Mariat beleültetek egy tolószékbe és szépen kitolják a kórterembõl, én meg a székre leülve nézem, ahogyan az orvosok elviszik, mélyeket sóhajtok, hiszen szerencsétlen lány errõl nem tehet. Csak kérdés lehet e ezek után még gyereke ha, egyszer családot szeretne alapítani. Ezzel az a gyökér megbélyegezte egy életre, hogy szülne sünt. Mérgem inkább az épület elé, és mélyeket sóhajtok a friss levegõbõl, hogy lenyugodjak. remélem az anyja most mellette marad ilyen helyzetben, csak remélni tudom. Felmegyek a megfelelõ emeltre, a szoba felé veszem az irányt, amikor kiabálásokat hallok meg. Az anyja éppen rázza szerencsétlen lányt, aki így is maga alatt van a történtek miatt.

- Miért mutogattad magad neki? – kiabálni kezd vele más rángatja, mint egy rongybabát. - Nekem kellett volna terhesnek lennem, nem neked! – Most telt be a pohár nálam.

- Engedje el! – Azonnal ráparancsolok, elengedi, ám az ajtóból még visszafordul.

- Ne gyere többé hozzánk! – Jobb is, majd nálunk helyre jön.

Odamegyek hozzá, leülök mellé és figyelni kezdem, tincseit kisimítom arcából, miközben szemeit nem veszi le rólam, aztán elfordítja a fejét, mintha haragudna rám.

- Hogy érzed magad? – kérdezem, ekkor felém pillant.

- Most hogy itt vagy, már jobban. Annyi mindent köszönhetek neked. – Gyengéden megfogom a kezét és simogatni kezdem, kihúzza sajnos, pedig szívesen simogatnám egész nap.

Felállok, kinyitom kicsit az ablakot,a mostani széket félreteszem, hiszen másnak is kellhet, így az ágy mellettit teszem mellé és arra ülök le.

- Meddig maradsz itt? – Ezek szerint zavarok, sejtettem

- Még nem tudom, de ha nem akarod, hogy itt legyek, csak szólj! – Megrázza a fejét, kezdem elveszíteni a fonalat.

- Ne hagyj egyedül! – Suttogja, amikor kopogtatnak az ajtón és belép egy idõsebb alak, azonnal felállok, hogy kiküldjem, õ megszólal. - Apa... – Tényleg az apja?

- Hallottam, hogy mi történt. Anyád hívott telefonon. Zaklatott volt a hangja... – Hirtelen rám pillant Maria.

- Ne aggódj, õ sose bántana, de kérlek ne menj ki! – Visszaülök a székre, az apja bezárja az ajtót, hiába a szülõje, azért szemmel tartom.

Az apja elmondja, hogy beszélt az anyjával, aki elhordta mindennek szegény lányát, megkéri, hogy költözzön hozzá, ám Marián látszik, hogy nem tudja mi legyen. Megpróbálom meggyõzni az apját, hogy hozzánk nyugodtan jöhet, édesanyám és a húgom szívesen ápolják õt és támogatják..

~*~

Lassan telnek a napok, ma van itt annak az ideje, hogy kiengedjék errõl a rémes helyrõl, apukája aláírja a szükséges papírokat, beül az autómba és elindulunk haza. Egy bõ húsz perc alatt meg is érkezünk, amikor kiszállok, segítek neki és az ajtóhoz vezetve kinyitom elõtte. Amint belépünk megfogom a kezét és a szobámba vezetem, hiszen pihennie kell. Leteszem a cuccokat, végül leültetem az ágyamra, elrobogok narancsléért,biztosan szomjas, meg a kórházi cuccok, nagyon bénák és rosszak. Egybõl üres lesz a pohár, akkor jól sejtettem, hogy szomjas. Feláll, leteszi az asztalomra a poharat, én meg a gépem elé ülök le, ám nem kapcsolom be.

- Ha kell valami, csak szólj. – Bólint erre a mondatomra, amikor kinyújtja a kezét és a hajamba túr bele, amit imádok.

Keze lejjebb csúszik az arcomon és azt simogatja, hihetetlen mennyire puhák a kezei, magához ölel a fejem a mellein pihen, amik feszesek, meghallom szívverését is, ami nagyon gyorsan ver. Hamarosan kinyílik az ajtó, elenged abban a pillanatban, no lám megérkezett a kishúgom, nagyon morcos arcot vágva kettõnk közé áll, majd felém fordul.

- Ne bántsd Mariat! Gondoskodom róla, hogy ne érje bántódás, amíg itt van. – Kis tökmag… - Emily vagyok! – Maria felé fordul és megöleli, én  ezen meg elmosolyodom.

- Maria, hadd mutassam be neked ezt a kistökmagot, aki az én kicsi húgom. – mondom és elmosolyodom.

- Nem is vagyok tökmag. – mondja halkan és Mariat nem engedi el. – Maria nálam fog aludni, mert te bántani fogod. – Közli, végül elengedi és kinyújtja rám a nyelvét, amikor anya belép.

- Ugye tudod, hogy csapok a szádra, ha még egyszer ezt mutatod a bátyádnak. – Fenyíti meg én meg önelégülten mosolygok.

- Jól van na. – Ki is viharzik abban a minutumban.

- Kérlek ne haragudj Emily-re, nagyon kis szemtelen néha. – Fordul Maria felé anyám.

- Ugyan, semmi gond, megesik a gyerekekkel. – Leül az ágyra.

- Sophi vagyok, az anyukájuk. – Ad két puszit neki. – Bármit szeretnél, szolgáld ki magad nyugodtan, mintha otthon lennél, én itthon leszek nagyrészt a kicsi miatt, így nem kell aggódnotok, hogy mi van a másikkal. – mondja diplomatikusan anyám…

- Köszönöm. – mondja halkan. – Bárcsak az én anyám is ilyen lett volna. – Mélyet sóhajt.

- Ha neked az jólesne, hívj nyugodtan anyának, nem haragszom meg érte. – Ad egy puszit a homlokára.

- Elõkészítek neked egy vendégszobát. – Na ezt megállítom,m mert itt alszik mellettem.

- Anya itt alszik velem… - Félbe is szakít egybõl.

