-Hát…rendben. – és megölel - De nincs igazán kedvem semmihez sem. Kicsit tévézhetnénk, hogy valami lefoglaljon a tegnapi után, rendben? – jó hát akkor nem tervezgetek, lényeg, hogy itthon marad.
-Úgy lesz, ahogy szeretnéd, a fontos, hogy pihenj. – egy bólintás után elindul kifelé.
-A nappaliban leszek. Majd gyere utánam, ha felöltöztél… - mondja az ajtóból.
Gyorsan fel is kapok magamra valami kényelmes cuccot és követem a nappaliba. A dvd bekészítve és még teát is hozott. Lehuppanok mellé és magamhoz húzom. Mielőtt indítaná a filmet, hirtelen felül.
-Utazzunk el! – néz rám.
-Hogy mondod? – bevallom ez kicsit váratlanul jött.
-Mondom, utazzunk el…Csak egy hétre, az nem sok idő. Van egy nyaralóm Európában, Ausztriában, a szüleimtől kaptam, ott ilyenkor már biztosan nagy a hó. Síelhetnénk, építhetnénk hóembert, mint a filmekben Karácsonykor. – ahha…utazás vele? Miért is ne!?
-Ezt most komolyan kérdezed? – kérdezem mosolyogva.
A válasz egy bólintás. Hát akkor hajrá. A napokban már a szülei magángépén ülünk. Azért nem semmi ez a gép. Nagyon izgatott vagyok, sose ültem repülőn. Amerikán kívül nem is jártam sehol. És ha ott utaztunk is valahova, azt autóval tettük. Ez most új, és nagyon tetszik. Elterveztem, hogy sok fényképet fogok csinálni a repülőn, de ezt buktam, mert majdnem az egész utat átalszom. Az időeltolódás…De azért készül pár amatőr fotó…
A leszállás mondjuk nem tetszett, de túlélhető. A reptéren már vár ránk egy taxi és visz minket egy házhoz…helyesbítek egy rohadt nagy házhoz…ami jó is, mert nagyon hideg van.
Maya már most élvezi, hogy itt van. A kocsiból kiszállva, elkezd rohanni, majd eldobja magát a hóban és egy hóangyalt csinál. Nagyon aranyos…én meg rádőlök és legurulunk a dombocskáról. Nagyot nevetünk és mikor felállunk és leporoltuk magunkat, adok arcára egy puszit. De spuri be a házba, mert tényleg hideg van.
Rögtön be is támadom a kandallót és csinálok egy kis meleget. Addig is Maya megy pancsiba. Mire visszajön, már jó meleg van. És most én is mehetek tusolni. Végre…
Kijövök a fürdőből és finom illat csapja meg az orromat, amit nem is hagyhatok szó nélkül.
-Hmm de finom illat van… - lehuppanok a nappaliban.
-Örülök, hogy finomnak találod, pedig csak melegszendvicset tudtam csinálni, más ugyanis nincs nagyon itthon.
-Az is jó lesz. A lényeg úgy sem a szendvicsben van… - válaszolok és lerántom magamhoz. Kicsit persze megijed a hirtelen jött ötletemtől, de utána elneveti magát az ölemben.
-Szeretlek… - mondja kibújva az ölelésemből, szemembe nézve.
Válaszom egy mosoly és egy forró csók. Végre kimondta. És olyan jó érzés ezt hallani, pedig tisztában vagyok vele, hogy mit érez, mert érzem, hogy szeret, de azért jó volt hallani is. Csókomat édesen viszonozza, és fura bizsergés fog el, mikor végigsimít a mellkasomon és elkezdi kigombolni az ingemet.
-Maya… - nyögöm ki meglepetten.
Szívem dübörög a mellkasomban, de nem tudom, hogy biztos ezt akarja-e, hogy nem fogja megbánni, ha megtörténik…de hát ő kezdeményezett, akkor nem lehet baj…nem!? Lassan minden gombot kigombol, feljebb ülök és kibújok az ingemből. Nyakának finom, puha bőrét kezdem csókolgatni, aztán meglepetésemre kirobban a karjaimból.
-Ne haragudj, de ezt inkább mégsem… - felrohan az emeletre.
-Maya! – szólok utána és felpattanva a kanapéról, követem.
Bemegyek a hálóba, ahol Maya az ágyon sír. Biztos megijesztettem…leülök mellé és átölelem. Mellkasomba fúrja a buksiját és mielőtt még bocsánatot kérhetnék a lentiért, szipogva kezd magyarázkodni.
-Ne haragudj rám, de nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá…annyira félek, úgy félek…Tudom, hogy mennyire szeretnéd, de én nem akarom…nem akarom még…Szeretlek, de nekem ez nem megy…
-Maya…mondtam, hogy bármeddig várok rád. – simogatom végig hátát nyugtatóul.
-Még nem vagy kész rá. Nincs ezzel semmi gond. – mosolygok rá – Menjünk enni, aztán kéne itthonra valami kaját venni.
Kézen megfogva megyünk le és kezdünk enni. Még mindig zavarban van, én meg nem tudok mit mondani. Örülök, hogy végülis együtt vagyunk és elhozott ide, mégis ez most olyan volt, mintha még mindig nem bízna bennem. Nem is értem mitől fél. De türelem, rózsát terem vagy mi…várok míg szeretné.
Alig eszik pár falatot és rám se néz. Ez azért már zavaró. Közelebb araszolok hozzá a kanapén és magamra emelem tekintetét.
-Nem szeretném, ha ilyen lennél. Szeretlek, és nem haragszom rád, ha azt hiszed. Egyszerűen várok míg kell. – lopok tőle egy finom csókot, aztán szájához emelek egy szendvicset, hogy beleharapjon – Ha nem eszel, akkor leszek mérges. – mosolygok rá.
Kicsit megnyugodva majszolgat, közben mesél nekem erről a házról és hogy gyerekkorában mennyire szeretett idejönni a szüleivel. Mesél a síelésről, hogy tanult meg és mikor, és milyen jó. Hát igen, biztos jó móka. Csak bólogatok, meg mosolygok, életemben nem próbáltam még. Engem inkább a snowboard érdekelne, de azt mondják az nehezebb, így nem is próbáltam. Jobban szeretem a meleget, a vizet, a tengerpartot, a strandröpit, stb…nem nagyon vagyok kibékülve a hideggel. De hát közeleg a karácsony, most belefér, hogy havas helyen vagyok. Ki tudja!? Talán még meg is szeretem, vagyis megszeretteti velem az én kis babám.
Befejezzük a kajálást és megyünk vásárolni. Úgy mozog itt, mintha otthon lenne, vagy legalábbis mintha tegnap járt volna itt. De basszus befagy a seggem…azt hiszem legközelebb két pulcsit is a kabát alá veszek. Vásárlás után, kis kerülővel megyünk vissza, mert még muszáj megmutatnia hol fogunk síelni. Jah…hol fog röhögni a bénázásaimon…
Mikor visszaérünk a házba, „ledobom” a cuccokat a konyhába és leülök a kandalló elé. Áhhh….meleeeg…most kiolvadok. Pár perc után Maya jön kezében két bögre forró teával és egy takaróval. Édes, figyelmes, gyönyörű, tökéletes…Magamhoz húzom és magunkra terítem a takarót, így szürcsöljük a fincsi teát. Brrr…hogy lehet valahol ilyen hideg!? Nem is tudtam, hogy én ennyire fázós vagyok. Mondjuk Miamiban ez elég nehezen derült volna ki, na de mindegy…
-Mit csinálunk holnap? – ebben a melegben egyre lelkesebb vagyok.
-Megyünk síelni. – vágja rá azonnal csillogó szemekkel.
-Ott kint a hidegben…a hóban? – már előre fázok.
-Nincs kedved? – lefagyott a mosoly az arcáról.
-Mehetünk, majd jobban felöltözök, és nem fogok fázni. Különben is…kell venni síruhát meg sícuccokat. Abban meg tuti nem fogok fázni. – puszi az arcára.
-Van kölcsönző is. – mondja visszanyerve a jókedvét.
-De gondolom jövőre is jövünk, úgyhogy kelleni fog.
-Jövőre…? – kérdezi döbbent pofival.
-Miért, nem jövünk? – kérdezek vissza. Mi olyan fura abban, hogy azt mondtam, jövőre?
-De. – finom puszit kapok és jobban hozzám bújik.
Ma este végre mellette aludhatok. Napokat kellett erre várnom. Szépen magamhoz szorítom, átöleli a kezemet és szundi. Érdekes, jobban alszok, mint mikor egyedül kellett. Ráadásul édes ébresztőben van részem. Finom puszikkal kelteget és simogat. Ennél jobbat el se tudnék képzelni. Hátára döntöm és forró csókot adok neki. Olyan édes mikor elpirul. Remélem soha nem fogja levetkőzni a gátlásait és mindig ilyen pirulós lesz.
De nem feküdhetek sokat az ágyban…Vele, mert már pattog, hogy menjünk megvenni nekem a cuccokat és akkor menjünk síelni, és jujj de jó lesz. Nagyon fel van pörögve…azért belé tudom rekeszteni a szavakat egy-egy puszival. Csak mert olyan aranyos, mikor ilyen extázisban van.
Tehát reggeli után megyünk is vásárolni nekem síelős holmikat. Hát ezt a részét azt hiszem Mayára bízom, ő tudja melyik a jó. Felpróbáltat velem néhányat, aztán megmondja, hogy szerinte melyik állt a legjobban. Hát azt is veszem meg, mit kötözködjek? Úgyse lesz rajtam olyan hűű de sokat, csak ha itt vagyunk. Azért a léceket kiválaszthatom én…cuki.
Hát most úgy érzem magam, mint egy eszkimó ahogy beöltöztem, és menni is elég rossz ebben szarban. Mint egy robot….most tuti menne a robotdance…
A felvonóra is elég nehezen szállok fel, de azért megoldom, na de maga ez a csúszás téma a legnehezebb…Akkorákat zakózok, hogy az hihetetlen…már vagy tízszer elestem, és azt hiszem nekem elég is volt mára, és lépnék is, de Maya nem enged. Odajön hozzám és kapok egy finom csókot…és így kenyerezett le és estem még többet…de ő élvezi, egyszer nem nevet az esésemen, mondjuk az elég durva volt. Rögtön jött oda, hogy jól vagyok-e. De kutya bajom, azt leszámítva, hogy a seggem az már rohadtul fáj. És forrócsokit akarok!!!
Addig győzködöm, hogy mára elég volt, eleget mozogtunk, hogy belemegy, hogy menjünk haza, mármint cicám nyaralójába.
Megint rögtön a kandallót veszem célba, és Maya megint olyan figyelmes. Teljesíti a kívánságom és kapok forrócsokit.
-Ez a síelés nem az én sportom… - sajog a seggem…
-A végén egész jól belejöttél. – ne kuncogj…
-Persze, a végén már akkorát estem, hogy azt hittem eltört a seggcsontom meg a lábam.
Miután kinevette magát, elkezdjük nézegetni a képeket, amiket csináltunk, de nem megszólal a telóm!? Sóhajtva veszem elő a zsebemből és venném fel, de Maya kiveszi a kezemből és kikapcsolja. Hát most blokk van…meg se tudok szólalni csak pislogok nagyokat…
-Most nincs telefon…ezen a héten az enyém vagy a haverjaid nélkül… - wow mi volt ebben a forrócsokiban!?
-Nem csak egy hétig szeretnék a tiéd lenni… - lehelem a szavakat az ajkaira, és megcsókolom.
-Mit érzek? –kérdezi mosolyogva –Azt, hogy még nem volt olyan lány, akire ennyit gondoltam volna, ha nincs velem, és ennyire fontos lett volna nekem. Még egy szakításom sem fájt, de mikor te mondtad, hogy vége…az rohadtul fájt. Ha ezt hívják szerelemnek, akkor…akkor szeretlek! –mielőtt még bármit mondhatnék, ajkaimra kapok egy puszit. Annyira jól esett ezt hallanom, már olyan rég vártam erre a megerősítésre, hogy szorosan magamhoz ölelem. Nem akarom őt elveszíteni, nem akarom, hogy másé legyen. Ám orvosom miatt hamar vége szakad a meghitt pillanatnak.
-Elnézést, szeretném megvizsgálni a kisasszonyt.
-Rendben. –Steve feláll és csak vár, már majdnem elnevetem magam, úgy látszik, hogy nem értette meg.
-Megtenné, hogy kimegy? –kérdez rá immár konkrétan a doktornő.
-Persze. –válaszolja Steve, majd kimegy. Szerencsére a vizsgálat alatt kiderül, hogy semmi komolyabb bajom sincs, és, hogy akár haza is mehetek. Ennek nagyon örülök, nem szeretem a kórházakat, de hát ki is szeretné… Pár perc múlva Steve is bejön hozzám, leül az ágy szélére.
-Hallom, kiengednek. –mondja az arcomat simogatva.
-Igen…-válaszolom halkan, kicsit meg vagyok illetődve.
-Akkor kapd össze magad és menjünk. –öhm…itt akarja ezt megvárni?
-Steve…szeretnék átöltözni. –miután kedvesen kimegy, gyorsan átöltözöm, rendbe hozom magam, és már mehetünk is.
