|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Silvery | 2011. 05. 19. 20:49:02 | #13702 |
 Karakter: Jonathan Cromwell
Ujjaimmal puhán, elmélázva simogatom a mozdulatlan, szinte dermedtnek tűnő víztükröt, a habok visszatükrözik az égen cikázó villámok éles, vakító fényét, testem megborzong a hangosabb dörrenésektől, mintha bőrömön érezném a kinti ítéletidőt. Nem tudom… nem tudom, mitől tartok ennyire. Nem tudom, miért olyan rémisztő és ijesztő a gondolat, hogy Raphaellel…
Csupán az ábrándképtől elpirulok, öklömmel a vízbe csapva bolygatom meg a pillanat dermedt nyugalmát, a hullámok elmossák, eltorzítják a vihar tükörképét.
Lehunyom szemeimet, figyelmesen hallgatom a süvítő szelet, a fák suhogását, az ég hangos dörrenéseit, ujjaimmal lassan simítom végig testemet. Képtelen vagyok elképzelni, hogy milyen érzés lesz. Ahányszor megérint, mintha a kinti vihar a szívembe költözve tombolna végig testemen.
Akaratlanul is felidézem az előző estét, mikor forró érintésekkel kényeztette testemet, bőröm izzani kezd csupán az emlékképektől, ágyékom felforrósodik.
Azt mondta szeretkezni fogunk… az azt jelenti, hogy…
Összeszorítom ajkaimat, szemeim előtt Raphael képét látom, a mélykék szemek engem figyelnek, érzem a simogatását, szinte hallom, ahogy parázsló, szerelmes szavakat suttog a fülembe. Csupán a képzelgés elég, hogy teljesen elbódítsa a tudatomat, s mielőtt rájöhetnék, hogy mit is művelek, ujjaim finoman csúsznak fenekem két partja közé, hogy megtapintsák a szűk, apró bejáratot. Összeszorítom fogaimat, csupán egy ujjpercet csúsztatok be, a kellemetlen, szorító fájdalom kizökkent az édes kábulatból.
Szemeim kipattannak, elkapom kezemet, s érzem, hogy arcom izzón vörös árnyalatot ölt magára, mikor tudatosul elmémben, hogy mit is műveltem. Dühösen viharzom ki a kellemes melegséggel ölelő habok közül, ajkaimat felháborodott, halk szitokszavak hagyják el.
Nem hiszem el, hogy ezt csináltam. Én… komolyan… oda…
Ah… mit művel velem ez a férfi?
Miért kábít még akkor is el, mikor ilyen messze van tőlem? Miért van rám ekkora hatással csupán egy hozzá fűződő gondolat, egy emlék?
Türelmetlen, kissé ingerült mozdulatokkal törölgetem meg testemet, majd finoman bújok bele a bársonyosan puha, sötétkék selyemköntösbe. Gyors léptekkel sétálok az ágyhoz, szinte lendületből vetődök a puha matracra, hogy utána egészen kicsinyre összekuporodhassak. Lehunyom szemeimet, ujjaimmal lassan, komótosan cirógatom megpuhult, a hosszú fürdőzéstől ráncossá, érzékennyé vált bőrömet, s próbálom kiűzni fejemből az elkalandozó ábrándképeket.
Fájni fog… lehetetlen, hogy oda befér Raphael…
Összeszorítom a szemeimet, kezeimet a halántékomra simítva dörzsölgetem bőrömet, hogy elűzzem Raphael meztelen testének látványát. Lehetetlen, hogy befér…
Mérgesen fújtatva ülök fel az ágyon, a sok aggodalmaskodás, a fájdalomtól való tartózkodás már kezd az idegeimre menni… pedig… a szívem mélyén tudom, hogy még akkor is vágyom rá, ha fájni fog.
Hogy miért?
Ötletem sincs… csupán a gondolat, hogy eggyé váljak vele, irtózatos sóvárgással tölt el.
Vajon ez lenne a szerelem? Ismerni akarom a teste minden porcikáját… érezni, tapintani Őt… azt akarom, hogy összekapcsolódjon a testünk… igen… még akkor is, ha fáj.
De mi lesz utána? Hogy fogom elviselni a köztünk lévő szakadékot? Mégis… mégis hogyan lennék képes behozni egy ilyen végtelenül nagy távolságot? Ennyi évet… ennyi tudást és ilyen óriási hatalmat… hogy fogok valaha úgy állni mellette, hogy nem érzem magamat alárendeltnek? Nem tudom, de a szívem most képtelen az aggodalmakra koncentrálni. Túl közel van a pillanat… a pillanat, hogy a karjaiban lehetek…
Felhúzom lábaimat a mellkasomhoz, kétkedő pillantással figyelek az égen játszadozó villámokat, ismét megborzong testem a szél süvítésének éles hangjától. Lehet, hogy haza sem tud jönni…
Megfagy ereimben a vér a gondolattól, hogy egész éjszaka egyedül legyek itt, s ahelyett, hogy örülnék a felkészülési idő hosszabbodásának, inkább aggasztó vágyakozás költözik szívembe. Haza kell jönnie… ugye hazajön? Önző vagyok, ha arra vágyom, hogy eljöjjön? Még akkor is, ha ez veszélyes… még akkor is…
Újabb percek telnek el, felmelegedett bőröm lassan kihűl, fáradtan dőlök vissza a párnára.
Nem fog eljönni… annyira nem meggondolatlan, hogy ilyen időben repüljön… ugye?
Miért vagyok csalódott?
Lehunyom szemeimet, pilláim fáradtan megreszketve csiklandozzák végig bőrömet, összehúzom magamat a kellemesen puha ágyon, a szemhéjaim mögül néha-néha kilesve pillantok az ablak felé. Raphael…
Félálomba merülve játszadozom az egyik előre hullott hajtincsemmel, megborzongok ahogy hűs fuvallat marja végig bőrömet, a vihar távoli dörgései felerősödnek, mintha csak álmomban hallanám a nyugtalan, tomboló dörrenéseket.
Kipattannak szemeim, s abban a pillanatban, hogy felülök az ágyon, hangos csattanással landol Raphael a szoba másik végében. Szívem mintha varázsütésre kezdene zihálni az izgatottságtól, végtagjaimban mégsem tud felhőtlen izgalom és öröm szétáradni, a hűs aggodalom ellensúlyozza lelkesedéstől zsongó érzelmeimet.
Felugrom az ágyról, gondolkodás nélkül rohanok hozzá, tekintetem megtelik törődő féltéssel, ahogy elé térdelve simítom a vállára kezemet, magamban már annyiszor elismételtem nevét, hogy szinte fel sem tűnik, hogy a szeretett hangok elhagyják ajkaimat.
Hideg árad a testéből, fájón égeti bőrömet a hűs érintés, szívemben mégis forróságot ébreszt.
Megőrjít.
- Jaj hogy lehetsz ilyen ostoba? Nem esett bajod? Annyira villámlik, és esik... Mi a fene ütött beléd, hogy ilyen veszélynek teszed ki magad? Nem sérültél meg? – Tekintetemmel végigsimítom testét, sérüléseket, sebeket keresve, s néma, megkönnyebbült sóhaj szökik ki ajkaim közül, mikor megbizonyosodom róla, hogy nem esett baja. Tudom, hogy nem egy normális emberről van szó… tudom, hogy óriási hatalommal rendelkező arkangyal… de akkor is… azok a villámok! Ilyen időben repülni… milyen ostoba gondolat.
Vajon… vajon azért csinálta, mert… mert haza akart jönni hozzám?
- Szia. – Halk suttogásától ledermedek, a visszafogott, egyszerű, mégis izzó feszültséget takaró köszönés olyan érzéseket perzsel testemben, amiket még soha életemben nem tapasztaltam.
Vágyakozás… tartózkodás… félelem… kétségek… boldogság…
… szerelem… őszinte, mély szerelem.
Vágyom erre a férfira. Nem csak a testem… a szívem és a lelkem is vágyik a csókjaira, az érintéseire… a szavaira…
Bennem reked a levegő, a szavak elpárolognak, eltűnnek elmémből, már ötletem sincs, hogy mit akartam még mondani neki. Semmi nem létezik, csak a köztünk pattogó szikrák, a parázsló vágy, aminek a bódító illata körülöleli testünket.
Lassan, félve emelem fel tekintetemet, bizonytalan pillantásom könnyedén esik a forró szemek fogságába. Az aggodalmakat elmossa a boldogság, görcsös szorításom ellazul, a fehér ing puha, nedves anyaga lassan csúszik ki ujjaim közül.
Megbabonáz a tekintete. Teljesen elbűvöl, beleég a tudatomba, a szívembe.
- Szia. – Halkan sóhajtom a rövid szót, elhaló leheletem elveszik a szél süvítő fuvallataiban, mégis minden porcikám érzi, hogy hallott. Ha némán ejteném a szavakat, Ő akkor is tudná, hogy mit szeretnék mondani.
Elmosolyodom, legszívesebben az ölelésébe bújnék, de a testéből áradó hideg fájón csípi érzékeny, a forró fürdőtől még mindig puha bőrömet.
Végtelenül lágy, szinte pille érintéssel cirógatja végig arcomat, tekintete gyengéd, forró szeretet izzik íriszeiben, s én elgyengülve hunyom le szemeimet. Megremegek, testemben már egy ilyen apró, csekély érintéstől is tomboló vágy ébred, a kísértés, hogy hozzá bújjak másodpercről másodpercre nő. Felsóhajtok, ahogy megérzem arcomon a leheletének forróságát, szemeimet résnyire kinyitva nézek szemeibe, ahogy finoman ajkamra harap, testem megrándul a kéjes érzéstől, ami végigszáguld végtagjaimon. Halk nyögés szökik ki számon, s Ő nem rest kihasználni az ajkaim között keletkezett apró rést.
Égető forróság, nedves, puha érintés. Beleremegek a gyönyörbe, mikor számba hatol nyelve, a hűvös levegő kellemetlen cirógatása mintha megszűnne létezni. Még…
Vágyam követelőzve tör felszínre, a furcsa, eddig ismeretlen hatalmú sóvárgás észhez térít, s halk nyögéssel szakítom meg a veszélyesen szenvedélyessé váló csókot. Távolabb húzódok, ujjaim ismét mellkasára csúsznak, a belőle áradó hideg könnyedén utat talál remegő testembe, reszketni kezdek tőle. Kezem nyakára csúszik, puhán érintem nedves bőrét.
- Teljesen kihűlt a tested… Meg fogsz… - Szemeim tágra nyílnak, elharapom a mondat végét, ismételten arra kell rádöbbennem, hogy baromságot fecsegek, arcom kipirul, ahogy szemében szórakozottság, jókedv csillan. Hát persze… majd biztos amiatt kell féltenem, hogy megfázik… biztos nagyon jól szórakozik rajtam…
Tettetett durcássággal szorítom össze ajkaimat, tekintetemet a földre sütöm, ahogy halkan folytatom.
- Szóval fürödj meg, mert... - …mert én fogok megfázni csupán annyitól, hogy hozzád bújok…
A mondatot csak magamban fejezem be, összefonom kezeimet a mellkasom előtt, s mikor néhány végtelen hosszúnak tűnő másodperc után sem kapok választ, kissé bátortalanul pillantok fel rá.
Bennem reked a levegő, testem megremeg a pillantásában égő tűztől. Szinte perzselik bőrömet az azúrkék lángcsóvák. Forróság, szenvedély, élvezet… testem megborzong, úgy érzem, mintha minden porcikámat egyszerre simítanák kényeztető ujjak, szinte csiklandoz a kellemes érzés.
Hogy… hogy képes egy… egyetlen egy pillantással ennyi mindent elindítani bennem?
És… ha egy pillantás elég ehhez, mi lesz szeretkezés közben? Milyen bódító gyönyört tartogatsz számomra, arkangyal?
- Velem tartasz? – Számítottam a kérdésre. Igen, szívem mélyén számítottam a kérdésre, mégis védtelenül ér a hívogató, őrült szenvedélyt ígérő, ellenállhatatlan pillantás. Szinte izzik, parázslik a levegő. Nincs az a pajzs, amivel ez ellen védekezni tudnék.
Érzem, hogy kivörösödöm, minden izmom megfeszül, zavartan hátrálnék, de képtelen vagyok megmoccanni. Elkapnám tekintetemet, de a szemei szenvedélyes ígérete rabul ejtett. Úgy érzem, már örökre ezeknek az érzéseknek a fogságában leszek.
Pár másodperc telik el, hosszú perceknek tűnnek, fejemben szinte kattogva visszhangzanak az ablakon koppanó esőcseppek, agyam ösztönösen számolja a halk koppanásokat, mintha csak ezzel próbálnám elvonni a saját figyelmemet.
Egy… kettő… három… kopp, kopp, kopp… millió… megőrülök…
Nem megy… Másra kell gondolnom.
Hátrálok egy lépést, a mozdulat minden akaraterőmet felemészti, de elég bátorítást ad ahhoz, hogy halk, makogó mentegetőzésbe kezdjek.
- Öh kösz, én már fürcsiztem meg minden, szóval... – Érzem magamon a tekintetét, még a kislábujjam is megborzong a perzselő pillantástól. Ne… nem bírom… túl forró… hogy lehet ilyen szenvedélytől izzó pillantással nézni? Megőrjít…
Lesütöm arcomat, minden erőmmel ellenállok a késztetésnek, hogy a karjaiba vessem magam, a feladat sokkal nehezebb, mint ahogy az valaha elképzelni mertem volna. Inkább küzdök meg újra azzal az alakváltóval, mint hogy ellenálljak egy ilyen tekintetnek.
- Akkor az ágyban várj rám, szerelmem. Sietek hozzád. – Hangja halk, mégis mintha sejtelmes mágiától rezzenne, szinte bőrömbe mar, tüzet szít testemben, akár egy ajzószer, s én felnyögve adom meg magamat a soha nem érzett élvezetnek, bőröm bizsereg a hangok cirógatásától. Remegve görnyedek össze, arcom mintha égne, szívem a torkomban dübörög, zihál, s légzésem átveszi a dobogás vad, kapkodó tempóját.
Feláll, s én homályos tekintettel figyelem mozdulatait, ahogy eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött, reszketeg léptekkel sétálok az ágyra, kezemet merevedésemre szorítom, miközben felhúzom a lábaimat.
„Szerelmem”
Annyira csodásan hangzik a szájából. Birtokló, mégis gyengéd, szenvedélyes, mégis visszafogott.
Megbabonáz.
Emberfeletti kísértéssel csalogat, hívogat magához. Lehetetlen ellenállni.
Hogy képes felizgatni egy mondattal? A mágia, ami körbelengi testét, megrémiszt, és úgy vonz, akár a lepkét a fény.
Gyanútlan, törékeny, jelentéktelen rovarnak érzem magamat mellette.
Vakon követem a ragyogó fényforrást, még akkor is ha a vesztembe rohanok…
Félek. Életemben talán először merem őszintén és teljes szívvel beismerni.
Összekuporodom az ágyon, elterelem a figyelmemet, s ágyékom kínzó lüktetése lassan csillapodni kezd. A vihar egyre hangosabban zihál odakint, a tágas szobát csak a villámok éles fénye világítja be, néha kísérteties fényt, néha árnyas sötétséget lehelve a sötét márványpadlóra.
Hangtalan, lassú léptekkel sétál ki Raphael a fürdőből, fülemben sikít a néma csend, minden léptére hangosan dobban szívem, a vihar hangjai elcsitulnak, mintha rajtunk kívül mindent egy másik dimenzióba száműzött volna elmém. Ide jön…
Pillantásom testére siklik, elvörösödve kényszerítem arcára tekintetemet, szemeimen egészen vékonyka könnyfátyol keletkezik az izgatottságtól, de még így is látom magam előtt minden porcikáját. Minden tökéletes, hibátlanul ívelt izmot, minden kecses rándulást, a mellkasa rezzenéseit, ahogy levegőt vesz, a combizmai hullámzását minden rövid, nyugodt lépésnél. Mindent.
Megtorpan, s mintha az idő is megállna vele együtt. Felpislogok rá, végtelen másodpercek telnek el, ujjaimmal zavartan szorítom köntösöm szélét, az anyag selymesen csúszik reszkető kezemben.
Már nincs menekvés…
Én voltam az, aki szánt szándékkal sétált a csapdájába, s már nem szabadulok soha. Tudom.
Szeretkezni akarok vele… érezni akarom azoknak az izmoknak az erejét… érezni akarom a tökéletes bőr selymes forróságát…
Vajon tudja? Vajon érzi, mennyire vágyom rá? Talán van esélyem elrejteni ellene, hogy milyen végtelenül kiszolgáltatott vagyok vele szemben?
- Gyere ide, Jonathan. – Lágyan mászik fülembe halkan búgó hangja, szinte elbódít, lábaim ösztönösen megrezzennek, hogy a karjaiba reppenjek, de még időben állítom meg magamat. Szívet tépően fájdalmas tett, de a büszkeségem nem engedi, hogy eláruljam gyengeségemet, sóvárgásomat. Egyszerűen képtelen vagyok.
A sóvárgás kínja segít arcomra komor, kissé duzzogó arckifejezést csalni, ajkaimat összeszorítva markolok ismét a ruhám puha anyagába, majd dühösen, felháborodottan dünnyögve szólalok meg.
- Nem kéred a köntösödet? Minden angyal ilyen exhibicionista? – Fogadok azért csinálja, hogy zavarba hozzon. Sőt, ez olyannyira egyértelmű, hogy még fogadni sem kell rá. Aljasság… mégse tudok ellenállni neki… annyira gyönyörű, és ahogy rám néz…
Oh istenem, megőrülök attól a pillantástól. Képtelen vagyok tovább elviselni…
Magamban tovább zsörtölődöm, de lábaimnak már nem tudok parancsolni, vágyaim átveszik az irányítást testem fölött. Lépteim halkak, nesztelenek, a hideg márvány csípi felhevült bőrömet, de már ez sem tud érdekelni.
Elé érek, ujjaink puhán érintik egymást, bőre kellemesen forró a meleg fürdőtől, érintése gyógyító tűzként olvasztja fel lefagyott végtagjaimat, minden porcikám megremeg, mikor a kandalló felé pillantva kelti életre a melengető lángokat. Megremegve hunyom le szemeimet egy röpke pillanatra, a sercegő lángnyelvek mintha csupán kellemes fényükkel melegséget varázsolnának a szobába, s mikor fáradtan felemelem a szemhéjaimat, tekintetemben őszinte hála, odaadás csillog.
Vajon azért gyújtotta meg, hogy ne fázzak? Nyilván, hiszen neki nincs szüksége rá.
Miattam csinálta… gondolt rám... nem kéne elérzékenyülnöm egy ilyen apróságtól… és mégis… annyira hihetetlenül jó érzés.
Összefonódik a tekintetünk, olyan mélyre merülök a meleg pillantásban, hogy a lélegzésről is megfeledkezem, ajkaim elnyílnak ahogy Őt figyelem.
Puha érintés a vállamon, gyengéden húz közelebb magához, szám megrezzen, ahogy bizseregve várja a forró ajkai, a nyelve kényeztető érzését, de csaknem jön a várt csók. Összerezzenek, ahogy ujjai nyakamra csúsznak, az érintés olyan lágy, mintha nem is létezne, mintha csak képzelném az édes cirógatást, testem forrón beleborzong, ahogy lassan, csiklandozó óvatossággal csúsztatja lejjebb vállamról a köntöst, a selyem mintha égetve simogatná bizsergő bőrömet. Tekintete lángol a vágytól, s emellett olyan törődés ragyog szemeiben, mintha egy évek óta várt ajándékot bontogatna a cifra csomagolás alól. Törődés, izgatottság, várakozással teli feszültség, sóvár vágy… megszédülök az erős érzelmeitől…
Minden mozdulat olyan puha, mintha törékeny porcelán lennék…
… mintha a legértékesebb kincsét simogatná végtelen finomsággal…
… mintha soha nem akarna elveszíteni… mintha mélyen, tiszta szívéből szeretne.
Elmosolyodik, mintha csak meghallotta volna csalfa reménnyel telt gondolataimat, arcomat ismét pír önti el.
Hogy… hogy képes így mosolyogni? Hogy tud ilyen gyengédséggel rám nézni? Miért? miért csinálja ezt velem?
Megnyugtat és felizgat… boldogsággal tölt el és megrémiszt…
Hosszú, néma másodpercek telnek el, szótlanul, mozdulatlanul fürdünk a másik testéből áradó melegségben, Raphael minden érzékemet uralja. Csak az Ő illata mászik az orromba frissítő, mégis töményen, fullasztón bódító csábítással, szemeim előtt akkor is Őt látom, ha lehunyom pilláimat, fülemben zihál a szívem hangos, őrült dübörgése, bőröm bizsereg a tekintete simogatásától. Olyan heves érzelmek zakatolnak mellkasomban, mintha már most szeretkeznék vele… pedig épphogy csak érintenek erős ujjai.
- Szeretsz engem, Jonathan? – Szavai mintha a semmiből jönnének, tomboló viharként süvítve törik meg a csendet, könnyedén söprik el a maradék józan gondolataimat is.
Mit mondott? Hogy… hogy szeretem e? Miért… miért kérdez ilyet? Szerelem…
Igen, szeretem Őt. Nem is sejti, hogy mennyire.
Képtelen vagyok kimondani… még egy kicsit… csak még egy kicsit hadd tartsam meg az utolsó védváramat a szívem körül… kérlek, Raphael…
- Nem tudom... azt hiszem igen... – Halkan suttogom bizonytalan válaszomat, hisz ha őszintén bevallani képtelen vagyok is, tagadni még annyira sem tudnám. Nem tudnék a szemébe hazudni. Soha…
Ujjai derekamon pihennek, közel von magához, teste forró, szinte érzem ahogy egymáshoz simulunk, pedig még elválaszt minket néhány végtelen hosszúnak tűnő milliméter.
Miénk az öröklét, s én addig várok rád, ameddig szeretnéd.
Ajkaimat néma sóhaj hagyja el, elmémben hosszan, végeláthatatlanul hallom szavai édes ismétlődését, mintha csak gondolataim eljátszadoznának a szívemnek oly kedves szavakkal. Nem tudom elrejteni bizonytalanságomat, félelmemet, elménk kapcsa egyre mélyebbé, egyre áthatóbbá válik, mintha lelkemben érezném Raphael szívének dobogását, remegésem felveszi a gyors ritmust.
Öröklét… hát talán elfejeti?
Bizonytalan vagyok. Raphael... Öröklétről beszélsz, pedig én halandó vagyok. Túl nagy áldozattal járna a kapcsolatunk... Ez megriaszt.
Tényleg erre kéne áldoznom az életemet? Hogy egy pillanatát szebbé tegyem? Hogy néhány rövid évig elszórakoztassam?
Lehet, hogy megérné?
Boldoggá akarom tenni… lehet, hogy megérné feladni az életemet érte? De vajon boldoggá tudom tenni?
Izmaim megrezzennek, hátrálnék egy lépést, de valami megakadályoz. A szívem.
Nem enged mozdulni, nem engedi, hogy kiszakítsam magamat ebből a fájdalmas bűvöletből, még mélyebbre húz, pedig tudom, hogy ha túl közel merészkedek Raphaelhez, én leszek az, aki lezuhan a minket elválasztó feneketlen szakadék sötét, mély árnyai közé. Én leszek az, akinek fájni fog, aki visszasírja ezeket a pillanatokat.
Én fogok összetörni.
Mellkasom megreszket az aggodalmak súlyától, s tudom, hogy ha már egy apró gondolatot megemlítettem neki, képtelen leszek megállítani az ezt követő lavinát.
Nem tudom miért szeretsz, nem tudom, hogyan jutottunk el egészen idáig néhány nap alatt. Nem állítom, hogy jobban tudnám te mit érzel, de képtelenség felfognom, miért és hogyan lehetsz szerelmes belém.
Eltépem tekintetünk kapcsát. Eltépem, mert a mély, intim szemkontaktus mintha tőrt döfne az érzelmektől túlfűtött szívembe.
Lehetetlen, hogy egy arkangyalnak ilyen fontossá váljak. Nincs bennem semmi különös azon kívül, hogy követni tudom az angyalok illatát. Nem értem… egyszerűen nem értem… annyira jó lenne hinni neki, de képtelen vagyok rá. Pedig próbáltam… én tényleg, őszintén megpróbáltam elhinni neki.
Szerelemben nincs miért és hogyan, Jonathan. Van és kész. Ezért olyan ritka és különleges. Neked köszönhetem, hogy hosszú életemben egyszer átélhetem én is ezt a csodát.
Szívem kihagy egy ütemet, lágy sóhaja cirógatja arcomat, ahogy hozzám hajol.
Miért… miért mondja ezt? Miért hiteget?
Nem… Raphael nem olyan, aki hitegetne… de akkor… akkor… nem értem. Egyszerűen nem tudom felfogni. Nem merem felfogni… nem merem elhinni… félek a csalódástól. Annyira jó lenne.
Puha érintés, arcunk egymásnak simul, s én megborzongva adom át magam az érzésnek, a vágy futótűzként járja át ismét ereimet, minden végtagomba kellemes forróságot lehelve.
Félj nyugodtan, hiszen én sem teszek mást.
Raphael… fél?
Te mitől félsz? Nincs vesztenivalód, Raphael.
Mit veszíthet egy örökéletű, legyőzhetetlen arkangyal?
Miért… miért remegek előre? Mintha minden porcikám érezné a válaszát.
Az lehetetlen… egyszerűen nem lehetséges, hogy azt mondja, ami után a szívem sikítva vágyakozik. Kérlek, ne mond azt...
Téged elveszíthetlek, és ha ez megtörténik, elveszítek mindent, ami fontos nekem az öröklétben.
Megremegve hunyom le szemeimet, a torkom olyan szűkké válik, hogy mellkasom fájdalmasan megreszket, ahogy levegőért kapok, szemeimet marják a ki nem eresztett könnycseppek. Szinte égetik, csípik… miért?
Mond, Raphael… honnan tudod mindig hajszál pontosan…
… hogy mivel érheted el legkönnyebben a szívemet?
Elhajol tőlem, s én képtelen vagyok összeszedni magamat. Nem… a távolságtartó, összeszedett Jonathant már kiölte belőlem… már olyan régen… olyan régen az övé vagyok… már nem tudom tovább tagadni magamnak.
Őrülten beleszerettem.
Felpislogok rá, arcomról könnyedén leolvasható minden bizonytalanság, minden kétely, reszketeg szavaim halkan szakítják meg az elménkben folyó párbeszédet.
Már képtelen lennék fejben hozzászólni… képtelen lennék összeszedni annyira a gondolataimat… nem tudnék összpontosítani, koncentrálni.
Félek, hogy a gondolataim mellé érzések társulnának. Nem érezheti… nem… nem szabad éreznie ezt a vak boldogságot… ezt a kitörő, heves örömöt. Nem szabad…
- Ennyire szeretsz engem? De miért? Miért? – Nem értem. Nem értem.
Ez lehetetlen… képzelődöm? Ilyen csak a mesékben van.
Miért?
- Melletted kezdtem újra érezni, Jonathan. Nincsenek miértek és hogyanok, ne kérdezz. Érezni kezdtem, és megismertem a szerelem édes fájdalmát. – Szemeim tágra nyílnak, szinte észre sem veszem, hogy fejem erőtlenül előrebukik, annyira elgyengülök szavaitól. A vastag könnyfátyol mögül meredek a földre, elnémítanak az érzelmeim.
A szerelem édes fájdalma?
Hát Ő is érzi? Nem… nem csak nekem szakad meg a szívem a forróságtól, ahányszor megérintjük egymást?
Nem csak én szédülök és émelygek, mikor együtt vagyunk?
Nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen kínokkal küszködik? Neki is fáj?
Ujjaimatpuhán simítom mellkasára, magam sem tudom, hogy támaszt keresek, vagy egyszerűen csak még közelebb szeretnék kerülni hozzá. Fáj. Minden szívdobbanása érzéki fájdalommal kábít.
Egyáltalán létezik az a határ, ami elválasztja egymástól a szívszorító kínt és az émelyítő gyönyört? Nem hinném.
A két érzés szöges ellentéte egymásnak… és mégis… csak egy halszálnyi különbség van közöttük.
Forrón izzó bőre alatt feszülő izmai végighullámoznak érintésem nyomán, reagálnak, válaszolnak a finom, alig érezhető simításra, s én némán felsóhajtok, testemet megfertőzi az Ő borzongása.
Hátralép, a mozdulat túlságosan is ismerős szívemnek. Ha Ő nem teszi, pár másodpercen belül valószínűleg én magam szakítottam volna meg a túlságosan is kellemes testi kontaktust.
Talán tényleg azt érzi, mint én?
Az Ő testét is rázzák a jegesen perzselő lángnyelvek, ahányszor egymáshoz érünk?
Neki is mintha elektromos szikrák csipkednék a bőrét?
Szinte észre sem veszem, ahogy az ágyhoz sétál, de tekintetem öntudatlanul is alakját figyeli. Képtelenség nem figyelni. Egyszerűen lehetetlen levenni a szemeimet a testéről, a pillantásáról.
A komoly, jeges tűzviharként kavargó szempár felém fordul, mikor elhelyezkedett a matracon. Szárnyai szétterülnek az ágyon, az elefántcsontszínű selyemlepedő ráncaiban meg-megcsillan egy-egy szem aranyos árnyalatban ragyogó angyalpor. A fekete tollak gyönyörű kontrasztot alkotnak a lepedő világos színével, míg szőkén lehulló tincsei szinte beleolvadnak az anyagba. Teste hibátlan, világos bőrén játszadoznak a táncoló lángnyelvek, őrülten kívánatossá varázsolva minden porcikáját.
Soha nem gondoltam volna, hogy képes lennék ennyire vágyni egy férfira.
Hogyan… miért látom ennyire gyönyörűnek Őt? Ennek nem így kéne lennie.
Képtelen vagyok tovább tagadni.
Nem fordítom el a tekintetemet, tisztában vagyok vele, hogy még a próbálkozás is felesleges, balga ötlet. Úgysem sikerülne.
- Szeretkezzünk, Jonathan. Engedd át magad nekem, és olyan gyönyörrel ismerkedhet meg a tested, amelyet halandó nem élhet át soha, nekünk halhatatlanoknak is maga a csoda.
Szívem még gyorsabb tempóra vált, szinte visít a fülemben, az idő végleg megszűnik létezni.
Eltépem elgyengült, elérzékenyült tekintetemet testéről, az esetlen mozdulat fizikai fájdalmat okozva mar mellkasomba.
Fáj.
Miért élvezem mégis minden pillanatát? Annyira jóleső fájdalommal gyötör.
Nem tudom, hány másodperce, esetlen perce burkolózom makacs némaságba, az időt csupán a kapkodó szívdobbanásaimmal tudom mérni.
Pontosan tizenegy heves, szenvedélyes dobbanás elmúltával tudom szólásra nyitni ajkaimat.
- Na jó, de ne hidd, hogy ezzel bármire is elköteleztél... – Remélem nem hiszi azt, hogy végleg neki adom magamat… nem… mindig a magam ura maradok. Ez soha nem fog változni. Nem hódolok be… csak azért megyek oda, mert… mert én is így akarom. Annyira vágyom rá, hogy már irritál a tudat.
- Micsoda fellengzős, flancos szókincsed van neked. Különben is ki látott már olyat, hogy a szeretkezés egy csoda? – A morgolódásom most már csupán álca, hogy elrejtsem félelmemet.
Lépteim lassúak, már-már idegesítően lomhák.
Pontosan huszonnégy fülsüketítő szívdobbanás után torpanok meg az ágy mellett, minden porcikám reszket, a torkomban lévő gombóc szinte megfojt, az egyre vékonyodó hangok bennem rekednek abban a pillanatban, hogy csillogó tekintetem ismét testére kalandozik.
Előttem van, ha kinyújtanám a kezemet, könnyedén megérinthetném Őt.
Ez a gondolat olyan erős izgalmat és vágyat ébreszt testemben, hogy a gyomrom bukfencezni kezd, ágyékom felforrósodik.
Dadamm. Dadamm. Dadamm.
Újabb tizenhárom bódító dobbanásra van szükségem, hogy erőt gyűjtsek egy halk, elhaló sóhajhoz.
- Hogy a fenébe lehetsz ilyen kibaszottul gyönyörű? – Lehetetlenség. Képtelen vagyok levenni róla a szemem.
Megmozdul, izmai rugalmasan feszülnek meg bőre alatt már ettől az aprócska rezzenéstől, s testem minden porcikája azt kívánja, bárcsak tapinthatná, érezhetné azokat a kemény, férfias izmokat. Miért vonz ennyire?
Ajkain halovány mosoly ül, másnak talán fel sem tűnne, de én nem tudom nem észrevenni, annyira jellegzetesen csillannak szemei.
Jókedv és öröm… talán egy kis elégedettség… boldogság…
Ezt érezheti…
Miért örülök ennyire a boldogsága gondolatának?
Idegesít, hogy ennyire örülök… mintha… függnék tőle…
- Ne nevess ki... ez nem fair... – Halk suttogásom végleg elhal, amikor felül, a gondolatok, a zsörtölődés elreppennek pillantásától, még a levegő is tüdőmben reked, ledermedve merülök el a sötét vágytól parázsló szempár tekintetében.
Tudom, hogy mire vár, a néma utasítás félreérthetetlen, s abban is egészen biztos vagyok, hogy képtelen leszek megtagadni tőle. Már nem megy.
Lassan engedem ki a levegőt, bőröm szinte forr a tekintete simogatásától, mozdulatlanul gyűjtök elég erőt, hogy cselekvésre bírjam magam.
Pontosan negyvennégy dobbanás. Nem szándékosan számolom a sietős, túlságosan is gyors dobbanások számát, az elmém mégis mintha tudná, érezné. Nem tévedek, ebben egészen biztos vagyok. Csak azt nem tudom, hogy valóban ennyire lelassult az idő, vagy a szívem hajtotta végre a lehetetlent, és még hevesebb tempóra váltott.
Reszketeg ujjaim végre megmoccannak, lomhán emelem fel kezemet, s mintha látnám megrezzenni Raphael szárnyait. Az izgatottsága bátorít. Nem én vagyok az egyetlen? Nem csak én veszítem el az önkontrollt?
Te is így érzel, arkangyal?
Lassan csúsztatom le vállamról a köntöst, a könnyű selyem megindul sima bőrömön, s testemet végigcirógatva esik a földre.
Megborzongok, pedig parázsló bőrömet nem a hideg csípi.
Raphael pillantása váltja ki remegésemet.
Még soha életemben nem éreztem magamat ennyire meztelennek. Ennyire végtelenül csupasznak és kiszolgáltatottnak.
Mind a testem, mind a szívem levetkőzött előtte. Mindenemet feltártam, hogy Ő mély, kitörölhetetlen nyomokat hagyhasson bennem.
Ezek a gondolatok, ezek az érzések azok, amik már-már kellemetlennek mondható borzongást váltanak ki belőlem.
Lassan előrehajol, felém nyújtja a kezét. A mozdulat óvatos és gyengéd, kerüli a gyors, heves rezzenéseket. Mintha egy vadon élő, apró, félénk állatot próbálna magához csalogatni. Mintha attól tartana, elég egy váratlan mozdulat, egy ijesztő hang, hogy megrémisszen, hogy örökre elijesszen magától.
Talán igaza van. Talán tényleg így lenne.
Vajon, ha durvábban közelítene felém, képes lennék ellökni magamtól? Képes lennék gyűlölni Őt?
Igen. Szinte biztos vagyok benne, hogy a válasz: igen.
A szeretet és a gyűlölet olyannyira ellentétes érzések… olyannyira, hogy csupán egy hajszál választja el őket egymástól. Egy aprócska, átlátszó, észrevehetetlen határvonal.
Azt várja, hogy én is felé nyúljak, hogy én is közelítsek, s én megteszem. Megrezzenek, ahogy ujjaink félúton találkoznak, a kicsiny, megszokott szikrák most sem felejtik el végigmarni felforrósodó bőrömet. Elég ennyi… elég egy alig érezhető érintés, hogy ezt váltsa ki belőlem.
Megrezzenek, de nem húzódom el tőle. Tekintete hív, csalogat, s én engedelmesen térdelek fel az ágyra. Nem menekülök el. Már nem… én is legalább annyira vágyom rá, mint ahogy Ő énrám. Ennek… ennek így kell lennie.
Közelebb hajolok, de ő még mindig nem tesz semmit. Mintha csak azt próbálgatná, mennyire sikerült megszelídítenie a zsákmányát.
Bebizonyítom neki, amire vágyik, s ajkaihoz hajolok.
Az övé vagyok.
Nem tudom, később mit fogok érezni, de ebben a pillanatban az egész lényemet birtokolja.
Szánk találkozik, s testemben az izgató, várakozással teli vágy felülkerekedik a lomha, tartózkodó érzéseken, s ezzel nem vagyok egyedül.
Vége a puhatolózásnak, vége a lágy ismerkedésnek, a néma, lassú, merengően örömteli mozdulatoknak, s a helyükre türelmetlen, sóvár követelőzés költözik.
Raphael ajkai erősebben, bátrabban kényszerítik testemet megadásra, nyelve számba csúszik, követeli a jussát, követeli a halk, érzelmes nyögések minden cseppjét, az ízemet, a sóhajaimat, az irányítást a reszketeg mozdulataim felett, s én összerándulok a váratlan, kissé erőszakosabb, szenvedélyesebb mozdulattól. A forró gyönyör ostorként csap végig testemen, szinte érzem a gerincemen a fájdalommal kevert élvezet keserédes lüktetését, beleborzongok a kellemes bizsergésbe.
Már nem érzékelem a heves szívdobbanásokat, a füleim szinte sípolnak, ahogy egyre zihálóbbá válnak lélegzetvételeim, s észre sem veszem, már Raphaelen fekszem, s ujjaim a bőrét simítják, karcolják, marják, mikor izmaim megfeszülnek a testemben fellobbanó kéjtől.
Felsikítok az orgazmus pillanatában, ajkaim megrezzennek, de Ő még mindig nem ereszt, még mindig csókol, pedig testem vadul reszket a gyönyörtől, öntudatlanul zuhanok a mellkasára.
Visszatér a dübörgés monoton visszhangzása, elfáradt elmém száz körül lemarad a számolásban. Nem tudom pontosan mennyi lehetett, de képtelen vagyok összeszedni az erőmet.
Képtelen vagyok. Túl jó.
Még mindig remegek. Ez a heves zihálás hozzám tartozik, pont mint ahogy a forró kielégültség is.
Megmozdulok, ujjaim lágyan cirógatják Raphael tollait, másik kezemet képtelen vagyok elhúzni mellkasáról. A bőre selymes és puha, az alatta húzódó izom kőkemény, erős és néha megfeszül, ha ujjaim megcirógatják bőrét. Érzem, ahogy dobog a szíve.
Az nem kifejezés, hogy érzem. Szinte jobban a tudatomba vésődik a heves zihálás hanga, mint a saját szívem éles dübörgése.
Raphael…
Ujjai végigtáncolnak hátamon, cikázó szikrákat szítva testemben. Vajon tud róla, milyen hatással van rám?
Biztos vagyok benne.
Testem megfeszül, ahogy fenekembe markol, az érzés ismerős, mégis idegen, fájdalmas bizsergést indít el gyomromban. Magához szorít, s én felnyögök ahogy ágyékunk nedvesen összedörgölőzik. A hang olyan idegennek, olyan távolinak tűnik… mintha nem is hozzám tartozna a vékony, elfojtott nyögés… pedig éreztem, ahogy elhagyja az ajkaimat. Igen… biztosan éreztem.
Remegve emelem fel arcomat, homályos tekintetemmel nem könnyű rádöbbennem, hogy mosolyog, s nem tudok ellenállni a vágyakozásnak, hogy ajkaimmal érintsem a mosolyát. Magaménak akarom tudni azt a meleg mosolyt. Mindent. Minden rezzenését.
- Ideje volt, hogy magadhoz térj és végre elkezdjük. – Már-már csintalannak mondható huncutsággal suttogja a szavakat, engem is mosolyra késztet. Annyira nem vall rá, hogy incselkedjen, ebben a pillanatban mégis… mégis annyira illik hozzá.
Elvörösödve, még mindig kábán állom pár rövid szívdobbanásnyi ideig a forró tekintetét, majd halkan válaszolok.
- Micsoda nagyképű szöveg. Inkább fogd be és csináljuk... – Az egész testem ég, zsong a vágytól. Képtelen vagyok tovább várni. Most azonnal… most azonnal akarom mindenét.
Feljebb húz magához, ismét rabul ejti ajkaimat, a csókja mohó és vad, szinte teljesen elveszi a józaneszemet. Ő csábítgatott magához, Ő kérte, hogy adjam neki magamat, mikor kettőnk közül valószínűleg bennem lángol égetőbben a sóvárgás. Vajon képes leszek titokban tartani, hogy mennyi őrülten vágyom rá?
Lehetetlen.
Végigsimítja testemet, az érintése most más, mint az eddigi lágy cirógatások. Ez inkább birtokló, erős, vágyakozó simítás, mint gyengéd, szerető kényeztetés. Mégis felizgat… mintha csak erre vágyott volna a testem. igen… mindig… mindig tudja, hogy mit kell csinálnia.
Mintha ösztönösen tudná, hogy a testem mikor vágyik gyengédségre, óvó, szeretgető cirógatásokra, és mikor vad, szenvedélyes és heves, birtoklóan követelőző érintésekre. Igen. Pontosan tudja. De honnan?
A gondolatok megszűnnek létezni, amikor ujjai megtalálják ágyékomat.
Testem vadul, forrón borzong meg, mintha magas láz rohanna végig rajtam újra és újra, ahányszor megmozdulnak ujjai, hol a hidegtől, hol a melegtől rázkódik mellkasom, az első, éledező verejtékcseppek kínzón csiklandozzák bőröm felszínét.
Ajkamra harapok, lassan hajolok előre, ujjbegyeim szinte teljesen Raphael bőrébe mélyednek, tisztán érzem magam alatt izmai remegését, s ez mintha csak még tovább ajzana. Ujjaival lágyan masszíroz, kényeztet, fogaimat összeszorítva mélyesztem szemeibe tekintetemet, engedem magamnak, hogy teljesen magukba szívjanak a vágytól örvénylő íriszek, testem felforrósodik, ahogy egyre közelebb jutok a következő kitörő orgazmushoz, zihálva próbálom csitítani testem reszketését.
Nem tudom… nem tudom visszatartani. Túl jó. Annyira… annyira lehetetlenül jó.
Még… még soha nem éreztem hasonlót.
A gondolataim. Az érzéseim. Ez a forróság. Miért?
Ahh…
Összerándul testem, ahogy Raphael ismét eljuttat a csúcsra, de ajkaimon hangos, fájdalmas nyögés szökik ki, amikor megszorítja merevedésemet, s ezzel a finom mozdulattal belém fojtja a kitörni készülő orgazmust. Szaggatott lihegéssel, szinte nyöszörögve engedem ki tüdőmből a benn rekedt levegőt, testem izzik a kielégítetlenség mardosó fájdalmától, ágyékom mintha felrobbanni készülne.
Ujjaim megfeszülnek mellkasán, szinte érzem, ahogy körmeim bőrébe vájódnak, de képtelen vagyok lazítani a szorításom, miközben halkan szisszenve ejtem ki nevét, hangom inkább tűnik kérlelő nyöszörgésnek, mint igazi beszédnek. Miért… ne… fáj… annyira… ah…
Megőrülök.
Zsong a fejem. Émelygek.
Elájulok. Túl forró. Túl hideg. Túl élvezetes és túl fájdalmas. Megőrülök. Többet akarok. Ennél is többet.
A fejem hirtelen tisztul ki, ahogy megérzem ujjait egy határozott mozdulattal fenekem két partja közé siklani, még a remegésem is abbamarad egy pillanatra, ahogy testem felidézi a kellemetlen érzés emlékét. Szemeim tágra nyílnak a félelemtől, izmaim megfeszülnek.
Ne… eddig… annyira jó volt.
Túl jó… nem akarom hogy fájjon. Még nem… szinte el is felejtettem, hogy ez lesz.
Felnyögve szorítom össze szemeimet, mikor hirtelen ismét masszírozni kezdi lüktető, forró merevedésemet, majd ismét szétpattannak szemhéjaim, mikor belém tolja az ujját.
A mozdulat erős és határozott. Nem finomkodó, nem tartózkodó, mint ahogy saját magamnak próbáltam, s ujja akadály nélkül csúszik belém, testem megfeszül, majd remegve ernyed el a szokatlan, ismeretlen érzéstől.
Csupán a félelem okozta fájdalom legyengít annyira, hogy Raphael mellkasára ejtsem fejemet, ajkaimra harapva nyelem le ziháló nyögéseimet, s a kellemetlenül feszítő érzés mintha lassan tovaszállna, ahogy testem hozzászokik.
Felnyögök, mikor megmozdítja ujját, az furcsa élvezet vadul marja, tépi testemet, ahogy elér bennem egy különös pontot, izmaim összerándulnak, s csípőmet ösztönösen mozdítom meg, hátam ívbe feszül a gyönyörtől.
- Raphael... Raphael... – Újra és újra a nevét zihálom, néha csak hangtalanul, néha suttogva törnek ki belőlem a szavak, mellkasom vadul rázkódik.
Nem… ah… ennek fájnia kéne.
Miért ennyire jó? Mi történik? Ahh…
- Csókolj meg, Jonathan.
Ágyékom feszül, minden porcikám sikít a kielégülésért, Raphael hangja csak távolról, homályosan mászik füleimbe, s nehezemre esik felfogni szavait. Ujja mozgása egyre gyorsabb, s én lassan, remegve emelem fel fejemet, szemeimbe könnyek gyűlnek az érzéki kínnal kísért élvezettől.
Ajka számra tapad, az ismerős íz, a nyelve játéka elmossa a sóvárgás kínját, s én erőtlenül, védtelenül nyögök a csókba, mikor váratlanul egy újabb ujját csúsztatja belém. Szemeim elkerekednek, de Ő nem ereszti ajkaimat.