- Elliot, épp most engedték ki a kórházból, nehogy már nálad aludjon egybõl egy ilyen mûtét után…. – Fortyog velem.

- Nem fekszem le vele, megnyugodhatnál már. – Förmedek rá.

- Nem érdekelsz, akkor is külön szobában alszotok. – Tegyen azt amit akar, fogja magát és kimegy a szobából.

- Miattam ne veszekedjetek, a vendég szoba tökéletes lesz. – Felállok, leülök mellé, magamhoz ölelem, õ pedig nyomban megölel a nyakamnál.

- Aludj itt velem. – Suttogom a fülébe.

- Elliot, anyud…

- Nem érdekel. – Makacskodom.

- De…- Jólvan..

- Ha nem szeretnéd, akkor alszol ott, nem erõszakoskodom. – Rosszul esik, hogy nem szeretne velem aludni.

Hamarosan kopognak az ajtón és a hugicája jön be süteménnyel a kezében, amit egybõl Maria ölébe tesz, épp vennék belõle, amikor rácsap a kezemre.

- Ez nem a tied, hanem Mariáé. – Morran rá.

- Köszönöm szépen Emily, nagyon kedves tõled. – Simogatom meg a fejét.

- Valójában egy kis boszorkány. – Incselkedek vele.

- Nem is. – Nyafogni kezd. – Maria babázol velem? – Na persze, pont most?

- Majd késõbb megy, most nem. – Állok fel, ettõl kicsit hátrálni kezd.

- Oké, akkor majd gyere. – Kifut a szobából én pedig becsukom.

- Kérlek ne haragudj a hülye családom miatt, anyám is azt hiszi irányítani tud, a húgom pedig egy nem normális kis majom. – Puffogok az ajtóban.

Feláll, odajön hozzám és megölel a nyakamnál, azonnal magamhoz ölelem és a fejemet a nyakába fúrva élvezem, hogy itt van velem. Hátát simogatom, véletlenül a fenekét is, nyomban a hátára térek vissza, õ a hajamba túr bele,a mit szeretek.

Picit eltávolodom tõle és ajkára adok egy lágy puszit, ám õ nyomban rátapad ajkamra és csókolni kezd, amit nem hagyhatok viszonzás nélkül, ezért egyre szenvedélyesebben és hevesebben kezdem el csókolni. Kopogás választ el minket egymástól, megint a kis görcs az.

 - Elliot nyisd ki, játszani szeretnék Mariával. – mondja hangosan a folyosón.

- Megyek. – mondja a tökmagnak, kapok még egy puszit, végül elenged és elmegy vele játszani, és magamra hagy.

Most hogy egyedül vagyok, rettenetesen magányosnak érzem magam, pedig már hozzászoktam. Most mégis utálom ezt a helyzetet. Miért kell egyedül lennem? És miért pont az kórházban? Nem értem, hogy miért érzek így, de Elliottal akarok lenni. Pedig utálom... vagyis azt hiszem, hogy utálom. Már magam sem tudom igazán.

Nem találom a helyem, így jobbnak látom, ha alszom egyet. De ez nem is olyan egyszerû. Nem bírok elaludni, jobban érdekel az, hogy miért kell itt lennem. Mi van, ha valami komoly? Nem, inkább nem is gondolok semmire. Lecsukom szemeimet, de csak forgolódom, aztán valahogy mégis sikerül elaludnom.

Ahogy reggel kinyitom a szemem, az orvos szempárjára figyelek fel. Köszön, közben mosolyog, de kellemetlen érzések vannak úrrá rajtam. Rossz érzésem van. Minden bizonnyal csak a lehangoltság teszi. Nem figyelek arra, amit mond, csak azt érzem, hogy õt akarom ide. Vele akarok lenni, biztonság érzetet adna. De így... nélküle borzalmas. Mint az iskolában töltött percek, amikor hamis mosolyokkal bámulnak rám. Bár nem sokáig lehetek itt, vissza kell mennem. De akkor újra meg kell játszanom magam, de azt nem akarom. Az orvos kimegy, fogalmam sincs, hogy mondott-e a valamit, de egyáltalán nem is érdekel. Úgysem beszél arról, hogy mi a bajom. Az oldalamra fekszem, fáradtnak érzem magam. Nem is kell sok idõ, hogy elaludjak, megint.

Kellemes meleg kéz simogatására ébredek, majd homlokomon önt el hasonló forróság. Lassan nyílnak ki szemeim. Õ az. Ahogy ránézek hatalmasat dobban szívem, de ez megrémít. Mégis, azt akarom, hogy megérintsen, hogy velem legyen.

• Szia szépségem. - a kezemet nyújtom felé, rögtön megérti, hogy mit akarok, így magához ölel. Én meg úgy szorítom, mintha sose akarnám elengedni. A köszönését természetesen viszonzom. - Hoztam neked egy kis gyümölcslevet meg harapnivalót. - elengedem, majd egy rózsán akad meg a szemem. - Ez is a tiéd.

Egy enyhe mosoly jelenik meg arcomon. Kapok tõle egy pohár narancslevet. Ahogy megízlelem, gyorsan meg is iszom. Nem igazán azért, mert olyan finom lenne, csak szomjas vagyok. A poharat leteszem a szekrényre, ami az ágy mellett pihen.

• Mikor mehetek innen ki? - kérdezem, közben kezemet simogatja.

• Maria, egész éjszaka gondolkodtam, hogy mondjam el neked... - vesz egy mély levegõt, ami megrémít.

• Mit kell elmondanod? - kérdezem, már a legrosszabbakra gondolva.

Amit ezután mond, nem csak hogy borzalmas, egyenesen a rémálmaim egyike. Én... terhes vagyok... Nem...! A könnyeimet sem bírom vissza tartani, de nem is lenne elég erõm rá. Miért...?

Gyûlölöm magam, gyûlölöm azt, aki ezt tette velem. Régen nem hisztiztem, most mégis úgy viselkedem, mint egy kisgyerek, aki nem kapja meg a boltban látott játékot. Elliot próbál nyugtatni, de a tény, hogy egy lény van a hasamban felforgatja a gyomrom. Undorodom magamtól. Bárcsak meghalnék. A könnyeim csak úgy szaporodnak arcomon, emiatt forrónak érzem magam. Az orvos ekkor lép be és elmondja, hogy mi a bajom.

