Ez meg mi? Álmodom vagy valami tényleg nem hagy aludni? Az órára nézek, de még csak reggel hét van. Persze ezt nem lehet megmondani egy türelmetlen, üres pocakú, de nagy termetû macskának. Cirmi most is a fejemnél ugrál, tudja, hogy erre mindig felébredek. Mielõtt még a szemem bánná az éhségét, felülök az ágyban, és megsimogatom a buksiját. Kedves dorombolásba kezd, már nagyon éhes lehet. Kimászom az ágyból, belebújok szõrös papucsomba, és a konyhába topogok. A hûtõbõl elõveszem Cirmi kedvenc dobozos eledelét, és szedek a táljába. Mosolyogva nézem, ahogy habzsolja befelé, közben tejet is öntök neki. Jelenleg ez a macska az egyetlen társam, egyedül élek. Már 24 vagyok, de még mindig nagy szükségem van a szüleim támogatására, egészen eddig velük laktam. Ám most nagyszerû állásom van, jól fizet, így megpróbálok felnõni. Egy hónapja sincs, hogy elköltöztem hazulról, mikor dolgozni kezdtem. Egy cégnél vagyok asszisztensi állásban, és a kezdõ fizetésem elég nagy ahhoz, hogy saját lábra álljak belõle. Sokszor veszem elõ fájó kicsit irigykedve barátnõim képeit. Sokuknak már saját gyermekük van, de legalább is házasok. Kicsit szégyellem magam, de még az elsõ csókomon sem estem át. Én úgy szeretnék szeretni, de a fiúk nem a magam fajta, félõs lányokra várnak. Akárhányszor közeledett felém egy fiú arca, én mindig elkaptam a fejem, ezután, pedig már kitalálható, hogy mind otthagyott vagy rosszabb esetben ki is nevetett. Persze érzelmi téren nem panaszkodhatom, mert rengeteg barátom van, sokan szeretnek. Szabadidõmben árvaházban segédkezem, sokszor vigyázok a gyerekekre. Nem vagyok telhetetlen, nekem most ennyi is elég. Én is bekapok pár falatot, egy gyors szendvics után irány a fürdõszoba.

Szatén pizsamám szinte magától lecsusszan bársonyos bõrömrõl, hosszú ujjaim még kissé fáradtan nyúlnak a csaphoz, hogy vizet nyissak és zuhanyozzak. Úgy örülök ennek a frissítõ zuhanynak, mint elszáradóban lévõ virág a nyári zápornak. Jól esik, segít felébrednem. Testemen ezernyi cseppecske szikrázik a felkelõ Nap fényében. Magamra tekerem törölközõm, hogy megszárítkozzam. Bemegyek a szobámba és leülök az ágyra. Miközben a hajamat kezdem szárítani, végig nézek magamon. Hosszú, formás combok és az az idétlen nyuszis papucs, amit édesanyám már rég kidobatott volna velem. Mi baj van velem, hogy egyedül vagyok? Talán egy hasonló félénk srácot kéne keresnem, de az igazság az, hogy már gimnáziumban is mindig a „rosszfiúkat” néztem meg. Szeretem, ha egy férfi, férfi. De érzelmeimet sosem tudtam kezelni, én akartam vigyázni rájuk, õk meg csak kinevettek ezért. Álmaimban arra várok, hogy egy herceg magával visz és megtanít szeretni, de a valóságban azt hiszem, hogy elájulnék, ha csak hasonló is történne. Hányszor meséltem már a gyerekeknek arról, amikor a hercegnõt elveszi az õ hercege és boldogan élnek, míg meg nem halnak…A valóság azonban más. Itt sem hercegek, sem lovagok nincsenek. Rám senki sem figyel fel, de úgy sem tudnék mit kezdeni vele, ha bekövetkezne. Már megint témánál vagyunk, mint minden reggel. Szánalmasan romantikus vagyok, még jó, hogy nem látnak az emberek a fejembe. Ezen már én is csak nevetni tudok.

Miután a hajam megszáradt és fel is öltöztem, boldog mosollyal lépek ki az utcára. Ma nem dolgozom, vagyis ez azt jelenti, hogy az árvaházba mehetek. Imádom azokat a gyerekeket, hisz olyan ártatlanok, tiszták, és akkora szeretettel fogadnak, ami már szinte simogatja az ember lelkét. Ma én és pár apáca, akik az intézetben segédkeznek, sétálni visszük õket. Én is izgatottan várom már, hogy sétálgassunk, hisz a lelkem mélyén egy örök gyerek vagyok.

Megérkezve az intézetben ölelésre nyitott karocskákkal futnak felém a gyerekek, kiabálva, hogy Chizumi vagy Mimi-san, hisz õk általában így hívnak engem. A barátaimtól is kaptam már pár becenevet, de mindegyik más és másért kedves nekem. A Mimi-sant attól a kislánytól kaptam, aki akkor még csak 3 éves volt. Nem igazán tudta kimondani vagy megjegyezni  a nevem, mindig csak a végét ismételgette a Chizumiból, így lettem én Mimi vagyis Mimi-san.

-Sziasztok hercegnõk és hercegek! Ugye tudjátok, hogy ma milyen nap van? – kérdem tõlük mosolyogva, mire mind kórusban kiabálja, hogy „IGEN!” .

-Lányom, hát eljöttél? Te mindig örömet szerzel a gyerekeknek. – mosolyogva lép elõ Mary nõvér, aki ma a gyerekek másik kísérõje lesz.

-Igen anyám, hát hogyne jöttem volna? Számomra öröm, hogy velük lehetek. Néha õk sokkal jobban vigyáznak énrám, mint én rájuk.- válaszolom nevetve.