Mintha tudná, hogy a csók megnyugtat.
Mintha tudná, hogy így kevésbé fáj…
Szabad kezével merevedésemet markolja, nem enged elélvezni, s a testemben felgyülemlett kéj mintha túláradni készülne. Mindenem reszket, bizsereg, izmaim hol megfeszülnek, hol elernyednek a gyönyör és a fájdalom hullámzásától, szinte már azt sem veszem észre, mikor ajkaink elszakadnak egymástól, s én felegyenesedve zihálok, minden csepp levegőért végtelen hosszúnak tűnő küzdelmet vívok reszkető mellkasommal.
Nem bírom. Felrobbanok. Megőrülök.
- Raphael... nem bírom... nem bírom... – Összeszorítom szemeimet, testem megfeszül, ahogy reszkető ujjaim kezére simulnak. Erőtlenül, gyengén próbálom meg lefeszíteni merevedésemet elszorító ujjait magamról, a testemben olyan erősen tombol a vágy, hogy szinte semmit nem hallok a fülemben sípoló szívverésemen kívül. - Engedd el, nem bírom tovább... kérlek hagyj elélvezni... – Halkan zihálva könyörgöm, a büszkeség, a dac, az eddigi kitartás és makacsság eltűnik szívemből, s csak egy érzés marad bennem, amiért bármit megtennék: a kielégülés után sóvárgás.
Szinte még el sem kezdtük, de már az érzés rabjává váltam.
Mi jöhet még ezután? Nem bírom.
Tényleg… tényleg el fogok ájulni.
Szinte izzik a bőröm, már semmit nem érzékelek az észveszejtő gyönyörrel teli fájdalmon kívül, s fejem hátra csuklik, ahogy még egy ujja belém siklik, s egyre gyorsabb, türelmetlenebb, szinte kapkodó mozdulatokkal mozgatja bennem őket.
Hangosan, kérlelőn sikítom újra és újra nevét, pedig tudom, hogy nem jutok semmire a könyörgéssel, a kétségbeesett kérleléssel, körmeim tehetetlen, kiéhezett dühvel, szenvedéllyel szántják végig hófehér bőrét.
- Fel kell készítenem a testedet, hogy képes legyél befogadni engem, Jonathan – Szavait csak részben fogom fel, csupán a hangsúly jut el agyamig, s az segít rájönni, hogy mire utalhattak a homályos, fél füllel kivett szavak, zihálásom felerősödik, ahogy egyre gyorsabban mozgatja ujjait.
Nem tudok gondolkozni.
Soha nem lesz vége. Úgy érzem soha nem lesz vége. Megbolondulok. Teljesen… ahh… el akarok… el akarok élvezni. Felrobbanok a gyönyörtől. Ez… túl… túl sok…
Visszazuhanok mellkasára, remegő testem az övéhez simul, halkan, zihálva szenvedem ki magamból a szavakat.
- Jó hh, csak... siess... ahh...
Hosszú, végtelen sok szívdobbanásnyi idő telik el, ujjai, ajkai, összesimuló testünk teljesen elbódítanak, s én csak fürdök a kínoktól gazdag élvezetben. Nem tudom hányszor hagyták el ajkaimat kérlelő nyöszörgések, Raphael neve, elhaló sóhajok és hangtalan nyögések. Reszketeg mozdulataim egyre akadozóbbak, egyre kétségbeesettebben vágyom az elérhetetlennek, távolinak tűnő érzés után, a testem elzsibbadt, ahogy megszokta a tompa fájdalmat.
Ajkaim tátva maradnak egy félig visszanyelt nyögés után, ahogy váratlanul kihúzza belőlem ujjait, testem kelletlenül végigborzong a kellemes, jóleső érzés, a kényeztetés hiányától, és mégis megkönnyebbülve csitul le a bennem tomboló vágy.
Félig lehunyom szemeimet, ahogy a matracra fektet, gyengének, erőtlennek érzem magamat, mintha leszívták volna minden életerőmet.
Homályos pillantásommal Raphaelt figyelem, eleinte szinte csak elmosódott körvonalakat látok, de nem kell több pár röpke pillanatnál, hogy tisztán kirajzolódjon előttem Raphael elsötétült, vágytól izzó pillantása. Bennem reked a levegő a látványtól, fölém magasodva néz végig rajtam, tekintetem megpihen ágaskodó hímvesszőjén. Már nincs elég erő bennem, hogy utat adjak a szívemben lappangó gátlásnak, és elfordítsam arcomat.
Szívem a torkomban dübörög, s összerezzenve kapom fel szemeimet, mikor Raphael az arcomra simítja ujjait, majd lassan lejjebb vándorol keze. Minden egyes érintésére még nagyobb lángokkal nyaldossa testemet az érzéki boldogság, izmaim megfeszülnek, ahogy merevedésemet simítják ujjai, s én összerezzenek a testembe nyilalló villámcsapástól, ahogy a túlságosan hosszú ideig elfojtott kéj ismét felordítva követel szabadulást börtönéből.
Teljesen elkábulva figyelem, ahogy oldalra hajol, s egy apró üvegecskéből fénylő, csillogó olajat önt mellkasára. A cseppecskék puhán csordogálnak végig mellkasán, lassú, kanyargó táncot járnak az izmok kemény domborulatain, a bőrét cirógatják lassú, lomha folyásukkal, s ujjaim féltékenyen kezdenek bizseregni.
- Kend szét rajtam, Jonathan. – Érzem, hogy arcom kipirul, ajkaimra mosoly szökne, de ledermedek a mozdulat közben, ahogy belém nyilall a felismerés.
Én… még… semmit nem csináltam neki, pedig Ő… Ő már… annyi mindent…
Még jobban elvörösödök a gondolattól, a torkomba hatalmas gombóc költözik, összeszorítom fogaimat, majd az akaraterőm utolsó foszlánykáival kényszerítem magamat, hogy folytassam a mozdulatot… nem akarom… nem akarom, hogy észrevegye, hogy bajom van. Talán félreértené… nem akarom, hogy félreértse.
Előre hajolok, ujjaim gyengéden, boldogan érintik mellkasát, megremegek, ahogy érzem megfeszülni izmait. Imádom, hogy a teste ilyen könnyen reagál az érintésemre.
Imádom, hogy én is hatással vagyok rá, és nem csak fordítva.
Szétkenem a csordogáló olajcseppeket, ajkaimra elérzékenyült mosoly kúszik, ahogy a bőrét cirógató, simogató cseppek végre semmivé válnak, hogy az én ujjaim vegyék át helyüket.
Azt hiszem… tényleg megőrültem.
Lassan emelem fel tekintetemet, de szívem nincs eléggé felkészülve a vad pillantásra, amivel engem figyel. Szinte összecsuklok a testemen végigrohanó borzongástól, olajas ujjaim végigcsúsznak a selyemlepedő anyagán, ahogy az ágyneműbe markolva keresnék támaszt, sikertelenül.
Nem tudom miért, de zihálásom felerősödik, szívem olyan erősen dübörög, mintha ki akarna törni mellkasomból. Elgyengülök, s ahogy közelebb hajol, ösztönösen nyitom szélesebbre a lábaimat.
Tekintete rabul ejti az enyémet, olyan sóvárgást, olyan csitíthatatlan és kielégíthetetlen vágyat látok megcsillanni szemeiben, amit eddig elképzelni sem tudtam volna az örökké nyugodt és kiegyensúlyozott tekintetben, s a váratlan élmény teljesen elkábít.
Akarom… annyira vágyom rá… ezek után vajon az enyém lesz?
Azt akarom, hogy minden porcikája hozzám tartozzon.
Meg akarom ismerni minden arckifejezését. Vajon hány ezer olyan arckifejezésre, pillantásra képes, amit még nem ismerek? Amit… amit talán még senki nem ismer.
Tudni akarom.
Minden izmom megfeszül, szemem sarkából tökéletesen látom, s minden porcikám érzékeli is mozdulatait, reszketésem egyre fokozódik a nyugodt, rémisztően lassú és visszafogott simításoktól, amivel bekeni olajjal merevedését.
Olyan, akár a vihar előtti csend.
Sóvárgok a vihar után, de legalább annyira rettegek is tőle. Félek… én nem… nem bírom…
Még mindig lüktetve feszül ágyékom hasamhoz, szemeimben ellágyul, elcsitul a félelem, ahogy Raphael fölém mászik, ajkaim bizseregve várják a csókját, érintését, de egyik sem jön.
Szemeim elkerekednek, ahogy megérzem lábaim között merevedését, s szinte arra sincs időm, hogy felfogjam mi történik, halkan suttog ajkaimra, minden érzékemet egyszerre kábítva el.
- A tiéd vagyok. – Belém tolja magát, szemeim kidüllednek, ajkaim elnyílnak a fájdalom csúfította gyönyörtől. Az olajtól sikamlós merevedése forrón, lassan, meglepően könnyeden csúszik belém, testem megfeszül, ahogy ez a rövid, visszafogott mozdulat végre átlök a gyönyör kapuján, aminek már hosszú-hosszú percek óta a küszöbén álltam. Összerándulva nyomom a párnába a fejemet, testemből egyszerre robban ki minden felgyülemlett feszültség, a bőrömet szinte perzseli, ahogy a kéj végigáramlik ereimben, minden porcikámat reszketésre, sikolyra, vad, kimerítő tombolásra bírva.
Csak ajkaim nem sikítanak, szinte lélegezni sem vagyok képes, a gyönyörűség, a forró, kielégült sötétség magába szippant, s én remegve, néma zihálással adom meg magamat. Elmerülök az orgazmus édes, borzongató érzésében, légzéseim egyre mélyebbé és könnyedebbé válnak, s a sötétségből Raphael hívogatóan lágy, mégis vágytól reszelős hangja ránt ki.
- Jonathan. – Megreszketek nevem hallatán, s ahogy visszazökken elmém a való világba, azzal párhuzamosan kezd el ismét vadul dübörögni szívem. Ajkaim elnyílnak, hogy megszólaljak, de bennem reked minden szó, ahogy agyam felidézi az utolsó szavakat.
„A tiéd vagyok”
Megint… megint… tudta, hogy mit kell mondania. Tudta, milyen szavakra vágyik a szívem. Pontosan tudta.
„A tiéd vagyok”
Annyira… annyira csodálatosan hangzik ez a három rövid, halkan kiejtett szó. Ez az örök, megszeghetetlen vallomás. Akár egy mágia, akár egy feltörhetetlen pecsét.
Elmém egészét kitölti szavainak forró visszhangja, a kiürült, elhomályosult gondolatok mellett szinte kong, szinte üvölt ez a három szó. Megőrjít. Elkábít. Végtelenül boldoggá tesz.
Raphael… én is… én is a tiéd vagyok…
Vajon te is úgy örülnél ezeknek a szavaknak, mint én?
Vajon te is ezt éreznéd?
Még nem merem kideríteni… ha a válasz „nem” lenne… abba bele rokkannék.
Kérlek… bocsáss meg…
Kinyitom szemeimet, remegve pillantok fel rá, ajkaim hálásan fogadják nyugtató, forró csókját. Minden békés és kellemes. Hiányzik a vágy, a kéj mardosó, sürgető élvezettel kevert fájdalma testemből.
- Üdv újra itt. – Halkan, meleg mosollyal dörmög ajkaimra, tekintetéből olyan mély, szerető gyengédség árad, hogy szinte zavarba jövök a boldogság forró lángnyelvétől, ami ismét végignyalja mellkasomat.
Testem megrezzen, s csupán ekkora tudatosul bennem igazán, hogy mi az a kellemes, szinte égető forróság, ami a lábaim között tör utat testembe. Egy pillanatra megfeszülök a felismerstől, Raphael szinte teljesen kitölt, testünk olyan szorosan, olyan erősen forr össze, mintha ez lenne a normális, mintha összetartoznánk.
Talán így is van. Talán tényleg összetartozunk…
Már… már egyáltalán nem érzek fájdalmat.
Igen… a kellemetlen, kissé fájdalmas, feszítő érzés teljesen eltűnt, ahogy testem hozzászokott a befogadásához, s csak a forró, simogatóan kellemes vágy maradt.
- Csillagokat látok már... nem bírok többet elviselni... Raphael... – Halkan sóhajtom a szavakat, kezeim megremegnek, ahogy felemelem őket a párnáról, s Raphael nyakát ölelem át. Mindenem megremeg a gyönyör gondolatától, a kiéhezettség, a vágy ismét karcolni, marni kezdi érzékeimet, elhessegeti a kimerültséget, a fáradt zsibbadást.
Nem tudom… nem tudom meddig bírom…
Annyira kellemes ez a pillanat. Nem akarom megszakítani.
Raphael és én… a testünk… végre összekapcsolódott… annyira jó érezni Őt magamban.
Én… soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz.
Azt hittem a fájdalmon kívül nem lesz más.
- Pedig még sok gyönyör vár rád.
Mozdulata váratlanul ér, s szemeim elkerekednek, ahogy lassan kihúzódik belőlem, majd erőteljesebben löki vissza magát, ajkaimon meglepett nyögés szalad ki a nem várt és nem remélt élvezettől. Testem megborzong, a fájdalomnak még csak a legapróbb szikráját sem érzem.
Semmit, csak selymes simogatást, és forró, lángoló gyönyört.
Még egy lökés, s ennyi is elég, hogy engem a mennybe repítsen. Ajkaim hangtalanul maradnak tátva, szemeim megtelnek könnycseppekkel az élvezettől… az élvezettől, amit egyszerűen képtelen vagyok felfogni, s elviselni még annál is nehezebb.
Újabb és újabb lökések, egyre bátrabbak és erősebbek, s mikor az hiszem, hogy ennél már nem lehet csodálatosabb, a következő mozdulatával meghazudtolja a naiv gondolatot.
Nevét zihálom, hangom most nem kérlelő, nem könyörgő, kétségbeesetten kapaszkodom vállába, ahogy dereka köré fonódnak lábaim, egyszerre rettegek attól, hogy egyszer vége lesz és attól, hogy még sokáig kell kibírnom ezt az észbontó csodát.
Eddig soha nem gondoltam, hogy egy élvezetes dolog is lehet ennyire félelmetes. Félelmetesen, rémisztően jó.
- Szeress engem, Jonathan. – A fülembe sóhajtja ziháló kérését, hangja egyszerre utasító és kérlelő, szívemet borzongatja, s csupán szavaival segít át ismét a gyönyör kapuján. Felnyögve élvezek el, szemeimből kicsordul néhány könnycsepp, olyan erősen harapok ajkaimra, hogy szinte fájdalmat okoz.
Mozdulatai gyorsan kirángatnak a sötét szakadékból, halkan felnyögve engedem át testemet az ismételten feléledt vágynak, tekintetem megpihen Raphael arcvonásain, melyek meg-megrezzennek az élvezettől, szemeiben sóvár vágy és az élvezet bódultsága csillog, mintha a saját pillantásom tükörképe lenne. Testem felforrósodik a gondolattól, szinte elolvadok a boldogságtól, hogy ezt miattam érzi… hogy én nyújtom neki azt a gyönyört.
Felnyögve engedem, hogy a csípője lassan gyorsuló mozdulatai elsöpörjék ábrándjaimat, s mielőtt még észrevehetném, ismét megrészegít az élvezet. Szemeimet félig lehunyva ejtem hátra a fejemet, bőrünk hangos csattanása visszhangzik fülemben minden egyes mozdulatnál, nyöszörögve harapok ajkaimra, mert a sikolyaim egyre hangosabbá, egyre elszabadultabbá kezdenek válni.
Még… még… annyira jó… ah… hogy lehet ennyire jó?
Újra és újra elsuttogom nevét, mintha a belőle áradó szenvedélyes tűz segítségével akarnám még mélyebbre és mélyebbre égetni szívemben a szeretett betűket.
Egy pillanatra kipattannak szemeim, ahogy váratlanul felránt az ölébe, ajkamra harapva próbálom visszafogni a kitörő, mély nyögést, de képtelen vagyok megállítani magamat. Hátravetem a fejemet, ujjaim gyengén marnak Raphael vállába, kapaszkodót, támaszt keresve.
A testem vad remegésbe kezd, ahogy egyre mélyebbre hatol bennem, ujjaival durván, mégis finoman markolja fenekemet, hogy mozgasson, s én elgyengülve engedem neki, hogy irányítsa testem mozdulatait.
Olyan forró… olyan mély… ah… meg… megőrülök. Még többet akarok.
Előre zuhanok, átkarolom a nyakát, s az élvezettől szinte kétségbeesetten, mohón, követelőzőn találunk egymás ajkaira, nyögéseimet puha szájába lehelem, s testem végigborzong, ahányszor jóleső morranás hagyja el ajkait, a hang mintha csak még tovább és tovább korbácsolná a testemben izzó, lüktető vágyat.
Eltépem ajkaimat, ahogy még jobban elveszítem az önuralmamat, mellkasán támaszkodva dőlök vállára, szemeimet lehunyva kapkodom a levegőt, a ritmus, amivel a csípőmet mozgatja, őrjítően heves, szinte éget belülről.
- Jonathan… - Megremegek, ahogy a nevemet nyögi, hangja érdes, mégis simogatóan lágy, fáradt tekintetem lassan vándorol fel rajta, mígnem pillantásunk eggyé fonódik. - Szeress... szeress engem... Jonathan... – Szemeim tágra nyílnak, csupán agyam tompasága és érzékeim lelassulása, elhomályosulása véd meg attól, hogy ismét elélvezzek szavaitól, szívem őrült tempóban dübörög, szinte hajt, ostorozza testemet, hogy mondjam ki azt az egyszerű, rövid szót, amire Raphael vágyik.
Nem megy… nem… képtelen vagyok…
Túl hamar… én még… ezt nem tudom kimondani… még nem tudom ellőni az utolsó… az utolsó ütőkártyámat.
Halkan, elfojtva nyöszörgöm nevét, átölelem a nyakát, hogy testem rázkódását csitítsam, de ismét megborzongva fogadom Raphael szavait.
- Szeress engem...! – Elkapja tekintetemet, pillantása olyan mélyre szúr bennem, hogy megremegek a szemeiben csillogó sóvárgástól… mintha reménykedne… mintha… mintha gyenge és sebezhető lenne…
Ah… miért… miért teszed ezt velem, arkangyal?
Mindig tudod… mindig tudod, hogy az adott pillanatban mivel tudod leginkább megérinteni a szívemet, igaz?
Felnyögök, ahogy csípőmet mozgatja, egyre hevesebben ránt magára, s ajkaimon halkan, elfojtott nyögésként csúszik ki a vallomás.
- Szeretlek… - Ujjai fenekembe markolnak, erősen ránt magára, ajkait hangos, mély nyögés hagyja el, s én eltátott szájjal ejtem hátra a fejemet, testem vad, ziháló remegésbe kezd, ahogy Raphael érzései forró, elsöprő viharral áramlanak át testembe, ereimben mintha láva folyna vér helyett.
Jonathan... szerelmem...
Raphael forró spermája szinte éget belülről, s én felsikoltok az érzései hevességétől, a tömény, fullasztó szerelemtől, a vágytól, a sóvárgástól, a ragaszkodástól, ami mind belőle árad, s hangosan zihálva követem Őt.
Testem olyan hirtelen ernyed el, amilyen hévvel izmaim megfeszültek pár másodperce, s szinte öntudatlanul omlok Raphael mellkasára. Zihálva veszem a levegőt, a sötétség ismét magába szippant, s Raphael túláradó érzelmei még mélyebbre nyomnak a kábaságban, ólomsúllyal nehezednek szívemre.
Ennyire… hogy… miért szeret ennyire? Ez az érzés…
Lehetetlen… megőrülök tőle.
Miért?
Gyenge testemnek túl erős és vad a belőle áradó energia, összerándulok a fájdalomtól, a tomboló, elsöprő érzelmektől, amik lavinaként sodorják magukkal öntudatomat, gondolataimat.
Sötétség… még mindig érzem testem rázkódását, de a zihálásomat nem hallom. Sípol a fülem, zsong a fejem. Fáj. Kimerültem. Hol vagyok?
Hosszú percek.
Több száz szívdobbanás, egyre lassabb, egyre vánszorgóbb tempóban.
El fogok aludni? Nem… most nem tudnék aludni, ebben biztos vagyok. Ahhoz még mindig túlságosan tombol bennem az adrenalin.
Lassan visszanyerem az uralmat érzékeim felett, orromba mászik Raphael tömény, édes illata. Elkábít… nem kéne rá figyelnem, lassítja a regenerálódásomat. Lassítja a gondolataimat, eltereli a figyelmemet. Ahányszor érzem ezt az illatot, megőrülök tőle.
Megmozdulnék, de még képtelen vagyok rá, s ahogy egyre kijjebb mászom a sötét lyukból, megérzem testem körül Raphael karjait.
Átölel. Magához ölel.
Forró, frissítő szellőként árad szét testemben a szerelem, olyan erővel, hogy szemeim kipattannak a meglepetéstől. Izmaim megfeszülnek, s olyan hangosan lélegzem fel, mintha hosszú percek óta víz alatt lettem volna, s csak most sikerült volna áttörnöm a felszínt.
Arcomon végigcsordul pár könnycsepp, majd egyre több és több követi.
Nem sírok, egyszerűen csak jönnek. Túl sok volt… a szívem nem bírja el Raphael érzelmeit, s a kötődésének ereje szinte halálra rémiszt. Örülnöm kéne neki, én mégis rettegek. Ha elhiszem… ha tényleg beleélem magamat az új, saját kis világunk létezésébe, akkor képtelen leszek elengedni Őt.
Tanácstalannak és gyengének érzem magam, mégis minden porcikám repes a boldogságtól.
Túlságosan is ellentétesek az érzéseim, és a testem már képtelen tartani a tempót.
Egyre több forró könnycsepp szántja végig bőrömet, Raphael végigsimítja hátamat, miközben felhúzza a fejemet válláról.
Megcsókol. Ajkai puhán, már-már vigasztalón érintenek. Mintha bocsánatot kérne… mintha megnyugtatna. Mintha tökéletesen tudná, hogy mi történt.
Tudja is. Raphael mindent tud, már hozzá kellett volna szoknom.
Belé kapaszkodom, engedem hogy ajka gyengéd mozdulataival kábítson el, s szívem szépen, lassan megnyugszik mellkasomban. Elszáll a teher, mintha a hatalmas súlyt a könnyed csókkal törölte volna el Raphael.
Fellélegzem. Most nem kétségbeesetten, hanem megkönnyebbült, boldog, mély lélegzetvétellel. Tiszta és hangtalan, akár a vihar elvonulását követő pihe, lágy tavaszi fuvallat, ami meggyógyítja, felébresztgeti a sötétségbe süllyedt tájat.
Elmosolyodom, remegő ujjaim a hajába csúsznak, miközben kinyitom a szemeimet, a homlokunkat egymásnak döntve pihenünk, mindkettőnkre ráfér. Összefűződik tekintetünk, szemei melegsége szinte elolvaszt. Most, hogy a fájdalmasan erős érzelmek lecsitultak testemben, csupán az ereimbe áradó energia maradt meg Raphael erős löketéből, s ahogy kicsit megnyugszom, máris érezni kezdem az élénkítő hatását.
- Most már értem… - Halkan suttogok, ajkaimon alig észrevehetően szélesedik ki a mosoly, ahogy folytatom. - …értem, miért mondtad azt, hogy maga a csoda. – Hangom rekedtes, érdes, zavarja fülemet a hosszú csend után.
Raphael előre hajol, ajkai puhán, halkan hintenek forró csókot homlokomra, arcom kipirul a gyengéd, édes gesztustól. Ajkamra harapva pislogok fel rá. Kezeivel oldalamat simogatja, még mindig megtartja testemet, pedig már nem érzem szükségét. Ujjai finoman csúsznak lejjebb, a fenekemet, a combomat simítja végig, de az érintés csupán lágy cirógatás. Nem próbál meg felizgatni, minden mozdulata visszafogott és óvatos, pedig a szemeiben tisztán látom csillogni a vágy fényét. Hát persze, hiszen… hiszen én kaptam az élvezet oroszlánrészét. Vajon még mindig vágyik rám? A testemre? Még… folytatni akarja?
A gondolattól is megszédülök, hogy azon az éjszakán még egyszer át kelljen élnem azt a gyönyört és egyben azt az édes, érzéki kínszenvedést. Fáradtan, kielégülten bizsergő testem megborzong.
- Örülök, hogy érted. – Halkan szólal meg, velem ellentétben, az Ő hangja most is tökéletesen lágy és dallamos, szinte elkábít a mágikus búgásával. Mindig ilyen volt? Nem… nem hiszem… most más… mintha tényleg mágia rezegne a hangjában…
Lehunyom a szemeimet, a fejemet kicsit megrázva kerülök ki a bűvölet hatása alól, s halkan, bizonytalanul szólalok meg ismét.
- Elmegyek fürdeni… - Mielőtt válaszolhatna, kicsit megszédülve szedem össze az erőmet, kikecmergek a karjai közül, és reszkető lábaimat lelógatom az ágyról. Lendületet vége állok fej, de szinte ugyanabban a pillanatban megreszketnek a térdeim, s összecsuklanak testem súlya alatt. Észre sem veszem, milyen gyorsan moccan Raphael, szinte már azelőtt a karjaiban van reszkető testem, hogy agyam felfogná, hogy képtelen leszek elbírni a saját súlyomat.
Szemeim tágra nyílnak, hitetlenkedve meredek szemeibe, s ekkora veszem észre, hogy nem csak a vágytól és a boldog szerelemtől csillognak íriszei. A tengerkék szempár szinte a szó szoros értelmében világít, ajkaim tátva maradnak, ahogy elmerülök tekintetében. Mi… mi történt vele? A gyorsasága, a hangjában rezgő mágia, a szemei… lehet… lehet, hogy nem csak az én testembe áradt át az ereje, hanem a sajátjában is megsokszorozódott? Nem tudom… logikus magyarázatnak tűnik.
A néma ámulatból a combomon érzett forró, csiklandozó érzés zökkent ki, érzem, hogy fülig vörösödöm, mikor rádöbbenek, hogy mi csurranhatott végig combom érzékeny, belső részén.
- Te-tegyél le! – A kelleténél kicsit élénkebben, erőszakosabban szólalok meg, magam is meglepődök rajta, hogy van elég erőm hozzá, hogy finoman kapálózni kezdjek karjaiban, arcom másodpercről másodpercre egyre jobban ég, ahogy fejembe lejátszódnak az aktusunk pillanatai, ahogy rádöbbenek, hogy a határozottan tartó kezek nemrég milyen gyönyöröket okoztak testemnek.
- Túl gyenge vagy. – Halkan, simogató hangon szólal meg, s én ismét megrezzenek, halkan felnyögök, ahogy testemet végigkarcolja a hangjában búgó mágia, gyorsabban kapkodom a levegőt, miközben tovább mocorogva érem el, hogy finoman letegye lábaimat a földre, de még mindig megtartja testemet.
Ránehezedek a térdeimre, még mindig remegnek, de az akaraterőm csodákra képes. Kicsit durcásan, szégyenlősen, felindultan tépem ki magam a tartásából, s pár bizonytalan lépést teszek a fürdő felé. Mikor biztosra mentem, hogy túl vagyok a nehezén, elégedett, kihívó pillantással nézek vissza rá.
- Vadász vagyok, ne becsülj alá. Tudok egyedül is fürdeni. – Kicsit sértetten, emelt fővel ejtem ki a szavakat, szívem beleremeg az ellenséges hangsúlyba, amit használok.
Mit művelek? Én nem ezt akarom…
Miért vagyok vele ilyen? Egyszerűen képtelen vagyok kezelni azt, amit iránta érzek. Nem tudom, mit kéne tennem. Nem tudom, hogy kéne reagálnom a gyengédségére… a kedvességére… a szerelmére… egyszerűen nem tudom… csak abban vagyok biztos, hogy nem így.
A fürdő felé lépkedek, már kicsit határozottabbak mozdulataim, s csak fél füllel hallom, ahogy Raphael halkan felsóhajt, szívem megtelik fojtogató, fullasztó bűntudattal. Megtorpanok a fürdő ajtajában, lassan fordulok hátra a fejem fölött, de képtelen vagyok beszólalni. Egyszerűen nem megy. Miért… miért pont engem szeret Raphael? Ő olyat érdemelne, aki… aki tudja értékelni. Képtelen vagyok kezelni ezt a helyzetet.
Besétálok a fürdőbe, s mikor elhaladok a hatalmas tükör előtt, akaratlanul is ledermedek. A félhomályban is tökéletesen látszik a változás, s ahogy közelebb megyek, csak még feltűnőbbé válik. Hatalmasra nyílnak szemeim, ahogy végignézek magamon, testem megborzong.
Ez nem én vagyok.
A bőröm kisimult, az apró, alig észrevehető sebhelyeknek egytől egyik nyoma veszett testemen, s a hófehér, egyenletesen selymes bőrömön még az anyajegyek is elhalványultak, csupán az angyalpor szemcséi fényesen csillognak élesen, minden porcikámat beborítva. Arcom szinte ragyog, szemeim Raphaeléhez hasonló módon, fényes, mély csokoládébarna és ezüstös árnyalatban izzanak, hajam pedig bársonyosan, selymes fényességgel hullik hátamra. Úgy nézek ki, mintha egy egész sminkes csoport dolgozott volna rajtam órákig, hogy ilyenné varázsoljanak.
Nem… még annál is jobban.
Nagyot nyelve hátrálok egy lépést, a megrökönyödéstől, a ledöbbentségtől teljesen elszorul a torkom, s a bűntudat élesebben, fájóbban szorítja szívemet, mint valaha.
Raphael…
Visszasétálok az ajtóba, megtorpanok, ahogy megpillantom Raphaelt az ablaknál állni, szemei a vihar tombolását figyelik, halk, remegő hangom épphogy csak megtöri a szél zúgásának nyugodt csendjét.
- Raphael… csókolj meg. – Még pislogni sincs időm, már érzem ajkait számon, testem tartózkodó reszketése abban a pillanatban tovaszáll, hogy nyelvünk egymást simítja. Hogy…. Hogy lehet ilyen gyors? Azt sem láttam, hogy megmozdult… mégis… hogyan?
Megadón hunyom le szemeimet, próbálom kiűzni agyamból az aggályokat, s mikor a próbálkozás kudarcba fullad, puhán, pihegve tolom el magamtól, hogy halkan, kissé szemrehányóan, de játékos durcássággal szólaljak meg.
- Ne csináld ezt. Megrémisztesz… - Ajkaimat összeszorítva pislogok fel rá, szívverésem egyik pillanatról a másikra szökik az egekbe, ahogy elmosolyodik. Meleg, forró mosoly költözik ajkaira, s tekintete is ugyanezektől a kellemes érzelmektől csillog.
Hát lehetséges így haragudni rá?
- Ne haragudj. – Halkan suttog nyakamba, s én felsóhajtva gyengülök el az érzéki, izgató érintéstől.
Elpirulva bújok ki a kezei közül, de mozdulataim már a legkevésbé sem durvák, szemeimet a földre sütve gyűjtök erőt, hogy megszólaljak.
Azt szeretném, hogy mindig úgy mosolyogjon.
Lehet, hogy még képtelen vagyok kezelni a szerelmet, amit irántam érez… de… de addig is boldoggá tehetem, igaz? Már amennyire tőlem telik…
- Figyi… amikor azt mondtam, hogy tudok egyedül fürdeni… nem úgy értettem, hogy úgy is akarok… - Hangom egyre halkabb, s minden szavam után egyre vörösebbnek érzem arcomat. Nem nézek rá, mégis érzem, hogy mosolyog. Érzem, csupán a levegő sistergéséből. A szoba forró, izzó hangulatából.
Puha érintés a kézfejemen, Raphael lágyan fűzi össze ujjainkat, és hang nélkül maga után húz a fürdőbe. A szokásos, mardosó szikrák forrón rohannak végig bőrömön, de most élvezem a lágy bizsergést. Most nem zavar. Nem tudom, miért. Talán soha nem is zavart igazán.
Abból, ahogy az ujjaimat szorítja, tudom, hogy legszívesebben a karjába venne, de nem akarja, hogy félreértsem. Nem akarja, hogy azt higgyem, gyengének tart.
Tisztel.
Mióta ismerem ennyire? Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy ezt érzi.
Még jobban kipirulok, észre sem veszem, viszonzom Raphael finom szorítását. Nem akarom elengedni.
Megállunk a medence szélén, s ahogy a tükör felé fordulok, hátulról átkarol, s végignéz rajtam. Megremegek a tekintete súlyától, szinte falja a látványomat. Látom a szemeiben, hogy mennyire vágyik rám még mindig. Annyira jó látni.
- Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy. – Halkan suttog a fülembe, a szavaiban még mindig mágikus rezzenések rejtőznek, s ez csak még tovább növeli a hatást, melyet a váratlan bók vált ki testemben. Megreszketek, szemeim tágra nyílnak, s a saját szemem láttára veszek fel paradicsomvörös árnyalatot. Szívem mintha a torkomban dobogna, ahogy halkan, bizonytalanul erőltetek ki magamból néhány kétkedő szót, szemeim könnybe lábadnak a boldogságtól.
- Tényleg… tényleg úgy gondolod? – Reszketeg suttogásom szinte teljesen elhal a kérdés végére.
Én? Gyönyörű? Inkább rá lehetne ezt mondani, nem rám.
Miért… miért esik ennyire jól az ajkai közül? Soha nem érdekelt, mit gondolnak rólam mások… főleg nem a külsőmről. Miért vált ki belőlem ilyen intenzív hatást egy bók.
Csak mert az Ő ajkai közül hallottam?
Igen…
Lehajol, az egyik oldalon elsöpri hajamat a vállamról, ajkai nyakamat cirógatják végig, s én megborzongok.
- Te vagy számomra a leggyönyörűbb a világon. – Arcomon végigcsurran néhány forró, perzselő könnycsepp, haloványan elmosolyodva fordítom oldalra a fejemet, elkábulva, némán könyörgök ajkai érintéséért.
Lassan csókol meg, puhán, lágyan szeretgeti ajkaimat. A csókból hiányzik a hév, a vad, forró szenvedély, ahelyett gyengéd, visszafogott becézgetés, nyugtató, szinte álomba ringató melegség. Mindenemet átjárja a nyugalom, hosszút pislogva engedem, hogy játszadozzon egyre mozdulatlanabbá váló ajkaimmal, testem elnehezedik, ahogy a mellkasának dőlök.
Észre sem vettem… észre sem vettem, hogy ennyire végtelenül kimerültem.
Mióta… mióta szédülök ennyire? Forog a szoba…
Most múlt volna el az adrenalin hatása? Lehet… aludni… aludni akarok…
A lábaim elgyengülnek, s ugyanabban a pillanatban érzem, hogy elemelkedem a talajtól. A szemeimet már nincs erőm kinyitni, szinte rögtön félálomba merülve döntöm a fejemet Raphael mellkasára, a szíve dübörgése a legédesebb altatódal.
Az utolsó dolog, amit érzek, hogy meleg víz öleli körbe zsibbadt, kimerült testemet.
A Nap lágy, puha sugarai gyenge melegséggel cirógatják arcomat, szempilláim megrezzennek a szemem számára szokatlanul éles fénytől. Megmoccanok, s testemet különös, eddig ismeretlen zavarodottság járja át. Bőröm érzékenyebbnek tűnik, mint máskor, minden porcikámat kellemes, nyugodt zsibbadtság, kielégültség járja át. Ágyékom alig észrevehetően, de mégis finoman lüktet, ajkaim duzzadtak és a bőrömhöz hasonlóan furcsán érzékenynek tűnnek.
Megremegek, ahogy fejemben felidéződnek az éjszaka emlékképei, s tudom, hogy arcom már nem csak a napsugarak cirógatásától forró. Hosszút pislogva sandítok hátra, Raphael mögöttem fekszik, testünk szorosan egymásnak simul, ahogy hátulról átölelve húz magához. Légzése egyenletes, mozdulatlanul ölel át, s én még kíváncsibban figyelem arcvonásait. Alszik? Nagyon úgy néz ki…
Még soha nem láttam Őt aludni…
Nem merek megfordulni, mert félek, hogy akkor felébresztem, ehelyett kicsit mélyebbre fészkelődöm az ölelésében, s boldog mosollyal hunyom le ismét a szemeimet. Ujjaimmal öntudatlanul is cirógatni kezdem engem ölelő kezét, apró mintákat rajzolgatok selymes, meleg bőrére.
Megrezzenek, ahogy előre hajol, ajkai lágy puszit lehelnek arcomra, s én halkan felkuncogva, kérdőn suttogom nevét, érzékeny testem már ettől az apró szerető mozdulattól megreszket, forróság süvít végig végtagjaimon.
- Jó reggelt, szerelmem. – Hangja forrón simogatja érzékeimet, pedig már nem búg benne olyan tömény mágia, mint az éjszaka. Nincs szüksége mágiára, hogy elgyengüljek a közelségétől. Most annyira… annyira szívesen szavakba önteném, hogy mennyire szeretem… bárcsak ne érezném még mindig ezt a tartózkodást… nem akarom kimondani. Legalábbis nem sokszor… a szívemnek még meg kell szoknia a gondolatot.
Megfordulok, ajkaimat szó nélkül nyomom szájára, kezei derekamnál fogva feszítenek testéhez, ahogy átveszi az irányítást az általam kezdeményezett csók felett, s nem kell több pár másodpercnél, hogy hangosan zihálva kapjak levegőért, miközben elszakítom tőle ajkaimat. Szégyenlősen fordítom el arcomat, lassan felülve dörzsölöm meg a szemeimet, majd dünnyögve töröm meg a rövid, kellemes csendet.
- Farkaséhes vagyok. – Megérzem az ujjait hátamon, puhán húzza végig gerincem vonalán, s én borzongva, tettetett szemrehányással sandítok vissza rá a vállam fölött, de leblokkolok az ajkain húzódó mosolytól.
Mindegy hányszor látom… újra és újra a hatása alá kerülök, pont, mintha életemben először mosolygott volna rám az a gyönyörű szempár.
- Tudtam, hogy az leszel. Öltözz fel. – Felcsillanó szemmel kapom magamra az ágy szélére készített fehér inget és nadrágot, s mire kész vagyok, addigra Raphael is hasonló öltözékben van. Elpirulva mérem végig, ajkaimon bágyadt, bizonytalan mosoly bujkál.
Pedig épp megszoktam a meztelen testének a látványát. Heh… az nem kifejezés, hogy megszoktam… már most hiányzik…
Lemondó mosolyra húzódnak ajkaim a saját, perverz gondolataimtól, hosszú pislogással űzöm el az ide nem illő ábrándokat, és követem Raphaelt az étkezőbe. Egyszer már ettünk itt együtt, de most, az előző alkalommal ellentétben, a hozzá legközelebbi széken foglalok helyet, s úgy veszem észre, ez az Ő figyelmét sem kerüli el. Felém hajol, ujjai puhán csúsznak állam alá, hogy egy puszit leheljen ajkaimra.
Elpirulok, de egyikünk sem mond semmit, s miután jó étvágyat kívántunk egymásnak, nekiesek a szendvicseknek, amik már előre elkészítetten voltak kirakva egy nagy tálcára.
Szemeim megakadnak Raphael tányérján, ajkaimra széles mosoly kúszik, mikor figyelem, ahogy a cukrot adagolja a teájába. Majdnem el is felejtettem, a legutóbbi reggeli tanulságát: Raphael szörnyen édesszájú.
Szinte észre sem veszem, mit művelek, azon kapom magam, hogy felállok a székről, s a következő pillanatban már vigyorogva csüccsenek Raphael ölébe, kezeimet nyaka köré fonva karolom át.
- Hihetetlen, hogy milyen édesszájú vagy. – Az asztal szélén lévő tejszínhabos tál felé nyúlok, az egyik ujjamat finoman beledugom, majd egy lassú mozdulattal nyalom le róla a tejszínhabot, szívverésem felgyorsul, elmosolyodom, ahogy a kívánt hatást érem el. Érzem, ahogy a derekamon pihenő keze egy pillanatra megfeszül, szárnyai megrezzennek.
Még egyszer megismétlem a mozdulatot, majd halkan folytatom az incselkedést.
- Tényleg finom. Kérsz? – Tejszínhabos ujjam puhán érinti ajkait, szemeiben viharként tombol a vágy, amit én élesztettem, testemben elégedettség és sóvár lüktetés keveredik, ahogy nyelve megérinti bőrömet. Megremegek, nyelve, ajkai forróbbak, mint ahogy elképzeltem, a hideg tejszínhab mellett, szinte perzselik ujjamat, s érzem, ahogy arcom kipirul, lángoló tekintetünk összefonódik, ahogy reszkető kezemet elhúzom tőle.
Szemeim tágra nyílnak, a testemben felgyülemlett vágy ágyékomban kezd összpontosulni, s riadtan ugrom fel, mielőtt még jobban felizgulhatnék. Visszaiszkolok a helyemre, arcom vörösen izzik, s hogy eltereljem a figyelmemet, az első témát hozom szóba, ami eszembe jut, de hangom feltűnően remeg, ujjaimmal zavartan piszkálom a nadrágom ráncait.
- Mi lesz most, hogy vége a küldetésnek? – Most már nincs okom itt maradni. Attól még, hogy Raphael a szeretőm, nem kell együtt élnünk… és… ha visszamegyek dolgozni, akkor jól jön egy saját, kicsi zug, ahol meghúzódhatok. Vajon minden olyan lesz, mint régen? Ez eddig eszembe sem jutott… nem tudom… de azt nem hagyom, hogy elszakítson az eddigi életemtől. Nem akarok ennyire függeni tőle. Semennyire nem akarok függeni tőle. Talán jót is fog tenni a távollét. Talán rájövök, hogy… hogy ez az egész csak egy tévedés…
Én a munkámnak élek… így születtem és imádom csinálni…
Lehet, hogy nemsokára vége lesz?
Nem! Az… az lehetetlen… az lehetetlen… ugye? Nem tudom, mit akarok… de hiányozna…
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 05. 19. 22:08:09
|
| Levi-sama | 2011. 05. 15. 18:44:57 | #13625 |
 Karakter: Raphael arkangyal
Megjegyzés: ~ a névnaposnak
Boldog Névnapot! ^^
Raphael...
Édesen simogat bele elmémbe a hangja, meg sem lepődöm hogy ilyen hamar képesekké váltunk a mentális kötődésre. Az erős érzelmek miatt, tudom jól.
Igen?
Nagyon fázom, kérlek vigyél le innen…
Lassan hullámzom le vele, szinte csak levitorlázom a széláramlatokon megpihenve.
Alacsonyan, hajszállal a fák lombjai felett szállunk, úgy folytatom utunkat. Abbahagyja az enyhe reszketést is.
- Most már hazamegyünk, igaz?
- Igen. Haza.
Felfogja miről is beszélünk, és zavart mentegetőzésbe kezd. Mosolyogva hallgatom, ahogy belelovallja magát egyre jobban. Mosolyogva hallgatom, majd ránk telepszik a csendes béke.
- Raphael… miért tükröződött olyan szívszorító fájdalom Urram szemeiben?
Szomorúan sóhajtok fel, és szorosabban magamhoz ölelem. Jó érzés érinteni őt, a legcsodásabb kincset, amelyre az évszázadok során szert tehettem. A kulcsot az ép elmém megőrzéséhez. Jonathan az én kis ezüst kulcsom.
- Sokan nem elég erősek, hogy egyedül elviseljék az öröklét súlyát, Jonathan, viszont keveseknek adatik egy igaz társ, egy hűséges szerető, aki mindvégig elkíséri az úton, aki megmenti elméjüket a sötétségtől… aki emberibbé teszi őket… Urram őszintén beleszeretett Michaelába, és annál nagyobb fájdalom nem létezik, mint mikor önmagadnak kell rádöbbenned, hogy egy viperát melengetsz a mellkasodon.
- Raphael… magad felé fordítanál?
Megteszem amire kér, s ahogy újra a szemembe néz, majd lehete bőrömet perzseli, testem forrón követeli a folytatást. Magamhoz ölelem, kemény és formás fenekére csúszik egyik kezem. Ajkamba harapva hajolok füléhez. Nem rejtem előle vágyamat, nincs értelme és a játszadozáson már rég túlléptünk.
- Biztos vagy benne? Mindjárt a folyó fölé érünk, és onnantól gyönyörű lesz a kilátás.
Hajamba túr, s ahogy felnéz rám... nincs ennél szebb. Igazi szerelem csillog tekintetében, még ha elméje nem is dolgozta is fel az érzéseit, engem mégis megajándékoz ezzel. Kedveskedve simítja arcát az enyémhez.
- Nincs az a kilátás, ami kárpótolná, hogy nem ölelhetlek át.
Megremegek, nyers csókkal veszem el szavainak utolsó morzsáit is ajkáról.
A csók végén ő beleszédül a nyakamba, karjai és lábai rám fonódnak, vágyának édes vanília illata van.
Sikerült. A szeretőm lesz ma éjjel, és senki nem veheti el őt tőlem soha, ahogy ő sem lesz képes ezután elválni tőlem. Egy halandó, aki megismerheti egy angyal szerelmét, soha többé nem lesz képes elválni tőle, és ez így van jól. A döntést ő hozta meg, nem kényszerítettem, ahogy ma éjjel sem fogom.
Már a gondolat is gyorsabb repülésre késztet, szinte hasítom a levegőt, hogy minél hamarabb hazaérjünk. A nap délutáni fénye beragyogja a palotám ablakait, amelyek azonnal feltárulnak ahogy megközelítem. Egyenesen a hálószobámba viszem, egy kedves mozdulattal teszem le őt az ágyamra. Csodásan áll neki a fehér szatén. Barna hajtincsei, mint az olvadt tejcsokoládé, úgy tekergőznek az anyag ráncai között, szétfolyva.