• Meg szeretné tartani a magzatot? - kérdésére hevesen rázom a fejem. Miért akarnám? Inkább akkor meghalok. - Kellene egy szülõi beleegyezés is, hogy végrehajtsuk az operációt.

• Nincs itt se az anyja, se az apja, hogy írja alá bárki... - a gondolataim össze-vissza cikáznak, de Elliot karjában megnyugszom. De ez még mindig kevés ahhoz, hogy túl legyek ezen a szörnyûségen. Az anyám lép be, de nem nézek rá. Úgysem törõdik velem. Ahogy bejött, úgy megy ki is, de az orvossal. Nem akarok elszakadni ettõl a fiútól, de mégis így kell tennem, ugyanis több orvos lép be, akik a mûtõbe visznek.

• Amikor kitolnak, itt leszek. - szemeibe nézek, és egy puszit kapok... az ajkaimra.

Ami ezután történik túlságosan is homályos. Egy másik helyre visznek, tolókocsiban ülök, majd ahogy odaérünk a mûtõbe, egy ágyra kell feküdnöm. És innentõl minden kiesik. Fogalmam sincs, hogy mit csinálnak, a sírás nem marad abba. Nem bírom ezt, túl komor... túlságosan is undorító.

Nem is tudom, hogy mennyi idõ telik el, de csak egy dologra tudok gondolni. Minél hamarabb itt hagyni ezt a helyet. Messze elmenni és elfelejteni mindent. De tudom, hogy ezek a napok sokáig fognak kísérteni. Éppen ezért nem akarok egyedül lenni. Arra eszmélek fel, hogy ismét a kocsiban ülök és vissza tolnak abba a terembe, ahol eddig voltam. A hideg kiráz ettõl a helytõl. Ez rosszabb, mint maga a pokol. Befekszem az ágyba, az orvos megjelenik anyámmal, aki hûvös szemekkel méreget. Mintha én tettem volna rosszat. Az orvos magunkra hagy.

• Ez tényleg igaz? - kérdezi enyhe aggódást erõltetve hangjára. De tudom, hogy nem érez így, hiszen csak azt az alakot szereti. - Miért mutogattad magad neki?

Eszem ágában sincs válaszolni, még csak rá sem nézek. Persze hogy engem hibáztat, inkább meghalna, mintsem törõdjön velem. Bár tudnám, hogy Elliot merre van. Hirtelen érzek szorítást vállaimon. Enyhén megrángat. Dühös...

• Miért mutogattad magad neki? - kérdezi már kiabálva. - Nekem kellett volna terhesnek lennem, nem neked!

• Engedje el! - Elliot hangja megnyugtat, talán túlságosan is. Az anyám enged a kérésnek. És ki is megy, de az ajtóban még megáll.

• Ne gyere többé hozzánk! - ezzel a mondattal hagy magamra. Mindig is sejtettem, hogy az a férfi sokkal fontosabb neki, de azt sosem gondoltam, hogy a saját lányát zavarja el.

Nem sírok, egy könnycseppet sem engedek el. Nem éri meg. Arra a fiúra nézek, aki már sokadjára ment meg. Kitudja, talán még megtörténik párszor. De ha róla van szó... nem bánom. Közelebb lép, az én szívem pedig gyorsabb ütemben ver. Ez miatta lehet? Nem igazán tudom, de jó érzés. Furcsa, de melegség tölti el egész testemet. Inkább elfordítom az arcom.

• Hogy érzed magad? - kérdezi, amire mégis ránézek. Lehetek õszinte vele? Megmondhatom neki? Remélem, hogy nem fog kinevetni.

• Most hogy itt vagy, már jobban. Annyi mindent köszönhetek neked. - gyengéden megfogja a kezem. Bárcsak magához szorítana. Az most nagyon jól esne. De inkább kihúzom kezeimet az övéibõl. Még mindig félek, de tõle valahogy nem.

Nem igazán értem az érzéseimet, sírni akarnék, ugyanakkor, ha velem van nem érzem úgy, hogy magányos lennék. Az ablakhoz lép, amit kinyit, a szemeim végig õt követik. Megfog egy széket, majd az ágy közelébe teszi és leül rá.

• Meddig maradsz itt? - kérdezem, mielõtt kínossá válna a helyzet.

• Még nem tudom, de ha nem akarod, hogy itt legyek, csak szólj! - megrázom a fejem. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy messze legyen tõlem. Egyedül csak õt tudom elviselni a közelemben. És csak õ iránta érzek így.

• Ne hagyj egyedül! - az ajtó felé nézek, ahol kopognak. Lassan nyílik az ajtó és az apám lép be. Elliot azonnal feláll. Bizonyára azt hiszi, hogy bántani akar. - Apa...

• Hallottam, hogy mi történt. Anyád hívott telefonon. Zaklatott volt a hangja... - Elliotra nézek.

• Ne aggódj, õ sose bántana, de kérlek ne menj ki! - visszaül a székre. Apa bezárja az ajtót és közelebb lép. A szemeiben õszinte kétségbeesést veszek észre. Tényleg aggódik, és értem.

Apa elmondja, hogy beszélt anyámmal, aki õt is lehordta, de nem érdekli. Szeretné, ha hozzá mennék, de nekem ez nem menne. Elliot meggyõzi, hogy náluk jobb lenne. Ezt én is most hallom elõször, így meglep. Azt szeretné, ha egyházban laknánk?

Lassan elérkezik az idõ, hogy végre a hátam mögött hagyhatom ezt a helyet. Apa aláírja a papírokat, majd a bejáratnál köszön el tõlünk. Én pedig Elliot kocsijába ülök. Nem telik bele sok idõbe és a házukhoz érünk. Vegyes érzésekkel szállok ki az autóból, majd belépek a házba. Elliot megragadja a kezem, amitõl ismét hatalmasat dobban a szívem, és egyenesen a szobájába megyünk. Elsõ alkalommal nem, de most eléggé zavarban vagyok. Leültet az ágyára, majd magamra hagy. De nem sokáig, hamar visszajön egy pohár üdítõvel. Elég gyorsan iszom meg. Szomjas voltam, legalábbis így érzem. A poharat az asztalára teszem. Leül a gépéhez, de nem kapcsolja be.