A hazaúton egy idő után feltűnik, hogy nem a lakás felé megyünk. Hova megyünk? Nem telik bele sok időbe, és kiderül, hogy a tengerpartra. Mikor kiszállunk a parton, épp lemenőben van a Nap. Csodálatos látni, hogy milyen színekre festi be az égboltot az ezernyi napsugár, mintha egy kisgyermek színezhetné kénye-kedve szerint, és ez lenne belőle, valami sokszínű, mégis egységes. Békésen sétálgatunk, Steve a kezemet fogja, így a lelkem egy olyan békére talál, amire már nagyon vágyott. A kissé hűvös szél a tenger sós illatát hordja magában, hallani a kristálytiszta víz zúgását, ahogy a hullámok a partot nyaldossák, én pedig érezhetem Steve gyengéd ölelését, fejét a vállamon. Minden szép lenne, csak kicsit már fázom.
-Fázol baba? –mielőtt még válaszolnék rám teríti pulóverét, és a kocsi felé kezd terelni.
Hazaérve végre nem kell arra gondolnom, hogy ki figyel. Talán kellett ez a borzalom ahhoz, hogy megnyugodhassak. Steve persze próbál meggyőzni, hogy azért had aludjon velem, de most ezt mégsem szeretném…
Reggel azonban így is kellemes meglepetésre ébredek. Az asztalomon, egy vázában egy szál rózsa árulkodik arról, hogy valakinek már kora reggel én voltam az első gondolata. Átosonok Steve szobájába, de látom, hogy még alszik. Egy darabig csak nézem, olyan sok minden kavarog most a fejemben, hogy nehéz lenne leírni is. Lehajolok hozzá, és egy apró puszival keltem. Gyengéden cirógatom meg az arcát, hogy teljesen felébredjen.
-Jó reggelt –mosolygom csodálkozó szemeit nézve.
-Jobb nem is lehetne. –feleli, majd én is kapok egy puszit az arcomra.
-Ha nem készülődsz, el fogunk késni.
-Mégis honnan? Nem mész ma suliba. –nem megyek?
-De…
-Nem, nincs de…pihenned kell.
-Steve, jól vagyok. –erősködöm tovább.
-Elhiszem, de pihizel még egy napot, és majd holnap mész. Loren meg odaadja a jegyzeteit. Nincs itt gond. Addig is velem lehetsz. –mosolyog.
-Hát…rendben. –egyezem bele, majd megölelem őt –De nincs igazán kedvem semmihez sem. Kicsit tévézhetnénk, hogy valami lefoglaljon a tegnapi után, rendben?
-Úgy lesz, ahogy szeretnéd, a fontos, hogy pihenj. –bólintok neki, majd elindulok kifelé.
-A nappaliban leszek. Majd gyere utánam, ha felöltöztél… Lekuporodom a kanapéra kezemben két bögre jó meleg teával. A polcon lévő filmekből kiválasztok egy nem túl romantikusat, mert tudom, hogy azt a férfiak nem bírják hosszú távon elviselni. Mire beteszem a lejátszóba, Steve is feltűnik. Leül mellém, az ölébe húz, nekem meg furcsa érzésem támad ettől az egésztől. Közelegnek az ünnepek, hiányzik a hó…hirtelen ötletem támad.
-Utazzunk el!
-Hogy mondod? –néz rám kissé furcsán Steve.
-Mondom, utazzunk el…Csak egy hétre, az nem sok idő. Van egy nyaralóm Európában, Ausztriában, a szüleimtől kaptam, ott ilyenkor már biztosan nagy a hó. Síelhetnénk, építhetnénk hóembert, mint a filmekben Karácsonykor. –mesélem lelkesen. Látszólag Steve először nem nagyon hiszi el, de mivel elég meggyőzően mesélem, ő is felfogja.
-Ezt most komolyan kérdezed? –mosolyán látom, hogy bele fog menni, bólintok, hogy igen, komolyan gondolom…
A rá következő második nap már a repülőn ülünk. Természetesen nincs szükség helyi járatokra, a szüleimnek fenntartott egyik magángéppel utazunk. Már az odafelé út is gyönyörű, szeretem nézni az aprócska pontoknak tűnő házakat, a tájat, a felhőket. Az időeltolódás miatt a nagy részét átalszom, ahogy Steve is, de lesz időn még hozzászokni a változáshoz az egy hét alatt. A repülőtérről taxival megyünk abba a villába, amiről már meséltem neki is.
Kiszállok a kocsiból, majd elkezdek a ház felé futni. Kislány koromban voltam itt utoljára, de mit sem változott a környezet azóta. Eldobom magam a frissen hullott hóban, és hóangyalt formázok kezemmel és lábammal. Pár pillanat után Steve mosolyogva veti rám magát, amitől legördülünk a kisebb dombocskáról a házhoz vezető útra. Nevetve állunk fel mindketten, majd kapok tőle kipirosodott arcomra egy apró puszit. Nem csak a hideg csípte ki arcomat, hanem egy csöppet zavarban is vagyok. Lerázzuk magunkról a havat, aztán bemegyünk felmelegedni.
Míg Steve a kandallóba lehel egy kis életet, addig én megfürdöm és átöltözöm, aztán míg én főzök egy kis vacsorát, ő mehet a fürdőbe. Már most olyan családis és meghitt minden, mint régen, mikor még kicsi voltam. Persze ez egy egészen más érzés, és ez egészen másért jó…
-Hmm de finom illat van…-mondja, mikor megérkezik a nappaliba.
-Örülök, hogy finomnak találod, pedig csak melegszendvicset tudtam csinálni, más ugyanis nincs nagyon itthon. –vallom be kínosan letéve az asztalra a szendvicseket és a még gőzölgő teát.
-Az is jó lesz. A lényeg úgy sem a szendvicsben van…-halkan felsikkantok, mikor lehúz magához a kanapéra, de aztán elnevetem magam. Nem is tudom, hogyan történt, de egyszerűen közelebb kerültünk egymáshoz. Már az sem zavar, ha magához ölel, vagy megcsókol, egyszerűen minden jó. Vajon most mire gondolhat? Neki is jó itt velem? Néha arra gondolok, hogy mi lenne, ha megtörténne az a dolog is…Olyan igazságtalan, hogy mások többet kaptak belőle, én meg csak arra tudok gondolni, hogy tovább őrizgessem az ártatlanságomat. A szüzesség elvesztése nem bűn, bárhogy is alakuljon, és tudom, hogy Steve már mennyire, és milyen rég szeretné…
-Szeretlek…-mondom ki szemeibe nézve. Mosolyogva fogadja ezt a szót, amivel már egy jó ideje adósa voltam. Forró csókkal pecsételődik meg az őszinte vallomás, de én ennél kicsit többet szeretnék adni. Ujjaim bizonytalanul siklanak fel mellkasára, majd gombolnak ki egy, azután két gombot az ingén.
-Maya…-érzem, hogy Steve szíve heves dobogásba kezd, de nem mer semmit kérdeni, mintha csak féltene, hogy elijeszt. Lassan gombolódik szét teljesen az ing, de én fel sem merek nézni, annyira zavarban vagyok. Steve jobban felül, hogy le tudja magáról venni az inget, majd a nyakamat kezdi el lassan csókolgatni. Annyira szeretném, hogy menjen, Isten látja lelkemet, hogy mennyire, de ha eszembe jutnak azoknak a lányoknak az élménybeszámolói, amiket büszkén és hangosan meséltek a folyosókon, mikor vele voltak, és engem még nem ismert…Elijeszt a múlt, elijeszt Steve tapasztaltsága, és az is, hogy csalódni fog bennem.
-Ne haragudj, de ezt inkább mégsem…-kirohanok karjaiból egészen az emeleti szobáig, ahol az ágyra roskadva pityeredem el. Nem hiszem el, hogy nem tudom megtenni, ez nem lehet…lehetetlen…Pár pillanat múlva Steve jön utánam, megértően húz magához, látszik, hogy nem erőlteti a dolgot.
-Ne haragudj rám, de nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá…annyira félek, úgy félek…Tudom, hogy mennyire szeretnéd, de én nem akarom…nem akarom még…Szeretlek, de nekem ez nem megy…-szipogom mellkasának dőlve. Csak remélhetem, hogy megért engem, és, hogy valóban nem haragszik rám.
-Jó, akkor meg minek kérdezted? – o.O - De, hogy válaszoljak is… nem, soha nem lennék a feleséged, sem a barátnőd, és most már a barátod sem. Te nem szeretsz, én nem szeretlek, sosem működhetnének köztünk a dolgok. Most mennem kell…. – kikerül és elmegy.
Le vagyok blokkolva…olyan, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Annyira szíven ütöttek a szavai, hogy képtelen vagyok megszólalni…mi az, hogy nem működne köztünk!? Honnan veszi!?Talán ha adna még egy esélyt, működne, azt se tudom miért szakított velem…nem értek semmit…
Hangos kiabálást hallok, és sikítozást…kimegyek a házból és elönt a düh. Egy pasast látok, aki épp tuszkolja be Mayát a kocsiba. Elkezdek futni a kocsi felé, és már megy is, nem számít, hogy a kocsi elé ugrottam…felkenődök a szélvédőre de nem nagyon foglalkozok, hogy nekem fáj-e valamim. Fékez a kocsi, lepattanok, és egy laza mozdulattal betöröm az ablakot és kirángatom a volán mögül ezt a faszszopót. A motorháztetőre dobva kezdem püfölni…olyan ideges vagyok, hogy most az se érdekelne, ha a kezeim között halna meg…de Mayát érdekli…hátulról próbál lefogni.
-Ne csináld, nem éri meg! Nem ér annyit, hogy börtönbe kerülj! – kiabálja a fülembe, mire abbahagyom és átölelem. A többit a kiérkezett rendőrökre bízom…
-Vége van, vége van… - súgom nyugtatóul a fülébe…még mindig remeg és sír a félelemtől…végigsimítok buksiján, és mi ez? Hisz vérzik…össze is esne, ha nem fognám meg. Egy mentő érkezik és már viszem is Mayát…gondoltam bemegyek vele a kórházba, de a rendőrök nem engedik.
Becsukják az ajtót és már repesztenek is a kórházba. Odafordulok a rendőrhöz és máris kérdezget…mindenre válaszolok amire csak tudok, a szomszédokat is meg a közelben lévő járókelőket is kikérdezik, végül nem visznek be, mert agyonvertem a csávót…önvédelemnek fogják fel, hisz el akart gázolni és elrabolni Mayát.
Végignézem, ahogy belökik a hátsó ülésre ezt az őrültet és elhajtanak vele. Megnyugtató, hogy elkapták. Vagyis elkaptam…bár még lesz egy tárgyalás…
Bemegyek a házba, hogy lemossam magamról a vért és átöltözzek. De előtte valakit fel is kéne hívjak, hogy menjen be Mayához. Kicsit bunkó dolog tudom, de körülnézek Maya szobájában, hátha találok valami hasznos telefonszámot…és bingó…Loren száma…ő vitte a suliba is és neki mutatkoztam be…azt hiszem. Mindegy, felhívom. Azonnal megy is be a kórházba. Aranyos lány…
Én is összekapom magam, magamhoz veszem a macit, amit vettem neki és megyek. A kórháztól nem messze egy virágoshoz is betévedek és csináltatok neki egy szép csokrot.
Útbaigazítás után bemegyek a kórterembe. Loren fogad és beszélgetünk kicsit…persze halkan, had pihenjen kicsi babám. Elmeséli azt is, hogy miért szakított velem Maya…de istenem…sose csaltam meg….az a büdös kurva, úgy megrugdosnám…
Lorennek el kell mennie, és egyedül maradok, és várom, hogy felkeljen. Kicsit később mocorgásra leszek figyelmes. Felkelt…
-Maya… - szólok neki a maci mögül - A maci meg akart látogatni, én meg gondoltam, hogy bejövök vele, hátha ő még bejöhet hozzád. – mosolygok rá.
-Szóval nem te hoztad be a macit, hanem a maci hozott be téged? – hevesen bólogatok, mire nevetni kezd…jó hallani, hogy nevet…de tereljük komolyabbra a szavakat…le is rakom a macit.
-Néztem, ahogy alszol, és azon gondolkodtam, hogy… - kezdeném, de szavamba vág…
-Steve, ne…kérlek, ne… - némítana el, de nem, most végig fogsz hallgatni szívem.
-De igen, el akarom mondani legalább azt, hogy nem csaltalak meg, mert dolgoztam estig. A szünetben meg veled akartam beszélni, csak nem jutottam el oda. Arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha ma örökre elvesznek tőlem. Nem akarlak elveszíteni Maya… - látom fel akar ülni, így segítek neki és egy ölelést kapok tőle. Ez most nagyon jól esik…
-De én… - naaa, ki mondta, hogy befejeztem!?
-Te új dolgokra tanítasz, amik nagyon tetszenek. És ehhez nincs szükség a testedre. – fura ezt tőlem hallani mi!? De igaz.
-De tudom, hogy neked fontos, hogy egy lánnyal… - ujjamat helyezem ajkaira, hogy ne folytassa.
-Eddig mást nem tudtak adni. Te mást is adsz. Miért nem bízol jobban bennem? Mondtam, hogy bármeddig várok rád. Ha pedig egyszer majd te szeretnéd, én nagyon boldog lennék. – mondom mosolyogva.
