- Ez... Ez meg mi volt? – suttogja döbbenten, mint aki nem is tudja, mit csináltunk az elõbb.

- Láttam valakit a sarokba... – hazudom szemrebbenés nélkül, de nem hiszem, hogy bevette.

Nem hagyja, hogy végigmondjam, hanem ajkaimra tapad, habár arca olyan piros, mint a fõtt ráké. Magához húz, úgy csókol meg, mintha mindent bele akarna adni. Milyen kis vehemens a drága, de nem baj. Végül újra átkarolom a derekát, és egymáshoz simulunk. Aztán ismét ellök magától, az arca még mindig bíborszínben úszik. Annyira elragadó, és én élvezem a helyzetet. Nem is csókol rosszul.

- Én is. Ízé… én is láttam ott valakit – köhécsel zavartan. Na persze, hiszi a piszi.  – Lehet… lehetséges, hogy figyelnek minket.

Nem tud hazudni, de én valami mást is éreztem. Nevezetesen, hogy a kis férfiassága ágaskodni kezdett. Õ is észreveheti, mert azonnal az ajtóhoz siet, hogy bemehessen. Ma elengedem.

 - Akkor szerdán – nyögi rémülten.

Kisiklik a karjaimból, be az ajtón, aztán csak a kulcs zörgését hallom, és hogy sír. Valami baja van. Még percekig állok az ajtó elõtt, mielõtt távoznék. Nem akarom zavarni, de azt sem akartam, hogy ennyire fel legyen zaklatva.

~*~

Végül mégsem étterembe mentünk, hanem egy bárba, ahol biliárdasztalok is vannak. A mesterem is jött, nem tudom minek, de õ akarta ezt a helyet. Azt mondta, találkozni akar Onival, így muszáj vagyok neki bemutatni. Közben dühösen végigmérem, amint Oni kezébe dákót ad. Komolyan, ennek a gyereknek az nem való, még kiböki valaki szemét, vagy valakit fejbekólint egy golyóval. Nem helyeslem, amit Tatsuya-san csinál, és ahogy látom, Oni is felfogta, hogy mennyire nem nézem jó szemmel a dolgot. Azt hiszem, a tekintetem az ördögöt is kiûzné a Pokolból, de a mester rám sem hederít. Õ már csak ilyen, a saját feje után megy. Talán azt hiszi, Oniból is olyan tehetséges játékost faraghat, mint én.

Oni elhelyezkedik az asztalnál, enyhén rá is dõl, majd becélozza a fehér golyót. És ekkor pattan ki az a dolog a fejembõl, amit az apja mondott. Igen, mivelhogy még hétfõn felhívott, hogy szombaton menjek hozzájuk vacsorára. És nekem pont ekkor kell elkotyognom, mikor Oni céloz. Nem mintha az öreg meghívása nem lenne ínyemre, de nem szeretném, ha faggatnának. Valamit ki kéne találnunk Onival, hogy hogy és mint adjuk elõ a sztorinkat.

- Tudtad, hogy apádnál vagyok hivatalos, most szombat este vacsorára? – kérdem hirtelen, mikor Oni meglöki a fehér golyót. Jobban nem is idõzíthettem volna, komolyan.

A golyó elröppen, neki a falnak, majd egy kopasz tag fejének ütközik, aki nem éppen jól reagálja le a dolgot, mert elõbb a golyóra néz, amely tovagurul, majd Onira vet vészjósló pillantást, mielõtt elindulna felé. Én nem teszek semmit, megvárom, hogy alakul a dolog. A kis Oninak nagy a szája, reméljük, a testi ereje is legalább akkora. Bár ez utóbbit kétlem.

- Ehhheheh – Oni erõltetetten kacarászik, ami csak még jobban felbõszíti a tagot.

Kétségbeesetten néz rám, én azonban csak megvonom a vállam. Oldja meg õ, ha már ennyire ügyes volt, hogy fejbekólintott egy háromajtós, kopasz monstrumot. Tatsuya-san a szája elé téve a kezét nevet a helyzeten. Aztán a fickó megragadja Onit, és a levegõbe emeli. Ez már nem vicces, és épp állnék fel, hogy segítsek neki, amikor valaki közbeszól.

