Búcsút intek hajlékomnak és a sáskahadnak, akik a vérem kívánják szívni, jelezvén, hogy én mára befejeztem a munkát. A kikötõbe lejutva azonban nincs szerencsém. Összetalálkozom egy dán városkával, aki azt hiszi, hogy úgy ugráltathat, ahogy kedve tartja, csak azért, mert egyszer az a vadbarom õrült fõnöke, más nevén Dánia jó hosszú ideig sikeresen megkeserítette az életem. Hogy én mennyire rühellem… Aztán ugye a nyugalmamat zavarja a többi kis városka segítség kérése, akik eltévedtek egy ekkora kikötõben, nem tudják mi merre, ki kicsoda és így fáradtan próbálom felhúzni a nyúlcipõt. Hogy még a pihenõ idõmben is dolgozzam! Még mit nem! Nem vagyok én dureacell nyuszi, hogy örökké pörögjek!

Gyorsan elhagyom a kikötõt és a csendes kis öbölbe kerülök. Az eget már narancsra és vörösre festette a lemenõ nap, az ég egyik oldalára már az éj terjeszti ki határait és a Vénusz is lágyan pislákol, vagy másiknevén Esthajnal csillag. Visszatérve nyugodt, kellemes lelkiállapotomba szívom be a csodálatos sós levegõt, hallgatom a sirályok vijjogását és azt, ahogy a hullámok gyengéden simogatják a partot. Végre egyedül vagyok. Mikor folytatnám kellemes, esti sétám, hirtelen kiáltozást hallok meg, ami a másodpercnek egy századrésze alatt töri össze ezt az idilli világot.
Sietve megkeresem a hangforrását. Egy szöszke srác, fényképezõgéppel a nyakában egyensúlyozva próbál fennmaradni egy sziklán, miközben egy sirály veszettül röpköd körülötte és néha megpróbál nekimenni. Gyorsan felemelek egy kavicsot és megdobom a túl agresszív madarat, mire sértõdött, felháborodott hangokat hallatva elvitorlázik. Ezzel azonban nem sikerült megakadályoznom azt, hogy a srác az egyensúlyát elveszítve ne essen a vízbe. Odasietek, hogy segítsek, ha esetleg nem jönne rá magától, hogy a víz itt még sekély, de semmi szükség nem volt arra, hogy magam eláztatva begázoljak a vízbe. Pár kétségbeesett karcsapás után rájön, hogy a víz, ha neki már nem is a csípõjéig de a derekáig ér a víz. Dideregve áll és kétségbeesett képpel mered fényképezõgépére. Biztos tönkrement...

-Jól vagy? – kérdem, mert nem nagyon vett észre.

- Nem. – nyekergi.

- Megsérültél valahol? Beütötted valamid? – hajolok le hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem. Fejsérülést nem látok és mivel fel tudott állni a gerincének sem lehet semmi baja.

- Nem. – rázza meg aranyos buksiját és csak most, a zöld szemeibe nézve fog el az érzés, hogy én ismerem valahonnan. – A gépem… tropára ment… - keseredik el újból és bár õ gyászolja azt a masinát én csak örülni tudok, hogy nincs semmi baja és városom megúszott egy véletlen balesetet.

- Inkább örülj, hogy te jól vagy. – simogatom meg a buksiját.

- Igen, mondjuk az egy jó dolog. – szökik széles mosoly az arcára egy pillanat alatt és errõl  a pillanatok alatt felderült arcról eszembe jut, hogy honnét is olyan ismerõs.

- Helsinki! – kiáltom el magam meglepetten, mire kissé furán néz rám, majd neki is beugrik és még vidámabban mosolyog, csodálom, hogy még nem futotta körbe az arcát a vigyora.