-Most nagyon sebezhetőnek érzem magam, összezavarodtam. De azt tudom, hogy nekem ez túl gyors, nem vagyok készen arra, hogy… - magamhoz húzom, hogy átöleljem.
-Mozi, séta, beszélgetés? – kérdezem a fülébe súgva.
-Mozi, séta, beszélgetés. – válaszolja kibújva az ölelésemből.
-Csók? – valahogy nem tudok, vagy inkább nem merek spontán rákérdezni, hogy akar-e velem lenni…
-Puszi. – egy aprócska puszit kapok az ajkaimra…puszi…tehát még van rá esély, hogy velem legyen, csak udvarolnom kell…menni fog az…asszem - Nem akarsz nekem még valamit mondani? – kérdezi komolyan, de most mire gondol? - Tudnom kéne, hogy mit jelentek neked, hogy mit érzel… - ohh, hogy ezt!?
Végigsimítva az arcán kicsit elgondolkozok…nem tudom igazán…ha most elveszítettem volna, abba biztos beleőrültem volna.
Ahogy tekintetem kérdő pillantásába fut, kis reménykedés csillan meg benne.
-Mit érzek? – mosolyodom el - Azt, hogy még nem volt olyan lány, akire ennyit gondoltam volna ha nincs velem és ennyire fontos lett volna nekem. Még egy szakításom se fájt, de mikor te mondtad azt, hogy vége…az rohadtul fájt. Ha ezt hívják szerelemnek, akkor….akkor szeretlek! – igen, szeretem, és olyan jó érzés volt ezt kimondani…de azért én nem kérdezek vissza…
Egy pici puszit adok ajkaira, hisz a csók nem megengedett…szorosan magához ölel, és csak akkor engedjük el egymást, mikor bejön egy orvos.
-Elnézést, szeretném megvizsgálni a kisasszonyt. – mondja a doki.
-Rendben. – felállok az ágyról, hogy odaférjen Mayához.
-Megtenné, hogy kimegy? – ohh.
-Persze. – sarkon fordulok és kimegyek.
Pár perc múlva kijön a doki és támadom is a kérdéseimmel. Azt mondja, hogy hazamehet, mert semmi baja. Örülök neki, mert megint vigyázhatok rá és mellettem lehet, ha még nem is bízik bennem annyira, hogy velem legyen. Visszamegyek hozzá, és mosolyogva nézek rá miközben leülök mellé az ágyra.
-Hallom kiengednek. – simogatom meg arcát.
-Igen…
-Akkor, kapd össze magad és menjünk.
-Steve… - hűű mi ez a komolyság? - …szeretnék átöltözni. – ohh…tényleg, eddig észre se vettem, hogy valami korházi cucc van rajta..
Mosolyra húzódik a szám. Bár végignézhetném…azt hiszem meg kell tanulnom türelmesnek lenni…
Nem kell sokat várnom mire végez…és már jön is.
Kocsikámmal haladunk látszólag hazafelé, de most inkább máshova megyünk. Nagyokat pislog mikor ellenkező irányba veszek egy kanyart, és nyugodtan megyek tovább. Megállok a tengerpartnál, már kezd sötétedni. A nap már lemenőben van. Nagyon szép a naplemente a parton, és ezt most Maya is látni fogja. Sétálgatunk egymás mellett a víz közelében, néha egy-egy hullám a lábunkat is betakarja, és beszélgetünk. Lassan megfogom kezét, és megnyugodtam, hogy nem kapta el, hanem hagyja, hogy kézen fogva sétáljak vele tovább. Így romantikusabb…Megtorpanok és a tenger felé fordulok, aztán megbűvölve figyelem Mayát, ahogy mereng a tengerben és a naplementében. A szellő lágyan simogatja a bőrét, lebegteti haját, szeme csillog. Bár tudnám mire gondol…. Háta mögé settenkedek és átölelem. Vállára helyezem a fejem, magamhoz szorítom és adok nyakára egy puszit. Jó vele lenni…hogy is szokták mondani!? Nem tudjunk mennyire szeretjük a másikat míg el nem veszítjük!? Valahogy így van…Hát ez igaz…tapasztalhattam. Arra leszek figyelmes, hogy remegni kezd.
-Fázol baba? – meg se várva a választ ráterítem rá a pulcsimat és elindulunk a kocsi felé.
Otthon teszek egy kísérletet, hátha alhatok vele, de ez szerinte gyors lenne, és nem. Na jó, nem erőszak a disznótól. Egy jó éjt puszival köszönök el tőle, és megyek egyedül aludni…
Felkelek, ránézek az órára, és alig hiszek a szememnek…rég keltem már fel hajnalban…kitámolygok a szobából és gyors ellenőrzésként bekukkantok Maya szobájában. Jól van, alszik.
Kinyitom az ablakot, hogy kiszellőztessek kicsit, és meglátok egy rózsabokrot…hmmm…gyorsan leszaladok és sunyiba szedek egy szálat. Beleteszem egy vázába, és beviszem Maya szobájába. Hogy én milyen romantikus tudok lenni, ha akarok…
De mivel ilyen rohadt korán van, visszafekszem.
Simogatás, és puszi. Ezekre ébredek…szívem kalimpálni kezd, ahogy kinyitom a szemem és meglátom Mayát. Sose éreztem ilyet…kicsit ijesztő, de jó érzés…
-Jó reggelt. – mosolyog rám.
-Jobb nem is lehetne. – hatalmas vigyor, és adok arcára egy puszit.
-Ha nem készülődsz el fogunk késni. – mih?
-Mégis honnan? Nem mész ma suliba.– vágom rá.
-De…
-Nem, nincs de…pihenned kell.
-Steve jól vagyok. – nem érdekel…ma akkor se mész, más terveim vannak…
-Elhiszem, de pihizel még egy napot, és majd holnap mész. Loren meg odaadja a jegyzeteit. Nincs itt gond. Addig is velem lehetsz. – mosolygok rá.
Jajj ne gondolkozz már ezen…ennél jobb ajánlatom nincs…
Reggel még s megszokottnál is korábban kelek. Szörnyű éjszakám volt, szinte alig aludtam. Eldöntöttem még az este, hogy tényleg úgy fogok tenni, mintha barátok lennénk, míg itt vagyok. Tegnap már bejelöltem pár lakást, amik elég jónak tűnnek. De miért s húzom ezzel az időt? Miért nem megyek el egyszerűen addig is egy hotelbe, miben reménykedem még, ha egyáltalán reménykedhetem valamiben is… Mikor Steve is lejön, és leül, elé rakom a reggeliét.
-Nem megyek ma suliba, de szívesen elviszlek, nem szeretném, ha bajod esne. –miért nem jön iskolába?
-Ne fáradj, köszi. Loren elvisz. –válaszolom neki.
-Rendben. És érted menjek?
-Nem szükséges. –egy kis mosolyt erőltetek magamra.
-Hát jó… Vigyázz magadra! –egy apró csókot hint a homlokomra, majd a szobájába megy. Időközben Loren is megjön, így hát felkapom a táskám és rohanok ki hozzá. Az autóban elmesélem, hogy tényleg szakítottunk, és a kínos reggelünket is.
-Szóval ma nem jön suliba? És mondta, miért? –kérdezi tőlem Loren.
-Nem, azt nem, én meg nem mertem megkérdezni. –válaszolom, majd az ablaküvegnek döntöm a fejemet.
-Féltél? –féltem…
-Nem…-de igen, nagyon is féltem, hogy máris van valaki más…
A suli után Loren hazahoz, bekísér, bár a csúnya incidens óta már jobb zárakat raktunk fel, azért mégis jobb volt valakivel megérkezni, és nem egyedül. Viszont Steve még nincs itthon. Loren marad egy darabig, beszélgetünk, de kezd későre járni, ezért hazamegy, én meg alaposan bezárok mindent.
Este tíz van, mire ágyba keveredek. Álmos vagyok, szomorú is, jobb lesz, ha alszom. Nem akarom elképzelni, hogy mást csókol, hogy másnak mondja, hogy szereti és, hogy mástól kapja meg azt, amit én nem adtam meg neki. Sosem szedek gyógyszereket, még fejfájásra sem veszek be soha, de mégis kimegyek a hűtőhöz és előkotrom a nyugtatót, amit a fotózás alatt kaptam, de akkor nem vettem be. Ez annyira kiüt, hogy tíz perc múlva alszom is.
Reggel alig hiszek a szememnek, egy hatalmas plüss és egy szál vörös rózsát. De nincs bocsánat, nem aludt itthon, legalább is gondolom, hogy ez most reggel került ide. Nem is érdekel, hozzá sem nyúlok. Tusolás, fogmosás, felöltözés, fésülködés és irány Lorennel az iskola.
Az egyik szünetben meglátom Stevet. Loren rögtön magamra hagy, mert meggyőződése, hogy velem akar beszélni. Már épp megtenném az első lépést felé, mikor feltűnik a múltkori lány. Teljesen ostobának érzem magam, nem is hozzám indult, talán meg sem látott. Vele volt éjszaka, ez már biztos. Nem akartam megvárni az első kalandját, mert tudtam, hogy fájni fog, de nem gondoltam volna, hogy ez a szakításunkat követő első este lesz. Lassan már kezdem azt hinni, hogy sosem szerettem őt, hanem csak azt az embert, akinek eddig hittem…
Loren hazavisz, elég nehezen indulok meg befelé, főleg, hogy Steve a nappaliban tévézik. Tudom, hogy nem kérhetek már rajta semmit sem, ezért egy halk köszönés után a szobámba megyek pakolni. Itt az ideje elmenni, nem várom meg, hogy egyik reggel egy édes kettesre keljek…
-Mit csinálsz? –miért jött be?
-Pakolok…hétvégén költözöm, találtam egy lakást…jobb lesz mind a kettőnknek. -nem kell tudnia, hogy már ma elmegyek…
-Maya…-maga felé fordít- nem akarom, hogy elmenj, nem akarom, hogy kerülj, és nem akarom, hogy elfelejts. Vigyázni akarok rád, szeretném, ha mellettem maradnál. Nem tudom, mit rontottam el, de szeretném jóvátenni. Tudod mit!? Addig várok rád, ameddig szeretnéd. Komolyan! Nem fogok próbálkozni, megvárom, míg te teszed meg az első lépést. –persze, hisz másnál vigasztalódsz…Milyen önző, mennyire nagyon önző…
-Steve, én már…
-Várj, hoztam neked valamit. –Mi ez? Egy doboz? Csak nem…? Lehetséges lenne, hogy Steve megkéri a kezem, és, hogy én értettem mindent ennyire félre? Tényleg olyan fontos vagyok neki, hogy megtenné ezt értem, értünk? Lassan nyitom ki, fogalmam sincs, hogy mit mondjak. De…egy fülbevaló?
-Nem tetszik? Kicserélhetem…-szólal meg arcomat látva.
-Nem, nem erről van szó, csak én azt hittem…mindegy. Köszönöm. –próbálok mosolyogni, de úgy is visszaadom neki, mindegy is. Tudtam, hogy sosem csalódhatok kellemesen.
-Azt hitted, hogy gyűrű? –bólintok. –és, ha az lett volna…és megkértem volna a kezed, igent mondtál volna?
-Miért? Meg akarod kérni? –kérdezem komolyan, semmi öröm, semmi bánat, csak komolyság.
-Nem, nem úgy értem…-kezd bele.
-Jó, akkor meg minek kérdezted? –vetem a szemére. –De, hogy válaszoljak is… nem, soha nem lennék a feleséged, sem a barátnőd, és most már a barátod sem. Te nem szeretsz, én nem szeretlek, sosem működhetnének köztünk a dolgok. –nehéz ilyen keményen beszélnem, mikor a sírás fojtogat, de ezt nem mutatom. –Most mennem kell….-kikerülöm és elindulok kifelé, mert időközben már egy taxit is hívtam. Steve kicsit lefagyott, ezért nem jön utánam azonnal. Beteszem a táskámat a taxiba, még utoljára visszanézek, aztán beszállok.
-Kérem, menjen a…-mondanám el, mikor a sofőr a szavamba vág.
-Ahová csak akarod szerelmem. –ez a hang…ez a hang….ez ő! Az őrült, aki zaklat! Kitépem a kocsi ajtaját, azonnal a ház felé próbálok rohanni, de elkapja a derekamat.
-Nem mész te sehova kicsikém. Elmegyünk szépen kocsikázni. –hangosan nevetni kezd, miközben próbál betuszkolni az autóba. A lábammal próbálom meg kitámasztani magamat, de nem sok sikerrel. A nagy sikítozásra Steve is kijön és a kocsi felé kezd el futni. Persze elrablom így sürgősebbnek gondolja, hogy betegyen, nem is finomkodik tovább. A fejemet beverem a kocsi tetejébe, amitől kicsit kótyagos leszek. Ennyi elég is neki, hogy bezárjon, majd bepattanva a taxiba, padlógázzal induljon el.