- Agy, azonnal tedd le az öcsémet! – hallok egy hangot, és meglátom Oni bátyját. A monstrum lerakja Onit, majd leporolgatja, de szegény gyerek még mindig meg van rémülve.

Sato közben felém veszi az irányt, és pillanatokkal késõbb már egymást méregetjük harciasan. Semmi kedvem vele összetûzni, de ha muszáj, meg fogom védeni magam. 

- Öcsi, meg akarsz halni!? – kérdi feldúltan Sato. Aztán Oni is elõkerül, és úgy tûnik, békíteni akarja a tesóját.

- Sato! Sato kérlek szépen, erre igazán nincs semmi szükség.

- Oni! Nem kell megvédened! Tudok én vigyázni magamra – hárítom el a segítséget. Nála nagyobbakat is elvertem már.

- Még számolunk ezért, Öcsi! – veti oda dühösen Sato, miközben lerázza magáról az öccsét.

- Nevem is van, haver. Masato. M.A.S.A.T.O! – nyomok meg külön-külön minden hangot. Hátha rossz a füle.

- HAVER??? ÖCSI, még egy szó és halott vagy! – válaszol vissza Sato a stílusomban. 

Végül Satot elhívják, én pedig feldúltan ráncigálom Onit egy sarokba, hogy kifaggassam, mi a jó fenéért avatkozott bele a kettõnk dolgába.  

- Magamra hagytál igaz? Mégis segíteni akartam rajtad. Akkor meg?

- Oni! – mordulok rá dühösen, a hangom mint a jég, olyan hideg.

- Mi van? Magadnak kerested a bajt, nem igaz? – csattan fel mérgesen Oni.

- Oni? – nézek rá jelentõségteljesen és megnyomom a nevét.

- Jól van, na. Nem kell ilyen, hangokat kiadnod jó? Az én hibám, most boldog vagy. De közvetve igen is te tehetsz az egészrõl. Miért nem védtél meg? Haaa? – durcizik be. - Elvileg a barátnõd, vagyis akarom mondani, a barátod lennék. Nem?

Hirtelen nem tudok mit mondani, csak nézem õt. Elvégre, igaza van, kötelességem lett volna megvédeni, hiszen elvileg a párom. Elvileg? Végülis, akkor este mindketten nagyon élveztük a csókot. Mind a kettõt. És ha ennyire élvez az ember valamit valakivel, akivel csak elvileg jár együtt, akkor az már több mint hamis kapcsolat, nem? De nem tudom. Nem tudom, hogy mi õ nekem, és én mi vagyok neki. De annyi biztos, hogy most megbántottam, és bocsánatot kell kérnem tõle.

- Ne haragudj, igazad van – mondom halkan, mire meglepetten néz rám. – Meg kellett volna, hogy védjelek, elvégre elvileg a párod vagyok.

- Ja, kellett volna – morogja halkan. – De mindegy, felejtsük el, jó? Elvégre, már jól vagyok.

- Jobb lenne, ha hazamennél. Ma azt hiszem jobb, ha nem kísérlek haza. Nem hinném, hogy a bátyád rokonszenvezne vele, ha ma ismét látna – vigyorgok rá. – Szombaton este úgyis találkozunk.

- Alig várom – vágja rá gúnyosan. – Közös vacsora apámmal. Nem nem miattad, de… õszinte leszek. Nemigen szeretnék az öreggel együtt enni. Tudod, kínos témák is felmerülhetnek.

- Tudom – bólintok komolyan. – Éppen ezért kéne megbeszélnünk, hogy mit is mondjunk pontosan. Tudod, hogy hol és hogyan találkoztunk, mióta vagyunk együtt, meg ilyenek. És egy rakás dolgot kéne mesélned magadról.

- Tudod, ha autókáznánk egyet, mondjuk az Öbölig, akkor tudnánk beszélgetni – veti fel, én pedig belemegyek.

