Reggel van. Gyönyörűen süt a nap, aminek simogatása most még jobban esik a lelkemnek. Olyan békés itt minden. Ahogy fekszem a puha ágyamban, távol attól a férfitól minden sokkal kellemesebb.
Már tíz óra van, a munkásaim már minden bizonnyal szorgosan csinálják a kertjét, amit olyan békésre terveztem és meghittnek, hogy szívesen dolgoznék rajta, ha nem félnék ennyire. Mert még mindig rettegek tőle. Akár hányszor rá gondolok, görcsbe rándul a gyomrom. De már vége. Nem kell többet látnom. Itthon vagyok, nem érhet baj többé.
Hosszasan nyújtózkodva ülök fel az ágyamon, majd végül kikecmergek takaróm öleléséből a fürdőbe. Felkötöm göndör fürtjeimet egy fehér csattal, majd megnyitom a csapot. A mosdó kellemes vizével frissítem fel arcomat. Az álmosság minden kis manóját letisztítva magamról felveszem krémszínű szatén köntösöm és így indulok el lefelé az étkezőhöz. Madarak csicsergése szűrődnek be az ablakok résein, amiktől egyre jobban érzem magam. Lágy mosollyal megyek be az étkezőbe ahol a hosszú asztalnál már az egyik szobalány szorgosan készíti elő a reggelimet.
- Jó reggelt! – köszöntöm és leülök a helyemre.
- Jó reggelt Ami kisasszony! – köszönt ő is kedves mosollyal arcán és kimegy az étkezőből. Az ablakon kifelé bámulva fogyasztom el pirítósomat és teámat. Kifelé kívánkozik a szívem. A gyönyörű virágok lágy illata nyújtotta bódító örömökre, mik számomra most lét kérdését jelentik.
Befejezve reggelimet azonnal kisietek kertembe és végig simítva tenyerem a virágokon, elönt a békenyugtató érzete. Mélyen szívom magamba a különböző virágok illat kavalkádját. Lassan, de biztosan érzem újra magamat a megnyugvás gyönyörű sövényén.
Sokáig időzve a jutok el arra az elhatározásra, hogy ideje kihozatnom fehér zongorámat a hatalmas rózsalugasom árnyékába. Inasaim hamar teljesítik is kívánságomat. Én meg nem is tudok másra gondolni, mint hogy újra játszhassak rajta. Érezni akarom ujjaim alatt a finom billentyűk simogatását, ahogy hozzájuk érek.
Leülök a székre és óvatosan helyezem kezeimet a billentyűkre. Már a puszta tapintástól érzem, ahogy átjárja testem a béke fehér galambja. Még remegő ujjaimmal elhatározva magam lassan kezdek el játszani a zongorán.
ZENE
Lágy dallam átjárja zsigereimet. Élvezettel adom át magam a zenének, mi kitörni kényszerül belőlem. Megsebzett lelkem önkívületi állapotomban árad át a hangszerbe mi a csodás muzsikát ontja magából. Igen, megsebzett. Egy ember kit nem is ismerve, tudom, kegyetlen. Tudom, hogy számára semmit nem jelentett mit velem tett, de bennem mégis egy világ omlott össze. Az érzés hogy milyen gyenge és törékeny vagyok, felemészti egész kis valómat. Hát eddig álomvilágban éltem volna? Hogy én is lehetek valaki, és ha kellő képen hajtok, akkor bármit elérhetek? Nem az nem lehet. Nem minden lehet olyan kegyetlen, mint ő. Nem minden oly rideg és elérhetetlen, mint ő. Hiszen itt minden oly békés. Olyan tökéletes. Csak én lennék ilyen naiv. Csak én látom a szépet ezen a világon. Az nem lehet, hisz akkor mivé lenne minden ezen a földön. Mindenki olyan kegyetlen és érzéketlen lenne, mint egy jakuza és csak az én birtokom lenne, az egyedüli hely ahol a boldogság uralkodik. Az nem lehet. Mert akkor miért él az a sok ember. Mi tartja őket életben. Mi azaz éltető kényszer mi mégis a túlélésre bíztat minket. Nem tudom, de félek. Félek… hogy mégis ilyen kegyetlenné vált világunk. De talán míg itt a biztonságot nyújtó házam falai mögött vagyok, van remény, mi a magfajtának békét nyújthat. Még ha csak egy percre is, de mégis egy remény… Igen az én reményem.
Lassan hagyom abba játékomat és lezárom a billentyűket. Elmerengek még pár percig eddigi gondolataimon, majd hangos zajra leszek figyelmes, a ház felöl. Mi lehet ez?
Visszaindulok a ház felé, megnézni mi lehet ez a földindulás. Ahogy bemegyek az erkély ajtón, fekete öltönyös embereket pillantok meg. A vér meghűl ereimben a rémülettől. Mit kereshetnek ezek itt? Mit akarnak?
Az egyik azonnal kiszúr, ahogy ledermedt testel állok, és figyelem őket. Biztosan ő küldte őket. De ne, nem akarok oda még egyszer visszakerülni. Nem, nem kerülhetek oda vissza. Belehalnék a fájdalomba, ha még egyszer látnom kell jéghideg tekintetét. Ha még egyszer éreznem kell érintését bőrömön. Nem bírnám elviselni még egyszer. Miért? Istenem miért teszed ezt velem, hiszen soha nem bántottam egyetlen teremtett gyermekedet sem. Akkor hát miért?
Megfogva vékony karomat vezetnek ki a fekete autóba mivel ideérkeztek. Én szólni sem tudok. A félelem, ahogy újra átjárja testemet, meggátolja, hogy hang hagyja el a torkomat. Csak némán teszem, amit akarnak, mélyről jövő könnyeimet viszont nem tudom elrejteni. Akár milyen gátat próbálok elé állítani, mind hasztalanná válik és lerombolva sodródik le arcomon. Szívem összeszorulva dobog hevesen, ahogy látom az ablakon keresztül, miképpen közeledünk újra a bűn barlangjába.