-Neee! –sikítom kétségbeesetten, mikor Stevet látom meg a szélvédőn. Elütötte?! Szerencsére nincs komolyabb baja, mivel a férfi nem tudott tovább menni az előtte parkoló autóktól. Közben hiába rángatom az ajtót, nem nyílik, de Steve nem ennyire gyenge. Könyökével töri ki a vezető oldali ablakot, majd kirángatja a férfit a volán mögül. Kihasználva az alkalmat, előre mászom és kikapcsolom a központi zárat. Mire kiszállok a kocsiból, addigra Steve már a motorháztetőn veri az illetőt. A férfi arcáról már folyik a vér, ezért én Steve mögé lépek és lefogom.
-Ne csináld, nem éri meg! Nem ér annyit, hogy börtönbe kerülj! –kiabálom ,mire egy kicsit megnyugszik. A szomszédok a rendőrséget is kihívták, így hát ők is megérkeznek.
-Vége van, vége van…-suttogja Steve magához ölelve a fülembe, miközben én még mindig remegek. Csak eddig tudtam magamat tartani, zokogva csuklanék össze, ha meg nem tartana. Karjaiban visz a kiérkező mentőautóba, hisz a fejem még vérzik az ütéstől. Összekulcsolt ujjaink elszakadnak egymástól, mikor lelép az autóból. Az ajtó becsukódik, az egyik mentős beszél még hozzám, de már nem hallom. Pihenni…pihenni akarok…
Sötétség…
Kellemes virágillatra ébredek. Oldalra fordítva a fejemet, meglátom, hogy egy csokor az, aminek ilyen finom illata van. Valószínűleg még kórházban vagyok, kicsit fáradt vagyok, talán nyugtatót kaptam.
-Maya…-Steve? A másik oldalamon Steve ül elbújva a hatalmas maci mögött. Mögüle mosolyog rám. –A maci meg akart látogatni, én meg gondoltam, hogy bejövök vele, hátha ő még bejöhet hozzád.
-Szóval nem te hoztad be a macit, hanem a maci hozott be téged? –mosolyogva bólogat, mire kicsit el is nevetem magam. Ezek szerint nem vitték bent a rendőrök őt a verekedés miatt, de nincs is miért, pusztán engem védett.
-Néztem, ahogy alszol, és azon gondolkodtam, hogy…
-Steve, ne…kérlek, ne…-csitítom el, tudom, hogy arra gondol, hogy hol rontotta el.
-De igen, el akarom mondani legalább azt, hogy nem csaltalak meg, mert dolgoztam estig. A szünetben meg veled akartam beszélni, csak nem jutottam el oda. –Loren biztos bent volt…ehh…Honnan is tudhatná ezeket…
-Arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha ma örökre elvesznek tőlem. Nem akarlak elveszíteni Maya…-segít felülnöm, hogy megölelhessem.
-De én…
-Te új dolgokra tanítasz, amik nagyon tetszenek. És ehhez nincs szükség a testedre. –tehát érzelmileg? Most először érzem úgy, hogy igazán fontos vagyok valakinek. Steve egy hős volt, megmentett, amit akár az élete árán is megtett volna. Bátor, erős, mégis olyan gyengéd velem, mint még senki más. Talán ő is csak arra vágyik, hogy valaki végre szeresse. Vajon én vettem el a szíve „szüzességét”? Szeret?
-De tudom, hogy neked fontos, hogy egy lánnyal…-ujjait ajkamra teszi.
-Eddig mást nem tudtak adni. Te mást is adsz. Miért nem bízol jobban bennem? Mondtam, hogy bármeddig várok rád. Ha pedig egyszer majd te szeretnéd, én nagyon boldog lennék.
-Most nagyon sebezhetőnek érzem magam, összezavarodtam. De azt tudom, hogy nekem ez túl gyors, nem vagyok készen arra, hogy…-megint magához ölel.
-Mozi, séta, beszélgetés? –kérdezi a fülembe súgva, miközben hátamon simít végig, hogy megnyugtasson. Igen, jó lenne ez a lassabb tempó, hogy megismerhessem őt és, hogy megtanuljak bízni benne.
-Mozi, séta, beszélgetés. –válaszolom már a szemébe nézve.
-Csók? –aprócska szavakból akarja kitalálni, hogy újra vele akarok-e lenni, de ezt még talán maga sem tudom. Talán egy nap mégis csak elvenne, ha kinövi ezt a gyerekes macsóságot, de ki tudja…Félek, hogy üres kézzel távozom. Hogy kérdezzem meg, hogy mit érez irántam?
-Puszi. -válaszolom, de ajkaira adok egy puszit. Mélyen nézek a szemébe, hogy tudja, várok valamit, biztosnak kell lennem benne, és magamban is. –Nem akarsz nekem még valamit mondani? Tudnom kéne, hogy mit jelentek neked, hogy mit érzel…-kicsit zavarban vagyok. Az ágynemű sarkát gyűrögetem, érzem, hogy el is pirultam.
Meg is érkezünk. Elég nagy épület és biztonságosnak is tűnik ahhoz, hogy egyedül menjen be, majd várok kint a kocsiban. Felhívom a szerelőt, hogy nemsokára érkezünk. Míg várok elkezdem nyomkodni a telómat…de viszonylag hamar jön is.
Na akkor mehetünk megcsináltatni a kicsi kocsit. Út közben elmeséli mi volt bent. Hát, hogy őszinte legyek, nem nagyon repesek az örömtől, hogy címlapra akarják rakni az egyik bikinis képét, mikor az a hülye állat tegnap túrta fel a szobáját. De nem szólok semmit, nem vagyok otthon a modellvilágban, nem tudom mi lenne, ha nemet mondana. Egyik kereszteződésben, mikor megállunk hírtelen elhallgat és rápillantok, és látom, hogy sír.
-Maya, miért sírsz? – kérdezem meglepetten, hisz az előbb még nem volt semmi baja.
-Csak vigyél haza…menjünk haza… - mondja sírva.
Rendben. Akkor majd máskor kicsi kocsi, bocsi. Az úton nagyjából rendezte arcvonásait. Már nem sír, de kíváncsi lennék mi lelte.
A nappaliban leülünk és várom, hogy mondjon valamit.
-Steve, én nem akarok tovább hazudni sem neked, sem magamnak. Ami köztünk van, az…az lehetetlen. Annyira mások vagyunk, én nem az a lány vagyok, akit keresel. – mi van!? Ez most komoly?
-Ez most hogy jutott az eszedbe? Reggel még nem volt semmi baj. Valaki az iskolában mondott valamit neked? – kérdezem tök értetlenül.
-Senki nem mondott semmit, ezt én gondolom így. És most nem fogok elmenekülni, hanem a szemedbe nézve mondom ki, hogy vége. Mert vége van. A jövő héten keresek magamnak egy másik lakást, hogy egyikünknek se legyen kényelmetlen ez a helyzet. Csak barátok lehetünk… - és ha én nem csak a barátod akarok lenni!?
Nyújtja felém a kezét…de most mit vár, hogy fogjak vele kezet mint a haverjaimmal!? Hát ez nekem nem fog menni bocs. Elfordítom tőle a tekintetem és meredek magam elé. Próbálok rájönni, hogy miért akar szakítani velem, de nem megy.
-Hagyjuk… - mondja, és megy a szobájába.
-Van valakid? – kérdezem utána kiabálva.
Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott indokként. Megáll, hátrafordul, néz egy darabig és megy tovább a szobájába. Döbbenten ülök és nézem hűlt helyét. Nem értem...most más miatt van ez? Nem, biztos nem…túl lelkiismeretes ahhoz, hogy egyszerre két srácnak csavarja el a fejét. Ő nem olyan, ő….ő egy angyal….nem lenne rá képes. Hülyeségeken agyalsz Steve…de akkor miért? Én csináltam valamit? Előre dőlök és kezembe temetem a fejemet. Ez kurva szar érzés…eddig mindig én dobtam ki a csajokat…ez fáj…
Azt hiszem ma már nem vacsizom....inkább beállok a tus alá, aztán irány aludni, addig se kattog az agyam…
Reggel felkelek úgy, mintha suliba mennék, de ma dolgoznom kell, úgyhogy nem megyek be…de azért Mayát elviszem. Nem akarom, hogy baja essen. Kimegyek a szobából, és ő szokás szerint a konyhában van. Ugyan úgy két személyre terített, mint tegnap reggel. Leülök és semmi beszéd nélkül elém rak valami kaját. Hát cseppet se vagyok éhes…
-Nem megyek ma suliba, de szívesen elviszlek, nem szeretném, ha bajod esne. – mondom, mikor ő is leül az asztalhoz.
-Ne fáradj, köszi. Loren elvisz. – hát nem mondom, hogy nem esett szarul…
-Rendben. És érted menjek?
-Nem szükséges. – hogy tud mosolyogni!?
-Hát jó… - felállok és közelebb lépek hozzá – Vigyázz magadra! – adok homlokára egy puszit és bemegyek a szobámba.
Pár perc múlva hallom a bejárati ajtó csukódását. Kinézek az ablakon és végignézem, ahogy beszáll a kocsiba. Hát baszott jól indul ez a reggel…
Apámtól felveszem a szállítandó papírokat és megyek is. Benyomom a rádiót, mindenhol hülye nyálas, szerelmes számok mennek. Hát köszi….ma minden ellenem van úgy látom. Egész nap furikázok, közben Maya jár a fejemben. Miért nem akar velem lenni? Nagyon szar ez így…Mikor kiszállítottam amiket tudtam megyek vissza apámhoz, hogy leadjam a maradékot. Mondja, hogy ráutalt a számlámra pénzt. Pedig nincs is fizetés meg semmi…de nem ellenkezek…hülye lennék…
Útba ejtem a szerelőt és eltüntetik nekem azt a csúnya karcolást. Már estefelé van, tipli hazafelé. Az autóból meglátok egy ékszerboltot és erős késztetést érzek arra, hogy bemenjek. Meg is állok és a kirakatban meglátok egy szív alakú fülbevalót, ez aranyos, szép, és illik Mayához. Megveszem neki. Szép piros díszdobozkába rakatom és már szállnék be a kocsiba, mikor az út másik felén meglátok egy ajándékboltot. Ide is benézek és meglátok egy édes plüsst. Ezt is megveszem, és mellé még egy szál vörös rózsát is.
Halkan nyitom ki az ajtót, szerintem már alszik, mert sehol sem ég a villany. Benyitok a szobájába, és látom, igazam volt, békésen alszik. Megállok az ágya mellett a baszott nagy plüssel, a virággal és fülbevalóval. Nincs szívem felkelteni…Fogom a macit és leültetem a fotelbe, és a plüss ölébe rakom a virágot. A piros kis dobozkát lerakom az éjjeliszekrényre és szépen betakarom Mayát. Az ajtóból visszafordulok, és meggondolom magam, a fülbevalót nem most fogja megkapni…zsebre rakom és megyek aludni.
Nyúzottan kelek fel és megyek ki a szobából. Remélem örült a macinak.
Meglepetésemre már nincs itthon. Megint nem vihetem el….beszarás ez a lány. Kezdek megörülni, pedig nem szoktam ilyen lenni szakítás után. Hát igen Maya más mint a többi, akikkel dolgom volt…azt hiszem kezdtem megszeretni…
Suliba éppen, hogy beesek az első órára…néznek is nagyokat, hogy mi van velem, de most mindenkit leszarok….egyik fülemben a fülhallgató, és írom ami a táblán van. Szünetekbe Mayát keresem, de mikor végre megtalálom, az a liba áll meg előttem, aki miatt veszekedtünk…megint simulna hozzám, de teszek egy lépést hátra. Pofátlanul követ és ismét bepróbálkozik….na elborul az agyam…
-Mi a szart képzelsz magadról!? Egyszer már faképnél hagytalak, és van pofád még egyszer próbálkozni, ráadásul akkor, mikor Maya is látja…egy utolsó kurva vagy… - na ezt jól leüvöltöttem, kicsit ki is adtam magamból a feszültséget…
Kikerülöm a csajt és inkább hazahúzok a francba. Szarnak van kedve itt maradni. És mit néznek így!? Most úgy megütnék valakit, komolyan már várom, hogy szóljon be valaki. De sajnos nem akar senki belém kötni…francba…
Otthon fogom magam és bezárkózok a szobámba tombolni egy kicsit. Kicsi kupit csináltam a szobámban….de jobb…határozottan jobban vagyok. Kimegyek a nappaliba tv-t nézni, nem sokra rá hallom, hogy Maya is hazaért. Köszön és megy a szobájába. Ezt nem bírom…miért kell kerülnie?? Utána megyek és kicsit szíven üt amit látok. Pakol a bőröndjébe. Miért? Minek? Hova készül?
-Mit csinálsz? – kérdezem meg a nyilvánvalót…
-Pakolok…hétvégén költözök, találtam egy lakást…jobb lesz mind a kettőnknek. – válaszol pakolás közben.
-Maya – fordítom magamhoz – nem akarom, hogy elmenj, nem akarom, hogy kerülj, és nem akarom, hogy elfelejts. Vigyázni akarok rád, szeretném, ha mellettem maradnál. Nem tudom mit rontottam el, de szeretném jóvátenni. Tudod mit!? Addig várok rád ameddig szeretnéd. Komolyan! Nem fogok próbálkozni, megvárom, míg te teszed meg az első lépést… - most kiöntöttem a szívem…nem mindennapos alkalom…
-Steve én már…
-Várj, hoztam neked valamit. – odanyújtom neki a kicsi, piros dobozkát.