Így az este további részét a Tokió Öbölnél töltjük. Sok mindent mesélek magamról Oninak, és õ is mesél magáról. Azt is megbeszéljük, hogy azt fogjuk mondani, hogy fél éve találkoztunk egy bárban, de csak pár hónapja járunk. Ez elég hihetõ és egyszerû történet. Az apja így is ki fog akadni, az tuti, hogy a fiacskája meleg. Anyámék már rég nem akadnak ki semmin. Fõleg, mert anyámnak is vannak szeretõi, apám meg biszex. Mikor ezt elmondom Oninak, meglepõdik, de én csak nevetek rajta. Nekem ez már tök természetes. Én ebben nõttem fel, és a szüleim bármit is tesznek, a kötelességeiket nem hanyagolják el.

Végül már este tizenegy is elmúlik, mire végre hazaérek. Onit a házuk elõtt tettem ki, nem akartam újra balhét, és õ sem követelt ma újabb csókot. Kár, mert azok az ajkak… De türtõztettem magam, hiszen nem akarok ismét ajtóstul rontani a házba. Szombatig pedig még van két teljes napom.

~*~

Az a két nap persze sulival telt. Hiro, a barátom meg is jegyezte, hogy olyan vagyok, mint egy agyhalott. Na igen, az utóbbi pár napban nem sokat aludtam, köszönhetõen egy személynek. Persze megadtuk egymásnak a számunkat, és Oni minden nap felhív suli után. Hétfõtõl pedig megint edzés a következõ versenyre. Tatsuya-san nem fog pihenõt hagyni, de ez az egy hét kell. Muszáj, hogy kitisztuljon a fejem, de hogy valóban kitisztul-e, kérdés. Oni kezd megzavarni, pedig nem beszélünk igazából semmirõl, de most mindenki úgy tudja, járok valakivel. Az osztálytársaim már faggatóznak, és pár alsóbb, valamint felsõbb éves lány is sírógörcsöt kapott, mert „elkeltem”. Röhögnöm kell. A lányok nem izgatnak. Viszont, ha hivatalossá tennénk a kapcsolatunkat, azzal elkönyvelnének melegnek. Nem mintha zavarna, hogy az vagyok, de nem biztos, hogy használna a jó híremnek.

Végre eljön a szombat, én pedig kezdek ideges lenni. Mi van, ha rossz benyomást teszek az öregre, és lelövet az embereivel? Vagy nem fogja helyeselni, hogy a fiával járok? Bár, ettõl nem tartok annyira, remélem, Oni megvéd, ha úgy alakulnak a dolgok.

Kivételesen elegánsan öltözöm, habár a hajammal nem tudok mit kezdeni, így azt hagyom. Viszont egy viszonylag szolid, fehér inget veszek fel, krémszínû nadrágot, ugyanilyen színû zakót, és világosbarna nyakkendõt. Lábamra világosbarna cipõ kerül. Néhány kiegészítõ, mint egy-két drága gyûrû, és egy karkötõ sem hiányozhatnak az öltözékhez. Mikor végignézek magamon, majdnem elhányom magam. Ez nem én vagyok. Ez valami gazdag ficsúr, aki egy kibaszott vacsorára készül a párja szüleivel. Természetesen ajándékot is viszek, egy palack jófajta XIII. Lajos konyakot, amelynek az ára többszázezer yen. Remélem, ezzel sikerül lekenyereznem az öreget annyira, hogy ne akarjon azonnal megölni. Oninak pedig teakülönlegességet szereztettem be. Tudom, hogy szereti a teákat. Sato is kap ajándékot, mégpedig Don Perignon Gold-ot, a világ legdrágább pezsgõjét. Nem hinném, hogy hanyatt fogja dobni magát tõle, de legalább nem szólhat egy szót sem.

Bár tudom, hogy Oni külön lakik, de ma este õ is ott lesz. Én pedig pontosan fél hétkor szállok ki a ház elõtt a kocsiból. Szép, nagy hodály, mint a miénk. Mikor becsengetek, egy inasforma férfi nyit ajtót, aki azonnal beinvitál, majd a cipõlevétel után kényelmes papucsban lépek be a nappaliba. Oni ott ül Sato és egy idõsebb úr mellett, aki az apja lehet. Meghajolok.

