Egy hatalmas szálloda előtt állunk meg. Azta…Kifizetem a sofőrt és csomagjaimmal együtt bemegyek. Kérek magamnak egy szobát, és már jön is egy srác, hogy felvigyék a cuccaimat. A liftben próbálom megtudni, hogy melyik szobában van Maya, de nem mondja meg. Állítólag nem tudja, de nem hiszek neki. Loren mondta, hogy Maya Londonban nagyon híres, kizárt, hogy ne tudja egy itt dolgozó, hogy melyik szobában van…mindegy. Elfoglalom a szobámat, és rendelek magamnak kaját. Feljön a pincér, kezébe nyomok egy kis borravalót és kikérdezem Mayáról. Elmondja, hogy éppen nem tartózkodik a szállodában. Adok neki még pénzt és mondja, hogy előre láthatóan este érkezik vissza. Na jó próba szerencse…
-Mennyit érne magának, hogy én vihessem be Miss Takahasinak? – elgondolkodva néz rám. Ír nekem egy összeget egy papírra – Rendben. Akkor szükségem lesz egy egyenruhában. Mikor visszaérkezik, és rendel, tegyen egy kitérőt a szobám felé, és akkor kapja meg a pénzt… - bólint egyet és elmegy.
Már csak várnom kell…
Nem tudok a seggemen ülni…egyfolytában járkálok a szobámban és gondolkozok. Itt vagyok, de mit mondjak neki? Mondanak azok, akiket elhagy a menyasszonyuk? Hmm….nem tudom!? Anyám mindig az őszinteségre tanított…hát nem túl sűrűn voltam az a lányokkal, de Mayával igen. Csak őszintén…
Pár óra múlva, kopogtatnak az ajtón. Rögtön nyitom is. Csávókám az ajtó előtt hagyja a kocsit és bejön a szobámba. Kezembe adja a ruhát, átöltözök. Mit ne mondjak, elég hülyén érzem magam ebben, de muszáj lesz, ha látni akarom Mayát. Elmondja, melyik szobában van és hogy menjek oda. Hát megérdemli a pénzét. Odaadom neki, kimegyünk, és ellentétes irányban indulunk el.
Maya szobája előtt mély lélegzetet veszek, aztán bekopogok. Hallom is, hogy beinvitál és bemegyek. Ilyen könnyű lett volna bejutni, ez komoly? Nem valami biztonságos hely…
-Tegye csak le az asztalra, kérem… - hát rendben.
Lerakom, aztán elindulok a hang irányába. Jóval nagyobb lakosztálya van, mint nekem…Meglátom, a tükör előtt fésülködik. Boldogság önti el a szívem, hogy láthatom. Halkan odamegyek hozzá, és szorosan magamhoz ölelem.
-Végre megtaláltalak… - nehezen tudom csak elengedni.
-Steve, mit keresel itt, hogy jutottál be? – kérdezi szembe fordulva velem.
-Lefizettem az egyik pincért, és…de most nem is ez a lényeg. Beszélnünk kell. Szó nélkül mentél el, annyira megijedtem, hogy hol vagy. – át akarom ölelni, de nem hagyja.
-Ne! – szól rám, és elhátrál - El kellett jönnöm, mert úgy éreztem, hogy rád erőltetném csak magam, ha maradnék. Tudom, hogy addig húznád az esküvőt, ameddig csak lehet, és végül nem vennél el. Miért nem engedsz el? – megint ez a fájdalom…
-Mert nem tehetem, mert nem akarom, ahogy te sem… - mondom halkan.
-Meggondoltad magad? Nem fogadod meg Loren tanácsát? – mi?
-Elmondta? – sóhajtok egyet, sejthettem volna - Rájöttem, hogy neked nagyon sokat jelent ez a fogadalom, ha képes voltál Londonig utazni, csakhogy ne találkozz velem.
-Loren jót akart, azt akarta, hogy tudjam, bármire képes lennél értem. De azt is tudta, hogy összetörnék ekkora hazugság alatt, vagyis ezt gondolta. Nem maga a fogadalom jelent sokat nekem, hanem az, akinek tettem. Kislányként sokat voltam a dédnagymamámnál, gyönyörű rózsakertje volt, imádtam a virágok között szaladgálni. Sokat mesélt nekem a dédnagypapámról, aztán mikor nagyobb lettem arról is, hogy mennyire szereti őt. Mindketten szüzek voltak az esküvő előtt, soha egyikük sem érintett mást. Boldogok voltak, olyannyira, hogy egymás nélkül nem volt élet az élet. A dédnagypapámat májusban elvitte egy infarktus, nagyon öreg volt már, a dédnagymamám egy hónapon belül követte őt az örök nyugalomba. Nagy csokorba szedtem rózsát, kivittem a sírjukra, és megfogadtam, hogy én is szűz leszek, míg férjhez nem megyek. Tiszta akartam maradni, mint a rózsák, ahogy ő is hívott mindig…kicsi rózsám…Rájöttem, hogy olyan szép és tiszta szerelmet akarok, amilyen nekik is volt. Ezért ijedtem meg tőled, mert te már közel sem voltál szűz. Áltattam magam, hogy mi lett volna, ha előbb ismersz meg, talán… - egy könnycsepp gördül le az arcán…
-Maya, én… - de leint, hogy maradjak csendben.
-Te más vagy, mint én, és tudom, hogy manapság ez már természetes párok között. De neked több mint természetes, mondhatni rutin. Nem akarok belegondolni jobban ebbe, de tudom, hogy bennem csak csalódnál. Nekem az a természetes, hogy házasság után, neked az, hogy előtt. Tudom, hogy nem akarsz elvenni, mert akkor már rég megfogtad volna a kezemet, és bevezettél volna az első templomba. És tudni akarod, hogy miért jöttem el? Tegnap mondtam le az esküvői ruhámat, a papot újra…Én azt hittem, ha hazajövünk, elveszel feleségül, de nem így lett. Én nem egy akarok lenni a sok közül, hanem az egyetlen. Nekem szükségem van a biztonságra, de melletted ezt nem kapom meg. Talán ha nem lett volna ennyi kapcsolatod, akkor házasság nélkül is érezném, de így…Annyira fáj, ha több lány vágja a fejemhez, hogy milyen veled az ágyban…De én nem tudom, nem is tudhatom, és nem is akarom már tudni. – utálom, hogy a múltam szakít szét minket…Feláll és kinyitja az ajtót - Menj el, és ne gyere vissza többé…Fáj látnom, fáj tudnom az igazságot, fáj éreznem, hogy talán nem is szeretsz…Fájdalmat okozol. Menj el…Kérlek… - odasétálok elé, és a szemébe nézek. Nem…ennek nem lehet így vége…
-Nem…nem megyek haza nélküled! – visszalököm az ajtót, ami kis csapódással csukódik be – Szükségem van rád! – megfogom a kezét.
-Ne, Steve, ne kínozz tovább… - mondja könnyes szemekkel és kirántja kezét az enyémből.
-Csak hallgass végig kérlek. Nem azért repültem utánad, mert utazgatni volt kedvem, Azért jöttem, hogy elmondjam mennyire szeretlek, és el akarlak venni feleségül. Nézd, a gyűrű azóta az ujjamon van, mióta felhúztad. – letörlök egy könnycseppet az arcáról – Maya, te megváltoztattál, megtanítottál szeretni. Mikor beköltöztél hozzám, tényleg csak le akartam feküdni veled, de már nem így van! Most bármit megadnék azért, hogy átölelj, vagy csak megcsókolj…nem kéne több, csak hogy mellettem legyél. Mikor hazamentem a szüleimtől és csak egy levél várt a gyűrűvel, iszonyú fájdalom mart belém. Féltem elolvasni, mert tudtam, hogy elmentél…végül elolvastam és majdnem sírtam. Összetörted a szívemet. De most azért vagyok itt, hogy begyógyítsuk egymás sebeit. Szeretlek! És ezt nem csak úgy a levegőbe mondom. Soha nem szenvedtem ennyit valaki miatt, mint az utóbbi két napban. Nem tudok nélküled élni! Veled akarok lenni!
Magamra emelem a tekintetét. Rengeteg minden járhat most a fejében. Sok mindent látok a szemében, de ami nagyon nyugtalanít, hogy félelmet is látok. Nem akarom, hogy féljem tőlem. Azt akarom, hogy boldog legyen…Velem.
Nem jön válasz, úgyhogy én kezdek el megint beszélni.
-Én…fogalmam se volt, hogy már most esküvőt szeretnél. A suli után, csak egy ötlet volt, elmondhattad volna, te mit szeretnél. Talán csak kicsit…megijedtem ettől az egésztől azért terveztem akkorra. Eddig az esküvő nekem egy idegen fogalom volt. Nem arról van szó, hogy nem akarlak elvenni, csak adj egy kis időt, míg felfogom, hogy a feleségem leszel. És azért nem kell siettetni az esküvőt, hogy ne szegd meg a fogadalmadat. Mondtam, hogy várok rád, mert rád érdemes várni, tiszteletben tartom a Mamádnak tett ígéretedet. – végig simítom az arcát.
-Akkor minek kellett óvszer, mikor elutaztunk? – honnan tudja, hogy volt nálam…mindegy, nem ez a lényeg.
-Nálam mindig van, most is van egy a pénztárcámban. Ezen ne akadj fenn kérlek…nyár óta a táskámban van egy doboz. A srácokkal elutaztunk és vettem. Nem azért volt nálam, mert le akartalak teperni. Ugye nem gondoltad, hogy képes lennék bántani téged? Mert nem tudnálak…szeretlek! – megfogom kezét, és közelebb húzom magamhoz.
Egy puszit adok az arcára, és átölelem. Viszonozza az ölelésemet, hallom kis szipogását, csak nem sírsz baba!? Belecsókolok a nyakába és erősebben magamhoz szorítom.
-Soha többet ne csinálj ilyet. A szívbajt hoztad rám! Ha valami baj van, inkább beszéljük meg. – könnyes szemekkel biccent egyet.
Lesimítom arcáról kibuggyanó könnycseppjeit. Közelebb hajolok hozzá, és ajkaira adok egy puszit, nem ellenkezett, ezért finoman meg is csókolom. Annyira szeretem!!
Maradhatok a szobájában az este, és sokat beszélgetünk. És megengedi, hogy vele aludjak. Bebújunk az ágyba, végre levehettem magamról ezt az idétlen egyenruhát, bár Maya szerint jól áll, nekem nem jön be. Magamhoz ölelem és most már nyugodtan alszunk.
Reggel megszólal az ébresztőt és mielőtt még Maya felébredne, lenyomom. Jobb ébresztőm van ennél… elkezdem puszilgatni arcát, nyakát, és mikor felébred, megcsókolom.
-Jó reggelt kicsim. – puszilom meg az orrát.
-Jó reggelt. – köszönt ő is és az órára néz – Nekem készülődnöm kell. – mondja és felpattan az ágyból.
-Hova mész? – kérdezem szomorúan.
-Fotózásra. – ohh…
-Én azt hittem, ma együtt leszünk… - hát nem jött össze.
-Sietek vissza. – visszajön hozzám a készülődés közben, és ad egy puszit.
-És mi lenne, ha veled mennék? Úgy se láttam még ilyen fotózást…
-Ahhoz nagyon gyorsan el kéne készülnöd.
-Rendben, - pattanok fel, és magamra veszem a nacit meg az inget ebből a szar egyenruhából – lent találkozunk. – kap egy puszit és rohanok a szobába.
Felveszek egy farmert és egy sokkal jobb inget, mint ami eddig volt rajtam, fürdőben még egy kis készülődés, és megyek is le. Maya már a szálloda előtt van, upsz…lassú voltam? Hátulról átölelem és adok egy puszit az arcára. Jön egy limuzin és az visz minket. Ez tök poén…vajon Miamiban miért nem ilyen befutott modell?