Döbbenten néz a dobozra, aztán rám. Kezébe adom, és óvatosan kinyitja, mintha félne attól, hogy mi van benne. Mikor kinyitja kicsit csalódott fejet vág. Most mi van?
-Nem tetszik? Kicserélhetem…
-Nem, nem erről van szó, én csak azt hittem….mindegy. Köszönöm.– erőltetett mosoly…mit hihetett? Jajj csak nem, azt….
-Azt hitted, hogy gyűrű? – pirulva bólint egyet. Erre muszáj mosolyognom – És ha az lett volna…és megkértem volna a kezed, igent mondtál volna?
Csókunk végén úgy teszek, mintha megnyugodtam volna, bár még a szívem mindig fél, hogy helytelenül döntöttem. Nem tudom…
-Kihívom a rendőrséget. –szólal meg az ágyon felülve, és így is lett. A rendőrök csakhamar kiérkeznek. Mindent alaposan átvizsgálnak, de még így sem túl kecsegtető a remény, hogy elkapják az illetőt.
-Többet jelen pillanatban nem tudunk tenni. Továbbra is figyeljük az e-mailjeit és a környéken járőr kocsik lesznek. Még kikérdezzük a szomszédokat, hátha láttak valamit. Ha lesz fejlemény, értesítem önöket.
-Köszönjük. –válaszol Steve a rendőrnek, akik hamarosan távoznak is.
Steve-vel a szobában kezdünk rendet tenni. Elég rosszul érzem magam, kimerültem, ezért a pakolás után megkérem őt, hogy menjen ki, mert pihenni szeretnék. Alaposan bezárok mindent, még az ablakokat is megnyitom, hogy biztosan jól be vannak-e zárva. Miután az ellenőrzéssel kész vagyok, letusolok, fogat mosok, beugrom a pizsamámba és irány az ágy. Pár perc múlva Steve kopog az ajtón, legalább is remélem, hogy ő az…
-Jöttem vigyázni rád. –megnyugtató érzés, hogy aggódik értem, és, hogy vigyázni akar rám, ez kedves tőle. Mosolyogva bújik be mellém, én meg szokás szerint zavarban vagyok.
-Igazán semmi…-kezdek bele.
-Naaaa, akkor inkább mondd azt, hogy nem akarsz velem aludni, de azt úgy sem hiszem el. –finoman magához húz, majd egy puszit is ad az arcomra. Talán félreismertem és mégis tud rám várni? Jó lenne. Nem tudok aludni, félelem van bennem, ami nem hagy nyugodni.
-Miért nem alszol baba? –most Steve-t is felébresztettem? Jaj ne…
-Ne haragudj, nem akartalak felkelteni. –mondom neki bűnbánóan.
-Nem keltettél fel. Én sem tudok aludni. De remélem, nem annak a beteg embernek a hülyeségein rágódsz.
-Nem megy ki a fejemből. –válaszolom őszintén.
-Ne félj, én vigyázok rád. –pont ez az, ami aggaszt, hát nem érti?
-Épp ez az…mi van, ha téged is bántani fog?! Nem akarom, hogy miattam essen bajod, azt én…
-Pszt…-ujjait ajkamra téve hallgattat el –Nem félek semmitől, főleg nem egy ilyen műmacsó kis hülyegyerektől. –számra kapok egy puszit, majd átölel, ez kissé megnyugtat, de még mindig féltem.
-Egy valamitől félek, hogy neked bajod esik…-tekintete nyugtatólag hat rám, belepirulok, mikor arcomat cirógatja. Átölelem a nyakát, hogy közelebb bújva viszonozhassam azt acsókot, amit ad. Steve lassan hátrafektet, már épp jó éjszakát kívánnék, mikor a nyakamat csókolja tovább. Egy kicsit furcsán érzem magam, de biztosan csak kedveskedni akar. Vagy mégsem? Keze felsőm alá csúszik, bennem meg megszólal a vészharang, hogy ezt nagyon nem akarom. Nagyon nem! Ijedten fogom le őt, mielőtt tovább mehetne.
-Steve…-hangomon is érződik, hogy nem akarom, hogy folytassa.
-Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni. –egy puszit nyom az arcomra, majd lefekszik mellém. Megvárom, hogy elaludjon, majd gyorsan kiosonok saját szobámba. Az ajtót kettőre zárom, a takarót a fejemre húzom, próbálok minél előbb elaludni. Csalódtam ma benne, azt hittem, hogy nem próbálja meg kihasználni, hogy ilyen sebezhető vagyok. Lassan már nem tudom eldönteni, hogy szeretem, vagy félek tőle…
Reggel korán ébredek, szinte aludni sem tudtam, de próbálok természetes maradni. Reggelit készítek a konyhában, mikor Steve lejön. -Jó reggelt! –mosolygom rá, majd tovább pöszmötölök, hogy ne lásson meg rajtam semmit sem. A nyakamba csókol, de ez most nem esik túl jól, még mindig félek.
-Nem jó egyedül ébredni…-próbálok mosolyogni kijelentésére, és próbálom elhinni, hogy Steve nem olyan, mint aminek mindenki mondja, és amilyennek tegnap látszott.
Reggeli közben kicsit beszélgetünk, sikerül nekem is megnyugodnom. Elmesélem neki, hogy ma be kell ugranom az ügynökségre… Kocsival megyünk a suliba, Steve a kezemet fogva kísér el a bejáratig, amit többen meglepetten figyelnek. Az egyik szünetben a barátnőmmel beszélgetek, mikor Steve hátulról átölel. Megint megijedek.
-Azért ennyire nem vagyok ijesztő. –kapok egy puszit- Egyébként jó, hogy így találkoztunk, ha végeztél, várj meg a kocsinál, sietek.
-De mondtam, hogy be kell mennem az ügynökségre. –mondom neki emlékeztetőül.
-Én meg megígértem, hogy vigyázok rád, úgyhogy elviszlek, és haza is viszlek. –válaszolja kedvesen.
-Köszönöm. –talán Steve mégsem olyan, mint aminek elkezdtem hinni, azt hiszem, mégis csak bízhatom benne. Végül is, nem volt erőszakos, rögtön elnézést kért, sőt óv mindentől, amitől csak lehet. Adok is neki egy aprócska csókot köszönetem jeléül.
-Ja, és aztán elvisszük a kocsit, hogy eltüntessék azt a csúnya karcolást róla. –és, én mit csináljak az agyammal, hogy ne emlékezzem arra, hogy miért kaptad? Jobb, ha ebbe nem megyünk bele… Már azt hittük, hogy elment, mikor mégis visszajön.
-Bocsánat, kicsit szétszórt vagyok, Steve vagyok. –mutatkozik be Lorennek is. Loren is bemutatkozik, Steve egy puszit nyom az arcomra, majd távozik.
Az órák után megint én érek előbb az autóhoz. Már előre félek, hogy kivel és milyen helyzetben fogom látni, valahogy még mindig bennem van a múltkori dolog, de szerencsére ma egyedül érkezik meg. Azt hiszem, kezdik tiszteletben tartani, hogy mi egy pár vagyunk. Vagyis…azt hiszem, hogy azok vagyunk, bár még egyikünk sem mondta a másiknak, hogy szeretlek…
Hamarosan meg is érkezünk az ügynökségre, de Steve kint vár rám inkább, hisz bent nem eshet bajom, ő meg közvetlenül a bejárat előtt áll. Az ügynökségen megbeszéltük, hogy míg le nem zajlódik ez az őrült ügy, kevesebb munkát vállalok majd. Jobb, ha minél kevesebb kép jelenik meg rólam mostanában, hátha ez a pszichopata is elfelejt valamennyire. Viszont az amerikai címlapot én választhatom ki, aminek nagyon örülök. A képek és a szöveg is hasonló, a következő nyárra tervezett kollekció bevezetése a téma, ezért az egyik bikinis képemet választották ki hozzá. Miután megbeszéljük, hogy átnézem, és este átfaxolom, amit én szeretnék, elköszönök és megyek is le.
Hazafelé elmesélem, hogy mi történt az ügynökségen, de mikor az egyik kereszteződésben pirosat kapunk, elhallgatok. Pont egy esküvői bolt mellett álltunk meg, a kirakatban hófehér, csillogó ruha, minden nő legnagyobb álma. Tudatosul bennem, hogy miért nem akarok Steve-vel lenni…A lelkem mélyén tudom, hogy csupán az egyik állomás vagyok a sok közül az ő életében, és, hogy soha nem fog feleségül venni. Hogyan mondhatnám meg neki, hogy csak a nászéjszakán akarom elveszíteni a szüzességem, ha mi addig sosem jutunk el? Még csak azt sem mondta, hogy szeret. Ő még élni akar, nem szeret, és nem vesz el soha. Ennek a kapcsolatnak sem jövője, sem semmi értelme…Valami azt súgja, hogy sosem lesz vége, mégis rég vége van már.
-Maya, miért sírsz? –kérdezi Steve döbbenten, mikor nem tudom visszatartani könnyeimet.
-Csak vigyél haza…menjünk haza…-szipogom. Nem is kérdez többet, csak tovább hajt.
Hazaérve elég nehéz a szemébe néznem, főleg, hogy szakítani akarok vele. Leülünk a kanapéra, feszülten figyelve hallgat, hogy mit akarok mondani.
-Steve, én nem akarok tovább hazudni sem neked, sem magamnak. Ami köztünk van, az…az lehetetlen. Annyira mások vagyunk, én nem az a lány vagyok, akit keresel. –mondom komolyan. Ezúttal próbálok erősnek látszani.
-Ez most hogy jutott az eszedbe? Reggel még nem volt semmi baj. Valaki az iskolában mondott valamit neked? –kérdezi megdöbbenten.
-Senki nem mondott semmit, ezt én gondolom így. És most nem fogok elmenekülni, hanem a szemedbe nézve mondom ki, hogy vége. Mert vége van. A jövő héten keresek magamnak egy másik lakást, hogy egyikünknek se legyen kényelmetlen ez a helyzet. Csak barátok lehetünk…-bizonytalanul nyújtom felé a kezemet, hogy kezet fogjunk, de ő elfordítja az arcát. Látom rajta, hogy dühös, megbántott, de mindkettőnknek így lesz a legjobb. –Hagyjuk…-mondom leeresztve a kezem, majd felállva a szobámba indulok.
-Van valakid? –kiabál utánam. Ránézek, de nem mondok semmit. Talán jobb lesz, ha azt gondolja, hogy van, így nem fog utánam jönni. Minden magyarázat nélkül megyek be a szobába.
Lorent hívom fel telefonon, valakivel beszélnem kell. -Szia, igen én vagyok az. Megmondtam neki, hogy vége…-kezdek bele, majd elmesélem az esküvői ruha keltette félelmeimet is neki.
-És arra sem válaszoltál, hogy van-e valakid? És mi lesz, ha ezt igennek veszi és holnapra már neki is lesz valakije? –kérdezi Loren a túloldalról.
-Ezért akarok elköltözni. Nem akarom látni, hogy csak kihasznált és ilyen hamar túl van rajtam. El kell mennem, és örökre elfelejtenem. Nem kérhetem tőle, hogy csak várjon és várjon, aztán évek múlva vegyen feleségül, mert Steve nem olyan, akitől ezt lehetne kérni. Csak jobban fájt volna, ha ezt tovább húzom. Nem véletlenül kezdett eddig kacér lányokkal, ő azokat szereti. Én egy kis nyuszi vagyok, semmit sem tudok adni neki…semmit…
-És, ha neki az is elég lett volna, hogy szerethet? Arra nem gondoltál, hogy megbeszéld vele?
-Nem elég neki. Tegnap megpróbált…Mindegy is már. Oda jutottam, hogy már jobban féltem tőle, mint szerettem, és már nem voltam boldog, ahogy ő sem lehetett az. De most mennem kell, le akarok pihenni…
-Értem. Hát kisbarátnőm, légy erős! Ha szeret, úgy sem enged el ilyen könnyen, ha meg nem, jobb is így. Holnap reggel érted megyek, ne kelljen egyedül menned, ha Steve nem visz el. Csak csörögj rám, szia…-búcsúzik el Loren, majd én is elköszönök, aztán eldőlök az ágyban.
Vajon most mi járhat a fejében? Csak dühíti vagy fáj is neki? Vagy csak nekem fáj? A párnába fordulva kattog az agyam, hogy vajon jól tettem-e, amit tettem. Stevenek voltak dolgai, amik nem tetszettek, de mindig megvédett, gyengéd volt…hiányzik…
-Ne hívj többé így! Ne hívj sehogy sem! Nem akarom, hogy a szívem még jobban összetörjön, nem akarlak többé szeretni. Én nem leszek az a butuska lány, aki mindent lenyel, csak, mert jobban szeret, mint ahogy őt szeretik. Menj vissza ahhoz a lányhoz, tőle úgy is megkapod, amit én nem adhatok meg. – tudtam, hogy félre fogja érteni a helyzetet….
-Hallgasd legalább meg, hogy mit akarok mondani! – de csak ellök magától.