• Ha kell valami, csak szólj. - bólintok. Felállok és közelebb lépek hozzá. Lassan nyújtom ki kezemet felé, ezzel megérintve haját, lejjebb csúszik kezem az arcára. Mindvégig szinte a fülemben hallom a saját szívverésemet. Ennyire megváltoztam volna? Pedig anyám pasija megerõszakolt. Ha egy idegen érne hozzám, azt nem bírnám elviselni. Minden bizonnyal sikítanék is a félelem miatt. De tõle miért nem félek?

Azon kapom magam, hogy õt ölelem. A feje a melleimhez nyomva, biztosan hallja szívem õrült tempóját. Nem zavar, sõt örülök, ha hallja, hiszen õ okozza. Miatta van ez. Azonnal elengedem, ahogy az ajtó kinyílik. Egy fiatal lány lép be a szobába, a tekintete morcos. Kettõnk közé áll, de Elliot felé fordulva.

- Ne bántsd Mariat! Gondoskodom róla, hogy ne érje bántódás, amíg itt van. - ezen meglepõdöm, ugyanakkor jól esik. - Emily vagyok! - fordul most felém, majd magához ölel. Kipirult arccal nézek Elliotra, aki egy szelíd mosolyt enged felém.

A pizzát hamar elfogyasztjuk, félretenném a tányért, amikor megfogja és kiviszi a konyhába, nos nagyon otthonosan mozog, nekem ez tetszik, hiszen egyik barátnõm sem csinált még ilyet. Fõbb a változatosság. Mivel késõbb jön vissza arra következtetek, hogy elmosogat, pedig nem kellene, hiszen nem azért jött. Azért többször végigmérem, hiszen tökéletes adottságokkal rendelkezik, ne is csodálkozzon ha a férfiak tekintete megakad rajta. Visszatér a szobámba, a tévét kezdjük el nézni, ám viharra leszek figyelmes, eddig fel sem tûnik, hogy fényképeznek. Csöndbe van, valamit pedig biztosan mondani szeretne, látni rajta.

- Vannak testvéreid? – Meglep ez a kérdése, azért válaszolok rá.
- Van egy húgom. Miért kérdezed? – Kicsit furcsa ez a lány, annak ellenére, hogy utál, mégis próbál beszélgetni velem, nem harapok, szerintem valami kis bogarat beleültetett a fülébe valaki, vagy saját maga és arra azt látja bennem.

Hatalmasat csattan az ég, valahol a közelben csapott le a villám, Maria pedig idebújik hozzám, nocsak, csak nem félünk?

- Csak nem félsz a dörgéstõl? – Rémült tekintettel találom szembe magamat, ez hülye kérdés volt…

Inkább eltávolodik tõlem, pedig nyugodtan maradhatna, hiszen nem bántom õt, semmi hátsó szándékom sincsen. Visszahúzom magamhoz, hiszen tudom, milyen amikor fél valaki a vihartól és nem tud kihez menekülni. Hirtelen megfogja a kezeimet és közelebb jön hozzám, majdnem összeér az ajkunk, amikor megszólal halkan.

- Te is csak lefektetni akarsz ugye? – Na pont erre nem számítottam, meg se fordult a fejemben, hogy lefeküdjek vele.

- Mond te normális vagy? – Komolyan, miért feltételezi ezt? - Csinos lány vagy, de nem az a szándékom! Mivel reszketsz, arra gondoltam, hogy megnyugtatlak. De úgy látszik, hogy nincs rá szükséged. – mondom morogva.
Fogja magát és átmegy a vendég szobába, olyan könnyen ki tud hozni a sodromból, valami állhat a háttérben, hogy ha egybõl erre gondol, lehet bántják, vagy nem tudom, de most a lelkiismeretem nem hagy nyugodni, hiszen leteremtettem õt, holott csak fél. Mélyet sóhajtok, kikapcsolom a tévét, átmegyek a szobába, annyit látok, hogy nyakig be van takarózva, lassan bemászok mellé, ekkor érzem, hogy megijed.

- Ne aggódj, nem teszek semmit, csupán nem bírom annak a gondolatát elviselni, hogy félsz és teljesen egyedül vagy. – Látom a döbbenetet az arcán.

- Nagyon ajánlom, hogy ne legyen hátsó szándékod! – Picit azért megbízhatna bennem.
- Talán nehéz, de bízz meg bennem! – Válaszképp hozzám bújik, azonnal elalszik, na ugye.

Egy ideig figyelem, ahogyan alszik, puszit is adok az arcára, amitõl jobban a mellkasomba fészkeli magát, elmosolyodom rajta, végül én is elalszom.

~*~

Korábban kelek fel, hiszen a húgomnak meg magamnak kell reggelit készítenem, Marianak is készítek, ha már benne vagyok. Amikor ezzel elkészültem, akkor sétál a bejárati ajtó felé, megfogom a kezét, ám azt kirántja, és megy is. Mélyet sóhajtva hagyom elmenni, nem fogom megállítani, ha menni akar.

Elviszem a húgomat az iskolába, majd bemegyek én is, és egybõl õt keresem, az osztályfõnökét is megkeresem, annyit mond, hogy nem jött ma be. Kicsit kezdek aggódni, hiszen nem akartam elijeszteni.

~*~

Már egy hete nem hallottam felõle, hiába hívom õket telefonon, ki van kapcsolva, sajnos eddig még alkalmam sem volt elmenni hozzájuk, és nagyon aggódom érte. Ma szerencsére nincsen edzésem, így eltudok látogatni, elkértem a címüket, és megállok az autómmal a megadott címen. Kiszállok, és az ajtóhoz érve becsengetek. Hamarosan ajtót nyit nekem, egybõl feltûnik, hogy foltok vannak a nyakán, a kezén. Valaki bántotta õt, de miért nem szólt? Amint megpillantom, hogy egy aranyos macit szorongat elszorul a szívem, hogy hozzá menekül. Be akarja csukni az ajtót elõttem, ám gyorsan beljebb megyek, azt veszem észre, hogy õ hátrálni kezd és a falnak ütközik. Ennyire félne tõlem?
- Ne merészelj közelebb lépni! – néz rám, riadtan. - Hozzám ne érj! – Pedig eszembe sem volt hozzáérni. - Félek! – Suttogja, és ugyanúgy remegni kezd, mint azon a bizonyos estén a vihartól.

