|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Mora | 2012. 02. 06. 19:37:59 | #19015 |
 Karakter: Adrian Wrython
Megjegyzés: (Timcsinek)
Egy idő után kezdek unatkozni a saját lakásomban, ahol úgyis elég kevés időt töltök. Többnyire a bátyámat boldogítom, ha itthon vagyok, és ezt ő el is várja tőlem.
Most viszont leküldött… Vajon miért akar távol tartani az edzőjétől? Nem azt mondom, hogy eddig olyan sok ismerőséhez engedett közel, de azért általában nem tilt senkitől ilyen határozottan.
Eléggé gyerekesnek érzem magam, hogy pont ezért kezd még inkább érdekelni. Na mindegy, mostanra már biztos végeztek.
Felpattanok a kanapéról, amin eddig ücsörögtem, és kis híján lesodrom a környezetemet elborító lapokat és rajzeszközöket. Óvatosan átlépegetek a földön is heverő képeken, majd a konyhába pattogva, összeszedem a vacsorához valókat, és bedobálom egy szatyorba.
Inkább én főzzek, mint Mike, aki még a vízforralást is képes elrontani. A múltkor megkértem rá, hogy főzzön ki tésztát. Feltette forrni a vizet, de elfeledkezett róla, és az teljesen elpárolgott, mire odáig jutott, hogy beletegye a tésztát.
Elmosolyodom az emlék hatására, majd kilépve az ajtómon, felsietek az emeletre. Tétovázás nélkül nyitok be, de rögtön félre is kapom a tekintetem, mikor Brockot pillantom meg, nyitott ingben.
Jézusom, ha most egy animében lennénk, tuti orrvérzést kapnék…
Mondjuk mit hittem? Egyértelmű, hogy remek teste van, ha már személyi edző! De ahh… tényleg az van neki! Nekem meg nem kéne ilyeneken agyalnom! Gyerünk Adrian, szedd össze magad! A bátyádnak is jó teste van – nem ennyire, az tény -, és tőle se dőlsz ki!
- Szia – köszön halkan, de én még mindig nem vagyok hajlandó felé pillantani.
- Ü-üdv – habogom, enyhén pirulva, miközben a padló mintázatát figyelem.
- Tegezz csak… nem vagyok vén.
- Oké… - Összeszedem magam, és óvatosan felpillantok rá. Már éppen befejezi az ingje gombolgatását, úgyhogy valamivel magabiztosabban nézek rá egészen. – Végeztetek? – érdeklődök, mire bólint válaszként.
A hátára csapja a táskáját, én pedig állnék félre az ajtóból, mikor meghallom bátyámat.
- Adrian? – szólongat, én meg már nyitnám a számat, hogy szóljak, itt vagyok, mikor Brock megragadja a csuklómat, és jelez, hogy maradjak csendben.
Kihúz maga után az ajtón, én pedig meglepetten hagyom. A folyosón a falnak tol, és egyik alkarját megtámasztva a fejem mellett, fölém tornyosul. Megint picinek érzem magam…
- Adrian ugye? Mike olyan sietősen mutatott be nem tudod miért? – érdeklődik lágy, kellemesen mély hangon. Köldökig pirulok a közelségétől, és egészen elbágyaszt a testéből áradó meleg. Nagyon közel van!
- Nem – rázom meg a fejem, kerülve a pillantását.
- Kár… - jegyzi meg, majd némi szünetet hagy, de nem távolodik el. - És te… nem szeretnél jobban megismerni?
- Nem tudom – motyogom zavartan, óvatosan pislogva fel rá. Általában szót fogadok a bátyámnak, de ahogy rám mosolyog… Szent Habakuk!
Kezébe egy apró papírt csempész, és ha tippelnem kéne, azt mondanám névjegykártya, de nincs időm jobban megnézni, mert a hátam mögé nyúl vele, és végigsimít rajta.
- Vasárnap megint jövök a bátyádhoz edzést tartani. Mit szólnál hozzá, ha utána összefutnánk? – búgja lágyan, és ezzel, na meg érintéseivel, szinte teljesen elkábít.