- Jó estét! Hisawa Masato vagyok – mutatkozom be. – Nagyon örülök, hogy elhívott ma vacsorára, Aka-sama – a hangom tisztelettudó.

- Örülök, hogy végre megismerhetlek – biccent Aka-sama. – Oni már rengeteget mesélt rólad. Igaz?

- Így… van… - hallom Oni halk, ideges válaszát, majd feláll, és hozzám lép. – Örülök, hogy eljöttél – ad egy apró puszit, amit ahogy látom, az apja nem néz jó szemmel. De ezek szerint tud rólunk.

- Ezt neked hoztam – adom át neki a teákat. – Tudom, hogy szereted a teát. Ezt pedig önnek hoztam, uram, ez pedig Sato-samáé – nyújtom át az ajándékokat.

Nem tud mondani semmit, mert felbukkan a bátyja. Egyszerûen megfenyeget, hogy ha bármi baja esik Oninak, megöl. Mintha félteni kéne engem. Nem félek, apámnak is vannak emberei, és engem sem abból a fából faragtak, hogy megijedjek bárkitõl is. Még csak elköszönni sem hagy Onitól, már tuszkolja is a srácot egy nagy fekete limuzin felé. Õ meg nem ellenkezik. Ilyenkor jó, hogy egyke vagyok, senki sem baszogat, és nem tologat ide-oda, mint valami sakkfigurát a táblán. Azt csinálok, amit akarok. Végül az én kocsim is megérkezik, és hazacipeltetem magam. Szarok rá, anyámék mit akarnak most adni nekem. Mindig valami kacatot kapok. Miért nem tudnak egyszerûen gratulálni, és ennyi? Mondjuk elmehetnénk étterembe, de egy repülõ már túlzás. Apám pedzegette, hogy egy szigetet akar venni nekem. De minek? Mit kezdjek egy szigettel, ahol semmi nincs, csak homok, fák, meg állatok?

 ~*~
 
Már útban vagyok Onihoz. Bár a talit nyolcra beszéltük meg a Madeirába, de szeretném látni, milyen képet vág, amikor beállítok hozzá. Igen, kiderítettem, hol lakik, nem volt nehéz. Most kivételesen nem öltöztem úgy ki, habár így sem vagyok éppen szolid a fekete feszülõs nadrágban, amely szabadon hagyja a csípõmet. Felülre egy sima, zöld inget vettem, fölé meg egy sötétkék színû, fehér tollakkal és aranyszínû zsinórokkal díszített felsõt. Csuklómon az elmaradhatatlan kiegészítõ, és a piercingjeimet sem vettem ki. Lábamon elegáns, fekete cipõ. Ujjaimon gyûrûk, nyakamban pedig egy apró medál, amely egy vízcseppet formáz. A sofõröm szerint így is ki fogok lógni a sorból, de nem érdekel. Mikor megérkezek becsengetek, majd szapora lépteket hallok, és mikor kinyílik az ajtó, Oni áll ott, egy szál törülközõben a dereka körül. Talán ma itthon eszünk?

- Te???? – olyan hangot produkál, mint valami denevér. De édes. - Mit keresel itt? Hogyan... Hogy kerülsz ide? – dadog össze-vissza. Mindjárt megzabálom.
 
- Csak nem felejtetted, el hogy velem vacsorázol?
 
- Nem. Nem felejtettem el. De te nem kéne, hogy itt legyél.
 
Elindulok felé, õ pedig vörös képpel hátrálni kezd, ahogy végiggusztálom. Elvágódik, és seggre csüccsen. Alig bírok visszatartani egy nevetést. Ráadásul a törülközõ már az én kezemben van, szóval anyaszült meztelenül ül elõttem. Próbálja takarni magát, mialatt én ismét végignézek rajta. Gusztusos falat, csinos, vékony testalkat, fehér, hibátlan, hamvas bõr, ahogy szeretem. Látom, hogy ideges, míg én vigyorogva dõlök az ajtófélfának, és a kezemben lóbálom a törülközõt. Ha szemmel ölni lehetne, már halott lennék. Õ pedig égnek meredõ lábakkal próbálja takargatni azt, ami a lábai között van. Mintha nem láttam volna még olyat.