Megérkezünk, nem tudom hova…valami épület elé. Bemegyünk, bemutat a fotósnak, meg még valakinek, de fingom nincs, hogy ő kicsoda. A laptopon nézi, velem együtt, hogy milyen képek születnek. Nagyon kis fasza készülékek vannak. A fényképezőgép kapásból csatlakoztatva van a laptophoz, és akárhányszor kattint, automatikusan jelenik meg. Nekem is kell ilyen…
Még nem láttam élőben ilyet. Megy a tv-ben valami Topmodell leszek vagy mi a tököm, abból láttam egy-két részt…azt is csak azért néztem meg, mert kíváncsi voltam mit csinálhat Maya…de most élőben látom…
Nagyon profi, mindig jól eltalálja a pózt és a tekintete néhány fotónál nagyon vadító. Megint letaglóz, mint a fehérnemű bemutatónál, hogy itt milyen erős jellem tud lenni, a való életben meg milyen félénk. Ez a kettőség nagyon tetszik…
Vége a fotózásnak és elmondom Mayának mennyire tetszett, és hogy milyen ügyes volt. Megáll előttünk a limuzin, de nekem lenne egy jobb ötletem, ha babám is benne van…
-Nem mutatod meg nekem Londont? Még nem jártam itt. – mosolygok rá.
Már két napja, hogy eljöttem. Azóta már egy fotózáson is túlestem, adtam egy sajtótájékoztatót, sőt Hugh Hefnerrel is beszéltem, aki szeretné, ha a júniusi címlaplány én lennék. Persze szigorúan csak is bikinis képekről lehet szó, de ezt ő is tudja, nem először fogok az újságban szerepelni.
Reggel ködös napra ébredek, semmit sem látni a városból, még így a legfelső emeleten sem. Kezembe veszem a mai újságot, címlapon van, hogy itt vagyok, sőt azok a képek is, amiket rólam és Steveről készítettek.
-Steve... –a szívem most is elszorul, ha csak a képeket nézem, mint mindig, ha Stevere gondolok. Annyira fáj, hogy ő nem szeretett úgy, ahogy én szerettem őt. Már biztosan valaki mással van, belőlem pedig már rég kigyógyult. Mégis…a szívem mélyén, a legmélyén azt érzem, hogy neki is ennyire rossz, és, hogy ő is szenved.
De nincs időm tovább ezen gondolkodni, el kell itthonról mennem egy megbeszélésre…
Későn érek csak haza, egy fax fogad az asztalomon. Loren írt. Elképedve olvasom, hogy mit tanácsolt Stevenek, és, hogy ide fog jönni. Az egyik felem dühös, mert nem képes békén hagyni, de a másik, ami sokkal mérvadóbb, alig várja, hogy újra vele legyek. Nem tudom, össze vagyok zavarodva, és csak az jár az eszembe, hogy elmeneküljek. Viszont, ha ez igaz lenne, akkor már itt lenne. Biztosan meggondolta magát…
A fürdőből jövök ki, mikor valaki kopogtat az ajtón. Biztosan a vacsorám jött meg. Ideje volt, mert ma még enni sem volt időm a nagy rohanásban, már nagyon éhes vagyok.
-Jöjjön csak be! –kiabálok ki, majd a távirányítóval feloldom az ajtó zárját. –Tegye csak le az asztalra, kérem…-mondom, miközben a hajamat fésülöm. Hirtelen egy erős férfikéz öleli át a derekamat, felnézek a tükörbe és Steve az, pincérnek öltözve. Szemeim könnybe lábadnak, nem sok hiányzik hozzá, hogy elsírjam magam.
-Végre megtaláltalak…-olyan erősen szorít, alig bírok kiszabadulni és felállni.
-Steve, mit keresel itt, hogy jutottál be? –kérdezem rémülten, de nem azért, mert tőle félek, hanem attól, hogy megint elgyengülök.
-Lefizettem az egyik pincért, és…de most nem is ez a lényeg. Beszélnünk kell. Szó nélkül mentél el, annyira megijedtem, hogy hol vagy. –próbál átölelni, de nem engedem.
-Ne! –szólok rá az ölelés miatt, odébb megyek. –El kellett jönnöm, mert úgy éreztem, hogy rád erőltetném csak magam, ha maradnék. Tudom, hogy addig húznád az esküvőt, ameddig csak lehet, és végül nem vennél el. Miért nem engedsz el? –szomorúan nézek rá.
-Mert nem tehetem, mert nem akarom, ahogy te sem…-feleli csendesen, de már meg sem próbál átölelni. Körülnézek, de sem ital, sem gyógyszer nincs nála…Furcsa…
-Meggondoltad magad? Nem fogadod meg Loren tanácsát? –nézek rá kérdően.
-Elmondta? –nagyot sóhajt- Rájöttem, hogy neked nagyon sokat jelent ez a fogadalom, ha képes voltál Londonig utazni, csakhogy ne találkozz velem.
-Loren jót akart, azt akarta, hogy tudjam, bármire képes lennél értem. De azt is tudta, hogy összetörnék ekkora hazugság alatt, vagyis ezt gondolta. Nem maga a fogadalom jelent sokat nekem, hanem az, akinek tettem. Kislányként sokat voltam a dédnagymamámnál, gyönyörű rózsakertje volt, imádtam a virágok között szaladgálni. Sokat mesélt nekem a dédnagypapámról, aztán mikor nagyobb lettem arról is, hogy mennyire szereti őt. Mindketten szüzek voltak az esküvő előtt, soha egyikük sem érintett mást. Boldogok voltak, olyannyira, hogy egymás nélkül nem volt élet az élet. A dédnagypapámat májusban elvitte egy infarktus, nagyon öreg volt már, a dédnagymamám egy hónapon belül követte őt az örök nyugalomba. Nagy csokorba szedtem rózsát, kivittem a sírjukra, és megfogadtam, hogy én is szűz leszek, míg férjhez nem megyek. Tiszta akartam maradni, mint a rózsák, ahogy ő is hívott mindig…kicsi rózsám…Rájöttem, hogy olyan szép és tiszta szerelmet akarok, amilyen nekik is volt. Ezért ijedtem meg tőled, mert te már közel sem voltál szűz. Áltattam magam, hogy mi lett volna, ha előbb ismersz meg, talán…-elcsuklik a hangom, könnycseppek gördülnek le az arcomon.
-Maya, én…-intek neki, hogy most maradjon csendben, be akarom fejezni.
-Te más vagy, mint én, és tudom, hogy manapság ez már természetes párok között. De neked több mint természetes, mondhatni rutin. Nem akarok belegondolni jobban ebbe, de tudom, hogy bennem csak csalódnál. Nekem az a természetes, hogy házasság után, neked az, hogy előtt. Tudom, hogy nem akarsz elvenni, mert akkor már rég megfogtad volna a kezemet, és bevezettél volna az első templomba. És tudni akarod, hogy miért jöttem el? Tegnap mondtam le az esküvői ruhámat, a papot újra…Én azt hittem, ha hazajövünk, elveszel feleségül, de nem így lett. Én nem egy akarok lenni a sok közül, hanem az egyetlen. Nekem szükségem van a biztonságra, de melletted ezt nem kapom meg. Talán ha nem lett volna ennyi kapcsolatod, akkor házasság nélkül is érezném, de így…Annyira fáj, ha több lány vágja a fejemhez, hogy milyen veled az ágyban…De én nem tudom, nem is tudhatom, és nem is akarom már tudni. –felállok, és az ajtóhoz sétálok. Kinyitom.
-Menj el, és ne gyere vissza többé…Fáj látnom, fáj tudnom az igazságot, fáj éreznem, hogy talán nem is szeretsz…Fájdalmat okozol. Menj el…Kérlek…-úgy érzem, hogy kiszakad a mellkasomból a szívem, fizikailag fájt ezt kimondanom, de már megtettem. Boldogabb lesz egy hozzávaló lánnyal, nem közösítik majd ki, mert egy szűzlány kellett neki, aki mindentől és mindenkitől fél. Ő érdemel jobbat nálam, nem én nála…
-Steve, ezt még komolyan kérded? Hát persze, hogy igen! – feleli mosolyogva.
Letérdel elém és egy édes csókot kapok tőle. Megfogom kezét és felhúzom rá a gyűrűt, és ugyan ezt csinálja ő is. Csak mosolygunk. Most tudatosul bennem, ahogy rajtunk van a gyűrű, hogy a menyasszonyom, és határozottan jó érzéssel tölt el.
Útban a szüleimhez, megemlítem neki, hogy tengerparti esküvőt szeretnék. Azt hittem nem fog tetszeni neki, de úgy tűnik neki is tetszik az ötlet. Már el is képzeltem…gyönyörű fehér ruhában jön a széksorok között hozzám…biztos szép lesz.
Megérkezünk, kiszállunk a kocsiból és egy sereg fotós jelenik meg és csak úgy villognak a vakuk…mi a franc? De hamar megkapom a kérdésemre a választ, igaz kérdések formájában, de legalább tudom mi ez a nagy felhajtás. Kérdésekkel bombázzák Mayát, velem kapcsolatosan. Mi az hogy állapotos? Uram Isten, milyen képzelőerejük van ezeknek a piócáknak…Az egyikük megfogja Maya karját, hogy válaszoljon neki. Na, azért tudhatná hol a helye…
-Ne nyúljon a menyasszonyomhoz! – ellököm az újságírót, és magamhoz ölelem Mayát.
Na jó így sosem fogunk bejutni anyámékhoz…az ölembe kapom és félrelökve mindenkit, beviszem a házba.
-Köszönöm szerelmem! – ölel magához, miután leraktam az előtérben.
-Ezen nincs mit megköszönnöd. – magamhoz ölelve csókolom meg hevesen.
Szüleim krákogására hagyjuk abba a csókolózást. Maya zavartan mutatkozik be. De nem kéne ennyire zavarban lennie, ezt nálam már megszokták…
Nagyon tetszik nekik Maya, helyes, az első lány aki tetszik nekik. Mondjuk meg tudom érteni…ebéd közben beszélgetünk, és nagyon jól el vannak Mayával. Akkor hozzuk szóba ezt az esküvőt. Elújságolom, hogy eljegyeztük egymást. Először döbbenet, de ez inkább csak amiatt van, mert soha nem volt egy hosszú távú kapcsolatom se és most esküvőről beszélek. De anya nagyon boldog, hogy végre találtam egy lányt akit szeretek. Apa meg már ugrik is arra a kérdésre, hogy mikor akarunk összeházasodni. Na igen erről még nem beszéltünk. De akkor mondom az én verziómat, meglátjuk mit szól hozzá Maya.
-Úgy gondoltam, hogy a suli után. – apu megértően bólogat, anya meg rémülten néz Mayára.
-Maya, jól vagy? Nagyon elsápadtál. – kérdezi aggódva anyám.
-Igen, jól vagyok, csak kicsit elszédültem. Biztosan a vérnyomásom. Bocsánat, de én most inkább hazamennék…Steve, te nyugodtan maradj csak. Óh, és kitalálok… - de hát…eddig sose volt baj a vérnyomásával, mi lett vele?
Kirohan az előszobába, én meg követem, kicsit aggódom.
-Maya, nem akarod, hogy veled menjek? – kérdezem, tényleg nagyon sápadt.
-Nem. Maradj… - vágja rá.
Adni akarok neki egy búcsúcsókot, de kitér előle, és arcomra ad egy puszit. Na most vagy valami baj van, vagy csak nem akarta, hogy a szüleim lássák, hogy megcsókolom. Kis szégyenlős…
Visszamegyek a szüleimhez, és megnyugtatom őket, hogy nincs semmi baj. A taxival hazamegy, és lepihen. Legalábbis remélem…
Tovább beszélgetünk az esküvőről. Mondom nekik, hogy tengerparti esküvőt szeretnék. Meg se lepi őket, hisz tudják, hogy imádom a tengert és a partot. Elmondják, hogy mennyire örülnek, hogy végre „benőtt a fejem lágya” és egy ilyen szép és értelmes lányt találtam. Igen erre én is büszke vagyok. Nagyon szeretem. Erről jut eszembe. Lassan mennem kéne, meg kell néznem mi van Mayával.
Elköszönök a szüleimtől, persze adjam át Mayának az üdvözleteiket. Tényleg megkedvelték…
Nagyon jókedvűen nyitok be és indulok babám szobája felé. Nem akarok kiabálni, hogy megjöttem, biztos alszik szegénykém. De azért kíváncsi lennék, hogy mitől lett ilyen rosszul. Benyitok a szobába, de sehol senki, a fürdő ajtaja nyitva szóval nincs bent…Átmegyek az én szobámba, de ott sincs senki. Megnézem az erkélyemen, ott sincs, körbejárom az egész lakást, de nincs sehol. Rögtön a telefonom után nyúlok és próbálom hívni. Nem veszi fel…hosszan csörög de nem veszi fel…mi a…
Leteszem a telómat az éjjeliszekrényemre és akkor látok meg egy papírtekercset, rajta a gyűrűvel…neeee…nem akarom. Ugye nem ment el…mondd, hogy nem…Félve veszem a kezembe a levelet és kezdem olvasni. „…nem sikerülne…”, „…nem teljesülhető álmaim…Ég veled…”.