-Tudom, hogy neked az nem fáj, ha egy lány elhagy, ne is tettesd! Ezt pedig csak azért, hogy valami neked is fájjon… - leveszi a cipőjét és végigkarcolja a kocsi oldalát. Azt a faszom…ez…ez tényleg fájt…
Elszalad és kis fáziskéséssel, de utána futok. Mire utolérem a busz már csukja az ajtókat. Állok és nézek a busz után, majd visszacammogok a kocsimhoz. Megállok mellette és a karcolást vizsgálom. Ez egy vagyon lesz…
Mindenki engem bámul, kezdek ideges lenni…
-Faszt kell bámulni!? Takarodjatok! – üvöltöm el magam dühösen és beszállok a kocsiba.
Hazafele azon gondolkodok, hogy mit mondjak neki, hogy higgyen nekem, de amilyen makacs fogalmam sincs, hogy hinne-e nekem. Leparkolok, még utoljára megnézem a karcolást, elég mély bassza meg…de most fontosabb Maya.
A bejárati ajtó nyitva. Maya mindig bezárja, mi történt? Rögtön a szobája felé veszem az irányt. Az ágyra dőlve sír és a cuccai szanaszét hevernek a földön, az ágyon, mindenhol. A szívem kihagy egy ütemet….mi az isten történt?
-Maya! Bántott valaki? Jól vagy? – kérdezem aggódva, és átölelném, de nem hagyja, kikerül az ölelés elől. Fél tőlem? - Rendben, nem érek hozzád, de válaszolj nekem! – lenéz a földre és megrázza a fejét, csak egy papírt nyom a kezembe.
Mi ez? Elolvasom ami rá van írva és kikerekednek a szemeim. Ezt….ezt nem hiszem el. Ennyire nem lehet beteg egy ember…
-El kell költöznünk… - mondom a cetlit nézve.
-Már nincs olyan, hogy mi! – mondja felállva - Már nem vagyunk együtt, már csak külön te és külön én vagyok. Ahhoz pedig, hogy én hova költözöm, semmi közöd. Amúgy is elmentem volna ebből a megalázó helyzetből. – kiveszi a bőröndjét a szekrényből és elkezd pakolni.
Baba nem lehetsz ennyire buta. Kicsit felkapom a vizet és kitépem kezéből a bőröndöt.
-Nem tudod magad megvédeni, hát nem érted? Azért rohansz a vesztedbe, mert olyat gondolsz rólam, ami nem igaz. – mondom enyhén kiakadva.
-Igen, nem tudtam magam megvédeni a csalódásoktól, amit te okoztál. – de nem csináltam semmit… - Annyira butának éreztem magam, mikor végig kellett néznem, hogy összebújsz azzal a másik lánnyal. Ha nem látsz meg, talán meg is csókolod. Sőt talán meg is tetted már meg ki tudja, még mit… Úgy kértelek, hogy ne bánts…kértem, hogy ne törj össze…Már értem, hogy miért nem mondtad ki, hogy szeretsz. Te csak a testemet szeretted volna. – ez nem igaz. Én…én nem tudom mit mondjak, hogy győzzem meg, hogy nem csak meg akarom dugni, ezért megpróbálom megcsókolni, de felpofoz.
-Nagyon megváltoztál… - mondom döbbenten az arcomat fogva.
-Te tetted ezt velem, mert…mert megcsaltál… - hogy mit csináltam? - Megvédtelek, mikor reggel a barátnőim azt mondták, hogy vérbajos vagy, mert mindenkivel összefekszel, meg, hogy majd erőszakoskodni fogsz velem, ha nem akarom. Hittem benned, elhittem, hogy értem megváltozol. Nem zavart a macsóság, ha mellette hűséges vagy, de így… - miért néz mindenki egy állatnak!?
Kiveszi bőröndjét a kezemből és pakolna tovább. Nem fogsz elmenni, anélkül, hogy nem hallgatnál meg….derekánál fogva rántom az ágyra és fogom le.
-Mit tudnak ők erről? Nem vagyok beteg, mindig használok óvszert. Ha meg erőszakoskodni akartam volna, azt tegnap este megtettem volna. – mondom őszintén.
-Hazudsz. Minden szavad hazugság, már nem tudok hinni neked. – hisztisen kezdi ütögetni mellkasom, de nem engedem el.
-Ne menj el, hisz ezt egyikünk sem akarja… - mondom mikor már kicsit lenyugszik - Egész nap rólad meséltem, ha nem hiszed, kérdezd meg…Az a lány meg csak egy közönséges liba volt, de nem érdekelt. Te érdekelsz. Nem fogok hazudni, majd megvesztem, annyira kívántalak az ágyban, de tisztellek annyira, hogy ne lépjek, ha te nem akarod. Hogy bizonyítsam be? – végigsimogatom gyengéden a nyakát, és komolyan nézek a szemébe. Kérlek, higgy nekem…
-Miért használsz ki? Miért bántasz? – nenene…szájára rakom ujjamat, így csitítva el.
-Nem azt akarom, hogy megadd magad, vagy, hogy beletörődj, hanem, hogy elhidd, amit mondtam. – látom, hogy kattog az agya, hogy nem tudja mit csináljon. Gyerünk baba, nézz a szemembe, nem hazudok, nem is tudnék neked…
-Steve, én… - rendben…hisz nekem…nem kellenek a szavak. Finoman megcsókolom, és viszonozza.
Boldogan csókolom tovább, kis idő múlva megszakítom a csókot. Mosolyogva nézek rá és simítok végig az ajkain és hintek rá egy apró puszit. Kicsit lenyugodva bújik hozzám. Most mit csináljunk? Ez így nem mehet tovább…mi van ha legközelebb már Mayában is kárt tesz? Ebbe belegondolni is szörnyű.
-Kihívom a rendőrséget. – mondom felülve az ágyon.
Megérkeznek az okosok, és elkezdik felmérni a terepet. Annak az elmebetegnek az üzenetét elviszik bizonyítéknak, és még pár széttépett ruhadarabot is, hátha találnak rajta ujjlenyomatot. Jó lenne. Minket is kikérdeznek, de sokat nem tud mondani egyikünk sem.
-Többet jelen pillanatban nem tudunk tenni. Továbbra is figyeljük az e-mailjeit és a környéken járőr kocsik lesznek. Még kikérdezzük a szomszédokat, hátha láttak valamit. Ha lesz valami fejlemény, értesítem önöket. – mondja a rendőrfőnök.
-Köszönjük. – köszönöm meg a rendőrnek, és elhagyják a házat.
Bemegyünk Maya szobájába és elkezdünk rendet rakni. Hát a széttépett ruhákkal nagyon nem tudunk mit kezdeni, azok mennek a kukába. De ahogy elnézem, azok a ruhák vannak szétszaggatva, amikben én is láttam, vagy érintetem. Ez az ember beteg. Minden elrendezve, a bőrönd is visszakerül a szekrénybe szerencsére.
Megkér, hogy menjek ki a szobából, mert szeretne lefeküdni, elég volt mára az izgalomból. Elmegyek letusolni és magamra kapva az alvós gatyámat átcsoszogok Maya szobájába. Most bekopogok, nehogy megint olyan zavarban legyen mint reggel. Jön is a válasz, hogy bemehetek.
-Jöttem vigyázni rád. – mosolygok rá és bebújok mellé az ágyba.
-Igazán semmi… - ahha, semmi szükség rá mih!? Kis pirulós…
-Naaaa, akkor inkább mondd azt, hogy nem akarsz velem aludni, de azt úgyse hiszem el. – vigyorgok rá, és magamhoz húzom.
Adok egy puszit az arcára és próbálok aludni, de nem nagyon megy. Tegnap könnyebb volt, mert rohadt álmos voltam. De most….egy hülye mazochista vagyok. Legszívesebben magam alá gyűrném, de inkább elhessegetem ezeket a gondolatok a fejemből…
Elkezd mocorogni és a hátára fekszik, látom nem alszik.
-Miért nem alszol baba? – kérdezem felkönyökölve.
-Ne haragudj, nem akartalak felkelteni.
-Nem keltettél fel. Én sem tudok aludni. De remélem nem az a beteg ember hülyeségin rágódsz.
-Nem megy ki a fejemből. – mondja lesütve a szemét.
-Ne félj, én vigyázok rád. – próbálom nyugtatni nem sok sikerrel. Ideges ül fel és kezd bele mondandójába.
-Épp ez az…mi van ha téged is bántani fog!? Nem akarom, hogy miattam essen bajod, azt én…
-Pszt… - rakom ujjam az ajkaira – Nem félek semmitől, főleg nem egy ilyen műmacsó kis hülyegyerektől. – adok egy puszit az ajkaira és átölelem. – Egy valamitől félek, hogy neked bajod esik…
Elengedem és szemébe nézek. Végigsimítom arcát, és megcsókolom. Nyakam köré fonja kezeit és viszonozza csókomat. Nyelvemet finoman húzom végig ajkain, így nyerve bebocsájtást. Félénken viszonozza a nyelvjátékomat, kicsit bele is nyögök a csókba és a hátára fektetem. Nyakát kezdem csókolgatni, míg egyik kezem fölsője alá téved. Ijedten fogja meg kezemet.
-Steve…. – szól rám.
-Ne haragudj. – mondom kicsit kapkodva a levegőt – Nem akartalak megijeszteni… - adok arcára egy puszit és lefekszek mellé.
Reggel, mikor felkelek nincs mellettem. Kimegyek a szobából, kicsit durcásan és látom, babám a konyhában csinál valami kaját.
-Jó reggelt! – köszönt mosolyogva és visszafordul a tűzhelyhez.
Mögé lépek és belepuszilok nyakába.
-Nem jó egyedül ébredni… - morgok a nyakába, mire csak mosolyog.
Ez ilyen vicces? Leültet az asztalhoz és elém rakja a kaját, hogy egyek, és leül mellém. Ad egy puszit és elkezdünk enni. Felvetem az ötletet, hogy mi lenne, ha ma suli helyett inkább elmennénk neki új cuccokat vásárolni, de nem megy bele, meg suli után be kell mennie a modellügynökséghez.
Leparkolok a suli parkolójában és mindenki meglepetten néz ránk, hogy együtt jöttünk meg és kézen fogva megyünk a suli felé. Mit kell így nézni!? Mi ilyen meglepő? A bejáratnál megint el kell válnunk egymástól…
Egész nap tiszta happy vagyok. Ismételten minden haveromnak csak róla tudok beszélni. Lehet már unják, de nem baj. Egyik szünetben meglátom valami csajjal beszélget. Odasettenkedek a háta mögé és átölelem. Kicsit összerezzen ijedtében.
-Azért ennyire nem vagyok ijesztő. – vigyorgok rá és adok neki egy puszit – Egyébként jó, hogy így találkoztunk, ha végeztél várj meg a kocsinál, sietek.
-De mondtam, hogy be kell mennem az ügynökségbe. – mondja döbbent pofival.
-Én meg megígértem, hogy vigyázok rád, úgyhogy elviszlek, és haza is viszlek.
-Köszönöm. – mosolyog rám és kapok egy csókot. Ez meglepett, de jól esett.
-Ja, és aztán elvisszük a kocsit, hogy eltüntessék azt a csúnya karcolást róla. – nézek rá egyik szemöldökömet felvonva.
Rohanok is tovább az órámra…de…jajj de bunkó vagyok, be se mutatkoztam a barátnőjének. Visszamegyek hozzájuk.
-Bocsánat, kicsit szétszórt vagyok, Steve vagyok. – mutatkozok be a barátnőjének.
Illedelmesen ő is bemutatkozik és egy puszit nyomva kicsim arcára megyek tovább.
Áhh már megint ő ért a kocsihoz előbb. Hogy csinálja? Pedig siettem, mindenkit lekoptattam…nah mindegy. Kinyitom neki az ajtót és elnavigál az ügynökséghez.
-Jó reggelt álomszuszék! –mondja Steve miután csókjaival sikeresen felébreszt. Érzem, hogy arcom már most ég, pedig csak most kezdődik a nap.
-Jó reggelt! –köszöntöm én is, miközben úgy nyújtózkodom, ahogy a lusta cicák szoktak.
-Gyere baba készülődni, mert elkésünk. –mondja kipattanva az ágyból, amit igazán nem tudok mire vélni. De én még álmos vagyok, aludni szeretnék, ezért másik oldalamra fordulok.
-Még egy kicsit…-nyüszögöm neki, de nem sokat érek el vele. Leülve mellém, húzza le a takarót.
-Maya…gyere, mert elkésel…és én is…-hagyom, had mondja csak, én akkor sem kelek fel.
Az oldalamon simít végig, majd hátamra fektet. Először kicsit megijeszt vele, de aztán már csak inkább durcis vagyok. Ezt enyhítve kapok egy csókot, majd el is megy fürdeni.
Míg Steve fürdik, addig én átmegyek a saját szobámba, hogy a fürdőszobámban lezuhanyozhassak. Miután elkészülök a fürdőszobai dolgokkal, a hálóba megyek, hogy felöltözzem. Már épp a felsőmet venném fel, mikor Steve kopogás nélkül benyit. Magamhoz kapom minden ruhámat, hogy minél többet takarjon. De Stevet ez nem zavarja, közelebb jön.
-Már láttalak fehérneműben, nem emlékszel? Segítsek felöltözni? –ez a halk suttogás, ez a közelség azt sugallja, hogy inkább vetkőztetni szeretne, amit én nem szeretnék.