- Micsoda fogadtatás? Pedig csak beszélgetni jöttem – röhögök fel hangosan, mert már nem bírok magammal.
 
- Azonnal add vissza a törölközõmet! – kiált rám, én pedig csak mohó, éhes szemekkel nézem. Még nem volt ilyen gyönyörû szeretõm.
 
- Nem hallottam jól. Talán kérem szépen? – mondom gúnyosan. - Csak nem hagytál el valamit? Megpuszilgassam a bibidet? – kérdem még mindig gúnyos hangnemben.
 
- Marhára nem vicces, add már vissza!!! – lenézõen ránézek. – Létszíves! – nyögi ki végül, de úgy, mintha a fogát húznák.
 
- Na, látod, tudsz te udvarias is lenni – dobom oda neki. – De igyekezz, már mindjárt fél nyolc, és oda is kéne érnünk, édes – az utolsó szót megnyomom, mire durcásan rám néz. Mi van, nem jövök be neki? Rámosolygok, õ meg felpattan, és eliramodik a fürdõbe.

Végre negyed órával késõbb elõkerül. Alakját méregdrága fekete nadrág, fehér ing, és fekete zakó fedi. Cipõje szintén fekete, ékszerei berakva, haja megfésülve. Kifogástalan, csak zavar, hogy ruha van rajta. Még mindig morcos, de bólint, hogy induljunk. Amikor pedig megdicsérem, milyen csinos, enyhe pír lepi el az arcát. Úgy tûnik, a dicséret jólesik neki. Beülünk az én kocsimba, majd indulunk is az étterembe.

~*~

 Az étterembe érve meg sem lepõdöm, hogy a pincér a nekünk kijáró tisztelettel fogad minket. A Madeira híres arról, hogy három séfje van, így bármit is választok, jól fogok dönteni. Egy kényelmes, nem túl feltûnõ helyen levõ asztalhoz. Gyönyörû hely, elegáns, a pincér pedig máris jön felvenni a rendelést. Egy üveg félszáraz márkás pezsgõt kérek, és az étlapot. A pincér meghajol, majd távozik.

- Látom, te is kiismered magad itt – mondja Oni.

- Szoktam ide járni, de nem túl sûrûn. A hagyományos japán éttermeket jobban kedvelem – vallom be. – Azoknak valahogy családiasabb a hangulatuk.

- Legközelebb majd egy olyanba megyünk – von vállat Oni, mint akinek mindegy. – Én szeretem ezt a helyet, mert minden egy helyen van, bármit kérsz, megkapod.

- De túl fényûzõ, túl elegáns, ami nem mindig jó – vetem fel. Közben megérkezik a pezsgõnk, a pincér kinyitja, tölt, majd a többit egy jéggel teli vödörbe állítja. Az étlapot is megkapjuk.

Azután megkérdi, mit szeretnénk. Én elõételnek tavaszi tekercset választok, utána marhahúsos rament, majd végül egy könnyû eperfagylaltot. Oni is a tavaszi tekercset választja elõételnek, utána egy félig sült marhasteaket kér törtburgonyával és desszertnek csokitortát. A pincér meghajol, és távozik. Belekóstolok a pezsgõbe. Finom, pont ahogy szeretem. Jól behûtve, és félszárazon. Közben Onit nézem, aki meg engem fixíroz.

- Mit bámulsz? – kérdem. – Van rajtam valami fura?

- A ruhád – mondja. – Nem illik ide.

- És? – vonom fel a szemöldököm. – Valami bajod van vele, kicsim? – mosolygok rá. – Nem tetszik valami az én kis édesemnek? – húzom az agyát.

- Ne hívj így! – fortyan fel. – Nem vagyunk egy pár!