- Nem is tudom – préselem ki magamból, minden erőmet összeszedve. Mike biztos nem díjazná, de talán megkérdezhetem… Belecsúsztat valamit a farzsebembe, talán a cetlit, de mikor hajtanám le a fejem, hogy megpróbáljam megnézni, beleütközöm a mellkasába. Ez ma már másodszorra sikerül, és még inkább elpirulva kapom fel a fejem.
- De Mike-nak ne szólj erről – kacsint rám, ezzel megingatva az engedély kérésről szóló elhatározásom. – Nem tudom miért félt tőlem, de nem foglak megenni. Csak beszélgetünk.
Nem tudok kinyögni semmit válaszként, csak a még mindig kezemben szorongatott zacskóval, és ujjaimmal babrálok.
Hirtelen az állam alá nyúl, és mag felé fordítja a tekintetem. Elkerekednek a szemeim, és felerősödik a pír az arcomon.
- Mondjuk megértem miért akar elrejteni… ilyen helyes pofit én sem engednék.
- Ugyan… csak a bátyám… ő mindig ilyen – hebegem zavartan, a bókot hallva. Mi… miért mond ilyeneket? Jó, nem vagyok buta, arra már rájöttem, hogy nagyvalószínűség szerint, a saját neméhez vonzódik, de miért pont én kelteném fel az érdeklődését?
Csend ereszkedik ránk, én pedig hevesen dobogó szívvel kerülöm, hogy rátévedjen tekintetem az arcára. Közel van… nagyon… túl közel!
Kis híján ugrok egyet, mikor megcsörren a mobilom, azt a zenét játszva, ami csak Mikehoz van beállítva.
- Már nagyon kereshet. Mennem kell. – Végigsimít az arcomon, ahogy elhúzódik, majd elindul a lift felé, én pedig kábán pislogok utána, mozdulni még nem vagyok képes.
Csak akkor térek magamhoz, mikor záródik mögötte a lift ajtaja, és a mobilom újult erővel kezd zenebonázni a zsebemben.
Megrázom a fejem, és szapora levegővételekkel igyekszem megnyugtatni magam. Mikor úgy ítélem, hogy ez nagyjából sikerült, gyorsan kinyomom a telót, és besietek a lakásba.
- Adrian! – kapja fel a kanapén ücsörgő bátyám a fejét. – Hol voltál? Telefon?
- Csa…csak lent – felelem habogva, majd felmutatom a mobilom. – Gondoltam nem veszem fel, ha úgyis fél perc alatt fent vagyok.
Elgondolkodva figyel, természetesen észrevette, hogy valami történt. Már nyitná is a száját, hogy firtassa, mikor az orra alá tolom a kajás zacskót.
- Hoztam ebédnek valót. Sajna nem volt nálam se sokféle kaja, el kéne menni vásárolni, de össze tudok ütni egy tepsiskrumplit, ha segítesz pucolni – hadarom el sietve, és mivel hallhatóan megkordul a hasa, el is felejti, hogy valami aggasztotta.
- Rendben, majd holnap bevásárolok – pattan fel, és mivel hajából még mindig csöpög a víz, valószínűleg már letussolt.
A kezébe nyomom a krumplikat, meg egy hámozót, és míg ő azokkal foglalatoskodik, én elintézem a többit. Közben persze nem tudom kiverni a fejemből Brockot, és bármit is mondott a bátyám, én szívesen találkoznék még vele.
Viszont hazudni Mike-nak…? Bár, ha nem mondok neki semmit, az még nem hazugság, nem? Mármint oké, nem fogadok szót, de az még nem akkora bűn, hisz mégiscsak húsz éves vagyok már! Ráadásul, ha nem mondja el az okát, miért tartsam távol magam tőle, akkor igazán nem tudom mit vár… Jaj, szokatlanok tőlem az ilyen gondolatok.