Nem értem…teljesen össze vagyok zavarodva. Reggel még boldogan mondott igen, most mi változott?? Leeresztem kezemet és csak bámulok magam elé. Most mit csináljak? Azt se tudom hova mehetett…érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben…de eszembe jut Loren, az egyik barátnője. Neki meg van a száma…már tárcsázom is. Kicsöng néhányat, aztán beleköszön.
-Szia…Steve vagyok. Mayának a… - nem tudom befejezni, mert közbevág.
-Tudom ki vagy. Mit akarsz? – huhh…kb olyan a hangneme, hogy húzz a picsába…akkor biztos tudja, hogy elment.
-Nem tudod, hogy hova mehetett Maya?
-De igen, de nem fogom elmondani. – miiii?
-Loren kérlek…azt se tudom mi a baja. Reggel még semmi, most meg hagy nekem egy levelet…és azt se tudom hol van. Nem tudom mit csináljak…teljesen össze vagyok zavarodva. Egyszer csak felpattan az asztaltól, hogy rosszul van de ne kísérjem haza. Haza jövök és sehol senki… - kezdek kiborulni.
-Steve, most mit vársz tőlem, ha még azt sem tudod, hogy miért ment el? – kérdezi egyhangúan.
-Loren, kérlek segíts nekem. Nem tudom mit csináljak. Szeretem Mayát, bárkinél jobban. Ezt ő is tudja. Ő a mindenem…szükségem van rá…kérlek… - hosszas csend a telefonban, de aztán Loren sóhajt egyet és neki kezd…
-Egyetlen dolgot tehetsz, illetve kettőt, de mivel neked még korai a házasság…Két dolog választ el titeket, az egyik az, hogy Maya nem bízik meg benned, ezért sem akar lefeküdni veled, viszont nem hülye, tudja, hogy nem fogsz hónapokig még várni ezzel, ezért sürgős a házasság. Te meg azóta kívánod, amióta megláttad, viszont korai a házasság számodra. – most már értem mi a baj… - Szóval összegezzük: a.) vagy elveszed, vagy b.) megerőszakolod. – ehh, ezt komolyan gondolta!?
-Megerőszakolni? Normális vagy? – ez hülyeség, nem tudnám bántani.
-Ha Maya nem lesz szűz, nem lesz mit féltenie tőled. Túlzás a megerőszakolás szó, hisz szeret téged, de biztosan erőszakosabbnak kell lenned. Egyszerűen mutasd meg neki, hogy vele maradsz azután is, hogy megtetted. Itasd le, vagy rakj altatót az italába, és mondd azt, hogy megtörtént. Nem kell megtenned, mert nem bírnám ki, ha az én hülye tanácsaim miatt veszítene el valamit az én édes barátnőm, amit nem kaphat vissza. Hitesd el vele, hogy a tiéd lett, és, hogy ezután is vele akarsz maradni, mert többet ér neked mindenki másnál. Aztán, ha egyszer elveszed, elmondhatod neki, hogy még mindig szűz, és akkor örülhet, hogy nem szegte meg a fogadalmát. A kérdés már csak az, hogy ér-e neked ennyit, hogy hazudj neki az ő érdekében, és, hogy kibírod-e, hogy tényleg ne nyúlj hozzá úgy...
-Bármit megtennék érte Loren, hidd el! Semmi sem fog történni. – mondom határozottan.
-Remélem is! – na ez kicsit fenyegető volt.
-És….azt megmondod hova utazott?
-Londonba a…
-Londonba???
-…a szüleihez. – fejezi be.
Még elmondja a pontos címet és megköszönve a segítségét, elköszönök tőle. Szóval Londonban van a szüleinél…de akkor miért egy hotelben szállt meg? Mindegy…oda kell mennem. Összepakolok néhány fontosabb cuccomat és irány a reptér.
Türelmetlenül állok be a km-es sorba…ennek sose lesz vége bassza meg. Toporgok percenként nézem meg a sort, de akkor se fogok előbb végezni. Kb. fél óra múlva már kérdezi is egy szimpatikus nő a pult mögül, hogy miben segíthet.
-Londonba szeretnék utazni. – mondom.
-Átszállással, vagy átszállás nélkül? – mennyi baszott kérdés…
-Átszállás nélkül, az gyorsabb.
-Első, vagy másodosztályún szeretne utazni? – ideges leszek.
-Mindegy, ahol van hely. – mondom türelmetlenül.
-Mikor szeretne utazni? – ez tényleg ilyen hülye?
-Még ma! – upsz ez kicsit ingerültre sikerült.
-Most szállt fel a repülő London felé. Ma már nincs közvetlen járat. – miiii?
-Akkor adjon jegyet nem közvetlen járatra.
-Sajnálom, attól tartok ma már nem megy repülőgép London felé. – ez remek – Legközelebb holnap után megy. – fasza…
-Adjon akkorra egy jegyet. – mondom szomorúan.
-Igazán sajnálom. – mondja – Itt a jegye, közvetlen járat, holnap utánra, délelőtt 11:00-kor indul.
-Köszönöm. – veszem el.
-További szép napot.
-Jah, önnek is.
Hazamegyek és ledobom a táskámat. Levetem magam a kanapéra…ez is csak velem történhet meg. Nézem kezemen a gyűrűt, forgatom, le és felveszem és gondolkozok. Hogy fogok kibírni még két napot? Ha nincs az a baszott nagy sor, már úton lennék.
Felhívom a szüleimet, hogy elmeséljem mi történt. Nagyon sajnálják, az egészet, igen én is. Aztán közlöm velük, hogy utána megyek. Érzem anyám hangján, hogy mosolyog. Ez két dolog miatt lehet, 1) tudja, hogy nem adok fel soha semmit, 2) tetszik neki, hogy ennyire szeretek valakit, hogy beutazom a fél Földet. Teljesen mindegy, miért, lényeg, hogy nem fog aggódni, ha egyszer hív és nem veszi fel senki. És remélem már Mayával fogok hazajönni.
Felébredek az indulás napján, és gyorsan elkészülök. Kezemben a levéllel meg a gyűrűvel megyek a reptérre. Nem érdekel semmi, és senki, vissza kell kapjam Mayát. Nem szenvedtem soha ennyit, mint ebben a két napban. Minden percben csak a hiányát éreztem. Mindig azt vártam, hátha hazajön, és a nyakamba ugrik, hogy szeret, de nem történt meg. Most már tudom mit jelent, hogy darabokban van a szív. Szar, rohadt szar érzés.
A váróban bemondják, hogy a londoni járatra fel lehet szállni. Mintha rajzszögbe ültem volna, úgy pattantam fel a székről és mentem. Átjutottam minden ellenőrzésen és már a repülőn is vagyok. Pár perc múlva, már száll is fel a gép. Most nem tudok aludni…egész úton a felhőket bámulom, csak akkor térek észhez, mikor egy stewardess megkérdezi kérek-e valamit, és minden rendben van-e. Nem mondhattam neki, hogy nincs rendben semmi, úgyhogy csak egy mosolyt magamra erőltetve nyugtatom meg. Elhatároztam, hogy ugyan abban a szállodában fogok megszállni, amiben Maya. Így könnyebb lesz megtalálni…
A leszálláskor elkezd egyre hevesebben verni a szívem, de nem áll le még akkor sem, mikor már a földön vagyunk. Fogok egy taxit, és elmondom hova mennék, és visz is a sofőr. Csak úgy kalimpál a szívem…
-Szeretlek! –súgja fülembe édes csókunk után, miközben még mindig ölel.
-Én is…szeretlek…-nyüszögöm ki nagy nehezen, hisz zavarban vagyok, meg kicsit még szomorú is. Steve segít felülnöm a kanapéra, sőt még a kezemet is bekötözi.
-Kész. –egész ügyesen megcsinálta.
-Köszönöm. –mit mondhatnék még?
-Akkor…holnap elmegyünk a paphoz és lemondjuk ezt az egészet, hogy megmondjuk neki, Miamiban lesz az esküvő. –már kezdtem azt hinni, hogy ezúttal kimondja, hogy nem vesz el, de a remény újra éled.
-Biztos, hogy el akarsz venni feleségül?- tudnia kell, hogy a reakcióját nem felejtettem el, nem akarom erőltetni.
-Igen. Csak nem itt és nem most. Nem Rómeó és Júlia módjára szeretnék veled összeházasodni. Szeretném, ha a szüleink is ott lennének. Addig is a menyasszonyom leszel. –még most sem telkesen hiszem el, de azért próbálom. Magamhoz ölelem, nem is akarom őt elengedni…soha többé…
Már a kandalló előtt ücsörögve hirtelen rám tör a fáradtság. Steve gyengéd ölelése és a kellemes meleg megteszi hatását, és álomba merülök. Arra valamennyire felébredek, hogy Steve felcipel, de inkább csak amolyan félálomban vagyok, nincs erőm felnyitni a szemeimet. Újra elalszom.
Reggel én ébredek fel előbb, de hagyom még őt aludni, ezért halkan elkészülök és lemegyek a nappaliba. A kandalló előtt állok meg elgondolkodva azon, hogy vajon mostanában helyesen cselekszem-e. Nem akarok szenvedni, és azt sem, hogy ő szenvedjen… A következő pillanatban meg már majdnem infarktust kapok, mert Steve hirtelen megölel. Kapok egy puszit tőle, majd kedvesen köszönt.
-Jó reggelt kicsim! Hogy van a kezed? –kiveszi kezemből a teát, amiből eddig szürcsölgettem, majd a kötést kezdi levenni.
-Már nem fáj, nem kell aggódnod. –nyugtatom meg őt szavaimmal.
-Jól van, már szebb. –kapok rá még egy gyógypuszit is.
-Éhes vagy? –kérdezem meg tőle.
-Igen…-feleli. Akkor készítek neki…- Azt hiszem, félre értettük egymást…én az ajkaidat akarom megkóstolni…-mi? Stevenek mindig sikerül zavarba hoznia. Csókja lágy, mégis érzelmekkel teli. Ha eddig nem ismertem volna meg érzéseit, most biztos, hogy megismerném. Szeretem, ahogy ő is szeret engem… Délután elmegyünk az atyához, hagyom, had beszéljen vele Steve, én kínosan érzem magam, de szerencsére megért minket, sőt még meg is áld.
Az elkövetkezendő napokban nagyon jól érezzük magunkat, főleg én, hisz imádom a havat. Steve annyira nem, de szerintem a végére már neki is tetszik. Hazafelé a gépen megint csak alszik, de hagyom, biztosan nagyon elfáradt.
Hazaérve sem jobb a helyzet, ki sem csomagol, csak eldől az ágyon. Én nem bírom elnézni, hogy a holmijaim a bőröndben vannak, ezért inkább pakolászni kezdek a szobámban. Mivel a táskákba is egy bizonyos rend szerint pakoltam, hamar végzek. Egy gyors tusolás után én is bedőlök az ágyba, szinte már hívogat engem. Végre…Még félálomban vagyok, mikor Steve is megérkezik. Nem rakom ki őt, inkább jobban oda simulok hozzá.
Telefon csörgésre ébredünk fel, pislogva nézem és hallgatom, ahogy Steve telefonál, mint kiderül az édesanyjával. Mikor leteszi, és visszafekszik, kapok egy édes csókocskát.
-Képzeld, megismered a szüleimet. –miii?
-Mi? Mikor? –csak ne legyenek már úton, csak ne legyenek már úton…
-Áthívtak ebédre…12-re várnak minket. –ad az arcomra egy puszit.
-Steve, 9 óra! Kezdjünk el készülődni –és még vissza akart aludni?! Elég sok időbe telik, mire sikerül kiválasztanom a megfelelő ruhát az alkalomra. Egy szolid, de elegáns miniruha, körömcipő, egy kis smink és már kész is.
-Kész vagy? –kérdezi Steve, mikor már ő is elkészült. Még egy utolsó kis fésülés, és kész.