Mikor odaérünk, megragadják törékeny végtagom és úgy visznek be a házba egyenesen egy szobába. Ahogy rám zárják az ajtót a zár kattanása mintha egy tört döfnének belém úgy hat lelkemnek. Egyik sarokban lévő fotelbe kuporodva kezdek el keservese sírásba. Nem akarok itt lenni. Nem, nem akarok… Meghalok, ha itt kell maradnom. Engedjenek el. Ne tartsanak itt. Nem tehetik et. Miért? Miért ilyen kegyetlenek? Miért? Miért…? Engedjenek el… nem szólnék soha senkinek erről, csak engedjenek el. Könyörgöm. Engedjenek szabadon.
Siránkozásom akár milyen hangos is nem talál megértő fülekre. Csak egyedül én hallom meg szavaimat. Szorosan ölelem magamhoz térdeim belemélyesztve arcomat.
Nem sokkal később hangokat hallok a folyosó felöl. Meghallom újra a zár kattanását és a kitáró ajtón fény szűrődik be. Újra felgyúl bennem a remény csillaga. Ahogy feloltódik a villany, azonnal felállok a fotelből. Nem látom a hirtelenjött fénytől ki is jött be az ajtón, de nem is tudok ezzel foglalkozni, csak az jár a fejembe, hátha kienged innen vissza. Vissza házamba ahol megnyugvást találhatok. A béke apró kis szigetére, mit nekem jelent kis birtokom.
- Ami kisasszony... – szólal meg rideg rémisztő hang. Bár nem látom, de felismerem kihez is tartozik. Ez nem lehet más, mint ő. Ő kitől annyira rettegek.
- Ta...Tanaka-sama... - dadogom halkan és hirtelen, mintha az élet szállna ki belőlem, úgy érzem magam. A hideg rázza ki testemet tőle és összehúzom magamon köntösöm. - Miért hozatott ide? Ké...kérem engedjen el...
Rettegésem a hangomon is megmutatkozik. És kétségbe esetten nézek azokra a kék szemekre. - Hívjon Yuu-nak, kérem – szólal meg újra és közeledni akar. Jaj ne! Nem akarok a közelébe lenni! Remegve kezdek el hátrálni tőle. - Sajnálom, de nem engedem el.
- De miért nem? – hangom egyre keservesebbé válik, ahogy egyre inkább hátrálok. Hátrálok, miközben egyre inkább közeledik. Jaj de ne! A falhoz kerültem. Hiába nézem, merre tudnék menekülni előle, de már nincs kiút. Fogságba kerültem. Túl közel van ahhoz, hogy bármerre is kitérhetnék. Csapdába estem.
Szorosan áll hozzám közel. Egyik kezével hajamat tapintva simogatja meg ujjait. Magához húzva szívja magába illatát. Tekintetét mélyen mélyeszti bele enyémbe. Megcirógatva arcomat összerezzen egésztestem. Félek… nagyon félek.
2009.05.27 17:35
Miharu
Ami(2)
- Maga egy nagyon szép nő. Érti már? – szavaitól lelkem könnyeket fakaszt magából. Lesütött szemekkel biccentek egyet, mert kezdem érteni mit is akar tőlem. Minden érintése kínszenvedés számomra. Hideg futkos a hátamon, ahogy tarkómat kezdi el tőle meglepő gyengédséggel cirógatni.
- Ha jó kislány leszel... akkor még meggondolom, hogy utána odaajándékozzalak-e egy kuplerájnak, miután végeztem veled.
- Tessék? – e hír hallatán teljesen összeomlik bennem minden. Lábaim, mint kártyavár úgy omlanak össze. Karja szorosan fonódik rá derekamra és kap el, még mielőtt a földre hullanék. Kupleráj… hát ez várna rám. Jelentéktelen életem erre lenne kárhoztatva, hogy férfiak vágyait teljesítsem. De ez nem lehet! Hiszen még egy férfi se volt ki engem valaha is érinthetett volna. Eddig életem folyamán mindig azon voltam, hogy annak adjam magam, ki örökre rabul ejti szívemet. Ezzel ajándékozva meg, hogy viszont szeret.
Mélyről jövő fájdalmam újra könnyeket csalnak szemeimbe. Egész valóm reszket. Szólni akarnék, hogy ellenkezhessek, de egy halk hangfoszlány se képes előbújni torkomból.
- Jól hallottad - suttogja halkan és ezzel még jobban összetör lelkileg. Magatehetetlenül nehezedek karjaira. Lehajolva hozzám ajkai újra enyémhez érnek. Nyelve, ahogy lassan ér hozzá szám ívéhez. Körözgetve rajta próbál bebocsájtást nyerni. Gyengéden végigsimítva gerincem mentét testem önkívületi állapotban sóhajt fel, míg én már teljesen lezsibbadt aggyal zokogok mélyen magamban. Kihasználva a kis rést min a levegő távozott hatol be számba. Most nem olyan, mint legutóbb sokkal gyengédebb, de ez nem változtat semmit. Szavai kegyetlenségét nem tudja ezzel enyhíteni. Így inkább csak tovább fokozza kegyetlenségét, mit bennem alkotott.
Elválva ajkaimtól lassan enged el. Megpróbálok megállni lábaimon, mik még mindig csak remegnek. Hátrább lépve válnak el tőlem kezei és még egy apró simogatást hint arcomra. Elfordul tőlem és megindul az ajtó felé. Értetlenül nézek utána. Nem értem hová megy. Azt hittem…hogy…most.
- Egy napot kapsz, hogy felkészülj. – veti oda szavait számomra, mivel teljesen összeomlok. Ahogy bezárja maga mögött az ajtót és meghallom a zár kattanását én azonnal a földre hullok. Könnyeim megállíthatatlan záporába törnek elő bele fullasztva bánatom. Milyen kegyetlen. De miért? Miért teszi ezt velem? Hát nem látja rettegésem szemeimben? Nem érzi, mennyire remegek minden érintésétől? Hát nem látja, mennyire megviselnek szavai? Hát nincs szíve? Őt nem rémiszti meg, ahogy másokkal bánik? Nem érzi mennyire rossz is az, ha mindenki csak a félelemtől vezérelve teszi, azt mit mond? Nem érez fájdalmat? Nem tudja mennyivel szebb az élet, ha valakit nem retteg a másiktól, hanem inkább szereti? De miért? Miért nem képes ezt belátni? Mi hajthatja ilyen méretű kegyetlenségre? Miért tesz tönkre másokat? Miért tesz tönkre engem? Miért akarja elvenni egyetlen kincsemet, mit még birtoklok? Hogy tud ilyen rideg lenni?