- Stocki! – rikkantja és már veti is rám magát, két karjával a szuszt is megpróbálja belõlem kipréselni. – Ezer éve nem láttalak! Már azt hittem, hogy nem is emlékszel rám, vagy valami bajod van vagy haragszol rám, vagy… - folytatja és én egy pillanatra elnosztalgiázva lágyan elmosolyodom. Olyan, mint régen, be nem áll a szája. Aztán egyre abszurdabb találgatásai hirtelen abbamaradnak és nagy levegõt véve szakad el tõlem, hogy egy hatalmasat tüsszenthessen. Hát igen… nem éppen meleg a víz.

- Gyere te szerencsétlen mielõtt még jobban megfázol. – lököm a part felé.

Elkakauzolom a házamig, ami már inkább egy kisebb kastélyhoz hasonlít. A szobalánynak meghagyom, hogy készítse el a megfelelõ hõfokos fürdõvizet és elküldöm Helsinkit átmelegedni. Közben nézek neki ruhatáramban valamit, amiben megvárhatja azt ameddig a ruháit kimossák és azok megszáradnak. Idióta egy kölök… egyfolytában beszél és mosolyog. Az isten sem tudja, hogy csinálja és érdekes mód, mégsem idegesít. Vajon miért nem kerestem a társaságát ennyi éven át, hogy még egymás arcát is elfelejtsük? Pedig emlékszem, hogy amikor kicsi volt, már akkor is sokat játszottunk. Vagy legalábbis õ, én csak minimálisan…
Mikor kész van, egy törülközõvel a dereka körül nézelõdve keres meg.  A haja teljesen vizes és a lehulló cseppek végig csordogálnak gyönyörû, fehér bõrén. Akár egy angyal…

- Tessék, ezt felveheted éjszakára. Nappalra a ruháid is megszáradnak. – nyújtom neki az alsót és a felsõt, amik minden bizonnyal nagyok lesznek neki.

- Köszönöm. – veszi el a ruhákat és már el is tûnik egy japán paraván mögött. Miután átöltözött elvezetem a tágas és pompás ebédlõig, aminek a közepén egy hatalmas asztal húz végig. Két helyet elfoglalunk az egyik végénél én ülve a házfõ helyére, elvégre, az az én helyem. Titkon folyton Helsinkit nézem, olyan aranyos, ahogy össze-vissza nézelõdik.

- Eto… Stocki… - kezd bele a csillárt bámulva két falat között. – Azon gondolkodom, hogy… izé… mármint… Te szeretsz itt lakni? – emeli rám zöld tekintetét.

-  Miért ne szeretnék? – döbbent meg a kérdés, bár jól titkolom. – Ez az otthonom, pont ugyanolyan csodálatos és lehengerlõ, mint én. – veszem elõ jól megszokott egómat.

- Csak azért kérdeztem, mert annyira nagy és üres… én nagyon egyedül érezném magam…  - csücsörít kicsit, ahogy elgondolkodva bámul maga elé. Egyedül... igen, már én is éreztem azt, hogy túl üres a ház, de... mivel nem tudok ellene tenni, ezért nem is foglalkozom vele. Aztán vidám arcát újból elõvéve pislant rám.  – Te, Stocki… - igen, ezt a becenevet még mindig nem értem… valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig az ülõalkalmatosság jut róla eszembe. Ráadásul ki engedte meg neki, hogy becézgessen? Bár igaz, hiába magyaráztam már el neki százszor, hogy hogy hívjon, nem használt. Szóval csak az idõmet pazarolnám, ha újra belekezdenék…

- Hm? – nézek rá, mert nem nagyon úgy néz ki, hogy nem akarja folytatni.

- Itt aludhatok az éjszaka? Az esti hajóval akartam hazamenni, de azt lekéstem…

- A rénszarvasok szerelmére, mégis mit gondoltál, miért adok neked ruhát?

- Nem tudom, ezért kérdeztem. – mosolyog bájosan. Esküszöm, még pár ilyen és idõ elõtt megõszülök… - Köszönöm, nagyon kedves vagy velem.