-Igen. –válaszolom mosolyogva, majd megfogjuk egymás kezét.
-Nincs rajtad a gyűrű? –ezt most úgy kérdezi, mintha lett volna egy olyan pillanat, amikor felhúzhattuk volna…
-Nem húztad fel az ujjamra, és rajtad sincs…-erre meg beszalad a szobába. Pár pillanat múlva egy ismerős kis dobozka kerül elő. A gyűrűk. Steve elém térdelve néz rám.
-Még mindig szeretnél a feleségem lenni? –te butus…
-Steve, ezt még komolyan kérded? Hát persze, hogy igen! –felelem boldogan, majd arcát közrefogva csókolom meg őt hosszan, és forrón. Mosolyogva húzzuk fel egymás ujjára a gyűrűt, úgy térdelünk egymás mellett, mintha csak az esküvőnkön lennénk.
Odafelé Steve mesél a terveiről az esküvőt illetően, hogy tengerparti esküvőt szeretne. Nekem nincs ellenemre, hisz egyszerű esküvőt szeretnék fehér ruhában, a többi már úgy sem lényeg, az a fontos, hogy vele legyek. Steve szülei házához érve azonban nagy meglepetés ér minket. Fotósok hada lep el másodperceken belül.
-Igaz, hogy férjhez megy?
-Igaz, hogy állapotos, ezért siettetik az esküvőt? Megszegte a szüzességi fogadalmát?
-Mit lehet tudni a barátjáról? Valóban ő mentette meg az életét pár hete?
-Válaszoljon, kérem!
Annyian vannak, hogy alig bírunk mozdulni is. Eddig sosem törődtek velem, de most, hogy van miről írni, azonnal celeb számba vesznek. Az egyikük a karom után nyúl, mire Steve durván löki el.
-Ne nyúljon a menyasszonyomhoz! –hangsúlyozza ki a ne szót, miközben védelmezően magához ölel, majd gyorsan felkap, akár egy szuper hős, és mindenkit félrelökve bemegyünk a házba.
-Köszönöm szerelmem! –ölelem át hevesen, boldog vagyok, hogy megvédett.
-Ezen nincs mit megköszönnöd. –mondja, majd karjaiba zárva csókol meg. Hagyom, had falja puha, forró ajka az enyémet, teljesen ölelésébe simulok.
Hirtelen halk krákogásra leszünk figyelmesek, a szülei jönnek ki az előtérbe hozzánk. Zavartan hajolok meg előttük, nem akartam tiszteletlen lenni a házukban, csak hát Steveről van szó, és neki sosem tudok ellenállni. Persze a szülei nagyon elnézőek, gondolom, ez azért van, mert már hallottak cifrábbat is a fiúkról, ehh… Milyen ostoba vagyok, megint csak magamnak okozok fájdalmat ezzel, rá sem akarok gondolni, hogy hány lány…Mindegy…
A szülei valóban nagyon kedvesek, szinte lányuknak érzem magam. Félek kicsit, mikor Steve közli velük a nagy hírt, de csak megértik…Persze édesapja tudni akarja, hogy mikorra tervezzük. Mosolyogva bízom Stevere a választ, talán már a hétvégén el akar venni…
-Úgy gondoltam, hogy a suli után. –mi?
-Maya, jól vagy? Nagyon elsápadtál. –néz rám aggódva Steve édesanyja.
-Igen, jól vagyok, csak kicsit elszédültem. Biztosan a vérnyomásom. Bocsánat, de én most inkább hazamennék…Steve, te nyugodtan maradj csak. Óh, és kitalálok…-lehajtott fejjel szaladok ki az előszobába a táskámhoz. Steve utánam jön.
-Maya, nem akarod, hogy veled menjek?
-Nem. Maradj…-meg akar csókolni még búcsúzóul, de kitérve csak egy puszit adok az arcára. Szerencsére már egy fotós sincs a ház előtt. Jobb is, hisz mire kiérek a taxihoz, a szemeimet már kisírom.
-Jól van kisasszony? Miért sír? –kérdezi aggódva az idős úr, aki a taxit vezeti.
-Azért, mert ostoba vagyok…-de még milyen ostoba. Az anyámat megkértem, hogy rendelje meg az esküvői ruhámat, felhívtam az itteni atyát, míg aludt és…Csak én szeretném ezt az esküvőt, csak én…Pedig a szeretet csak akkor szárnyalhat szabadon, ha nem terheljük meg a kívánságainkkal. Sajnos én félreértettem Steve szándékait. Rájöttem, hogy sosem tanulok meg benne megbízni…
Odahaza összepakolom a legfontosabb holmijaimat, amit magammal vihetek, de nem akarok minden szó nélkül elmenni. Átmegyek a szobájába, hátha van a táskájában egy jegyzetfüzet, amibe beleírhatnék, de véletlenül leejtem a táskát.
-Jaj ne…-gyorsan bedobálom a ruhákat, amik kiestek belőle, de egy kis tasakra bukkanok. Ez mi?
Óvszer?!
Úgy dobom el, úgy menekülök a dolog elől, mint ördög, ha szentelt vizet lát. Még soha életemben nem fogtam ilyen házasság előtt bűnösnek számító dolgot és nem is akarok! Mit képzelt Steve, hogy ezt magával hozta? Tudni sem akarom, hogy nekem szánta-e vagy… Eddig sikerült tartanom magam, az ágyra borulva sírom el magam. Valami azt súgja, hogy ennek az érzésnek sosem lesz vége, de most mégis vége van, és ezúttal örökre. Tényleg örökre. De meg kell tennem, ha egy részem örökre belehal, akkor is. Egy kis papírra írom le egyik kedvenc idézetemet, mely igaz ránk.
A szeretet nem akar birtokolni. A birtoklási vágy nem szeretetből, hanem félelemből fakad, mely azzal a hazug elképzeléssel kecsegtet, hogy nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat, ha egy személyt birtoklunk vagy irányítunk. A szeretetnek köszönhetjük a biztonság és a sebezhetetlenség érzését. Ez tesz képessé minket arra, hogy önzetlenül fogadjunk mások felé és újra felfedezzük a bizalmat. Nekem ez sosem sikerülne melletted, de megbocsátottam, te is bocsáss meg nekem…Ég veled Steve, ég veled be nem teljesülhető álmaim…Ég veled…
~Maya~
Igaza volt a barátnőimnek, sőt még az édesanyámnak is. Steve azt hitette el velem, amit szerettem volna hinni. Sosem vesz el feleségül, nekünk nem lehet jövőnk. Annyira fáj, hogy ki akart használni…ha tudná, hogy ezzel mennyire szétszakította a lelkemet. Ám az önzetlen szerelem el tud engedni, ha a másik nélküle boldog lehet. Hiába leszek olyan messze tőled, még így is darabokra fog hullani a szívem, mert tudom, hogy hamar elfelejtesz majd, és mással leszel. Ezek a darabok belülről fognak felsebezni addig, míg végül el nem vérzek magányomban…Szenvedni fogok, de nem áldozatként tekintek majd magamra, hanem túlélőként. Mert túl kell élnem, ha a pokolba zuhanok is, ahová te löktél bele a kételkedés erős karjával. Olyan könnyen megjegyezzük, ha valaki bántott vagy megsebzett, mert sokkal nehezebb azt mondani, hogy továbblépek…Pedig más emberek érzései pont olyan fontosak, mint a saját érzéseink, és, ha ezzel Steve boldogabb lesz, bele kell nyugodnom. Többé már sem látni, sem hallani nem akarok róla semmit, hogy ne fájjon annyira az elvesztése. Nem látni, nem hallani, és nem tudni semmit…erre van most szükségem.
A kis megírt papírra ráhúzom a gyűrűt, ami jelképezte összetartozásunkat. Visszaadom a szabadságodat egyetlen szerelmem. Nem várom meg, hogy te lökj el majd magadtól, mint a többit. Tényleg nagyon fáj ezt tennem, de ha maradnék, csak jobban fájna.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy széttépem a képünket abból a bizonyos keretből, de nem sértettségből megyek el, így hát nem teszem. Azt csinál vele, amit csak szeretne. Még utoljára magamhoz ölelem azt a párnát, amin aludni szokott, facsarok egy utolsót még a szívemen, hogy ez az, amit többé nem érezhetek. Sírva megyek ki a házból, és ülök be a taxiba. Először még fel akarom hívni Clare-t, hogy később küldje utánam a többi holmimat, de nem érdekes, nem akarok semmit sem magammal vinni, úgy is minden csak rá emlékeztetne, pedig ki akarom törölni a fejemből.
Alig indulunk el, mikor Steve megérkezik, de szerencsére nem lát meg. Olyan nagy a kísértés, hogy a karjaiba szaladjak, de nem szabad, el kell engednem. Muszáj!
-Induljon! Induljon már! –szólok rá erélyesebben a sofőrre, de még így is hátra fordulva nézem, ahogy bemegy a házba, majd becsukja az ajtót. Tudatosul bennem, hogy soha többé nem látom, halkan sírom el magam. Én Londonba utazom a szüleimhez, ő itt marad Miamiban…Ég és föld, mely többé nem találkozik…soha, de soha többé…
Felém fordul és letörli arcáról a könnycseppeket, majd vissza az ablakhoz.
-Steve… - becsukja az ablakot és leül az ágyra.
-Maya, én… - kezdeném mellé ülve, de számra teszi a kezét.
-Először arra gondoltam, hogy megszegem a fogadalmamat, egyszerűen ledobálom a ruháimat és lesz, ami lesz. De aztán arra gondoltam, hogy miért ne teljesülhetne mindkettőnk vágya…Gondoltam, hogy szívesen feleségül veszel, hisz szeretsz, de már látom, hogy ez így nem igaz.
-De én szeretlek! – mondom neki, mert tényleg így van.
-Jobban szeretsz, mint másokat, de nem úgy, mint a leendő feleségedet. Nem is ismersz, meg sem akartál ismerni. Neked elég egy csinos pofi, és már boldog vagy. Én már olyan régóta figyellek, minden nappal egyre jobban szerettelek. Tudtam, hogy keddenként a parton vagy a barátaiddal strandröplabdázni, sokszor mentem arra, hogy ha csak egy pillanatra is, de lássalak. Viszont te…Tudtad rólam, hogy sokszor vállalok jótékonysági bemutatókat? Azt tudtad, hogy a helyi állatmenhely szponzora vagyok, és gyakran segítek gazdát keresni az árván maradt állatoknak? És azt, hogy a liliomra allergiás vagyok? Mert én tudom, hogy te a gombára igen. Azt akartam, hogy ismerj, hogy szeress, de ugye te is érzed, hogy ez nem működik? Nem működik… - de én akarom, hogy működjön! Meg akarlak ismerni, ahogy te ismersz engem…
-Maya, meghallgatnál engem is? – meg akarom fogni a kezét, de nem tudom mert feláll…
-Nem. Mára már eleget hallottam. Ott hagytál, nem mondtál igent, pedig én hozzád mentem volna. A pap egy ostoba libának fog tartani, mikor holnap egyedül megyek az oltár elé, hogy lemondjam az egészet. Igen, én butuska azt gondoltam, hogy Karácsonyra már hivatalos lesz a kapcsolatunk. Ne érts félre, nem akartam szakítani veled, ha nemet mondasz, mert már én is mondtam nemet, és megértettél, de rájöttem valamire…Mindig is lenéztem azokat a lányokat, akik egyetlen szóra ugranak a férfiak ágyába, most mégis olyan szeretnék lenni. Nem szenvednék ennyire.
-Nem kell olyannak lenned, én ilyennek szeretlek, amilyen most vagy, és… - megfogja ingemet és kicsit megrángat.
-Menj vissza a saját világodba, mert én is ezt fogom tenni. A bemutatók majd lekötnek, nem lesz időm rád gondolni, téged pedig megvigasztalnak a barátnőid. Egy hónap és már a nevemre sem fogsz emlékezni. Ne keress, én sem foglak…Holnaptól minden nap megkaphatsz valakit, talán minden nap mást, engem pedig talán egyszer elvesz egy másik férfi. Az élet nem áll meg, és te a sors útján elengedted a kezem, hát akkor hagyd, hogy boldog legyek valahol máshol! – nem, nem lehet így vége!
-De én nem akarlak másnak adni, nekem meg nem kell más rajtad kívül, hát nem érted? Azon a kereten az igazság áll, te vagy a mindenem. – megsimogatom az arcát, mire kirohan a szobából, én meg utána.