Bánatom keserű és mélyről jövő. Teljesen feléli lelkemet a fájdalom. Agyam teljesen lezsibbad a sírástól és már szédülten fekszek a kemény padlón. Nem érzem, hogy milyen a szőnyeg tapintása, mert érzékeim szintén megszűntek létezni. Ájultan fekszem a padlón, majd mikor már a teljes végkimerülés veszi úrrá testem, egy halvány pillangó jelenik meg előttem. Egy gyönyörű égi tünemény és magával csalva visz egy meseszép virágokkal borított rétre. Álmodom…
- Keljen fel! Yuu-sama már várja! – szól egy hang, ami elkergeti a gyönyörű tájat. Próbálom kinyitni szemeimet és egy pár fekete cipőt pillantok meg. Ó Istenem… ugye nem? Ugye nem mégis itt vagyok? Azt hittem csak álmodok. De nem. Még mindig itt vagyok. Az ő házában. Testem minden tagja fáj. Érzem minden porcikám elnyomódott a kemény földtől. Fájdalmaimat legyűrve próbálok meg felkelni, majd egy lány siet segítségemre, hogy fel tudja állni. Elviselhetetlen ez a gyötrelem. A lány segít bebicegnem a fürdőszobába és segít megfürdenem, helyrehozni hajamat és felöltözni. Én szinte csak magatehetetlenül állok. A lány csinál mindent. Mikor végül elkészülök, mind a ketten elkísérnek Tanaka-samához.
Egy helységbe visznek, ahol egy hatalmas asztal helyezkedik el. Az asztal egyik végében már ott ül ő is. Amint meglátom rideg szemeit, azonnal megtorpanok és elönt a kétség.
- Jó reggelt Ami! – köszönt rideg hangján, amiből egyfajta keserűség jön át. Ma valahogy nagyon furcsa.
- Jó reggelt!- köszönök vissza és odamegyek a megterített helyhez mellette. Fel áll, amikor ki akarom húzni a magas háttáblás széket minek elég nagy súlya van, és kihúzza nekem és besegíti alám. Meglepődök a kedvességétől, nem tudom mire vélni, hiszen tegnap még olyan kegyetlen és visszataszító voltak szavai. Mi történhetett?
- Egyél, amit csak akarsz. – szólal meg ridegen, miközben újságját fellapozva kezd el olvasgatni. Körbenézek a hatalmas választékon mi felsorakozott az asztalon, de hiába a nagy választék. Nekem egy falat se megy le a torkomon. Hogy tudnék vele itt bájosan reggelizni, ahogy elvárná, miközben tudom, hogy mit készül elvenni tőlem.
- Nem vagyok éhes. – suttogom halkan és lesütöm szemeimet. Kezeim ölemben hevernek, és ujjaimmal görcsösen kezdek el játszani.
- Enned kell! – parancsol rám, mitől azonnal összerezzenek.
- De nem tudok enni…- suttogom újra és belenézek keserves szemeimmel azokba a riasztó szemekbe. Látom, ahogy kezdem feldühíteni.
- Miért nem tudsz enni? Talán beteg vagy?
Beteg? Hm… vajon nála ez mit jelenthet? Számomra már szinte halott vagyok kínzó betegségemtől. Súlyos kór miben szenvedek, és ezt mind ő hozta nyakamra. Lelkem összetörte, szívem megnyomorgatta és most az utolsó kincsemre is fáj a foga. És még kérdezi, hogy miért nem tudok enni.
- Igen- válaszolom, miközben megcsuklik hangom és könnybe lábadnak szemeim. Nem tudom mit kéne tennem. Legszívesebben messzire szaladnék, de testem lebénultan ül és szenved.
2009.05.26 12:41
Leviatanocska
Yuu:
Lenyelem az utolsó korty kávémat, és leteszem az újságot.
Felsóhajtok.
Kibaszott egy éjszakám volt... A tegnapi kis libával álmodtam. Intek asszisztensemnek, aki mellém lép az étkezőasztalhoz.
- Igen uram?
- Az a kertész lány ha megérkezik, azonnal kéretem.
Meghajlás a válasz, és kimegy. Elgondolkodva fordítom tekintetem az ablak felé, ahonnan csodás panoráma nyílik a birtokomon lévő parkra. Most még csak szimpla fű és fa, de nemsokára nagyon szép lesz. Remélem.
*
- Uram, a kertész csapat megérkezett, de Ami kisasszony nem jött velük. Azt mondják, hogy a tervek megvannak, így egyedül is képesek kivitelezni, nincs szükségük a tervezőre.
Asszisztensemre pillantok csodálkozva, majd elmosolyodom. Szúval úúúgy... Ha őrá már nincs is szükség, akkor...
- Hozd ide.
*
Egész napos üzleti tárgyalásaim után végre beesteledik, és utam egyik menő klubba vezet, amely szintén az én tulajdonom, sok egyébbel egyetemben.
Kiszállok a limuzinból, és testőreimnek csak a fejemmel kell egy aprót biccentenem, máris körém gyűlnek. Besétálunk.
A VIP teremben már várnak „üzlettársaim”, és jakuzáim. Összesen öt alvezérem van, és ahogy körülpillantok, elégedetten húzom félmosolyra a számat. Mind itt van.
Kényelmesen letelepedem az egyik bőrfotelbe a sok közül, és mind az öten követik példámat. Helyetteseik mögöttük állnak, ahogy az asszisztensem én mögöttem.
Kigombolom zakómat, és kilazítom nyakkendőmet.
- Szóval? - karcolja végig a levegőt fagyos hangom. Türelmesen hallgatom a beszámolókat a bevételekről, veszteségekről, a kínai maffiával kapcsolatos összezörrenésekről, miközben egy pohár whiskyt kortyolgatok, amit asszisztensem hozatott.