Heves izgatottság borzongat végig a csókunk pillanatában. Nincs energiám udvarolni, már nem bírom tovább a sóvárgást. Most akarom érezni édes ízét, nyelvének puhaságát, bőrének illatát, húsának forró vadságát, ahogy az enyémnek feszül a gyönyörtől. Végigsimítom oldalát, tenyerem megpihen csípőjén.
- Raphael… a pajzs… biztonságba kéne helyezned…
Belecsókolok nyakába, türelmes mosollyal.
- Tudom.
Elveszem tőle, lemászom róla. Minden porcikám tiltakozik az ötlet ellen, de akkor is megteszem. Jonathannak igaza van, mellesleg tudom hogy szeretne egy kis időt, hogy átgondolja az érzéseit. A megérzéseim azt súgják, ne engedjem sokat gondolkozni, mert az semmi jóra nem vezet az ő esetében, de akkor is megérdemli hogy türelmes legyek vele. Ki más lenne érdemes erre? Csak ő.
Megtorpant a tétova, bizonytalanságtól reszkető hangja.
- Hová mész?
- A new yorki angyaltoronyban nagyobb biztonságban lesz a pajzs. Amíg nem vagyok itt, vegyél egy forró fürdőt, jót fog tenni a meleg.
Néhány hosszú pillanatig figyelem elszontyolodó arcát. Vajon mit érezhet a félelmen kívül, amit tisztán látok arcán?
Mielőtt kiszállnék az ablakon, halk suttogását hallva forró öröm melegíti fel mellkasomat.
- Siess vissza – mondja, és ez olyan csodálatosan hangzik. A szeretőm, aki hazavár engem. Visszalépek az ágyhoz, magamhoz emelem piruló kedvesemet és egy mohó csókkal cirógatom el a sötét felhőket elméjéből.
Mosolyogva nézek le rá. Kis vadászom. Úgy tesz, mintha hosszú útra készülnék, pedig csak néhány órán át leszek távol tőle, amíg elhelyezem a pajzsot és a beosztottjaim beszámolóját végighallgatom a nagy díszteremben.
Hajába túrok, kényszerítem hogy a szemembe nézzen.
- Sietek. Te pedig pihenj. Mikor hazajövök, szeretkezni fogunk, Jonathan.
Magára hagyom kavargó gondolataival és a vágy zsizsegésével a testében, s ahogy felreppenek a felhők közé, mosoly játszik a számon.
*
Csuromvizesen térek vissza. A napot sem látni a sötét szürkeségben, s a villámok cikáznak, dörögnek körülöttem.
Amikor berepülök az ablakon, cseppet sem kecsesen toccsanok nedves szárnyaimmal a fekete márványpadlón. Elnehezedve terülnek el körülöttem, s egy intéssel záródnak be mögöttem ismét az ablaktáblák.
- Raphael! – kiáltja egy édes hang, és már a karjaimban is terem. Egymás előtt térdelünk. – Jaj hogy lehetsz ilyen ostoba? Nem esett bajod? Annyira villámlik, és esik... Mi a fene ütött beléd, hogy ilyen veszélynek teszed ki magad? Nem sérültél meg?
Hangja a törődő aggodalom és a zsörtölődés váltakozása minden mondatnál.
- Szia.
Megtorpan a szóáradat, és felpillant rám. Édesen csillognak szemei, benne a kis ezüstpöttyök ismerősen csillognak, és végre elengedi az ingemet, amit eddig görcsösen szorongatott.
- Szia – suttogja végre egy bizonytalan mosollyal. Megsimogatom arcát, az érintésemtől várakozóan hunyja be szemeit. Nem húzódik el tőlem, és készségesen hagyja hogy finoman fogaim közé vegyem alsó ajkát. Fogaimmal lágyan megkarcolom a puha kis húst, s ő felnyögve engedi nyelvemet a szájába csusszanni. Meleg és édes, vanília illatához a fürdőolajok érzéki fűszerei társulnak. Sóhaja borzongatóan lágy szellő. Elhúzódik tőlem.
- Teljesen kihűlt a tested – suttogja, kezeivel arcomat és nyakamat tapogatja végig. – Meg fogsz...
Elharapja a mondatot, nekem pedig megrándul a szám sarka. Jókedvűen nézek le rá.
- Szóval fürödj meg, mert...
Nem érzem a hideget, nem fázom. Csak akkor érezhetem, ha én is akarom.
- Velem tartasz? – kérdezem csábítóan, pillantásomban forró ígéretek izzanak, és ő vörös arccal curikkol hátra, hogy kikerüljön bűvkörömből.
- Öh kösz, én már fürcsiztem meg minden, szóval...
Végigpillantok rajta, szinte levetkőztetem tekintetemmel. Csodásan áll rajta a sötétkék selyemköntös.
- Akkor az ágyban várj rám, szerelmem. Sietek hozzád – búgom, hangom végigkarcolja testét, olyan helyeken is megérintve őt, amelytől összerándul és halkan felnyög. Kipirulva, zihálva figyeli ahogy lassan felemelkedem.
A forró fürdő kellemesen ellazít, de nem áztatom magam sokáig. A szárnyaim tollai néhány szárnycsapás után rendeződnek, a testem és a hajam csak elég áttörölnöm.
Odakint dúl a vihar, a víz hevesen verdesi az ablaküvegeket, villámok kékes-fehér fénye időről időre elvakítanak, a dörgések pedig mint a föld mélyéről felmorajló szívdobbanások.
Beletúrok szőke fürtjeimbe, melyek maguktól rendeződnek el, s meztelenül sétálok vissza a hálószobámba.
Az ágyon üldögélő Jonathan édesen piros arca üdvözöl. Kezei a köntösét babrálják, tudom hogy fél. Nem rontok rá, nem teperem le és szeretem halálra, ahogy szívem szerint tenném, csak megtorpanok tőle néhány méterre és felé nyújtom a kezem.
- Gyere ide, Jonathan – kérem őt.
- Nem kéred a köntösödet? Minden angyal ilyen exhibicionista? – motyogja duzzogva, úgy csücsörítve, ahogy csak ő képes. Jonathanosan. Aranyosan.
Feláll és hozzám lépked, meztelen lábai nesztelenül érintik a hűs kövezetet. Eszembe jut, hogy talán fázhat, így amikor keze az enyémhez és érzem milyen hűvös a bőre, a kandalló felé pillantok. Fellobban benne a tűz, melynek meleg, narancsos fényénél ismét belenézhetek az Ő szemeibe. Szikrázó táncot járnak a lángocskák a kis ezüst pöttyöcskéken. Magamhoz húzom, lehajolok hozzá de nem csókolom még meg, csak lesimítom egyik válláról a köntöst, ujjaim elkalandoznak csupasz bőrén. Megborzong, érzem ahogy lúdbőrözik.
Halvány mosollyal nézem arcát, minden milliméterét meg akarom őrizni emlékeimben, örökké.
- Szeretsz engem, Jonathan? – kérdezem tőle halkan. Kezem csípőjére simul, lassan magamhoz vonom, szárnyaim maguktól nyílnak ki, köré fonódnak lassú, lomha mozdulattal.
Összezavarja a kérdésem, hosszú pillái megrebbennek.
- Nem tudom... azt hiszem igen...
Türelmesen figyelem. Gondolataiba súgom érzéseimet, szavaimat.
Miénk az öröklét, s én addig várok rád, ameddig szeretnéd.
Megremegve hunyja be szemeit, pillájának hosszú árnya lebben.
Bizonytalan vagyok. Raphael... Öröklétről beszélsz, pedig én halandó vagyok. Túl nagy áldozattal járna a kapcsolatunk... Ez megriaszt. Nem tudom miért szeretsz, nem tudom, hogyan jutottunk el egészen idáig néhány nap alatt. Nem állítom, hogy jobban tudnám te mit érzel, de képtelenség felfognom, miért és hogyan lehetsz szerelmes belém.
Elfordítja az arcát tőlem, fájdalom felhőzi csinos arcát.
Szerelemben nincs miért és hogyan, Jonathan. Van és kész. Ezért olyan ritka és különleges. Neked köszönhetem, hogy hosszú életemben egyszer átélhetem én is ezt a csodát.
Érzem a félelmét, ezért arcához simítom az enyémet.
Félj nyugodtan, hiszen én sem teszek mást.
Te mitől félsz? Nincs vesztenivalód, Raphael.
Téged elveszíthetlek, és ha ez megtörténik, elveszítek mindent, ami fontos nekem az öröklétben.
Felemelem a fejemet, s ahogy felnéz rám, könnyei remegnek szemeiben.
- Ennyire szeretsz engem? – suttogja. – De miért? Miért?
- Melletted kezdtem újra érezni, Jonathan. Nincsenek miértek és hogyanok, ne kérdezz. Érezni kezdtem, és megismertem a szerelem édes fájdalmát.
Lehajtja a fejét, kezei mellkasomhoz érnek, tenyerének hűs bőre végigborzongatja testemet.
Szelíd erővel tépem el magam tőle, az ágyhoz sétálok kényelmesen elterülök rajta. Ujjaim a selymes lepedőn játszadoznak, s felkönyökölve nézem őt. Arany hajtincseim szétfolynak vállaimon, a fehér szaténlepedőn. Kék szemeim parázsló, jeges tűzzel izzanak. Tudom, hogy gyönyörűnek lát, látom ahogy vágyakozva falja szemeivel a látványomat, de komolyan nézek rá, nem játszadozom vele.
- Szeretkezzünk, Jonathan. Engedd át magad nekem, és olyan gyönyörrel ismerkedhet meg a tested, amelyet halandó nem élhet át soha, nekünk halhatatlanoknak is maga a csoda.
Mélyen elpirulva fordítja el arcát rólam, karjait összefonja mellkasán. Néhány hosszú másodpercig várom a reakciót, de úgy érzem hogy évszázadok telnek el.
A vihar hevesen ostromolja az ablakokat, a vízcseppek kopognak, szél süvölt, odakint hideg, idebent bársonyosan simogató meleget sugárzó lángok narancsos fénye cirógat minket.
- Na jó, de ne hidd, hogy ezzel bármire is elköteleztél... – suttogja, és végre leereszti karjait. Közelebb sétál, de tovább morgolódik. – Micsoda fellengzős, flancos szókincsed van neked. Különben is ki látott már olyat, hogy a szeretkezés egy csoda?
Elakad a szövegelése, amikor megérkezik az ágyhoz. Ellazult mosollyal hajtom fejemet az egyik karomra, s ahogy oldalamon fekszem, szárnyaim szétterülnek mögöttem az ágyon. Hajam bársony takaróként csordul alá, szemeim tömény ígéretként csillognak.
- Hogy a fenébe lehetsz ilyen kibaszottul gyönyörű? – suttogja. Hangtalanul felnevetek, vállam megrándul tőle. – Ne nevess ki... ez nem fair...
Kezeimre támaszkodva felülök, s vágyakozva, forrón nézek rá. Megremeg tekintetemtől, kezei lassan, reszketegen emelkednek fel, hogy befejezzék amit én elkezdtem. Lebomlik testén a selyem, s borzong meztelen teste. Hallgatagon várja lassú, óvatos mozdulatomat.
Összefűzzük ujjainkat, s együtt figyeljük, milyen tökéletesen mutat kis keze az én nagy tenyeremben. Engedelmesen térdel fel az ágyra mellém, hozzám hajol egy csókra. Előreomló, fénylő csokoládézuhatag haját végigsimítom a csók mámorában, s tarkójánál fogva húzom közelebb. Vége a finomkodásnak, ő már az enyém, és az is marad. Nyers, mohó éhséggel hasít nyelvem a szájába, s ő nyögve gyengül el, mellkasomra zuhan a teste. Hátradőlök, ölelem őt, s borzongat a forróság, amikor körmöcskéi az édes kíntól bőrömet karcolják.
Belesikoltja csókunkba az orgazmusát.
Hosszú, hosszú pihegéssel, remegéssel telt percek után lecsillapodik, s akár a háborgó óceán vihar után, úgy csitul el. Ernyedten fekszik rajtam, feje mellkasomon pihen. Egyik keze lüktető szívem felett, másikkal elmélázva cirógatja az ágyon szétterülő szárnyam tollazatát. Egész teste csillog az angyalporomtól, amelyektől olyan, akár egy aranyba foglalt drágakő.
Hátát cirógatom ujjaimmal, fenekének csábító domborulatába markolok, ágyékomhoz préselem, s ott sikamlósan feszül hozzám. Spermáját szétkenem ezzel a mozdulattal kettőnkön, s ő kéjesen megborzongva felnyög. Felemeli a fejét, feljebb csúszik rajtam, hogy elérje mosolygó számat.
- Ideje volt, hogy magadhoz térj és végre elkezdjük – súgom.
- Micsoda nagyképű szöveg. Inkább fogd be és csináljuk...
Derekára csavarom egyik karomat, és feljebb húzom magamhoz, s miközben csábítóan, mohón csókolom, falom száját, szabad kezemmel combját simítom végig lassan, egészen a csípőjéig. A hasamon ül már, felegyenesedik és zihálva néz le rám, kezeivel mellkasomon támaszkodik. Haja buján áramlik előre, szemeiben örvénylik a vágy, megremegve nyög fel ahogy megfogom hímvesszőjét. Csodálattal figyelem az arcvonásaiban áramló érzelmeket. Szemembe fúrja tekintetét, de mielőtt újra elélvezne, megszorítom. Összerándul, és nyögve vájja körmeit mellkasomba. Felszisszen.
- Raphael... – szűri fogai között. Másik kezem fenekébe markol, ujjaim határozott mozdulattal csúsznak a két part közé. Kitágulnak a szemei, elszántságomat nem töri meg rémületével, hanem újra masszírozni kezdem merevedését. Nyöszörögve, remegve kapaszkodik belém, s ahogy egy ujjam belécsusszan, elgyengülve ejti fejét a mellkasomra. Csípője ösztönösen ritmikusan mozogni kezd, felveszi ujjam ritmusát.
- Raphael... Raphael...
- Csókolj meg, Jonathan.
Engedelmesen emeli fel a fejét, mohón kapok puha szájáért, s amikor nyelvemmel beléhatolok, a második ujjamat is belétolom. Meg kell szorítanom péniszét, hogy ne élvezzen el. Mohón kortyolom sóhajának, nyöszörgésének hangjait, vágyamat erővel szorítom vissza, akár egy nyálát csorgató, vad, éhező kutyát a hőn áhított hústól.
Megszakítom a csókot, hogy láthassam őt teljes egészében. Imádom nézni.
Testén az angyalpor és az izzadtság csillog, bőre alatt hullámzanak az izmok, haja nedvesen tapad arcába. Gyönyörűnek látom őt.
- Raphael... nem bírom... nem bírom... – zihálja a mellkasomba, körmei oldalamba vájnak. Halkan felmordulok, és ő egyik kezével próbálja eltolni péniszét fogó kezemet. – Engedd el, nem bírom tovább... kérlek hagyj elélvezni...
Hevesebben mozgatom benne ujjaimat, és amikor a harmadik is belésiklik, fejét hátravetve nyög fel. Haja barna felhőként úszik a levegőben.
- Ahh! Raphael! Raphael!
Remegek a vágytól, olyan szép látvány. Bőröm forrón izzik, dagad bennem a feszültség. Évezredes tapasztalatokkal rendelkező szerető vagyok, tudom mi a dolgom.
- Fel kell készítenem a testedet, hogy képes legyél befogadni engem, Jonathan – dörmögöm vágytól elmélyült, bársonyosan simogató hangon.
- Jó hh, csak... siess... ahh...
http://www.youtube.com/watch?v=BLmwmX-mni8&feature=fvwrel
Odakint a vihar tombol, az esőcseppek halkan kopognak az ablakon, az égi háború távoli morajlás csupán. Idebent pedig, forrón emésztő tűzben lángoló testünk, izzadtságtól csúszkál egymáson, s a kandallóban pattogó lángok neszét az ő nyöszörgése, s az érzékien cuppogó hangok törik meg.
Csókunk mohó.
Lassan kihúzom belőle ujjaimat, s ő zihálva ejti fejét a mellkasomra. Elhagyatott kis rongybabaként hagyja nekem, hogy felemeljem és lefektessem. Haja csokoládéfolyamként terül szét párnámon, szemei sötéten csillognak, s ahogy felnéz rám...
Mosolyogva simogatom meg szép arcát, ujjaim végigsiklanak mellkasán, s ha több türelmem lenne, most végigcsókolnám testének minden részét. Még lesz rá időm, s ez reményt s türelmet kölcsönöz. Hasáról nedvesen meredező hímtagjára simítok, s ő halk nyögéssel feszül ívbe, lábait engedelmesen tárja szét nekem.
Az éjjeliszekrény felé nyúlok, egy díszesen formázott, karcsú, kecses üveg csusszan ujjaim közé, benne az olaj aranyló mézként csillog. Halkan csendül a kupak, ahogy kihúzom. Lassan, vékonyka csíkban csurgatom az illatos olajat mellkasomra, s ő megbűvölve figyeli a cseppek útját.
- Kend szét rajtam, Jonathan – súgom buja mosollyal. Elpirulva biccent, ajkaiba harap a felismeréstől, ismerem már annyira a gesztusait, hogy tudjam mire gondol, és még a fejében sem kell olvasnom. Bűntudata van, hiszen eddig csak élvezte amit kapott, és hozzám sem ért még. Kezembe csorgatok egy kevés olajat még, finom rozmaring és érzéki jázmin illat keveredik a levegőben. Visszateszem az üveget a helyére, majd behunyt szemekkel, sóhajtva élvezem ahogy kezei bőrömön siklanak. Lepillantok rá, tekintetemtől visszahullik a párnára, és remegve kapaszkodik a puha anyagba. Remeg egész testében, combjai szélesebbre tárulnak, zihálása édes muzsika. Lassan, komótosan kenem be ágaskodó hímvesszőmet, s közben mélyen a szemeibe nézek. Amikor úgy érzem elég lesz ennyi, lassú mozdulattal fölé hajolok, feje mellett támaszkodom meg egyik kezemmel. Remegek, még szárnyaim is meg-megrebbennek, az aranypor már az ágyneműn is sűrűn csillog.
- A tiéd vagyok – mondom neki halkan, tekintete az enyémbe forr, s ahogy lassan belétolom magam, néma sikolyra nyílnak ajkai.
Hosszan, remegve, hangtalanul élvez el, olyan intenzív, erős orgazmussal, amely satuként szorít engem.
- Jonathan – dörmögöm mosolyogva, miközben benne gyönyörködöm. Ahogy hosszú percek múlva alábbhagy a heves reszketés, megcsókolom és lemosolygok rá. – Üdv újra itt.
- Csillagokat látok már... nem bírok többet elviselni... Raphael...
Karjai reszketve fonódnak nyakam köré.
- Pedig még sok gyönyör vár rád.
Tágra nyílt szemekkel nyög fel, amikor kihúzom magam és mélyre lököm. Felmordulok, behunyt szemekkel vetem hátra a fejem, hajam arcomat cirógatja. Újabb és újabb lassú, buja csípőlökés, combjai derekamra fonódnak, mély morranásaimhoz heves nyögései idomulnak.
- Raphael... Raphael...
- Szeress engem, Jonathan – suttogom, s ő egy újabb gyönyör szakadékába hullva felsikolt. Lassú, egyenletes mozdulatokkal folytatom, amíg vissza nem tér újra.
Síkosan csapódik össze a testünk, bőrünk csattanva ér össze, aktusunk cuppogása, nyögésének hangjai olyan mélyen érzéki és gyönyörteli, hogy már érzem, én is közel járok.
Feltérdelek, ölembe vonom őt, hátradőlök ölő helyzetbe. Vállaimba kapaszkodik, teljesen gyenge már, de kezeimmel fenekét fogva mozgatom őt, így nem lanyhul a mozgásunk. Szárnyaim reszketve kanyarodnak körénk, csókja kábító és mézédes.
Egyre jobban elveszíti az önuralmát, mellkasomat karistolják körmei, nyöszörgései mély torokhangokká válnak, ahogy a tudata elsüllyed.
- Jonathan – nyögöm. Megrebbennek hosszú szempillái, felpillant rám. Tekintete szürkén örvénylő vihar. – Szeress... szeress engem... Jonathan...
- Raphael...
- Szeress engem...!
Sóváran nézem őt, muszáj hallanom, éreznem hogy ő is szeret.
- Szeretlek...
Bőröm fehéren felizzik, s behunyt szemekkel, egy mély nyögéssel adom át magam a gyönyörnek, amelyet csak egy szerető és szeretett angyal érezhet. Áramlik belőlem az erő, a fény és a kéj...
Jonathan... szerelmem...
Azonnal összefonódik elméje az enyémmel, osztozik velem azokban az elsöprő érzelmekben, amelyek bennem tombolnak.
|
| Silvery | 2011. 05. 13. 17:23:56 | #13598 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Tekintete csupán egy leheletnyit válik komolyabbá, a mélykék szemek ismét visszatükrözik rám az évezredek fárasztó, kimerítő súlyát, íriszeiben bölcs mindentudás csillog. Felsóhajtanék, de a légzés nehezemre esik, testemben lázként tombol az iránta érzett sóvárgás.
- Urram sötétsége olyan, mint a pókháló. Rád ragad, érzed a jelenlétét, de nem látod. Meg kell tisztítanod az elmédet, de erre ne használd fel azt, ami köztünk van. – Halk szavak, komoly hanglejtés, s én hosszút pislogva hunyom le szemeimet.
Megtisztítani az elmémet úgy, hogy nem kapaszkodom az érzelmekbe, a sóvárgásba, amiket iránta érzek?
Lehetetlen… lehetetlen feladatnak tűnik…
Hát mi más támaszom lehetne Urram őrülete ellen? Mi másba kapaszkodhatnék?
Forró csókot hint homlokomra, ajkai némán érintik bőrömet, s mintha ez az aprócska, visszafogott mozdulat elég lenne, hogy frissítő, élettel teli szellőként mossa el aggodalmas, kétkedő gondolataimat, hogy végtelen nyugodtságot és békét leheljen hevesen dübörgő szívembe.
Megremegek, bőrömön apró szikrák rohannak végig, s mielőtt kinyithatnám szemeimet, ajkaimon érzem szájának gyógyító, óvó érintését. Szinte csak pihekönnyű cirógatás, mégis minden érzékem kiéleződik az apró csókra, őrjöngő, lázasan tomboló szívem nem készül fel szavaira.
- Ne alacsonyítsd le a szerelmünket, Jonathan. Túl tiszta és csodálatos, megérdemli hogy megéljük teljes mélységében.
Egyáltalán fel lehet készülni ezekre a szavakra?
Egyáltalán létezik olyan pillanat, mikor ez a forró, szenvedélyes vallomás nem söpörne ki minden gondolatot, érzést és erőt elmémből, szívemből és testemből?
Nem hiszem. Nem hiszem, hogy létezik olyan pillanat.
Nem hiszem, hogy képes lennék valaha józanul fogadni ezeket a szavakat.
Testem ledermed, mintha még a vér is megfagyna ereimben. Minden mozdulatlan, nyugodt, a szívem sem dübörög olyan eszeveszettül, mint eddig. Az idő megszűnik létezni, talán csak egy másodperc, talán órák teltek el. Talán megsüketültem, azért nem hallom az őrült szívverést, talán valóban megtorpant az idő, s most egy helyben áll, lomhán vánszorog. Nem tudom…
Levegő…
Levegőt kéne vennem…
Megfulladok… megfojt a boldogság…
Egyáltalán mit mondott? Miről beszél? Szerelem?
Eddig nem volt szó szerelemről… ebben egészen biztos vagyok… igen… sóvárgás, testi vágy, vonzalom, talán egy csekély kötődés… mikor jött képbe a szerelem?
Én nem tudom… nem tudom miről beszél, és megrémiszt a boldogság, amit a szavai csaltak mellkasomba. Rettegek ettől a forró, örömteli érzéstől. Hogy lehet, hogy pár szó elég volt ahhoz, hogy én így reagáljak?
Ez nem normális. Egyszerűen nem lehet normális.
Nem akarom, hogy hirtelen szertefoszoljon ez a boldogság.
Nem akarom, hogy váratlanul eltűnjön, ezért úgy érzem, nekem kell száműznöm szívemből.
Lerázom magamról a döbbenetet, elhessegetem elmémről a részegség bódító érzését, tekintetem kitisztul, ahogy levegőért kapok. Pihegve lopom az éltető oxigént, mellkasom belerázkódik a levegőért folytatott türelmetlen küzdelembe.
- Miről zagyválsz te itt? – Halk suttogás, csupán ennyit tudok kierőltetni remegő ajkaim közül, félek, hogy ha nem így reagálnék szavaira, még mélyebbre süllyednék a boldogság veszélyes, forró hullámai között.
Tényleg nem értem. Őszintén.
Hogy szerethetne belém egy többezer éves arkangyal?
Egyszerűen képtelenség… még ha az én szívem minden apró porcikája vakul szereti is Őt, fordítva ez lehetetlen.
Az sem biztos, hogy szeretem. Lehet, hogy csak csodálat, ámulat, sóvárgás az elérhetetlen után.
Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy megkülönböztessem ezeket az érzéseket.
Hirtelen mászik le rólam, csupán egy pillanatig tart az egész, megborzongok a testéből áradó melegség hiányától, de mire a hűvös reszketés szétáradhatna testemben, már némán felnyikkanva vágódok mellkasához. A karomnál fogva ránt magához, a mozdulat ijesztően heves, de a legkevésbé sem durva vagy erőszakos.
Ugye nem mérges?
Nem… ismerem már, milyen az amikor Ő mérges, és ez távol áll attól.
Szétcsapódnak szárnyai, a tollak hangosan süvítve súrolják a szoba dermedt levegőjét, a lendületes mozdulattól porszemecskék milliói reppennek fel, a levegő csillog, lassú táncot járva kavarog körülöttünk Raphael angyalpora. A késő délelőtti napfény megvilágítja a tömény aranyfelhőt, varázslatosan szépséges fények játszadoznak a megcsillanó szemcséken.
Arra sincs igazán időm, hogy őszinte ámulatba zuhanjak, Raphael a fülemhez hajol, halkan, lágy, dallamos hangon suttogja a mágikus erővel nyugtató szavakat.
- Bízz bennem. – Testem megfeszül, ahogy szívverésem felgyorsul, a szavak hosszan keringnek elmémben, mígnem szívem legmélyebb zugaiban találnak sötét nyugalomra.
„Bízz bennem.”
Oh, arkangyal… ha tudnád, mennyire feleslegesek ezek a szavak.
Hiszen már így is a szívem, a lelkem összes bizalmát csak te és te uralod egyedül.
Ellazulnak izmaim, végtelen, vak odaadással simulok az erős karok megtörhetetlen ölelésébe. Érzem, hogy kirepülünk, talpaim elszakadnak a biztonságérzetet, védelmet nyújtó szilárd talajtól, mégsem árad szét mellkasomban a várt jeges, fagyos félelem.
Látásom homályossá válik, szemeim könnybe lábadnak a szembeszél, erős süvítésétől, a légzés mintha egyre nehézkesebb lenne, ahogy ritkul az oxigén a levegőben.
Lenézek, Urramék hatalmas palotája egészen kicsinynek, szinte játékkastély méretűnek tűnik, alattunk végtelen, elsötétedő mélység tátong, s testemen most először száguld végig a szívetmardosó rettegés.
Mi… mit művel? Hová visz?
Félek… nem akarok ennél magasabbra menni… nem kapok levegőt… szűkül a mellkasom és görcsbe ugrott a gyomrom… miért csinálja ezt?
- Hunyd be a szemed! - Raphael hangja halkan, elhalón visszhangzik gondolataim között, s én képtelen vagyok eldönteni, hogy az elmémbe suttogta a lágy utasítást, vagy a szavak a fülemen keresztül jutottak a kusza, kavargó gondolatok közé.
Talán megérezte a növekvő félelmemet? Érezte a szívemben feléledő kétségbeesett rettegést?
Lehet…
Gondolkodás nélkül követem utasítását, arcomat mardossa a hideg, fagyos szél, minden porcikám libabőrössé válik a hűvös levegőtől. Hajunk csiklandozza bőrömet, magam sem tudom eldönteni, hogy a szőke, vagy a barna tincsek csapódnak arcomba, szaggatott, mély levegőt véve kapaszkodok Raphael engem ölelő kezeibe.
Megállunk.
Mellkasomról váratlanul tűnik el a súly, mellyel a heves, gyors repülés nehezítette légzésemet, s halkan kapok levegőért.
- Nézd, Jonathan... – Halk, borzongató szavakkal szólít meg, s én lassan teszek eleget az utasításnak. Felemelem ólomsúlyú szemhéjaimat, s ebben a pillanatban hálát adok az égnek, hogy az imént vettem egy mély lélegzetet. Bennem reked a levegő, teljesen ledermedek a látványtól.
Előttünk hófehér, tömény, átláthatatlan lepelként terülnek el a felhők, mintha egy puha, kellemesen selymes szivacstenger felett állnánk, s a kellemes látvány szinte hívogatja kezeimet egy érintésért. Mintha tényleg tömény lenne. Mintha meg tudnám fogni, és kitépni belőle egy darabot, hogy az arcomat simogassa a lágy puhaságával. Mintha sétálni tudnék rajta, és kényelmesen elhelyezkedve figyelhetném a földön történő eseményeket egy távoli, biztonságot nyújtó helyről.
Varázslatos.
A nap fénye lágyan játszadozik a bolyhosnak tűnő felhőkön, néhol szürkésebb árnyékokat festve a vakító fehérségbe, de ez csak még tovább növeli az ámulatba ejtő látványt. A fényes, világoskéken tündöklő égbolt körülöleli a meseszép felhőtakarót, a végtelen távolban a napsugarak mintha eggyé olvasztanák a felhők fehérségét az ég rikítóan kék színével, s észre sem veszem, ajkaimra csodálattal teli mosoly költözik.
Ezért hozott ide? Hogy ezt megmutassa?
Annyira gyönyörű. Vajon tudta, hogy ennyire tetszeni fog?
Miért?
Miért tesz meg értem ennyi mindent?
- Soha életemben nem láttam... ennél szebbet... – Halkan suttogom a szavakat, pedig tudom, hogy felesleges próbálkozás… a szívemben érzett csodálatot lehetetlen szavakba önteni.
Lassan, bizonytalanul nyújtom ki kezemet, mintha meg akarnám fogni a felhők hófehér puhaságát, de az anyagtalanul siklik ki ujjaim közül, csupán hideg vízcseppekkel bizonyítva, hogy nem a képzeletem szüleménye létezésük.
Őrület… tényleg nem képzelődöm?
A fagyos levegő szinte csontomig mar, de nem tud érdekelni a fagyos reszketés, s mikor megérzem Raphael ajkait fülemhez simulni, a hideg emléke is elpárolog testemből, hogy az érzelmeim forró lángja vegye át a helyét.
Nem tudok gondolkodni…
Még ahhoz is gyengének érzem magamat, hogy megköszönjem…
Túl szép…
- Amikor majd szemben állsz az igazi gonosszal, jusson eszedbe amit most látsz. Történjen bármi rossz és bármi jó, az ég mindig kék marad, s a felhők amelyek életet adnak a földnek, mindig itt lesznek. – Mintha mágikus, bűverejű dallammal másznának fülembe oltalmazó, oktató szavai, elkábít, megnyugtat, felizgat, megrémiszt, vágyakozással tölt el, mélyebb szerelmet ébreszt a vonzalomból, örök, vak hitet a bizalomból.
Megremegek. Nem úgy mint eddig. Ez a remegés más.
Forróságot és fagyosságot hordoz magában, tartózkodást és vak, hűséges kötődést lehel bizonytalan szívembe.
Nem tudom, miért ezek a szavak váltották ki belőlem, nem tudom miért pont most tört el a mécses, érzelmeim lávaként zúdulnak mellkasomra olyan hévvel, hogy beleszédülök az érzésbe. Eddig is tudtam… igen, eddig is tökéletesen tisztában voltam vele…
… mégis… mintha csak most fogtam volna fel igazán, hogy ki is tart a karjai között.
Hogy egy ősöreg arkangyal, egy rettegett hatalmú, félelmetes, könyörtelennek mondott vezető ölel ilyen szorosan, ilyen birtoklón a bizonytalan határvonalon, ahol az örökre elválasztott ég és föld összeolvadva egyesülhet.
De ez az egyesülés csak illúzió, hamis látomás csupán, nem több. A halandó, elenyészésre ítéltetett föld és a végtelen, örök égbolt soha nem érhet össze, soha nem válhat igazán eggyé.
Soha.
Kinyújtanám kezemet, ismét végigcirógatnám a tapinthatatlan anyagot, de nem mozdul kezem. Fejemet fáradtan döntöm hátra, Raphael lassan mozgó mellkasán találok támaszt, hogy lecsillapíthassam kavargó gondolataimat.
Igen… az ég mindig kék marad és a felhők örökre itt lesznek…
… pont mint ahogy Raphael is örökre velem maradna, ha ezt kérném tőle.
Örökre… milyen nevetségesen szubjektív, semmitmondó kifejezés.
Ami az én végtelenségem, az számára alig egy pillanat, egy szemhunyás, egy elillanó másodperc.
Még ha komolyak is a szándékai, még ha valóban szeret is, ez soha nem fog változni.
Mert az ég mindig változatlanul kék marad és a napsugarak mindig új, mindig változó életeket, földi teremtményeket fognak cirógatni a melegségükkel, és ez így van rendjén.
Igen… ennek így kell lennie.
- Mindig… - Halk sóhaj, torkom összeszorul. Nem engedem ki a könnycseppjeimet. Nem szeretném, hogy azt higgye, nem örülök, hogy elhozott ide.
Bárcsak megcsókolhatnám.
Át szeretném ölelni…
Lehunyom szemeimet, engedem hogy a fájdalmas gondolatokat kitörölje fejemből a hideg szél, még ha azok mély nyomokat, lüktetőn figyelmeztető kínokat hagynak is maguk után.
- Úgy van. Mindig. – Elmosolyodom, de mosolyomból hiányzik a jókedv, az öröm. Hála, csodálat, szerelem tükröződik tekintetemben, de nem nézek rá. Nem szeretném, hogy lássa.
Hosszú, néma másodpercek telnek el, bőröm lassan megszokja a hideg mardosását, szemeim hozzászoknak az erős, káprázón vakító fényhez.
Tényleg beleszerettem volna?
Vajon mi történik, ha a föld megkívánja az ég káprázatos varázsát? Mi történik ha sóvárgást érez a tapinthatatlan, a megfoghatatlan iránt?
Hófehér szárnyak emelkednek ki a felhők közül, talán észre sem venném, ha Urram éjfekete tincseibe nem tépne bele a szél, s azok nem lepleznék le őt fekete selyemként hullámozva teste körül. A napsugarak lágyan cirógatják alakját, szinte ragyogó fényességgel ajándékozva meg őt, testem megremeg a lélegzetelállító látványtól.
Vajon Raphael is ilyen gyönyörű távolról nézve?
Vajon az Ő alakja is mintha tündökölne, mintha ragyogna a napfényben?
Igen. Biztos vagyok benne. Az angyalok beleillenek az ég vakító szépségébe.
Az emberek fakósága nem ide való.
Apró, égető könnycsepp folyik végig arcomon, ha nem marná, tépné kihűlt bőrömet a forró csiklandozása, talán észre sem venném.
Urram közelebb ér hozzánk, ajkain mennybe illő, varázslatos mosoly ül, tekintete tiszta, nem látom benne a hűvös fenyegetést. Ki ez a férfi?
- Jonathan, Raphael. – Lágy, természetfelettien dallamos hangszín, hiányzik belőle minden, ami földinek, emberinek mutatná. Mintha az ég szólalna meg gyengéd gondoskodással.
Még soha nem láttam Urramot ennyire nyugodtnak és kedvesnek, ugyanakkor most tűnik a legkevésbé emberinek is szememben. Talán azért mert a düh, a harag mind főként emberi tulajdonságok.
A nevemen szólított. Miért?
Nem értem.
Raphael halkan viszonozza a köszönést, beleborzongok, ahogy érzem leheletét bőrömön, s csupán most veszem észre, hogy a változás rajta is megmutatkozik. Eddig miért nem tűnt fel? Mintha az Ő hangja is más, lágyabb, gyengédebb, dallamosabb, varázslatosabb lenne.
- Sajnálom, hogy megzavartam szerelmetek perceit. – Szemeim tágra nyílnak, szívverésem felgyorsul szavai hallatán, melyekből hiányzik a szokott gúny, az irónia, s a forróság olyan furcsán, idegenen hat kihűlt testemben, hogy megremegek tőle.
Honnan… honnan veszi, hogy… vagyis inkább… honnan tudja?
Miért érzem úgy, hogy magyarázkodnom kell?
Miért érzem úgy, hogy tagadnom kell?
Nem tudok ellenállni az érzésnek…
- Miről zagyválsz? Mi csak repülünk kicsit… - Halkan, zavartan hajtom le fejemet, arcom mintha égne, a hideg szél egyre kellemetlenebbül csípi bőrömet.
- Lecsillapodtál? – Raphael hangja hideg, kissé hűvös, nincs benne az a lágy melegség, mint mikor hozzám beszél, s ez a tudat kellemes érzéseket ébreszt szívemben, szinte el is felejtem a fejemben kavargó fájdalmas gondolatokat, a kételyeimet.
Urram bólint, majd halkan szólal meg.
- Michaela bevallott mindent, és elvezetett a cselszövőhöz. Már halott, ő maga végzett vele. – Ajkaimat összeszorítom, hosszút pislogva kényszerítem magamat némaságra. Azt hiszem jobb, ha most magamba fojtom a szavakat. Nem akarom tudni, hogy miként kényszerítette vallomásra azt a nőt. A szeretőjét… igen… jobb ha nem tudom. - Tessék. – Felénk nyújt valamit, s mivel Raphael engem tart kezeivel, én veszem át a meglepően kicsiny tárgyat, szemeimbe kétkedés költözik.
Ez most komoly? Tényleg ez az? Az oké, hogy szépen csillog meg minden… de… nem túl kicsi?
- Ez lenne a pajzs? De hiszen ez akkora, mint egy lego katonáé! Biztos ez az? Nem tévesztetted össze valami mással? – Ajkaimon meggondolatlanul csúsznak ki a szavak, szemeim tágra nyílnak, mikor rádöbbenek, hogy kihez is beszélek ilyen tiszteletlenül, fejemen rémisztő gondolatok tömkelege száguld végig.
Még ha meg is védene Raphael… ilyen magasban Urramnak csak annyit kéne elérnie, hogy eleresszen.
Mellkasomban jeges félelem árad szét, szinte érzem a zuhanás fájdalmas, fullasztó érzését, minden porcikám felsikít, ahogy szívemben ismét feléled a tériszony, amit Raphael erős ölelése ölt ki belőlem az első repülésünkkor.
- Nem! – Urram haragosan dörren rám, de hiányzik belőle az állatias vadság, az őrület, s én csodálkozva pislogok rá, ajkaim megremegnek a megkönnyebbüléstől. Mi történt vele? Miért nem olyan vad és kegyetlen? Hova tűnt az a férfi, aki nekem ugrott, mikor elmondtam az igazságot Michaeláról? - Vegyél lakatot a kedvesed szájára, szörnyen idegesít mindenkit. – Ajkaim tátva maradnak a felháborodástól, de nem akarom túlfeszíteni a húrt, szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy lenyelem a szavaimat, de a lüktető érzés elpárolog, ahogy érzem Raphael ölelő karjait megszorulni testem körül.
- Engem nem. – Szemeim tágra nyílnak, érzem, hogy arcom ismét vérvörös árnyalatot vesz fel, szívem mintha a fülemben dübörögne, ahogy lehajtom fejemet. Hallottam… hallottam a hangján, hogy mosolyog… miért… miért kell mindig ezt csinálnia? Miért vagyok ilyen fontos neki? Nem értem… nem értem… nem értem…
Tekintetem ismét a kezemben lévő pajzsra siklik, ujjaim megremegnek, mintha csak attól tartanék, hogy elég egy figyelmetlen pillanat, az apró tárgy kicsusszan kezemből és a mélybe zuhan.
- Michaelával mi lesz? – Hangom halk, szinte át sem gondolom, hogy mit kérdezek.
Kíváncsi vagyok… hiszen miatta lopták el a pajzsot… hiszen tulajdonképpen ő okozta az egészet. Vajon miféle büntetést kap? Vagy elég volt a kínvallatás, amin áteshetett? Nem tudom…
Urram arca egy pillanatra elsötétül, szárnyai megrezzennek ahogy közelebb reppen hozzánk, minden izmom megfeszül a félelemtől, ahogy egészen közel hajol, ujjaimmal görcsösen szorítom a csillogó pajzsot.
Miért tükröznek mély, végtelen fájdalmat azok a borostyánsárga szemek?
Miért szorult össze a szívem a látványtól?
Ki ez a férfi? Mert hogy nem ugyanaz, akit ott lent megismertem, az biztos.
- Tudod-e kicsi halandó, miért gyűlölöm még a magadfajtát? Mert képesek vagytok belehalni a szerelmi bánatba. Irigyellek titeket. Pokolian. – Szavai halkan, lágyan másznak fülembe, olyan keserűség és fájdalom tükröződik bennük, hogy remegésre késztetik testem minden porcikáját. Szemeim tágra nyílnak, mégsem látok semmit a felgyűlő könnycseppektől.
Nem tudom, hogy a sajnálat, az együttérzés ébreszti e gyötrő kínomat vagy az emlékeztető, hogy milyen végtelenül áthághatatlan szakadék van közöttünk.
Irigyel?
A világ leggyönyörűbb férfija. Egy nagyhatalmú arkangyal. Irigyli az embereket.
Milyen hihetetlen, mégis mennyire…
… mennyire érthető.
Mire felébredek a fájdalomból, Urram eltűnik, s mi ismét kettesben maradunk. Zavar a ránk ereszkedett csend, de megtörni sem vagyok képes. Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, hogy egyáltalán kell e mondanom valamit. Talán jobb lenne, ha nem feszegetném a témát… talán jobb lenne, de soha nem voltam az a fajta, aki igazán jól tudja, mikor kell csendben maradni.
Ajkaimat szólásra nyitom, de nem jönnek ki hangok a torkomon, képtelen vagyok szavakba önteni a fejemben tomboló kérdéseket. A torkom mintha túl szűk lenne, ahhoz, hogy megszólaljak, ezért a szemeimet lehunyva próbálom megszólítani Raphaelt a gondolataimon keresztül, a lassú mozdulattól végiggördül pár könnycsepp az arcomon, ismét perzselve, égetve fagyos bőrömet.
Raphael…
Megremegek, ahogy elmémbe kúszik Raphael jelenlétének nyugtató, frissítő érzése, s mintha gyógyító elixírként folyna végig testemen a belőle áradó kellemes melegség.
Igen?
Hangja visszhangzik fejemben, újra és újra kényezteti kihűlt testemet, gyengéden cirógatja szomorú, elgyengült szívemet.
Nagyon fázom, kérlek vigyél le innen…
Nem válaszol, csupán a halk, nyugodt szárnycsapások mutatják, hogy hallotta kérésemet, lassan mozdulunk meg, s én ösztönösen hunyom le szemeimet, hogy mikor áttörjük a vastag felhőréteget, ne kelljen látnom a lábunk alatt tátongó mélységet.
Percek telnek el, nem szólalunk meg, de még hosszan érzem Raphael nyugtató, kellemesen simogató érzését elmémben, a jelenléte elmossa, száműzi a fájdalmat szívemből.
Lassan emelem fel szemhéjamat, mikor már egy leheletnyivel melegebb szellő ölel körbe minket, hálásan mosolyodom el, mikor megpillantom, milyen alacsonyan repülünk. Ha kinyújtanám kezemet, talán megérinthetném az erdő lombjait…
- Most már hazamegyünk, igaz? – Halkan szólalok meg, tekintetemmel lágyan simogatom az alattunk elterülő tájat, a felhők sűrű takarója csupán néhány apró lyukon engedi a napfénynek, hogy melegségével kényeztesse a haldokló fákat. Közeledik a tél… már érezni a fagyok hideg leheletét a levegőben.
Raphael ajkainak érintését érzem halántékomon, néma puszit lehel bőrömre, majd mosolyogva, mély, kissé rekedtes hangon suttog fülembe, még a hátamon is feláll a szőr a borzongástól, ahogy sóhaja simogatja bőrömet.
- Igen. Haza. – Szemeim tágra nyílnak, mikor rádöbbenek, hogy mit is mondtam.
Nem úgy gondoltam… én… nem azért mondtam…
Nem mintha Raphael otthonát tekinteném a sajátomnak…
Én csak… még mindig jobb, mint Urramék rideg kastélya…
- Nem úgy értettem. – Durcásan dünnyögve kezdek ösztönösen magyarázkodni, nem válaszol, de valamiért tudom, hogy mosolyog. Minden porcikám érzi, hogy meleg mosolyra húzódnak ajkai, tekintete szinte simogat.
Miért… miért mosolyog egy ilyen apróságtól?
Miért vagyok ilyen fontos neki?
Miért örülök ennyire?
Nem kapok levegőt… látni akarom, de félek hátra nézni. Meg akarom csókolni, de félek, hogy ha megérintem szertefoszlik a látomás.
Eltelik pár perc, ismét csend ereszkedik ránk, de már nem feszültségtől terhes. Kellemes, nyugodt melegség ölel minket, szinte az ölelésébe simulok, s a békés pillanat felbátorít, ajkaim ösztönösen nyílnak szólásra.
- Raphael… miért tükröződött olyan szívszorító fájdalom Urram szemeiben? – Hangom halk, kissé félénk. Nem szeretném, ha félreértené az aggodalmamat. Nem szeretném féltékennyé tenni, még akkor sem, hogyha ez csak az irántam érzett szerelmét, birtoklási vágyát bizonyítaná. Már bebizonyította… nem szeretnék feleslegesen fájdalmat okozni neki. Már egyáltalán nem szeretnék fájdalmat okozni neki…
Halk sóhaj szökik ki ajkai körül, talán észre sem veszi, hogy közelebb húz magához, szívverésem felgyorsul, ahogy az egyik keze mellkasomra csúszik és úgy tart meg.