-Itt a te híres kereted, itt a vésett hazugság! – kiveszi a keretből a képet, hogy széttépje, de megfogom a kezét.
-Ne tépd el, ne tépd el! – ezzel egy tört forgatnál meg a szívemben.
-De igen! Engedj el! – kirántja a kezét az enyémből, de neki esik a kandallónak és megégeti a kezét
Az asztalon egy kancsó víz van, felkapom és öntök kezére. Előtte térdelve adok egy puszit kezére, a seb mellé. Egymás előtt térdelünk és nézünk egymás szemébe. Felkavaró volt ez a délután. De ez is csak az én hibám…azonnal igent kellett volna mondanom. Szeretem, a mindenem…
-Még mindig azt hiszed, hogy tudnánk egymás nélkül élni? – kérdezem halkan.
-Ezt te hiszed így, hisz nem mondtál igent. És az első gondolat az igaz, nem lehet helyrehozni egy beleegyezéssel. Összedőlt a kártyavár, már nem tudom felépíteni…
-Akkor engedd, hogy én is segítsek az építésben… - mondom és leteszem a kancsót.
Kezét óvatosan nyakam köré fonom én meg átölelem derekát, és finoman megcsókolom.
-Szeretlek! – súgom a fülébe és átölelem.
-Én is…szeretlek. – hallom a szakaszos válaszát.
Segítek neki felállni és leültetem a kanapéra. Keresek valami ködszert és bekötöm Maya kezét. Kis buta…kell neki kapálóznia a kandalló előtt…
-Kész. – jelentem ki büszkén…nem tökéletes, de jó az.
-Köszönöm. – néz rám piros pofival.
-Akkor… - kicsit zavarba jöttem… - holnap elmegyünk a paphoz és lemondjuk ezt az egészet, - kicsit csalódottan néz rám – hogy megmondjuk neki, Miamiban lesz az esküvő. – mosolygok rá.
-Biztos, hogy el akarsz venni feleségül? – ez meg milyen kérdés?
-Igen. Csak nem itt és nem most. Nem Rómeó és Júlia módjára szeretnék veled összeházasodni. Szeretném, ha a szüleink is ott lennének. Addig is a menyasszonyom leszel. – levakarhatatlan mosolyom van azt hiszem.
Úgy ölel magához, mintha a következő percben már nem is itt lennék. Pedig itt leszek…mindig itt leszek.
Kicsit lenyugodva ülünk egymáshoz bújva a kanapén, és csak nézzük a kandallóban a tüzet. Maya egyenletes, szuszogó légzésére leszek figyelmes. Elaludt…Óvatosan a karjaimba veszem és felviszem a hálóba. Leteszem az ágyra, betakarom és egy puszit adok homlokára. Leveszem a felsőmet, és felveszem az alvós gatyámat aztán bebújok mellé és magamhoz ölelve alszom el.
Kezdek ébredezni, megfordulok, hogy magamhoz öleljem, de hiába tapogatózom, nincs az ágyban. Kinyitom a szemem és tényleg nincs mellettem. Felülök, körbe nézek, sehol senki. Kirobbanok az ágyból és az alvós nacimban megyek a keresésére. A kandalló előtt áll egy bögrével és a képünket nézi…Odasettenkedek mögé, és átölelem. Szegénykém nagyon megijedt…kap egy nyugtató puszit az arcára.
-Jó reggelt kicsim. – szívom magamba finom illatát – Hogy van a kezed? – magam felé fordítom, kiveszem kezéből a teát és elkezdem leszedni kezéről a kötést.
-Már nem fáj, nem kell aggódnod. – persze, de miattam volt…még jó, hogy lelki-ismeretfurdalásom van.
-Jól van, már szebb. – kap rá egy puszit.
-Éhes vagy? - nem is tudom…
-Igen… - már menne is a konyhába, de visszahúzom magamhoz – Azt hiszem félre értettük egymást…én az ajkaidat akarom megkóstolni… - kis édes, hogy elpirult.
Finoman csókolom, ez most egy igazi szerelmes csókra sikerült. Ebben minden érzelem benne volt.
Kicsivel később elmegyünk a paphoz, és elmondjuk neki, hogy mi a helyzet. Teljesen megérti a dolgot, és megáld minket. Hát ez nekem kicsit furcsa, nem szoktam templomba járkálni, ezért se szeretném itt. Én egy tengerparti esküvőre gondoltam, nem tudom mit fog szólni hozzá.
A következő napok míg itt vagyunk fantasztikusan telnek el. Jó, persze a síeléssel még utolsó alkalommal is voltak gondjaim, de Mayával voltam, úgyhogy elviselhető volt. De a romantikus séták a holdfényben és a hóban a játékok nagyon tetszettek. Főleg, hogy mindig az lett a vége, hogy halálra fagyva ültem vele a kandalló előtt. Nagyon nyugis itt. Remélem majd még jövünk.
A gépen megint nem tudok olyan felhős képet csinálni, mert szinte az egész utat átalszom…és a leszállás ismét nem tetszett…de nem baj.
A reptéren beszállunk egy taxiba és meg sem állunk míg haza nem érünk. Ki se csomagolok csak egyszerűen ledobom magam az ágyamra. Maya persze rögtön pakolászni kezd. Hogy nem bír magával…Felkelek és kimegyek az erkélyemre. Beleszagolok a levegőbe, és olyan nyugtató számomra a sós tenger illata. Nincs hideg, csak a szellő fúj. Imádom…Na de ideje kipakolni…
Nem tudom mi van velem, de pakolás után úgy elfáradtam, mint állat. Az időeltolódás…vissza kell zökkenni. Bebotorkálok Mayához, és látom alszik…nyehehe…bemászok mellé egy boxerben, út közben ledobáltam magamról a felesleges cuccokat. Álmában belesimul az ölelésembe…akkor aludjunk…
Telefon csörgésre ébredek fel. De hiába pattanok ki az ágyból, hogy minél hamarabb felvegyem, hogy Maya ne ébredjen fel, késő…csak a szüleim…felhívtak, hogy milyen volt az utazás, és hogy átmegyünk-e ebédre. Most utasítsam vissza!? Nem szabad, anya olyan lelkes, hogy megismerheti…hát még akkor milyen lelkes lesz, ha megtudja, hogy a menyasszonyom…Visszafekszem babám mellé, és lopok egy finom csókot.
-Képzeld, megismered a szüleimet. – mosolygok rá.
-Mi? Mikor? – jajj, ennyire ne legyél izgatott…
-Áthívtak ebédre…12-re várnak minket. – megpuszilom arcát, és hozzábújok.
Nagyon izgatott…elővesz nem tudom hány variációt, hogy mit vegyen fel…rábökök az egyikre, de azért is a másikat választja…modellek…fogom magam és átmegyek a szobámba, hogy felvegyek egy inget és egy farmert. Mit kell így felfújni a dolgot? Csak egy ebéd…
-Kész vagy? – kérdezem 11-kor.
-Igen. – mosolyog rám.
Megfogom kezét, hogy menjünk, de valami nem stimmel. Lenézek a kezére, és nincs rajta a gyűrű…
-Nincs rajtad a gyűrű? – kérdezem döbbenten.
-Nem húztad az ujjamra. És rajtad sincs… - ez igaz.
Beszaladok a szobámba és el kezdem keresni a dobozt, ami a gyűrűket rejti. Meg is van. Kimegyek, és a nyitott ékszeres dobozzal térdelek Maya elé.
-Még mindig szeretnél a feleségem lenni? – kérdezem mosolyogva.
Kezébe veszi a gyűrűket, és nézegetni kezdi. Vajon most mire gondolhat? Bízom benne, hogy igent mond, hisz ha úgy szeret, ahogy én őt, akkor nincs is min gondolkodnia. Talán csak meg van hatva, és nehezen tud hozzá kezdeni.
-Ez elég váratlan volt…nem is tudom, mit mondjak. Fel lettek cserélve a szerepek, azt hiszem. Ez most így nagyon furcsa. –mi?? Ennyit tud csak mondani?
-Szóval a válaszod nem? –ne törj össze Steve…
-Nem, nem ezt akartam mondani…én csak nem akarok hirtelen döntést hozni. Nagyon szeretlek, és én is el tudom képzelni az életemet veled. Boldog tudok lenni veled sex nélkül is, és én szerettem volna megkérni a kezedet, mert ez az én dolgom lett volna. Még a szüleidet sem ismerem…-mennyi kifogás, de hol az a nagy szerelem, amiről mindig mesélt?
-Jó, értem…-bár ne érteném.
-Adj egy kis időt…-ne, ne menj el, ne hagyj itt! Hiába nyújtom utána a kezemet, kimegy a teraszra. Istenem, mihez kéne neki idő? A szerelem vagy van, vagy nincs. Ha biztos lenne magában, nem kellenének kifogások, sem idő a válaszhoz. Egyszerűen csak nem mer visszautasítani, mert tudja, hogy elhagynám. De miért? Igaz lenne, hogy velem is csak végig játszott? Hát ennyire elvakított a szerelem, hogy hagytam magam az orromnál fogva vezetni? Mindvégig azért fohászkodtam, hogy ha hazudik, akkor hazudjon tovább, mert nem akarom tudni az igazságot, az csak fájna.
Hát ilyen érzés, ha fáj…
Összeszedem magam annyira, hogy fel tudjak állni, bár a lábaim remegnek. Ez a fájdalmas érzés kezd szétterjedni a testemben, ahogy egyre jobban felfogom, hogy visszautasított. Keserű méreg a szomorúság, mely lerombol minden reményt, és álmot, hogy végül a rideg valósággal nézzünk szemben, amit eddig csak azért nem vettünk észre, mert a könnyebb utat választottuk. A könnyebbiket, ahol becsaphattam magam, hogy pár röpke hétre boldog legyek.
Odafent kitárom az ablakot, és nézek a messzeségbe. Szép csillagos az ég, a hó vakít, hideg van. Úgy érzem, hogy a lelkem is megfagyott, és már csak arra az utolsó kocogtatásra vár, hogy összetörjön, amit Steve ad meg, ha elmegy innen.
Nem kell sokat várnom rá, hamarosan bejön a szobába, de félek meghallgatni, félek, hogy a szívem megáll dobogni, ha ő már nem lesz nekem. Maga felé fordít, és meglepetésemre elém térdel a dobozzal. Ahogy ő nem erőltette az együttlétünket, úgy most én sem akarom a házasságot.
-Leszel a…
-Steve, nem kell ezt csinálnod, hisz nem akarod. –kínosan érzem magam…
-Csak idő kellett, és friss levegő, hogy rájöjjek, hogy mindig melletted szeretnék lenni. Szeretlek! –már késő…túl késő… Hiába az ölelés, minden mozdulata hamis számomra. Van egy pont, ahol már az ember nem csaphatja be magát, és ez a pont most elérkezett.
-Nem hiszel nekem, ugye? –felé fordulva törlöm le az utolsó csepp könnyet az arcomról.
-Steve…-sóhajtva csukom be az ablakot, majd az ágy szélére ülök le.
-Maya, én…-kezd bele mellém ülve, de szájára teszem a kezemet, hogy hallgasson.
-Először arra gondoltam, hogy megszegem a fogadalmamat, egyszerűen ledobálom a ruháimat és lesz, ami lesz. De aztán arra gondoltam, hogy miért ne teljesülhetne mindkettőnk vágya…Gondoltam, hogy szívesen feleségül veszel, hisz szeretsz, de már látom, hogy ez így nem igaz. –egy pillanatra meg kell állnom, hogy ne sírjam el újra magam.
-De én szeretlek! –erősködik tovább.
-Jobban szeretsz, mint másokat, de nem úgy, mint a leendő feleségedet. Nem is ismersz, meg sem akartál ismerni. Neked elég egy csinos pofi, és már boldog vagy. Én már olyan régóta figyellek, minden nappal egyre jobban szerettelek. Tudtam, hogy keddenként a parton vagy a barátaiddal strandröplabdázni, sokszor mentem arra, hogy ha csak egy pillanatra is, de lássalak. Viszont te…Tudtad rólam, hogy sokszor vállalok jótékonysági bemutatókat? Azt tudtad, hogy a helyi állatmenhely szponzora vagyok, és gyakran segítek gazdát keresni az árván maradt állatoknak? És azt, hogy a liliomra allergiás vagyok? Mert én tudom, hogy te a gombára igen. Azt akartam, hogy ismerj, hogy szeress, de ugye te is érzed, hogy ez nem működik? Nem működik…-halkul el a hangom.