Azonban, még pár nap múlva is hasonlók kavarognak a fejemben, mikor a kollekcióm bemutatójára készülök. Brock névjegye kissé már gyűrött állapotban, az éjjeliszekrényem fiókjában pihen. Párszor már elővettem, és hezitáltam felette, hogy felhívjam e, de végül elbátortalanodva dugtam el megint. Holnap viszont vasárnap, tehát választ kell adnom neki a meghívásra…
Teljesen elkalandozok, így bátyám félig felöltözve talál, mikor türelmetlenül megjelenik értem.
- Adrian, mit álmodozol, el fogunk késni! – sóhajt fel, majd mellém lépve, sietve igazítja meg póker hangulatot árasztó felsőmet, és nyakkendőmet, majd a hajamba borzolva, azt is számára elfogadhatóvá teszi. – Amúgy ezek tök jó minták – bök a saját pólójára, meg az enyémre, amin pikk, szív, és a többi kártyamotívum helyezkedik el.
- Hát, az volt a kiszabott téma, hogy szenvedélyek – vonom meg a vállam hálás mosollyal. Ezt fogják ma bemutatni, és kissé izgulok is. Na meg ha nem sietünk, tényleg elkésünk, úgyhogy szapora léptekkel követem Miketot.
Szerencsére időben érkezünk, de mint mindig, most is elveszetten húzódom közelebb testvéremhez a tömegben. Fogadom a gratulációkat a díj miatt, de el nem mozdulok Mike mellől, és szerencsére, neki se jut eszébe magamra hagyni.
Csakhogy, idővel azért elszakadunk egymástól, én pedig egy darabig Meryllel vagyok, de mikor neki is dolga akad, kissé megszeppenve húzódom a fal mellé.
- Nocsak, tehát tényleg a tiéd a kollekció! Adrian… - szólal meg mellettem valaki lágy hangon. Felé kapom a tekintetem, és valamiért egészen megkönnyebbülök, mikor Brockot pillantom meg.
- Oh, üdv… akarom mondani, szia! – mosolygok fel rá, kissé esetlenül zavarom miatt. Még mindig ilyen hatással van rám, főleg, hogy megint egészen közel lép…
- Nem hívtál – jegyzi meg féloldalas mosollyal, mire arcomat elönti a pír, és zavartan szegezem tekintetemet a kezemben tartott, üres pohárra.
- Én akartam… vagyis terveztem… de aztán Mike… meg izé… - dadogom összeszedetlenül, a végén inkább elhallgatva.
- Szóltál Mikenak? – kérdez vissza, mire a fejemet rázva pillantok fel rá.
- Nem… Csak azt mondta, hogy… - elharapom a mondatot, nem akarom megbántani azzal, hogy közlöm vele, a bátyám eltiltott tőle. Na meg egyenlőre okát se látom, így nem szeretnék engedelmeskedni. – Ha…ha áll még a meghívás holnapra, akkor én… ümm…
- Eljössz velem valahová? – szélesedik ki a mosolya, ahogy közelebb hajol. Teljesen leblokkolok a közelségétől, csak egy zavart bólintásra futja. Elégedetten húzódik egy egészen picit hátrébb, így végre újra képes vagyok levegőt venni.
- Amúgy, a kollekciód nagyon jó, megérdemled a díjat! – vált témát, a kifutón végigsorjázó modellekre pillantva, akik mind az általam tervezett ruhákban vannak. Azok többsége nem egészen hétköznapi viselet, de én olyanokat is gyakran tervezek, mert szeretném, ha nem csak a gazdagoknak lenne lehetősége megvenni őket.
- Köszönöm – mosolygok rá hálásan, egy kissé visszatalálva önmagamhoz. Ha nincs olyan nagyon zavarba ejtően közel, könnyebben tudok beszélni. – Általában csak a bátyámnak tervezek, mindennapi ruhákat, de van, hogy összegyűlik egy kollekciónyi. Ez mondjuk most pályázat volt, de meglepett, hogy nyertem.
- Divattervező vagy? – fordul felém.
- Ömm… nem egészen. Mármint otthon vagyok a szakmában, de főleg Mike stylistja vagyok – felelem, és automatikusan kezdem keresni a tömegben az említett személyt. – Amúgy, te mit csinálsz itt?