- Sokan nem elég erősek, hogy egyedül elviseljék az öröklét súlyát, Jonathan, viszont keveseknek adatik egy igaz társ, egy hűséges szerető, aki mindvégig elkíséri az úton, aki megmenti elméjüket a sötétségtől… aki emberibbé teszi őket… - Rövid szünetet tart, ahogy ajkaival végigcirógatja fülcimpámat, gyomrom egészen apróra zsugorodik. – Urram őszintén beleszeretett Michaelába, és annál nagyobb fájdalom nem létezik, mint mikor önmagadnak kell rádöbbenned, hogy egy viperát melengetsz a mellkasodon. – Megremegek a durva szavaktól, alig láthatóan bólintok, s most először tényleg őszinte sajnálatot érzek Urram iránt. Nem csoda hát, hogy az elméjét fogságba kerítette az őrület sötétsége. A gyűlölet, a keserűség, a fájdalom sok mindenre képes. De miért… miért nem hagyja el Michaelát? Miért nem keres mást? Mást, aki jobban megbecsülné? Vagy már késő lenne? Lehet…
Képtelen vagyok tovább faggatózni, mellkasom megreszket, s halkan, szinte suttogva szólalok meg.
- Raphael… magad felé fordítanál? – Kezei szorosabban ölelnek át, lassú szárnycsapásai még lomhábbá vállnak, ahogy megtorpan a levegőben, s lusta, hosszú csapásokkal tart minket egy helyben, miközben maga felé fordít. Már nem félek, nem rettegek tőle, hogy leejt, hogy lezuhanok. Nem… már képtelen vagyok félelemre, mikor az Ő karjaiban vagyok.
Arkangyal… vajon van róla fogalmad, hogy a te hálód még Urram sötét pókhálójánál is sokkal veszedelmesebb?
Te nem az elmémet szőtted be sűrűn, áthatolhatatlanul, eltörölhetetlenül… nem… a szívemet.
Átölelem a nyakát, arcomat a vállgödrébe temetve bújok hozzá, s Ő halkan, rekedtes hangon dörmög a fülembe, egyik kezével a hátamat, másik kezével a fenekemet simítva húz magához.
- Biztos vagy benne? Mindjárt a folyó fölé érünk, és onnantól gyönyörű lesz a kilátás. – Elmosolyodom, kissé megmozdítom fejemet, ajkaim nyakának forró bőrét cirógatják. Hallom, ahogy dobog a szíve.
Milyen őrült, milyen vad, észveszejtő tempó…
És én még azt hittem, hogy maga vagy a megtestesült nyugalom, Raphael.
Lelepleztelek.
Milyen titkot rejtesz még? Kiderítem… mindet…
Szabad kezemmel a hajába túrok, finoman simítom tincsei közé ujjaimat, melyek még mindig kissé nyirkosak, nedvesek. Nem csak ajkaim mosolyognak, szemeimben is tükröződik a szerelmes pillantás, finoman simítom arcomat az övéhez, hogy a fülébe suttoghassak.
- Nincs az a kilátás, ami kárpótolná, hogy nem ölelhetlek át. – Jól érezhetően megborzong, oldalra fordítja arcát, szinte ajkaimba marva követel forró, szenvedélyes csókot, mohón, követelőzve tör egyre mélyebbre számban, s én felnyögve adom meg magamat a rám szakadt szenvedélynek.
Kipirulok, szinte ég a bőröm, a hidegnek, ami minden porcikámat átjárta, már az emléke sem létezik. Éget, perzsel, lángol a belőle áradó vágy, és most először… most először érzem azt, hogy nem én vagyok a kiszolgáltatottabb fél…
Arkangyal… hogy lehet, hogy ennyire sebezhetőnek tűnsz a szememben?
Hogy leheltél aggodalmat és féltést szívembe, mikor kívülről megközelíthetetlen, sérthetetlen vagy?
Miért érzem úgy, hogy gondoskodnom kell rólad? Boldoggá akarlak tenni…
Rettegek a gondolattól, hogy egyszer a te tekintetedben kell látnom azt a fájdalmat. Rettegek. Abba én halnék bele.
Elszakadnak ajkaink, zihálva temetem nyakába arcomat, olyan szorosan ölelem magamhoz, hogyha nem egy arkangyal lenne, attól tartanék, hogy összeroppanna az erőmtől. Azt hiszem ez a veszély vele soha nem fog fenyegetni.
A lábaimat a dereka köré fonva simulok teljesen hozzá, s így eléggé megtartom magam ahhoz, hogy egyik kezével lágyan simogathassa nedves hajtincseimet, megborzongok a cirógatásától, szívverésem felgyorsul, ahogy furcsa gondolatok törnek utat maguknak fejemben…
… ha visszaértünk az otthonába, akkor… mit fog csinálni? Kettesben leszünk, és… tudom, hogy most képtelen lennék visszautasítani Őt.
Nem… ez nem jó megfogalmazás. Nem az a baj, hogy nem tudnám visszautasítani…
… az a baj, hogy nem akarnám. Annyira vágyom rá. Mindenére. Érezni akarom. azt akarom, hogy ne csak én veszítsem el az önkontrollt. Látni akarom a nyugtalan, kiegyensúlyozatlan énjét. Látni akarom azt az oldalát, amit másnak nem mutat. Csak nekem.
Szinte teljesen elpirulok a gondolataimtól, örülök, hogy most nem látja az arcomat.
Vajon képes leszek segíteni neki? Képes leszek rá, hogy emberibbé tegyem Őt?
Még ha nincs is sok időm rá… legalább egy kicsit…
Meglepetten emelem fel a fejemet, mikor Raphael szárnyai megállnak, szemeim tágra nyílnak, ahogy rádöbbenek, hogy megérkeztünk. Olyan puhán, könnyeden landolt, hogy szinte észre sem vettem mozdulatait, testem megborzong a vágytól, pedig még hozzám sem ért.
Egyenesen az ágyhoz sétál, szemeim még jobban elkerekednek, ahogy finoman fektet el a hófehér selyemlepedőn, hajam szétterül mellettem, szinte körbeöleli testemet. Riadtan, mégis vágytól csillogó szemekkel figyelem, ahogy megtámaszkodik fölöttem, szárnyai megrebbennek a pillanatban, amikor ajkaink találkoznak, kezeimet a fejem fölött tartva szorítom ujjaim között a pajzsot, a szorítás görcsössé válik a remegéstől, mikor ujjai puhán, mégis birtoklón simítják végig oldalamat.
Halk nyögés szakad ki ajkaim közül, kissé oldalra fordítom fejemet, hogy alig hallható suttogással megszólalhassak.
- Raphael… a pajzs… biztonságba kéne helyezned… - Valószínűleg mindketten tudjuk, hogy szavaim csupán ürügyként szolgálnak, s Ő egy lágy csókot hint nyakamra, majd finoman csúsztatja ki ujjaim közül az apró tárgyat.
- Tudom. – Nem néz vissza rám, az ablakhoz sétál, s a pezsgő, forrongó vér könnyedén hűl ki ereimben.
Ugye… ugye most nem mérges? Ugye nem bántottam meg? Én… nem akartam ellökni magamtól… megint…
- Hová mész? – A válla fölött pillant vissza rám mielőtt kirebbenne a nyitott ablakon, ajkaira lágy, halovány mosoly kúszik aggodalmas, a bűntudattól rekedtes hangom hallatán.
- A new yorki angyaltoronyban nagyobb biztonságban lesz a pajzs. Amíg nem vagyok itt, vegyél egy forró fürdőt, jót fog tenni a meleg. – Elszomorodva hajtom le a fejemet, alig észrevehetően bólintok, lassan mászom az ágy szélére. A hangja törődő volt és kedves, mégis… mégis távolságtartónak tűnt.
Ugye tényleg nem haragszik? Én… akarom Őt… csak annyira félek…
Vajon fájni fog?
Nem… csak magamat csapom be azzal, ha azt mondom, hogy a fájdalomtól félek. Hiszen azt már megszoktam a munkám során.
Attól félek, hogy túl jó lesz. Attól félek, hogy még ennél is jobban magához láncol.
Ismét elfordul, de képtelen vagyok elengedni, ajkaimon ismét kicsusszan neve, hogy megállítsam a mozdulatban, s Ő elmosolyodva fordul felém.
- Siess vissza. - Halkan, elvörösödve suttogom az utasítást. Izmaim megfeszülnek, ahogy lassú léptekkel sétál hozzám, felránt az ágyról és magához ölel, hogy forró, fülledt csókkal kábítson el. Ujjaimmal a rajta lévő lenge ingbe markolok, szinte tépem a hófehér anyagot, s résnyire lehunyt szemhéjaim mögül látom ajkait széles mosolyra húzódni.
Szívem kihagy egy ütemet, még a levegő is bennem reked a boldog, jókedvű mosoly láttán, ujjai a hajamba csúsznak, hogy magára vezesse tekintetemet.
Miért… miért néz így rám?
Igen… ez az a férfi, akibe beleszerettem.
- Sietek. Te pedig pihenj. Mikor hazajövök, szeretkezni fogunk, Jonathan. – Szemeim elkerekednek, arcom egy szempillantásnyi idő alatt vesz fel pipacsszínű árnyalatot, ajkaim tátva maradnak, de megszólalni képtelen vagyok.
Mit… mit mondott? Ezt… jól értettem?
Eddig is tudtam, hogy azt szeretné, de miért… miért mondja ki így?
Ez annyira… jellemző…
A gondolataim is megdermednek, mielőtt kiötölhetnék egy hatásos visszaszólást, mielőtt a meglepettséget, a sokkot felháborodás válthatná fel, az ablak felé lép, s egy könnyed, légies mozdulattal reppen ki a végtelennek tűnő mélységbe.
Hosszú másodpercekig meredek utána, tekintetemmel követem távolodó alakját, ajkaim még mindig remegnek, olyan hevesen ver a szívem. A kezeimet összefonom mellkasom előtt, testemet különös, eddig nem ismert izgatottság keríti hatalmába. Egy kicsit hasonlít ahhoz az izgatottsághoz, amit küldetés közben érzek… majdnem ugyanaz, mégis teljesen más.
Ez már nem csak testi vonzalom… tudom… hiszen akkor nem vágyódnék utána akkor is, mikor nincs velem. Minden porcikámnak hiányzik a közelsége…
Raphael… siess… kérlek…siess vissza hozzám.
Még mindig az ablak előtt állva nézem a tájat, először apró, majd egyre nagyobb, sűrűbb cseppekben kezd hullani az eső. Tipikus őszi időjárás…
Hosszú másodpercekig figyelem megbűvölten a záport, ajkaimra apró, halovány mosoly költözik. Milyen csodálatos látvány…
…mintha esőben eggyé válhatna az egymástól örökre elválasztott föld és ég.
|
| Levi-sama | 2011. 05. 12. 21:04:25 | #13587 |
Karakter: Raphael arkangyal
Odabent azt kapom, amit vártam. Amíg kint beszélgettünk Jonathannal, Michaela és Urram összeszólalkoztak. Szinte tapintható a levegőben vibráló feszültség.
- Ki vele vadász, azt mondtad, hogy szagot fogtál – mordul fel Urram.
Jonathan felül egy íróasztalra, szemei dühösen villannak. Bele fogja mélyeszteni a kis fullánkot Urram szívébe, akármit is teszek, pedig odakint beszéltünk, tudja jól, hogy mennyire nem jó dolog egy háborodott elmével gonoszkodni.
- Csak nem… szükség van rám? Nélkülem soha nem tudja meg, hogy mit csinált a nője, igaz?
Urram feldühödik, majd kirobban belőle a nevetés. Pontosan tudom, hogy ettől függetlenül még mindig veszélyes.
- Nehogy azt hidd, hogy ilyen hangszínt engedhetsz meg magadnak, csak mert szükségem van rád. Azt hiszed, nem tudlak kényszeríteni, hogy bábként táncolj egy csettintésemre?
Felizzik jéghideg mágiája, és mielőtt bármit tehetnék, elbűvöli.
- Urram! – dörrenek, hangomba az ég morajlása vegyül, ahogy erőm felizzik. Elengedi őt, és felém fordulnak a parázsló szemek. - Hogy merészeled?! Megmondtam neked, hogy a védelmem alatt áll.
- Ha azt akarod, hogy túlélje ezt a napot, köss csomót a nyelvére!
Mielőtt megszólalhatnék, hogy inkább az övére kötném azt a csomót, Jonathan rekedtes, halk hangja avatkozik közbe.
- Elnézést. – Okos szemei csillogva néznek ránk, és ügyesen el is tereli a témát. - Akkor a lényegre is térek… Talán ahelyett, hogy egész éjjel egy szerencsétlen, tudatlan szolgát kínoz, inkább figyelhetne arra, hogy merre kóborol a nője.
Visszavonom. Urram nekiront, de elkapom a nyakánál fogva, fogaimat csikorgatva. Szívesebben tekerném ki a kis vadászom nyakát is. Majd elbeszélgetek vele arról, hogyan kell egy nagyon erős és veszélyes őrülttel beszélgetni anélkül, hogy ne ölesse meg magát néhány másodpercen belül.
Urram pokoli erős. Minden energiámat be kell vetnem, megnyílnak belső erőtartalékaim, bőröm és szemeim fehéren felizzanak.
Szétárad bennem a nyugalom, az a hideg, mindent megfagyasztó béke, amelyet megérezve Urram azonnal meghátrál. Tudja, hogy felkészültem a harcra, és akár meg is ölöm, ha az kell, hogy véget vessek ennek.
- Hallgasd végig, amit mond – utasítom. Szót fogad, Jonathan folytatja.
- Michaelán egy ismerős szagot érzek. Ezt éreztem a halott angyalon is. Valószínűleg a megkínzott fickó társa vagy főnöke. Mivel tegnap még nem volt rajta, és itt sem éreztem hasonló szagokat, ezért Michaelának ki kellett mennie éjszaka.
Egy ordítás.
- Hazudsz! MICHAELA!
- Nem igaz! Hazudik! Nem igaz!
Elé állok, eltakarom előle Jonathant.
- Nem hazudik. Tudom.
- Urram, kinek hiszel? Ennek a korcsnak vagy nekem? – sikítja Michaela, hangja közel sem angyali.
- Majd én megmondom, hogy hazudik e.
Már későn ragadom meg a nyakát, és meglep amikor felmordul.
- Kilökött! Mégis hogyan?!
- Jonathan erősebb, mint hinnéd, téged pedig legyengít az őrület. Ha meghazudtolod Jonathan szavát, az olyan, mintha az enyémmel tennéd, Urram. Ne merészelj még egyszer a fejébe mászni! Inkább Michaelán kérd számon az igazságot!
Nagyon unom már ezt. Inkább végeznem kellene mindkettőjükkel, és egy nagyobb problémával kevesebb lenne.
Talán megérzi rajtam, talán őrült haragja más célpontot talált, eltűnnek Michaelával együtt.
Sajnos nem tudnak végezni egymással.
Az asztalon ülő vadász felé fordulok. Előtte állok meg.
Egyszerű. Végtelenül egyszerű az egész. Hogy nem láttam eddig? Nincs más megoldás, mint Urramot megölni, Michaelát pedig addig kínozni, amíg fel nem töröm elméjét, és megtudom hol a pajzs.
A vadász pedig?
Csak útban van. Használom ameddig hasznos, s aztán egyszerű és gyors hal...
Arcomon egy meleg érintés. Végigfut bőrömön, akár egy forró könnycsepp, s a nyomán melegség és törődés áramlik szét bennem. Olyan jó... olyan kedves. Borzongva hunyom be szemeimet, a hideg, kegyetlenül logikus gondolatok elfonnyadnak.
Puha szája enyémre szorul, nyelve meleg és nedves. Édes vanília és jázmin illata, akár a nyári szél, végigsöpör testemen. Jonathan megdermed, és ebben a pillanatban felszakad belőlem egy megkönnyebbült sóhaj. Ó egek... el sem hiszem, hogy képes voltam arra gondolni, megölném őt. Soha... soha...
Hálásan csókolom meg, remegve élvezem ahogy hajamat fésülgeti ujjaival. Finoman, alig észrevehetően csalogat, hív magához, mint egy tökéletes szerető, s én nem állok ellen a kísértésnek. Már az asztalon fekszik teljesen, s én fölötte. Nyakának édes vanília íze van, érzem ahogy verdes szíve a mellkasában, megvárom amíg az enyém is követi az ütemét, s csak ezután emelem fel a fejem, hogy láthassam őt. Könnyes mosolyt kapok, a legszebbet amit eddig kaptam tőle. Megkönnyebbült, halk nevetéssel öleli át a nyakam.
- Köszönöm – súgja. Behunyom a szemem. Jól tudom miért történt mindez, és nem hibáztatom, hogy bizonyosságot akart kapni szándékaim komolyságáról, azt sem rovom fel a szemeire, mennyire önző dolog volt ez tőle. Még nagyon fiatal, másképp gondolkozunk. Ha ő elfogadja ősöreg szeretőjének hibáit, én sem tehetek mást vele szemben.
Engedelmesen simul hozzám, szürkés szemeiben apró ezüst pettyecskék csillognak, vágyának illata felerősödik. Jázmin? Igen... szóval jázmin illatod van, ha felizgulsz? Ujjaim megfeszülnek az asztallapon, ágyékom forrón feszül nadrágom anyagának.
- El akarsz csábítani, Jonathan? – mosolyogva hajolok füléhez, és ő olyan érzékien nyög fel, amelyet csókkal kell jutalmaznom.
- Azt akarom, hogy kitöröld a testemből az Urram iránt érzett vágy emlékét.
- Urram sötétsége olyan, mint a pókháló. Rád ragad, érzed a jelenlétét, de nem látod. Meg kell tisztítanod az elmédet, de erre ne használd fel azt, ami köztünk van.
Homlokához érintem a számat, behunyt szemekkel hajolok le, hogy enyémet az övéhez érintsem.
- Ne alacsonyítsd le a szerelmünket, Jonathan. Túl tiszta és csodálatos, megérdemli hogy megéljük teljes mélységében.
Néhány hosszú másodpercig nem vesz levegőt, majd halkan felnyög.
- Miről zagyválsz te itt? – suttogja.
Felemelem a fejem, lemászom róla és egy mozdulattal megragadom karját és lerántom az asztalról. Hozzám csapódik könnyű teste, szárnyaim szétvágódnak, angyalpor festi meg a levegőt, aranyos csillogása puha ködbe borít bennünket.
Az ablakok felé intek, széttárulnak.
- Bízz bennem.
Vele a karjaimban kireppenek a palotából, felfelé, felfelé, egyenesen az égig, majd hosszan kanyarogva fürdőzünk a hűvös és nedves felhők puha gomolygásában.
- Hunyd be a szemed!
Csak céltalan, heves repülés, amíg hajunk nedvesen csapódik arcunkba, bőrünket metsző hideg tépi.
Hitelen felemelkedem a felhők fölé, és megtorpanok.
- Nézd, Jonathan...
Mosolyogva figyelem arcát, ahogy az előttünk elterülő végtelen felhőtakarót, és a felettünk azúrkéken ragyogó égboltot figyeli. Igen... ezt akartam a szemeiben látni.
- Soha életemben nem láttam... ennél szebbet...
Kinyújtja a kezét, és megborzolja a felhő ködös fehérségét. Nedvesek az ujjai, amikor elhúzza.
Füléhez hajolok.
- Amikor majd szemben állsz az igazi gonosszal, jusson eszedbe amit most látsz. Történjen bármi rossz és bármi jó, az ég mindig kék marad, s a felhők amelyek életet adnak a földnek, mindig itt lesznek.
- Mindig.
- Úgy van. Mindig.
*
Hófehér, ezüstösen ragyogó szárnyak buknak fel előttünk a felhők fehérségéből. Szinte úgy emelkednek ki, mintha csak egy volna velük.
Urram teljes szépségében egyenesedik ki előttünk, alakja köré a nap arany sugarakat rajzol, szívfájdító szépségétől Jonathan szeméből kicsordul egy könny. Sárga szemeivel végigmér bennünket, szemei okosan csillognak. Tudom, hogy tudja. Halvány, de igazi mosoly sejlik szája körül.
- Jonathan, Raphael – zengi gyönyörű, lágy hangján. Nincs sehol az őrült, mert ilyen közel a mennyekhez és az úrhoz, már nem követi elméjét a sötétség. Talán vissza kéne költöznie a mennyekbe... talán ez lenne neki a megoldás.
- Urram – válaszolom halkan. Egy lusta szárnycsapás, ezütösen szikráznak fel tollai, felém nyújtja egyik kezét.
- Sajnálom, hogy megzavartam szerelmetek perceit.
Jonathan arca hirtelen lángvörössé válik, lehajtja a fejét.
- Miről zagyválsz? – motyogja duzzogva. – Mi csak repülünk kicsit...
Urram arcára koncentrálok inkább. Jonathant még sokáig nézegethetem, de most fontosabb feladatunk is van.
- Lecsillapodtál?
Bólint.
- Michaela bevallott mindent, és elvezetett a cselszövőhöz. Már halott, ő maga végzett vele. Tessék.
- Felém nyújt egy földöntúlian fénylő, csillogó kis lapot, amely elfér a tenyeremben.
Mivel a kezeim foglaltak, így Jonathan veszi el tőle. Csodálkozva nézi.
- Ez lenne a pajzs? De hiszen ez akkora, mint egy lego katonáé! Biztos ez az? Nem tévesztetted össze valami mással?
- Nem! – mordul rá Urram, de nem valódi haraggal. Felém villan sárga szeme. – Vegyél lakatot a kedvesed szájára, szörnyen idegesít mindenkit.
Elmosolyodom.
- Engem nem.
- Michaelával mi lesz? – kotyog közbe Jonathan a maga elefánt módszerével.
Urram szárnyai megrándulnak, és erősebb csapásokkal zavarja meg az alattunk lustán úszó felhők nyugalmát. Közelebb hajol, mélyen a szemébe néz, elfordítom arcomat. Nem akarom látni a fájdalmát.
- Tudod-e kicsi halandó, miért gyűlölöm még a magadfajtát? Mert képesek vagytok belehalni a szerelmi bánatba. Irigyellek titeket. Pokolian.
Egy halk suhanás, és eltűnik.
|
| Silvery | 2011. 05. 10. 23:08:13 | #13560 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Rövid csend ereszkedik ránk, túlzottan gúnyos szavaim hosszan rezegnek a levegőben körülöttünk, a fogaimat összeszorítva hessegetem el szívemből a kellemetlen szorongást.
Miért érzek bűntudatot a nem megfelelő hangszínért? Eddig soha nem zavart az önnön bunkóságom… mi változott?
- Reggelizzünk, utána csatlakozunk a házigazdához. – Raphael hangja meglepően érzelemmentes, valahogy mintha ridegen, bosszúsan csillanna, ajkaim megrezzennek, ahogy felé kapom a tekintetemet, fejemen végigszáguld pár aggodalmaskodó gondolat, képtelen vagyok gátat szabni az örvényléseiknek.
Csatlakozni a házigazdához? Urramhoz? Vajon, ha megkérném, hogy ne kelljen mennem, mit szólna Raphael? Megértené?
Kizárt. Nem, nem értené meg, én pedig soha nem kérnék ilyet. Soha.
Nem árulhatom el a gyengeségemet. Még neki sem.
Főleg neki nem.
Összeszorítom ajkaimat, elásom a szívemben feléledt félelmet, mely szépen, lassacskán keserű mérgelődéssé alakul, száműzöm fejemből a megkínzott férfi kísértő pillantásának álomképét, gerincemen ismét fagyos borzongás rohan végig, még a kislábujjaim is belerándulnak a hányingerkeltő émelygésbe.
- De most mondtad, hogy... – Azt mondta, nem kell találkoznom vele… nem igaz? Szívem szerint inkább passzolnék. Elképzelni sem merem, hogy mi történt a tegnapi fickóval.
Újabb fagyos borzongás, képtelen vagyok védekezni ellene. Soha nem tartottam magamat félősnek, gyengének és puhánynak.
Eddig még soha.
- Hogy nem kell reggel rögtön találkoznod vele. Nem is kell. Előbb eszünk. – Nem néz rám, lassú léptekkel indul az ajtó felé, s én kénytelen vagyok követni Őt. Kezeimet bosszúsan fonom össze a mellkasom előtt, mérgesen dünnyögve battyogok a nyomában, tekintetemet makacsul a földre szegezem. Ha mégiscsak találkoznom kell azzal a szörnyeteggel, akkor ne mondja, hogy nem kell… mindegy, kibírom… nem mintha félnék tőle.
Tényleg nem félek. Magam sem tudom, miért. Tegnap, mikor rám pillantott azokkal a fagyosan borostyánsárga szemekkel, rettegtem tőle. Az emlékkép legalább annyira rémisztő szempárként jelenik meg elmémben, mégsem tudok félni… már nem.
Talán Raphael miatt. Talán a tegnap történtek miatt.
Most már tudom, hogy mit szeretne tőlem.
Szerető… vajon komolyan gondolta? Miért érzem úgy, hogy nagyon is komolyan gondolta?
Miért érzem úgy, hogy mellette a hajam szála sem görbülhet?
Most már tudom… igen… már biztos vagyok benne, hogy megvédene. De miért?
Felemelem tekintetemet, ajkaim ledermednek, a mérgelődés utolsó, halk hangjai bennem rekednek, ahogy végignézek Raphaelen. A szárnyait kecsesen húzza hátához, melyen a szőke tincsek puhán göndörödve omlanak alá, válla szélesen ívelt, kezeit lazán ereszti teste mellé, mégis minden mozdulatából erő sugárzik.
Úgy megérinteném… végig akarom simítani a hátát. Megborzongna az érintésemtől?
Ha a szeretője lennék… ha az lennék, megtehetném…
Elég…nem akarok ezen gondolkodni…
Arcát csak oldalról látom, de vonásairól könnyedén leolvasható a meleg mosoly, s mintha csupán a gondolat forró lávává varázsolná lassan csordogáló vércseppjeimet. Érzem kipirulni arcomat, s az eddigi, félelmetes rémképeket, melyek fejemben kavarognak, forró emlékek váltják fel, lassacskán felrémlik a tegnap este minden forró, fülledt pillanata. Mintha még mindig érezném magamon az érintését, megborzongok tőle, de ez a borzongás teljesen más, mint a hideg, fagyos reszketés, amit Urram gondolata vált ki belőlem. Mintha ég és föld lenne…
Bőröm mintha égne, testem szinte újra éli a tegnap este izzó érintéseit, s szemeimet lehunyva űzöm el a forróságot, a próbálkozás minden erőmet felemészti.
Megtorpanunk az étkező ajtajában, tekintetem kitisztul, ahogy végre sikerül kizökkennem a bódító ábrándozásból. Nem engedhetem meg magamnak a figyelmetlenséget. Most nem… még akkor sem, ha annyira jó érzés róla álmodozni…
Végignézek a mézes-mázos díszeken, a színes, csillogóvillogó cicomákon, s ajkaim elnyílnak a ledöbbent csodálkozástól. Ez most… komoly? Attól mosolyogni támad kedvem, hogy elképzelem ebben a teremben Urramot. Michaela tökéletesen ideillik a fenséges, túldíszített pompájával… de Urram…
- Hát ez… - Halk sóhajként szöknek ki tátott ajkaim közül a szavak, vállam megremeg, ahogy visszafojtok egy néma, gunyoros kacajt. Ez csak egy vicc lehet…
- Tetszik? – Szemeim követik ajkaim példáját, tágra nyílnak a csodálkozástól, tekintetembe szórakozott felháborodást csal a nevetséges kérdés. Mégis mit képzel? Hogy egy Disney hercegnő vagyok? A végén még komolyan sértésnek veszem a szavait…
Érzem hátamon kezét, alig érint, mégis könnyedén irányítja lassú lépteimet az asztal felé, s leültet az egyik fából faragott, rózsaszín párnával díszített székre, ajkaim ismét megremegnek, ahogy elfojtok egy mosolyt.
Rózsaszín. Rózsaszín. Rózsaszín… bár… a párna mintha egy másik árnyalat lenne… azt hiszem a lányok magentának hívják… nekem marad rózsaszín… esetleg sötét rózsaszín, ha nagyon pontos akarok lenni. Tök mindegy.
Raphaelre pillantok, tekintetembe minden szemrehányásomat és minden gúnyos gondolatomat belevegyítem, arca rezzenéséből rögvest tudom, hogy tökéletesen érti, mire gondolok.
Régen azt hittem, hogy hiányoznak az arcáról az érzelmek. Hogy rezzenéstelen, akár egy rideg, mozdulatlan, kőkemény márványszobor…
Mennyire ostoba voltam… még soha nem láttam olyan személyt, aki ily kifejező és forró pillantásokra lenne képes… az arcvonásai… a tekintete… akár egy nyitott könyv. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki el tudja olvasni a gyöngybetűkkel írt sorokat?
Remélhetem, hogy én vagyok az egyetlen?
Rövid szemhunyás, csupán ennyit engedek magamnak, hogy visszazökkentsem elkalandozó gondolataimat, testem minden porcikája az érintéséért üvölt.
Vajon, ha engednék neki… ha a szeretőjévé válnék… vajon akkor…
…enyhülne ez a kínzó sóvárgás?
Képtelen vagyok józanul gondolkodni, mikor mellettem van. Úgy érzem elveszítem a fejemet, a józanságomat… önmagamat…
ELÉG!
Hol is tartottunk? Oh, igen… már tudom… a kérdése… még válaszolnom kell. Igen… válaszolni… mit is kérdezett?
Megvan.
- … giccses… - Halkan, kissé fintorogva szólalok meg, ujjaim az asztalt kopogtatják, miközben hátravágom magam a széken. - A te házad sokkal normálisabb. Ez a hely olyan, mintha valaki összegyúrta volna a rózsaszín Barbie palotát a kristálycsillár bolttal, majd beletűzött pár rózsát is. – Hangos nevetés követi szavaimat, Raphael közömbös arcvonásai jókedvű mosolyra húzódnak, nagynehezen lecsillapított szívem ismét heves ritmusra vált a mély, szívből jövő kacajtól, a levegő megtelik meleg, szenvedélyesen rezzenő szikrácskákkal, szinte érzem ahogy bőrömet mardossa a feléledő vágy. Először… most először hallom Őt nevetni… most először hallom ezt a mély, gyönyörű, csábító hangot… Raphael…
Meg akarom csókolni… most…
Az ölébe akarok ülni. Átölelni a nyakát, hogy érezzem arcomon a nevetése forró fuvallatainak cirógatását.
- Látom fényes jókedved van. – Szemeim tágra nyílnak, Urram mélyen, irritáltan dörrenő hangja könnyedén söpri ki a szórakozott jókedvet szívemből, a csiklandozó vágyat facsargató, fojtogató tartózkodás váltja fel, mintha még a levegő is fagyosabbá, mozdulatlanabbá válna a cicomákkal teleszórt teremben.
Néma, hangtalan léptek. Csend ereszkedik ránk, szinte megsüketít, ahogy a dermedt némaság sikít füleimben, izmaim ösztönösen feszülnek meg, ujjaim monoton koppanásai megszűnnek.
Fémes, csábító illatot lehel felém kimért mozdulatainak elhaló fuvallata, a gyanta frissítő aromája egy sűrű, élettel teli fenyőerő képét leheli szemeim elé, szinte hallom az apró tűlevelek néma suhogását, ahogy a késő őszi szellő játszik az örökzöld fák vékony ágacskáival.
Michaela illata most nem keveredik Urram sajátos aromája mellé, helyette kesernyés, visszataszító szag rontja meg a vonzó, tetszetős illat nyugodt gyönyörét.
Vér. Tömény, fullasztó vérszag. Alig érezni, mégis megfojt. Szinte észrevehetetlen, szinte elenyésző, de ott van, és gyenge maradványaival oly könnyedén söpri el az édeskés, kellemes illatot, akár egy hurrikán, mely pusztítva írt ki egész erdőket, romokat, sivár ürességet és halált hagyva maga után.
Igen. Ez a halál, az elenyészés sajátos illata, s Urram magán hordozza minden cseppjét.
Undorító.
- Jó reggelt Raphael. – Egy nyugodtabb dörrenés, kiszakít, kitép a gondolataim világából, s csupán ekkor jövök rá, hogy a merev, rideg arcvonásokon felejtettem tekintetemet. Igen… már rájöttem, mégsem vagyok képes elfordítani szemeimet a lehetetlenül szép, érzelemmentes arcról.
Nekem nem köszön. Mindegy, nem lep meg a viselkedése. Gyűlölök itt lenni, és ezt Raphael is tudja. Nem lehetett volna… elkerülni a találkozót?
Megfulladok a szagától. Érzem rajta a tegnapi pasi jellegzetes aromáját. Az ő vére csúfítja el az illatát… az ő vére tapadt a kezeire. Mit tett vele az éjszaka? Milyen brutális, kegyetlen kínzással ölte meg őt? Egyáltalán akarom tudni? Nem… nem hinném.
- Jó reggelt, Urram. – Raphael nyugodt, kellemes hangja elmossa a kényelmetlen érzéseimet, de teljesen nem tudok megnyugodni. Amíg itt kell lennem, addig nem. Amíg vele szemben kell ülnöm, és el kell viselnem a lehetetlenül sárga szempár nyomasztó, metsző pillantását, addig nem. Nem merem elfordítani a tekintetemet. Úgy érzem, úgy még kiszolgáltatottabb lennék neki. Olyan, mintha… mintha egy vadállat figyelné a prédáját. Tanulmányozza a viselkedésemet, kutatja a tekintetemet, a gondolataimat, a félelmeimet, a gyengeségeimet és a pillanatra vár, hogy egyetlen apró hibát elkövessek és kegyetlenül lecsaphasson rám.
Paranoiás lennék? Nem hiszem.
Felemeli az asztal közepén lévő rózsaszín kancsót, a lányos, gyermeteg tárgy röhejesen fest a kezében, mégsem lennék képes azt mondani, hogy nem illik hozzá. Egy ilyen gyönyörű, mesébe illően szép archoz minden illik, minden mellett tündököl, ragyog.
De miért gondolkozom ezen? Miért ejt rabul a szépsége?
Egyáltalán biztos… biztos, hogy a félelem miatt figyelem még mindig őt?
Kissé előre dől, önt nekem egy csészényi kávét, s én képtelen vagyok sokáig titkolni a meglepettségemet. Haja puhán hullik előre, az éjfekete tincsek hibátlan szépséggel keretezik vitathatatlanul tökéletes arcát, a sárga szempárban különös érdeklődés csillan, s szívem kihagy egy hosszú ütemet.
Miért? Miért töltött nekem? Miért néz így rám? Egyáltalán… miért néz rám?
- Hogy is hívnak téged? – Megrezzennek ajkaim a kérdés hallatán, szemeim mintha égnének, de még pislogásra is képtelen vagyok. Nem merem megszüntetni a szemkontaktust.
Miért beszél hozzám? Tegnap semmibe vett… és most… mi történt? Lehet, hogy Raphael mondott neki valamit?
Nem… az lehetetlen… lehetetlen, hogy két hatalmas erejű arkangyal egy jelentéktelen senkiről beszéljen a háta mögött. A gondolat is röhejes. Raphael soha nem méltatna ilyenre. Neki csak akkor vagyok fontos, mikor kettesben vagyunk… más előtt már nem mer felvállalni.
Keserűség, fagyos csalódás árad szét mellkasomban, de arcom meg sem rezzen. Nem engedem, hogy tekintetemben megcsillanjon akár a legapróbb szikrája is a fájdalomnak. Nem teszem magamat még nevetségesebbé.
Büszkén, rezzenéstelen, közömbös hangon mondom ki a nevemet, Urram elgondolkozva kérdez vissza, s ahogy a kezében lévő vöröses almába harap, szívem ismét kihagy egy ütemet, ajkai lágy, alig észrevehető, érdeklődő mosolyra húzódnak.
Élvezi, hogy ezt csinálja velem?
Ostoba kérdés. Hát persze, hogy élvezi.
Tudom, mire gondol, nem kell sok ész ahhoz, hogy kitaláljam. Minden bizonnyal arra kíváncsi, hogy van e közöm Oliver Cromwellhez… mindenki, akinek a legapróbb fogalma van a történelemről, ezt kérdezi a nevem hallatán, az ő szemében is látom megcsillanni az érdeklődést.
Még senkinek nem árultam el az igazat.
- Mit sikerült kiszedni a tegnapi fickóból? – Halkan szólalok meg, szinte fizikai fájdalmat okoz kitépnem tekintetemet a mézként kavargó íriszek pillantásából, még azelőtt szeretném másra terelni a témát, hogy megemlíthetné a fejében felötlött kérdést.
Minél hamarabb ráveszem, hogy beszéljen a számunkra fontos információkról, annál kevesebb időt kell egy légtérben töltenem vele. Számomra elég kecsegtető gondolat.
- Leszármazottja vagy talán Oliver Cromwellnek, az angol hadvezérnek? – Halk sóhaj, csupán ennyit engedek magamnak, ujjaimat irritáltan szorítom a kezemben lévő porceláncsésze fülére, s hálát adok az égnek, hogy elég erős anyagból készült, hogy kibírja az erős szorítást.
Egyáltalán hallotta, amit mondtam?
Raphael hangját hallom, egy pillanatra oldalra kapom a fejemet, s én is a belépő Michaelára szegezem kíváncsi szemeimet, tömény, csípős illata átveszi a hatalmat a szobában, de egy teljesen idegen, tömény aroma keveredik a sajátos szag mellé.
Érdekes. A petrezselyem tömény, erős aromája, ahogy közelebb jön, az erős szag szinte elnyomja Michaela tavaszias, csípősen mardosó illatát. Almavirág… mintha frissen, édeskésen nyiladozó szirmok simogatnák a bőrömet… Ismerem ezt az illatot. Ismerem!
Nem rezzen arcom, pedig szívverésem felgyorsul az izgatottságtól, a vadászösztön heves érzése vadul lüktet mellkasomban, de még megtartom magamnak az értékes, használható információt. Ha ők így játszanak. Akkor én is.
Michaela teljesen máshogy néz ki, mint tegnap. A magabiztos, önelégült nőszemély most elesettebbnek, gyengébbnek tűnik szemeimben, nehezemre esik kiűzni szívemből a szánalmat. Ők nevezik magukat fenséges arkangyaloknak? Ők lennének az emberek vezetői, őrzői, védelmezői, mikor még a saját szeretőjüket sem tudják kezelni?
Röhej.
Az egyetlen személy ebben a teremben, aki kiérdemli az arkangyal címet, az Raphael.
Egy röpke, észrevehetetlen pillantást lopok a tengerkék, megnyugtató tekintetről, szívemben tomboló ingerültség ébred, mikor rádöbbenek, hogy pillantása Michaela mozdulatait követte. Leteszem a csészét, tudom, hogy nem élné túl a következő néma, észrevehetetlen dührohamot, ujjaim erősen ökölbe szorulnak.
Nyugalom… nem mintha… nem mintha a szeretőm lenne…
Irritál… idegesít… azok a szemek csak engem nézhetnének.
Elég!
Visszakapom tekintetemet Urram felé, elűzöm a félresikló, önző gondolatokat, kivételesen jól esik megfeledkezni Raphaelről, és helyette elmerülni Urram gyönyörű arcvonásainak ragyogó kisugárzásában.
- ...nem, nem hasonlítasz rá. – Látszik, hogy elmélyül gondolataiban, tekintete a távolba réved, szinte szemeim előtt látom a végtelen emlékképek bonyodalmas, kavargó hullámait, s ahogy megválaszolja a saját kérdését, elfojtok egy láthatatlan mosolyt.
Megóvott egy hazugságtól.
- Ön ismerte? – Hangom közömbös, szívverésem mégis gyorsabb tempóra vált, tekintetemből képtelen vagyok száműzni a leleplező kíváncsiságot, fejemet kissé oldalra döntve figyelem a komoly pillantás aprócska rezzenéseit.
- Igen. Segítettem is neki Skócia és Írország leigázásában. Kedveltem. – Szemeim kissé összeszűkülnek, ujjaim a szék karfáján játszadoznak, izmaim megfeszülnek a válasz hallatán.
Ezt a részletet mindig kihagyják a történelemkönyvekből.
Nem is csodálom…
Oliver Cromwell naplóját elégették, miután a királypártiak visszaszerezték a hatalmat.
Túlságosan nagy tekintélyt jelentett volna számára, ha a világban híre megy, hogy egy arkangyal segítette munkásságát. A végén még nem tudták volna bemocskolni az emlékeit és a tetteit.
Mindig így van ez… a nép éhezik a hazugságokra, és elhiszi, amit a legerősebbnek tűnő fél rág a szájába. Irányításra, utasításokra van szükségük, akár egy eszetlen birkanyájnak. Szánalmas.
… Bár… ahogy elnézem Urramot… talán az ő „barátsága” csak még nagyobb szégyent hozott volna a nevére.
- Nem tudom, hogy hízelgő dolog-e Cromwellre nézve, hogy az Ön barátságát a magáénak tudhatta. – Halkan, nyugodt, kifejezéstelen hangon adok szót gondolataimnak, kezeimet ismét összefonom mellkasom előtt, s megrezzenek, ahogy Michaela apró, meglepett sóhaját és az ezüst evőeszköz fenyegető koppanását hallom.
Szemeimben nem csillant félelem, pár másodpercig emelt fővel állom Urram felcsillanó tekintetét, ajkai lassan húzódnak széles mosolyra, majd hangos, elképzelhetetlenül szívmelengető kacaj szökik ki a gyönyörű vonású ajkakon. Jókedvűen veti hátra a fejét, jóízű nevetése megtölti az üresnek tűnő, feszültségtől terhes szoba csendjét, s testemen jóleső, forró borzongás suhan végig a varázslatosan csábító hangtól. Szinte elmerülök a selymes cirógatásában, vonz, hívogat magához, akár egy gyilkos, kegyetlen szírén szívfájdítóan szép éneke.
Hosszút pislogok, de nem tudok kizökkenni az émelyítő bűvölet fogságából, a testemben felizzó forróság ágyékomban összpontosul.
Engem néz. Érzem a tekintetét. Elvarázsol.
Megőrjít.
Oda akarok menni hozzá… miért… miért érzek ilyen legyőzhetetlen sóvárgást?
Puha érintés a csuklómon, testemen hidegzuhanyként rohan végig Raphael jelenlétének frissítő, hűsítő fuvallata, szinte fejbe vág a fülledt vágy és a sóvárgás után. Mintha részegítő mámorból józanodnék ki, szemeim tágra nyílnak, némán, tágra nyílt ajkakkal kapok levegőért, mellkasom megreszket az érzéstől, s ösztönösen bújok közelebb a védelmet, oltalmat nyújtó testhez. Raphael kezét érzem magam körül, érintése egyszerre hűti és perzseli kavargó érzelmeimet, ha nem húzna magához, leszédülnék a székről.
Raphael… Raphael… Raphael… igen… Ő az… Ő ölel magához… az Ő ujjai simulnak tincseim közé. Az Ő illata mászik az orromba. Nem lesz baj. Mellettem van.
- Raphael, a vadászod igazán aranyos. – Csak kábán fogom fel a szavakat, ujjaim megfeszülnek Raphael mellkasán, dühösen markolok az ing lenge, könnyed anyagába, homlokomat a kemény, lassan, nyugodtan emelkedő és süllyedő mellkasra szorítom.
Aranyos? Majd meglátjuk, ki az aranyos…
Miért nem mondasz semmit? Miért nem védesz meg? Raphael… miért nem vagyok elég fontos, hogy szembeszállj vele értem?
Összeszorítom ajkaimat, szemeimbe láthatatlan könnycseppek gyűlnek, fejemet nem emelem fel Raphael védelmező öleléséből. Igen… védi a testemet, miközben újra és újra a szívemre tapos.
Irritál.
Michaela horkanását csak fél füllel hallom, fogaimat összeszorítva hunyom le szemeimet, elűzöm a testemet megbénító keserű fájdalmat.
- Fejezd be a játszadozást, és inkább meséld el mit tudtál meg! – Durva, éles hang… zavaró az eddigi mélyen duruzsoló hangszínek után, összerezzenek, ahogy megtöri a ránk ereszkedett feszült csendet, s Urram haragos morranása követi Michaela kitörését. Életemben először és valószínűleg utoljára értek egyet azzal a nővel…
Hideg... Fagyos, dermesztően hűvös leplet terít ránk Urram haragja, a szobát megtölti a durva, fullasztó energia, amit a dühe ébresztett. Szemeimet hiába nyitom ki, csak sötétséget, fagyos mozdulatlanságot lát könnyes tekintetem, az egyetlen nyugalmat, biztonságot adó gondolat Raphael közelsége, a kezének súlya a hátamon, mellyel még mindig magához ölel. Raphael…
Még ha neked nem is vagyok elég fontos… még ha úgy is van… úgy érzem, elég rád gondolnom, hogy ellen tudjak állni bármilyen bűvös csábításnak.
Gyűlölöm és imádom ezt az érzést. Sajnos… sajnos az első érzés könnyedén a másik fölé kerekedne.
- Urram, fegyelmezd magad a társaságomban. – Raphael nyugodt hangja rideg és utasító, minden porcikám megreszket a félelmetes, vészjósló fenyegetést rejtő parancstól, s ahogy a fagyos levegő melegedni kezd, bátortalanul, de határozott tekintettel emelkedem fel Raphael mellkasáról, szememben már nyoma sincs a bizonytalan könnycseppeknek.
Nem. Nem gyengülhetek el. Egy pillanatra sem.
Akkor sem, ha jelenleg legszívesebben órákig az oltalmazó ölelésébe bújnék.
Pont azért nem. Ha a szívem, a testem behódolt is…
… a büszkeségemet soha nem kapja meg. Soha.