-Maya, meghallgatnál engem is? –meg akarja fogni a kezem, de felállok.
-Nem. Mára már eleget hallottam. Ott hagytál, nem mondtál igent, pedig én hozzád mentem volna. A pap egy ostoba libának fog tartani, mikor holnap egyedül megyek az oltár elé, hogy lemondjam az egészet. Igen, én butuska azt gondoltam, hogy Karácsonyra már hivatalos lesz a kapcsolatunk. Ne érts félre, nem akartam szakítani veled, ha nemet mondasz, mert már én is mondtam nemet, és megértettél, de rájöttem valamire…Mindig is lenéztem azokat a lányokat, akik egyetlen szóra ugranak a férfiak ágyába, most mégis olyan szeretnék lenni. Nem szenvednék ennyire. –lehajtott fejjel nézek magam elé.
-Nem kell olyannak lenned, én ilyennek szeretlek, amilyen most vagy, és…-belekapaszkodom az ingébe, és egy kicsit meg is rángatom. Dühös vagyok…dühös és sértett.
-Menj vissza a saját világodba, mert én is ezt fogom tenni. A bemutatók majd lekötnek, nem lesz időm rád gondolni, téged pedig megvigasztalnak a barátnőid. Egy hónap és már a nevemre sem fogsz emlékezni. Ne keress, én sem foglak…Holnaptól minden nap megkaphatsz valakit, talán minden nap mást, engem pedig talán egyszer elvesz egy másik férfi. Az élet nem áll meg, és te a sors útján elengedted a kezem, hát akkor hagyd, hogy boldog legyek valahol máshol! –nem mondhatom, hogy sosem foglak elfelejteni, így neked is könnyebb lesz elmenned szerelmem.
-De én nem akarlak másnak adni, nekem meg nem kell más rajtad kívül, hát nem érted? Azon a kereten az igazság áll, te vagy a mindenem. –megsimogatja az arcomat, de elhúzódom tőle. A nappali felé kezdek rohanni…
-Itt a te híres kereted, itt a vésett hazugság! –vágom a fejéhez sérelmeimet. Kiszedem a keretből a képet, hogy eltépjem, de Steve lefogja a kezeimet.
-Ne tépd el, ne tépd el!
-De igen! Engedj el! –sikerül kirántani a karomat, de megbillenek és a kandallónak esek. A forró tűzhely csúnyán megégeti a kezemet, mire Steve az asztalon lévő kancsó vízből önt rá egy keveset, majd a seb közelébe ad egy puszit is. Hosszan nézzük egymás szemét a kandalló előtt térdelve, mintha mindketten megbántuk volna azt, ami ma történt, és talán meg is bántuk.
-Még mindig azt hiszed, hogy tudnánk egymás nélkül élni? –kérdezi halkan.
-Ezt te hiszed így, hisz nem mondtál igent. És az első gondolat az igaz, nem lehet helyrehozni egy beleegyezéssel. Összedőlt a kártyavár, már nem tudom felépíteni…-válaszolom remegő hanggal.
-Akkor engedd, hogy én is segítsek az építésben…-leteszi a kancsót, kezemet óvatosan a saját nyaka köré fonja, míg ő ugyanezt teszi a derekammal. Nagy szemekkel nézek rá, de mi van, ha megint becsap? Mégsem tudok menekülni, hagyom, had vegye birtokba szája a számat. Csókja jobban éget, mint a tüzes kandalló, és jobban fog fájni, ha vége lesz, mint a sérülésem…
Örökké…
Ez az egyetlen szó, amit Stevetől akarok. Örökké mellette lenni…
Most…jajj ne, tényleg ennyire megijesztettem? Nem akarom, hogy sírjon, ugye nem…
-Maya, ugye nem sírsz? Tényleg sajnálom. – megfogok kezeit és pici puszikat hintek rájuk, hogy megnyugodjon.
-Bocsáss meg és hallgass meg kérlek…Adj öt percet nekem, vagyis nekünk…had mondjam el, mi az, ami miatt most sírok… - szóval nem miattam van?
-Maya… - de inkább nem folytatom, mert úgyis mondja…
-Az elején nem hittem benne, hogy nekünk sikerülhet együtt maradnunk. Mindig attól féltem, hogy meg fogsz csalni, meg csak arra kellek, de egy idő után megtanultam bízni benned. Boldognak érzem magam, úgy érzem, hogy biztonságban vagyok veled. De egy ideje már figyellek, és már nem olyan vagy, mint régen. Néha olyan komoly vagy, mintha már te nem lennél boldog, hogy velem vagy. – mi? Mi ez a hülyeség?
-Ugyan már, hisz én boldog vagyok veled. Tudod, hogy szeretlek, és azt is tudom, hogy te is engem. Nem kell ennél több. – mosolygok rá, és részemről én lezártam ezt, de úgy néz ki Maya nem…
-Nem így értettem. Hanem, hogy már igazából te is feladtad a reményt, hogy le fogok feküdni veled. Ne érts félre, nem érzem, hogy itt lenne ennek a dolognak az ideje, de azt is tudom, hogy te mennyire szeretnéd, viszont, amit mondani fogok, annak majd te nem fogod az idejét érezni. Igazából kissé kínos is ez nekem, de tudom, hogy meg akarom tenni. – mégis mit?
-Maya, nagyon titokzatos vagy. Nem nagyon értem. – most olyan hülyének érzem magam…
Egész közel ül és mosolyog rám. Most mi ez a hírtelen hangulat váltás? Teljesen meg vagyok zavarodva. Aztán megint egy váltás és felpattan mellőlem…
-Nem, ez így mégsem jó. – elkezd járkálni…amitől be fogok golyózni…
-De mi a baj? Így nem fogom tudni kitalálni. Kérni szeretnél valamit? Hát akkor kivele. – Kicsit kezdek ingerült lenni, mert nem értem mit akar, de próbálom leplezni mosolyommal.
-Adj nekem fél percet, illetve inkább fél órát, rendben? Csak el kell ugranom valahova, de nagyon sietek. Szeretlek! – kapok egy puszit és elviharzik.
Egy darabig csak ülök a kanapén, és fel se tudom fogni mi volt ez az egész. Elrontottam valamit? Pedig én elég türelmesvagyok, és még észbe is kaptam most…nem tudom mit kéne csináljak…
Felmegyek a szobába, hogy lepihenjek kicsit, de csak forognak az agytekervényeim. Nagyon szeretem nem akarom elveszíteni, azért mert kanos vagyok…majd szép teniszkönyököm lesz nincs itt gond…
Nem tudom mennyi ideje fekszek az ágyban, mikor meghallom, hogy megjött. Sprint le, és egy finom csókban részesítem. Gyorsan levedlik, és noszogat a kanapéhoz.
-Mi van a farmer zsebedben? – kérdezem. Láttam ám, hogy valamit oda tettél, nem versz át…
-Az én ajándékom, illetve remélem, hogy annak fogod venni, de ez egy kicsit bonyolultabb. – édes mikor zavarban van…
-Ez valami beugrató kérdés? – kérdezem nevetve.
-Nem, ez nem olyan. Most csak koncentrálj rám, és arra, hogy mennyire szeretjük egymást. Azt is tudom, hogy ez egy darabig még csak a mi titkunk lenne, de…Na jó, nem kertelek, inkább belekezdek, jó? – jó ötlet, mert fingom sincs miről beszélsz…
-Rendben. – bólintok neki, már nagyon kíváncsi vagyok.
-Köszönöm neked az eddigi szép perceket, a csókokat és minden ölelést. Köszönöm a türelmedet, a megértést és a gyengédséget. Bízom benned és az irántad táplált érzéseimben is, biztos vagyok mindenben, amit kimondok, és abban is, amit teszek. Szeretlek. – végre előkerül a kis ajándék is - Ne nevess ki, kicsit butuskán hangzik ez az én számból, de szívemből jön a kérdés, őszinte szerelemmel kérdezem. Lennél a férjem? Elvennél feleségül? – kopp…igen ez az állam volt.
Na mindenre gondoltam csak erre nem…és mégis mikor cseréltük fel a szerepeket? Ez nem az én dolgom lett volna!? Mondjuk nem most, hanem valamikor a közeljövőben…de a gyűrűk…gyűrűk? Miért két gyűrű van? Ha igent mondok most azonnal megyünk, és összeházasodunk? Nem sietős ez egy kicsit?
-Igaz, hogy ez nem változtatna sokat a kapcsolatunkon, hisz továbbra is iskolába járnánk, meg a gyerekek is bőven ráérnek még. Ha szeretnéd, titokban is tarthatjuk, de én megfogadtam, hogy csak a házasságom után veszítem el a szüzességemet, amit egyedül csak te érdemelsz meg, hisz szeretlek. Én tudom, hogy veled akarom leélni az életemet, nekem te vagy a minden, az igazi. Nem muszáj most válaszolnod, gondolkodhatsz is rajta… - huhh…na ez most olyan, mintha azért „kérné meg a kezem”, hogy örömet okozzon azzal, hogy lefekszik velem…
Kezembe veszem a gyűrűket és elkezdem nézegetni őket…őszintén szólva kicsit parázok beleugrani ebbe az egészbe…Most mit mondjak? Szerelmes vagyok, tényleg szeretek valakit, mégis félek a házasságtól…Na jó kéne mondanom valamit, mielőtt tönkreteszi itt nekem az ízületeit a ropogtatással.
-Ez elég váratlan volt… - jajj de értelmes vagyok, istenem… - nem is tudom mit mondjak. Fel lettek cserélve a szerepek azt hiszem. Ez most így nagyon fura.
-Szóval a válaszod nem?
-Nem, nem ezt akartam mondani…én csak nem akarok híretlen döntést hozni. Nagyon szeretlek, és én is el tudom képzelni az életemet veled. Boldog tudok lenni veled szex nélkül is, és én szerettem volna megkérni a kezedet, mert ez az én dolgom lett volna. Még a szüleidet sem ismerem…mondjuk te se az enyémeket…
-Jó, értem… - süti le a szemeit.
-Adj egy kis időt… - felállok és kimegyek a teraszra úgy ahogy vagyok.
A pólón ami rajtam van könnyedén átfúj a szél, így kicsit lehűt, lenyugtat. Mint sok kis filmkocka jutnak eszembe dolgok. Az első pillanattól fogva, mikor konkrétan beesett az ajtón a karjaimba, amikor el akarta rabolni az a kis köcsög és mennyire féltem, hogy elveszítem. És most itt vagyunk, kettesben, Európában. Előttem van gyönyörű pofija, mikor azt mondta szeret, és ez annyira sokat jelentett nekem. Nagyon jó vele lenni, el tudnám viselni egész életemben….Steve akkor mégis mire vársz? Mi tart vissza?
Visszamegyek, mikor már kellően megfagytam. Az asztalon van a nyitott dobozka a gyűrűkkel. Szépek…
Fogom és felmegyek a dobozkával a szobába, mivel lent nem volt, gondolom itt lesz…Akárcsak reggel, az ablak előtt áll, annyi különbséggel, hogy most észreveszi, hogy bejöttem, de nem akar tudomást venni rólam. Nem hibáztatom, elég hülyén viselkedtem…
Szembefordítom magammal és elé térdelek, kinyitom a dobozkát…
-Leszel a…
-Steve, nem kell ezt csinálnod, hisz nem akarod. – fordul vissza az ablakhoz.
-Csak idő kellett, és friss levegő, hogy rájöjjek, hogy mindig melletted szeretnék lenni. Szeretlek!
Áll az ablak előtt és nézi a tájat…most mi van? Mit csináljak? Nem hisz nekem? Odamegyek és átölelem…Még mindig nincs válasz…hát ezt ezek szerint elszúrtam…ennyit a karácsonyról.
-Nem hiszel nekem ugye? – kérdezem tőle kicsit szomorúan.
Reggel kellemes érzésre ébredek. Érzem, hogy Steve simogat, apró puszikkal halmoz el, majd egy csókot is kapok.