- Mondd ezt meg a bátyádnak is! – közlöm nyugodtan, mire elsápad. – Biztosan nagyon megértõ lesz, Oni – nyúlok felé, és simítom meg az arcát. – Tudod, tényleg aranyos vagy, ha más körülmények között találkozunk, talán tényleg egy pár lehetnénk.

Elpirul, és elhúzódik, én pedig megértem, hogy ne feszegessem a dolgot. Nem lenne jó vége. A kaja hálistennek hamar megérkezik, és enni kezdünk. Nem is sokat beszélgetünk, csak hétköznapi dolgokról, de a család valahogy nem kerül szóba. Nem mondom el például, hogy apám tényleg vett nekem egy szigetet, ami valahol a Csendes-óceánon fekszik, és fogalmam sincs, mit fogok vele kezdeni. Semmi köze hozzá, és ez amúgy is csak egy ál-kapcsolat, nem igazi. Sosem szeretnék bele egy ilyen fiúba, mint Oni. Max megfektetném, de semmi egyéb. Csak a desszertnél kezdünk megint igazán beszélgetni.

- És mikor vagy megint szabad? – kérdi Oni.

- Miért? Csak nem megint randira hívsz? – kérdem kacéran. – Csak nem bejövök neked?

- Frászt! – mordul fel.  – De elég fura lenne, ha nem randiznánk, nem gondolod? Nos?

- A héten szabad vagyok, kivéve a sulit. De a délutánjaim szabadok most. Verseny után mindig kapok egy hét szabit, hogy pihenhessek. Elmehetnénk moziba, az is olyan randis dolog. És mivel én vagyok a fiú, én fizetek. Mondjuk szerdán egy kora esti mozi, utána vacsi?

- Szóval én lennék a lány? – néz rám bosszúsan. – Végülis… - von vállat.

Muszáj elmosolyodnom rajta. Vacsora után hazafuvarozom, és nem sok szó esik köztünk. Amikor megérkezünk hozzájuk és kiszáll, én is kiszállok utána. Nem tudom, mit akarok tenni, de nem akarok bemenni hozzá. Viszont jó társ lévén elkísérem az ajtóig. Már éppen nyitna be, amikor megfogom a karját, magamhoz húzom, és szenvedélyesen megcsókolom.

- Találó név – szólalok meg néhány perccel késõbb. Eddig csendben ültünk egymás mellett. – Vörös démon - szólalok meg újra, ízlelgetve a nevét. Igazán elbûvölõ. - Hisawa Masato. Örvendek - fogom meg a kezét, és megcsókolom.

- Mit csinálsz? – kérdi indulatosan. – Nem vagyok lány, hogy csókolgasd a kezeim!

- Tényleg? Pedig ügy tûnt nekem, nem áll távol tõled a csábítás - vigyorgok rá, miközben nem eresztem el a kezét. Pedig igencsak rángatja a szépség, de ezúttal nem engedek neki. Õ az enyém lesz, az ágyamban akarom tudni, még ma éjszaka, vagy maximum holnap éjjel. - Talán én kezdtem ki veled? Kiscica, vállald a következményeket, ha kikezdesz egy oroszlánnal - mondom ki az igazságot, mire nagy szemekkel néz rám, és szabadulni próbál. Ám én erõsen tartom a csuklóját.

- Azonnal eressz el! Nem hallod azonnal eressz el! – kiabál.

Én azonban nem hallgatom meg a kívánságát, hanem magamhoz húzom. Felsõteste nagyot puffan a mellkasomon, mialatt átölelem. Jó puha, érzéki teste van, jó lesz majd vele játszadozni egy kicsit.

- Ne félj nem bántalak, de nekem is kijár egy kis szórakozás. Te pedig...önként ajánlottad fel magad. Hát élnék, a lehetõséggel - kuncogom gonoszul.

Megcsókolom, és érzem, hogy a teste megmerevedik. Mintha még sosem smárolt volna, úgy le van dermedve. Ajkai puhák és érzékiek, ahogy hozzájuk érek. Érzékenyek, és biztos vagyok benne, hogy ha tovább mennék, nem merne ellenkezni. Akár rögtön itt a magamévá tehetném, ha nem kéne törõdnöm azzal a hülye versennyel.