Bosszúsan sóhajtok fel, amikor meghallom, hogy a rendőrség megint lefoglalt egy nagyobb drogszállítmányt. Nagy pénzkiesés. Nem vészes, de dühítő, mert nem ez az első.
- ...de megtaláltuk a téglát! - fejezi be az alvezérem, és int egyet. Nyílik az ajtó, és belökdösnek valakit rajta. Egy fiatal nő az. Kék-zöldre verték már, ruhája véres, de még így is nagyon szép. Térdre lökik a helyiség közepén lévő fekete szőnyegre. Halkan sírdogálva hajtja le fejét, szőke haja arcába hullik, összekötözött kezeivel a földön támaszkodik.
Alvezérem rámutat.
- Kivégezni!
- Állj.
Halk hangomra megdermed a levegő is. Az alvezérem arcát figyelem, miközben leteszem poharamat a mellettem álló asszisztensem kezében lévő tálcára.
- Munoko... - szólítom nevén. - Úgy tudom, ez a nő a szeretőd.
- Volt, Yuu-sama! Csak volt!
Halvány mosollyal figyelem, miközben sétapálcámat kezembe véve felállok. Izzadtságcseppek gyöngyöznek arcán és kopasz fején. Arcába hajolva nézek keményen a szemeibe. Olyan csönd van, hogy még a légyfing is hallatszana.
- Szóval tégla, hm? - firtatom lágyan. - Te teljesen hülyének nézel engem?! Azt hiszed... hogy nem tudom, miket művelsz a hátam mögött?
Csodálkozva kerekednek ki szemei, és falfehérré sápad.
Felemelem fekete, fényes sétapálcámat, amely nem más, mint egy álcázott, eredeti Hattori Hanzo szamurájkard. Lassan húzom ki pengéjét hüvelyéből, közben jegesen nézek a szemeibe.
Pisztolyáért nyúl, de gyorsabb vagyok, és egy nyisszantással fejezem le. Vére nagy sugárban lövell szét, mindent beterítve vele, rám nem jut mert úgy vágtam meg. Csak arcomra cseppen egy kevés, de azt asszisztensem máris letörli rólam egy zsebkendővel.
Megtörlöm kardomat, és visszacsúsztatom hüvelyébe. Halk, fémes szisszenéssel tűnik el a penge.
Lepillantok a sokkos állapotban lévő nőre, majd arra az alvezéremre, aki a prostikkal foglalkozik. Érti a célzást, és már int is az embereinek, hogy elkísérjék. Új kurvákra mindig szükség van.
- Van még valami? - fordulok a többiek felé.
- Nincs Yuu-sama, köszönjük hogy idefáradt.
Biccentek.
- Hanabusa - fordulok egyik jakuzám felé. - Mától te veszed át Munoko helyét.
- Igen uram! - hajol meg, nehezen uralva arcvonásait a boldogságtól.
- Viszlát testvéreim - biccentek jakuzáimnak, és távozom.
Már késő éjszaka van, mire visszaérek a rezidenciámba. Általában ilyenkor bent alszom a városi házamban, vagy a Klubjaim egyikében szórakozom, de most nem. Nem hagynak nyugodni azok a smaragdzöld szemek...
*
Belépve a vendégszobába azonnal meglátom a fotelben kucorgó alakot. Felkapcsolom a villanyt, és ő felpattan.
Biccentek neki.
- Ami kiszasszony... - köszöntöm halkan, miközben végigfuttatom rajta jégkék szemimet. Szép munkát végeztek a szolgák. Gyönyörű ebben a krémszínű szatén köntösben, gyanítom ami alatta van, az még izgatóbb.
- Ta...Tanaka-sama... - dadogja sápadtan, és szégyenlősen húzza összébb mellkasán a ruháját. - Miért hozatott ide? Ké...kérem engedjen el...
Látom rajta, hogy mennyire fél tőlem. Ilyenkor utálom, hogy ilyen hatással vagyok másokra. Hogy félnek tőlem a nők...
- Hívjon Yuu-nak, kérem - lépek közelebb, de hátrálni kezd. Remeg... - Sajnálom, de nem engedem el.
- De miért nem?
Egészen a falig hátrál, de már nincs hová menekülnie. Csapdába kerültél kicsim.
Szoros közelségben állok meg előtte, és vállaira omló göndör fürtjeit megmorzsolgatom ujjaimmal. Mennyire selymes... Orromhoz húzom, és beszívom hajának finom jázmin illatát.
Belenézek az óceánzöld szemekbe, és megcirógatom arcának puha bőrét. Halk szavaim hallatán összerezzen.
- Maga egy nagyon szép nő. Érti már?
Lesüti szemeit, és végül óvatosan biccent egyet. Ujjaim végigsiklanak finom vonalú állán, és nyakán, majd tarkójának finom bőrét simogatom.
- Ha jó kislány leszel... - térek át a tegezésre. - ...akkor még meggondolom, hogy utána odaajándékozzalak-e egy kuplerájnak, miután végeztem veled.
- Tessék? - sápad el, és lábai megroggyannak. Másik karomat dereka köré fonva szorítom magamhoz, hogy ne essen össze.
Aprócska kezei mellkasomra feszülnék, és bőrének melegségét, melleinek puhaságát még zakómon, ingemen keresztül is érzem. Sóvárogva kezd lüktetni hímtagom, egyre keményebb és keményebb.
Könnyek gyűlnek a szép szemekbe, és reszkető ajkakkal próbál megszólalni, de képtelen rá.
Kifejezéstelen arccal figyelem.
Látom, egy kis időre van szüksége, hogy felfogja. Megtehetném, hogy megerőszakolom, de nem szeretek nőkkel erőszakoskodni. Meguntam.
- Jól hallottad - súgom, és tarkóját tovább cirógatva hajolok le hozzá. Puhán, óvatosan csókolom meg, mert ebben a pillanatban annyira törékenynek tűnik, mint egy kis porcelánbaba. Azt az illúziót kelti, hogyha erősebben megszorítanám, vagy rákiabálnék, ezer darabra törne össze.