- Az egyik kliensemtől kaptam meghívót – feleli, majd visszatér a eredeti témára. - Másnak nem is dolgozol?
- Nem igazán – vonom meg a vállam, abbahagyva bátyám felkutatását, és felé pillantok. Kár volt, mert megint nagyon közel van hozzám, én pedig ködökig pirulva olvadnék bele a falba.
- Hozok inni – szólal meg, némi csend után, és miközben kezét az ujjaimra fonja, elveszi a poharat. Tágra nyílt szemekkel figyelem, és megborzongok kissé, ahogy bőre az enyémhez ér.
Mikor aztán elhúzódik, és eltűnik a tömegben, úgy eresztek le, mint egy lufi, és kis híján a fal tövébe csúszok. Jesszum pepi, mióta van rám bárki is ilyen hatással?
- Adrian! Végre megvagy! – terem mellettem hirtelen Mike, mire ijedtemben ugrok egyet. – Mi bajod?
- Megijesztettél – felelem panaszosan. Megenyhülnek a vonásai, majd a kezemet megragadva indul meg velem a kijárat felé. – Hé, várj, Mike! Hova megyünk?
- El – érkezik a tömör felelet. – Szóltam Merylnek, ne aggódj. Viszont nekem ehhez már semmi kedvem, és úgy láttam te is el vagy veszve. Menjünk inkább moziba!
Más esetben, gondolkodás nélkül beleegyeztem volna, most viszont megfordult a fejemben, hogy ráveszem a maradásra. Mit fog gondolni Brock, hogy egy szó nélkül leléptem? Szeretnék hozzá visszamenni, de most, hogy bátyám megtalált, már úgy se menne el mellőlem, és akkor nem beszélhetnék vele.
Így engedelmesen hagyom, hogy Mike a kocsijához húzzon, és miután beültünk, egyenesen a moziba hajtson. Mikor elmegy jegyért, előhalászom a mobilom, és a már fejből ismert számra elküldök egy sms-t:
Sajnálom, el kellett jönnöm, remélem holnap találkozunk.
Mire Mike visszaér, már nyugodtan várom, és engem is elkezd lekötni a legújabb film gondolata. Ebben ugyan nem bátyám szerepel, de talán jobb is, így nem figyelnek fel ránk. Nem mindig egyszerű egy sztárnak kimozdulni.
|
| timcsiikee | 2012. 02. 02. 19:53:39 | #18915 |
 Karakter: Brock Tevault
Megjegyzés: ~ Morámnak
Brock:
Nincs kedvem vezetni GPS-el így egy taxiit fogva csak elhadarom a címet, ez után komoran az ablakon kitekintve lesem a suhanó tájat. Egy újabb sztárocska. Nekem persze már nem új, találkoztam már vele, de azt hiszem ez lehet a második alkalom, hogy a házához megyek, személyes edzést tartani. A lakásból azt vettem ki nem egyedül él, de eddig nem kérdeztem rá. Talán csaja van, vagy csak tartaléknak van a sok szoba. Nem is tudom miért gondolkodom ezen. Semmi közöm a kis burzsujokhoz, leszámítva azt, hogy közéjük tartozom… valamilyen szinten. Én nem mutogatom a lakásomat, csak kiélvezem.
Kis borravalót hagyok a taxisnak, mert megfigyeltem hogy nem tartott városnézést míg jöttünk, így megérdemli. impozáns épület, anno én is gondolkodtam hogy ebbe a negyedbe költözöm, de meggondoltam magam. A mostani lakás sokkal jobb, jobb helyen van ráadásul a tetőtér az enyém.
A nagy, sötétített üvegajtón befelé lépnék de előttem valaki kinyitja és ahogy rohan ki, mellkasomnak csapódik. Ejnye.
- Jaj, sajnálom… - oh, micsoda pofi és szemek. Kipirult arc, pont ahogyan szeretem.
- Semmi gond. Nem ütötted meg magad? – morgom halkan.
- Én… ömm… még egyszer bocsánat!
