küldetés során fogok meghalni… nem így akartam… nem. – Hazugnak és tolvajnak nevezni az úr leghatalmasabb angyalát, végtelenül ostoba cselekedet. Felbőszítesz ezekkel a vádakkal. Soha nem hazudtam és loptam több évezredes életem során, Jonathan! – Minden egyes szót egyre hangosabban, és hangosabban ejt, borzongatóan mély, szigorú, szemrehányó hangja szinte megtölti a tágas égbolt végtelen légterét, s az eddigi, felhőtlen, nyugodt kékességet szürkés, árnyas esőfelhők takarják el, a sötét félhomály fenyegető leplét borítva ránk. Látásom egyre homályosabb, a szikrázó, szinte feketének tűnő szempár jeges tekintete eltávolodik, lassan csak a körvonalakat látom, fejem kezd kiürülni az oxigén hiányától, ujjaim egyre görcsösebben, egyre kétségbeesettebben és egyre reményvesztettebben karmolják kezét, vajmi sikerrel. Nem kellett volna. Miért… miért nem tudtam befogni a számat? Azt hittem… nem is tudom mit hittem. Talán azt gondoltam, hogy különleges vagyok… elbíztam magam, és egy pillanatig úgy éreztem, mintha egyenrangúként kezelne… és ez a végzetes hiba most az életembe fog kerülni. Tényleg megöl? Vajon tényleg megöl?
Szemeim tágra nyílnak, mikor felemel a földről, ujjai még jobban bőrömbe mélyednek, s ahogy meglátom magam alatt a tátongó mélységet, halálos rémültség, jeges zuhatagként áradó félelem járja át minden porcikámat, s ujjaim már nem lemasszírozni próbálják torkomról kezeit, inkább kapaszkodva próbálom megtartani magam, epekedve a pillanat után, hogy végre… hogy végre elveszítsem az eszméletemet a levegő hiányától. Már nem kell sok… érzem… mindjárt vége… mindjárt vége a szenvedésnek. Csak ne engedjen el! Ne! Bármit, csak azt ne! Nem akarok zuhanni. Nem akarok így meghalni. Akármit, csak ezt az egyet ne.
- Aki eddig ily merészségre vetemedett, már mind halott. Te is követni akarod őket? Netalán fájdalmasabb halálnemet óhajt a szíved? – Alig fogom fel szavait, már semmit nem érzek, csak a fájdalom, és a közelgő őrület apró hullámait, lábaim erőtlenül kapálóznak, s szemeimet lehunyva próbálom átvészelni az utolsó, lomhán múló, végtelen másodperceket.
Talpaim alatt hirtelen érzek ismét szilárd talajt, egy pillanatra tágra nyílnak szemeim, s mikor ujjai puhán csúsznak le torkomról, hangosan, szinte felhördülve kapok levegőért, minden porcikám reszket a félelem és a fájdalom utóhatásaitól. Köhécselve, kétségbeesetten zihálva küzdök meg minden csepp oxigénért, mintha légcsövem behorpadt volna a hosszú ideig tartó erős szorítástól, s csak lassan, kínzóan lassan kezd megtelni tüdőm éltető, friss levegővel.
Szemeim könnybe lábadnak, érzem magam körül kezeit, finoman, puhán húz magához, s reszkető ujjaim kapaszkodót keresve markolnak a rajta lévő fehér ingbe, s ahogy végre sikerül egyre mélyebb lélegzeteket vennem, Raphael friss, édeskés illata mellett vámpírok, és más angyalok éles szagát fújja felém a hideg szellő. Agyam szinte fel sem fogja az oly jól ismert szagokat, még mindig görcsösen bújok Raphael mellkasához, arcomat a puha ruhába temetem, s úgy simulok hozzá remegve, félve, mintha a megmentőmet ölelném heves hálálkodással, mintha csak az ő karjaiban lehetnék biztonságban, pedig agyam minden egyes apró sejtje vészriadót fújva sikolt, üvölt fejemben, hogy kerüljek a lehető legtávolabb tőle.