- Maria. – mondom halkan a nevét, ekkor felemeli a fejét és a szemeimbe néz, elerednek a könnyei is. – Tudod, hogy nem bántanálak. – Igyekszem kedvesen mondani, hiszen látom rajta, hogy fél.

Erre a mondatomra csak megrázza a fejét.

- Te is csak meg akarsz gyalázni. – Összeszorítja a szemeit és remegni kezd.

- Ki bántott? – Térek egybõl a lényegre.

- Senki. – suttogja nagyon halkan, amikor a haját a füle mögé teszi, megpillantok eléggé csúnya foltokat.

- Ki bántott kincsem? – Tényleg aggódom érte, amikor közelebb megyek a falhoz simul, végül magamhoz ölelem és szinte kapaszkodni kezd a felsõmbe. – Itt vagyok. – Adok puszit a fejére, amikor a lépcsõ felõl hangokat hallok.

Megjelenik egy férfi, aki eléggé fintorogva mér engem végig.

- Ki maga? – kérdezi öblös hangján.

- Maria barátja. – Határozottan és magabiztosan nézek a szemébe.

- Az lehetetlen, hiszen a kisasszony beszámolt volna nekem rólad, nem igaz? – Kérdezi tõle, szegénykém pedig bújik hozzám. – Meg különben is van egy kis dolgunk odafent, ha megbocsájtasz. – Megragadja a kezét, ahol rengeteg friss seb és kötél nyom is akad a csuklóján.

- Nem megy magával sehova, ugyanis velem van találkozója. – Húzom vissza, ám a fazon erõsebben szorítja.

- Takarodj innen, õ az én lányom. – Kezd el kiabálni.

- Menjen maga, szatír, hagyja õt békén. – Lefejtem a kezét róla, felveszem az ölembe, felviszem a szobájába, ahol kicsit ledöbbenek.

Bezárom az ajtaját, leteszem, aki szorosan bújik még mindig hozzám, amint körbe nézek, a lepedõn vért pillantok meg, majd egy kötelet, ami kicsit véres, pont olyan, ami a csuklóján láttam. Elválik tõlem, majd leül az ágyára, ekkor megpillantom, hogy a lábán is zúzódások vannak. Van egy nagyon rossz megérzésem, remélem nem igaz.

- Kérdeznem kell valamit. – Hirtelen félve rám emeli a tekintetét. – Azzal a kötéllel volt megkötve a kezed? – Megfogom a lepedõvel és megmutatom neki, csak rázza a fejét és remeg. – Ez a te véred? – kérdezem halkan, és némán zokogni kezd.

- Megerõszakolt? – Csak remélni tudom, hogy nem igaz. – Ugye nem?! – Fogom meg a kezét, ami jég hideg.

Csak a fejét rázza, látom rajta, hogy igen, kezd kicsit eldurranni az agyam, az ilyen gyökerektõl. Felpattanok, mint egy tigris úgy megyek le ehhez a gyökérhez.

- Mégis mit képzel magáról? – Vonom kérdõre azonnal.

- Mirõl beszélsz? – Kérdez vissza egy sört kortyolgatva.

- Megerõszakolta ezt a szerencsétlen lányt! – Ha tovább játssza a nem törõdömöt, meg fogom ölni.

- Közöd hozzá? – Vonja meg a vállát, ekkor megfogom a palacsinta serpenyõt és fejbe vágom, ám õ hasba üt.

- Elliot. – Szólal meg egy édes hang, amire odanézek, és megpillantom õt.

A fazon a földön fekszik, odamegyek hozzá és homlokára adok egy puszit.

- Azonnal elköltözöl innen, ha akarod ha nem, de itt nem maradhatsz. – mondom komolyan, felszaladok az emeletre, keresek egy táskát és mindent beleteszek, nõi cuccoktól kezdve a bugyiig mindent, hirtelen megjelenik az ajtóban, magamhoz ölelem, aki tényleg úgy bújik hozzám.

- Elviszlek innen. – suttogom és ijedten néz rám. – Ne aggódj mindent megteszek, hogy rács mögé kerüljön. – Könnyei potyogni kezdenek, megfogom kezét és lemegyek vele a földszintre, kimegyünk a világosra, azonnal beültetem az autóba, amikor megjelenik a férfi, gyorsan beülök és gázt adva, nem hazaviszem, hanem kórházba, hogy megnézzék, nem tett e benne kárt, ha igen egy életre meg fogja emlegetni. A kezét simogatom, aki a maciját figyeli és öleli.

          - Szia, hát te? – kérdezi, azt reméli, hogy elmondok neki mindent?

          - Csak… csak, reméltem… hogy…. – hogy leszel annyira hülye, hogy beengedsz engem.

         - Gyere beljebb – szerencsére nem tétovázik, így belépek a lakásba, ahova pont nem akarok menni, de lám mégis itt vagyok.

          - Nem akarok zavarni, csak…- kezét a vállamra teszi, amiért durván lerázom magamról. – Vedd le rólam a kezed. – éppen elég, ha az a rohadék fogdosott, nem kell még õ is.

          - Oké, teát?

          - Kérek. – a konyhában foglalok helyet, mivel õ is oda igyekszik. Igazán szép házban él.

       - Nem azért jöttem, hogy kuncsorogjak. – kijelentésemre morcosan néz, de nem kértem tõle semmit, legalábbis ételt nem.

      - Mi lenne ha most nem tennéd a csípõs megjegyzéseket és utalásokat, hanem csak simán, elfogadnád tõlem az ételt is.

Nem szólok semmit, de nem igazán van ínyemre, hogy oktatni próbál. Táskámat a kezébe veszi és az emeletre indul, azonnal követem. A szobájába lép, ugye nem tervezi azt, hogy...

        - Ne aggódj nem kell velem aludnod, van vendég szobánk. Menj el nyugodtan fürdeni, találsz ott törülközõt meg mindent, addig megágyazok neked.