- Semmit sem tudtunk meg, Michaela. – Ismét Raphael töri meg a rövid csendet, ujjaim ökölbe szorulnak, ahogy felemelem arcomat. Igen. Most jött el az idő.
- Akkor folytatjuk a keresést. – Minden tekintet felém fordul, szívverésem felgyorsul, ahogy érzem magamon Raphael tengerkék szemeinek simogató pillantását, de dacosan Urramra meredek, mintha csak hozzá beszélnék.
Elmosolyodik, szívverésem felgyorsul a vad, nyájas pillantástól, lassú, kimért mozdulatokkal hajol előrébb, az asztalra könyököl, tekintetét egy röpke másodpercre sem veszi le rólam.
- Szagot fogtál? – Hangja olyan, akár pillantása. Nyájas. Tenyérbemászóan csábító. Undorító.
Kicsit feljebb emelem tekintetemet, szemem sarkából figyelem csupán Michaela kiviharzását, a tányér csörömpölése visszhangzik fülemben.
Nyilván azt hiszik, hogy az idegesítette fel a nőt, hogy mással flörtöl a szeretője. Szerintem ez a gondolat maximum a gőgjét sérti.
Én másra tippelnék. Talán ő már tudja, hogy milyen szagmintáról beszélek.
Igen… ha van egy kis esze… pontosan tudja.
Testemen ismét forró, perzselő borzongás rohan végig Urram pillantásától, édeskés, vonzó illattal kábítja el elmémet, ajkaimat összeszorítva tartom meg a józanságomat, szinte kizárom elmémből a zavarba ejtő pillantást, mely minden porcikámat lágyan cirógatja.
Ne… már megint…
Már megint érzem… nem akarom elveszíteni a józaneszem utolsó martalékát… nem akarok öntudatlanul vágyni a karjaiba.
Visszataszító érzés.
Raphael… Raphael soha nem tett hasonlót. Igen… most már tudom, hogy az iránta érzett vágyam minden cseppje igaz és valódi volt. És én meggyanúsítottam, hogy játszik az érzéseimmel. Mennyi mindent a fejéhez vágtam.
Tényleg jogosan torolhatta volna meg minden meggondolatlan, bunkó beszólásomat.
Teljesen jogosan… Ő mégis türelmesen hallgatott.
A fenébe. Már… már képtelen vagyok eldönteni, hogy Urram mágiájától vagy a saját érzéseimtől lángol a testem. Nem tudom…
Elég ebből! Ameddig szüksége van a segítségemre…
… nem tűröm, hogy játszadozzon az érzéseimmel. Nem tűröm…
- Talán igen – Igen. Jelenleg… halál komolyan arra készülök… hogy megfenyegessek egy arkangyalt. – Talán nem. Attól függ, meddig fogja még a kisded játékait folytatni velem szemben. Mi ez az illat? Orgona? Hát nem valami férfias. Ennél azért több kell, hogy levegyen a lábamról, Mr. Urram. Egy csábító mosoly meg egy finom illat nekem édeskevés. – Ajkaimra mosoly kúszik, pedig szívem a torkomban dübörög a félelemtől, az izgatottságtól, szemeimben izzik a harag, felhevült bőrömet végigmarja a megfagyó levegő.
Düh, mágia, kegyetlenség szaga terjeng körülöttünk, elkábít a sötét, fullasztó illat, de nem hagyom, hogy hatalmába kerítsen. Szinte érzem a harag karmait végigszántani bőrömet, mintha jégcsapok szúródnának testembe, megrezzenő ajkaimat összeszorítom.
Raphael közelebb húz magához, érintése mintha kellemes gyógyír lenne a képzeletbeli, láthatatlan sebekre, a jégcsapok felolvadnak, meleg hullámokkal simogatják végig lüktető sebeimet, édes, biztató nyugalommal kecsegtetve.
Köszönöm, Raphael.
Köszönöm, hogy itt vagy velem.
- Nem félek öntől. Ha ezt tovább folytatja, csak annyi lesz az eredménye, hogy ellenszegülök és soha nem tudja meg amit akar. Soha. – Szinte a csontomig marnak a fagyos fuvallatok, megremegve simulok Raphaelhez, de testének melege sem elég, hogy csitítsa reszketésemet, fogaim összekoccannak.
Urram arcvonásai egyik pillanatról a másikra lazulnak el, tekintetébe visszaköltözik a hűvös szórakozottság, ajkaim közül néma, megkönnyebbült sóhajt szökik ki, ahogy a hideget kellemesen langyos, majd meleg levegő váltja fel, s igaz, már nem lenne szükségem Raphael meleget nyújtó ölelésére, képtelen vagyok eltávolodni tőle.
Komolyan vette a szavaimat. Komolyan vette a fenyegetésemet?
Csak ez magyarázza a hirtelen haragot és a hirtelen megnyugvást is.
Miért?
Hiszen csak egy ember vagyok…
És miért…miért ennyire jó érzés?
- Szóval tudod mit akarok? – Komoly tekintet, arcom nem rezzen, állom a pillantását. Ha eddig kibírtam, nem most fogok megtörni az állatiasan vad tekintettől.
- Tudom. – Persze, hogy tudom. Nem tűnik olyan fajtának, akit érdekel bármi a saját gondjain kívül, és azt hiszem, ebben nem tévedek. Mi másért segítene Raphaelnek, mint hogy kiderítse, kivel szűrte össze a levet a nője… biztos sérti az önérzetét, és engem őszintén szólva nem érdekel, ha egy tucatnyi embert kivégez, ha mi végrehajthatjuk a küldetést. Csak ez számít.
- Akkor azt is tudod, mi történik ha megkapom? – Ez már nem az én problémám. Felőlem aztán Michaelát is kivégezheti… már ha megvan hozzá az ereje.
- Az nem érdekel. Csak az, hogy tudom, Raphael mit tesz. Visszaszerzi a pajzsot és biztonságba helyezi. Ez a legfontosabb, az ön bosszúja már nem érdekel. – Szavaim halkak, de annál határozottabbak és magabiztosabbak, kezeimet combomra csúsztatva pihentetem, tekintetemet egy rövid másodpercre sem veszem le Urramról.
Nem értem, mire megy ki a játék. Mit akar tőlem ezekkel a kérdésekkel? Nem egyértelmű, hogy nekünk csak a pajzs számít?
- Ezt gyűlölöm az emberekben. – Elfojtok egy néma felhorkanást, tekintetembe várakozással teli irritáltság költözik. Huh, mondhatom… semmire nem vagyok jobban kíváncsi, mint hogy Urram mit gyűlöl az emberekben… - Azt gondolják, ha csak a saját dolgaikkal foglalkoznak, és nem törődnek az egyéb következményekkel, akkor majd semmi rossz nem történik. – Próbálom megőrizni a nyugalmamat, a hidegvéremet, de minden egyes megszólalása után egyre nehezebb feladatnak tűnik, csupán Raphael forrón ölelő keze önt kellemes higgadtságot feldúlt szívembe. Vajon tudja, hogy milyen sokat segít?
Vajon tudja, hogy milyen jó érzés?
Mély levegőt veszek, arcomon nem mutatkoznak az idegességem jelei.
- Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Ha azt mondanám, nem segítek, mert tudom hogy ön vérengzést fog tartani ha megtalálja azt a valakit, akkor a pajzsról is lemondok. Ha a pajzs rossz kezekbe kerül, az egész emberiséget sodrom veszélybe. Ennyi az egész. – Szavaim kiegyensúlyozottak, lassan érthetően öntöm szavakba kavargó gondolataimat, s szemeimben kíváncsiság csillan, ahogy látom megrezzenni az eddig mozdulatlannak tűnő arcvonásokat. úgy látszik… úgy látszik vele is lehet normálisan beszélgetni.
Még egy embernek is… érdekes…
Talán félreismertem őt is, mint ahogy az elején Raphaelt is?
Nem… az lehetetlen…
- Szóval Jonathan Cromwell, úgy véled a megalkuvás a megfelelő megoldás? – Megalkuvás? Oh, dehogy. Szó sincs erről.
Soha nem voltam a megalkuvás híve.
- Én másképp látom. Nincs sok választásom. Segítek és megmentjük az emberiséget egy újabb elnyomástól, vagy nem segítek. Úgy gondolom, ennyi az egész és nem több. – Annyira nem vagyok ostoba, hogy ne próbáljam megállítani az összeesküvést szövő angyalokat. Talán erre neki is rá kéne jönnie, hiszen ha a pajzs hatalmával valaki átveszi az uralmat, az neki sem lesz túl előnyös. Khm…
Ezt utálom az arkangyalokban…
… annyira önelégülten el vannak telve maguktól, hogy nem veszik észre a tényt: valaki, még náluk is hatalmasabbá tudna vállni.
- Minden más jelentéktelen számodra. – Összeszorítom a fogaimat, kicsit előrébb dőlök, szemeim is összeszűkülve figyelik a szórakozott arcvonásokat.
Gyűlölöm, ha kiforgatják a szavaimat.
- Nem. Egyszerűen csak tisztában vagyok a korlátaimmal. Tudom mit tehetek meg és mit nem. – Mégis mit vár? Hogy állítsam meg a bosszújában? Nevetséges és elképzelhetetlen gondolat. Léteznek olyan döntések, hogy a kicsit rossz és a nagyon rossz között kell választani.
Sajnos ebben a világban, a döntések többsége ilyen.
- Jonathan… - Újabb forró sóhaj, lágyan, édesen cirógatja érzékeimet, s én megremegve hunyom le reszkető pilláimat. - Nem léteznek korlátok, csak hitetlen emberek. Kisstílűség, realitás a neved.
- A korlátokat önmagunk szabjuk, az elveinket követve, és én hű vagyok az elveimhez, ez pedig nem jelenti azt, hogy kisstílű vagyok. – Hosszú, nyugodt csend következik, lassan nyitom ki ismét szemeimet, minden izmom megfeszül, ahogy lágy pillantással találkozik tekintetem. Urram ajkain alig észrevehető mosoly játszik, kíváncsi tekintete mintha égetné arcomat, pulzusom megsokszorozódik, megremegek.
Zavarba ejt. Miért ver ilyen hevesen a szívem?
Miért kell így rám néznie? Miért zavar össze?
Ez csak vágy. Testi sóvárgás, és abból is a hamis, hazug fajta. Nincs szükségem rá.
- Elnézést, hogy közbeszólok… - Raphael hangja ismét megment, újra kitépi szívemből a mérges fullánkokat, felszabadítva engem a vágyakozás képzelt érzésétől, elhomályosult tekintetem kitisztul. - Ideje befejeznünk a reggelit, és megbeszélnünk a továbbiakat. – Testem végigborzong a megkönnyebbültségtől, legszívesebben csókot követelnék Raphaeltől, hogy íze az Urram iránt érzett sóvárgás legapróbb csalfa, hazug cseppjét is eltörölje ajkaimról, szívemből.
Raphael ölelő karjai meglazulnak körülöttem, s én csalódottan ülök vissza a helyemre, gyengének, erőtlennek érzem magam a hosszú vitától, és Urram igazságtalan, erkölcstelen játszadozásaitól.
Akár egy pók. Ha lyukat csinálsz a hálón, a pók képtelen kijavítani. A fejében állatias ösztönként van beprogramozva a hálóépítés folyamata, ezért darabokban képtelen felépíteni.
Én is… mire végre felépíteném az erős, védelmező falat a szívem, az elmém köré… Urram újra és újra apró sebet ejt a védelmemen. Soha nem olyan kegyetlen, hogy porig rombolja, én mégis végtelenül kifáradok a próbálkozástól, hogy védekezzek ellene.
Néma csend, senki nem töri meg.
Zavartan, kimerülten kavargatom az ételt, de gyomrom egészen aprócskának tűnik, a hányinger nem engedi, hogy akár egy falatot is leerőltessek torkomon, pedig tudom, hogy kéne az energia. Ha nem eszem semmit, nem fogom kibírni az egész napos hajszát… mégsem megy… mégsem vagyok rá képes.
Érzem magamon Urram pillantásának a súlyát, de makacsul kerülöm a tekintetét. Nem engedem, hogy ennél is jobban legyengítsen. Nem adom meg neki az örömöt, hogy kiélhesse rajtam a perverz vágyait, játszadozásait.
- Indulhatunk? – Megrezzenve pillantok fel Raphaelre, felém nyújtja a kezét, s mellkasomba forró kísértés költözik, hogy szavak vagy gondolkodás nélkül a tenyerébe simítsam ujjaimat. Azt akarom, hogy átöleljen… miért vágyom rá ennyire? Mintha a közelsége elfelejtetné velem az érzést, mikor Urram hatalma alatt voltam…
- Igen... de nem beszéljük meg a továbbiakat? – Halkan szólalok meg, kissé bizonytalanul pillantok fel rá, s képtelen vagyok tovább ellenállni a vágynak, hogy megérintsem, kezemet lágyan csúsztatom a forró, erős ujjak közé, szívem kellemesen heves dübörgésbe kezd, ajkaimra láthatatlan mosoly szökik. Raphael…
- De igen, csak nem itt.
Lassú léptekkel megyünk végig a folyosón, kezeimet magam köré fonom, mintha fáznék, pedig a hideg valójában a mellkasomból kiindulva árad szét testemben.
Arkangyalok…
Soha nem kellett volna a világukba csöppennem…
Túlságosan vágyom Raphaelre. El kell löknöm magamtól, különben az egész életemet a kapcsolatunkra áldozom… nem akarom… nem akarom, hogy erről szóljon az életem… még akkor sem, ha ellenállhatatlanul csábít a gondolat.
Beleőrülnék.
Beleőrülnék a tudatba, hogy ennyire függök valakitől.
Igen… még addig meg kell szabadulnom ezektől az érzésektől, amíg be nem hálóznak teljesen.
Raphaelnek csupán néhány évtized lenne a végtelen évszázadok elillanó pillanatai között.
Nekem minden. Számomra ez lenne minden. Az élet, a lét, a halál, a vég. Minden…
Túlságosan nagy a különbség közöttünk. Túlságosan távol vagyunk egymástól.
Meglepett nyikkanás szökik ki ajkaim közül, ahogy Raphael szárnyaiba ütközöm, egy röpke pillanatra aggodalmasan nyílnak tágra szemeim, ösztönösen attól tartanék, hogy kárt tettem a gyönyörű tollazatban, de nem kell sok idő, hogy rádöbbenjek, valószínűleg még szántszándékkal sem tudnám megsebezni a törékenynek és védtelennek tűnő szárnyakat.
Miért álltunk meg? Még nem értünk oda…
- Menj be, mindjárt jövünk mi is. – Szemeim tágra nyílnak, ahogy hallom Raphaelt Urramhoz szólni, az ajtó csukódásának hangja visszhangzik füleimben, s magam sem tudom, hogy miért szívverésem könnyedén szökik az egekbe. Nem… nem számítottam rá, hogy kettesben kell lennem vele.
Ne… még nem… még nem készültem fel rá, hogy ellökjem magamtól.
Még nem készült el a fal… kérlek, Raphael… ne… ne rombold le…
Felpislogok rá, szemeimben kíváncsiság csillan a néma könyörgés mellett. Lágy tekintet, szinte elolvadok a mélykék szemek gyengéd, szerető pillantásától, mellkasom belereszket szívem fájdalmas dübörgésébe. Lassan, kissé meggyötörten hunyom le szemeimet, arcom szinte felgyullad, ahogy ujjai bőrömet cirógatják. Pille érintés, talán nem is létezik. Talán csak a képzeletem játszik velem, talán csak a levegőben feléledt szikrák csipkedik kipirult, felhevült bőrömet.
Lassan nyitom ki szemeimet, szívem végleg megadja magát neki, mellkasomban kimerülten tombol a felszívódott, elpárolgott határozottságom mögött maradt sivár üresség.
Bárcsak átölelne.
Bárcsak megcsókolna.
- Fantasztikus voltál a reggelinél, vadászom. Néhány perc alatt elérted, hogy Urram a tenyeredből egyen. – Dicséret. Megdicsért. Forróság és öröm. Felrobbanok tőlük.
Tényleg hozzám tartozik ez a sok, heves érzelem?
Nem hinném. Lehetetlen. És mégis, tudom hogy így van.
Azok után, hogy éreztem, milyen a mágikus csáberő, nagyon is tudom, hogy így van.
A szívem szinte őrjöng, de arcom nem rezzen. Urram mellett túlságosan is megszoktam, hogy ne engedjem megremegni arcvonásaimat.
Talán meg kéne köszönnöm neki.
Raphael… elgyengítesz… a kedvességed elgyengít. Miért csak akkor ajándékozol meg vele, mikor kettesben vagyunk?
- Mindig is értettem a szörnyekhez. Ez a szakmám. – Rideg, tettetett jókedvvel kiejtett szavak… olyan idegennek tűnnek. Tényleg az én ajkaim formálták őket? Igen… én voltam…
Megtorpan a keze, s csupán ekkor döbbenek rá, hogy a hajamat cirógatta. Megborzongok a kellemes érzés hiányától.
Miért csak akkor veszi észre az ilyesmit az ember, mikor vége?
Talán ha Raphael elhagyna, rádöbbennék, hogy mennyire fontos volt?
Talán már most is tudom… nem… nem tudom… fogalmam sincs, hogy mit érzek. Bár tudhatnám.
- Szörnyetegnek tartod őt? – Halk suttogás, komoly tekintet… pillantásunk összefonódik, ajkaim megremegnek, ahogy szívverésem egyre tovább és tovább kábít.
- Nem százas a fickó, ez egyértelmű. Nem tudom mit művelhetett szegény fajankóval akit tegnap elkaptunk, de éreztem rajta a vérszagot, hiába fürdött meg. – Gyomrom még apróbbá ugrik, ahogy emlékeimben felidéződik a bűzölgő szag, szinte látom szemeim előtt a megkínzott csonkot. Undorító. És az angyalok nevezik magukat az úr küldötteinek? A jóság védelmezőinek? Mégis… mégis hogy volna lehetséges?
Raphael tekintetében különös fény csillan, ajkaimat összeszorítom, a levegő a tüdőmben reked, képtelen vagyok megmozdulni.
Ne… kérlek… ne legyél kedves, ne legyél gyengéd.
És legfőképpen… legfőképpen… kérlek, ne tégy úgy, mint aki megbecsül… mint aki büszke…
- Nem is vártam kevesebbet a vadászomtól.
Honnan… honnan tudod minden áldott pillanatban, hogy mire vagyok a legérzékenyebb?
Megremegek, a gyengeségem tudata haragot, ingerültséget kelt szívemben, s ezek a vad, elsöprő érzelmek, erőt adnak a gyengédsége ellen. Erőt adnak a vágy és a sóvárgás legyőzésére. Nem akarom, hogy fájjon… nem akarom közel engedni magamhoz. Nem szabad. Nem szabadna…
„vadászom”
Olyan édesen, olyan csábítóan hangzik ez a kedveskedő megszólítás. A büszke, lágy hangszín, amivel kiejtette a rövid szócskát, mely könnyedén vésődött szívem legmélyebb bugyraiba.
Elég!
- Ne hívj így, nem vagyok a vadászod, sem a szeretőd, sem a kutyád! – Nem bírom. Nem bírom tovább. Nem bírok kettesben lenni vele. Érzem, hogy az akaraterőm a vége felé jár… már nem bírom sokáig… bárcsak átölelhetném…
Ellököm a kezét, kétségbeesett ellenkezésem utolsó energiatartalékait használom fel a heves mozdulathoz, reszketeg léptekkel sétálok az ajtóhoz, ujjaim a kilincsen találnak kapaszkodót.
Forróság. Gyengéd, mégis határozott, ellentmondást nem tűrő karok ölelése.
Ne… kérlek, Raphael…
Izmaim megfeszülnek, minden porcikám szívem dübörgésével egy ütemben reszket. Úgy érzem magam, akár egy időzített bomba, nem tudom meddig bírom elfojtani ezeket az érzéseket.
Puha lágy érintés, érzem arcunkat egymáshoz simulni, a vágy perzselő szikrái végigszántják bőrömet. Elég…
- A vadászom vagy, te magad fogadtad el a szerepet ma reggel, azokkal a szavakkal amelyeket Urramnak mondtál. Boldog vagyok, Jonathan.
Halk suttogás, kedves, cirógató szavak.
A bőrömet cirógatják, mégis a szívem remeg bele.
- Boldog? Mitől? – Szinte fel sem fogom a saját kérdésemet. A választ szívem előre érzi. Minden porcikám tombolva várja a szavakat.
Kérlek, ne az legyen a válaszod.
Engedd, hogy csalódjak…
- Hogy itt vagy velem. – Halk sóhaj, megállíthatatlanul tör ki ajkaim közül. Megremegek. Nem… az nem kifejezés. Minden porcikám kocsonyaként reszket a karjai között, szívem dobogása megszűnik létezni…
Végem.
Arkangyal… honnan tudod ennyire pontosan… hogy mit kell mondanod?
Honnan tudod, hogy mivel törheted meg minden ellenállásomat?
Honnan tudod, hogy ilyen erős hatással vagy rám?
Lehajtom fejemet, hajam előre hullik vállaim felett. Óvó lepelként takarja el a forróságtól kicsordult könnycseppet.
Néma remegés… nem csitul… nem is kell, hogy csituljon. Megadom magam neki.
Testem ellazul, teljesen elgyengülve simulok karjaiba, arcunk ismét összesimul. A nevemet sóhajtja, a forró ajkak fülcimpámat csiklandozzák, s én felsóhajtva adom át magamat a belőle áradó, csábító melegségnek.
Nem tudok neked ellenállni, arkangyal.
- Ha ennek vége, szeretnék veled sokat beszélgetni. – Halk suttogás, mély érzelmeket sejtető szavak. Nem értem.
Miért zavarsz össze?
Miért mondasz mindig… mindig félreérthető dolgokat?
Miért játszadozol velem?
Unom, hogy arkangyalok unaloműző játékszere lettem… nem bírom tovább…
- Minek? – Vajon mit mondasz?
Mivel magyarázod meg, hogy kínzol? Hogy kínoztok… azt hittem Urram kegyetlen, de ő legalább nyíltan csalna csapdába. A te csapdád boldogságot és igaz szerelmet ígér, Raphael…
- Hogy jobban megismerhesselek. – Még mindig nem értem. Képtelen vagyok gondolkodni.
Túl közel van. Túl szorosan ölel. Túl forró a lehelete az arcomon, a fülemben. Túl hevesen ver a szívem. Túl erősen remeg mindenem.
- Miért érdekel téged egy jelentéktelen ember?
Felsóhajt, s sóhaja végigmarja bőrömet, egészen szívemig hatol a fájdalmasan gyönyörű érzés. Nem értem, mi történik. Túl sok… túl sok ez nekem. Túl sok egy nap alatt Urram játszadozása és Raphael forró vallomásai. Nem, a szívem képtelen elviselni.
Én csak egy ember vagyok.
Nekem ehhez nincs elég erőm.
- Te nem vagy jelentéktelen, soha nem is leszel az. Különleges vagy nekem, ezt soha ne feledd. – Különleges? Miben?
Érzem az angyalok illatát. Mindössze ennyi különböztet meg másoktól.
Miért tesz úgy mintha fontos lennék?
Azt várja, hogy elhiggyem? De hiszen egyszer sem védett meg, mikor Urramék rólam beszéltek. Egyetlen egyszer sem…
Ha fontos lennék, akkor szembeszegülne velük… ha fontosabb lennék náluk… de soha nem leszek.
Miért kínzol, Raphael? Hisz ismered az érzéseimet.
- Miért mondasz nekem ilyeneket? – Hangom csalódott, már-már szemrehányóan számon kérő. Nem kéne ezt mondania… nem szabadna…
Egy angyalnak kéne a helyemen állnia.
Valakinek, aki egész életében mellette lehet.
Valakinek, aki elég erős, hogy a vállán cipelje ezeket az elsöprő érzelmeket.
Valakinek, aki soha nem hagyja el, és aki megérdemli a szeretetét.
Nem nekem… nem nekem kéne itt lennem, mégis a szívem minden apró porcikája sikít a gondolattól, hogy átadjam a helyemet. Nem adom.
Nem adom.
Az enyém.
- Miért kérdezel annyit? – Ujjai az államra csúsznak, testem összerándul. Tudom, hogy mi következik, ajkaim előre bizseregnek a forró vágytól. Képtelen vagyok hazudni önmagamnak. Képtelen vagyok hazudni neki.
Megérint. Apró villámcsapásokként száguld végig gerincemen a sóvárgás.
Puhák, selymesek az ajkai, édes, lágy mozdulatokkal vonja irányítása alá minden porcikámat.
Lassú, mégis heves csók, ajkai némán követelnek hűséget.
Talán csak képzelem, talán tényleg így van. A birtoklási vágya szívemet melengeti. Perzselő lángokkal simogat.
Elszakadnak ajkaink, megremegve fordítom el fejemet, halkan mérgelődve törlöm meg számat, pedig szívem tombolva követelne folytatást. Akarom Őt. Akarom a figyelmét, a pillantását, a mosolyát, a nevetését, a boldogságát, a kedvességét, a szeretetét, az érintéseit, a csókjait… Akarom.
Kizökkentem magam a vágytól kavargó gondolatok kavargó áradatából, kicsit megrázom fejemet, ahogy hátra pillantok, ajkaimon még tisztán érzem a jellegzetes, édeskés, jól ismert ízt.
Engem néz, szemében elégedett büszkeség csillan, s tekintetem követi a pillantását. Szemeim tágra nyílnak, felemelem kezeimet, s ruhámon végignézve pislogok ismét Raphaelre. Mindenem csillog az aranyszínű angyalportól, szívverésem felgyorsul, s irritáltan kezdem el porolgatni a ruhámat, a bőrömet.
- Na tessék, most beleillek a csicsás barbie-kristályos miliőbe… - Halkan dünnyögök, és hiába próbálom leszedni magamról a töményen, fényesen csillogó port, mintha minden próbálkozásom az ellenkező hatást érné el. Remek. Hát ez egyszerűen remek. Lassan elmehetek karácsonyfának. Csodás.
Mérgelődésemből Raphael hangja zökkent ki, kissé komorabban, komolyabban ejti ki nevemet, s én elcsitulva kapom fel tekintetemet.
- Ne dőlj be Urramnak, akármit mond vagy tesz. Jók a megérzéseid vele kapcsolatban, de ennél többet nem mondhatok neked. Csak légy óvatos, és... – Ajkaimra apró mosoly szökik, szemeim felcsillannak, ahogy félbeszakítom mondandóját.
- És mi? Ne csábuljak el? Raphael, ha a világ legszebb pasija volna, akkor sem tudna levenni a lábamról. – Csak nem féltékeny? Lehet… lehet, hogy tényleg az? Akkor reggeli közben is azért viselkedett olyan… furcsán?
Szívverésem felgyorsul, a gondolat édes érzése mintha új erőt lehelne belém, kíváncsi, vigyorgó szemekkel várom a válaszát, s meglepetten rezzenek össze, mikor gyengéden ragadja meg államat, s magam felé fordítja arcomat. tekintete komoly. Meglepően komoly.
Tényleg féltékeny lenne?
Lehetetlen.
Csak egy ember vagyok. Még ha Ő tényleg vágyik is rám, Urram akkor is csak játszadozik. Mi oka lenne hát a féltékenységre?
- Jonathan, ő a világ legszebb pasija.
Nem. Ő lehetne a világ legszebb pasija, ha a tekintetében nem ragyogna elborult, fenyegető sötétség.
Így csak második.
- És a legőrültebb is. – Tudom, hogy felesleges lenne ellenkeznem Raphael kijelentése ellen, így halkan, elmosolyodva suttogom a szavakat, jutalmul egy forró, büszke mosolyt kapok, szívem kihagy egy ütemet.
- Okos fiú. – Halk sóhajként leheli ajkaimra az elismerést, ösztönösen engedem nyelvét számba, hogy egy rövid csókkal pecsételhesse meg a dicséretet.
Túlságosan is rövid… akarom… még… még többet akarok…
Azt akarom, hogy érintsen még… többet akarok kettesben lenni vele…muszáj most azonnal elmennünk?
- Mehetünk? – Kérdése visszaránt a valóságba, kábultan bólintok, s lassú mozdulattal simítom ismét a kilincsre ujjaimat.
Kár…
- Ja. – Rövid tétovázás után elmosolyodom, elűzöm szívemből a sóvárgás kínzó érzését. Most más dolgunk van. Sokkal fontosabb dolgunk. - Rúgjunk szét néhány angyalsegget. – Lenyomom a kilincset, Raphael előtt lépek be a könyvtárszobába, ahol már vár minket Michaela és Urram. A két idegen angyalra siklik tekintetem, szemeimet egy pillanatra lehunyva szívom magamba a jelentéktelen, ismeretlen illatokat. Semmi közül az ügyhöz… nem értem, miért vannak itt.
Bár… talán mégis értem.
Találkozik a tekintetem Michaela pillantásával, szemeiben sötét fenyegetés villan. Csupán a pillanat tört részéig tart az egész, olyan hirtelen és váratlanul költözik ismét közömbösség a smaragdzöld szemekbe, mintha nem is létezett volna a forrón izzó, gyűlölködőn zsaroló pillantás. Ha azt hiszi, hogy ezzel megrémiszt…
… akkor csalódást kell okoznom.
Nem igazán tudom, hogy mi folyik itt, de ki akarom deríteni. Ez a nő másodpercről másodpercre egyre ellenszenvesebb nekem…
A végén még Urramot fogom megsajnálni.
Röhej. Bár… magának okozta, ha ennyi ideig elviselte ezt a boszorkát.
A két idegen angyal egyértelműen Michaela szolgálója. Mellette állnak, ruházatuk lenge és kihívó, pont mint az arkangyalé. Talán Michaela tényleg rájött, hogy megéreztem rajta a szagot? Vajon azért vannak itt, hogy megvédjék az úrnőjüket? Hogy megvédjék őt a saját szeretőjétől… csak szerintem nem normális ez az egész?
Majd kiderül, mi lesz. Úgy érzem egyre közelebb és közelebb kerülünk ahhoz, hogy kibogozzuk a kusza fonalakat. Első lépésben ki kéne derítenünk, hogy hol járt Michaela az éjszaka…
Megállunk, a szobára dermedt mozdulatlanság ereszkedik, mindenki lélegzetvisszafojtva várja, hogy valaki megtörje a feszült pillanatot, s Urram dörrenő hangja hozza el a várt másodpercet.
- Ki vele vadász, azt mondtad, hogy szagot fogtál. – Ajkaimra apró, keserű mosoly kúszik, lassú léptekkel sétálok pár lépésnyit a terem széle felé, s szó nélkül ülök fel az öreg, ősi szimbólumokkal díszített asztalra. Szemem sarkából látom, hogy Raphael tesz egy lépést felém, a jelenléte megnyugtatja hevesen, izgatottan ziháló szívemet.
Érdekes… már nem vagyok kutya…
- Csak nem… szükség van rám? Nélkülem soha nem tudja meg, hogy mit csinált a nője, igaz? – Urram szemei tágra nyílnak a felháborodott dühtől, egy pillanatig hitetlenkedés suhan végig arcán, megborzongok, ahogy a levegő kellemetlenül hűvössé válik, de szerencsére még nem olyan fagyos, mint az étkezőben volt. Kezeimet összefonom mellkasom előtt, büszkén, emelt fővel állom tekintetét, s ő hangosan felkacag.
Kiráz a hideg a kegyetlen, gonosz nevetéstől, melyben a jókedvnek a legapróbb szikrája sem csillan, csupán sötét, árnyas fenyegetés, amitől minden porcikám összerándul.
Nem moccanok, nem mutatok félelmet, pedig szívem majd kiugrik a helyéről. Arcom rezzenéstelen, tekintetem kemény.
Elhal a nevetés, arca kisimul. Fenyegetően simává, közömbössé válik, hangja már-már állatias, mikor megszólal.
- Nehogy azt hidd, hogy ilyen hangszínt engedhetsz meg magadnak, csak mert szükségem van rád. – Ismét felnevet, közelebb lép, s minden izmom megfeszül a rövid lépéstől, figyelmem minden cseppje rá összpontosul, a szoba többi része szinte megszűnik létezni körülöttünk, tekintetét olyan durván döfi a szemeimbe, hogy úgy érzem, mintha kések álltak volna belém. – Azt hiszed, nem tudlak kényszeríteni, hogy bábként táncolj egy csettintésemre? – Vigyora kiszélesedik, eltorzul, mintha elkábítana, semmit nem látok a borostyánszínű szempáron kívül, megbabonáz, magához hív.
Megmozdítom a kezem.
Nem… nem én voltam.
Szemeim tágra nyílnak, az elborult kacajon kívül semmit nem hallok, csak néma, sikító csendet.
Kétségbeesetten próbálom visszanyerni az irányítást testem felett, de kicsiny, gyenge mozdulatokon kívül másra nem vagyok képes. Mit művel? Miért nem uralom a testemet? Miért nem tudok parancsolni a végtagjaimnak? Mi történik velem?
Megfulladok. Nem kapok levegőt.
- Urram!
Frissítő zuhatagként folyik végig testemen Raphael illata, hangja, vérem pezsgő, tiszta esőcseppekként mossa el Urram bűverejét végtagjaimból, elhomályosult tekintetem kitisztul, s levegőért kapva nézek körül a szobában, testem beleremeg a szabadság furcsa, ismerős, mégis szokatlannak tűnő érzésébe.
Mi… mi volt ez? Mégis… mi a fene volt ez?!
Raphael tekintete fagyosan, szinte hófehéren kavarog, mintha milliónyi jégvirág dúlna háborút a máskor oly forrón csillogó szempárban, s szemeim tágra nyílnak az arcán tükröződő düh, a nyers harag láttán.
- Hogy merészeled?! Megmondtam neked, hogy a védelmem alatt áll. – Közelebb lép Urramhoz, a levegő megfagy, de most nem Urram kegyetlen, visszataszító energiája tölti meg a termet. Nem… ez nem az övé…
Raphael… miért… lehet, hogy miattam? Nem…
Reszkető ujjaimat az ajkaim elé emelem, tágra nyílt szemekkel figyelem a két arkangyalt, Urram szemeiben lassacskán mintha kihunynának az értelem utolsó szikrái is.
Elborult, állatias, vad.
Testem megremeg, szívembe jeges félelem, aggodalom költözik. Én nem ezt akartam.
De. Ezt akartam. Azt akartam, hogy ellenszegüljön vele értem.
Hogy lehettem ennyire ostoba és elvakult?
Nem akarom, hogy baja essen.
Ujjaim az asztal lapjának szélét markolják görcsösen, így próbálom csillapítani remegésemet, Urram válasza hangosan dörren a szoba feszült, kiélezett csendjében.
- Ha azt akarod, hogy túlélje ezt a napot, köss csomót a nyelvére! – A feszültség nem oldódik, a belőlük áradó düh nem csitul, s a mágiájuk fullasztó, nyomasztó keveréke elviselhetetlen súlyként nyomja mellkasomat. Testem megrezzen, s mielőtt Raphael válaszra nyithatná ajkait, hangosan, tisztán érthetően szólalok meg.
- Elnézést. – Minden tekintet rám szegeződik, Urram szemeiben kegyetlen káröröm csillan, mintha most tört volna be egy meghódíthatatlan vadlovat.
Pedig a bocsánatkérésben egy csepp megalázkodás, vagy fejethajtás sem volt, emelt fővel, büszkén ejtem ki a rövid szót, s szinte érezni, ahogy a levegő könnyebbé válik, de Raphael tekintetéből nem tűnik el a jeges gyanakvás. Hátrébb lép, felém közelít, mintha minden pillanatban kész lenne rá, hogy megóvjon.
Arcom kipirul, szívverésem felgyorsul, pedig tudom, hogy ez nem az a pillanat, hogy elérzékenyüljek.
Megvédett. Tényleg megmentett Urram karmai közül. Szembeszállt vele.
Talán… talán tényleg különleges vagyok?
Talán tényleg fontos vagyok számára?
- Akkor a lényegre is térek… - halkan kezdek bele, tekintetem egy pillanatra Michaelára szegeződik, szemeiben kétségbeesett pánikot látok megcsillanni. Mindketten tudjuk, hogy ha Urram ilyen állapotban tudja meg a kegyetlen igazságot, Michaelának nem lesz szép jövője.
Soha nem voltam az a fajta, aki megsajnálja a hozzá hasonlókat.
Nyugodt, halk szavaim tovább csitítják a feszültség pattogó szikráit, de képtelen vagyok kiölni hangomból az enyhe gúnyt, mikor folytatom.
- Talán ahelyett, hogy egész éjjel egy szerencsétlen, tudatlan szolgát kínoz, inkább figyelhetne arra, hogy merre kóborol a nője. – A szavaim ridegen, keményen koppannak a kiélezett csendben, összerezzenek, minden olyan gyorsan történik, hogy emberi szemmel szinte követhetetlenek a mozdulataik. Urram felüvölt, felém veti magát, s szinte pislogni sincs időm, Raphael elkapja a felém száguldó, ütésre emelkedett kezet, mire ráeszmélek, tőlem alig egy méterre állnak mozdulatlanul, izmaik megfeszülnek, kiegyenlítik a másik erejét, hangos zihálásuk megtölti a szoba csendjét, s testem csupán másodpercekkel később reszket meg, ahogy felfogom, hogy mi is történt.
Michaela halk sikolya visszhangzik fülemben, a szobára reszketeg mozdulatlanság ereszkedik. A zihálás lassan elhal, szinte látom ellazulni a feszült izmokat, de igazán senki nem nyugszik meg, látom a kiélezett, hideg pillantásokat, szinte késsel vágható a hűvös, tömény gyűlölet.
- Hallgasd végig, amit mond. – Raphael hangja vészjóslóan rideg, túlságosan is ismerem ezt az énjét, szívem beleborzong a kellemetlen emlékekbe, torkomon megérzem szorító ujjait.
Nem. Az már a múlt. Olyat soha többé nem tenne velem.
… ugye?
Urram felém fordítja szemeit, s én mély levegőt véve űzöm el a kísértő emlékképeket, hogy halkan, visszafogottan fejezzem be a mondandómat, testem megfeszül a félelemtől.
- Michaelán egy ismerős szagot érzek. Ezt éreztem a halott angyalon is. Valószínűleg a megkínzott fickó társa vagy főnöke. Mivel tegnap még nem volt rajta, és itt sem éreztem hasonló szagokat, ezért Michaelának ki kellett mennie éjszaka. – Hangom tárgyilagos, a helyzet túlságosan nyugtalan, feldúlt ahhoz, hogy iróniát, esetlen bunkóságot engedjek meg magamnak, de Urram dühkitörése így sem marad el.
Hangos, állatias morranás, szemei elsötétülnek a haragtól, ajkai nehezen formálnak szavakat.
- Hazudsz! – Hátrakapja a fejét, haja puhán, selymesen lebbenve követi mozdulatát, arca visszataszítóan eltorzul a dühtől. A világ leggyönyörűbb férfija? Nem hinném… – MICHAELA! – A nő arca megrezzen, látom, ahogy térdei megremegnek a hosszú, hófehér, lenge ruhája alatt, remegő ujjait ajka elé emeli, ahogy megrázza a fejét, szemeiből patakokban csorognak a könnycseppek.
- Nem igaz! Hazudik! Nem igaz! – Felém mutat, hangja őszinte és kétségbeesett.
Tökéletesen játssza az áldozatot, s eléri, hogy a vadállat ismét rám szegezze a tekintetét.
Megfagy ereimben a vér, ahogy Urram felém lép, Raphael lassú, mégis határozott mozdulattal áll elém, testével védelmez tőle, minden porcikám kocsonyaként reszket a félelemtől.
Ugye… ugye nem fognak…
… harcolni? Ugye nem lesz baja? Ne!
- Nem hazudik. Tudom. – Raphael hangja rá jellemzően hűvös és nyugodt, mellkasom vadul reszket, pihegve kapkodom a levegőt, szemeim könnybe lábadnak az aggodalomtól.
Megint megvéd. Megint szembe száll velük… Raphael…
- Urram, kinek hiszel? Ennek a korcsnak vagy nekem? – Michaela szinte sikítva ejti ki a szavakat, ajkai remegnek a felindultságtól, Urram meglepően nyugodtan, összeszűkült szemekkel lép Raphael mellé, tekintetünk találkozik, ajkaira kegyetlen, szórakozottan játékos, vérfagyasztó mosoly kúszik.
- Majd én megmondom, hogy hazudik e. – Felnyögök, ahogy éles fájdalomként hatol elmémbe Urram jéghideg, metszőn kegyetlen tudata, remegő kezeimet a halántékomra kapom, fizikai fájdalmat okoz jelenléte, testem ösztönösen reagál, védekezik, s a következő dolog, amit hallok, Urram hangos, durva morranása, teljesen őrült, szinte idegbeteg tekintettel ejti ki a dühös, szitkozódó szavakat, szemeimből égetően forró könnycseppek csordulnak ki a fájdalomtól, pedig alig egy másodpercig éreztem a fejemben jelenlétét.
- Kilökött! Mégis hogyan?! – Kinyitom könnyes szemeimet, meglepetten kapom kezeimet ajkaim elé, ahogy Raphael gyors mozdulattal csúsztatja ujjait Urram torkára, hangja keményen, szigorú hűvösséggel töri meg a csendet.
- Jonathan erősebb, mint hinnéd, téged pedig legyengít az őrület. – Rövid szünetet tart, ujjai megfeszülnek Urram torkán, látom, ahogy a hófehér bőrbe mélyednek ujjpercei, szívem a torkomban dübörög, szinte észre sem veszem, hogy arcomon némán ömlenek a könnycseppek. – Ha meghazudtolod Jonathan szavát, az olyan, mintha az enyémmel tennéd, Urram. Ne merészelj még egyszer a fejébe mászni! Inkább Michaelán kérd számon az igazságot! – Hangja mélyén ellentmondást nem tűrő parancs rejlik, szemei fagyosan szikrázva állják az élesen, vakítóan sárga szempár kegyetlen fényét, s én remegve húzom még kisebbre magam.
„Ne merészelj még egyszer a fejébe mászni!”
Raphael…tudja… tudja, hogy mennyire gyűlölöm ha valaki ilyet tesz…tudja, hogy még neki se engedem… lehet, hogy azért ilyen dühös? Nem tudom…
Urram kitépi magát Raphael szorításából, Michaela felé indul, hangos, női sikoly visszhangzik fülemben, s mire feleszmélek a félelem bénító súlya alól, kettesben vagyok Raphaellel az öreg könyvtárszobában.
Remegve, szipogva törlöm meg arcom, felhúzom lábamat az asztalra, mintha így is még kisebbé válhatnék. Raphael nem mozdul, a szemei még mindig fagyosan szikráznak, s én nem merem megszólítani. Nem merem megtörni a feszült csendet. Még mindig feszült és kiélezett.
Félek tőle. Hogy tud az a meleg szempár ilyen kegyetlen pillantással nézni?
Hogy tud ilyen hűvös és vérszomjas lenni?
Tényleg Ő az?
Ilyenkor akaratlanul is magam előtt látom a férfit, aki a torkomat megragadva lógatott le a tetőről. Tényleg Ő lenne az?
Szinte érzem a mélységet a talpaim alatt…
Felém fordul, s én összerezzenek a hófehérnek tűnő szemek pillantásától, izmaim megfeszülnek, ahogy fenyegetően lassú léptekkel sétál elém.
Megáll és nem mozdul. Nem szólal meg, s én félve, remegve emelem fel a kezemet, ujjaim arcára csúsznak.
Megborzong. Lehunyja szemeit, szívverésem felgyorsul, ahogy a fagyos szempár rémisztő pillantása megszűnik létezni.
Hideg a bőre… hideg és idegen…
Felbátorodva simítom végig arcát, halkan, reszketeg hangon suttogom nevét, miközben hátracirógatom az előre hulló, aranyszőke tincseket, s puhán csúsztatom tarkójára ujjaimat, hogy magamhoz húzzam. Ajka nem mozdul, nekem kell kezdeményeznem a csókot, s én bátortalanul, lassan nyalintom végig száját, hogy forró táncra csalogassam nyelvét.
Eltelik egy röpke pillanat, megtorpanok a mozdulatban, képtelen vagyok folytatni, s mintha váratlanul megtörne a jég, Ő felsóhajt. A sóhaj mintha szívemet cirógatná, ajkai végre megmozdulnak, válaszolnak érintéseimre, hívogatásomra. A hajamba simítja ujjait, észre sem veszem, s már Ő irányítja nyelvünk játékát, pihegve kapkodok levegőért, ahogy hátradönt az asztalon és fölém mászik. Átölelem, a nyakára simítom kezeimet, ujjaim minduntalan a végtelenül selymes tincsekkel játszadoznak, s Ő beleborzong a cirógatásomba. Forró érzelmek öntik el mellkasomat, halkan, elfojtottan nyögök fel, ahogy a nyakamba csókol, könnyfátyolos szemeimet kinyitva simítom végig haját.
Felemeli fejét, lassan, lomhán nyitja ki Ő is szemeit.
Forró, szinte perzselő pillantással néz rám, íriszei az óceán legmélyebb kékjeivel versengenek, szinte látom a kavargó érzelmeket a mosolygó szempárban, s testem beleborzong a boldogságba.
Elmosolyodom, halk, megkönnyebbült nevetés szökik ki ajkaim közül, ujjaimat ismét a tarkójára simítva húzom magamhoz, arcunk egymáshoz simul.
Forró és puha érintést érzek, a bőre mintha perzselné cirógató ujjaimat.
Raphael… igen… Ő az a Raphael, akit ismerek…
- Köszönöm. – Halkan suttogok fülébe, ajkaimmal bőrén játszadozom, lágyan simogatom Őt. Soha nem éreztem úgy, hogy ennyire közel lennénk egymáshoz.
Nem válaszol, nincs szükségünk szavakra, némán öleljük egymást, ujjaimmal puhán birizgálom tincseit, orrommal arcának bőrét cirógatom végig újra és újra, s látom ajkait mosolyra húzódni, szívemben édes melegséget ébreszt a látvány, szemeim szárnyaira siklanak, ahogy azok egy pillanatra megrezzennek. Vajon... vajon az izgatottságtól csinálja ezt?