-N…nem…-kínosan nevetni kezdek és olyan gyorsan felöltözöm, ahogy csak lehet. Sminkelés után el is indulunk az iskolába, bár kicsit félek, hogy ki mit fog ehhez szólni…
Megérkezve kicsit olyan érzésem van, hogy mindenki utál minket…a lányok engem, mert Steve-vel vagyok, a fiúk Stevet, hogy velem van…
Mivel máshol van óránk, a bejáratnál elköszönünk egymástól és ki-ki megy a saját dolgára. Pár lány a nap folyamán ugyan figyelmeztet, hogy csalódni fogok, de eldöntöm, hogy aggódásukat félreteszem és csakis magamnak hiszek, vagyis megpróbálok megbízni Steveben.
Az órák után sietek a parkolóba, mert úgy volt megbeszélve, hogy a kocsijánál találkozunk. Csak várom és várom, hogy mikor bukkan fel. Mindenre számítottam csak arra nem, amit meglátok. Összebújva áll pár méterre tőlem egy lánnyal. Még csak tegnap óta vagyunk együtt, de már most bolondnak néz, jót nevet rajtam. Talán én nem suttogok olyan mocskos dolgokat a fülébe, amikhez hozzászokott, de azt hittem, hogy így is elfogad. Minden iránta táplált tiszta érzésem, mintha csak egy pillanat alatt bemocskolódna. Csak akkor lép el a lánytól, mikor meglát…Gyáva alak…
-Szia baba! –átölel, de én eltolom.
-Ne hívj többé így! Ne hívj sehogy sem! Nem akarom, hogy a szívem még jobban összetörjön, nem akarlak többé szeretni. Én nem leszek az a butuska lány, aki mindent lenyel, csak, mert jobban szeret, mint ahogy őt szeretik. Menj vissza ahhoz a lányhoz, tőle úgy is megkapod, amit én nem adhatok meg. –elindulnék, de nem enged.
-Hallgasd legalább meg, hogy mit akarok mondani! –de én erre csak megint ellököm.
-Tudom, hogy neked az nem fáj, ha egy lány elhagy, ne is tettesd! Ezt pedig csak azért, hogy valami neked is fájjon…-leveszem a cipőmet, és a sarkával karcolom végig kocsijának az oldalát. Gyerekes bosszú, de legalább így neki is lesz némi kára a dologból.
Elszaladok előle, hogy ne láthassa mennyire gyenge vagyok, hogy mennyire nagyon összetört. A buszmegállóban éppen csak elérem a buszt, felpattanok rá, hátra sem nézek, hogy Steve esetleg követett-e. Leülök a leghátsó ülésre, fejemet térdeimre hajtom, és sírni kezdek. Elképzelem magam előtt, ahogy visszamegy a lányhoz és együtt nevetnek ki. Életemben nem éreztem még magam ennyire megalázottnak és ennyire magányosnak. Olyan érzés, mintha valaki a mellkasomba nyúlt volna, és kitépte volna a szívemet, mintha csak a lelkem üvöltene a fájdalomtól. Én szerettem őt, tényleg szerettem és hittem neki. Ha más meséli, talán el sem hiszem, de láttam. Összebújt vele, suttogtak, kérette magát az a lány, őt meg nem is zavarta… Egy idősebb hölgy megkérdezi, hogy segíthet-e valamit, de én csak megrázom a fejem, a következő megállón le is szállok, onnantól gyalog megyek.
Hazaérve meglepetés fogad, az ajtó nyitva áll.
-Van itt valaki? –kiabálok be, de nem jön válasz. Az lehetetlen, hogy Steve már itthon lenne, különben sem láttam lent az autóját, de másnak nincs kulcsa. Óvatosan megyek be, benézek minden ajtó mögé, nehogy meglepetés érjen. Sehol senki. Ám a szobámban vár a legnagyobb borzalom… A holmijaim szanaszét dobálva a szoba minden szegletében, a ruháim egy nagy része pedig szétszaggatva az ágyon. Csak egy apró cetli hever a földön, ami mindent megmagyaráz…
„Ne bosszants fel, nem lehetsz másé, tisztának kell maradnod, míg újra nem látlak! Az enyém vagy.”
Zokogva borulok az ágyra, túl sok volt ez nekem mára. Én ezt már nem bírom, összeroppanok a teher alatt…Ekkor érkezik meg Steve.
-Maya! Bántott valaki? Jól vagy? –kérdezi aggódva, és megint csak ölelne, de én összerezzenek és kitérek az ölelése elől- Rendben, nem érek hozzád, de válaszolj nekem! –a földre nézve megrázom a fejem, azt akarom, hogy menjen végre ki, hagyjon ő is békén, ahogy mindenki más. A kezébe nyomom a cetlit, amit az ágyon találtam.
-El kell költöznünk…-jelenti ki, mire én felállok és megvetéssel nézek rá.
-Már nincs olyan, hogy mi! Már nem vagyunk együtt, már csak külön te és külön én vagyok. Ahhoz pedig, hogy én hova költözöm, semmi közöd. Amúgy is elmentem volna ebből a megalázó helyzetből. –kirángatva a bőröndömet a szekrényből, a maradék ruhámat kezdem el pakolni, de Steve kiveszi a kezemből.
-Nem tudod magad megvédeni, hát nem érted? Azért rohansz a vesztedbe, mert olyat gondolsz rólam, ami nem igaz. –úgy láttam rajta, hogy kicsit dühös volt makacsságom miatt.
-Igen, nem tudtam magam megvédeni a csalódásoktól, amit te okoztál. Annyira butának éreztem magam, mikor végig kellett néznem, hogy összebújsz azzal a másik lánnyal. Ha nem látsz meg, talán meg is csókolod. Sőt talán meg is tetted már meg ki tudja, még mit…-egy pillanatra elcsuklik a hangom- Úgy kértelek, hogy ne bánts…kértem, hogy ne törj össze…Már értem, hogy miért nem mondtad ki, hogy szeretsz. Te csak a testemet szeretted volna. –Steve inkább a tettek, mint a szavak embere ez esetben, ezért a mondandóm végén megpróbál megcsókolni, mint legutóbb, mikor épp így sikerült meggyőznie. De most nem hagyom magam, felpofozom.
-Nagyon megváltoztál…-szólal meg arcát fogva.
-Te tetted ezt velem, mert…mert megcsaltál…Megvédtelek, mikor reggel a barátnőim azt mondták, hogy vérbajos vagy, mert mindenkivel összefekszel, meg, hogy majd erőszakoskodni fogsz velem, ha nem akarom. Hittem benned, elhittem, hogy értem megváltozol. Nem zavart a macsóság, ha mellette hűséges vagy, de így…-kitépem a kezéből a bőröndöt, hogy tovább pakoljak. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy megfog a derekamnál, majd maga alá gyűr az ágyon.
-Mit tudnak ők erről? Nem vagyok beteg, mindig használok óvszert. Ha meg erőszakoskodni akartam volna, azt tegnap este megtettem volna. –válaszolja.
-Hazudsz. Minden szavad hazugság, már nem tudok hinni neked. –megpróbálok szabadulni, de sehogy sem megy. Hiába ütögetem a mellkasát, semmit sem érek el vele, hozzá képest túl gyenge vagyok. Megvárja, hogy lenyugodjak kicsit, csak akkor enyhül a szorítás.
-Ne menj el, hisz ezt egyikünk sem akarja…Egész nap rólad meséltem, ha nem hiszed, kérdezd meg…Az a lány meg csak egy közönséges liba volt, de nem érdekelt. Te érdekelsz. Nem fogok hazudni, majd megvesztem, annyira kívántalak az ágyban, de tisztellek annyira, hogy ne lépjek, ha te nem akarod. Hogy bizonyítsam be? –ujjaival megcirógatja a nyakam, mire libabőrös leszek. Steve tényleg fontos, vagy fontos volt nekem az összes hibájával együtt. De nem tudom, hogy hihetek-e neki. A szemébe nézek, be akarom magamnak beszélni, hogy egy olyan férfi tekintete köszön vissza rám, aki fél elveszíteni a szeretett nőt.
-Miért használsz ki? Miért bántasz? –kérdezem szomorúan, mire ő ajkaimra teszi ujjait.
-Nem azt akarom, hogy megadd magad, vagy, hogy beletörődj, hanem, hogy elhidd, amit mondtam. –hihetetlen… Steve honnan tudja, hogy mit akarok hallani? És vajon hihetek neki? Úgy szeretnék, olyan nagy szükségem lenne rá. És, ha a szem a lélek tükre, akkor a szemeivel nem hazudhatott…A lány sem tűrte volna, hogy csak úgy otthagyja, ha van köztük valami. Vagy már csak magamat akarom meggyőzni? Olyan bizonytalan vagyok, de ez főleg miattam van, hisz én nem egy olyan nő vagyok, akikhez szokott, még szűz vagyok, és nem akarom magam csak úgy odadobni…
-Steve, én…-kezdek bele, de ő szavak nélkül is folytatja helyettem egy édes csókkal. Bizalom…ez az, amit meg kell tanulnom…bízni benne…Szeretem őt, kénytelen leszek és akarom is. Átölelem, visszacsókolok. Még a világ is megszűnik körülöttem, a szívem sebeit is begyógyítja ez a röpke pillanat. Biztonság, boldogság…ez az, amit tőle kaphatok?
-Te. – jelenti ki és már menne is. De nem értem…átölelem hátulról, és nem engedem elmenni.
-Miért? Mi bajod van velem? Miért reszketsz, ha ölellek, miért remeg a szád, ha csókollak, ha bajod van velem? – kérdezem a karjaimban tartva.
-Félek… - de mitől? Tőlem? Lassan elengedem és folytatja – Az élet arról szól, hogy ha földre kerülünk, fel kell állnunk, hisz harcolunk mindenért. De mi van akkor, ha te úgy összetörsz, hogy többé nem állok fel? Mit csináljak akkor egyedül, darabokban, a földön fekve? Én nem tudok csak kicsit szeretni, én nem fekszem le valakivel, hogy aztán holnap mással tegyem ezt. Te nem egy ilyen lányt keresel, mint… - elég, ezt nem hallgatom tovább. Kicsit kibillentve egyensúlyából, már a földön fölötte támaszkodva nézek a szemébe.
-Hallgass… - súgom.
-De én még nem fejeztem…
-Nem is fogod, mert nem tudod, hogy miket beszélsz. – kicsit megemelve magamhoz húzom egy csókra.
Próbál ellenkezni, de semmi esélye. Érzem, hogy ugyan úgy akarja, mint én. Már kezdi is feladni az ellenkezést és visszacsókolva simul hozzám. Finom, édes ajkaitól szinte elvesztem a fejem…Karjaimba veszem és elindulok a szobája felé. Most tuti azt gondolja, hogy meg akarom dönteni….ami igaz is, de majd annak is eljön az ideje remélem…
Finoman lerakom az ágyba, és ahogy ránézek ijedt arcára, rögtön elmosolyodom.
-Ne hidd, hogy nem kívánlak ebben a percben is, mert gyönyörű vagy és kívánatos, de nem vagyok olyan állat, mint aminek tartasz… - adok egy puszit a homlokára és saját szobámba megyek.
Gyors zuhany és tente. Nem tudom mennyit aludhattam, de arra ébredek, hogy egy bársonyos, puha kezecske fonódik a derekamra.
-Ma…Maya… - nagyokat nézek, hogy ő van mellettem, bár nem is tudom mire számítottam, ki lesz itt…felé fordulva magamhoz ölelem és gyengéden megcsókolom a nyakát, de elkezd köhécselni….hmm….
-Nem ezért jöttél, igaz? – kérdezem zavartan mosolyogva.
-Hát nem… - tudtam ám csak nem sejtettem… - Csak szeretnék válaszolni arra, amit kérdeztél, ha te is válaszolsz nekem két kérdésre. – a zavart nevetésből hírtelen átvált és komolyan néz a szemembe.
-Hogy leszel-e a barátnőm? – mosolygok rá, kicsit el is kalandoztak a gondolataim, hogy az ágyamban fekszik.
-Igen, arra, de előtte tudnom kell, hogy bízhatok-e benned. Ugye nem fogsz összetörni? Szeretsz? – hát erre szavakban nem tudok válaszolni…még...
-Akarod tudni a választ? Gyere ide… - finoman és hosszan csókolom.
Édesen viszonozza és a csók után nem kérdez semmit, csak hozzám bújik. Ezek szerint meggyőző volt a válaszom. Mosolyogva húzom még jobban magamhoz és megpuszilom a buksiját.
Reggel kicsi cicám még mindig hozzám bújva szuszog. Édes…nézem még egy darabig, aztán az órára pillantva lefagy a mosoly az arcomról…kelni kell….suli van…
Fölé hajolva kis puszikat hintek arcára és nyakára….lejjebb nem merek haladni….Lassan ébredezni kezd és átölelve megcsókolom.
-Jó reggelt álomszuszék. – mosolygok rá elpirult babámra.
-Jó reggelt. – válaszolja és nyújtózik egyet a kezeim között.