Bólintok egyet, vizes táskámat a kezembe kapom és el is tûnök a fürdõben. A biztonság kedvéért bezárom az ajtót. Levetkõzöm, majd a zuhanyzóba megyek, lassan engedem meg a vizet. Amint beállítom a megfelelõ hõmérsékletet, élvezem, ahogy a víz lemos rólam mindent, amivel az a féreg szennyezett be. Nem sokáig álldogálok, egy kék törülközõt tekerek magamra, amíg a táskámból elõhalászok pár ruhadarabot. Mindig is itt voltak bent a ruháim, pont egy ilyen alkalomra, mint a mai is. Felkapok magamra egy rövid pántos felsõt, illetve egy bugyit. Nem azért öltözöm így, mert szándékaim vannak. Pláne nem egy ilyen alakkal, amilyen õ is. Elindulok vissza a szobájához, majd az ágyán foglalok helyet.

          - Pont a balra lévõ vendégszobában ágyaztam meg neked. – mondja, amint helyet foglalok. Így szó nélkül megyek át, hogy körülnézzek. Vendégszobához igen jól néz ki. Kicsit kinézek az ablakon, esik, emellett villámlik is, amit dörgés követ. Utálok ilyenkor egyedül lenni. Kiskorom óta félek a dörgéstõl. Már nem tudom, hogy mi az oka ennek. Éppen ezért megyek vissza az õ szobájához. Az ajtóban megállok, amikor észrevesz beljebb invitál.
        - Gyere nyugodtan. – az asztalára tett tányért a kezembe veszem, majd leülök mellé. Valamiért a pizza igazán jólesik, így ezt nem is próbálom tagadni. Már egy ideje korog a gyomrom. Otthon sem ettem semmit.
          - Hogy hogy hozzám jöttél, hiszen tudtomra adtad mindig, hogy mennyire utálsz. – nem vagyok hajlandó válaszolni, de azért rávetem pillantásom.

            - Ez hosszú történet. – rázom le ennyivel.

Valamiért ez a lány indokot ad arra, hogy mellette legyek és megvédjem, olyan erõ lakozik benne, ami hihetetlenül hat rám. Most kivételesen nem tudok száz százalékkal ide koncentrálni, a fene tudja miért. Eléggé durván kezdek el játszani és ez a többieknek nem tetszik, nekem meg ehhez van most kedvem. A végén annyira felcseszik az agyamat, hogy fogom magam és lelépek, egyenesen az öltözõig megyek, lecibálom a felsõmet, és a cipõmmel is ordítok egyet, hogy miért nem jön el. Nagy nehezen, csak összeszedem magam, amint felérek a lépcsõn, meghallok egy ismerõs hangot. Nem szeretem, ha egy nõvel erõszakosan bánnak, õk is megérdemlik, hogy tiszteljék õket.

- Engedjétek el! Látom a tekintetében, hogy nem érti miért szólok bele. - Gyerünk! Nem akarom kétszer mondani. – Srácok azonnal elengedik a csuklójánál fogva, amit simogatni kezd, így is piros lett neki.

Közelebb megyek, átölelem a vállánál és úgy kísérem el a gyengélkedõre, hátha valami baja esett. Leül az egyik ágyra, azonnal a törékeny csuklóját kezdem el vizsgálgatni. A bõre is olyan selymes, ami nagyon tetszik.

- Nem kértem, hogy segíts! – Már vártam mikor szedi le a fejemet. - Egyedül is megoldottam volna. – Hát persze, pont te.

- Na persze! Ne ellenkezz már! – Van egy pár pont a csuklóján, ahol erõsebben megszorították, ott simogatom neki, hogy enyhüljön a fájdalma.

- Mi lenne, ha leszállnál rólam? – Az ilyen lenézõ és ellenséges monológokkal lehet a legjobban felbaszni az agyamat, a végén már szikrákat szór a szemem.

- Mégis mi bajod van velem? – kérdezem, hiszen nem tettem ellene semmi rosszat, hogy így beszéljen velem, legalábbis nem adtam rá okot.

- Csupán csak annyi, hogy te is olyan vagy, mint a barátaid. Kihasználod a lányokat. Minden férfi egyforma! – Valamivel találkozhatott, ah így mer vádaskodni, olyanért amit pl én el sem követtem. - Gyûlölöm a magadfajtákat! Kihasználjátok a nõket, majd eldobjátok!

- Ezt mégis honnan veszed? – Mert én ilyen vagyok, ne röhögtess…. Mégis baromira zavar, hogy másokhoz hasonlít.

Elengedem a kezét és a cuccaimat feldobva a vállamra el is hagyom a gyengélkedõt, nincs kedvem tovább hallgatni a szitkozódásait. Az épületbõl kilépve elindulok bal irányba, nagyon sok bolt elõtt elmegyek, mégis az egyik elõtt elhaladva és a kirakatot megnézve visszatükrözõdik a másik oldal, ahol felfedezem azt a lányt aki nemrég szidott mint a bokrot. Odafordítom a fejemet és a csuklóját simogatja, ám megy elõre mint a tank. Összehúzom a szemöldökömet és lassan elindulva követem õt, hiszen ki tudja mire vetemedik, ilyen állapotban. Amikor megáll és visszanéz a válla fölött azonnal elbújok, nehogy észrevegye, hogy egy irányba megyünk. Sokszor odafigyelek, nehogy találkozzam vele, mégis egyszer nem figyelek oda és észrevesz, én is õt és igyekszem meglepett fejet vágni, ám õ durcásan masírozik valamerre. Hazaérve veszek egy meleg fürdõt, egy szál alsóban lemegyek a konyhába, ekkor elkezd dörögni és villámlani, vállat vonva készítek magamnak egy kis vacsorát, a szüleim nincsenek itthon így enyém a kéró. Épp a sütõbe teszek be egy hatalmas adag pizzát, amikor csengetnek, odamegyek az ajtóhoz, amikor kinyitom egy ázott kis madárkával találom szembe magamat, gyönyörû és szomorú kék szempár figyel.

- Szia, hát te? – kérdezem meglepetten.

- Csak… csak, reméltem… hogy…. – Szóval gondok voltak megint.

- Gyere beljebb – Beengedem, egybõl leveszi a vizes cipõjét, amit elviszek egy melegebb részre, ahol megszáradhat.

- Nem akarok zavarni, csak… .- Odamegyek hozzá és a kezemet a vállára teszem. – Vedd le rólam a kezed. – mondja morcosabban.

- Oké, teát? – kérdezem egy lépéssel hátrább lépve.