Tudni akarom.
Ismerni akarom a mozdulatait, a reakcióit.
Mindent tudni akarok róla…
Tudni akarom, mivel tudok nevetést kicsalni az ajkai közül… hogy mivel késztethetem mosolygásra… hogy mikor rebbennek meg a fekete tollak, mikor rezzen meg az ajkainak a sarka, hogy mikor csillan a tekintetében büszkeség és mikor harag… mindent tudni akarok…
Ismerni akarom New York kegyetlen és rettegett arkangyalát.
Ismerni akarom a férfit, aki rideg, érzelemmentes pillantással lógatott ki a tetőről.
- El akarsz csábítani, Jonathan? – Halkan lehel fülembe, s szavait egy apró csók követi, halkan felnyögve mosolyodom el, tekintetünk mélyen összefonódik, majd egy forró csókban egyesülnek nedves ajkaink.
Elcsábítani? Talán… magam sem tudom igazán.
Csak egy valamit tudok… tényleg fontos vagyok neki…
Talán egy kicsit… ha egy kicsit engedek neki, az nem baj. Amíg nem enyhül a kínzó vágyunk, amíg nem hal ki az érzelmeink lángja. Igen. Csak addig, hadd élvezzem ennek a férfinak a figyelmét... az érintéseit… mindenét…
Utána… utána talán képes leszek elengedni. Utána képes leszek folytatni a régi életemet.
- Azt akarom, hogy kitöröld a testemből az Urram iránt érzett vágy emlékét. – Halkan suttogva ejtem ki a szavakat, szemeimben néma, elrejtett, mégis könnyedén felismerhető könyörgés csillan.
|
| Levi-sama | 2011. 05. 09. 21:08:52 | #13527 |
Karakter: Raphael arkangyal
Nagyon szép az orgazmus pillanatában.
Mellkasomon lassan végighúzza ujjait, megkapaszkodik vállaimban, tekintetétől teljesen beindulok.
- Még... – lihegi, szemei elsötétülnek a vágytól. Engedek akaratának, mohón tapadok ismét szájára. Csodálatos íze van, az élet és a tiszta lélek lágy aromája, keveredik a vágy csípős zamatával. Kíván engem, ahogy én is őt és ez így van jól. Karjaimmal, szárnyaimmal ölelem magamhoz, testemben áramlik a forróság, a lüktető sóvárgás. Tudtam... tudtam hogy ilyen jó lesz, és még el sem kezdtük.
Egy mozdulat, és leolvad testünkről a ruha, s máris viszem őt a fürdőszobába. Körül sem nézek, nem látom a szobrokat, a csillogó márványt, a víz tetején lebegő virágszirmokat sem, csak vele foglalkozom. Besétálok a vízbe, könnyű kis testének súlyát nem is érzem. Az ablakon áramlik be a lenyugvó nap bíbor fénye, hamvas bőrén a vízcseppek felragyognak.
Derekamra fonja combjait, pénisze enyémnek feszül, és sóhajtva borzongok bele... vele egy időben.
Felkínált nyakát perzselem egy forró csókkal, s nyelvemmel végigszántom fiatal, élettől lüktető bőrét.
- Várj... – nyögi halkan. Elhúzódik tőlem, hátrálni kezd, és én engedem neki, pedig szívesen levenném vállairól a döntés terhét. Legszívesebben bevetném erőmet és elcsábítanám, de az nem igazi vonzalom lenne, és szemeinek tiszta ragyogása elhomályosulna, lelkének fényével együtt. Végignéz rajtam, tekintete szinte perzsel, s a csodálatától reszketni kezd a szívem. Elfordul tőlem, a hátát mutatja, s nemlátja hogy meglepetten szorítom mellkasomra kezem.
- Azt mondtad nem érinthet senki, amíg veled vagyok – mondja vágytól remegő hangján. - Akkor ez fordítva is igaz? Téged sem érinthet senki, csak én?
Egy arkangyal hűségére vágyik? Már rég az övé.
Elakadó lélegzettel sétálok mögé, izgalomtól megrebbennek szárnyaim, szikrázó vízcseppekkel borítják be borzongó testem. Karjához érek, engedelmesen simul hozzám újra.
- Természetesen. Nekem sem lesz senkim rajtad kívül – dörmögöm halkan, és behunyom szemeimet néhány másodpercre, amikor átjár a kimondott szavak mágikus ereje. Újra lepillantok rá, s reszkető karjáról vállára simítom kezemet, félresöpröm hosszú hajtincseit, melyek úgy hullámzanak a derékig érő víz felszínén, mint az olvadt csokoládé. Reszket. Vállára hintek egy puszit, arcához simítom enyémet.
- Raphael...
Vajon mikor fogom megunni, hogy ilyen gyönyörűen szólít meg? Szerintem soha.
- Ez olyan, mintha azt kérnéd, hogy legyek a szeretőd…
Elmosolyodom.
- Nem csak olyan. Pontosan erre kérlek, Jonathan. – Újabb puszi. – Mi a válaszod?
A kimondatlan „igen” hosszan rezeg körülöttünk. Megnyugodva ölelem át, mellkasán és hasán végigsimítok kezeimmel. Az enyém, végre... Megszereztem őt magamnak, és önként hódolt be. Csodálatos szerető lesz belőle...
Győzelmi mámor áramlik szét bennem, s amikor halk nyögéssel fogadja ágyékán táncoló ujjaimat, megborzongok.
Néhány perc, és ő újra átadja magát az orgazmusnak. Szája az enyémet keresi, ujjai a derekát ölelő karomat simogatják. Kábán, édesen merül el a gyönyör utáni mézédes érzésekben. Ki gondolta volna, hogy ennyire finom lelkű. Egy harcos, erős acélos akarattal, és szeretetért, törődésért sóvárgó szívvel. Gyönyörű.
Egy apró, nyers mozdulat és már velem szemben áll. Még tartanom kell, különben összeesne. Mohón marok puha ajkaira, követelem ami az enyém, most azonnal. Szívesen elengedném energiáimat, hogy minden vágyamat rázúdíthassam, de belehalna... Azt nem bírnám ki, mert túl sokat jelent nekem. Egy ember, aki hűségre késztetett egy évezredes arkangyalt. Hasonlóról sem hallottam még soha.
Lágyan simítom végig a hátát, éles kontrasztot alkotva ezzel a csókom durvaságának, bejáratához vezetem ujjaimat. Fülébe harapok lágyan, s vágytól remegő gyomorral kezdeném felkészíteni, de...
- Elég!
Kiszakít belőlem egy darabot, úgy érzem. Ahogy eltávolodik tőlem, mintha elvenne tőlem valamit... mintha megrabolna. Mégsem ébred benne, őszinte harag, mert könnyesek a szemei. Elfordul tőlem, elrejti arcát, de gondolataiból nem zárhat ki, még ha nem is kutatok a fejében, olyan erősen árad belőle a sóvárgás és valamilyen megmagyarázhatatlan fájdalom. Dac és harag ébred benne, s arcom megfagy, testem szoborrá dermed.
- Jonathan…
Nem válaszol, csak megremeg. Mi bántja? Mi lelte ilyen hirtelen? Azt hittem, átadta magát az érzéseinek, és végre a szeretőmmé vált.
- Megtiltottad, hogy a fejedbe nézzek, így ha nem mondod el, hogy mi bánt, nem fogom tudni.
- Nem leszek a szeretőd… számomra fontos, hogy én legyek az első a szeretőm szemében. Hogy minden helyzetben mások fölé helyezzen. - Ahogy hátrapillant rám, komoly eltökéltséget látok tekintetében. - Soha nem fogsz úgy tisztelni, ahogy én vágyom rá, én pedig akármennyire is szeretnéd, soha nem fogom elfogadni az alárendelt szerepet.
Ezzel mindig is tisztában voltam. Elé állok, állát gyengéden felemelem, hogy a szemembe nézzen.
- Nem szeretném, hogy elfogadd. Épp azért tetszel, mert nem teszed, Jonathan Cromwell.
Felragyog szemeiben az öröm, de azonnal elkomorul újra.
- Elég!
Elmegy, és én hagyom.
Hosszú ideig csak az ablakon túli világot figyelem, a víz lassan kihűl. Megszárítkozom, felöltözöm. A hálószobában az ágyon kicsire összekuporodva pihen Jonathan. Betakarom a puha és meleg paplannal. Homlokát ráncolja, nyugtalan az álma. Megérintem homlokát, s azonnal megnyugszik, arca kisimul.
- Igazi rejtély vagy, Jonathan.
Megcirógatom a párnán szétomló hajtincseit, melyek csokoládé folyondárként áramlanak szét. Mit nem adnék, ha szeretkezés közben belemarkolhatnék. Az öklömre tekerném, és vad, nyers vágtára hajtanám őt, amíg sikoltva el nem élvezne újra és újra.
Leejtem kezemet és elfordulok tőle, hagyom pihenni. Az éjszakai csillagok csábítanak egy kis repülésre, és ha már az éjszakámat nem tölthetem a szeretőm karjaiban, akkor megnézem a kínvallatást.
*
Hidegen figyelem a földön heverő húscsomót. Torz fej emelkedik fel a karok és lábak nélküli torzóból, az ajkak nélküli száj kinyílik, egy gyenge, rekedt sikoly árnymaradványa hallatszik. Üres szemgödrei felém fordulnak, majd Urram felé.
- Ideje megölnöd őt, már mindent elmondott amit tudott.
- Vagyis semmit! – mordul fel Urram. – Valaki törölte az agyából a legfontosabb emlékeket, így nincs semmi a kezünkben, ami segíthetne!
Felemeli lábát, bronzbarna bőre elővillan a római tunika alól, s mintha egy csikket taposna el, úgy lép a torzó fejére. Csont reccsenése és fröccsenő hang, egy utolsó elhaló nyögés. Urram arcát figyelem közben. A gyilkolás örömét, ahogy kidugja a nyelvét és lassan végignyalja felsőajkát, majd sárga szemeiben halványan felizzik egy vörös árnyalat. Csupán egy pillanat műve az egész, de ott volt. Láttam.
Urram elméjét megközelítette az őrület. Amit ezzel az alakváltóval tett, a legszörnyűségesebb halálnemek egyike. Élőlény nem érdemel ilyen büntetést, bármit is követett el. Örülök, hogy Jonathan nem látta ezt. Jonathan. Érzem hogy felébredt.
- Most elmegyek.
Urram széttárja hófehér szárnyait, ezüst mintázata felragyog. Lélegzetelállító látvány lenne, ha nem borítaná testét vér, és nem egy húshalmon taposna.
- Menj a kutyádhoz és mond meg neki, hogy szükség lesz még az orrára.
Megtorpanok az ajtóban. Felé fordulok.
- Nem a kutyám.
- Akkor szeretőd, teljesen mindegy.
- Az sem, mert kidobott az ágyából múlt éjjel.
Meghökkenve néz rám, még a lábát is leveszi a húshalomról.
- Hogy mit tett?
- Szabad akarata van, ő egy igazi vadász. Egyenes és erős jellem, nem szolgalélek. Megsértetted az érzéseit azzal, hogy kutyának nevezted őt, és mivel nem a szeretőm, nem torolhatom meg a nevében rajtad a sértést, de abban biztos lehetsz, hogy amint alkalom adódik rá, ő megteszi.
Felnevet, véres kezét ruhájába törli.
- Raphael a híres arkangyal száműzve lett az ágyából? Haha! Micsoda különleges kis szeretőd van neked!
- Úgy látom nem figyeltél. Nem a szeretőm. Urram, jól figyelj rám. Csak ő segíthet nekünk, és szabad akaratából teszi. Ha megbántod, nem fogod soha megtudni, kivel feküdt össze Michaela a hátad mögött.
Vörös lángok lobbannak fel körülötte a haragtól, talpam alatt felmorajlik a föld. Urram dühe. Jól tudom, hogy csak ezért segít nekünk, a pajzs valójában nem érdekli.
- Ha nekem ellent merészel mondani, darabokra tépem!
- Nem fogod, mert mellette állok – válaszolom kifejezéstelen arccal.
- Egy embert előrébb helyezel mint egy angyalt? Te teljesen elkorcsosultál, Raphael.
- Inkább te, Urram. Nézz magadra, nézz a tükörképedre. Valaha legszebb voltál mindőnk közül, az emberek istenként imádtak. Gazdaggá tetted a termőföldeket, bőséges áldást adtál a vadászok nyilaira, s asszonyaik méhére. Valaha gyermekeket csiklandoztál és táncoltál velük. Most hol vagy te? Ki az, aki visszanéz rád a tükörből?
Nem válaszol, szemei elsötétülnek, érzem a belőle áradó keserűséget.
- Mosd le magadról a vért, és öltözz át, Urram. Reggeli után ismét beszélünk, s elmondhatod a vadásznak, mit tudtunk meg.
- Miért nem te mondod el neki?
- Mert te dolgoztál meg ezért az információért – intek a húscafatok felé kezemmel. – Én csak közönség voltam.
Kilépek az ajtón és vissza sem nézek.
A lakosztályunkban már felöltözve vár Jonathan. Az ágyon üldögél. Jó érzés ránézni, szépsége és tisztasága üdítően hat felborzolt kedélyemre.
- Hol voltál?
- Beszéltem Urrammal. Gondoltam nem ragaszkodsz hozzá, hogy ismét találkozz vele.
- Gondolom Urram is örült, hogy nem kell ismét leereszkednie egy kutya szintjére. És? Sikerült kiszednie valami értelmeset abból az izéből?
Gúnyos szavai nem illenek hozzá. A gúny önmagában nem illik hozzá, a tiszta lelkéhez és egyenes gerincéhez. Felbosszant.
- Reggelizzünk, utána csatlakozunk a házigazdához.
- De most mondtad, hogy...
- Hogy nem kell reggel rögtön találkoznod vele. Nem is kell. Előbb eszünk.
Elindulok, s ahogy mögöttem jön végig a folyosókon, mosolyogva hallgatom mérgelődését. Aranyos ilyenkor.
Az étkező fényűző és szemkápráztató. Az én palotáimban nincs ennyire felcicomázva semmi, így érdeklődve nézek körül.
- Hát ez... – hallom Jonathan hangját, s ahogy mellém lép, látom hogy még a szája is elnyílt. A sok kristály meg arany és virágok. Talán tetszik neki?
- Tetszik? – kérdezem tőle kíváncsian. Leültetem az asztalra és mellé telepszem. Vet rám egy sokatmondó oldalpillantást.
- ...giccses – fejezi be fintorogva. – A te házad sokkal normálisabb. Ez a hely olyan, mintha valaki összegyúrta volna a rózsaszín Barbie palotát a kristálycsillár bolttal, majd beletűzött pár rózsát is.
Felnevetek, mert a hasonlat egyszerűen tökéletes.
- Látom fényes jókedved van – mordul mögöttünk Urram mély hangja. Felé fordulok és végigmérem. Lemosta magáról a vért, ismét olyan mint mindig, szép és hideg mint a sarkvidéki jég. Leül velünk szemben. – Jó reggelt Raphael.
- Jó reggelt, Urram.
Sárga szemeit Jonathanra függeszti, miközben felemeli a rózsaszín kávés kancsót. Tölt neki egy csészével.
- Hogy is hívnak téged? – kérdezi tőle kifejezéstelen hangon. Nocsak.
- Jonathan Cromwell.
- Cromwell? – kérdezi Urram, és elgondolkozva beleharap egy almába. Elrágja a falatot, én pedig megkenem a szendvicsemet. Zavar, hogy Jonathan le sem veszi a szemeit Urramról. Megértem, hogy szépnek tartja, hiszen szépsége még az enyémet is túlragyogja a legrosszabb pillanatában is, de... Zavar és kész. Végre belekortyol a kávéjába.
- Mit sikerült kiszedni a tegnapi fickóból?
- Leszármazottja vagy talán Oliver Cromwellnek, az angol hadvezérnek?
Urram nem hazudtolja meg önmagát. Sóhajtva rázom meg a fejem, a belépő Michaela felé biccentek. Senki nem foglalkozott vele hogy köszönt, Urram látványosan semmibe veszi, ahogy az imént Jonathan kérdését is.
- ...nem, nem hasonlítasz rá.
- Ön ismerte?
- Igen. Segítettem is neki Skócia és Írország leigázásában. Kedveltem.
Meglep, hogy válaszolt neki. Az is ledöbbentő, hogy szóba áll és beszélget egy emberrel, és még a hangnem is tűrhető.
- Nem tudom, hogy hízelgő dolog-e Cromwellre nézve, hogy az Ön barátságát a magáénak tudhatta.
Michaela kezéből kiesik az ezüstvilla a döbbenettől, még én is meglepődöm, szám sarka megrándul. Jonathan, hozod a formád.
Urram felnevet, mély hangja végigsimogatja a falakat, megcsendül a kristálycsillárokon. Jontahan láthatóan beleborzong, és tudom hogy felizgult. Érzem rajta, a féltékeny düh pedig összeszorítja ökleimet. Tudom milyen hatással van Urram az emberekre, de ez már több a soknál, nem akarom hogy elcsábítsa tőlem. Oda se pillantva megfogom Jonathan csuklóját és közelebb húzom magamhoz egy mozdulattal. Fejét mellkasomra vonom, hogy eltávolítsam Urram bűvköréből.
- Raphael, a vadászod igazán aranyos.
Michaela felhorkan.
- Fejezd be a játszadozást, és inkább meséld el mit tudtál meg!
Urram felmordul, hirtelen sötétség kúszik körénk, ahogy haragja szétáramlik. Az asztalon álló vázákban a színes rózsák elfeketedve konyulnak le, hideg kúszik belénk.
- Urram, fegyelmezd magad a társaságomban.
Hangom hűvös és nyugodt. Azonnal feloldódik a sötétség, a hideg is eloszlik. Mielőtt Michaela tovább rontaná a helyzetet, folytatom.
- Semmit sem tudtunk meg, Michaela.
- Akkor folytatjuk a keresést.
Meglepetten nézünk Jonathanra. Urram mosolyogva könyököl fel az asztalra.
- Szagot fogtál? – kérdezi lágyan, hangja csábítóan kúszik Jonathan köré. Kábítóan finom orgonaillat áramlik szét. Michaela feláll az asztaltól, és felborítja a tányérját, amiről a dinnyegolyócskák szétfröccsennek a fehér abroszon. Nem szól semmit, csak kiviharzik. Bamm!
Az ajtó kibírta a becsapódást, talán nem először élte túl egy angyal dühének erejét.
Jonathan szemei összeszűkülnek, és elmosolyodom amikor látom rajta a dühöt. Nem dőlt be a csábító mesterkedésnek, ez jó. Azonban tagadhatatlan, hogy felizgult, ami rossz. Nem hibáztathatom érte, elvégre egy angyal csábítása ellen nincs semmi, ami felvértezhet egy embert.
- Talán igen – válaszolja lassan. – Talán nem. Attól függ, meddig fogja még a kisded játékaidat folytatni velem szemben. Mi ez az illat? Orgona? Hát nem valami férfias. Ennél azért több kell, hogy levegyen a lábamról, Mr. Urram. Egy csábító mosoly meg egy finom illat nekem édeskevés.
Megfagy a levegő. Szó szerint. Jonathan lélegzete gomolygó pára, bőre libabőrössé válik. Szorosabban magamhoz ölelem, szárnyamat köré vonom. Ebből elég. Nyitom a számat, hogy közbeavatkozzam, de Jonathan megelőz.
- Nem félek öntől. Ha ezt tovább folytatja, csak annyi lesz az eredménye, hogy ellenszegülök és soha nem tudja meg amit akar. Soha.
Hideg kezét a mellkasomra simítja, érzem hogy fázik, remeg. Urram homlokán a ráncok kisimulnak, majd hirtelen melegség áramlik szét a teremben. Kíváncsian figyelem mi jön ezután. Tényleg erős egyénisége van az én kis szeretőmnek, simán lerendezett egy ősi arkangyalt. Lazán.
- Szóval tudod mit akarok?
- Tudom.
- Akkor azt is tudod, mi történik ha megkapom?
- Az nem érdekel. Csak az, hogy tudom, Raphael mit tesz. Visszaszerzi a pajzsot és biztonságba helyezi. Ez a legfontosabb, az ön bosszúja már nem érdekel.
Urram elmosolyodik.
- Ezt gyűlölöm az emberekben. Azt gondolják, ha csak a saját dolgaikkal foglalkoznak, és nem törődnek az egyéb következményekkel, akkor majd semmi rossz nem történik.
- Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Ha azt mondanám, nem segítek, mert tudom hogy ön vérengzést fog tartani ha megtalálja azt a valakit, akkor a pajzsról is lemondok. Ha a pajzs rossz kezekbe kerül, az egész emberiséget sodrom veszélybe. Ennyi az egész.
Urram belekortyol a kávéjába és elfintorodik. Egy szolgáló siet be az ajtón egy kancsó friss, gőzölgő kávéval, s miközben Urram beszél, tölt neki.
- Szóval Jonathan Cromwell, úgy véled a megalkuvás a megfelelő megoldás?
- Én másképp látom. Nincs sok választásom. Segítek és megmentjük az emberiséget egy újabb elnyomástól, vagy nem segítek. Úgy gondolom, ennyi az egész és nem több.
- Minden más jelentéktelen számodra – bólint Urram.
- Nem. Egyszerűen csak tisztában vagyok a korlátaimmal. Tudom mit tehetek meg és mit nem.
- Jonathan – olyan lágyan és kedvesen ejti ki a szavakat, hogy tisztán érzem ahogy megremeg ölelésemben a teste. – Nem léteznek korlátok, csak hitetlen emberek. Kisstílűség, realitás a neved.
- A korlátokat önmagunk szabjuk, az elveinket követve, és én hű vagyok az elveimhez, ez pedig nem jelenti azt, hogy kisstílű vagyok.
Urram félrehajtja a fejét, fekete haja leáramlik vállain, mint a folyékony olaj. Már nem dühös, sőt. Láthatóan élvezi a filozófiai eszmecserét Jonathannal.
- Elnézést, hogy közbeszólok – töröm meg a hirtelen beállt csendet. – Ideje befejeznünk a reggelit, és megbeszélnünk a továbbiakat.
Jonathan feszült vállai megereszkednek, érzem hogy feloldódott benne a félelem, így elengedem. Egész végig a derekát öleltem, de úgy tűnt észre sem vették, hogy itt vagyok én is.
Hosszú percek múlva, azt látom hogy Jonathan elmerülten kevergeti a tejbegrízét, de nem eszik, Urram pedig mosolyogva figyeli. Nem tetszik ez nekem.
Féltékeny vagyok.
Megunom ezt, és felállok az asztaltól, kezemet szeretőm felé nyújtom.
- Indulhatunk?
- Igen... de nem beszéljük meg a továbbiakat?
- De igen, csak nem itt.
A könyvtárszobában Michaela vár minket, két másik angyallal. A hiányos és erotikus ruházatuk alapján egyértelmű hogy kihez tartoznak.
Mielőtt belépnék az ajtón megtorpanok, és Jonathan halk nyögéssel ütközik szárnyaimnak. Urram hátrafordul, de intek neki.
- Menj be, mindjárt jövünk mi is.
Becsukom az ajtót, és a folyosón kettesben maradunk végre Jonathannal. Csodálkozva néz fel rám, ennivaló ahogy csillog bőrén az angyalporom. Csak az enyém, és senki másé. Megcirógatom arcát, és lemosolygok rá.
- Fantasztikus voltál a reggelinél, vadászom. Néhány perc alatt elérted, hogy Urram a tenyeredből egyen.
Vállat von, és bár faarcot mutat felém, tudom hogy jólestek neki a szavaim.
- Mindig is értettem a szörnyekhez. Ez a szakmám.
Vállán elöl aláhulló hajtincseit morzsolgatom ujjaimmal, de megdermed a kezem.
- Szörnyetegnek tartod őt?
- Nem százas a fickó, ez egyértelmű. Nem tudom mit művelhetett szegény fajankóval akit tegnap elkaptunk, de éreztem rajta a vérszagot, hiába fürdött meg.
Bólintok.
- Nem is vártam kevesebbet a vadászomtól.
- Ne hívj így, nem vagyok a vadászod, sem a szeretőd, sem a kutyád! – horkan dühösen. Eltolja a kezemet és az ajtó felé fordul. Keze megtorpan a kilincsen, amikor hátához simulok és átölelem. Arcához simítom az enyémet.
- A vadászom vagy, te magad fogadtad el a szerepet ma reggel, azokkal a szavakkal amelyeket Urramnak mondtál. Boldog vagyok, Jonathan.
- Boldog? Mitől?
- Hogy itt vagy velem.
Megremeg karjaimban, és lehajtja a fejét. Hosszú másodpercekig csak állunk, majd lassan ellazul és hozzám simul.
- Jonathan... – súgom lágyan, számmal súrolom fülét. – Ha ennek vége, szeretnék veled sokat beszélgetni.
- Minek?
- Hogy jobban megismerhesselek.
- Miért érdekel téged egy jelentéktelen ember?
Arcomat az övéhez szorítva sóhajtok fel.
- Te nem vagy jelentéktelen, soha nem is leszel az. Különleges vagy nekem, ezt soha ne feledd.
Érzem ahogy felforrósodik az arca, és tudom hogy elpirult. Elmosolyodom.
- Miért mondasz nekem ilyeneket? – duzzogó hangját hallva csak erősebben ölelem magamhoz, szárnyaim körénk fonódnak.
- Miért kérdezel annyit? – kérdezek vissza. Állánál fogva fordítom oldalra a fejét, és lágyan megcsókolom őt. Édes és finom a csókja. Amikor elválunk egymástól, motyog valamit, de nem értem, mert zúg a fülem, zsong a mellkasomban a szívem. Ruháján, bőrén, haján csillog a frissen rákerült angyalpor. Elégedetten mérem végig, ő is észreveszi.
- Na tessék, most beleillek a csicsás barbie-kristályos miliőbe – fintorog aranyosan, és próbálja leporolni ruháját, amivel azt éri el, hogy a kezei is csillogni kezdenek. Elnéző mosollyal figyelem, majd elkomorulok.
- Jonathan. - Azonnal felkapja a fejét, várakozóan néz rám. – Ne dőlj be Urramnak, akármit mond vagy tesz. Jók a megérzéseid vele kapcsolatban, de ennél többet nem mondhatok neked. Csak légy óvatos, és...
- És mi? Ne csábuljak el? Raphael, ha a világ legszebb pasija volna, akkor sem tudna levenni a lábamról.
Megfogom az állát, hogy a szemébe nézhessek.
- Jonathan, ő a világ legszebb pasija.
- És a legőrültebb is – súgja komoran.
- Okos fiú. - Megcsókolom és hátralépek. - Mehetünk?
- Ja. Rúgjunk szét néhány angyalsegget.
|
| Silvery | 2011. 04. 30. 20:03:34 | #13316 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Hosszú, üres folyosók labirintusa, homályos fények és néma, nyomasztóan mély csönd. Pont mint a gagyi vámpíros sztorikban, amik a moziban mennek. A szívem mintha a torkomban dübörögne, mégsem mondanám azt, hogy félek. Izgatott vagyok. Olyan rég éreztem a vadászat okozta adrenalin bódító hatását. Mindig eszembe juttatja, hogy mennyire imádom a munkámat. Soha nem lennék képes felhagyni ezzel az életmóddal. Lételemem a veszély és az izgalom… még New York arkangyala kérésére sem hagynám abba… Raphael…
Halkan felsóhajtva fonom össze karjaimat mellkasom előtt, a kavargó, kétkedő gondolatokat könnyedén mossa el az orromba mászó ismerős szag.
A parázs csípős illata, a tűz kellemesen bódító, hívogatóan meleg aromájával. Kávé, enyhén megégetve, finoman, forrón. Ismerem. Ez lesz az.
A szag minden porcikámat átjárja, még a lábujjaim is belebizseregnek a várakozással teli izgatottságba, türelmetlen, kapkodó lépteim felgyorsulnak, szemeimben megcsillan a vadászösztön. Egyre gyorsabban haladok, ahogy a szag egyre töményebbé, erősebbé válik, s ezzel párhuzamosan járja át testemet különös, tartózkodó érzés. Valami nem stimmel, ebben biztos vagyok… ez a szag… biztosan nem vámpír, de nem is teljesen olyan, mint egy angyal illata… ahhoz hiányzik valami… ez valahogy… más.
Kiűzöm szívemből az apró aggodalmat, ajkaimra mosoly kúszik, ahogy már alig pár méter távolságban érzem meg az illatot. Ha nem angyal lenne, az nekem csak jó, nem igaz? Könnyebben elbánok vele.
Megtorpanok, ahogy mélyen dörrenő hangot hallok, csupán egy apró pillantást vetek a szomszéd folyosóra, majd a fal mögött megbújva hallgatom, ahogy egy idegen nyelven beszél valamit a telefonba, szívem vadul verdesi mellkasom falát, légzésem felgyorsul.
Egyedül van. Tökéletes.
A fenébe. Egy szót sem értek. Ez a nyelv talán… nem tudom… az ázsiai nyelvek hangzására emlékeztet.
Leteszi a telefont, elindul a folyosón, s én gondolkodás nélkül indulok utána, lépteim némának, hangtalannak tűnnek az ő súlyosan dobbanó lépései mellett. Szemeim szikrákat szórnak, s mikor észrevesz, érezhetően gyorsabb tempóra vált. Ismerem a vámpírok és az angyalok gyorsaságát… nem engedhetem, hogy meglógjon… most, hogy szinte már a markomban van. Csak zsákutcába kell hajszolnom… pont mint a vámpírok esetében.
Ahogy lépteim futólépésekké válnak, ő is rohanni kezd, a folyosók villámként száguldanak el mellettünk, halk lihegésem hangja vetekszik a torkomban dobogó szívem zakatolásával.
Szemeim felcsillannak, ahogy megpillantom a várva várt zsákutcát, egy szűk folyosó végén egy vaskos, tömör ajtó zárja el az utat, s a ziháló alak sötéten villanó tekintettel fordul meg, komor pillantásunk találkozik.
- Add fel! – Kissé gúnyosan szólalok meg, légzésemet hamar rendezem, miközben kezeim villámgyorsan mozdulnak, hogy az övemen lógó fegyvertartóból előhúzzam a pisztolyt. Ujjaim a levegőt markolják, szemeim tágra nyílnak, ahogy jéghideg, nyugodt gondolataim gyorsan felfogják a helyzetet. Hát persze.
Nincs nálam fegyver. Semmi.
Még egy szaros kis tőr sem.
A picsába.
Próbálok határozottnak tűnni, nem engedem, hogy szemeimben megcsillanjon a szívemben feléledt kétségbeesés, de sajnos ő is felfogja a problémámat, ajkai olyan széles vigyorra húzódnak, hogy szája szinte körbeöleli egész arcát, s ereimben kihűl a vér.
Miért nem hoztam fegyvert? Raphael teljesen elvonta a figyelmemet induláskor.
Ezért még kinyírom. Már ha túlélem. Ilyen még soha nem történt velem. Ekkora hiba… lehet, hogy az életembe fog kerülni. Tudtam, hogy rossz hatással van rám. Tudtam, hogy nem szabadna engednem a csábításnak. A francba. A francba. A francba.
Kizökkenek a néma, dühös, kétségbeesett mérgelődéstől, ösztönösen teszek egy kimért lépést hátra, mikor felém lép. Ez nem lesz jó. Nagyon… nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
Felnevet, megremegek a vérfagyasztóan visszataszító röhögéstől, szép, szabályos arca eltorzul a kárörvendéstől, ahogy rám pillant. Pont ez hiányzott, mikor nincs nálam fegyver.
Egy félőrült, kiszámíthatatlan, ismeretlen fajcsoportba tartozó alak.
- Úgy látszik, tényleg ez a szerencsenapom. – Hangja rekedtes, még közelebb lép hozzám, s én távolodni kezdek, de egy pillanatra sem fordítok hátat neki. – Egy vadász, fegyver nélkül. – Tekintete elsötétül, határozottan állom a pillantását, nem mutatok félelmet, gyengeséget. A büszkeségem nem engedi. Lehet, hogy nincs fegyverem, de az ökleimet és az agyamat nem hagytam otthon. – Már mióta vártam hasonló alkalomra. – Végignyalja ajkait, tekintetében különös, fenyegető fény csillan, s olyan sebességgel indul meg felém, mintha puskából lőtték volna ki. Ereimben végleg megfagy a vér, hátat fordítok, villámléptekkel rohanok ki a szűk folyosóból, tekintetemmel pánikolva keresek bármiféle tárgyat, amit fegyverként használhatok az őrült üldözőm elől, aki röhögve lohol a sarkamban.
Ujjaim puhán érintik a folyosó szélén álló díszszobrot, egy hirtelen mozdulattal lököm a fickó felé, s a súlyos márvány dörrenése hangosan töri meg a kísérteties csendet. Apró darabokká robbanva zuhan rá, s ő hangos, dühös káromkodással löki le magáról a nagyobb darabokat, a homlokán vékony, fekete vércsík folyik végig, szemeiben már nincs szórakozottság, csupán metsző harag, s mielőtt feltápászkodhatna, tovább rohanok. Fekete vére van. Basszus, mi ez a férfi? Miért fekete a vére?
Befordulok a sarkon, s tekintetem rögtön megpihen egy hatalmas, ókori vázán, ami egy apró oszlopocska tetején díszeleg. Megragadom a nehéz porcelánt, s a sarkon megbújva várom, hogy beforduljon, s mikor a vörös ködtől elsötétült tekintettel eléri a fordulópontot, a fejére vágom a díszes műalkotást.
Újabb hangos roppanás, majd egy fülsüketítő üvöltés, s az ismeretlen férfi eszméletlenül összerogyva esik a padlóra, hatalmas teste szinte szétterül a földön. Lihegve hátrálok egy lépést, pár másodpercig mereven nézem a mozdulatlan testet, kezeim még mindig remegnek az izgatottságtól. Vége.
Meghalt? Nem hiszem. Valószínűleg csak elájult. Tökéletes.
És ha felébred? Hívnom kéne Raphaelt? Egyáltalán képes lennék rá? Hiszen ő az, aki az én fejembe tud mászni, fordítva ez nem igaz. Nem. Nem hívom Őt… nincs szükségem rá... nem kérem a segítségét…
Kizárt.
Hosszan kifújom a levegőt, s közelebb lépek, hogy a hátára fordítsam és átkutassam a cuccait.
Hirtelen pattannak ki szemei, elborult, véres tekintetével felpillant rám, s ösztönösen ugranék hátra, de az utolsó pillanatban elkapja bokámat, s én felordítva zuhanok a földre. Gyors reflexekkel szedem össze magamat, szemeim tágra nyílnak, mikor felpattan a földről, s rám ugrana, de lábaimmal alátámasztom hasánál, s átvetem magam fölött. Zihálva nyomom fel magam a földről, s ő a saját lendülete miatt több, mint 2 métert repül a mozdulatomtól, teste hangosan csapódik a hideg márványpadlón.
Ismét felém ugrik, felkapok a földről egy nagyobb, élesnek tűnő porcelándarabot, s ahogy mellém ér az arcát végigvágva legyintem felé, de ennyi nem elég, hogy távol tartsam magamtól, a hajamat megtépve ránt magához, kiesik ujjaim közül a fegyverként használt porcelándarab, felordítok a fájdalomtól, ahogy körmei végigszántják mellkasomat, megtépve a vékony, hófehér inget. A földre lök, s most képtelen vagyok lelökni magamról, érzem a hátamba szúródó apró porcelándarabkákat, a fájdalom végigszántja gerincem vonalát, s ő a kezeimet lefogva mászik fölém, moccanni sem tudok az irtózatos súlytól.
- Harcias kis vadász vagy. – Dühösen sziszeg fülembe, arcán már a szépség legapróbb jelei sem mutatkoznak, s ahogy ajkaimra tapad, az undortól felnyögve próbálok kitörni a szorításból, de mintha vasököllel szorítaná csuklóimat. A fenébe. A fenébe.
Megharapva alsó ajkamat, majd vigyorogva hajol feljebb, s én a szemébe köpök.
Újabb káromkodás, olyan erősen szorítja csuklómat, hogy szinte érzem ujjaimat elzsibbadni a vérhiánytól.
- Ne félj, mielőtt megöllek, megtöröm a heves ellenkezésedet. Még soha nem kóstoltam vadász húst… - Elborult tekintettel néz végig rajtam, zihálva hunyom le szemeimet, fogaimat összeszorítom a tehetetlen dühtől és az ereimen végigszáguldó jeges félelemtől.
Elvigyorodik, elővillannak a hatalmas szemfogak, szemeim tágra nyílnak. Nem… nem lehet vámpír, ebben biztos vagyok.
Végignyal nyakamon, s ajkaimat kinyitom, hogy káromkodva ellenkezzek az undorító mozdulat ellen, de rádöbbenek, hogy azzal csak még jobban szórakoztatnám. Megcsókol, érzem, ahogy szemfogai végigszántják ajkaimat belülről, kissé felhasítják a bőrömet, s érzem a saját vérem fémes ízét. Szemeimbe könnyed gyűlnek az undortól. NE!
Raphael…
Eddig csak Raphael csókolt. Soha nem éreztem ilyen undort, ilyen hányingert az Ő érintésétől. Mindig csak forró, kielégítetlen vágyat, kiéhezett sóvárgást.
Nem akarom, hogy ez történjen!
Raphael!
Hangos csapódás töri meg a fülemben visszhangzó zihálás monoton neszét, szemeim tágra nyílnak, lihegve lélegzem fel, ahogy a súly, a szorítás hirtelen tűnik el testemről, szinte fel sem fogom mi történt, a folyosó fala beszakad a fickó súlyától, elkerekedett szemeim Raphaelre siklanak, s szívembe visszaköltözik a forróság halovány lehelete.
Megremegek, érzem, hogy arcom kipirul, reszkető végtagjaimban szinte felpezsdül a vér.
Itt van.
Raphael… itt van… megmentett.
A boldogság, a megkönnyebbülés keserű aromával vegyítve árad szét testemben, a látásomat elhomályosító könnyfátyol viszont nem tisztul.
Már megint rá támaszkodtam.
Mikor lettem ennyire gyenge és kiszolgáltatott? Mióta szorulok a segítségére? Mióta vagyok képtelen megvédeni magamat?
Rossz hatással van rám. Távol kell tartanom tőle magamat. Távol kéne… miért ilyen jó érzés a védelme alatt állni? Mi ez az édes, forró keserűség, amit érzek?
Eddig mindig én védtem másokat. Igen. Életemben először fordult a kocka…
Miért kell ennyire jónak lennie?
Hangos női sikoly mászik fülembe, megborzongva szakítom meg gondolataim távolra kalandozó fonalát.
- Miért támadta meg házad egyik tagja a kísérőmet? – Raphael kemény, szigorú hangja még gyorsabb dübörgésbe hajszolja szívemet, ajkaimat összeszorítva ülök fel, szemeiben felcsillan az érzelmeim lángja. Észre sem vettem, hogy hívtam Őt… mégis itt van… és ez a dühös, számonkérő hang miattam ilyen komor… aggódott volna? Talán…
- Ez itt nem a miénk. – Urram kemény hangja töri meg ismét a csendet, zihálásomat sikerül elfojtanom, légzésem lassan szabályossá, kiegyensúlyozottá válik, de szívem dübörgése nem csitul, hangosan visszhangzik fülemben. – Michaela! – Az ellentmondást nem tűrő hang fenyegető szigort rejt, testemben megfagy a vér Urram durvaságától, pedig most nem is rám irányul a dühös figyelme.
Nincs válasz.
Most először… egy kicsit… sajnálom azt a nőt.
- Válaszolj Michaela, különben kitépem a szívét és a lábad elé hajítom! – Csupán vérfagyasztó csend válaszol a hangos utasításra, testem megremeg az arkangyalból áradó jeges energiától.
Még mindig nincs válasz.
Nem megy… nem bírom ezt a csendet, nem bírom ezt a feszültséget…
- Az ő szagát is éreztem a halott angyalon! – Hangosan, határozottan szólalok meg, miközben minden erőmet összeszedve tápászkodom fel a hideg fölről, minden porcikám sajog a fájdalomtól, de ennek a legapróbb jelét sem mutatom.
A borostyánsárga, fagyos tekintet felém villan, a szívem mintha megszűnne dobogni a jeges pillantástól, de emelt fővel állom a fenyegetően hosszú szemkontaktust.
Remek… okos vagy Jonathan… ez az, vond magadra a jégkirály figyelmét.
Mégis… képtelen vagyok igazán, őszintén tartani tőle… amíg itt van Raphael… amíg mellettem áll, a félelem csak homályosan tudja befészkelni magát mellkasomba. Köszönöm…
- Nem hazudsz. Michaela! Magyarázd meg, különben dühös leszek! – Térdeim beleremegnek a hangos dörrenésbe, az utasítás kegyetlenül fagyos, olyannyira távol áll a szeretői hangszíntől, hogy szinte megszédülök a félelemtől. Ha ilyen a szerelmével, nem akarom látni, hogy viselkedik az ellenségeivel…
Jeges haraggal vegyítve árad ki belőle az ereje, szinte fullasztóan, fojtogatóan ölel körbe a tömény, bódító energia, s már kezdem sajnálni, hogy az előbb meggondolatlanul felpattantam a földről. Nem fogok összeesni… nem… nem ájulhatok el.
Rosszul vagyok. Félek. Haza akarok menni… el innen… távol az arkangyalok bonyolult, kiismerhetetlen világától.
Távol a számítástól, a kegyetlenségüktől, az erejüktől.
Távol Raphaeltől és az ellenállhatatlan kísértéstől, amit mellette érzek… ami újra és újra rabul ejt és bebizonyítja, hogy milyen végtelenül gyenge és erőtlen vagyok.
Észre sem veszem mozdulataimat, testem ösztönösen cselekszik, hallgat szívem kérlelésére, s én közelebb lépek Raphaelhez. Mintha megvédene a jeges erőtől, a fojtogató tombolástól, a kemény tekintettől. Mindentől. Már megint… már megint ezt csinálom…
Megborzongok, ahogy a fekete szárny körbeölel, Raphael ismerős, sajátos illata az orromba mászik, egy röpke pillanatra minden gondolatot, minden aggodalmat, minden félelmet kisöpör szívemből. Át akarom ölelni… hozzá akarok bújni… érezni az ajkait az ajkaimon…
Elég!
Szívverésem felgyorsul, s feléled testemben a hányinger, ahogy eszembe jut az ismeretlen férfi csókja, az undor minden porcikámat átjárja… nem számít… már nem számít… vége…
Közelebb bújok hozzá, a mozdulat alig észrevehető, mégis jól esik szívemnek, mély levegőt véve szívom be illatát, s csupán ennyi elég, hogy ismét nyugalom járja át testemet.
- Michaela szövetségesének alakváltóját tartod a kezedben. Azt, aki kihasználta és becsapta asszonyodat, hogy a segítségével bejuthasson hozzám. Azzal hitegette, hogy Elendril tollát megszerzi neki. Halljam Michaela, kivel szövetkeztél? – Raphael hangja kemény és durva, olyan ismeretlennek és távolinak tűnik, pedig valaha hozzám is így beszélt. Régebben… mikor még nem voltunk ilyen közel egymáshoz… vajon mondhatom így? Vajon tényleg így van? Tényleg közelebb állunk egymáshoz, vagy csak én értek félre mindent?
- Már halott. – Michaela zokogó hangja sajnálatot kelt szívemben, most először pillantok a remegő nő felé, olyannyira másnak tűnik most, mint mikor emelt fővel, magabiztosan flörtölt Raphaellel a tetőn.
- Ezek szerint fogalmad sincs róla, ki volt az. Csak az egyik angyalával tartottad a kapcsolatot. – Lopva Urramra pillantok tekintetem rajta ragad, ahogy jobban megfigyelem kemény arcvonásait. Haja hosszú, éjfekete, arca tökéletesen gyönyörű, férfias erő árad minden mozdulatából. Megértem, hogy egy olyan gyönyörű arkangyal, mint Michaela a társa… de mégis… mit ér a szépség, ha belül rohad? Ha durva és kegyetlen? Ha nem képes a szeretetre és az érzékenységre… és én még azt hittem, hogy Raphael a kegyetlen… hogy Ő a rideg és az érzéketlen…
Szívverésem felgyorsul, érzem, hogy arcom kissé kipirul, s ismét átjárja testemet a vágy, hogy közelebb lépjek Raphaelhez, de sikeresen ellenállok a késztetésnek.
- Ne öld meg az alakváltót. – Urram Raphael felé fordul, a mozdulattól lágyan meglebben a haja, ajkaimat összeszorítva figyelem a szoborszerű szépséget. Valami hiányzik… tudom, érzem… valami hiányzik…
- Ki kell ezt vallatni. Rám bízod? – Szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, akaratom ellenére is felrémlenek bennem az emlékek, mikor Raphael vallatta ki az egyik gyanúsított angyalt. Ha Raphael olyan durva volt… akkor… Urram…
- Ne… ne tedd… - Halkan, szinte csak magamban lehelem a szavakat, ajkaim megremegnek a testemen végigrohanó borzongástól. Nem tudom, miért sajnálom azok után, amit velem művelt… és amit még csinálni akart… de ilyen véget senki nem érdemel… senki…
Érzem megszorulni magam körül Raphael szárnyát, nem tudom, hogy a harag vagy az aggodalom készteti a mozdulatra, félve emelem Urramra tekintetemet, mikor hangosan dörrenve szólal meg.
- Hallgass kisember, ne szólj bele az angyalok beszélgetésébe! Ezért már rég halott lennél ha az én házamba tartoznál! – Senkinek a házába nem tartozom. Semmi közöm az angyalok világához. El akarok tűnni innen. Végleg.