Nyelvemmel finoman simítom végig ajkait, majd lágy köröket rajzolva rá késztetem szelíden, hogy engedjen be. Végigsimítom hátának érzékeny bőrét a szatén anyagon keresztül, és ő belesóhajtva a csókba ad nekem szabad utat.
Egy gyönyörű, finom és érzéki nőt tartok a karjaimban...
Őrjítően nehéz nem letámadni.
Lassan elengedem, és hátralépek. Kipirult, szép arcát megcirógatom még utoljára, és az ajtó felé indulok.
- Egy napot kapsz, hogy felkészülj.
*
A folyosón levegőért kapkodva támaszkodom a falhoz. Mi a kurvaélet ütött belém? Soha nem tettem még ilyet egy nővel sem. Aki megtetszik, azt megszerzem magamnak, ha kell erőszakkal is.
Őt miért nem akarom bántani?!
- Főnök? - lép mellém egyik jakuzám.
- Vigyázzatok rá. Egy haja szála sem görbülhet, és nem hagyhatja el a házat. Holnap együtt reggelizem vele, kísérjétek majd le - mordulok rá, majd a lakosztályom felé sietek.
Holnap...
2009.05.17 19:50
Miharu
Ami:
Arcán semmi érzelem nem mutatkozik a reakciómtól, csak tovább folytatja tevékenységét. Azok a gyilkos szemek folyamatosan engem figyelnek, amitől egészen a torkomban érzem a gyomromat. Ütőerem is láthatóan kezd el lüktetni a félelemtől. Egészen lesápadok a rettegéstől. Nem tudok másra gondolni, minthogy elmeneküljek innen.
- Valósítsa meg a terveket – szólal meg szinte parancsolva, amitől még jobban el kezd remegni testem. - Az asszisztensem fogja önnel tartani a kapcsolatot, ha bármire szüksége lenne.
Próbálom összeszedni a papírokat, amit remegésem erősen gátolni kezd.
- Én... azt hiszem... szóval én most... – kezdem el makogni halkan, majd megpróbálok kislusszanni az ajtón. De mi ez? Egy erős húzóerő kapja el csuklómat és munkaadóm izmos mellkasára pattanok. Az ijedségtől hangosan sikkantok fel és egyenesen azok a jeges szemek fúródnak enyéimbe. Istenem most mi lesz, mit akar ez tőlem.
- Mondok magának valamit Fukuda Ami kisasszony – szólal meg azon a rideghangján. - Akarom azt a kertet. Ha akarok valamit és nem kapom meg, akkor dühös leszek. Ne akarjon feldühíteni...
Szavai teljesen megrémisztenek, mintha olvasna a gondolataimban és tudta volna, hogy itt akarom hagyni az egészet. Távol maradva tőle amennyire csak lehetséges.
Csuklómat lassan elengedi, és kezével arcomat cirógatja meg furcsa gyengédséggel. Még ha nem tudnám, hogy agy jakuzával van dolgom, egészen megborzongnék érintésétől, de így csak a hideg ráz ki tőle.
Másik karját derekamhoz fonva szorít erősen magához, hogy szinte magába présel teljesen.
- Ne... kérem... - próbálok ellenkezni, de csak halk szavak jönnek ki torkomon. A rettegés nem hagyja, hogy hangos kiáltásokkal próbáljak segítséget hívni. Bár ha hagyná az is hasztalanná válna, hiszen ki lenne olyan hős lovag, ki szembe merne szállni vele csak miattam egy kis fruskáért, aki csak kertészkedik a szüleitől rámaradt kis vagyonból.
Reszketek karjaiban, mi szemlátomást még imponál is számára. Nyelvével megnyalja szám szélét majd látva, ahogy fikarcnyira se hatja meg szavaim, szinte felfalva ajkaim csókol meg vadul és éhesen. Ahogy belemordul a csókba úgy hat rám mintha hideg jégcseppek gördülnének végig gerincem mellett, mitől erős libabőr üt ki testemen.
Próbálom ökölbe szorított kezeimmel ütlegelni mellkasát, próbálok nyöszörögni, toporzékolni, ahogy csak tudok, de ez mind hasztalan. Lepereg róla mindaz, mit tenni próbálok ellene. Igazi kegyetlen és undorító alak ki tényleg csak saját magát tartja szem előtt, hiába bármilyen nemű ellenkezés. Sőt lemerem fogadni, hogy még élvezi is.
Mikor már láthatólag megunta abba hagyja, és kívánó szemekkel néz le rám. Csak reménykedni tudok, hogy elenged végre most, hogy már kijátszadozta magát és én messzire menekülhetek végre tőle. Sóvárgó szemeit érzem, ahogy végigmérik testemet, amitől már legszívesebben csak zokogni tudnék szüntelen.
Újra felönti rideg ábrázatát, mitől keservesen nézve rá várom ítéletem.
- Most elmehet. Holnap reggel kilenckor legyen itt a csapatával. – Az ajtó felé megy és kinyitva az ajtót jelzi, hogy távozhatok. Óvatosan lépkedek el mellette, figyelve minden rezdülését, nehogy még egyszer csak egy ujjal is hozzámérjen, mert azt már nem bírnám ki.
- Viszlát... – vetem oda neki, majd hirtelen szaladásnak indulok, mint akit a halál seregi üldöznek. Könnyeim azonnal szemeimbe gyűlve hasadna ki, végigfolyva arcomon olyan vad sodrással mit még a világ leg felbőszültebb folyója is megirigyelve csodálna. Azt se tudom merre tartok, de nem érdekel. Fékevesztetten futok, ahová lábaim visznek. A folyosók bolyongós útjaiból kikászálódva kijutok a kertbe hol munkásaim már izgatottan várják a fejleményeket. Hozzájuk se szólva vágódok be a volán mögé, mire ők is be szálnak a furgonba és elhajtunk messze ettől a helytől. Messze… de sajnos nem eléggé.