Csinos kis zavart mosollyal rohan tovább, csak utána nézek ahogy formás feneke a nadrágban ringatózik ahogy lelép a pár lépcsőfokon. Hehh… nem is tudtam, hogy ilyen cukipofik is laknak itt. Lehet többet kéne ide járnom? Hmm…
Felcaplatok a megadott szintre, és Mike fogad átlagos lezser stílusával.
- Nos mivel kezdjek most? – kérdi már megfelelő ruhában állva. Rámenős. Semmi mellébeszélés, csak azt csináljam amiért jöttem.
- Átöltözöm, addig melegíts be.
- Oké. – nyújtó és bemelegítő gyakorlatokba kezd amit tanítottam neki a megfelelő sorrendben, én meg kicsatolom közben nadrágom övét. – Hé! – vakkan rám megállva a mozdulatban. – Itt van kismillió szoba, meg egy válaszfal.
- Csak nézni akarom hogy jól csinálod-e – vigyorodom el. Ismer már… valamennyire. Persze nem haver, félreértés ne essék, csak dolgoztunk már együtt, ha szépen akarok fogalmazni…
- Ne kamuzz… na sicc ki és ne striptízelj itt nekem.
- Mert a végén még beindulsz mi? – de ezt már csak menet közben mondom vissza.
- Rád soha – hallom még utoljára és már csak trikóban és laza nadrágban térek vissza hozzá, addigra már a fekve-nyomó asztal szélén ül.
Lefekszik, én a feje felett állok meg vigyorogva.
- Kezdjünk húsz kilóval – javaslom és fordulok a súlyok felé.
- Az túl könnyű – jegyzi meg magabiztos kis mosollyal.
- Ha akarod haza is mehetek. Választhatsz hogy izmokat akarsz vagy egy elszakadt ínszalagot.
- Jó-jó nem szóltam – nem szeretem, ha beleszólnak a munkámba.
Húsz kiló majd huszonöt, harminc és végül harmincöttel zárok, mindegyikkel legalább tízet ki kell nyomnia. Persze a végére már alig bírja a tizediket is kinyomni.
Csapódik az ajtó.
- Mike! Mike! – hallok meg egy fincsi kis hangot. Oh… csak nem? A lakótársa lenne?
Mike arca teljesen megmerevedik, leteteti velem a nagy súlyzót, és hirtelen felpattan mikor a kis cukorhangú beront a szobába, azonnal eltakarva előlem a kilátást. Egy fél pillanatom marad arra hogy szép hajkoronát figyeljek meg.
- Adrian, mit kértem tőled, nagyjából negyed órája? – hmm… szikrázik a hangulat. Oldalra biccentem a fejem és csak akkor látom ki is az. A kis töpörtyű aki nem rég nekem csapódott. Nem rossz.
- Ööö… ja, tudom, de nézd, nézd! – nagyon lelkesen rohan felé, hogy egy újságot nyomjon a kezébe.
- Díjat kapott a legújabb kollekcióm, és holnap után lesz a bemutató. Felhívtam Merylt, aki kis híján leszedte a fejemet, hogy előbb nem hívtam fel, és nem ért el, pedig ő akarta elújságolni, de aztán nagyon megdicsért! – kollekció? Mi lehet ez a fiúcska? - Eljössz a bemutatóra, ugye?
- Mint mindig! – máris elült a feszült hangulat, én pedig átlátszó lettem… vagy nem is tudom. Mintha itt sem lennék. Úgy látszik a széparcú kis vakarcsnak elég egy mosolya, hogy megnyugodjon. Megsemmisült sóhajjal lép el előlem. Visszafojtom vigyoromat, mert azzal azonnal elárulnám magam Mike előtt.
- Ő itt az öcsém, Adrian. Adrian, ő Brock Tevault, a személyi edzőm. – mutat be nagy lelkesedés hiányában. Szólásra nyitom a szám, de Mike elkezdi kifelé toloncolni a kis fiút. – Egy pillanat – Ajtó bumm. Nocsak… kezdem kapizsgálni.
Egy perc is alig telik el és visszajön, egy aggódó sóhajjal. Nem mondok semmit, mintha nem is törődnék a cuki öcsikével.