Inkább megköszönhetné, hogy elkaptam a házában járkáló idegent. Mármint nem elkaptam, de lelepleztem… vagy mi…
Miért ne szólhatnék bele, mikor legalább annyira részese vagyok a küldetésnek, mint ő… miért ne mondhatnám el a véleményemet? Nem érdekel a fensőbbségi komplexusa.
A jegesen sárga, rideg szempár metszőn, fagyos kegyetlenséggel pillant rám, tekintetéből árad a lenézés és a megvetés, a düh forrón árad szét ereimben. Nem érdemlem meg, hogy így nézzen rám.
- Urram! Túl messzire mész. – Raphael hangos, dühös mordulása mászik fülembe, megremegek, ahogy szívverésem könnyedén szökik az egekbe, arcom forróvá válik a bőrömön szétterülő pírtól.
Raphael… most először emelte fel a hangját.
Miattam. Megvédett. Megvédett, még akkor is, ha ezzel egy másik arkangyallal ellenkezett. Kiállt értem? Tényleg? Istenem…
Urram tekintete most felé villan, képtelen vagyok kiolvasni a fagyos tekintetben tükröződő érzelmeket.
- Csak azért, mert épp keféled, ne merészeld egy arkangyal fölé helyezni őt semmilyen helyzetben sem. – Ledermedve pislogok fel, a vér mintha kihűlne ereimben, szétárad testemben a forrongó felháborodás. Mit… mit mondott? - Az alakváltót majd én megkínzom és kiszedem belőle amit tud. – Szemeim tágra nyílnak, még mindig nem fogtam fel teljesen szavait, legszívesebben felháborodva olvasnék be neki, de tudom, hogy az életembe kerülne. Hogy mondhat ilyet? És Raphael nem mond semmit… miért nem mond semmit?
Rövid csend ereszkedik ránk, minden porcikámat átjárja a fagyos mozdulatlanság, Raphael felé fordulok, tekintetünk találkozik.
Nem fog megvédeni. Nem fog újra kiállni értem. Semmit nem fog mondani.
- Mondott neked valamit? Elárulta kinek dolgozik? Vagy bármilyen információt? – Hozzám szól, de nehezen fogom fel szavait, fejemben száguldoznak, kavarognak a gondolatok, szívemet vegyes érzelmek árasztják el.
Gyűlölöm ezt az érzést.
Gyűlölöm az örökös alárendeltséget, amit mellettük érzek.
Gyűlölök senki lenni. Nem szoktam hozzá, hogy átnéznek rajtam.
Legyen már vége. Ó Istenem… legyen már vége ennek az egésznek.
Ez az egész… olyan rémisztően csábító… olyan kellemesen szörnyű… olyan hátborzongatóan vonzó.
Megrázom a fejemet, tudom, hogy ha akarnék se tudnék megszólalni, így felesleges a próbálkozás. Még idő kell, hogy összeszedjem az erőmet… idő, hogy lecsillapítsam a szívemet… idő…
Néma, várakozással teli csend, minden tekintetet érzek magamon, de Raphael gyengéd pillantása a legszörnyűbb mind közül. Miért néz így rám, ha ő is úgy lenéz, mint Urram? Neki sem vagyok több egy játékszernél. Egy használati tárgynál… egy szolgánál…
Miért fáj ennyire a gondolat?
Arra várnak, hogy megszólaljak, igaz? Mondanom kéne valamit, különben még tovább nyúlik ez a nyomasztó, fojtogató csend. Nem bírom.
- Felismertem a szagát, üldözni kezdtem, aztán amikor utolértem... – Halkan, bizonytalanul ejtek ki minden szót, hangomat valószínűleg csak Raphael hallja.
- Rájöttél, hogy nincs nálad fegyver. – Suttogva fejezi be helyettem, pillantása olyannyira lágy, hogy kénytelen vagyok lesütni szemeimet, hogy lecsillapítsam szívem verdesését. Igen… a fegyver… el is felejtettem… még le kell szidnom miatta… - Aztán mi történt? – Halkan kérdezve bátorít a folytatásra, a fogaimat összeszorítva szedem össze minden megmaradt energiámat.
- Fordult a kocka. Ő kezdett el üldözni engem. Összetörtem ezt-azt... – Végignézek a romos folyosón, a porcelándarabkák és a fal porrá zúzott darabjai összekeveredtek, szinte teljesen belepik a sima márványpadlót, ami néhány helyen felrepedt a rázuhanó daraboktól.
- És aztán? – Felpislogok, ismét rá emelem fáradt tekintetemet, ajkaim lassan, tétovázva nyílnak ki, hogy megformáljam a hangokat. Képtelen lennék elmondani, hogy mi történt pontosan. Képtelen lennék szavakba önteni, amit velem művelt az a szörnyeteg… képtelen lennék pont Raphaelnek elmondani, hogy megcsókolt.
- Vadász vért és húst akart. De időben ideértél, így megúsztam. – Halkan, egy levegővel hadarom el a gyors, lerövidített választ, s kissé megkönnyebbülve lélegzem fel, mikor nem feszengeti a témát, s ismét Urram felé fordul, s én is a kegyetlen arkangyalra emelem ismét tekintetemet.
- Meddig tart, amíg végzel vele? – Urram arca megrezzen, egy pillanatra mintha melegen nyájas gonoszság költözne szemeibe, s szemeim tágra nyílnak, mikor mosolyra húzódnak vékony ajkai. Bennem reked a levegő, szívem kihagy egy ütemet, testem megfeszül.
Tudom már, hogy mi hiányzott belőle. A mosoly…
Varázslatosan szép…
Hallom, ahogy megszólal, de agyam nem fogja fel szavait, egy röpke pillanatig még elbambulva meredek rá, s csak Raphael hangja zökkent ki a homályos kábulatból, az Urram iránt érzett csodálatot könnyedén mossa el a mellettem álló férfi iránt érzett forró ragaszkodás és a bizalom melegsége.
- Rendben. Ebben az esetben itt töltjük az éjszakát. – Felpillantok Raphaelre, ajkaimat összeszorítom, mielőtt ösztönösen ellenkeznék a döntés ellen.
Nem… nem felejthetem el.
Senki vagyok. Tilos megszólalnom… nem igaz? Az ő szemükben csak egy kellék vagyok.
- Michaela! Mutasd meg a vendégszobát Raphaelnek és a kutyájának. – Mindig ledöbbenek, hogy milyen forró és kedves szavakkal tudják illetni a kedvesüket. Ők valóban szeretők lennének?
Némán, szótlanul követem Raphaelt, ahogy Michaela végigvezet minket a folyosókon, tekintetemet a földre sütve merülök el kavargó gondolataim sötét áradatában. Raphael… biztosan dühös lesz, hogy nem tudtam tartani a számat. Ráadásul képtelen voltam egyedül elkapni azt a szarházit… a francba… nem érdekel… nem érdekel, ha dühös lesz… nem érdekel, ha leszid. Ezentúl is ugyanúgy kimondom, amit érzek! Az sem érdekel, ha ez az életembe kerül. Gyűlölöm, ha lenéznek. Főleg azt… főleg azt nem tudnám elviselni, ha Raphael tekintetében látnék megvetést… ha az Ő szemeiben lennék egy senki… miért zavar ez jobban? Miért érzek szúró, szorongató fájdalmat a mellkasomban csupán a gondolattól? Nem… én nem érzek semmit iránta.
Az nem lehet. Egyszerűen lehetetlen.
Miért nem tudom még magamat sem meggyőzni, hogy nem így van?
Belépünk a szobába, arcomat még mindig a föld felé szegezem, szemeim elkerekednek, ahogy puha érintést érzek a csuklómon. Magához húz, s én megremegve emelem fel tekintetemet, szívem kihagy egy végtelen hosszúnak tűnő ütemet, ahogy gyönyörű, kedvesen gyengéd mosolyt pillantok meg arcát, tekintetében is forrón csillan meg az ajkain ülő mosoly.
- Büszke vagyok rád. – Halkan kapok levegőért, megremegve pislogok egyet, majd hatalmas nyeléssel próbálom meg eltűntetni a torkomban keletkezett hatalmas gombócot, mely nem hagy szóhoz jutni. Szívem olyan heves dübörgésbe kezd, hogy szinte elkábít, ajkaim remegni kezdenek a szenvedélyes érzelmektől.
Mit… mit mondott?
Büszke? De hiszen… én… beleszóltam, mikor beszéltek… és… és nem tudtam megvédeni magamat és… és még annyi minden…
- Pedig azt hittem... vagyis azt gondoltam... – Halkan, bizonytalanul makogva próbálom meg szavakba önteni érzéseimet, gondolataimat, de képtelen vagyok értelmes mondatot összerakni, elmémben teljes a káosz.
Miért… miért csinálod ezt velem, arkangyal? Pont mikor lenne erőm, hogy ellökjelek…
... pár kedves szóval magadhoz láncolsz és nem eresztesz.
Ez az ölelés… a forró tekintet… hát mégis hogyan…
… hogyan haragudhatnék rád, Raphael? Hogyan állhatnék ellen?
- Ne gondolkozz túl sokat, még megárt. – Halkan szólal meg, lágy, végtelenül gyengéd cirógatást érzek arcomon. Szinte alig érint, mégis felforr ereimben a vér, a forró borzongás aprócska, cikázó villámcsapásokként száguld végig gerincemen, még a kislábujjam is megborzong tőle.
Megőrülök.
Többet… többet akarok. Több érintést… több forróságot…
- Amíg velem vagy, nem érinthet és csókolhat meg téged senki más. Ha megteszi, meghal. Ezt ne feledd. – Lehajol hozzám, ajkaimon érzem leheletét, szavai gyengédek mégis vérfagyasztóan komoly fenyegetés rejlik mögöttük, megremegek az érzelmeim elsöprő áradatától, mintha forró vulkánként robbanna szívem, hogy a parázsló láva végigperzselje testem minden apró, reszkető porcikáját.
Megcsókol. Ajkai először puhán érnek hozzám, az ismerős forróság elhessegeti a visszataszító férfi csókjának undorát, ismét érzem a kellemes, izgató feszültséget, a forrongó szenvedélyt.
Egyre erősebbé, követelőzőbbé válik a hosszú, mély csók, nyelve simogat, szeretőn, puhán cirógatja ajkaimat, nyelvemet szinte elolvadok az érzéstől, a gondolataim megszűnnek létezni. Mintha soha nem is lettek volna. Az aggodalmak, a kételyek, a tartózkodás. Mindet elfedi a vágy, ágyékom forrón lüktet, de képtelen vagyok eltolni magamtól. Túlságosan forró… túlságosan jó…
Ujjai végigsiklanak hátamon, lehunyt szemeim elkerekednek az élvezettől, összerezzenve sóhajtok fel a sóvárgástól. Raphael ereje, a frissítő, kábító illat mintha ereimben áramlana, soha nem éreztem magam ennyire erősnek és élénknek, se ennyire fáradtnak és megviseltnek. Lehetetlen párosítás, mégis hevesen kavarognak mellkasomban az érzések. Keze hátamat simítja, mégis mintha ágyékomat, a legérzékenyebb pontjaimat kényeztetné forrón, s én kábán fürdök az élvezet vizében, melyet Tőle kapok.
Felnyögök, összeforrt ajkaink megremegnek nyögésemtől, ahogy elélvezek, szemeim könnybe lábadnak. Ujjai már hajamban pihennek, lágyan szorítja meg a tincseket, mintha csak ezzel is magához vonna. Nem tudok parancsolni testem heves remegésének, a borzongás nem csitul.
Megőrülök.
Nem… már rég megőrültem.
Abban a pillanatban, mikor beleszerettem egy arkangyalba.
Derekamat szorítja, megtartja testemet összecsukló lábaim helyett. Erőtlennek érzem magam, mégis majd kicsattanok. Képtelenség.
Miért kell, hogy ilyen jó legyen?
Elszakadnak ajkaink, pihegve kapkodom a levegőt, képtelen vagyok rávenni magamat, hogy kába pillantásomat rá emeljem… azok után, hogy… oh egek… elélveztem egy csóktól… mégis hogyan? Miért? Ez is valami angyali mágia?
Miért vágyom rá ennyire? Nem értem a saját testemet…
Félve emelem fel kissé riadt, tartózkodó tekintetemet, remegő kezeim vállára csúsznak, lassan simítom végig a ruha alatt kirajzolódó kőkemény izomzatot, megremegek, mikor érzem megfeszülni testét érintésemtől.
- Még… - Halkan sóhajtom a rövid utasítást, szemeim puhán kúsznak ajkaira, melyek még nedvesen csillognak a csókunktól, csupán a gondolat elég, hogy zihálásba hajszolja szívemet.
Már semmi nem érdekel… annyira akarom Őt…
A figyelmét. Az érintését. A csókját. Mindent.
Nem kéne engedelmeskednie a követelőző utasításomnak, de megteszi. New York rettegett, kegyetlen arkangyala szó nélkül hajol ismét ajkaimhoz, hogy eleget tegyen a kérésemnek, s én nyaka köré fonom kezeimet, mikor ismét elmerül nyelve számban, forró, fülledt keringőre hívva nyelvemet. Ujjaim a szőke, lehetetlenül selymes tincsek közé bújnak, észre sem veszem, ahogy a lábaim elemelkednek a földről.
Hátamon, fenekemen érzem a tollai lágy, csiklandozó cirógatását, megborzongok az érzéstől, ujjaim megfeszülnek az érzékenynek, törékenynek tűnő tincsek között, ajkaimon halk sóhaj tör ki.
Víz. Kellemesen meleg víz érintését érzem, kábán zihálva szakítom el ajkaimat a csókból, homlokomat a vállára döntve próbálok meg összpontosítani, s pár másodperc múltán egy leheletnyivel józanabbul emelem fel fejemet, körbenézek a díszes, bordó márvánnyal borított fürdőhelyiségben.
A medence csak egy árnyalatnyival kisebb, mint Raphael lakosztályában, s csempék tisztán tükrözik a koraesti, homályos napfényt.
Meztelen testünket habos, kellemes illatú víz öleli körbe, arcom szinte felgyullad, mikor rádöbbenek, hogy semmilyen ruha nincs rajtam, de nem tudok megszólalni a heves szívverésemtől. Lábaim a derekát ölelik, merevedésem a hasához simul, s érzem, ahogy az Ő vágya is combomnak feszül. Megremegek az érzéstől, minden porcikám üvölt, hogy lökjem el magamtól, hogy engedjem el, de kezeim, lábaim mégsem hallgatnak a kétségbeesett késztetésre. Nem tudom elengedni. Akarom Őt… még többet akarok belőle. Mindent… mindent…
Vége. Elvesztem.
Az Övé vagyok.
A mellkasának döntöm arcomat, keze a hátamon simul végig, megreszketek karjai között, ahogy a fenekemen pihen meg a gyengéd érintés. Közelebb húzom magamhoz, s mikor kicsit felemelem a fejemet, arcunkat összesimítva csókol fülembe, felsóhajtva döntöm hátrébb arcomat, szinte felkínálom neki nyakam legérzékenyebb részeit, s Ő nem rest kihasználni a néma ajánlatot. A bőrömbe csókol, forró nyelve lágyan érinti nyakamat, s én ajkaimra harapva fojtok vissza egy szaggatott nyögést.
- Várj… - Magam sem tudom, hogy honnan gyűjtöttem elég erőt, hogy kinyögjem a rövid kérést, remegve tolom kicsit távolabb magamtól, pedig szívem vadul, felháborodottan követeli a folytatást.
Leteszem lábaimat, a kellemes, langyos víz a derekamig ér, s lomhán, bizonytalanul hátrálok egy rövid lépést, miközben hatalmas meggondolatlanságot követek el: tekintetemmel végigsimítom Raphael alakját. Meztelenül áll előttem, merevedése a hasához simul, a víztől nedvesen csillog, hasán és mellkasán kőkemény, gyönyörű izmok rajzolódnak ki a száraz bőre alatt. Tekintetében olyan forrón és csábítón csillog a leplezetlen vágy, hogy tüdőmben reked a levegő, hosszú másodpercekig, talán percekig bámulom Őt, majd levegőért kapva döbbenek rá, hogy a testemnek oxigénre van szüksége.
Megremegek, eltépem tekintetemet Raphaelről, majd hátat fordítok, hogy véletlenül se kalandozhasson felé a pillantásom, reszketeg hangom halkan töri meg a csendet.
- Azt mondtad nem érinthet senki, amíg veled vagyok. Akkor ez fordítva is igaz? Téged sem érinthet senki, csak én? – Röhejes kérdés, egy arkangyalnak minden bizonnyal számtalan szeretője és ágyasa van, de úgy érzem ezzel jogos indokot tudnék adni szívemnek. Úgy érzem szükségem van az elutasítására ahhoz, hogy ellenálljak neki.
A víz halkan csobban, érzem megmozdulni magam körül a hullámokat, ahogy mögém lép, a sötét szárnyak vállamat simítják.
Nem válaszolt.
Megremegek a cirógatástól, hosszút pislogva rendezem gondolataimat.
Miért nem válaszolt?
Ujjai felkaromra csúsznak, s én tehetetlenül simulok hozzá, fenekemhez simul kemény merevedése, s én beleborzongok a belőle áradó forróságba.
- Természetesen. Nekem sem lesz senkim rajtad kívül. – Szemeim tágra nyílnak, szívem olyan gyorsan dübörög, hogy szinte összefolynak a hangos dobbanások, a teremben halkan koppannak Raphael szavai, s mostanra ismerem Őt annyira, hogy fel sem merül bennem, hogy hazudna nekem.
Miért? Miért vagyok ilyen boldog ezektől a szavaktól?
És ami még fontosabb… mégis mire gondol? Miért áldozna fel ennyi mindent értem?
Miért tesz úgy, mintha számítanék?
Hiszen csak egy senki vagyok… egy játékszer… nem?
Lehet, hogy nem így van?
Lehajol, egyik keze felcsúszik felkaromon, bőrömet cirógatva simítja ki vállamból a hosszú, barna tincseket, majd ajkaival lágy csókot hint meztelen vállamra, arcunk finoman simul egymáshoz, s én ismételten megborzongok, halkan, szinte némán sóhajtom nevét.
- Ez olyan, mintha azt kérnéd, hogy legyek a szeretőd… - Halkan suttogok, s megremegek, ahogy minden porcikám megérzi mosolyát. Nem látom Őt, mégis tudom, hogy mosolyog. Fogalmam sincs honnan. Egyszerűen érzem. Ahányszor elmosolyodik, a levegő megtelik forró, visszhangzó rezgésekkel, szinte érzem felforrósodni körülöttem a vizet, a levegőt, testemet végigszántja a kellemes melegség.
- Nem csak olyan. Pontosan erre kérlek, Jonathan. – Ismét nyakamba csókol, a puha érintésen is érzem mosolyát, s elgyengülve, megadón döntöm a vállára fejemet, élvezem a gyengéd érintéseket, szárnya már teljesen körbeölel. – Mi a válaszod? – Érzéki suttogás, ismét megremegek.
Egy arkangyal szeretőjének lenni… nem tudom…
Annyira csábít… igen… igent fogok mondani. Amint szóhoz jutok, amint képes leszek ismét hangokat formálni reszkető ajkaimmal. Meg akarom mondani neki.
Oldalra fordítom fejemet, ajkaim puhán érintik nyakát, s Ő kicsit lehajolva ejti ismét rabul ajkaimat. Remegve simulok hozzá, hátam szinte mellkasába olvad, s az erős, határozott, mégis gyengéd ujjak mellkasomra kúsznak, lágyan simítja végig hasamat, s halkan felnyögök, ahogy cirógatása eléri merevedésemet. Testem megfeszül, mikor ujjaival körbeöleli, ellenkeznék, de ajkaimon nem jönnek ki a hangok, így csupán a mellkasára döntöm fejemet, zihálva kapkodom a levegőt, mikor megmozdul keze. Nem… képtelen… képtelen vagyok leállítani.
Túl jó.
Ah…
Hangosan felnyögve élvezek a kezébe, testem vadul reszket, s Ő a derekamat körbeölelve tart meg. Kábán lihegve csúsztatom ujjaimat a körém font kezére, lágyan, reszketeg mozdulatokkal cirógatom bőrét, s Ő egy váratlan mozdulattal fordít maga felé.
Nedves kezeivel kisimítja arcomból a hajamat, így húz fel magához egy újabb csókra, de ez a csók most más, mint eddig. Vadul, szenvedélyesen ránt magához, ajkai érzékien tépik, falják bőrömet, s én megremegek a belőle áradó nyers, forró vágytól, elgyengülve keresek támaszt a vállain.
Kezei végigsimítják testemet, az érintés most nem gyengéd, szenvedélyes és birtokló, összerezzenek, mikor fenekemen állnak meg kezei, s a két part közé simul egy-egy ujjperc, óvatos érintésekkel közeledve a végcél felé. Ah…
Nyögésem megszakítja a csókot, zihálva bújok közelebb hozzá, s Ő a fülembe harapva kábít még tovább, mígnem teljesen átadom magamat a fullasztó szenvedély őrjítő hullámainak.
„Csak azért, mert épp keféled, ne merészeld egy arkangyal fölé helyezni őt semmilyen helyzetben sem.”
Szemeim kipattannak, ahogy felrémlenek elmémben Urram szavai, hosszan visszhangzanak fejemben, olyan hirtelen zökkentenek ki a jóleső kábulatból, hogy testem forrongó lángolása egyik pillanatról a másikra hűl ki.
- Elég! - Váratlanul, hangosan ejtem ki a rövidke szót, ahogy eltépem ajkaimat a csókból, zihálva török ki az öleléséből, szemeim könnyessé válnak, ahogy hátrálok pár lépést, a mélyülő medence kegyesen engedi, hogy a víz egyre több bőrfelületemet rejtse el Raphael szemei elől.
Megfordulok, kezemet ajkaimra tapasztva zihálok, egész testem őrjöng, zsibong a vágytól, minden porcikám belereszket a küzdelembe, ahogy ellenállok a kínzó, hajszoló sóvárgásnak.
Fáj…
Annyira fáj…
Túlságosan messze van. Engem ölel, mégis mérföldekre vagyunk egymástól.
„Most, hogy eleget tettünk az akaratodnak Raphael, elküldenéd a kutyádat?”
„Hallgass kisember, ne szólj bele az angyalok beszélgetésébe! Ezért már rég halott lennél ha az én házamba tartoznál!”
„Csak azért, mert épp keféled, ne merészeld egy arkangyal fölé helyezni őt semmilyen helyzetben sem.”
Ez nem én vagyok. Nem leszek örökre alárendelt. Nem leszek örökre Raphael kutyája mások szemében. Nem tartozom ide. Ez nem az én világom, és soha nem is lesz az… ez az Övé…
Hosszan meredek a falra, sötét gondolataim lassú áramlatokkal kavarognak elmémben, a csalódás szétárad ereimben, szinte megfagy a vér testemben. Miért fáj ennyire? Egyszerűen hazamegyek a küldetés után… ennyi az egész… hazamegyek, és vége… mindennek vége lesz…
- Jonathan… - Halkan szólal meg, megborzongok a hangjában rejlő lágy érzékenységtől, vállaim megreszketnek, összeszorítom ajkaimat. – Megtiltottad, hogy a fejedbe nézzek, így ha nem mondod el, hogy mi bánt, nem fogom tudni. – A forróság csupán homályosan éled fel szívemben szavai hallatán, keserűség vegyül a kellemes melegséghez.
Mindig… mindig, mikor képes lennék ellökni magamtól…
… mond vagy tesz valamit, amivel ismét magához láncol.
Ki akarok törni ebből a börtönből… még akkor is, ha minden porcikám az örök fogságra vágyik.
- Nem leszek a szeretőd… számomra fontos, hogy én legyek az első a szeretőm szemében. Hogy minden helyzetben mások fölé helyezzen. – Hátrapillantok rá a válla fölött, tekintetem kemény és határozott, oldalra fordulok, hogy könnyebben merülhessek el tekintetében, minden erőmet a szívem köré húzott fal alátámasztására használom.
Raphael szemében soha nem leszek az első. Soha nem fog egyenrangúként kezelni. Soha nem lehetek igazán a társa. Mindig… mindig lenne közöttünk egy hatalmas, áthághatatlan szakadék. Nem fogom annak szentelni a rövid életemet, hogy hidat próbáljak építeni a végtelenül széles szakadék fölé.
Nem válaszol, s én halkan, kissé komoran folytatom, pedig még mindig minden porcikám reszket a vágytól.
- Soha nem fogsz úgy tisztelni, ahogy én vágyom rá, én pedig akármennyire is szeretnéd, soha nem fogom elfogadni az alárendelt szerepet. – Lehajtom fejemet, kezeimet szorosan összefonom mellkasom előtt, mintha ez csillapítani tudná a heves remegést, hajam előre hullik arcom mellett, a tincsek végei lágyan cirógatják a víz felszínét.
A víz megmoccan, testem összerezzen a tudattól, hogy Raphael felém jön. Lágyan simítja ujjait állam alá, felemeli arcomat, tekintete komoly, ahogy rám pillant és halkan szólal meg.
- Nem szeretném, hogy elfogadd. Épp azért tetszel, mert nem teszed, Jonathan Cromwell. – Hangja komor, de nem durva. Arcomra könnyedén csalják vissza a pírt szavai, szemeimben megcsillan a vágy, a remény, de nem engedek ismét utat törni ezeknek az érzelmeknek.
- Elég! – Kitépem magam az érintéséből, gyors léptekkel viharzom ki a vízből, s felkapom az egyik törülközőt, ami az ajtó melletti polcon pihen. Magam köré csavarom, és a hálószobába visszasétálva dőlök végig az ágyon a törülközőben, s egészen apróra kuporodva húzom össze magamat, testemben ha kissé homályosabban is, de még mindig lüktet a vágy.
Miért? Miért vagyok képtelen elfogadni Őt?
Magam sem tudom, mit vártam… talán azt, hogy szóljon vissza Urramnak? Hogy védjen meg? Hogy mondja meg nekik, hogy ne szólítsanak kutyának vagy hogy igenis jogom van beszélni?
Röhejes.
Az hiszem tényleg… tényleg megőrültem.
Kinyitom szemeimet, párat pislogva hessegetem el az álmot elmémből, s fáradtan ásítva ülök fel az ágyon. Minden porcikám sajog, egész éjszaka görcsösen összekuporodva aludtam, s most minden végtagom zsibbadtan üvölt a nyújtózkodásért.
Körülnézek, a szoba teljesen üres, a hatalmas ágy másik felén szépen összehajtogatott ruhát pillantok meg. A tegnapi, tönkrement öltözék pontos mása, hibátlan állapotban. Apró mosollyal ráncigálom magamra a ruháimat, majd halkan megszólalva sétálok át a fürdőszobába.
- Raphael? – Hangom rekedtes, ahogy megszólalok, kicsit megköszörülöm a torkomat, majd visszasétálok a hálóba. Nincs itt.
Leülök az ágyra, felhúzom lábaimat, s várakozón szegezem az ajtóra fáradt tekintetemet, elmémben felidézem a tegnap este történteket, s szívverésem csupán az emlékektől felgyorsul. Nem hiszem el, hogy tényleg azokat mondtam… és azt sem, hogy ha nem mondtam volna azokat, akkor már… már szeretkeztünk volna… azt hiszem… igen, valószínűleg…
Minden porcikám felforrósodik, s ahogy ágyékomba haloványan visszatér a lüktetés, összébb húzom magamat a matracon. Hol lehet, Raphael?
Testem megfeszül, ahogy kinyílik az ajtó, szemeimmel Raphael mozdulatait figyelem, ahogy belém a szobába, rezzenéstelen, kemény arcvonásairól képtelen vagyok bármit is leolvasni.
Kíváncsi vagyok, hogy mire gondol. Vajon most haragszik rám? Vagy csalódott bennem? Lehet, hogy már elfogadta és nem is érdekli igazán… nem hiszem, hogy olyan fontos lenne számára a dolog, hogy emiatt fájjon a feje.
- Hol voltál? – Hangom nem számon kérő, csupán érdeklődés csillan benne, s Ő még mindig rezzenéstelen arccal és kifejezéstelen hangon válaszol. Utálom, mikor ilyen… annyival kellemesebb volt a lágy, gyengéd hangszín és a forró pillantás.
- Beszéltem Urrammal. Gondoltam nem ragaszkodsz hozzá, hogy ismét találkozz vele. – Elkapom tekintetemet, miközben megrázom fejemet, ujjaimmal a nadrágomon birizgálok egy apróbb gyűrődést.
- Gondolom Urram is örült, hogy nem kell ismét leereszkednie egy kutya szintjére. – Hangomból fröcsög a gúny, még mindig nem nézek Raphaelre, majd halkan, kicsit komolyabban folytatom. – És? Sikerült kiszednie valami értelmeset abból az izéből?
|
| Levi-sama | 2011. 04. 20. 22:53:19 | #13091 |
Karakter: Raphael arkangyal
- Raphael… meg… meg akarok fordulni…
Ahogy a felhőkarcolók felett repülünk nagy sebességgel, bizonyára félelmetes neki. Magam felé fordítom, beleborzongok, amikor szorosan átölel, és arcát bőrömön érzem. Halkan, alig hallhatóan köszöni meg. Meleg érzelmek áramlanak szét mellkasomban. Soha nem hagynám, hogy baja essen. Habár még nem bízik bennem teljesen, sokat változott amióta velem van. Bár több időm és energiám lehetne... Minden kételyt, félelmet elsöpörnék a lelkéből.
Megállnak szárnyaim, csak lusta csapásokkal lebegünk egy helyben. Felpillant rám, szikrázó, melegbarna szemeiben elveszek. Érzem félelmét, tudom hogy retteg. Enyhíteni akarok ezen.
- Ne félj, Jonathan... – Elvörösödve nyitja ajkait hogy ellenkezzen, ahogy szokott, de lehajtom fejem, s fülébe súgom az egyetlen szót, amit még senkinek nem mondtam soha:
- Megvédelek.
- Tudom – mormogja hajamat babrálva. Orrával megcirógatja arcom. Olyan bájos reakció ez, muszáj mosolyognom. Nem kellett mágiát használnom, csupán ennyi elég volt, hogy enyhüljön benne a félelem. Nagyon kívánom, bár itt és most a levegőben szerethetném érzékeny testét. Vágytól rekedten dörmögök ismét.
- Jonathan, ha visszaértünk a küldetésről, életed legforróbb csókját kapod jutalmul.
Szinte látom, ahogy szíve felgyorsul, ereiben a vér száguldozni kezd, és érzem karjaimban felforrósodó testét.
Nem válaszol, és talán jobb is. Ha megszólalna, talán elfeledkeznék arról, ami most a legfontosabb. Kihűl a fejem, és kristálytisztán átgondolom a lehetséges opciókat, amelyek ránk várnak. Csak remélhetem, hogy Urram és Michaela keze nincs benne. Ha együtt csinálják, akkor csak a Tanács többi tagjára támaszkodhatom a legyőzésükben. Taktikázni kell. Halkan beszélek Jonathan fülébe, miközben folytatom az utunkat.
- Viszont most a küldetés a legfontosabb. Csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek, és figyelj, hogy mit mondasz. A legfontosabb dolgod, hogy kiszűrd, hogy érzed-e rajtuk a halott angyalon felismert szagokat.
- Abban profi vagyok, hogy meggondoljam mit mondok…
- Komolyan beszéltem. Az arkangyalok, akikkel találkozunk a legveszélyesebb, leglobbanékonyabb természetű halhatatlanok közé tartoznak. Michaela Közép-Európa országai felett uralkodik, míg a társa, Urram Kelet-Európa és Oroszország területeiért felelős…
Keresztülszállunk egy széles erdőn, amelynek fái felfelé ágaskodva kapaszkodnának belénk. Urram jéghideg mágiája árad a tájból, és Michaela buja vadsága. Látszik, hogy kettejük birodalma.
A palotájuk tetején, a díszes márvánnyal borított leszállótér fölé libbenek, és óvatosan, gyengéden teszem le őt. Tudom hogy fél ha nincs korlát, így hátára teszem kezemet hogy megnyugtassam, majd a lifthez vezetem. Megtorpanok előtte, és mélyen a szemeibe nézek.
- Ne feledd mi a feladatod. És csak akkor beszélj, ha muszáj.
Nyílik a liftajtó, maga Michaela fogad személyesen.
- Örülök, hogy újra láthatlak, Raphael.
- Köszönöm, hogy ilyen kedvesen fogadsz – hajtom meg kissé fejemet.
Michaela azonnal kísérőm felé fordítja méregzöld szemeit és alapos mustra alá veti. Tudom, hogy nem kerüli el figyelmét a Jonathan bőrét beborító angyalporom. Ez jó.
Michaela csábítóan megérinti szárnyamat az övével.
- Raphael, hideg van. Nem mehetnénk be? – nyafogja halkan Jonathan. Meglepetten fordulok felé, elrejtem arcomra kikívánkozó mosolyom. Tetszik ez a birtoklási vágy. Nagyon is. Mielőtt még a nő komolyan venné Jonathan metsző pillantását, megszólalok.
- Michaela, ha jól tudom, Urram is itt van.
- Igen. Gondolom őt is meg akarod szagoltatni a kis pincsiddel.
- Tudod, hogy erre szükség van – válaszolom hűvösen. Meg kell győződnöm az ártatlanságukról, főleg Urram esetében, mert tudtommal egyre labilisabb. Ha kiderül hogy minden rendben, bevonhatom őket a keresésbe. Nincs még egy ilyen hatékony és erős páros, mint amilyenek ők.
Lemegyünk a lifttel, és a már ismert folyosón végigsétálunk. Jártam itt hosszú életem során néhány alkalommal.
Megérzem hogy Jonathan kissé lemarad, ezért vetek rá egy figyelmeztető pillantást, de ekkor megértem. Ismerős szagot érezhet, vagy valamilyen gyanús dolgot észlelt, amit én nem. Azért rávillantom újra a figyelmeztető tekintetet, majd folytatom utamat. Most nem nézhet körül, de később majd teremtek számára lehetőséget.
A hatalmas könyvtárban már Urram vár minket. Meg sem próbálja elrejteni előlem sértettségét és haragját. Meglepő, voltak idők, amikor ő volt a megtestesült jéghideg, könyörtelen nyugalom. Michaelával való hosszú kapcsolata megmérgezte a lelkét, de nem tehettem ellene semmit. Nem rám tartozik, ki kivel kíván együtt élni. Urram valóban szerette Michaelát, a viszonzott érzelmekben azonban már nem vagyok meggyőződve.
Sárga, jegesen csillogó szemeit egyenesen Jonathanra szegezi, ami nem jó jel.
- Raphael, odáig jutottunk, hogy minket gyanúsítasz? – mennydörög mély hangja, ereje szinte láthatatlan fallal veszi körül. Szemembe fúrja tekintetét, majd alábbhagy a feszültsége, amikor Michaela az oldalához sétál és megnyugtatóan hozzásimul.
- Most, hogy eleget tettünk az akaratodnak Raphael, elküldenéd a kutyádat? – búgja mézesmázosan. Pompás, pont azon gondolkoztam, hogyan küldhessem ki ebből a veszélyes közegből őt. Urram instabil. Bármikor dönthet úgy, hogy meglegyinti az én kis vadászomat, ami az életébe kerülhet. Azon kívül hogy pokolian dühös lennék rá és valószínűleg egy rövid harcba bocsátkoznék vele, mást nem tehetnék.
- Jonathan, várj meg odakint.
Látom hogy nem esik jól neki, és ismét eszembe juttatja ez a viselkedése a tényt, hogy mennyire másképp gondolkozom mint ő. Vajon mire gondolhat most? S
Odakint megáll az ajtó előtt, elméje nyitott kapu számomra, és ennek örülök.
Vigyázz magadra – üzenem neki mentálisan. Mintha egy pár lennénk. Az angyal párok kommunikálnak így, ahogy épp Urram és Michaela is az orrom előtt teszi. Egymás fejében vannak mindig. Ezt Jonathan nem viselné el, tudom jól. Túlságosan önálló, erős és szabad lélek. Nem kötik hozzám erős és mély érzelmek.
Tűnj a fejemből.
Szinte tapintható a sértett önérzete. Mielőtt megteszem, még elkapom gondolatfoszlányait az ismerős szagról aminek a nyomába akar eredni. Elindult. Jól van.
- Rég láttalak, Urram. Hogy érzed magad?
Elhúzza a száját.
- Szóval átmentem én is a vizsgán? Elégedett vagy? Idetoltad az orcád, és sértően megszagoltattál minket, mint az emberek a kutyáikkal a drogkereskedőket.
- Sajnálom, ez elkerülhetetlen volt. A segítségetekre van szükségem.
Urram felhúzza szemöldökeit, gyönyörű arca, akár egy márványszobor, rajta a megvető kifejezés elnagyoltan nem odavalónak tűnik. Sárga szemei felragyognak. Nem csodálom, hogy Michaela választása rá esett az arkangyalok közül, ha női szemmércével nézzük, az arkangyalok közül ő az egyik legszebb. Nálam is sokkal sugárzóbb, hiszen én inkább félelmetes vagyok, sem mint szép. Régen mosolyogni is képes volt, igazi szépséges mosollyal. Akkor bárkinek a szívét elvarázsolhatta, és ha újra a régi lenne, talán Jonathant is el tudná csábítani tőlem. Talán. De nem hagynám soha.
Félresöpröm zavaros gondolatmenetem, és ismét Urram és Michaela párosára koncentrálok.
- Ellopták a Pajzsot.
Meglepetten szakítják félbe néma beszélgetésüket, egyszerre fordítják felém a fejüket. Eddig ez a hír nem szivárgott ki, bizonyára a kémeik sem tudták megszerezni az információt. Nem kérdeznek vissza, pontosan tudják miről beszélek, ahogy nyilván tisztában vannak azzal is, miért osztottam meg velük ezt az információt. Ez az előnye a hosszú életnek. Sok unalmas és üres kört kerülhetünk el ezzel.
Michaela hátralép, arcán zavarodott arckifejezés. Nem erre a hírre számított, Urram szemei pedig összeszűkülnek.
- Nem a kereséshez kell a segítségünk.
Bólintok, miközben átfuttatom emlékeim között, hogy vajon esett-e szó más eltűnt tárgyról is. Michaela feszültté válik, látja rajtam hogy gyanút fogtam.
- Nem! – csattan fel Michaela hangja azonnal. Már pontosan tudja miért jöttem, de túl ideges. Gyanúsan feszült.
- De igen – dörren Urram hangja. – Segítünk neked, hogyha már nem tudjuk visszafordítani az időt. Helyre hozom Michaela ostobaságának következményeit.
Karba font kezekkel, komoran néz rám, sötét haja meglebben arca körül. Rávillantom tekintetem a háttérbe húzódó, duzzogó Michaelára.
Sóhajtva fordulok el tőlük, és elgondolkozva sétálok fel és alá. Egy idő után megtorpanok és Michaelára nézek.
- Mit akartál megszerezni tőlem, amit bizonyára nem adtam volna oda neked? – Nem válaszol, így nem maradt választásom. – Elendril tollát, igaz?
Megrándul, alig észrevehetően, de megtörténik és én meglátom. Elendril, a valaha élt legkülönlegesebb angyal egyetlen tollát én őrzöm. Soha, senki nem teheti rá a kezét, hiszen olyan erővel bír, amely elmondhatatlan. Halálos, mély szerelem átka borul arra, akihez hozzáér, s ez önmagában nem is lenne olyan nagy probléma, de az elátkozott lélek a test halála után örökre arra kárhozott, hogy a földön bolyongjon, és sírjon mindaddig, amíg lidérccé nem válik. A lidércek pedig... nagyon veszélyesek. Olyan erővel bíró szellemek ők, akik eltelnek a gyűlölettel, s az abból nyert energiát arra használják fel, hogy gyilkoljanak. Elendril tolla által teremtett lidércek pedig szerelmesek vérére szomjúhoznak. Nem lopták el, nem sikerült.
Nem kérdezem mire akarta felhasználni, felesleges. Van sokkal fontosabb, amit tudnom kell.
- Kivel szövetkeztél azért, hogy megvalósítsd terved?
Raphael!
Szinte sikoltja az elmémben egy hang, és a következő pillanatban már a darabokra törött ajtószilánkok között robban ki testem, s érzékeimet kiterjesztve száguldok a gondolatnál is sebesebben a folyosók labirintusában.
Bamm!
A pillanat törtrésze alatt dolgozza fel elmém a látványt, és letépem Jonathan földön heverő testére nehezedő alakváltót. Ahogy a márványfalba csapódik nagy és súlyos teste, beomlik mögötte. Felemelem kezemet hogy egy intéssel kivégezzem, de Michaela sikolya állít meg mozdulatomban. Hidegvérrel fordítom tekintetem felé, ujjamat még mindig a férfira szegezve.
- Miért támadta meg házad egyik tagja a kísérőmet? – kérdem, erőmtől kavarog körülöttem a levegő. Hideg a hangom, arcom meg sem rezdül. Urram sétál be a teljesen üres helyiségbe, keresztülsétál mindenen, majd egy kézzel kiemeli a törmelékben heverő testet. Aranysárga szemei komoran összeszűkülve méregetik a férfi arcát.
- Ez itt nem a miénk – mondja halkan. – Michaela!
Csend.
- Válaszolj Michaela, különben kitépem a szívét és a lábad elé hajítom!
Tudom, hogy nem üres fenyegetés. Egy pillantást engedélyezek magamnak, hogy lássam Jonathan jól van-e. A fehér inge cafatokban lóg mellkasáról, szája kissé feldagadva, haja kibontva. Úgy tűnik az alakváltó nem akarta megölni, hanem megkívánhatta őt.
- Az ő szagát is éreztem a halott angyalon! – kiáltja hirtelen Jonathan, és feltápászkodik a földről. Urram felmordul, alaposan megnézi őt.
- Nem hazudsz – konstatálja. – Michaela! Magyarázd meg, különben dühös leszek!
A szavak egyszerűek, talán nincs is különösen fenyegető jelentésük, de Michaela és én is pontosan tudjuk, milyen az, amikor Urram dühös. Nem akarjuk hogy elnyelje egy hatalmas földrengés az egész kontinenst. A fenyegetés mögött rezgő hatalmas erő félelmet ébreszt Jonathanban, érzem ahogy közelebb húzódik hozzám. Egyik szárnyammal körülölelem és magamhoz húzom, a kezeimre még lehet hogy szükségem lesz, ezért nem ölelhetem át. De már ennyitől alábbhagy a remegése, érzem. Fejemben hevesen cikáznak a gondolatok.
- Michaela szövetségesének alakváltóját tartod a kezedben. Azt, aki kihasználta és becsapta asszonyodat, hogy a segítségével bejuthasson hozzám. Azzal hitegette, hogy Elendril tollát megszerzi neki. Halljam Michaela, kivel szövetkeztél?
- Már halott – suttogja, kezét könnyező arca elé téve.
- Ezek szerint fogalmad sincs róla, ki volt az. Csak az egyik angyalával tartottad a kapcsolatot – vette fel a gondolatmenet fonalát Urram, és örülök hogy ő is érti már, miről van szó. Annak pedig méginkább örülök, hogy erről ő nem tudott. Legfeljebb azzal lehetett tisztában, hogy Michaela el akart lopni valamit, sikertelenül.
Nem válaszol, és sajnos elhiszem, hogy volt annyira ostoba, hogy elhitte, az angyal segít neki. És annak az angyalnak nem volt ura. Ó pedig dehogynem!
- Ne öld meg az alakváltót.
Urram komoran villantja rám szemeit.
- Ki kell ezt vallatni. Rám bízod?
- Ne... ne tedd... – suttogja Jonathan. Leengedem karomat, és szorosabban körülfonom szárnyammal, ahogy Urram dühösen rápillant.
- Hallgass kisember, ne szólj bele az angyalok beszélgetésébe! Ezért már rég halott lennél ha az én házamba tartoznál!
- Urram! – mordulok fel. – Túl messzire mész.
Gyanakodva néz rám.
- Csak azért, mert épp keféled, ne merészeld egy arkangyal fölé helyezni őt semmilyen helyzetben sem. Az alakváltót majd én megkínzom és kiszedem belőle amit tud.
Én is napirendre térek a vita felett, és Jonathan felé fordulok.
- Mondott neked valamit? Elárulta kinek dolgozik? Vagy bármilyen információt?
Megrázza a fejét.
- Felismertem a szagát, üldözni kezdtem, aztán amikor utolértem...
- Rájöttél, hogy nincs nálad fegyver – fejezem be helyette halkan. Elpirulva suti le szemeit, körülötte lévő szárnyam tollait kezdi babrálni. – Aztán mi történt?
- Fordult a kocka. Ő kezdett el üldözni engem. Összetörtem ezt-azt... – bizonytalanul pislog Michaela felé. Igen, láttam az antik vázákat és töredezett szobrokat a teremben. Valószínűleg ha Michaela túlteszi magát a sokkon, nagyon dühös lesz emiatt. Majd megtérítem a kárt, de most ez nem számít.
- És aztán? – noszogatom halkan.
- Vadász vért és húst akart. De időben ideértél, így megúsztam.
Urram felé fordulok.
- Meddig tart, amíg végzel vele?
Mosolyra húzódik a szája, hirtelen elbűvölően széppé válik. Jonathan elfelejt lélegezni, ami felbosszant. Féltékenység lenne ez a mardosó érzés?
- Reggelre mindent tudni fogunk. És akkor, segítünk neked elkapni azt a mocskot.
- Rendben. Ebben az esetben itt töltjük az éjszakát.
- Michaela! – dörren jéghidegen Urram hangja. – Mutasd meg a vendégszobát Raphaelnek és a kutyájának.
*
Michaela ezúttal nem flörtöl velem, csak lógó szárnyakkal halad előttünk. Jonathan mögöttem lépked, s amikor végre becsukódik mögöttünk a lakosztály ajtaja, elkapom a csuklóját és magamhoz húzom.
Elégedett vagyok. Több mint elégedett. Büszke.
- Büszke vagyok rád – mosolygok le rá kedvesen. Elnyílik a szája olyan nagyon elcsodálkozik.