Basszus, basszus, basszus….olyan nagyon sexy még ebben a….a nyuszis göncben is hogy inkább elengedem és felállok az ágyból, mielőtt rávetném magam. Lenézek zavarodott tekintetébe, de nem fogom megmondani neki, hogy miért pattantam fel mellőle…
-Gyere baba készülődni, mert elkésünk. – mondom neki felé nyújtva kezemet, hogy segítsek neki feltápászkodni, de elfordul és magára húzza a takarót.
-Még egy kicsit… - dünnyögi a párnába.
Én is aludnék még de doga lesz…és be kell mennem. Leülök az ágyra és lehúzom róla a takarót….összehúzza magát és fekszik tovább.
-Maya….gyere mert elkésel…és én is…. – nem reagál…
Végigsimítok oldalán és hátára fordítom. Durcásan felül én meg odahajolva hozzá adok neki egy puszit. Aztán felállok és elvonulok a fürdőbe. Mikor kijövök, már nincs a szobámban. Gyorsan felöltözök és megyek megnézni hol tart. Benyitok a szobában és egy szál fehérneműben van. Ijedten maga elé kapja a pólóját vagy nem is tudom mijét és piros pofival pislog rám. Mosolyogva közelebb lépek hozzá.
-Már láttalak fehérneműben, nem emlékszel? – súgom fülébe, mire kicsit összerezzen. Még mindig megdermedve áll előttem. Mindjárt elnevetem magam….ennyire nem vagyok ijesztő… - Segítsek felöltözni? – kérdezem mosolyogva.
-N…nem… - nevet zavartan és elkezdi magára kapkodni a ruháit.
Aztán jön az elmaradhatatlan smink és már mehetünk is. Eléggé megnéz minket mindenki, ahogy kisegítem a kocsiból és kézen fogva megyünk be az épületbe. Én büszkén lépkedek mellette mosolyogva és pásztázom a tömeget. Azt hiszem most cicám akaratlanul is szerzett magának pár ellenséget, pusztán azért, mert velem van. Útjaink sajnos elválnak, és megyünk saját óráinkra. Özönlenek is felém a kérdések…
-Ti most jártok? És megdöntötted? Hogy sikerült? – agyament ember….
-Nem vagyok állat, hogy minden lányt elsőre megdugjak. – nézek haveromra kicsit mérgesen.
-Akkor ez tuti csak egy álca, hogy végre beadja neked a derekát, és közben máshova lógatod a pecabotodat… - mondja és leül mellém.
-Te teljesen meghülyültél? – kezd felmenni a pumpa….
-Jajj ne csináld már….te tényleg egy szűz lánnyal fogsz járni, mikor akármelyik lány a suliban szívesen széttenné neked a lábát? - -.-
-Kopj le…hagyj a faszságaiddal. – nem folytatom a beszélgetést mert bezúzott orral menne haza…
A többi órán is megtalálnak. Miért ilyen nagy szám, ha járok valakivel? Miért néz mindenki egy szex őrültnek?
Végre vége a napnak és megyek a parkolóba, Maya már biztos vár rám. Együtt megyünk haza. Út közben egy csaj is rám száll…megállít, hogy beszélni akar velem. Joh, legyen gyereknap, megállok és kicsit közelebb lép hozzám a kelleténél és hozzám simulva súgja a hülyeségeit a fülembe. Hallgatom egy darabig, ahogy felkínálja magát nekem…szemeimet forgatom, de nincsenek rossz ötletei a csajnak….aztán elnézek a csaj válla fölött és megpillantom Mayát az autónál. Enyhén furán néz rám….ugye nem hiszi azt, hogy……ajj faszom. Eltolom magamtól a bigét és közlöm, hogy menjen oda ahova gondolom. Aztán megyek is babámhoz. Kicsit mérgesen topog az autó mellett.
-Szia baba. – átölelem és adnék neki egy puszit, de eltol magától.
Ez rosszul kezdődik….pedig most tényleg nem csináltam semmit….
-Ne sírj baba, majd én vigyázok rád. –olyan kedvesen szól hozzám, és olyan gyengéden ölel, hogy kissé megnyugszom. Steve mellett biztonságban érzem magam, így csakhamar a sírást is abbahagyom. De eddigre már könnyeimtől lett nedves az inge. Nagyon szégyellem magam, pirultan kezdek magyarázkodni.
-Ne haragudj…
-Ugyan már. Mindjárt lecserélem, úgyis van egy ötletem, hogyan segíthetünk ezen a problémán. –arra gondolva, hogy leveszi a felsőjét, megint elpirulok, de aztán megint csak az aggaszt, hogy mi lesz ezzel az egész üggyel.
-Mégis hogyan? –kérdem tőle.
-Elmegyünk a rendőrségre, és elintézem, hogy nyomozzanak kicsit. –válaszolja mosolyogva. Jó tudni, hogy van egy férfi az életemben, aki valóban odafigyel rám, aki megvéd és, aki…Nem, azt nem. Biztosan nem szeret, csak én szeretném ezt hinni…
A rendőrségen sikerül beszélnünk egy illetékes nyomozóval. Megmutatom neki a leveleket, és azt a bizonyos blogot is.
-Sajnálom, de nagyon nem tudunk az ilyenekkel mit kezdeni, mert általában mindig máshonnan vannak küldve a levelek, nem ugyan azt a gépet használják. –szólal meg a rendőr.
-Ember, maga szerint poénból jöttünk el?! Ne mondja már, hogy nem tudnak semmit csinálni! Lopták maguk a diplomát? Azt ajánlom, ugorjon neki és intézkedjen, míg dühbe nem gurulok…-még sosem láttam Stevet ennyire határozottnak és idegesnek, vagy ennyire határozottan idegesnek?
-De uram, értse meg, hogy…
-Maga meg azt értse meg, hogy nem vagyok hajlandó nyugodtan ülni a seggemen, mikor valaki zaklatja a barátnőmet. -micsoda? A barátnőjének nevezett? Hirtelen úgy érzem, hogy a vér a fejembe szökik, mindjárt elájulok, próbálom leplezni zavaromat.
-Teljesen megértem, de…
-Rendben, ha megértette, akkor kezdjen intézkedni! –megdöbbenéssel tapasztalom, hogy Stevet mennyire nem érdekli, hogy épp egy hivatalos személlyel beszél, vagyis inkább kiabál.
-Rendben, csak nyugodjon meg!
-Lenyugszom, ha végre normálisan végzi majd a dolgát. Miután úgy néz ki, hogy minden rendeződik, és figyelni fogják az illetőtől kapott leveleimet, megköszönjük, és hazaindulunk. A kocsiban még mindig az jár a fejemben, amit mondott. Steve bekapcsolja a rádiót, hogy megtörje a köztünk kialakuló kínos csendet.
-Köszönöm. –szólalok meg halkan és hálásan. Sokat jelent nekem, hogy ennyi mindent tesz értem.
-Igazán nincs mit. Remélem, hogy megnyugodtál kicsit. –válaszolja mosolyogva. Bólintok, de nem szólok többet. Steve teszi ezt helyettem is, mikor megérkezünk a lakásba.
-Látom, hogy valamit kérdeznél. Mi lenne az? –megáll előttem, látom, hogy nem fog addig elmenni, míg nem válaszolok.
-Hát csak az, hogy…-most mit mondhatnék? Talán ő észre sem vette, hogy mit mondott, de az én kis szívem még mindig majd kiugrik, ha rá gondolok.
-Igen? –felemeli a fejem, én meg ettől csak egyre jobban zavarba jövök.
-A barátnőd? A rendőrnek azt mondtad, hogy a barátnőd vagyok…-nyüszögöm ki végül, ami eddig szívemet nyomta. Most biztos bolondnak néz…jajj…
-Hát így azért hatásosabb volt szerintem.
-Értem…-tudtam, hogy nem gondolta komolyan…tudtam…
-De nem lenne ellenemre a dolog. Mármint én szeretnék veled járni. –válaszolja. Nagyot dobban a szívem, hisz én nagyon szeretem őt. Csak nézek rá megdöbbent és csillogó szemeimmel, mikor finoman megcsókol. Egy pillanatra igaznak tűnik a tündérmese, hogy Ő és én egy pár lehetünk, de mégsem…Ő Steve, az a Steve, aki csak megdönti és dobja a lányokat. Így is darabokban van a szívem, nem bírnék el többet.
-Mi a baj? –kérdezi, mikor kihátrálok a csókból.
-Te. –válaszolom szomorúan, már újra azon vagyok, hogy menekülőre fogjam, de ezúttal nem enged el. Hátulról ölel át, mozdulni sem tudok.
-Miért? Mi bajod van velem? Miért reszketsz, ha ölellek, miért remeg a szád, ha csókollak, ha bajod van velem? –lehajtom a fejem, nem akarok válaszolni, de látom, hogy nem enged.
-Félek…-az ölelés enyhül, végül elenged. –Az élet arról szól, hogy ha földre kerülünk, fel kell állnunk, hisz harcolunk mindenért. De mi van akkor, ha te úgy összetörsz, hogy többé nem állok fel? Mit csináljak akkor egyedül, darabokban, a földön fekve? Én nem tudok csak kicsit szeretni, én nem fekszem le valakivel, hogy aztán holnap mással tegyem ezt. Te nem egy ilyen lányt keresel, mint…-nem tudom befejezni a mondatot. Steve kibillent az egyensúlyomból, így mindketten a szőnyegre esünk. Most aztán már esélyem sincs elmenni.
-Hallgass…-súgja azon a kellemesen lágy, mégis férfias hangján.
-De én még nem fejeztem…
-Nem is fogod, mert nem tudod, hogy miket beszélsz. –kicsit felemelve magához húz, és úgy csókol meg újra. Próbálom ellökni magamtól, vagy legalább elfordítani az arcomat, de nem sikerül. Egy idő után feladom, ajkaim is megadják magukat, és lassan-lassan visszacsókolok. Igaz, hogy haragudtam Stevere, mikor nem engedett el, de neki lett igaza. Másként nem maradtam volna. Most valahogy jól esik a karjaiban lenni, nem félek, nem kételkedem, csak élvezem. Teljesen össze vagyok zavarodva, már lassan azt sem tudom, hol vagyok, mikor felkap és elindul velem a háló felé. Nem lehet…nem lehet, hogy igazam volt mindvégig. Tudtam, hogy csak a testem kell neki, minden lánnyal ezt csinálja, de azt hittem, hogy én tényleg számítók, és meg akar ismerni. Óvatosan letesz az ágyra, majd fölém hajolva elmosolyodik.
-Ne hidd, hogy nem kívánlak ebben a percben is, mert gyönyörű vagy és kívánatos, de nem vagyok olyan állat, mint aminek tartasz…-egy puszid ad a homlokomra, majd kimegy a szobámból. Én csak nagyokat pislogok utána, válaszra sem volt időm hékás! De…de olyan aranyos volt. Meg sem próbálta kihasználni, hogy most sebezhető vagyok.
Felállva az ágyról a fürdő felé veszem az irányt, mert hossz napom volt, jó lenne már aludni valamit. Felveszem a hálóruhámat, ami egy cuki nyuszis sortból, egy hozzávaló nyuszis, hosszú ujjú pólóból és a nyuszis papucsból áll. Még a hajam is vizes egy kicsit, mikor elindulok, hogy átcsoszogjam Steve szobájába. Lassan nyitom ki az ajtót, nehogy megijesszem őt, de mire átérek, ő már mélyen alszik. -Nyussz…-biggyesztem le ajkaimat szomorú, nyüszögő hang kiadása után. Oda settenkedem az ágyhoz és bebújok mellé. Mikor óvatosan átölelem, megérzem, hogy felül nincs rajta semmi. Már csak ez hiányzott, hogy félmeztelen legyen. Persze, hogy azonnal rákvörös leszek, főleg, mikor már Steve is felébred.
-Ma…Maya…-teljesen ledöbben, hogy maga mellett talál. Felém fordulva húz magához, majd finoman nyakamba csókol. Zavartan köhögni kezdek, mire kínosan elmosolyodik. -Nem ezért jöttél, igaz?
-Hát nem…-nevetek én is zavartan, de haladás, hogy legalább megkérdezte, mielőtt fogdosni kezdett volna. –Csak szeretnék válaszolni arra, amit kérdeztél, ha te is válaszolsz nekem két kérdésre. –nézek ezúttal komolyan a szemébe.
-Hogy leszel-e a barátnőm? –csillannak fel szemei kissé perverz mosollyal.
-Igen, arra, de előtte tudnom kell, hogy bízhatok-e benned. Ugye nem fogsz összetörni? Szeretsz? –zúdítom rá egyszerre kérdéseimet, mire ő még jobban magához ölel.
-Akarod tudni a választ? Gyere ide…-puha ajkai habzsolni kezdik az enyémeket. Tudom, hogy ezzel csak ki akar bújni a kérdés alól, de másfelől ez egy igen csak meggyőző igen. Talán ő sem mer kinyílni? Ha ő is szerelmes, vajon úgy fél, mint én? Mi ez az egész? Mi ez, ami köztünk van? Szerelem? Mindenesetre most a fellegek felett járok, mintha hirtelen minden szebb és jobb lenne, és néma válaszomul, én is csak viszont csókolom. Végre úgy néz ki, hogy most már hivatalosan is együtt vagyunk. Mosolyogva fészkelem magam a karjaiba, hogy aztán szép lassan elaludjak mosollyal az arcomon…