-Jó reggelt –hiába a finom ébresztés, még akkor is álmos vagyok. Ő is észreveszi, így hagy még egy kicsit pihenni. Persze a tudat, hogy ő már nincs az ágyban, nem hagy visszaaludni.
Míg odalent van, én is elkészülök. Az ablaknál állok meg merengeni az elmúlt napok eseményein. De valami azóta változott…már nem az a kérdés zakatol a fejemben, hogy vajon bízhatok-e Steveben, hanem, hogy boldog-e velem. Régebben csak messziről néztem, hogy mindig jókat nevetgél a barátaival, de amióta mellettem van, sokszor komor…Nem teszem őt boldoggá…
-Csináltam neked teát, bár nem hiszem, hogy olyan finom, mint amilyet te szoktál csinálni. –szólal meg Steve a hátam mögül, miközben a kezembe adja a teát, sőt még puszit is kapok.
-Köszönöm. –megkóstolom, igaz, hogy kicsit túl sok benne a cukor, de azért iható.
-Annyira jó lenne tudni, mire gondolsz… Fogadjunk arra, hogy milyen rossz ez a tea. –mondja nevetve, majd a nyakamra hint édes csókot.
-A teával semmi gond. –a többit ne akard tudni. Felé fordulva már mosolygom, nem akarok arra gondolni, amire az előbb. Miután kiveszi kezemből a forró italt, magához ölelve csókol meg. Úgy csókolok vissza, mintha ez lenne az utolsó…mindig félek, hogy tényleg ez lesz az…
Délutánra a gondok fellegei elszállnak, nagyon jól érzem magam a szánkózás alatt. Persze ez a havas mulatság kibővül azzal is, hogy hóangyalt csinálunk, hógolyózunk, hóembert építünk, sőt Steve még rénszarvasokat megszégyenítő ügyességgel is húz a szánon.
Hazafelé már látni az embereken és az utcákon, hogy közeleg a Karácsony. Ilyenkor mindig hiányoznak a szüleim, és bár tudom, hogy jól vannak, hogy boldogok együtt, nekem meg tanulnom kell, és nem lehetek velük, mégis sokszor szeretném, ha ez máshogy lenne. Mindig azt gondoltam, ha egyszer mégsem együtt töltjük az ünnepeket az azért lesz, mert már saját családom lesz…Stevere sem tudok olyan őszintén mosolyogni, mint szeretnék.
Visszaérve, hogy kibújjak a kérdések alól, inkább lepihenek a kandalló előtti ücsörgésünk után. Meg kell kicsit nyugodnia a lelkemnek, hogy újra lelkes legyek. Pár órácskát alszom csak, ilyenkor nem tudok többet. Lefelé menve a lépcsőn viszont nagyon meglepődöm. Mit keres itt ez a karácsonyfa, és mit csinál Steve?
-Meglepetés! –mielőtt még bármit mondhatnék, kapok egy csókot –Tetszik?
-Nagyon, de még nincs is Karácsony. –hűű, milyen szép ez a fa, pont olyan, mint kiskoromban…
-Tudom, de itt mégis csak jobb karácsonyozni, ahol ennyi hó van. A fa alatt még egy kis meglepetés is van. –ajándék, nekem? Meg kell néznem…Kezemben a dobozzal ülök le a kanapéra és elkezdem kicsomagolni. Elég nagy doboz, talán egy könyv lehet benne. De nem, nem az van benne. Ez a kép, és a képkeret egy igazán személyes ajándék. Másoknak talán jelentéktelen lenne, de számunkra különleges jelentéssel bír. Örömömben a nyakába ugrok, kimutatva, hogy valóban nagyon tetszik. A legmegfelelőbb helynek a kandalló feletti kis párkányt találom, így oda kerül.
-Nem is vettem neked semmit. –szólalok meg leülve mellé, kicsit szégyellem is magam miatta.
-Bőven elég, hogy elhoztál ide. –válaszolja, miközben megölel. Kedves szavait tettekben viszonzom, édes csókunk csak megpecsételi ezt a szép estét. Steve már a nyakamat csókolja, mikor keze combomra téved, de mielőtt még én tolnám el magamtól, ő hagyja abba.
-Ne haragudj…remélem, nem ijesztettem rád… -látszik rajta, hogy ő is kicsit zavart lett. Én tudtam, éreztem, hogy az ő boldogságához testi kapcsolat is kell, amit tőlem nem kaphat meg. Sírásra görbül a szám, mert tudom, most ki kell mondanom azt, ami ma egész napaszívemet nyomja.
-Maya, ugye nem sírsz? Tényleg sajnálom. –Steve kissé kétségbeesetten fogja meg kezeimet és ad rájuk apró puszikat, pedig most nem is ijedtem meg.
-Bocsáss meg és hallgass meg kérlek…Adj öt percet nekem, vagyis nekünk…had mondjam el, mi az, ami miatt most sírok…
-Maya…-értetlenül néz rám, de azért bólint.
-Az elején nem hittem benne, hogy nekünk sikerülhet együtt maradnunk. Mindig attól féltem, hogy meg fogsz csalni, meg csak arra kellek, de egy idő után megtanultam bízni benned. Boldognak érzem magam, úgy érzem, hogy biztonságban vagyok veled. De egy ideje már figyellek, és már nem olyan vagy, mint régen. Néha olyan komoly vagy, mintha már te nem lennél boldog, hogy velem vagy. –magyarázom neki, mikor közbeszól.
-Ugyan már, hisz én boldog vagyok veled. Tudod, hogy szeretlek, és azt is tudom, hogy te is engem. Nem kell ennél több. –mosolyog.
-Nem így értettem. Hanem, hogy már igazából te is feladtad a reményt, hogy le fogok feküdni veled. Ne érts félre, nem érzem, hogy itt lenne ennek a dolognak az ideje, de azt is tudom, hogy te mennyire szeretnéd, viszont, amit mondani fogok, annak majd te nem fogod az idejét érezni. Igazából kissé kínos is ez nekem, de tudom, hogy meg akarom tenni.
-Maya, nagyon titokzatos vagy. Nem nagyon értem. –vakargatja kínosan a fejét. Közben én közelebb fúrom magam hozzá, megfogom a kezét, és szélesen mosolygom rá.
-Nem, ez így mégsem jó. –felpattanok mellőle, és idegesen járkálni kezdek ide-oda.
-De mi a baj? Így nem fogom tudni kitalálni. Kérni szeretnél valamit? Hát akkor kivele. –Steve még mindig az értetlenséggel küzd, de azért rendíthetetlenül mosolyog tovább.
-Adj nekem fél percet, illetve inkább fél órát, rendben? Csak el kell ugranom valahova, de nagyon sietek. Szeretlek! –adok neki egy gyors puszit, aztán kabát, sál, sapka és már rohanok is.
A következő óra életem legfontosabb órája, hisz amit még Steve sem tud, nagyon sok múlik rajta. Kicsi szívem majd kiugrik, mire hazaérek, de nem csak a sietség miatt, hanem Steve miatt is, hisz ő az, akin áll vagy bukik a boldogságom.
-Megjöttem! –kiabálok, mire lejön a szobából a nappaliba, hogy egy forró csókkal köszöntsön. Gyorsan leültetem a kanapéra, miután leveszem a kabátomat, és újra mosolyogva tekintek rá.
-Mi van a farmer zsebedben? –kíváncsiskodik, mikor meglátja, hogy oda dugtam el valamit.
-Az én ajándékom, illetve remélem, hogy annak fogod venni, de ez egy kicsit bonyolultabb. –nevetek kínosan.
-Ez valami beugrató kérdés? –kérdezi nevetve.
-Nem, ez nem olyan. Most csak koncentrálj rám, és arra, hogy mennyire szeretjük egymást. Azt is tudom, hogy ez egy darabig még csak a mi titkunk lenne, de…Na jó, nem kertelek, inkább belekezdek, jó?
-Rendben. –bólint kedvesen. Nagy levegőt veszek, és belekezdek.
-Köszönöm neked az eddigi szép perceket, a csókokat és minden ölelést. Köszönöm a türelmedet, a megértést és a gyengédséget. Bízom benned és az irántad táplált érzéseimben is, biztos vagyok mindenben, amit kimondok, és abban is, amit teszek. Szeretlek. –előveszem az aprócska dobozt a zsebemből –Ne nevess ki, kicsit butuskán hangzik ez az én számból, de szívemből jön a kérdés, őszinte szerelemmel kérdezem. Lennél a férjem? Elvennél feleségül? –kinyitom a dobozkát, amiben két arany gyűrű van. Úgy gondoltam, ha igen mond, ő is felhúzhatja az ujjamra a gyűrűt, és így talán nem érzi majd magát annyira kínosan. Feltéve, ha igent mond…
-Igaz, hogy ez nem változtatna sokat a kapcsolatunkon, hisz továbbra iskolába járnánk, meg a gyerekek is bőven ráérnek még. Ha szeretnéd, titokban is tarthatjuk, de én megfogadtam, hogy csak a házasságom után veszítem el a szüzességemet, amit egyedül csak te érdemelsz meg, hisz szeretlek. Én tudom, hogy veled akarom leélni az életemet, nekem te vagy a minden, az igazi. Nem muszáj most válaszolnod, gondolkodhatsz is rajta…-izgatottan tördelem ujjaimat, és várom Steve válaszát.
-Szerintem lassan itt az ideje a lefekvésnek. Hosszú napunk volt, itt az ideje kipihenni magunkat. – mondja mosolyogva, miután felpattant mellőlem.
Igazából nem tudom mire vélni ezt a hirtelen hangulatváltását, de nem vonom kérdőre mert még jobban zavarban lenne. Inkább felmegyek vele a hálóba, mindketten megfürdünk, persze külön-külön, pedig annyira jó lenne vele…
Lefekszünk az ágyba és annyira kifárasztott ez a síelés, hogy nem telik el 5 perc és már alszok is. Nem sokkal később arra kelek, hogy Maya belesuttog a fülembe…
-Steve, már alszol?
-Már nem. – térek magamhoz ásítva és átölelem derekát…miért ül?
-Sajnálom, hogy felébresztettelek, de nem tudtam aludni, és csak hallani szerettem volna a hangodat. Aludj csak, ha akarsz… - ez aranyos….úgyhogy megpróbálok ébren maradni.
-Semmi baj, úgy is korán aludtam el, beszélgethetünk. Miről szeretnél? – magam mellé húzom és simogatom.
-Tulajdonképpen semmiről sem, csak jó téged hallgatni. Sokszor gondolok arra, hogy miért pont velem jársz, mikor másokat is megkaphatnál… - na igen másokat is megkaphatnék…de nem kellenek.
-A válaszom… - hatásszünet…
-Igen? – kis türelmetlen…sok szünetet hagytam?
-Szeretlek, és egy piszok mázlista vagyok, hogy te meg nekem mondtál igent. – magamhoz ölelgetem, erre elneveti magát. Édes…de ennyi volt…ez most elvette az összes energiámat.
-Én is szeretlek téged, ha néha bizonytalan is vagyok. Idő kell nekem, való igaz, de nem ahhoz, hogy szeresselek. Sokat jelent nekem, hogy megértesz. Cserébe holnap ezért nem kell elmennünk síelni. De szánkózni azt megyünk, csuda jó móka lesz. – ez kellemetlen, de már a szememet se tudom nyitva tartani…válaszul csak bólintok neki, pedig csókot érdemelne, mert nem megyünk holnap síelni.
Teljesen kész vagyok…azt még érzem, hogy kapok egy puszit, de azt már nem tudom mit suttog…csak magamhoz ölelem és már alszom is.
Reggel én kelek fel korábban. Talán kicsit korán aludtam el…Most én keltegetem puszikkal és simogatásokkal, ahogy Maya tette tegnap. Mikor látom, hogy magához tért, megcsókolom.
-Jó reggelt. – köszöntöm mosolyogva.
Kicsit még álmosan dünnyög valamit. Jól van, értem én, még aludnál….rendben. Odasétálok a szekrényhez, kiveszek ruhákat és átvedlek, aztán lemegyek. Csinálok neki jó meleg teát.
Benyitok a szobába és az ablak előtt áll. Mereng a hóval borított tájban. Nem tudom min gondolkodhatott el ennyire, de észre se veszi, hogy bejöttem. Hátulról átölelem, óvatosan, nehogy megijedjen és kezébe adom a teát.