- Kérek. – Bemegyek és egybõl készítek neki egyet, amint felforrt a víz, kiöntöm egy bögrébe és leteszem elé, hiszen leült a konyha pulthoz.

A pizza eközben már megsült kiveszem és ránézve meg a hangos morgásból ítélve alig evett ma. Kiszedek neki két hatalmas nagy szeletet, rám néz eléggé értetlenül.

- Nem azért jöttem, hogy kuncsorogjak. – Közli és belekortyol a teába.

- Mi lenne ha most nem tennéd a csípõs megjegyzéseket és utalásokat, hanem csak simán, elfogadnád tõlem az ételt is.

Csöndben marad, majd megfogom a táskáját és felviszem magamhoz, szépen lassan utánam jön majd megáll az ajtóban, egybõl tudom mire gondol.

- Ne aggódj nem kell velem aludnod, van vendég szobánk- Jegyzem meg, majd leteszem az ágyam mellé a vizes táskáját. – Menj el nyugodtan fürdeni, találsz ott törülközõt meg mindent, addig megágyazok neked. – Bólint és a táskájával együtt eltûnik.

A szobám melletti vendégszobában megágyazok neki, visszamegyek a háló körletembe, elfekszem az ágyamon és szörfözni kezdek a tv-én. Amikor betoppan egy francia bugyi és egy spagetti pántos felsõ van rajta, amikor bejön rám néz, és leül az ágyamra.

- Pont a balra lévõ vendégszobában ágyaztam meg neked. – mondom kedvesen, amire feláll és átmegy.

Nem tudom, miért jött pont hozzám, amikor elvileg utál, mégis addig mélázok ezen amikor ismét megpillantom az ajtóban.

- Gyere nyugodtan. – Ülök fel és a pizzát kezdem el enni.

Beljebb jön, leül mellém és enni kezdi jóízûen, többször végigmérem akaratom ellenére, hiszen szép lány, egyáltalán nem az a szándékom, hogy megfektessem, hiszen azt tudtommal ki kellene érdemelni, bár vannak olyan barmok, akik csak arra hajtanak, hogy egy strigulájuk legyen.

- Hogy hogy hozzám jöttél, hiszen tudtomra adtad mindig, hogy mennyire utálsz. – jegyzem meg, amikor rám néz azokkal a gyönyörû kék szemeivel.

- Ez hosszú történet. –Zárja le ennyivel.

- Rendben, ha akarod nyugodtan elmondhatod. – Remélem azért csak el fogom tudni érni, hogy megbízzon bennem, vagy ha nem is de elérjem, azt, hogy ne úgy nézzem rám , mint egy darab szarra.

Ahogy lépkedek, hallom, hogy jön utánam. Mégis miért követ? Mit akar már tõlem? Idegesítõ egy alak, igazán rájöhetne erre magától is. Ahogy megállok, felé fordulok, hogy útba igazítsam õt.

·         Miért követsz? - szívesebben kiabálnék, de nem érzem szükségesnek, mivel közel van hozzám.

·         Nem követlek, csak erre lakom. - na persze, és higgyek is neked mi?

·         Hazudsz! - megvetéssel nézek rá. Komolyan irritál. Az õ fajtája a legrosszabb.

·         Nem hazudom, ne legyél paranoiás. - hirtelen jut eszembe, hogy teljesen átáztam, így fázom, ami miatt remegek is. Magához húz, ami teljesen váratlanul ér. Nem engedek neki, mégis a karjaiban kötök ki. Ha nem õ lenne, még élvezném is a helyzetet. - Gyere elviszlek hozzánk, teljesen átfagytál.

Kezeivel vállamat fogja, ezzel is a közelében tartja. Próbálom magamról lerázni, de mivel nem sok esélyem van, így inkább beletörõdöm a dolgokba. A házuk elé érve, elõre enged a kapunál. Ahogy a házra nézek, pocsékul érzem magam. Mégis mit keresek én itt? Egyik kezét vállamra teszi. Ha azt hiszi, hogy ezzel megnyugtat, akkor nagyon téved. Belépünk, majd cipõmet gyorsan kapom le magamról. Beljebb lépek, de nem igazán tudom, hogy merre is lépkedjek. Hirtelen kap ölébe, amitõl szívesen lekevernék neki egyet, de az egyik fürdõben tesz le. Megnyitja a meleg vizet, majd teleengedi a kádat.

·         Melegedj át egy kicsit, ne legyél nekem beteg. - szavai nem hatnak meg. Nem tud megszédíteni. Én nem olyan vagyok, mint a többi lány. Lassan kezdek el vetkõzni. Amint nincs rajtam semmi, körbenézek.

Beülök a kádba. A víz olyan kellemes. Nem gondoltam volna, hogy ma itt kötök ki, de legalább nem kell azzal a nyomorulttal egy fedél alatt lennem. Nehezen melegszem fel, hiába forró vízben vagyok. Talán az a gondolat, hogy benyithat, nem akar kimenni a fejembõl. Ha így is akarna tenni, már megtörténhetett volna. Szemeimet lecsukom és csak a víz hõmérsékletére gondolok.

Úgy látszik ez jó ötletnek bizonyul, ugyanis már a reszketésnek semmi jele sincs. Felállok, megtörölközöm és magamra veszem a ruhákat, amiket adott. Azonnal megérzem az illatát. Furcsa, úgy érzem, mintha hatással lenne rám, pedig nem kedvelem õt. Elhessegetve ezeket, kilépek a szobájába. A gépe elõtt ül, amikor észre vesz.

·         Kicsit nagyok rám. - mondom végignézve magamon.

·         Kicsit. - feláll székébõl, közelít, mire leesik, hogy mit akar. Egy ölelés, de nem egyezem bele. Nem ismer, így ne is akarjon közelséget.

Mikor kilép szobájából, az egyik fotelébe helyezem magam. Túlságosan fáradtnak érzem magam, így szemeimet lehunyom. Lassan merülök álomba. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha lebegnék, ami hamar elmúlik, helyébe pedig nyugtató melegség jön. Nem igazán tudom, hogy álmodom-e, de szorosabban hozzábújok. Végül már nem érzek semmit.