- Sajnálom… - Az apró megbánáson, bűntudaton kívül inkább a rettegés és a józanész mondatja velem a néma, alig hallható bocsánatkérést, hangom rekedtes a sok köhögéstől, és a hosszú percekig tartó fulladozástól, testem még mindig remeg az ölelésében. – Sajnálom, hogy hazugnak neveztelek. – Szinte könnyezve ismétlem meg a szavakat, kezeim köré fonódnak, s mellkasom reszketni kezd, mikor érzem kezét puhán, melegen tarkómra csúszni, ujjai gyengéden túrnak tincseim közé, s a néma vigasztalástól bizonytalan forróság árad szét testemben, az érintésétől mégis kiráz a hideg.
Hosszú percekig állunk mozdulatlanul, légzésem lassan rendeződni kezd, zihálásom lenyugszik, mellkasom őrült reszketése csillapodni kezd, csupán szívem észveszejtő dübörgése marad változatlan, s ajkaimat összeszorítva hunyom le szemeimet. Mély levegőt veszek, s Raphael mámoros illatán kívül már senkit nem érzek a közelünkben. Elmentek.
A félelem helyét lassan kiábrándultság veszi át, üresnek, élettelennek érzem testemet, mint akit órákig kínoztak, mint akit elárult a legjobb barátja, s hosszút pislogva harapok ajkamra, ahogy számban kesernyés aromával árad szét az undor hányingerkeltő érzése. Undorodom tőle. Visszataszít a kegyetlensége… visszataszít az, ahogy az angyalt kínozta, visszataszít az, ahogy megcsókolt, és amit utána tett… olyan könnyedén, szemrebbenés nélkül levetné a mélybe, akit pár perccel korábban édes, puha mozdulatokkal csókolt, s gyengéd szavakkal csábított… és ami az egészben a legvisszataszítóbb az a testemet átjáró vágyódás és ez az érzés… az érzés, hogy nem vagyok képes tiszta szívből gyűlölni őt. Még most sem. Még ezek után sem. Undorodom tőle… megvetem… de mégis annyira… annyira hihetetlenül sóvárgok az érintése, az ölelése… a csókja után. Elég! Nem akarom… nem akarok többet. Rosszul vagyok ezektől a gondolatoktól, ezektől az érzésektől, és hogy nem tudok ellenállni nekik. Annyira könnyebb lenne egyszerűen csak gyűlölni őt. Annyival könnyebb és annyival logikusabb.
- Kérlek, engedj el. – Halkan, érzelemmentes, lemondó hangon lehelem a rövid mondatot, gyengén, lágyan ölelő karjai nem mozdulnak rajtam, s minden izmom megfeszül, ajkaim tágra nyílnak, hogy határozottabban ismételjem meg a kérést, de halk, nyugodt, kimért hangja lassan mászik fülembe, s bennem rekednek a szavak.
- Nem tartalak vissza. – Minden porcikám megremeg, csupán ekkor döbbenek rá, hogy én vagyok az, aki még mindig görcsösen karolja át testét, izmaim olyan erősen feszülnek meg, hogy nehezemre esik parancsolni végtagjaimnak, s hosszú küzdelem árán húzom vissza karjaimat, s remegő, gyors léptekkel távolodok el tőle és a tető peremétől, a középen lévő asztal felé haladva. Megtorpanok, félig hátrafordulok, kezeimmel magamat ölelem biztatón, mintha csak Raphael ölelését akarnák pótolni saját karjaim, de a nyugtató, szívmelengető érzést nem tudják visszaadni. Nem értem… utálom ezt… miért nyugtat meg az ölelése, mikor ő okozta mindazt, ami miatt most ilyen állapotban vagyok? Nem értem… nem értem… nem értem…
- Őszintén sajnálom, amiket mondtam, arkangyal. Elfelejtettem, hogy hol a helyem. – Hangom halk, őszinte, a legapróbb érzelmet is száműzöm belőle, csupán szívemben gyűlik mardosó gúny minden kiejtett hang után. Igen. Elég volt egy bugyuta, meggondolatlan pillanat, mikor azt hittem, hogy tekinthet rám társként… a csókja túlzottan elkábított… túlzottan elbódított, és félreértettem a gyengédségét. Azt hittem, hogy különleges vagyok, de én is csak egy játékszer voltam a szemében. És a játékszereknek nem jár a kegyelmes bánásmód. Most már tudom. Ó, igen… tökéletesen tudom, hogy hol a helyem. A talpa alatt… én vagyok a lábtörlő, aki ajkai közül elég egy rossz szó, és halál vár rá. Ha nem lennék hasznos a küldetés miatt, már nem élnék. Pedig… azt sugallta felém, hogy tetszem neki… annyira jó érzés volt… annyira forró, meleg, boldog érzés volt… azt hittem, hogy az őszinteségem miatt tetszem neki. Mégis megbüntetett emiatt? Akkor ezentúl úgy viselkedek, mint mindenki más. Látszólag megtörhet, de a lelkemet soha nem kaparintja meg. A büszkeségem soha nem lesz az övé, és ha rajtam múlik a testem sem.