- Folytathatjuk? – kérdezek karba tett kézzel, mire csak bólint.
- Persze.
- Akkor le a földre… felülés.
~*~
- Végeztünk – jelentem ki kellemesen mire Mike csak lihegve ugrik le a futópadról. – Kiestél a formából. Többet kéne edzened.
- Lehet… - pihegve támaszkodik térdeire. – Hétvégén?
- Ráérek – fejemben kis mosollyal kalkulálok. – Az öcsidet is nyugodtan bevonhatnád, edzhetne veled.
- Felejtsd el – vakkant azonnal feléledve.
- Nyugi, csak felajánlottam – békítőleg magam elé tartom tenyereimet. Belül persze a kaján vigyor levakarhatatlanul virít bennem. Akkor vasárnap. A szokásos összeget utald majd el, köszi. Na mentem – amint kilépek a farmerom és az ingem egy szék háttámláján vár. Gatya csere, trikó le, ing fel. Ha én is mozogtam volna vele igényelnék egy zuhanyt, de felesleges. Épp hogy magamra kanyarintom az inget a cukipofi épp benyit, és amint meglát elfordítja a fejét, csak vigyorogva gombolom be nagyon lassan az inget.
Szemérmes vonások és reakciók. Ez azt jelenti, hogy identitással még nem is lenne gond, csak a félénkségét kéne legyőzni. Nyert ügy.
- Szia – köszönök halkan, hogy a mögöttem lévő, szobában pihenő alak ne igazán hallja meg.
- Ü-üdv.
- Tegezz csak… nem vagyok vén.
- Oké… - félve pillant vissza, majd amikor meglátja, hogy épp az utolsó gombbal bíbelődök, akkor bátrabban pillant felém. – Végeztetek? – Csak bólintok.
Hátamra csapom a lapos kis tatyit, amikor nyílik az ajtó. Fene…
- Adrian? – szólal meg de nem hagyom, hogy észrevegye.
Megragadom a csuklóját, ujjammal mutatom hogy maradjon csendben, majd kislisszolok vele a bejárati ajtón. Nem ráncigálom messze, csak a falnak döntöm, egyik alkaromat a feje mellett támasztom meg a falon és felé görnyedek. Magasságomnak köszönhetően kénytelen vagyok rá, de szeretem a pöttömöket is. Akkor is, ha annyira nem is alacsony.
- Adrian ugye? Mike olyan sietősen mutatott be nem tudod miért? – kérdem csábító hangnemet magamra öltve. Tetszik az arcszíne, ahogy elérem zavarban legyen csak ennyitől.
- Nem – rázza meg kicsit a buksiját, de a szemembe ilyen közelről már nem igazán mer nézni.
- Kár… - hatásszünetet hagyok, de nem hajolok el tőle. – És te… nem szeretnél jobban megismerni? – pillái alól pillant fel rám.
- Nem tudom – ez nekem egy igen, akkor is, ha még Ő maga nem tud róla. Egy mosolyt kap érte cserébe.
Kezembe egy névjegykártyát varázsolok amire persze előzőlegesen a magán mobilszámom is rajta van. Óvatosan a hátára siklatom a kezem, próbálkozva a feneke felé haladni.
- Vasárnap megint jövök a bátyádhoz edzést tartani. Mit szólnál hozzá, ha utána összefutnánk?
- Nem is tudom – épp ekkor siklatom bele farzsebébe a cetlit, amit észre is vesz, lefelé nézne, de homloka mellkasomnak ütközik így hirtelen kapja fel a fejét.
- De Mike-nak ne szólj erről. – kacsintok rá – Nem tudom miért félt tőlem, de nem foglak megenni. Csak beszélgetünk. – na persze…
Ujjaival babrál, meg a kezében lévő szatyorral. Ennivaló… Szeretem ha ennyire zavarban van valaki.
Álla alá nyúlok hogy magamra tereljem tekintetét. Ragyogóan kék szemecskék.
- Mondjuk megértem miért akar elrejteni… ilyen helyes pofit én sem engednék.