- Lazíts... akkor nem fog fájni - suttogom lágyan, és ahogy újfent ajkaihoz érek, õ lehunyja világoszöld szemeit és elveszik a csókomban. Már visszacsókol, óvatosan, gyengéden, kissé gyakorlatlanul. Mintha valóban ez lenne az elsõ alkalom, hogy csókolózik. Aztán hirtelen hideg hang hatol a fülembe.

- Csak nem zavartam meg valamit? - kérdi a hang, ám én nem figyelek rá. Azonban Oni mintha félne, így mégis elszakadunk egymástól. - Megtenné a fiatalúr, hogy elengedi az öcsémet? Oni gyere ide!

- Sato?

Ránéz a férfira, aki ott áll tõlünk nem messze. Õt is láttam már, de nem ijedek meg tõle. Ott állt Oni mellett, mikor bevonultunk, megjegyeztem magamnak. A feszültséget vágni lehetne, Oni pedig ide-oda kapkodja a tekintetét közöttünk. Látom, hogy ez a Sato, vagy ki nagyon erõs és erõszakos jellem, aki képes lenne nekem ugrani. De engem sem ejtettek a fejemre, és meg tudom védeni magam. Nem fogok tõle megijedni, annyi szent!

- Semmi baj Sato, én...én támadtam le... - rebegi, de minhárman tudjuk, hogy ez hazugság. Sato is és én is megdöbbent képet vágunk. Ez a gyerek most engem akar mentegetni? Mi szükség van rá? De látom a bátyja arcán is a döbbenetet, tehát tudja, vagy sejti, hogy a gyerek hazudik. Segítenem kell neki. – Én ...én

- Rég láttuk egymást. A barátja vagyok, csak Oni nem merte bevallani családjának - mondom, mire Oni rémült képpel néz rám. Azt hiszem, most rontottam a helyzeten, de majd kitalálok valamit.

- Oni???? – Sato hangja számotkérõ, mire látom, hogy Oni elsápad. – Mintha nemrég azt mondtad volna, hogy nem vagy meleg. Rosszul emlékszem? Mondd, hogy csak vicceltél! - a hangja fenyegetõ.

Látom, hogy Oni nyel egyet, majd remegve néz rám, utána a bátyjára. Ha most nem mentem meg, engem tuti kinyír, és talán Onit is bántja. Általában nem szoktam foglalkozni másokkal, de sosem hagynék cserben egy nálam gyengébbet. Végül megszólalok.

- Oni nem meleg, hanem biszexuális - vágom rá, mire szegény gyerek arca már nem sápadt, de egyenesen krétafehér. - Azért nem mesélt rólam, mert félt, hogy a szülei és a bátyja mit mondanának, ha bemutatna nekik. Egyébként sokat mesélt már önrõl, Sato-san, és örülök, hogy végre élõben is megismerhetem - hajolok meg, de nem annyira mélyen, mint az aljanép.

- Úgyszintén - biccent Sato-san. - És mióta is jártok ti meg az én édes öcsém? - néz rá áthatóan Onira, aki már majdnem sír. - Hm?

- Úgy három hónapja, és Oni már mondta nekem, hogy szeretne eljönni, megnézni engem a versenyen. Én mondtam neki, hogy nem jó ötlet, mert ha lebukunk, akkor mindketten bajba kerülhetünk - rosszallóan nézek Onira. - Látod, szívem, mekkora bajt okoztál? Ha nem jöttél volna utánam, most nem lennénk ekkora pácban, és nem kéne magyarázkodnom Sato-sannak sem.

- Én... én saj... sajnálom... - hebeg Oni, majd Satora néz. - Én... én csak... féltem, hogy...

- Hogy mit szólnék ehhez az egészhez, mi? - morog Sato-san. - Majd meglátjuk. Csak apánk meg ne tudja, mert akkor biztos fõbe lövet. Te meg - mutat rám - ajánlom, hogy vigyázz rá, nehogy más is rájöjjön a dologra. Rajtad tartom a szemem, és ha Oninak bármi baja esik, nem fog érdekelni, milyen híres vagy, kitekerem a nyakad! Fogtad?