Az üzletben mindenki aggódva kérlelnek, hogy mondjam el mi történt, de csak a munkával kapcsolatos dolgokat tudom elhebegni számukra. Megkérem egyik legrégebbik kollégámat, hogy vigyen haza, mert ebben az állapotban be kell látnom, hogy képtelen vagyok, a volán mögé ülni. Egész útón faggatózik, de egy szót se szólva ülök meredten kibámulva az anyósülés ablakán. Csak arra a kegyetlen emberre vagy állatra tudok gondolni, ki ennyire porszemnek nézi apró kis valómat.
A házamba érve felvisznek a szobámba és egy nagy kád meleg vízbe ültetve próbálnak összeszedni lelkemet. Ahogy ott ülök a párás fürdőben, nem tudok másra gondolni csak azokra félelmet keltő szemekre. Még a gondolatától is érzem a hideget, ahogy átjárja testem.
Folyamatosan szavai járnak fejemben.
Akarom azt a kertet. Ha akarok valamit és nem kapom meg, akkor dühös leszek. Ne akarjon feldühíteni... Ne akarjon feldühíteni... dühíteni… DÜHÍTENI.
Nem hiszem, hogy képes lennék oda újra betenni a lábam. Inkább csúsznék szöges deszkán a pokolba önként és dalolva. Eldöntöttem nem megyek a munkásokkal reggel. Tökéletesen el fognak boldogulni az én jelenlétem nélkül is.
2009.05.15 07:34
baktimi
Yuu:
Zavartan, kapkodva pakolja tele a dohányzóasztalt jegyzetekkel és rajzokkal.
Látom rajta hogy fél tőlem, és ez most idegesít.
Végre beszélni kezd, finom lágy hangján. Megmutat néhány vázlatot, elmagyarázza az elképzeléseit. Igazán tehetséges szakember, valóban nagyon szép lesz így a park, mégha egy kisebb vagyonba fog kerülni, akkor is. A pénz nem számít, úgyhogy csinálja csak. Szükségem van egy exkluzív kertre, mert a jó időben a partikat és társasági összejöveteleket odakint szeretném majd rendezni.
Kifejezéstelen arccal figyelem őt, miközben hallgatom kellemes, dallamos hangját, és kecses mozdulataiban gyönyörködöm.
Ha befejezi a melót, szerintem lesznek még további terveim vele. Most azonnal feldobhatnám az egyik asztalra, vagy éppen a kanapéra, de akkor lőttek a szép parknak.
Nem baj, türelmes vagyok.
Ahogy belelendül, zöld szemei csillogni kezdenek, arca kipirul és egyszerűen kábító szépséggé formálódik át a szégyenlős kislányból. Nocsak...
A csendre leszek figyelmes. Befejezte a mondandóját, és most zavartan pislog rám. Olyan ezekkel a zöld szemekkel, mint egy macska. Kiscica...
- Végeztünk? - kérdezem kifejezéstelen arccal.
- Igen - suttogja.
- Rendben - biccentek elégedetten, és felállok. Halk sikkantásra leszek figyelmes ahogy a nyakkendőmet igazítom meg, és türelmetlenül nézek le rá. Már ő is áll, és a nyakamat nézi.... nem is... azt hiszem lejjebb.
A tetoválásom. Hát persze.
Látom nem vagy ostoba. Azonnal felismerted mi az.
Higgadtan megigazítom a nyakkendőmet, és közben hideg tekintetemmel tartom sakkban. Ő csak áll, remeg mint a kocsonya zselé, és egyre sápadtabb.
- Valósítsa meg a terveket - folytatom kifejezéstelen hangon a társalgást. Nincs abban semmi, hogy tudja ki vagyok, hiszen gyakorlatilag mindenki tisztában van ezzel. - Az asszisztensem fogja önnel tartani a kapcsolatot, ha bármire szüksége lenne.
Remegő kezekkel szedi össze az asztalon lévő papírokat.
- Én... azt hiszem... szóval én most... - dadogja, és az ajtó felé menekül. Ehh...
Könnyedén elkapom a csuklóját és visszarántom. Karcsú, törékeny kis teste hozzám csapódik, és ő rémülten felsikkantva pislog fel rám. Duzzadt, szép kis ajkai remegnek, szemeiben igazi félelem csillog.
Kár, hogy nem tudok más reakciót kiváltani a nőkből...
- Mondok magának valamit Fukuda Ami kisasszony - mondom halkan, ridegen. - Akarom azt a kertet. Ha akarok valamit és nem kapom meg, akkor dühös leszek. Ne akarjon feldühíteni...
Érzem ahogy remeg.
Ejnye, ez kezd egyre izgatóbb lenni... Puha mellei mellkasomhoz nyomódnak, finom illata orromba kúszik. Mint egy nyári rét, olyan különlegesen balzsamos aromák töltik ki érzékeimet, és ez belőle árad. Csuklóján ellazítom a szorítást, és ujjaimmal megcirógatom selymes bőrét. Nagyon puha...
Vajon az ajkai is olyan finomak, mint amilyennek látszanak? Miért is ne tehetném? Megkóstolom egy picit.
Másik karomat karcsú dereka köré fonom és magamhoz szorítom. Ah igen...
- Ne... kérem... - suttogja, de nem hat meg vele. Megnyalom remegő kis ajkait, és ahogy elhaló, reszketeg sóhaját meghallom, éhesen csókolom meg. Halkan felmordulok a gyönyörűségtől. Ez a lányka igazán nagyon finom falat...
Nyelvem a szájába hatol, és birtokba veszem teljesen, mit sem törődve a mellkasomon puffanó apró öklöcskéivel, és nyöszörgő tiltakozásával.
Hosszan, élvezettel csókolom...
Amikor ágyékom már kínzóan lüktetni kezd, elengedem.
Megdughatnám most azonnal, de akkor fuccs a kertnek.
Zihálva, vágytól izzó szemekkel nézek le rá, kipirult, szépséges kis arcára, zilált hajára, és kábán csillogó smaragdzöld szemeire. Észbontó látvány.
Kontrollálva magamat, kifejezéstelenség álarcát újra felöltve szólalok meg.
- Most elmehet. Holnap reggel kilenckor legyen itt a csapatával.