- Ugyan… csak a bátyám… ő mindig ilyen – hebeg teljesen zavarban. Kínos csend, kellemesen csiklandozó feszültség, ahogy a szemeibe merülök. Csak pár nagyobb centi választ el arcától. Nem tartana sokba, teljesen elvarázsolni.
Ekkor megcsörren a mobilja, és elszáll minden ihlet. Ennyit erről. De ha mázlim van ennyi is elég volt.
- Már nagyon kereshet. Mennem kell. – simítva eresztem el arcát, és a falhoz tapadva ott marad, míg a lifthez megyek.
Szopika Mike… hiába próbáltad elrejteni a kis hercegnődet, nem jött össze… ezért bosszúból elcsenem tőled. Hehe…
|
| Mora | 2011. 12. 25. 09:47:04 | #18239 |
Karakter: Adrian Wrython
Megjegyzés: (Timcsinek)
Elmélyedve firkálgatok, szinte nem is figyelem ezúttal mit viszek papírra, de mikor végzek vele, egészen elégedett vagyok a művemmel. Mosolyogva teszem le a füzetet a kisasztalra, és elfeküdve a hatalmas kanapén, nagyot nyújtózom.
- Meg fogsz fázni! – jegyzi meg a nappaliba lépő bátyám figyelmeztetően, a felcsúszott pólóm miatt kilátszó hasamra bökve. Gyorsan megigazítom a ruhámat, és felpattanva tolom az orra elé legújabb tervemet.
- Mit szólsz? Arra gondoltam lehetne sakktémájú, azaz fekete és fehér, mondjuk a huszár figurával.
Elgondolkodva szemléli a póló tervet, majd mosolyogva borzol a hajamba.
- Alig várom, hogy viselhessem.
Felcsillan a szemem, és lelkesen kezdem részletezni a munkafolyamatot, ő pedig türelmesen végighallgat. Tudom, hogy sokan vannak rossz véleménnyel a bátyámról, stílusát már a búvárlapok is kritizálták, de hát nem lehet mindenki mindenkivel kedves, nem? Mike pedig azokkal igazán rendes és figyelmes is tud lenni, akik fontosak neki.
Velem például sose volt még bunkó, vagy rideg, maximum néha megszid kicsit, ha rászolgálok.
- Öcskös, mi a programod délutánra? – kérdezi, mikor kifogyok a szóból, és már pár perce némán rajzolgatok mellette ücsörögve.
- Nem igazán van programom – pillantok fel rá. – Miért?
- Jön a személyi edzőm. Amíg itt van, menj el légyszi valahová!
- Személyi edző? – Végigpillantok rajta, de mint mindig, most is tökéletesen néz ki, szőke feje búbjától kezdve, a lábujja hegyéig. – Hiszen teljesen formában vagy!
- Mondjuk úgy, hogy nem vagyok rossz formában – vonja meg a vállát, majd feláll mellőlem. – Viszont ez nem elég az új filmemhez. De hallottad a mondandóm másik felét is?
- Persze! – bólintok komolyan, majd kíváncsian nyitnám a számat, hogy az okáról is faggassam, mikor tekintete az órára téved, és felszisszen.
- Már ennyi az idő? Adrian, menned kell!
- Ömm… rendben… - Feltápászkodom, és cuccaimat összeszedve, elindulok kifelé.
- Este gyere! – szól még utánam, majd utamra enged, mikor visszakiáltok egy „okét”.
Elgondolkodva lépcsőzök lefelé egy emeletet, de nem megyek egyenesen a lakásomba, úgy döntök először beszerzem az eheti újságokat.
Gondolataimba merülve lépegetek még lejjebb, megcélozva a kijáratot, de nem figyelek eléggé a környezetemre, mert ahogy kinyitom az ajtót, neki is sétálok valakinek.
- Jaj, sajnálom… - pillantok fel bocsánatkérően az illetőre, akiről visszapattantam, de elkerekednek a szemeim, mikor egy borzasztóan helyes férfit pillantok meg. Még sose láttam erre, nem a házban lakik, az biztos.