- Pedig azt hittem... vagyis azt gondoltam...
- Ne gondolkozz túl sokat, még megárt – cirógatom meg szép arcát. Ajkai még mindig duzzadtak, s a feltörő birtoklási vágyam szinte ellenállhatatlan. Nem is állok ellen. Lehajolok hozzá, szájába súgom a szavakat. – Amíg velem vagy, nem érinthet és csókolhat meg téged senki más. Ha megteszi, meghal. Ezt ne feledd.
Lágyan csókolom meg őt, karjaim, szárnyaim is őt ölelik, s végre megkapja tőlem azt a forró és édes csókot amit ígértem, és bár még korai... de nem érdekel. Mágiám felborzolja a levegőt, s ahogy végigsimítom hátát, majd hajába markolok, ő számba kiáltja halkan a gyönyörét, s orgazmustól megremegve csuklik össze. Megtartom, s addig csókolom tovább, amíg alábbhagy a testét rázó gyönyör hullámzása.
|
| Silvery | 2011. 04. 16. 22:00:21 | #12991 |
Karakter: Jonathan Cromwell
Sietve mosakszom meg, mégis próbálom a lehető legjobban kihasználni a pillanatnyi egyedüllét kellemes perceit, fáradtan, mégis különös kipihentséggel simítom végig csillogó bőrömet. Nem jön le… képtelenség lemosni magamról. Miért… miért érzem úgy, hogy nem is akarom igazán? Az ő jele… a bizonyíték, hogy közel állok hozzá…
Mély levegőt véve szívom magamba a fürdőben terjengő illatot, melyben most keveredik a tusfürdők, a samponok édeskés gyümölcsillata Raphael egyedi, bódítóan kellemes aromájával. Itt minden az Ő illatát árasztja magából. Vajon… vajon ha vége lesz a küldetésnek, és hazamegyek, minden olyan lesz, mint régen? Én egy egyszerű vadász leszek, Ő pedig New York arkangyala? Összeférhetetlen, reménytelen párosítás. Tudom… mégis…
Nem mintha számítana… ahogy Raphael is megmondta már… a városban soha többé nem leszek biztonságban. Soha többé nem kapom vissza azt az életet.
Ujjaim megszorulnak a szappanon, a víztől elpuhult anyag nedvesen horpad be az erős szorítástól, ajkaimra harapva hunyom le szemeimet. Nem tudom, mit tegyek. Annyira vonz… annyira csábít Raphael ajánlata… hogy itt maradjak. Biztonságban… mellette… de nem… képtelen lennék rá. Azzal eldobnám a valódi önmagamat… úgy érzem meghazudtolnám az egész létemet. Vadásznak születtem. Nem fogok egy arkangyal ágyasaként megöregedni. Nem. Vadászként fogok meghalni… büszkén és emelt fővel, az utolsó leheletemig harcolva. Akkor is, ha egy angyal az ellenfelem. Nem futamodok meg senki elől.
Kicsúszik ujjaim közül a szappan, lassan figyelem, ahogy egészen a medence aljáig merül, s mikor néma koppanással áll meg a csempén, lomha, reszketeg mozdulattal hunyom le szemeimet. Az egész csupán egyetlen pillanatig tart, testem végigborzong a félelemtől, de mikor ismét felemelem a szemhéjaimat, szemeimben már ismét a megszokott magabiztosság, a határozottság csillog. Hjaj… még két arkangyal… igen… pont ez hiányzott nekem. Minél többen ismernek, annál kisebbek a túlélési esélyeim a küldetés befejeztével.
Lassú léptekkel sétálok ki a kádból, szinte mozdulatlanul hagyom, hogy leperegjenek rólam a vízcseppek, a falon húzódó tükörben figyelem csillogó bőrömet. Egy röpke pillanatra az ajtó felé sandítok, a józan gondolataim arra késztetnének, hogy eltakarjam magam, hiszen bármelyik pillanatban benyithat Raphael, de mélyen magamban mégis tudom, hogy nem tenné. Nem tudom, miért… csak egyszerűen érzem. Miért… miért bízom meg benne ennyire? Nem tudom… ennek az egésznek semmi értelme. Lassan semminek sincs semmilyen értelme Raphael mellett. A küldetés is homályos, hisz aligha tudom a részletes információkat. Irritáló… nem vagyok hozzászokva, hogy nem értek valamit. Nem vagyok hozzászokva ehhez a folytonos bizonytalansághoz.
Lassú mozdulattal húzom magamra a fal melletti díványra terített fürdőköpenyt, kicsit megrázom fejemet, ahogy az ajtóhoz sétálok. Nyugalom, összeszedettség, bátorság. Nem lesz baj. Csak olyannak kell lennem mint mindig.
Ujjaim megállnak a kilincsen, elmosolyodom, érzem, hogy enyhe pír ül arcomra, ahogy felrémlik elmémben a kép, ahogy Raphael meztelenül feküdt az ágyon. Vajon még mindig ott van? Nem… kizárt…
Vajon komoly tekintettel vagy mosolyogva fog fogadni, mikor kimegyek? Olyan jól esne most egy mosoly tőle… de a szívem mélyén mégis remélem, hogy komor lesz… hogy már eltűnt a tekintetéből az a lágy, érzelmes csillogás. Nem… arra most túlságosan gyengének érzem magam. Ellen kell állnom. Ellen kéne…
Ujjaim lenyomják a kilincset, s ahogy kilépek az ajtón, Raphael felém fordulva pillant rám, tekintete komoly, arcvonásai kemények és utasítóak. Igen… ennek így kell lennie… az egész kapcsolatunknak… ilyennek kéne lennie. Miért vagyok mégis csalódott? Miért érzek keserűséget?
- Ezt kell ma felvenned. – Csupán egy legyintéssel felém libbent egy hófehér, vékony anyagú öltözéket, a puha anyag lágyan érinti bőrömet, ahogy a kezembe reppen, s kizökkenek a mély, kavargó gondolatok szövevényes hálójából. Igen… most a küldetésre kell koncentrálnom. Már ha szeretném túlélni.
- A saját… - …ruhámat akarom felvenni.
A mondatot csak magamban fejezem be, elharapom a felesleges, ellenkező szavakat. Túl komoly és ellentmondást nem tűrő a tekintete ahhoz, hogy vitatkozni kezdjek. Se kedvem, se erőm nincs hozzá. Ráadásul nem érdekem magamra haragítani. Jobb lesz, ha csak… egyszerűen… engedelmeskedem. Azt hiszem kezdek elpuhulni. Ráadásul ez alá a ruha alá semmilyen fegyver vagy védekezési eszköz nem fér. Remek.
- Rendben. – Halk, megadó sóhajjal jelzem a beleegyezésemet, ujjaim megszorulnak a vékony anyagon, s Raphaelnek hátat fordítva kapkodom magamra a nadrágot és a hosszú ujjú felsőt.
Mellé lépek, lágy, óvatos mozdulatokkal igazgatom meg magamon az ijesztően vékonynak tűnő ruhát, mely puhán simítja kissé még nedves bőrömet, s beleborzongok az érzésbe. Fáradt pillantásom felemelkedik a földről, lassan kúszik végig Raphael testén, melyet az enyémhez hasonló, ezüst hímzéssel díszített ruha takar. A vékony anyag kiemeli alakját, selymesen, mégis lengén simul izmaira, s az ablakon besütő éles, vakító napfény isteni fényességgel öleli körbe alakját, mintha az egész teste ragyogna. Szívverésem könnyedén szökik az egekbe a mesébe illő látványtól, ajkain halovány, forró érzelmeket árasztó mosoly honol, mely pírt csal sápadt bőrömre. Remegő ujjaimmal a hófehér ing ujjára markolok, ahogy figyelem Őt, tekintetünk összefonódik, s képtelen vagyok elrejteni a csodálatomat. Képtelen vagyok nem ámulattal nézni rá. Egyszerűen nem megy… hihetetlen… hihetetlen, hogy ez a férfi az én testemre vágyik. Még akkor is, ha csak ágyasnak akar… hihetetlen, hogy vágyik rám. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy együtt aludtunk… meztelenül… ha nem emlékeznék tisztán a reggel történtekre, valószínűleg nem hinném el. Vajon meddig marad ilyen a kapcsolatunk? Vajon meddig élvezhetek több figyelmet, mint egy átlagos „alattvalója”? Nem tudom… bárcsak… bárcsak.
Nem. Nem… nem gondolhatok ilyenre. Köztünk semmi nem lehet. Soha, semmi.
- Milliók imádatának tárgya voltam hosszú életem során, mégsem élveztem soha annyira valaki csodálatát, mint most a tiéd, Jonathan. – Szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, szívem mintha a torkomba költözne. Megfulladok az őrült dübörgéstől. Mikor lesz vége? Mikor múlik végre el ez az érzés? Miért van ilyen hatással rám? Miért nem tudok ellenállni?
Hosszút pislogva nyerek egy kis időt magamnak, de amint kinyitom érzelmektől csillogó szemeimet, ismét rabul ejti elgyengült, bizonytalan tekintetemet. Arcom szinte felgyullad, szinte perzselik bőrömet a szavai. Miért? Hiába… hiába próbálom hamu alatt tartani ezeket az érzéseket, elég egy-egy szó, egy-egy mozdulat, hogy ismét fellángoljanak és futótűzként áradjanak szét ereimben.
Közelebb lép, izmaim megfeszülnek a fenyegető közelségtől, félve követem pillantásommal keze mozdulatait, ahogy felém nyújtja ujjait, s érzem megmozdulni félig még nedves tincseimet, beleborzongok az érzésbe.
Ajkaim megremegnek, ahogy szólásra nyitnám őket, de a szavak bennem rekedten. A szavak és levegő is. Az idő mintha megszűnne létezni, s én képtelen vagyok megmoccanni, rettegek tőle, hogy elűzöm a pillanat meghitt varázsát. Attól félek vége lesz az álomnak. Miért mond ilyeneket? Miért mond és miért tesz ilyeneket? Teljesen elbűvöl. Utálom, hogy ilyen könnyen elvarázsol a szépsége, a határozottsága… az ereje. Amit régen úgy utáltam… most vonz, csábít magához. A legyőzhetetlennek, sérthetetlennek tűnő pillantása. A biztonságérzet, ami mellette költözik szívembe.
Mit műveltél velem, arkangyal?
Mikor váltam ilyen végtelenül gyengévé és kiszolgáltatottá?
Vajon elmúlik valaha?
- Fordulj meg. – Halk suttogása mintha mély, kábító álomból ébresztene, s ahogy ösztönösen követem az utasítását, szemeim ismételten elkerekednek. A falat borító tükörből egy meglepett, mégis gyönyörűen csillogó szempár pillant vissza rám, kipirult arcán érzelmekkel teli mosoly és mágikusan szikrázó csillám ragyog.
Megremegve emelem fel a kezemet, mintha csak azt ellenőrizném, hogy valóban a saját tükörképemet látom e magam előtt, s a gyönyörű szépség a másik oldalon hibátlanul követi lassú mozdulataimat. A puha, lenge anyagú selyemruha lágyan lebbenve öleli mozdulataimat, kezem megremeg a szépségétől. Lehetetlen.
- Az ott… én vagyok? – Halk, reszketeg szavaim alig törik meg a néha csendet, szinte csak mozdulatlan, néma sóhajként szakítják félbe az álombeli látomásnak tűnő pillanatot. Nem lehet…
Gyengén simítom végig a vastag hajfonatot, mely vállamon pihenve lóg előre, játékos cirógatással vezetem végig ujjamat a tincseken. Tényleg… tényleg az én hajam… ez tényleg… én lennék?
- Igen. – Képtelen vagyok elhinni. Vajon Ő csinálja? Ő vetíti elém ezt a képet?
Felpillantanék rá, de még képtelen vagyok eltépni magamról tekintetemet. Mégis… így is minden porcikám érzi, hogy közelebb lépett hozzám.
- Ez valami illúzió? – Halkan suttogok, s még mindig nem emelem fel tekintetemet, mégis egyre közelebbről érzem az illatát, a testéből áradó melegséget.
A tenger sós, keserédes illata… szinte hallom a habok morajló pusztításának zúgó hangjait. A hó jeges aromája, keveredve a koratavaszi, olvadozó jégtáblák fémes beütésű illatával. Felfrissít, megnyugtat, elkábít.
Olyan akár egy drog… amíg érzem ezt a jellegzetes, mámoros illatot, teljesen a hatása alatt vagyok, s mikor eltávolodik tőlem, mintha egy mély, sötét szakadékba zuhanna elmém.
Megőrjít.
- Nem, Jonathan. Ha éjjel szeretkeztünk volna, ennél sokkal szebb lennél. Ellenállhatatlan és gyönyörű, mint a hófehér feslő rózsa, melyen ragyog a hajnali harmat. – Magam sem tudom, hogy szavai okozzák testem borzongását, vagy az hogy szorosan mögém lépve simul hátamhoz, mély levegőt véve szívom magamba a csábító aromát, mely oly töményen árad belőle, hogy szinte elbódít.
Mit mondott? Ha… ha szeretkeztünk volna?
Miért? Nem értem. Miért mondja ezt? És… és honnan tudja?
Szívverésem felgyorsul, fejemet erőtlenül döntöm vállára, testünk olyannyira összesimul, hogy érzem mellkasa emelkedését és süllyedését, ahogy levegőt vesz, ajkaim megreszketnek néma sóhaja forró csiklandozásától. Raphael…
Képtelen vagyok levenni rólunk szemeimet, olyan hihetetlennek, olyan összeférhetetlennek és lehetetlennek tűnik a kép, hogy úgy érzem, hosszú, hosszú másodpercekig kell néznem, hogy meggyőződjek róla, hogy valós ez a pillanat.
Feljebb emelem tekintetemet, pillantásunk csupán egy röpke másodpercre találkozik, mégis elámulok a tengerkék szemek varázslatos, természetfeletti színkavalkádjától, mely mintha egyszerre festené elém a napsütéses ég émelyítően világos árnyalatát, és a tiszta, zúgó óceán legmélyebb türkizes kékjét. Hogy lehet ennyire gyönyörű? És mit keresek én mellette?
Az éjfekete szárnyak megmozdulnak, szinte megrezzenve figyelem, ahogy lassan körém fonja őket, gondolataim új utakra terelődnek. Mit is mondott az előbb? Már alig emlékszem… csupán a tudatalattim legmélyebb zugai képesek felidézni az oly távolinak tűnő szavakat.
- De nem tettük… - Halk sóhajom elveszik a csend apró, szikrázó rezzenései között, hosszút pislogva engedem, hogy szinte az egész súlyomat Raphael tartsa meg.
- Nem. Addig nem is fogjuk, amíg szívből nem vágysz rám, és nem csak a testemre... – Lágyan leheli a fülembe szavait, bódult tekintetem villámcsapásra tisztul ki, szemeim elkerekednek, ahogy résnyire nyílt ajkakkal hebegve szólalok meg.
- Te-tessék? – Hangom megremeg, szinte hitetlenkedve pislogok fel rá. Mit mondott? Ha… ha nem csak a testére vágyom? Nem értem… azt hittem, csak ágyasnak kellenék neki… akkor miért akarná, hogy? Nem értem… semmit nem értek. Tényleg. Olyan számomra ez a férfi, akár egy megfejtendő rejtély. Vonz a titokzatossága, az izgalom, amivel kecsegtet, de egyszerre irritál a tudat, hogy talán soha nem tudnám igazán kiismerni. Az én létezésem az Ő szemében csupán egy röpke pillanat. Kizárt… kizárt, hogy igazán közel enged magához. Kizárt, hogy van esélyem megismerni Őt. Akkor hát miért… mi értelme lenne az egésznek? Miért mond ilyeneket? Hiszen tudnia kéne…
Testem összerándul, mikor talpaim elemelkednek a talajtól, a gondolataimat szinte elmossa az ösztönös félelem, megremegve ragadom meg Raphael engem szorító kezeit, szinte görcsösen markolok bőrébe, mintha ezzel próbálnék kapaszkodni. Szinte el is felejtettem… szinte teljesen kiment a fejemből, hogy épp egy küldetés előtt állunk… teljesen elfelejtette velem.
A szárnyai hangos suhogással simítják a levegőt, testem megfeszül karjai között, s még a belőle áradó forróság sincs rám hatással, s reszkető hangom nehézkesen kúszik hozzá a süvítő levegő zúgása mellett.
- Raphael… meg… meg akarok fordulni… - Érzem, ahogy lassít egy kicsit, szárnyai mozgása puhábbá, lágyabbá válik, reszketésem fokozódik, ahogy a szorítása lazul körülöttem, ereimben jeges kétségbeesésként árad szét a félelem. Ugye… ugye nem hagyná… nem… soha nem hagyná, hogy leessek… soha… ugye?
Ajkaimra harapva fojtok vissza egy sikkantást, ahogy fordít a helyzetemen, remegő kezeim nyaka köré fonódnak, testemben ismét szétárad a forró biztonságérzet, mikor az erős, vasmarokkal tartó kezek ismét derekam köré simulnak.
Magam sem tudom igazán, hogy a repüléstől, vagy a küldetéstől rettegek, de annyira… annyira jól esik a közelségének a tudata… annyira jól esik átölelni Őt. Mintha erőt lehelne belém… mintha csupán az illata megnyugtatna.
A nyakába temetem arcomat, bőréből töményen árad a kellemes, csábítóan nyugtató illat, szinte elbódítva feledteti el velem az aggasztó gondolatokat, s ahogy ujjaim puhán csúsznak a természetellenesen selymes és puha tincsek közé, a belőle áradó jellegzetes aroma mellé vegyül a vágy csípős, mámorító illata. Lehet… lehet, hogy valóban ilyen hatással lennék rá? Nem tudom…
- Köszönöm. – Halkan, reszketeg hangon suttogom közvetlenül fülébe a szavakat, ajkaim szinte bőrét cirógatják, s érzem, ahogy ujjai finoman, óvatosan szorítják meg még jobban testemet, szinte észre sem veszem, hogy megálltunk, s Ő lusta szárnycsapásokkal lebegtet bennünket egy helyben, olyan magasan a föld felett, hogy a fák, a folyók távoli, festménybe illő tájképnek tűnnek csupán.
Testem megfeszül, ahogy eltépem tekintetemet a földről, s mikor arcomat felemelve szorítom meg Raphael vállát, pillantásunk találkozik, s forrón fonódik össze. Miért…. miért álltunk meg? Miért néz rám így? Képtelen vagyok kiolvasni a szemeiből az érzelmeket, de valamiért mégis felpezsdíti a véremet a pillantása.
- Ne félj, Jonathan... – Halkan, mégis komolyan szólal meg, mintha tökéletesen megérezte volna a testemet lebénító rettegést, ujjaim finoman simítják meg vállát, már nem kapaszkodok belé, szinte teljesen Raphael határozottan, forrón szorító kezeire bízom a biztonságomat.
Egy pillanatra elkapom tekintetemet, arcom kivörösödik a heves érzelmektől, melyek ismét lángra lobbannak bennem, s ajkaimat felháborodott ellenkezésre nyitnám, mikor halkan, érzéki hangon leheli fülembe a folytatást, s szavai belém fojtják a védekezést.
- Megvédelek. – Szemeim tágra nyílnak, ha eddig nem, akkor most már biztosan elvörösödtem, s mielőtt akár észrevehetném, hogy mit is művelek, ujjaim a tarkóját cirógatva törnek ismét halványszőke, selymes tincsei közé. Megadón szorítom össze ajkaimat, szemeimet lesütve simítom végig orrommal arcát, hogy utána a vállára dőlve suttoghassak a fülébe.
- Tudom… - Lehunyom szemeimet, pár röpke másodpercig csupán a szárnyai halk lebbenése töri meg a ránk ereszkedő, meghitt csendet, a szívemben dúló félelmem szinte teljesen elpárolog, szertefoszlik a belőle áradó nyugalomtól. Nem hiszem el… nem hiszem el, hogy ennyire rá támaszkodom. Eddig mindent egyedül csináltam. Soha nem kellett támogatás, segítség. Miért esik mégis ennyire jól?
- Jonathan, ha visszaértünk a küldetésről... – Rövid szünetet tart, hangja elmélyül, ahogy folytatja, s én megremegek a vágytól kissé rekedtessé váló hangszíntől. - …életed legforróbb csókját kapod jutalmul. – Gerincemen perzselő borzongás rohan végig, ujjaim megfeszülnek tincsei közül, de képtelen vagyok ellent mondani. Túlságosan szenvedélyes és kellemes ígérettel kecsegtetnek szavai, s mintha az ígéret még tovább növelné szívemben a bizonytalan biztonságérzetet. Jól esik arra gondolni, hogy mi lesz a nap végén… mikor már túl leszünk az egészen. Talán direkt csinálta? Talán azért, hogy legyen mire gondolnom? Hogy legyen mit… várnom?
Képtelen vagyok felfogni ezt a helyzetet… képtelen vagyok elhinni, hogy ez a valóság… hogy közel 30-40 méterre a föld fölött lebegve ölelem New York arkangyalát, miközben Ő forró élvezettel kecsegtető ígéreteket lehel a fülembe. Hihetetlen… csodálatos érzés… miért ilyen jó?
Nagyot nyelve simítom homlokomat a nyakához, s a lassú szárnycsapások felgyorsulnak, ahogy ismét elindulunk, kezeim ösztönösen megszorulnak nyaka körül. Vajon komolyan gondolta? Vajon tényleg… megcsinálja?
- Viszont most a küldetés a legfontosabb. Csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek, és figyelj, hogy mit mondasz. A legfontosabb dolgod, hogy kiszűrd, hogy érzed e rajtuk a halott angyalon felismert szagokat. – Hangja komollyá, tárgyilagossá válik, ahogy a küldetésről kezd beszélni, mintha egy röpke másodperc alatt visszaköltözött volna a rideg, távolságtartó arkangyal, akit először megismertem, s a hirtelen váltás engem is visszazökkent a jelenbe, a komor valóságba. Igen. Az első és legfontosabb feladatom most az, hogy túléljem ezt a napot.
- Abban profi vagyok, hogy meggondoljam mit mondok… - Halkan, kissé gúnyosan, ironikusan suttogom a szavakat, s érzem, ahogy az ujjai megfeszülnek derekamon.
- Komolyan beszéltem. Az arkangyalok, akikkel találkozunk a legveszélyesebb, leglobbanékonyabb természetű halhatatlanok közé tartoznak. Michaela Közép-Európa országai felett uralkodik, míg a társa, Urram Kelet-Európa és Oroszország területeiért felelős… - Némán, figyelmesen hallgatom szavait, amiben beszámol a két arkangyalról, ujjaim puhán játszadoznak a szőke tincsekkel, miközben beszél. Nem akarok odaérni. Még nem… még nem akarom elengedni…
Miután befejezte az alapvető tudnivalók felsorolását, csend ereszkedik ránk, lehunyt szemmel hallgatom, ahogy szárnyai puhán szelik a levegőt. Michaela és Urram… egy pár az arkangyalok között… kíváncsi vagyok. Vajon képesek… vajon valóban képesek a szeretetre? Tartok a találkozástól, de mégis… különös kíváncsiságot, érdeklődést érzek.
Egy hatalmas, már-már kastélyszerűnek tűnő rezidencia tűnik fel a távolban, s kicsit félve sandítok le, mikor Raphael lassan ereszkedni kezd, ujjai puhán siklanak derekamra, mikor az épület tetején lévő széles leszállótéren landolunk, lábaim lágyan, hangtalanul érnek földet, mikor finoman, óvatosan letesz. Körbenézek, a tetőn egyértelműen látszik, hogy direkt angyalok részére lett tervezve, tágas és üres, a szélén semmiféle perem nem húzódik, ami megakadályozná, hogy egy erősebb széllökéstől megtántorodva valaki lezuhanjon a mélybe.
Megborzongok a tériszonytól, Raphael puhán érinti a vállamat, lassan vezet maga mellett, miközben a középen álló, széles lift felé terel, s a félénken feléledő remegést könnyedén űzi el jelenlétének tudata. Kihúzom magam, felpillantok Raphaelre, s tekintetünk találkozik. Szemei olyan sötétek és komolyak, akár az éjszakai égbolt, az érzelmek jelei olyan apróra zsugorodtak íriszeiben, mint egy-egy miniatűr csillagocska a végtelen űrben. Még így is gyönyörű.
- Ne feledd mi a feladatod. És csak akkor beszélj, ha muszáj. – Halkan, utasítóan ejti a szavakat, s mielőtt bármit is mondhatnék, mindketten megtorpanva meredünk a nyíló liftajtóra.
Ajkaimat összeszorítva pislogok a felénk sétáló nőre, szinte lebeg a föld felett, léptei könnyedek és természetellenesen gyönyörű minden mozdulata. Hosszú, fenékig érő haja göndör zuhatagként öleli körbe karcsú alakját, a halványrózsaszín ruha kiemeli bronzos árnyalatú bőrét. Szárnyai a bőrénél valamelyest bordóbb, mégis barnás árnyalatban pompáznak, vékony ajkain magabiztos, sugárzó mosoly ül, de smaragdzöld szemei nem tükrözik mosolyát. Megborzongok a hideg, szoborszerű szépségétől. Nem kérdés, hogy ki áll előttem. Michaela…
Valóban minden arkangyal is természetfeletti szépség lenne? Igen… igen, valószínűleg így van. Miért zavar a mosolya? Miért zavar az a tekintet, amivel Raphaelre néz? Ezért nem szeretem a nőket. Szinte késsel lehet vágni a feszültséget, amit a jelenléte teremtett.
- Örülök, hogy újra láthatlak, Raphael. – Raphael előre lép, viszonozza a kedves köszöntést, hangjában nincs bizalom, nincs az a gyengéd él, amivel hozzám szokott beszélni, tekintete bizalmatlan, s szívemet melegség járja át.
A nő tekintete rám siklik, szemeiből olyan könnyedén tűnik el a kedvesség csillogása, mintha egy maszkot húzott volna le arcáról, megvető tekintete okosan csillan, mikor végigméri bőrömet, szemeit villanásszerűen kapja vissza Raphaelre. Nem kérdés… nyilván észrevette az angyalport csillogását a bőrömön.
Nem szól egy szót se, úgy tesz, mintha nem is léteznék, s ahogy szárnyai fenyegetően lendülnek meg, egy gyengéd széllökés felém tereli a belőle áradó illatot. A szemeimet lehunyva szívom magamba, fél füllel hallom, hogy beszélgetnek, de nem figyelek szavaira.
A tavasszal nyíló virágok éles, csípős illata. Orchidea és rózsa keveredése, lágy, gyengéd vanília aromájával, és még valami… még valami, amit még soha nem éreztem, de képtelen vagyok kategóriába sorolni. Egyszerűen nem tudom.
Viszont egy valami egészen biztos. Az illata távol áll azoktól, amiket a halott angyalon éreztem. Túlságosan távol. Biztos, hogy nem érintkezett vele.
Kizökkenek a gondolataimból, s ahogy felpillantok, ismét Raphaelre és Michaelára siklik tekintetem. Közel állnak egymáshoz, Michaela ajkain csábos, kihívó mosoly tükröződik, Raphael arca rezzenéstelen, mint mindig. Szemeim tágra nyílnak, ahogy a nő szárnyai puhán simítják Raphael éjfekete tollazatát, magam sem tudom miért, de szívemben jeges féltékenység árad szét, hangos szavaim azelőtt törnek ki ajkaim közül, hogy átgondolhatnám, mit is csinálok.
- Raphael, hideg van. Nem mehetnénk be? – Mindkettejük tekintete felém fordul, Michaela szemei fagyos szikrákat szórnak, szemeiben értetlen hitetlenkedés csillan, mintha nehezére esne feldolgozni a tudatot, hogy egy halandó ilyen közvetlenül és alázatlanul szólított meg egy arkangyalt. Hosszú, néma másodpercekig meredünk egymásra, emelt fővel, rezzenéstelen állom az arkangyal gyilkos, méregzöld pillantását. Nem érdekel, hogy ő arkangyal… sőt, az sem, hogy valószínűleg a világ egyik leggyönyörűbb teremtése. Az én bőrömön csillog Raphael angyalpora, nem az övén. Gyűlölöm, ahogy rá néz.
- Michaela, ha jól tudom, Urram is itt van. – Raphael nyugodt hangja töri meg a feszültségtől terhes némaságot, de egyikünk sem mozdul, s Michaela jeges szemekkel szúrja tekintetét még mindig az én pillantásomba, ahogy válaszol Raphaelnek.
- Igen. Gondolom őt is meg akarod szagoltatni a kis pincsiddel. – Szemeim elkerekednek, majd egészen vékonnyá szűkülnek, ahogy megrezzenek a testemen végigrohanó irritáltságtól, ajkaimat épp válaszra nyitnám, mikor ismét Raphael szólal meg.
- Tudod, hogy erre szükség van. – Hangjában olyan rideg, rejtett utasítás tükröződik, ami szinte belém fojtja a szavakat, s ahogy kizökkenek a haragból, tekintetemet felé fordítom. Szemei fagyosan, rendre intően villannak rám, íriszei szinte hófehéren csillognak, s én a kezeimet ökölbe szorítva nyelem le az ingerült válaszomat, testem megremeg a tehetetlen haragtól. Gyűlölöm, hogy elvárja, hogy hagyjam megalázni magam. Gyűlölöm, hogy nem védekezhetek ellene.
Összeszorított fogakkal követem őket a lift felé, nem hallgatom bájcsevej szerű szavaikat, egy-két lépéssel lemaradva lépek be mögöttük a tágas felvonóba. Akár egy alsóbbrendű szolga. Szótlanul, láthatatlanul. Talán tényleg itt a helyem. Mit is gondoltam… nem tudom… hiszen én csak egy halandó vagyok. Raphael szemében egy… egy senki. A picsába. Nem tudom, mit hittem.
Egy széles, hideg folyosón sétálunk végig, kezeimet összefonom a mellkasom előtt, szemeimmel az apróbb elágazásokat, a kissé szűkebb folyosókat figyelem. Olyan ez az épület, akár egy labirintus.
Tűz csípős, édeskés illata… sercegő parázs, szinte hallom a lángok visszafogott pattogását. Égett, kesernyés kávébab fojtogató aromája, majdnem elszédülök a fullasztó szagtól.
Ismerem.
Megtorpanva nézek végig a szűkebb folyosón mely mellett elmegyünk, szívverésem felgyorsul, ahogy tekintetemmel követem a hosszú, elkanyarodó folyosót útját.
Látom, ahogy Raphael hátrapillant a válla fölött, mintha csak megérezné izgatottságomat, tekintetünk találkozik, s elég egy mindentmondó pillantás, tudom, hogy tudja mire gondolok.
Gyors léptekkel hozom be az apró lemaradást, szótlanul, a torkomban dübörgő szívvel követem őket, s az illat, a nyom egyre csak távolodik, ahogy haladunk.
Ajkaimat összeszorítva pislogok fel, mikor Michaela az egyik széles, duplaszárnyú ajtóhoz érve sétál be egy öreg könyvtárszobának tűnő terembe.
Tétova mozdulattal lépek be, szemeim rögtön az ablaknál álló, magas, szoborszerű alakra siklanak, aki szárnyait fenyegetően széttárva pillant hátra, tekintete kemény és kegyetlen, s ahogy fenyegetően lassú mozdulattal suhint a hófehér, néhol ezüstös árnyalatú szárnyakkal, az illata töményen mászik orromba.
Fémes, mégis vonzó illat, édeskés, mégis mardosó aromával keverve… talán… gyanta? Igen… mint a fenyőerdők sajátos, egyedi illata egy leheletnyi nárcisszal keverve. Ez az aroma talán Michaeláról ragadt rá… nem tudom… bonyolult, de egészen más, mint amit a folyosón éreztem. Egészen más.
Felemelem tekintetemet, s ahogy pillantásom találkozik a jegesen dühös tekintettel, szinte bennem reked a levegő. Szemei mintha sárgán ragyognának, de egyáltalán nem emlékeztetnek a fényes, szikrázó napsugarakra. Sötét, mustársárga pillantása mintha megfojtana, de képtelen vagyok elfordítani tekintetemet.
Mintha átlátna rajtam, s úgy érzem, ellenkeznem kell, de képtelen vagyok megmozdulni.
- Raphael, odáig jutottunk, hogy minket gyanúsítasz? – Hangja haragosan dörren a csendes teremben, s megremegve lélegzek fel, ahogy a kíméletlen pillantás Raphaelre vándorol.
Ösztönösen hátrálok egy lépést, mintha az ajtó közelsége megnyugtatna, pedig tisztában vagyok vele, hogy ha ártani akarnának nekem, a menekülés lehetősége a nullával lenne egyenlő… de azért jól esik a tudat, hogy közel a kiút… nem adnám könnyen az életemet…
Michaela Urramhoz sétál, finoman, puhán simítja vállára ujjait, majd rideg mosollyal pillant rám, mikor Raphaelhez szól.
- Most, hogy eleget tettünk az akaratodnak Raphael, elküldenéd a kutyádat? – Ujjaim ismét ökölbe szorulnak, ajkaim megremegnek a vágytól, hogy megszólaljak, de nem mozdulok, s ahogy Raphael hidegen, okos szemekkel pillant rám, szinte megfagy ereimben a vér.
- Jonathan, várj meg odakint. – Szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől, hangja ellentmondást nem tűrő, s minden melegség, ami eddig a szívemben volt, egy pillanat alatt szertefoszlik, ajkaimat összeszorítva sütöm le a tekintetemet, a véremben most a harag érzése szállít forrongó érzelmeket, s szó nélkül sétálok ki, az ajtót lassú mozdulattal becsukva magam mögött.
Nem te voltál, akit azt mondta, hogy maradjak melletted?
Hát persze. Nem vagyok közéjük való. Nincs helyem mellette.
Ledermedek, ahogy Raphael illatát, a jelenlétének frissítő fuvallatát érzem elmémben, szemeimet lehunyva csúsztatom le ujjaimat az ajtó kilincséről, kezeimet olyan erősen szorítom ökölbe, hogy érzem a forró vércseppeket kibuggyanni tenyeremből körmeim nyomán.
Vigyázz magadra.
Hangja lágyan, gyengéden szólal meg fejemben, szívembe könnyedén csalogatja vissza a melegséget, s a szemeimet összeszorítva próbálom meg kiűzni a fejemből. Nem! Nem… most marhára nem érdekel a hülyeségeivel. Nem… már tudom… elég volt ennyi, hogy rádöbbenjek… nem tudom, mire gondoltam. Hogy majd egyenjogúként tekint rám? Nem úgy, mint egy kis senkire? Nem… az a pillanat soha nem fog eljönni.
Tűnj a fejemből.
Nem mondom ki hangosan a szavakat, csupán hosszú másodpercekig összpontosítok a gondolatra, s szinte megborzong testem a hidegtől, ahogy Raphael forró, nyugtató, frissítő érzése szertefoszlik elmémben, zavartan kavargó gondolatokat hagyva maga után.
Miért? Miért ilyen kedves? Miért aggódik értem? A fenébe!
Felemelem fejemet, a kezeimet összeszorítom mellkasom előtt, s gyors, nesztelen léptekkel indulok el a rideg, kihalt folyosón. Most jön az, hogy megkeresem az ismerős szag forrását.
Meg kell találnom. Meg fogom találni, és leleplezem. Bebizonyítom Raphaelnek, hogy nem vagyok tehetetlen. Hogy nem vagyok egy senki, akit bármikor lenézhet. Bebizonyítom, hogy a halandók is tudnak meglepetéseket okozni. Bebizonyítom, hogy erősebb vagyok, mint hiszi.
|
| Levi-sama | 2011. 04. 08. 21:51:58 | #12859 |
Karakter: Raphael arkangyal
zene
Pompásan mutat sápadt bőre az én fekete szárnyaimon. Ezüst angyalporom csillog a bőrén. Óvón fedem be másik szárnyammal, melegítem törékeny emberi testét. Forró vagyok, hozzá képest mintha lázas lennék, természetesen tudatosan teszem, hogy melegen tartsam.
Ébredezik. Mocorog, ujjai tollaim közé bújnak, s ahogy megérinti az érzékeny bőrt alattuk, vágyakozva borzongok meg. Feje vállgödrömben pihen, s keze a tollaimról a mellkasomra kúszik. Végigsimítja csupasz bőrömet, az érintése nyomán forró bizsergést küld szét testemben. Dereka körül van a karom, amin pihen, és bár neki kényelmes, nekem annyira nem, de nem számít. Karjaimmal, szárnyaimmal is őt ölelem, mintha a világon a legfontosabb lény lenne számomra, pedig csupán csak egy ember, aki felébresztette vágyaimat, melyeket rég elfeledettnek véltem.
Puha érintés a számon, s ahogy lassan felemelem szemhéjaimat, az ő melegen csillogó, halványbarna szemeivel találkozik tekintetem. Belefelejtkezik a bámulásomba, én pedig figyelmesen várom mit tesz. Őt ismerve a reakció kiszámíthatatlan, épp ezért is olyan érdekes.
- S-sajnálom… a… a szárnyadon fekszem – dünnyögi álomittas hangján, óvatosan fel akar kelni, nehogy kárt tegyen bennem. Olyan kis naivan aranyos, fogalma sincs róla, hogy egy egyszerű ember nem tud kárt tenni bennem, a szárnyaimban sem. Talán ahhoz lenne elég ereje, hogy néhány tollat kitépjen, de semmi több. Elmosolyodom, tunyán és csábítóan. Nyíltan szórakozom kis butaságán, majd végigsimítom hátát.
- Tudom.
Félig föléhengeredem, és szájához simítom enyémet. Nem ellenkezik, szabad akaratából engedi hogy tarkójára simítsam kezemet, magamhoz vonjam és igazából megcsókoljam. Puha és édes, belül pedig nedves és forró. Kívánom. Vágyom rá. Akarom. Remeg kis teste, s ahogy szájába hatolok nyelvemmel, megfeszül alattam. Meztelen bőre égeti az enyémet, merevedésem keményen simul hasamhoz, de vigyázok hogy őhozzá ne érjen, hiszen abban a pillanatban megijedne. Nagyszájú és bátor vadász, de egy teljesen ártatlan gyermeki szív dobog mellkasában.
Magával ragad a hév, olyan forró vágy áramlik szét ereimben, és pontosan tudom mitől áramlik szét bennem a tűz. Hajamat simogatja, ártatlan vágyakozással, maga sem tudja milyen örömet okoz ezzel. Elengedem magam, hozzásimulok teljesen, és abban a pillanatban, ahogy megérzi vágyam egyértelmű bizonyítékát, eltol. Hagyom neki, vágyakozva nyalom le számon maradt ízét, szinte úgy figyelem menekülését, akár a prédát leső vadász. Hmm... Felemelem szárnyamat róla, elhúzdóik alehető legtávolabb, majd döbbenten fedezi fel pucérságának tényét. Összekuporodik, arca még pirosabb árnyalatban játszik. Tekintete végigsiklik rajtam, és én elnyújtózom, kéjes kis mosollyal, s hagyom hogy minden porcikámban gyönyörködhessen. Csak az ágyékomig jut, s meglátja ágaskodó hímvesszőmet. Apró sikkantás csúszik ki száján, szűziesen maga elé rántja a lepedőt.
- M… miért nincs rajtunk ruha? – dadogja aranyosan. – Semmire nem emlékszem, azután, hogy eljöttünk a játszótérről! És… és… miért… miért csillog mindenhol a bőröm?! Raphael!
Felülök, lezseren széttárt lábakkal, egyik térdemre támasztom könyököm, és félrehajtott fejjel figyelem szinte sistergő arcát. Szívesen nevetnék, talán Róma bukása óta nem tettem. Pompásan szórakozom.
- Jól áll neked az angyalpor, Jonathan – mosolygok rá jókedvűen. Csodálat ül ki arcára, majd düh ragyog fel szemeiben, melyeket nyomban el is rejt előlem. Minden reakciója tetszik. Vágyának édes pézsmaillata felém áramlik, tovább szítja bennem a lángokat. Mégsem támadom le. Számomra a szabad akarat ugyanolyan fontos, mint a teremtőnek, aki megajándékozta az embereket ezzel.
- Mi… mi történt az éjszaka?
Bizalmatlansága több, mint sértő.
- Nem szokásom öntudatlan embereket letámadni.
- Raphael… sajnálom…
Őszintén néz a szemembe, és azonnal megbocsátom szavait. Vágya fellángol, látom hogy nehezére esik, mégis ellenáll csábításomnak. Gyanítom, komoly akaraterőt igénylő próba ez számára. Bár belenézhetnék a gondolataiba, de tiszteletben tartom akaratát, így nem teszem, de érzem így is hogy mennyire szeretne hozzám jönni.
- Jonathan… gyere ide… - hívom lágyan, hangom csábítóan mély, benne rezeg a gyönyör ígérete.
- Nem… NEM! – csattan fel a bizonytalan kis tétova nem után, hirtelen hátat fordít, és mielőtt hajába burkolózna, még megszemlélhetem formás hátsóját egy pillanatra. Megrándul ágyékom, vágyakozva nyúlok utána, selymes haja csak futólag ér kezemhez. - El-elmegyek fürdeni.
Ez jó ötlet. Hamarosan mennünk kell, szeretnék pontot tenni ennek az ügynek a végére.
- Rendben, de siess… nem sokára indulnunk kell.
Mielőtt elmenne, feltérdelek és közelebb húzódom hozzá, vállát megfogva húzom kissé hátra. Apró csók. Leheletnyi, akár egy lepke szárnyának játéka.
- Ne dörzsöld le nagyon az angyalport. Ha azt hiszik, hogy már a magamévá tettelek, nagyobb biztonságban vagy. – És persze ettől én is úgy érzem, hogy végre az enyém, még ha csalóka is ez a szemfényvesztés.
Elmenekül, felháborodva néz vissza rám az ágy mellől.
- Vagy… vagy épphogy a célpontjukká válok.
Gondolkozik pár másodpercet. Türelmesen figyelem ahogy végül dühösen a fürdőszoba felé trappol, meztelen talpai csattognak a földön. Visszapillant rám a válla felett, hiszen ő az a fajta, aki imádja ha övé az utolsó szó. - Mindenesetre, ha nem mosom le magamról rendesen, minden más szagot el fog nyomni a tömény illatod… nem hiszem, hogy ezt akarod.
Paff. Az ajtó hangosan döndülve csapódik be mögötte. Sóhajtva hanyatlom vissza az ágyba, magam köré szorítom szárnyaimat, betakarózom illatával amelyet magukba szívtak a tollak és a bőröm. Mosoly bujkál szám környékén. Dacos kis szerető.
Felkelek, és szárnyaimmal csapok néhányat, hogy felserkentsem a keringésemet. Csillámpor festi a levegőt szikrázóvá, meglep mennyi szóródik szét. Ennyire erősen vágynék rá? Ha mélyen magamba tekintek, a válasz igen. A fürdő ajtaja felé tekintek, de ellenállok a vágynak hogy kövessem. Az előkészített, fehér nadrágot és inget magamra öltöm. Ezüst hímzés díszíti, a gallér pedig finom csipkével díszített. Hasonló van összehajtva egy másik széken, Jonathan számára. Hétköznapi viseletben nem illendő a társaságomban mutatkoznia, különösen akkor, ha két nagyon idős és erős arkangyalt látogatunk meg.
Az ablakhoz sétálok, tekintetemmel az égen lassan kúszó felhőket figyelem.
Nyílik mögöttem az ajtó. Megfordulok, a köntösben belépő Jonathan szemeibe fúrom komoly tekintetem. A székre mutatok ujjammal, a ruha fellibben a levegőbe és felé száll.
- Ezt kell ma felvenned.
- A saját... – kezdene ellenkezni, de inkább fúj egyet és bólint. – Rendben.
Felveszi, közelebb lép hozzám. Hajának frissen mosott, finom virágos illata csábítóan illan orromba.
Halvány mosollyal lépek közelebb hozzá, a napfény körberagyogja testemet. Megérintem arcát, elnyílnak puha ajkai. Tekintetében ragyog az ámulat, élvezem minden cseppjét.
- Milliók imádatának tárgya voltam hosszú életem során, mégsem élveztem soha annyira valaki csodálatát, mint most a tiéd, Jonathan.
Vörösség kúszik szét bőrén, tekintetében ragyognak a napsugarak. Felemelem kezem, végighúzom haja felett néhány centiméternyire, s mozdulatom nyomán a hajtincsek összesimulnak, egyetlen vastag bonyolult és szép hajfonattá. Nincs szüksége ékszerre sem, bőrén szikrázik az angyalporom.
Füléhez hajolok.
- Fordulj meg – súgom lágyan. Szót fogad, majd elkerekedő szemekkel néz végig a falat beborító tükörben rá visszabámuló tükörképén. A fehér ruha ezüst hímzései hajszálra megegyeznek az enyémekkel, körülsimogatják alakját, minden mozdulatára lassan libben a fehér anyag. Hajfonata vállán pihen, bőre ragyog a napfényben, szemeinek csillogásával is versenyre kél.
- Az ott... én vagyok?
- Igen.
Felemeli kezét, tétován megérinti a vállán pihenő haját.
- Ez valami illúzió? – leheli.
- Nem, Jonathan. Ha éjjel szeretkeztünk volna, ennél sokkal szebb lennél. Ellenállhatatlan és gyönyörű, mint a hófehér feslő rózsa, melyen ragyog a hajnali harmat.
Hátához simulok, szavaimtól elkábulva ejti fejét a vállamra. Még mindig bennünket figyel a tükörben, majd tekintete találkozik az enyémmel, ajkai elnyílnak amikor látja, hogy hasonmását körülölelik az éjsötét szárnyak.
- De nem tettük...
- Nem. Addig nem is fogjuk, amíg szívből nem vágysz rám, és nem csak a testemre...
- Te-tessék?
Hirtelen felcsapódnak szárnyaim, szélesre tárulnak, légörvény keletkezik a mozdulat nyomán. Magamhoz szorítom és kireppenek az ablakon.
|
|