Elindulok az ajtó felé, kinyitom neki előzékenyen, ő pedig óvatos léptekkel halad el mellettem.
- Viszlát... - motyogja, és hirtelen szaladni kezd.
Halvány mosollyal tekintek utána.
2009.05.12 09:21
Miharu
Ami:
Egész testemben remegek. Bárcsak inkább egyik kollégámat küldtem volna fel, mint általában. Elkezd közeledni felém. Ahogy a fény jobban megvilágítja arcát, úgy veszem csak észre egy éktelenkedő nagy heget orcája bal féltekén. Furcsa egy sebhely. Olyan egyenes és pontos. Mintha egy késsel vagy kardal ejtették volna. Egészen ijesztő.
- Üdv. Tanaka Yuu – nyújtja felém határozott mozdulattal kezét és dörren fel mély férfias hangja. Egészen kiráz tőle a hideg. Árad hangjából is az a fajta kegyetlenség, ami külseét is jellemzi.
- Fukuda Ami- mutatkozok be én is és kezemet remegve nyújtom férfias tenyerébe. Nagy tenyere olyan erős, hogy könnyedén tudná összetörni az én törékeny csuklómat.
- Kérem, foglaljon helyet és fogja rövidre a mondandóját. – mondja, miközben a fotelek felé mutat.
Leülök az egyik fotelben, ujjaimat összefűzve ülök vele szemben. Moccanni alig merek. Érzem, ahogy remeg a gyomrom is puszta látványától. Felöltőjét kigombolva és nyakkendőjét meglazítva dől hátra kényelmesen.
Jeges tekintete engem méreget. Mintha kirakati bábú lennék, és csak azért lennék itt, hogy szemek táplálékaként éljek. Teljesen zavarba ejtenek szemei pillantásai.
- Hallgatom – szólít fel türelmetlenkedve és szemöldökét összehúzza, amitől egészen megriadva veszem le tekintetem arcáról. Elkezdem a nálam lévő vázlatokat pakolgatni a kis asztalkára, ami előttem foglal helyet. Kapkodok csak kezeimmel, mint valami kis ügyetlen fiatal kislányka. Csak szemem sarkából nézek fel arcára, amiből egyre nagyobb türelmetlenség árad felém. Most biztosan fajankónak tart, hiszen még egy rajzot is leejtettem ebből az amúgy sem sok firkálmányomból.
Elkezdem neki magyarázni a képen láthatókat. Elmondom, hogy egy dísztavat szeretnék a fák közé, amit páfrányok vesznek körbe virág kavalkádokkal. Meg persze egy kis hidacskát, ami átível majd rajta, meg két dísz darut bele. Pár lámpát, amik a tó vizét világítja meg fokozva a gyönyörű békés idillt.
Figyelemmel kíséri mondandómat, de semmi reakciót nem vált ki belőle. Olyan az arca mintha betonba lenne öntve és nem tudna moccanni. Ennyire nem tetszene neki az ötlet, rendben azt elismerem, hogy a rózsaszín virág, amit az egyik helyre terveztem nem igazán az ő színe, de szerintem ekkor is tökéletesen mutatna a képbe. Mikor felvázoltam a terveket mélyen elhallgatok és várom, hogy reagáljon rá valamit, de nem szól semmi. Ennyire szörnyű lenne a munkám?
- Végeztünk? – kérdezi, miközben mélyen a szemem világába fúrja jégcsapszerű tekintetét. Szinte érzem, ahogy szemgolyómat hózápor lepi el és megfagyni készül. Kezeimet sikerült is lefagyasztania. Mintha kiszállt volna az élet ujjaimból, olyan hidegek.
- Igen- suttogom halkan, elhallóan szemeimet lesütve. Ezt a szégyent. Most teljesen leírhattam magam a szemében. Tudhattam volna, hogy az én pitiáner terveim nem elégíthetik ki egy ilyen gazdag férfi igényeit, akinek birtoka mellet az enyém kis hangyapiszok.
- Rendben- feláll a fotelből és a meglazított nyakkendőt húzza meg, felvillan egy furcsa dolog felsőtestén két gomb között. Csak nem? Ugye az nem az, amire gondolok? Vagy mégis… ő egy… jakuza. Hirtelen felsikkantok a felismeréstől, amitől hírtele kapja felém tekintetét. Én csak meredten állok kezeimet a számra tapasztva. Te jó ég. Mihez kezdjek most. El kell mennem innen, ameddig csak lehet. Nem akarok ilyen bűnözőnek dolgozni. Félek tőle…
*daru= a becsület, a hűség és a béke jelképe
2009.05.11 07:14
baktimi
Yuu:
- Főnök...
- Mi van? - mordulok fel dühösen. Kibaszott életbe. - Megmondtam, hogy ne zavarjon senki!
Hidegkék szemeim megvillannak, de leteszem a tollat a kezemből, és a papírokat asszisztensem kezébe nyomom.
Beljebb lép emberem.
- A tájkertész szeretne önnel beszélni.
- Tájkertész? - fordulok meglepetten a asszisztensem felé. Ő csak bólint.
- Igen uram, még múlt héten Ön utasított, hogy csináltassam meg a parkot. Mára beszéltem meg vele. Nagyon tehetséges kertészt hívtam, egy ismerősöm ajánlotta.
Ja, így már világos. Biztonsági emberem felé fordulok.
- Vezesd a szalonba.
- Uram, ott már vár önre Kotoma úr és kísérete.
Tényleg. Bosszúsan intek.
- Akkor a könyvtárba. Mindjárt megyek.
- Igen, Tanaka-sama.
*
Benyitok a könyvtárba.
Egy karcsú, formás női test, hosszú gesztenyebarna göndör haj fogad. Háttal áll nekem. Lassan fordul felém, és ahogy smaragdzöld szemei az én jégkék szemeimmel találkoznak, elsápad és reszketni kezd. Általában ilyen hatással vagyok az emberekre, de nem izgat különösebben.
Közelebb lépek, és határozottan nyújtom felé a kezem.
- Üdv. Tanaka Yuu - szólalok meg mély hangomon. Összerezzen, de remegő, karcsú ujjait a kezembe csúsztatja.