Pirulva kapom félre a tekintetem, mikor egy pillanat alatt végigmér, majd olyan mosolyt villant, melytől hevesebben kezd verni a szívem, pedig nem is ismerem. Olyan, mint valami filmszínész. Lehet, hogy a bátyám egyik kollégája? Mike is tud ilyen mosolyokat produkálni, ezért van oda érte minden női rajongója.
- Semmi gond. Nem ütötted meg magad? – kérdezi lágy hangon. Óvatosan pillantok újra rá, majd zavartan, sietve rázom meg a fejem, és még inkább magamhoz szorítom rajzmappámat, mintegy remélve, hogy segít elrejtőznöm a barna szempár elől.
Tény, hogy elég keményen koppantam a mellkasán, de azért egy jól kidolgozott felsőtest csak nem okoz puklit a fejemen.
- Én… ömm… még egyszer bocsánat! – bököm ki hebegve, majd elslisszolva mellette, kirohanok az ajtón. Meg se állok a következő sarok elhagyásáig, majd visszaoldalgok, és a kerítés rejtekéből pillantok az emeletes ház felé, de az ajtóban már nem áll senki.
Egyáltalán mit csinálok?
Hevesen megrázom a fejem, majd igyekezvén eltűntetni az arcomról a pirosságot, folytatom utamat az újságos felé.
- Mike! Mike! – Sebesen rontok be a lakásba, egy pillanatra megtorpanva a nappaliban, de mikor nem találom ott, követem a hangokat a külön bejáratú edzőtermébe, ami ugyan nem olyan, mint egy valódi, hivatalos hely, de egész sok minden van benne.
Mikor belépek a szobába, egy pillanatra teljesen leblokkolok.
Az a férfi áll súlyzózó bátyám mellett, karba tett kezekkel, akibe nem rég futottam bele. Mindketten rám kapják a tekintetük, és bátyám arcán rosszallás suhan át, majd a súlyzót letéve, elém lép, eltakarva előlem az edzőjét. Mert úgy néz ki ő az…
- Adrian, mit kértem tőled, nagyjából negyed órája? – morogja szigorúan.
- Ööö…. ja, tudom, de nézd, nézd! –Hirtelen elfeledkezve zavaromról, visszatér a lelkesedésem, és meglóbálom előtte az újságot, mely tartalmazza pörgésem okát.
Kiveszi a kezemből, hogy megnézhesse szemjojózás közben.
- Díjat kapott a legújabb kollekcióm, és holnap után lesz a bemutató. Felhívtam Merylt, aki kis híján leszedte a fejemet, hogy előbb nem hívtam fel, és nem ért el, pedig ő akarta elújságolni, de aztán nagyon megdicsért! – hadarom lelkesen. Meryl a marketingesem, neki köszönhetem főként, ha mások is megismerik a terveim. – Eljössz a bemutatóra, ugye?
- Mint mindig! – mosolyog rám, majd átpillant a válla felett, és lemondó sóhajjal lép egy kicsit oldalra. – Ő itt az öcsém, Adrian. Adrian, ő Brock Tevault, a személyi edzőm.
Mielőtt bármit is mondhatnék, vagy Brock mondhatna bármit, Mike kitol a szobából.
- Egy pillanat! – szól vissza, majd csukja maga után az ajtót. – Adrian, figyelj rám!
Meglepetten pillantok fel rá, szokatlan tőle ez a nagyon, túlzottan szigorú hang.
- Kerüld el őt messzire!
- Miért? – pislogok döbbenten.
- Mert… csak!
- Nem kedveled?
- Nem…
- Akkor miért ő az edződ?
- Mert ő a legjobb!
Tanácstalanul túrok a hajamba, majd szófogadóan bólintok, és nem folytatom a fojtott hangú kérdezz-feleleket. Ha akarja, úgyis elmondja majd az okát.
- Akkor én lemegyek! – jelentem be, és már pattogok is lefelé, kezemben a jó hírt hozó újsággal. Gondolataimból mégse tudom kiverni Brockot. Vajon miért akar távol tartani tőle a bátyám?
|
|