Hosszút pislogok, miközben leülök a székemre, fejemben nem érzem jelenlétét, mégis minden apró gondolatot próbálok száműzni elmémből. Már arra is figyelnem kell, hogy mit gondolok?
Koncentrálva próbálok ellenállni annak, hogy gondolataimba férkőzzön, s igaz, ötletem sincs, hogy hogyan kéne csinálni, minden erőmmel összpontosítok, hogy egyetlen kósza gondolatot se láthasson meg. Nem tudom, hogy egyáltalán változtat e ez valamin, de legalább megnyugtat a tudat, hogy próbálok tenni ellenne. Hogy próbálok védekezni… hogy nem engedem magam küzdelem nélkül. Nem… tudom, hogy nincs és soha nem is lesz esélyem ellene, de nem áll szándékomban megkönnyíteni a dolgát.
Nem nézek felé, csupán szemem sarkából látom, ahogy elmozdul a tető pereméről, s lassú léptekkel halad felém, testem egyre jobban megfeszül, ahogy közelít, s a higgadtság leplét magamra öltve nyúlok egy szelet pirítósért, mintha csak azt akarnám bizonygatni, hogy már túl is léptem az egészen, mintha csak erősnek próbálnám mutatni magam, pedig szívem még mindig remeg a félelemtől, szemeim még mindig látják a lábaim alatt tátongó, végtelennek tűnő mélységet.
Leül velem szemben, érzem magamon a hideg szempár nyomasztó tekintetét, s mintha égni kezdene nyakamon a bőr. Enyhén remegő ujjal simítom végig a zsibbadó, lüktető részeket, s ajkaimra halovány, kesernyés mosoly kúszik. Azt hiszem, ennek a pár percnek nyoma lesz. Jó ideig lesz emlékeztetőm, hogy nem szabad a közelébe kerülnöm… hogy nem szabad megbíznom benne.
Felemelem tekintetemet, a halovány napfény gyengéden játszadozik Raphael sötéten csillogó szárnyain, s még mindig ámulattal csodálom a gyönyörű tollakat. Legyen akármilyen kegyetlen, az biztos, hogy csodaszép… és az égvilágon semmi emberi nincs benne.
Kényszerítem agyamat, hogy kizökkenjen az ámulatból, s lesütött szemmel, tárgyilagos hangon, végig visszafogott fegyelemmel szólalok meg, szándékosan magázásra váltva, hogy még tovább növeljem a köztünk lévő távolság látványosságát és tudatát szívemben.
- És mik a tervei velem? Szüksége van még a szolgálataimra, vagy most hogy már kiderült ki a tolvaj, hazamehetek?
|
| Levi-sama | 2011. 01. 24. 21:22:40 | #10770 |
Karakter: Raphael arkangyal
Érzem a vágyát, tudom hogy sóvárog már utánam. Első pillanattól kezdve vágyott rám, ahogy én is rá, és ez az érzés csak erősebbé vált.
- Miért szeretnéd, hogy megértselek? Azt hittem neked elég, ha engedelmeskedem a parancsaidnak.
Szavai lágyak, mint a hajnali sóhaj, arcomat cirógatja lehelete. Ujjaim tarkójára csúsznak, legszívesebben felrántanám, hogy megszüntessem azt a néhány centiméternyi távolságot.
- De te csak akkor engedelmeskedsz a parancsaimnak, ha megértesz – válaszolom halvány mosollyal. Igen, ő egy igazi harcos. Nem lehet csak úgy sakkozni vele, be kell vonni teljesen a játékba, mert egyenlő partner és nem egy bábu. Hosszú szempillái árnyékot vetnek bőrére, ajkai nedvesen, hívogatóan csillognak, rajtuk a kacér kis mosoly igazán csábító. Egész lénye egy igazi kísértés számomra.
- És miért nem kényszerítesz, arkangyal?
Mert akkor nem élvezném.