A gyerekek türelmetlenül topognak a bejárat elõtt, ideje indulni, mielõtt még visítani nem kezdenek. Persze ezt csak viccbõl gondolom magamnak, hisz alapjában igazán jól nevelt gyerekekrõl van szó.

Kellemes idõ van, napsütés, kék ég, bárány felhõk az égen, talán ennél szebbet nem is kívánhattunk volna kiránduló idõnek. A fiataloknak útközben megállunk fagyit venni, hisz annyira szeretik. Épp az egyik játszótérre tartunk, ott majd jót mulathatnak szegény kicsi árvák. Én el sem tudom képzelni, hogyan lettem volna képes felnõni a szüleim nélkül. Mindig arra törekedtek, hogy mindent megadjanak nekem, szerettek, velem voltak…Valahol felnézek ezekre a csöppségekre, mert ilyen kicsik és ekkora erejük van az élethez. Boldogok attól a kis jótól is, amit kapnak, megelégednek ennyivel is. Jó emberek lesznek belõlük, még ha most még kissé rakoncátlanok is.

-Chizu, Chizu! – jön oda hozzám az egyik kislány a nevemet kiabálva.

-Yumi, mi a baj? – kérdezem leguggolva hozzá.

-Eyes eldobta a labdát abba a kertbe. – mutat egy hatalmas ház kertjére. – Nem tudjuk kivenni, mert messzire esett. Olyan magasra dobta, nem tudtam elkapni. – pityegte el bánatát, mire én megöleltem õt.

-Egy cseppet se félj kicsi Yumi! Most mondd azt Marynek, hogy majd én kihalászom azt a labdát nektek valahogy. Addig ti csak menjetek elõre, késõbb jövök én is. – mondtam neki vigasztalóan.

Miután a csoport tovább ment, szemügyre veszem a kertet. Hatalmas birtok, vajon kié lehet? Nem vagyok túl ismerõs erre, mindenesetre azt már most látom, hogy a labdát nem érem el. Lábujjhegyre állok, hátha valakit meglátok, akinek bekiabálhatok, de mivel senki, ezért becsengetek. Várok fél percet, de semmi. Újra csengetek, de még mindig senki. Körbe nézek az utcán, egy lélek sem jár erre. Hát jól van, csak nem haragszanak meg, ha kihozom azt a labdát, nem igaz? Szépen átmászom a kerítésen, és gyorsan felkapom a labdát, már épp a kerítés peremére teszem egyik lábam, mikor valaki elkap hátulról. Ijedten fordulok meg, egy igen erõs férfi volt az. Napszemüveg és öltöny rajta, mint valami ügynök.

-Maga meg mit keres itt? – kérdezi mogorván.

-Hogy én? – lábaim megremegnek, még szerencse, hogy olyan erõsen tartotta kezem, mert talán el is estem volna. –Csak ezért a labdáért jöttem be, mert hiába csengettem, és hát a gyerekek már…- ekkor szavamba vág.

-Jól van, nem kell itt a rizsa! A fõnök nem fog ennek örülni. Gyerünk! – lök egyet rajtam, hogy induljak el a bejárat felé. Most komolyan ekkora ügyet csinál egy labdából? Az egyik kezemben a labdát, másikban fagyimat szorongatva elindulok befelé. Hatalmas nappaliba vezetnek be, ahol egy másik férfi leültet a kanapéra, vállamra téve kezét pedig jelzi, hogy meg se próbáljak felállni.

-Szólok a fõnöknek, addig te figyelj rá!

-Oké. – Mi? Ezek most mirõl beszélnek? Fel fognak jelenteni birtokháborításért? Nem akarok bajba kerülni, én csak a labdát akartam!

Gondolataimban elmélyülve ücsörgök, néha belenyalok a fagyiba, mert már olvadni kezdett. Fejem lehorgasztom, félek felnézni. Ekkor léptek zajára leszek figyelmes, mire a felettem álló férfi felrángat.

-Kérem, ez fáj, ne bántson! – mondom neki panaszosan, mire egy harmadik férfi hangjára leszek figyelmes.

-Bocsáss meg a modortalan fogadtatásért, de mindig óvatos vagyok a váratlan vendégekkel. – Lassan fordulok felé, szívem hevesen kalapál. Egy magas, izmos férfi elõtt álltam. Elegáns öltözet, méregdrága parfüm…ki lehet ez? Szemembe fúrja tekintetét, mire én pirultan nézek kicsit lejjebb. A meleg miatt félig kigombolt inge alól kilátszik tetoválása, mire akaratlanul is felfedi magát elõttem.

-Jaku…- elharapom a mondat végét, nem merem befejezni. Pontosan ismerem ezt a jelet, ezek szerint õ Yuu Tanaka.

-Jakuza? Igen, az. Ki vagy szépségem, hogy te ilyeneket tudsz? – felemeli arcomat, mire én ijedten lépnék hátra, de õ visszatart. Megbotolva nyakára kenem a fagylaltomat, azonnal zsebkendõért kezdek el kutatni.

-Ne haragudj, olyan ügyetlen vagyok… Mindjárt letörlöm, mindjárt…- nyüszögöm szorongva.

-Fõnök! Ez a lány Kamio rendõrfõnök lánya. Most ellenõriztük a rendszerbe. – súgta oda neki az elkapóm.

-Hogy mi? - kapom fel fejemet. Ismerik az apámat? Azt hiszem,hogy bajban vagyok. Lassan,minden feltûnés nélkül hátrálni kezdek...