-Csináltam neked teát, bár nem hiszem, hogy olyan finom, mint amilyet te szoktál csinálni. – adok arcára egy puszit és jobban magamhoz húzom.
-Köszönöm. – mosolyogva belekortyol a teába és néz ki tovább az ablakon.
-Annyira jó lenne tudni mire gondolsz… - mondom ki hangosan a gondolataimat – Fogadjunk arra, hogy milyen rossz ez a tea. – elneveti magát, és belepuszilok a nyakába.
-A teával semmi gond. – mosolyog rám felém fordulva a karjaimban.
Kiveszem a kezéből a csészét, hogy megcsókolhassam, és átölelem. Nem tudom miért csináltam ezt…mostanában nem nagyon tudom mit miért csinálok.
Csak úgy repül az idő, máris délután van és épp egy dombról csúszunk le. Tényleg nagyon jól szórakozunk, akármilyen hideg is van, és majd megfagyok, nem akarok visszamenni a házba. Szinte csak nevetünk, amikor csúszunk le a dombról, hóangyalt csinálunk, hóembert építünk, hógolyózunk, vagy amikor ül a szánkón én meg húzom. Csak akkor megyünk vissza, mikor már mindketten teljesen vizesek vagyunk.
Hazafelé, vagyis útban ideiglenes szállásunkra, sok embert látunk ajándékokat vásárolgatni és fenyőfát venni. A fények az utcán nagyon szépek, amik igazi karácsonyi hangulatot teremtenek. Maya mintha kicsit elszomorodott volna ezek láttán. Rá mosolygok és adok arcára egy puszit, amire a válasza egy „műmosoly”…
Maya finom teát csinál, nem olyat mint én reggel…szerintem az szörnyű volt. Ülünk a kandalló előtt összebújva, és iszogatunk, és beszélgetünk. Persze holnap nem úszom meg a síelést. Mindjárt gondoltam…Miután megissza a teát, elmegy, hogy lepihenjen, mert fáj a feje. Legalábbis ezt mondja…
Kicsit később felmegyek és belesek a szobába, látom alszik. Jöhet a felvidító tervem. Elmegyek gyorsan, és veszek díszeket és fenyőfát és megcsináltatom az ajándékát. Nem is tartott olyan sokáig mint hittem. Igazán kedvesek itt az emberek, nagyon segítőkészek, még hazahozni is segítenek a nagy fát. A lehető leghalkabban faragok kicsit a fán, hogy beleférjen a talpba és felállítom. Ahogy tőlem telik fel is díszítem, és büszke is vagyok magamra, egész jól sikerült. Utoljára gyerekkoromban díszítettem. Már csak egy dolog hiányzik róla, a csúcs. Mikor teszem fel a tetejére, akkor jön le Maya a lépcsőn. Megáll a lépcsősor alján és meg se tud mukkanni, csak áll és nézi a fát.
-Meglepetés! – lemászok a székről, amiről feltettem a csúcsot. Odamegyek hozzá és megcsókolom – Tetszik?
-Nagyon. De még nincs is karácsony. – csillognak a szemei ahogy a karácsonyfát nézegeti.
-Tudom, de itt mégiscsak jobb karácsonyozni, ahol ennyi hó van. – mosolygok rá – A fa alatt még egy kis meglepetés is van.
Rám néz, majd a fa alá és odamegy. Kezébe veszi a dobozkát, leül a kanapéra és elkezdi bontogatni. Mit kell úgy vigyázni arra a csomagolópapírra!? Én már rég széttéptem volna…De csak sikerül neki kibontani. Egy üveg képkeretben egy közös képünk, és a képkereten a gravírozott felirat, You are my all. Várom a reakcióját a karácsonyfa előtt. Remélem tetszik neki. Nem akartam ékszert venni, már kapott tőlem…és ez személyesebb. Óvatosan lerakja a képet aztán a nyakamba csimpaszkodik egy puszi kíséretével. Megköszöni az ajándékot és rögtön talál neki helyet a kandalló fölött.
-Nem is vettem neked semmit. – mondja miután leülünk.
-Bőven elég, hogy elhoztál ide. – magamhoz húzom egy ölelésre.
Kapok tőle egy félénk csókot amit lelkesen viszonzom. Imádom a finom puha ajkait, az illata elkábít…kicsit el is kalandozok és combjára siklik a kezem, nyakát csókolgatva. De észbe kapok és abbahagyom.
-Ne haragudj… - kérek bocsánatot kicsit zavartan – remélem nem ijesztettem rád… - basszus remélem ne szúrtam el semmit…
-Maya…mondtam, hogy bármeddig várok rád. –hiába a nyugtató szavak, mégis olyan a lelkem, mint egy riadt kismadár. Haragszom magamra, a sorsra, az összes körülményre, ami miatt nem tudom megtenni.
-Én tényleg akartam, de…de…-egy aprócska puszival hallgattat el.
-Még nem vagy kész rá. Nincs ezzel semmi gond. Menjünk enni, aztán kéne itthonra valami kaját venni. –ezek után nehéz úgy tennem, mintha semmi sem történt volna, de ezt a magam butaságának köszönhetem. Még nem vagyok kész? Most úgy érzem, hogy sosem leszek…Nem nekem való ez a világi élet, inkább lettem volna apáca…de…de akkor most nem tudnám, hogy mi az a szerelem, pedig ez a kis szerelem is boldoggá tesz, ami még csak most kelt életre köztünk. Kissé zavart vagyok még evés közben is, Steve is észreveszi ezt, így közelebb jön.
-Nem szeretném, ha ilyen lennél. Szeretlek, és nem haragszom rád, ha azt hiszed. Egyszerűen várok, míg kell. –édes csókja megnyugtat valamennyire, amit azelőtt ad, hogy a szendvicset számhoz emeli –Ha nem eszel, akkor mérges leszek.
Steve kedvessége hat rám, immár nyugodtabban eszegetek, miközben mesélek ezt-azt neki. Evés után vásárolni megyünk, majd megmutatom neki a sípályát. Ma hamar megkegyelmezek neki, ezért nem maradunk sokáig, inkább hazamegyünk. Otthon, míg Steve felmelegszik a kandalló előtt, addig én hozok némi lélekmelegítő teát és takarót is, ami alatt összebújhatunk kicsit.
-Mehetünk, majd jobban felöltözök, és nem fogok fázni. Különben is…kell venni síruhát meg sícuccokat. Abban meg tuti nem fogok fázni. –huh, de jó!
-Van kölcsönző is. –mosolyogok rá.
-De gondolom, jövőre is jövünk, úgyhogy kelleni fog.
-Jövőre? –vajon jól hallottam?
-Miért, nem jövünk?
-De. –felelem egyszerűen, úgy sem a szavak, hanem a kimondatlan érzések számítanak, amit ki is mutatok úgy, hogy közelebb bújok egy puszit adva neki. Este megengedem, hogy velem aludjon, reggel puszival, simogatással keltem, csak, hogy kicsit a kedvében járhassak. Persze arra nem számítottam, hogy Steve maga alá fektet és úgy csókol meg, hát persze, hogy zavarban vagyok, mint mindig az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben.
Reggeli után bevásárolunk, aztán irány a pálya. Steve több mint egy órát kibírt, bár a szenvedéssel teli percekben még csókjaim sem tudták sokkal jobb kedvre deríteni, így aztán inkább ráhagyom, és hazamegyünk. Steve szokásához híven a kandalló elé ül le, én pedig már hozom is neki a forró csokit.
-Ez a síelés nem az én sportom. –mondja.
-A végére egészen jól belejöttél. –próbálok nem nevetni rajta, pedig nagyon aranyos volt, ahogy ott szerencsétlenkedett.
-Persze, a végén már akkorákat estem, hogy azt hittem eltört a lábam. –kezdem őt komolyan megsajnálni, ha nevetésemből nem is úgy tűnik…
Csodás képeket készítettünk, pont azt nézegetjük, mikor megszólal Steve telefonja. Most komolyan fel akarja venni? Nem, nem…ezt a meghitt percet senki sem rombolhatja szét. Egyszerűen kikapcsolom.
-Most nincs telefon…ezen a héten az enyém vagy a barátaid nélkül…-igaz, hogy puszta szavaim is zavarba hoznak, de ezt akkor is meg kellett mondanom.
-Nem csak egy hétig szeretnék a tiéd lenni…- hosszú csók után zavartan állok fel mellőle. Ez az egész olyan, mintha nekem is azt kéne válaszolnom erre, hogy én is az övé akarok lenni, pedig az elég kétértelmű lenne.
-Szerintem lassan itt az ideje a lefekvésnek. Hosszú napunk volt, itt az ideje kipihenni magunkat. –vetem fel mosolyogva az ötletet, hogy végre kiszabaduljak ebből a helyzetből. Így is történik. Hamarosan mindketten már az ágyban fekszünk, Steve kissé kimerültnek látszik, ezért most hamarabb elalszik. Vagy talán csak megsajnált, hogy ennyire zavarban vagyok és gondolta, hogy holnapig kipihenem.
Felülve az ágyon azon gondolkodom, hogy nekem ez miért nem megy? Eddig mindig azt gondoltam, hogy ha megtalálom az igazit, és eltelik egy bizonyos idő, boldogan leszek vele együtt. De Steve annyira szöges ellentétem, hogy a félelmeim erősebbek. De, ha arra gondolok, hogy másoknak megadatott, hogy az én szerelmemmel legyenek, akik fele ennyire sem szerették őt, és ő sem szerette őket, akkor megint dühös leszek. Steve ma a tudtomra hozta, hogy velem akar maradni, és nem hagy csak úgy el, mint másokat. Annyira félek, hogy megbánom, hogy majd csak egy leszek a sok közül a szemében, hogy már csak egy értéktelen test maradok, akit megkapott, akit csak használ. Én örökké emlékezni fogok az első alkalomra, neki meg csak rutin leszek? Sosem volt még bennem ennyi félelem, de annyi biztos, hogy ha nem lenne nekem fontos, akkor nem gondolnék ennyit erre. Mi lehet a legrosszabb? Elhagy, megcsal? Minden jobb a bizonytalanságnál. A jelenlegi helyzetben inkább azt hiszem, hogy pár év múlva is még együtt leszünk, egyszer elvesz feleségül, lesznek gyerekeink és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Egy mese az, amiben hiszek, de ez a mi mesénk, és engem már hercegnővé tettek…lapoznom kell a könyvben…Lapozni és hinni benne…
-Steve, már alszol? –kérdezem suttogva a fülébe.
-Már nem. –válaszolja egy nagyot ásítva, majd a derekamat átölelve.
-Sajnálom, hogy felébresztettelek, de nem tudtam aludni, és csak hallani szerettem volna a hangodat. Aludj csak, ha akarsz…-nem is értem, hogy ezt most meg miért csináltam.
-Semmi baj, úgy is korán aludtam el, beszélgethetünk. Miről szeretnél? –engem is lehúz magához, úgy simogatja tovább a hajamat. Minden mozdulatából érzem, hogy fáradt, ezért csak egész halkan szólalok meg, hátha közben elalszik.
-Tulajdonképpen semmiről sem, csak jó téged hallgatni. Sokszor gondolok arra, hogy miért pont velem jársz, mikor másokat is megkaphatnál…
-A válaszom…
-Igen?
-Szeretlek, és egy piszok mázlista vagyok, hogy te meg nekem mondtál igent.- jó alaposan megszorongat, mire elnevetem magam. Jó tudni, hogy testiség nélkül is boldog velem, megnyugtat, hogy nem fog mást keresni még mellém.
-Én is szeretlek téged, ha néha bizonytalan is vagyok. Idő kell nekem, való igaz, de nem ahhoz, hogy szeresselek. Sokat jelent nekem, hogy megértesz. Cserébe holnap ezért nem kell elmennünk síelni. De szánkózni azt megyünk, csuda jó móka lesz. –mesélem lelkesen, de ő már csak bólint egyet.
-Mindjárt elalszol…Aludj csak…-súgom halkan egy puszi után.
Nézem, ahogy lassan visszaalszik, ahogy egyre nyugodtabban és lassabban veszi a levegőt. Még így álmában is engem ölel, de nem is bánom, pont erre van szükségem ahhoz, hogy én is elaludjak. Nem gondolok semmire, csak arra, hogy életemben talán először vagyok igazán boldog. Jó, hogy van ő nekem. Jó éjt szerelmem, szép álmokat...