- Igen, Sato-san! - hajolok meg. - De nekem most már vissza kell mennem, biztosan keresnek. Ha megengedi - aztán Onira nézek. - Majd találkozunk a verseny után. Várj meg, jó?

Bólogat, de teljesen el van dermedve. Én meg jobbnak látom visszamenni. Szinte futok befelé, és mikor beérek, nekidõlök a falnak. Oni bátyja még rémisztõbb, mint amilyennek elképzeltem. Gondolhattam volna, hogy egy maffiózó fia félelmetes, de nem hittem, hogy ennyire. Le kell higgadnom, nem hagyhatom, hogy megfélemlítsen. Nem, azt nem szabad! Most viszont gyakorlatilag Onival egy pár vagyunk, hiszen annyit hazudtam össze-vissza, meg õ is, hogy ha most nem kezdünk el járni, azzal gyanút keltünk és én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak.
Hamar lenyugszom, és visszamegyek, ahol Tatsuya-san már tûkön ülve vár. Látja, hogy ideges vagyok, de leintem, hogy biztos a verseny miatt. Õ pedig nem kérdezõsködik. Hamarosan Sato és Oni is bejönnek, és leülnek a helyükre. Sato áthatóan engem néz, Oni inkább ijedtnek látszik. Sajnálom szegényt, ilyen báty mellett nem lehet könnyû élete. Habár, nem tudhatom, egyke vagyok.

~*~

Természetesen, megnyerem a Bajnokságot, hiszen nem is én lennék, ha nem lennék ismét Bajnok. Kezemben a kupával elégedetten fogadom a gratulációkat, ám nem sokáig maradok. Meg akarom keresni Onit, hogy végre beszéljek vele és elmagyarázzam neki ezt az egész kavarodást. Bár nem hiszem, hogy örülni fog a képemnek, de õ is tudja, hogy akkor és ott nem volt más választásom. Bocsánatot kérek Tatsuya-santól, majd nála hagyom a kupát is, és a kijárat felé slisszolok. Persze sok fotós és riporter próbál megállítani, de kicselezem õket. Mikor kiérek, se Satot, se Onit nem látom sehol. Talán már elmentek. Ám ekkor meghallok egy ismerõs hangot, mire a szívem megdobban.

- Engem keresel? - kérdi Oni és mikor megfordulok, tényleg õt látom. Az arca a mérges és az ijedt fura egyvelege. - Azt hiszem, magyarázattal tartozol.

- Valóban - mondom. - Ezért is jöttem. Hol a bátyád? - nézek körbe. Valóban, Sato sehol.

- Még benn. Azt mondtam neki, hogy van veled egy kis megbeszélnivalóm, de mindjárt itt lesz, szóval sietnünk kell - mondja.

- Tudom. Elõször is szeretnék elnézést kérni tõled, amiért olyan kínos helyzetbe hoztalak, de nem volt más választásom, hidd el - hajolok meg. - Ha az igazat mondom, akkor mindketten nagy bajba kerülünk, és ez volt a legjobb megoldás.

- Most a bátyám azt hiszi, hogy járok veled! - fakad ki Oni. A hangja hisztérikus. - Nem érted? Azt hiszi, hogy egy pár vagyunk.

- Még mindig jobb, hogy ezt hiszi, mintha tudná az igazat - csitítom le, és megfogom a vállát, majd gyengéden megrázom. - Nyugi már, Oni-kun! Hé, nyugi, oké? Miért ne sülhetne el jól ez a dolog? Egy ideig úgy teszünk, mintha járnánk, aztán majd egy idõ után valami oknál fogva szakítasz velem. Rendben?

Elgondolkodva néz rám, én pedig elengedem és végigsimítok puha arcán. Elvörösödik. Olyan szép így. Annyira tudnék vele randizni, de félek, hogy esetleg beleszeretek. Azt pedig nem akarok. Már csak az a kérdés, meddig tudjuk átverni Sato-sant. Mert ha egyszer rájön hogy hazudtam neki, akkor aztán mindennek vége.