Megérintem puha ajkait, lágyan, akár egy virágszirom a tavaszi szélben. Teljesen lehull elméjéről a védőblokád, minden porcikája éhezik, sóvárog rám, magával ragad ez az érzés... Nyelvemmel gyengéden cirógatom száját, de nem csókolom meg igazán, túl könnyű lenne. Inkább felemelem a fejem, és füléhez hajolok.
- Túl sokat kérdezel, vadász.
Azt hiszem több évezred után is gond van az önuralmammal, mert nem bírok ellenállni, és mohón csókolom meg. Annyira édes és puha, és a bensőjében olyan erős szenvedély parázslik... Olyan...
Különleges.
Nyelvemmel szájába hatolva veszem el mindazt, amit nyújthat nekem. Milyen régen volt, hogy karjaimban tartottam bárkit is... és még régebben volt, hogy önszántából ért hozzám valaki, és simogatott meg.
Hirtelen józanodik ki, szinte magával ránt engem is, és azonnal elengedem a tarkóját, hogy elhúzódhasson. Milyen szép, amikor dühös és kipirult.
- Raphael! – sziszegi mérgesen. – Miért… miért érezlek a fejemben?
Kifejezéstelen arccal egyenesedem fel, és már előre unom a vitát. Letagadja saját maga előtt is, hogy eleped értem. Milyen nevetséges. De hát mit várok? Hiszen szinte még gyerek.
Felpattan és hátrálni kezd tőlem, zavart dühében nem is nézi hogy merre tart.
– Tehát igaz?! Akkor… Te ültetted a fejembe?! Te ültetted a fejembe, hogy vágyom rád?! Válaszolj! Babráltál a gondolataimmal?!
Az utolsó pillanatban termek mögötte, és elkapom, mielőtt leesne. Gyenge emberi teste már a zuhanás alatt belehalna, még a földet érés előtt. Szárnyaim lassú csapásokkal tartanak meg engem, és visszatolom őt a tetőre.
- Semmiféle gondolatot nem ültettem a fejedbe, Jonathan – válaszolom türelmesen.
- Ne hazudj nekem.
Ledermedek, a levegő is megfagy körülöttem. Haragom jéghideg, kíméletlen és irgalmatlan. Mégsem bántom. Tudja ő is, érzi, hogy túl messzire ment.
- Nem hazudtam. Látom a gondolataidat, de nem avatkozom bele. Lenne hozzá hatalmam, de eddig nem tettél olyat, ami erre késztetne – válaszolom hidegen. Aki eddig hazugnak nevezett, mind halott már. Ő még él, remélem tudja hogy ez mekkora kegy.
- Belenéztél a fejembe?
Nem válaszolok. Ő pedig makacs.
- Milyen gondolatokat loptál el tőlem, arkangyal?
Nyakára kulcsolódnak hideg ujjaim, magam felé fordítom. Jégkristály tekintetemet az övébe fúrva hajolok arcába, körmei kezemet karistolják, levegőt venne de nem tud.
- Ennyire vágyod a halált, ember? – kérdezem kifejezéstelen hangon. Ajkai szóra nyílnak, de nem tud beszélni, ugyanis levegő nélkül azt nem lehet. – Hazugnak és tolvajnak nevezni az úr leghatalmasabb angyalát, végtelenül ostoba cselekedet. Felbőszítesz ezekkel a vádakkal. Soha nem hazudtam és loptam több évezredes életem során, Jonathan!
Mennydörgöm a nevét, az égen sűrű felhők gyűlnek, villámok cikáznak bensőjükben.
Könnyedén felemelem, és a levegőben tartom őt, alatta a végtelen mélység. Csupán csak el kellene engednem, és azonnal halott lenne, ahogy megérdemelné.
- Aki eddig ily merészségre vetemedett, már mind halott. Te is követni akarod őket? Netalán fájdalmasabb halálnemet óhajt a szíved?
Érzem a félelmét és megbánását. Rájött, mit tett.
Sápadtan vergődik szorításomban, körmei nyomán aprócska vércseppek buggyannak ki bőrömből. Testőreim illatát sodorja orromba a szél, s tudom hogy már mind mögöttem állnak. Nem veszem le tekintetem Jonathanról, csak lassan visszaemelem magam elé, és remegő testét magamhoz szorítom. Zihálva, köhögve kapaszkodik görcsösen a ruhámba, szemeit szorosan behunyva engedi hogy öleljem.
|
|