- Fukuda Ami - válaszolja, kellemes, lágy hangján.
A fotelek felé intek.
- Kérem, foglaljon helyet és fogra rövidre a mondandóját.
Leül, és összefűzi remegő ujjait. Vele szemben foglalok helyet, kényelmesen hátradőlve. Armani felöltőm kigombolva, de nyakkendőm szorítja egy kicsit a nyakam. Kissé kilazítva mérem végig. Nagyon szép nő.
Kissé bizonytalanul pislogva hallgat.
- Hallgatom - mondom halkan, és türelmetlenül húzom össze szemöldököm. Na mi lesz már?
2009.05.07 13:08
Miharu
Ami:
Gyönyörű tavaszi dél ellőttre keltem a mai nap. Az éltető nap sugarai kedvesen simogatják meg arcomat, mint anya a gyermekét. A kert virágainak látványa csak fokozzák azt a gyönyörű idillt, ami kertemben ér. Kár hogy nem ülhetek itt örökké, hisz ez annyira meseszép. Ha nem lenne az a titokzatos ember, aki minden féle képen az én munkámra vágyik, egész biztosan akkor itt tölteném a mai napot, de nem halaszthatom el a munkát. Rossz fényt vetne az imázsomra, ha figyelmen kívül hagynám a megbízást. Vajon ki lehet azaz alak? Eddig még csak az egyik alkalmazottjával beszéltem, aki felkért engem. Már neki is eléggé ijesztő volt a hangja. Ki lehet ő?
Egy ideig még merengek, de végül az órámra nézve rádöbbenek, hogy ideje indulnom. Felkelek a kerti padról és elindulok a garázs felé. Beszállva az autóba elindulok a kis vállalkozásom üzletébe, ahol minden szükséges eszközt magamhoz vehetek. Mikor odaérek az alkalmazottaim már felkészülten várnak, mindent összepakolva a kis teherautóba. Remek… minden tökéletesen a terveim szerint megy. Elindulunk a megadott címhez, az autóban jó a hangulat mindenki jó kedvel várja, hogy milyen lehet a kert és milyen adottságokat fogunk tudni kihasználni benne. Nagy nehezen kilyukadunk egy hatalmas palotával vetekedő házhoz, ami több mint csodálatos. Érzem, hogy ez lesz életem egyik legjelentősebb munkája. Már nagyon várom, de vajon ki lehet ez az ember, aki ekkora luxusban nem egy igazi profit hívott, hanem engem, a tehetségtelen kispályást a szakmában, aki szabadidejét ezzel üti el.
Mikor odaérünk a ház bejáratához, egy férfi jön elénk.
- Jó napot! Én lennék Fukuda Ami, a tájkertész. – megyek oda hozzá és illedelmesen mutatkoznák be, és nyújtom felé kezem.
- Hátra álljanak, ott fognak dolgozni. – dörmögi mély rideg hangon, magasra téve arra, hogy itt vagyok és bemutatkoztam. Mint ha láthatatlanná váltam volna hirtelen a szeme előtt. Zavartan húzom vissza kezemet, és visszamegyek az autóhoz, hogy átállhassunk hátra. Mikor végre oda jutottunk egy hatalmas birtok tárul szemeim elé. Gyönyörű magas tölgyfák csodásan zöldellő fű. Az ihlet azonnal megérint, és ötletek áradata önti el agyamat. Gyorsan papírra vetem az ötleteimet és összerakom a képet. Egy gyors vázlatot összecsapok, amin meg tudom mutatni, hogy mire is gondoltam. Elindulok a magas férfihez, aki az előbb olyan rideg és komor volt velem szemben. Ahogy közeledek felé, görcsbe rándul a gyomrom és minden porcikám tiltakozik attól, hogy oda mennyek.
- E… elnézést. Beszélnem kellene a tulajdonossal… - szólítom meg elhalló hangon, mint megriadt kismadár, ki a macskával próbál alkudozni életéért. Lesütött szemekkel várom válaszát, de csak némán hallgat. Látom arcán, hogy erősen gondolkodik, és kicsit félre húzódik telefonálni. Izgatottan várom, hogy mi lesz válasza, hiszen már nagyon foglalkoztat ki ez a rejtélyes férfi, aki ilyen meseszép helyen lakik távolt a város zajaitól. Visszafelé közeledik hozzám még mindig fenntartva azt a riasztó komor ábrázatot. Egészen ijesztő.
- Kövessen! – parancsol rám és elindul a varázslatos ház felé. Némán követem, mintha csak szellem lennék. Mikor belépünk árad az elegancia a ház minden szegletéből. Minden tökéletes. A színek harmonizálása igazán fantasztikus. Egy szép kidolgozású lépcsőn megyünk felfelé és egy közeli helység felé vezet.
- Menjen be, Tanaka - sama hamarosan csatlakozik magához. – nyitja ki az ajtót és tessékel be.
- Rendben- válaszolok halkan és bemegyek a szobába. Egy hatalmas könyvtárba kerültem. Szinte a világ összes könyve megtalálható itt. Csak ámulok és bámulok a könyvek tengerétől, ami szemeim elé tárulnak. Rendkívül művelt ember lehet, kifinomult ízléssel, vajon ennyire jó képű is…?
Nyílik az ajtó… Lassan fordulok meg, és ahogy meglátom a férfit, aki belép, elfog a rémület. Csak bénultan állok vele szemben és szólni sem vagyok képes. Jég kristály szemei egyenesen rám néznek, úgy érzem magam, mintha hirtelen jégveremben lennék. Futkos a hátamon a hideg ettől az alaktól. Hát ő lenne az? Teljesen más embert képzeltem el lelki szemeim előtt. Egy talpig úriembert, akiből árad a kultúra. Ehelyett itt egy ilyen riasztó férfi kitől még a vér is meghűl az ereimben. A gyomrom mostanra már a torkomban jár szívem dobogásával együtt. Mit akarhat, egy ilyen ember tőlem? Miért nem egy profit bízott meg a munkával? Félek… mi várhat itt még rám…?