Ahogy kinyitom szemeimet, elõször homályosan látok, majd hamar kirajzolódik, hogy milyen pozícióban vagyok. Kerek szemekkel nézem õt, õ is elaludt volna? De várjunk... mit keresek a karjaiban? Ismét rá emelem nagy szemeim, amire õ is engem néz. Miért vagyunk mi így?

·         Azt hiszem, mennem kell. - hamar ott hagyom õt és szobáját is, a cuccaimmal. Leérve, felveszem cipõmet, ami még mindig vizes és kilépek az ajtón.

Táskámból elõkeresem telefonomat, hogy megnézzem mennyi is az idõ. Egy nem fogadott hívás vár. Gyorsabb léptekben megyek haza. Amint belépek az ajtón, õ fogad. Mérges szemekkel vizslat végig. Undorodom tõle, hogy van képe egyáltalán pont neki így viselkedni? Ahogy szobám irányába mennék, megragadja karomat, ami fáj. Kezét pofonra emeli, de a kulcs zörgésére elenged. Nem várom meg, hogy anya belépjen, besietek szobámba, aminek ajtaját kulcsra zárom. Nem akarok senkit sem látni.

~*~

Hamar eljövök otthonról. Legalább az iskolában nyugtom lesz. Még a reggelt is képes elrontani. Nem fér a fejembe, hogy anyám pont egy ilyen nyomoronccal jött össze. Minden férfi egyforma! Ahogy ezt gondolom, meglátom õt.

·         Szia. Hoztam neked valamit. - a ruháim azok. A kezeimbe nyomja õket, amit elveszek. Bár nem szívesen fogadom, ezt szóvá is teszem.

·         Köszönöm, hogy így leégetsz mindenki elõtt. - bunkó vagyok vele, de miért érzek bûntudatot? Utálom õt, akkor mégis miért?

·         Nem az volt a szándékom, egyébként szívesen. - hátat fordít és el is megy. Kit érdekel? Engem biztosan nem.

Belépek az épületbe. Elsõ órám elõtt a folyosón maradok. Az ablakon nézek kifelé, mikor meglátom õt. Õ is észrevesz, ami zavar, így inkább belépek a terembe. Még a végén azt hiszi, hogy õt nézem. Miért akad mindig az utamba? A fenébe is! Amúgy sem érdekel, hiszen õ csak kihasználja a lányokat. Éppen ezért utálom õt és a fajtáját is. Leülök a helyemre, ekkor lépnek be a legrosszabb osztálytársaim. Legjobb tevékenységük, hogy a gyengébbeket piszkálják. Ráadásul nagyon sokszor túlzásokba esve. Szerencsére engem messze elkerülnek. Sokszor érzem úgy, hogy félnek tõlem. Bár lehet csak képzelgés, de ha mégse, akkor az sem baj. Féljenek csak. Bejön a tanár is, némi késéssel és el is kezdi az órát.

Hanyagolom a figyelmét, de úgyis ugyanarról papol, mint minden órán. Az ablakon leskelõdöm kifelé, néha észreveszem, de nem fordítom el az arcom. Innen nézve nem is néz ki rosszul. Teljesen neki szentelném a figyelmemet, de a csengõ félbeszakít. Lényegében nem is baj. Felállok és kilépek a folyosóra. Amit észreveszek az ledöbbent. Az a néhány idióta srác, aki még tegnap vele volt, most egy lányt zaklatnak. Valamiért úgy érzem bele kell avatkoznom. Gyors léptekkel indulok meg, és elõttük állok.

·         Hagyjátok õt békén! - parancsolom rájuk a legnagyobb félelem érzet nélkül.

·         Te maradj ki ebbõl! - mondja egyikük, de a karját megragadva tolom el a lánytól, aki a sírás szélén van. - Mégis mi a franc bajod van?

·         Az, hogy folyton a gyengébbekre másztok rá! Ráadásul csak egy dolgot akartok tõle! - eléggé feldühítenek, így egyenesen a pofájukba vágom az igazságot. Egymásra néznek, a lányt elengedik, helyette engem fognak le. Páran körénk gyûlnek, de egyikük sem segít csak néz. - Engedj el, te nyomorult!

·         Vigyázz a szádra te liba! - gyorsan közelit és a nyakamat kezdi csókolgatni. A hányinger fog el. Próbálok kapálózni, de erõsebbnek bizonyul, ráadásul úgy szorítja a csuklómat, hogy az egyre jobban kezd fájni. Ekkor pillantom meg õt.

·         Engedjétek el! - mi van? Most meg fog menteni? Miért nem nézi már végig inkább? - Gyerünk! Nem akarom kétszer mondani.

Ahogy elengednek a csuklóimat simogatom. Tényleg fáj, de hogy pont õ ment meg, az még rosszabb. Vállamnál fogva ölel át és elsétálunk a gyengélkedõbe. Az egyik ágyra ülök, õ pedig megnézi a csuklómat.

·         Nem kértem, hogy segíts! - vágom rögtön hozzá. - Egyedül is megoldottam volna.

·         Na persze! Ne ellenkezz már! - gyengéden simogatja meg pont ott, ahol az a tuskó erõsen szorította.

·         Mi lenne, ha leszállnál rólam? - kérdezem fennhangon. Erre egy dühös szempárral találkozom, ami meglep.

·         Mégis mi bajod van velem? - kérdezi dühvel a hangjában. Ha nagyon tudni akarja a választ, elmondhatom neki.

·         Csupán csak annyi, hogy te is olyan vagy, mint a barátaid. Kihasználod a lányokat. Minden férfi egyforma! - hirtelen jut eszembe az a szemét alak. Miért pont az a kép ugrik be, ahol azzal a nõvel van az ágyban? Valamiért a könnyeim ismét elindulnak. - Gyûlölöm a magadfajtákat! Kihasználjátok a nõket, majd eldobjátok!

·         Ezt mégis honnan veszed? - lágy hangon teszi fel kérdését. Nem válaszolok. Nincs kedvem.

Legjobb lenne, ha magamra hagyna. Nem mondom ki hangosan, mégis ezt teszi. Csak akkor nézek fel, mikor bezárja az ajtót. Tudom, hogy õ is olyan... Biztos vagyok benne, mégis, mi az, ami ennyire tiltakozik ez ellen? Õ sem különb, és még mindig utálom õt!